Erdőség

//Shu-nak. Előre is köszönöm a játékot! //

Ha már a 11-es szinten ütöttem el az egész napot, akkor itt is foglaltam magamnak szállást. Nem volt konkrét lakásom, se szobám valamilyen céhépületben. Zavarodottan telt az egész nap: bár kiláttam a szememen, gyakran fel sem fogtam, hogy mi került elém. Agyam hátsó szegletében állandóan újrapörgettem a reggeli beszélgetést Alex-szel. Nem csak a nappalomra nyomta ez rá a bélyegét, hanem úgy tűnt, még az éjszakámat is átíveli a bosszankodásom: képtelen voltam elaludni. Nem volt kényelmetlen az ágyam, kellemes volt a dunyha, és jól esett éjszakára levenni a kevéske kis kezdő páncélzatom.
Egész nap csak az utcán ténferegtem. Nem mentem el végül gyakni. Túlságosan fel voltam pörögve, féltem, hogy belefutnék valami izmosabb ellenbe, és meggondolatlanul viselkednék. Volt már ilyen, és akkor megfogadtam: ha túlélem, onnantól kezdve erre odafigyelek. Nem kívántam megszegni a saját magamnak tett ígéretemet. Így viszont… Ablakon kidobott nap volt az egész. Boltok kirakata előtt álldogáltam. Bőven volt pénzem a kínált fegyverekre, páncélzatokra, de nem kívántam megválni a mostaniaktól. Tudom, hogy lassan sokkal inkább ismertetőjegyemmé vált, minthogy segítette volna beolvadásom a szürke tömegbe, de akkor is… Valami követhetetlen logika mentén mégis ragaszkodtam hozzájuk.
Az este folyamán tovább futott a korábbi program: nem találtam a helyemet. Nem csak az ágyban, hanem a világon, sőt a saját fejemben sem. Nem tudtam pozícionálni magam. Most merre tartok? Mi a célom? Hol a helyem ebben az életben?
Nem jött a szememre az álom, és rendre azon vettem észre magam, hogy kezemmel ideges ritmust dobolok a fa ágykereten, és a nem túl sok egyediséget felmutató plafont bámulom. Egyszer sikerült csak átlendülnöm az ébrenlét határán, de percekkel később zavaros képektől riadtam fel. Szemem előtt nagyon sokáig arany karikák ugráltak még, mintha elvakított volna valami álmomban. Majomformájú furcsaság.
Lassan virradt, mire úgy éreztem, hogy meg fogok őrülni. Köd telepedett a városra. Mintha csak be akart volna zárni a világ a saját fejembe. Nem akartam belenyugodni.
Megindultam!

Az ablakon vetődtem ki, élvezve, hogy védett területen nem sérülhetek, és hogy ilyen korán még senki nincs az utcán, aki rossz szót szólhatna a mutatvány miatt. A kitartásom nem csökkent, amíg el nem hagytam a határát. Extra felszerelések nem voltak rajtam. Minden ott pihent az invertorymban. Nem választottam járatlan utat, nem az volt a célom, hogy a kisvárost körbeölelő erdő mélyére jussak. Egyszerűen… Ki akartam ütni magam. Újraindítani az agyam. Leszedni az utolsó pontot is a kitartásomról. Nullára fogyasztani az erőmet. Ezzel a céllal, és nem mással vágtam át az erdőn. Hamarosan elmaradtak a kijárt utak, és vadcsapásokra tévedtem. Hogy érdekelt? Nem, amíg a mappom működik, és visszatalálok. Márpedig mégis miért hagyna cserben?

/Kincaid & Shu/

A köd minimalizálta a környezetemet: voltak a tejen túli dolgok, értsd: körvonalai jobb esetben nem támadó szándékú textúráknak; és voltak a tejen belüli dolgok, értsd: én, és ami hozzám tartozik. A ruházatom. A lélegzetem: a fehér párafelhő, amivel én is hozzátettem a ködhöz.
Aktiváltam az észlelőjártasságaimat, hogy minél korábban kapcsoljak, ha esetleg összefutnék valamivel. Biztos voltam benne, hogy senki nem volt annyira bolond, hogy az éjszaka folyamán kitakarítsa nekem a területet. Ilyen helyeken a maximális láthatóság kedvéért minden csapat nappal nyomult. Akkor már valószínűbb, hogy nem sokkal utánam, amikor még kedvezőbbek lesznek a fényviszonyok, na, akkor fognak majd ide érkezni mások is. Egészen addig viszont magamra vagyok utalva. Nem mintha ez az opció nagyon mellbe vágott volna.

Hamarosan minden megelevenedett körülöttem: az elsuhanó fák potenciális veszélyforrásokká váltak. Biztos voltam benne, hogy idővel találkozom egy mobbal. Muszáj lesz, a valószínűség szabályai diktálták. Elhatároztam, hogy nem fogom előhúzni a kardom, de aztán emlékeztetnem kellett magam, hogy ez vakmerőség, és akkor csak kezembe markoltam. Épp időben: alulról jövő támadásra lettem figyelmes, bejelzett rá az észlelőkém, de a támadóm nem volt elég gyors és hárítottam – legalábbis első körben biztos voltam benne, hogy így tettem. Ettől függetlenül nem ért semmihez a kardom, csak a földet szántottam fel. Harci állásba vágtam magam, és feszülten figyeltem, de nem érkezett újabb csapás. Figyelmem arra a helyre összpontosítottam, ahonnan az előzőt sejtettem.
– Oh! – szakadt fel belőlem a megkönnyebbült sóhaj, amikor végre megláttam, hogy mit is véltem én kicsapódó kardnak: egy gyűrűn csillant meg a felkelő, gyenge nap fénye. A földön hevert. Már az észlelőm is hátrahagyott tárgynak jelölte. Nem láttam más lehetséges veszélyforrást. Visszasétáltam érte. A beazonosítása sikeres volt, pillanatokkal később máris láttam minden információt róla: harmat gyűrűre leltem! Ez ebben a ködbe veszett erdőben még stimmel is. Alig akartam hinni a szememnek, ahogy megláttam, milyen statokat ad. Soha ilyen jó cuccal nem futottam még így össze. Meglepetten pislogtam körbe. Talán épp belecsöppentem valaki tisztogató hadjáratába? Az megmagyarázná, hogy eddig miért nem találkoztam ellennel.
Nem húztam fel az ujjamra, ellenben a kardomat megszorítottam.
Későn jutott eszembe, hogy ez akár még csapda is lehet, bár akkor már régen nekem estek volna.
– Hátrahagyott Harmat Gyűrű keresi gazdáját – kockáztattam meg némi kiabálást.

Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, így ezúttal nem működött a „jobb félni, mint megijedni”-elv. Fel sem merült bennem, hogy egy kislány fog majd elém lépni. Szerintem az arcomra volt írva a meglepettségem.
Láttam már idomárt, így tudtam, hogy egy pettel van dolgom. – Sziasztok! – üdvözöltem őket. Ők általában ketten voltak egy. – A tiétek lenne ez a harmat gyűrű? – kérdeztem.
És őszintén? Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a válasz igen. Nem arról van szó, hogy nem néztem volna ki belőlük, hogy képesek bármilyen mobbal is végezni. Hiszen ebben az esetben nyilván nem lennének a 11-es szinten. KA nagy ötlete, ami miatt én is kénytelen voltam feladni a pályafutásom, mint női karakter, legalább abból a szempontból hatásos volt, hogy így tudtam: tényleg egy kislánnyal állok szemben. Kicsit talán tartottam tőle: az ilyen fiatalkorúak könnyen alkalmazkodnak még, és elég sokat mozogtam alacsonyabb szintű körökben, hogy tudjam, ez a világ bizony kiváltott már egy-két súlyosabb személyiségtorzulást. Egyáltalán nem tartottam biztosnak, hogy attól még, hogy most szolidan elém állt, nem fog hamarosan nekem is ugrani.

Volt néhány kérdés még a fejemben, amiket a szituáció szült. Olyanok, mint:
– Egyedül vagytok?
– Miért nem láttalak titeket elsőre?
– Miért bújtatok el?
– Mi volt az a mob, ami ezt a gyűrűt dobta?

Néhány teszt-kérdés lett volna, a többi egymás reciproka. Értelme se volt sok hirtelen ennyi mindennel zaklatni a másikat, és igazából idővel úgyis minden kiderül. Elég komoly válasz lesz, ha például a lány hirtelen nekem ugrik… Nem tudom, hogy ez az opció miért merül fel bennem állandóan. Komolyan, a végén még be fogom vonzani.
– Nagyon szép pet. Mikor szelídítetted? – kérdeztem végül. Még mosolyogtam is hozzá. Letagadna a világ, ha ezt látná…

Nem várt fordulat a beszélgetésünkben: még én voltam támadónak feltüntetve! Mármint természetesen nem szó szerint, hiszen nyilván nem estem nekik, de szóvá lett téve kivont kardom. Kicsit szkeptikusan fogadtam kijelentésüket, hogy ők fegyvertelenek. Egy idomár esetében a fegyverképesség állandó tényező, amíg a pet és a gazdája együtt van. Márpedig ez a páros láthatóan tökéletesen össze volt hangolódva.
– Persze, ne haragudjatok – szabadkoztam névlegesen, miután úgy döntöttem, hogy szavazok a részükre ennyi bizalmat, és a kardom hüvely híján az invertoryba került. Nem szerettem a tokokat. Átmeneti tényező volt, és idegesített. Verte a combomat, nem hagyott nyugodni. Ha hüvelyében van a kard, az annak az ígérete, hogy bármikor előkapható. De valaki vagy legyen teljes harci készültségben, vagy hagyja a fenébe a kakaskodást – én ennek az ideológiának a híve voltam. A tok a bénáknak való, és kész.
– Nem, tényleg nem akartalak bántani titeket – tettem pontot az ügy végére.

Soha nem volt a középső nevem az, hogy Önzetlen, így minden további nélkül a kardom mellé suvasztottam a gyűrűt is. Jobbnak láttam így, hiszen éppenséggel fel is húzhattam volna, de ha olyasvalaki hagyta el, aki tudja, hogy mit keres, nekem semmi kedvem konfrontálódni, azt hajtogatva, hogy nekem már alapból volt ilyen gyűrűm, nem itt találtam.
És mintegy mellékesen, beégni sincs kedvem a lány előtt ilyen olcsó hazugságokkal.

– Öntudatos kis jószág. – Igazság szerint kellett néhány pillanat, amíg megtaláltam a szavam az elhangzottak után. Lassan esett le, hogy szemrehányást kaptam. – Akkor még szerencse, hogy megtaláltátok egymást. Láthatóan neked került ebbe a világba… – néztem a petre. – Ez a lány – fejeztem be a korábbi mondatot, az idomárra sandítva. OK, lehetséges, hogy tényleg elég vacak poén lett ez így, de hirtelen nem jutott jobb eszembe.
– A bemutatkozásom elmaradt. Kincaid vagyok. Szóló játékos. A Ti logótok viszont ismerős. Van egy frontharcos idomárotok, igaz? – kockáztattam meg. Ezúttal épp fordítva voltam, mint Anat esetén, és bár előttem volt a fiú és a sárkányának az arca, de a nevük nem jutott eszembe. Hiába gondolkoztam, nem jutott eszembe.
– Passz! Ha nem mondjátok meg, nem fog eszembe jutni – húztam el a szám csalódottan.

Nem éreztem magam felesleges harmadiknak ebben a beszélgetés, hiszen ahogy mondtam is: ez egy beszélgetés volt, és mivel két karakter között zajlott, ezért minden bizonnyal fontos tényezője voltam, mégis úgy éreztem, hogy nélkülem is találna témát az idomár és sárkánya. Vagy ahogy ezt a párost eddig megismertem: a sárkány és az idomárja.
– Nem volt kétségem róla – biztosítottam őket arról, hogy igen, magas szintűnek is látszanak. Minden bizonnyal… Nem. Az ilyen korú lányok, amennyi ő is lehet, nem szoktak túl magasra emelkedni. Legalábbis egyedül biztosan nem. Minimum egy céh kell, hogy istápolja őket, méghozzá állandó jelleggel: a csapat mindig legyen körülötte, ne engedje el egyedül sehová. Fontos! Különben bármibe belefuthat aprócska védettjük. Nem csak attól kell félni, hogy túl magas szintű területen próbálja izmosítani magát, hanem a többi játékostól is meg kell védeni. Ha úgy tetszik: a cukros bácsiktól. Még itt is vannak ilyenek.
– Ez a Young Justice nagyon… – A szavakat kerestem. Azt akartam volna mondani, hogy „nagyon vigyázhat a tagjaira”, aztán jobbnak láttam máshogy csomagolni a témát:
– Nagyon összetartó csapat lehet. – Egyik lábamról a másikra álltam.
Le a kalappal a vezetés előtt, ha úgy képes fenntartani ilyen idomárokat, hogy közben még az új szintekre vezető kapukat is nyitogatja. Peter kapott egy plusz pontot a szememben. Ez a lány pedig – terelődött a figyelmem immáron sokadszor az idomárra, ahogy a petjével kommunikál – igen különleges.
Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni a csipogásokat. Nem először csinálták, és láthatóan céllal, csak nekem nem esett le, hogy mi is történik egész pontosan. Azzal, hogy próbáltam rájönni, milyen célt szolgálhat fura beszélgetésük, csak saját magam zavartam össze. Nem értettem, hogy miért van szükség ezekre a csipogásokra. Vagy hogyhogy a lány is így csinál? Felmerült bennem a gyanú, hogy ilyenkor privát beszélgetést folytatnak, és ez csak tovább erősítette bennem az érzést, hogy felesleges harmadikja vagyok ennek a párbeszédnek.
– A bossokról ismerem őket. Bár elég jellegzetesek ahhoz, hogy ha bárhol máshol is találkozzak velük, akkor egyből rájuk ismerjek – mondtam. Tekintetem Shukaku és Timidius között járt. Idomár és bestiája. Ugyan ez a felállás Peterrel és Hisamével. Kérdés fogalmazódott meg bennem:
– Csak idomárok vannak a céhetekben?

Bevallom: az, hogy a céhre rákérdeztem, csak egy illedelmes gesztus volt. Ha úgy tetszik, trükk ahhoz, hogy kis időt kapjak még. Mert… Nem egészen azzal a céllal indultam útnak, hogy aztán két idegennel beszélgessek. Még mindig feltett szándékom volt, hogy kifussam magam. Miért is…? Oh, igen, a sok-sok kavargó gondolat miatt.
Észre se vettem, hogy Timidiust bámulom. És akkor egyszer csak beütött a megvilágosodás:
– Engem egy aranyszínű majom kísért mostanában. Korábban csak egy pillanatra láttam, de ma is vele álmodtam. Jártam a 11-es szinten, ott rengeteg a majom, de nem találkoztam vele. Ritka mob lehet, az volt a tippem. Vagy mit gondolnátok ahhoz, hogy egy pet? – vetettem fel. Egészen felizgatott a téma.
– Nálatok ezek szerint sok az idomár, és van egy kardforgatótok. De akkor nincs neki petje, igaz? Vagy van valaki, aki egyébként… tudom is én! Harcművész volt mondjuk egyébként, de aztán belecsöppent az életébe egy különleges mob. – Izgatottan vándorolt a tekintem egyikről a másikra. Aztán újra végiggondoltam, hogy miről is beszélek, és…
– Hülye ötlet, igaz? – kámpicsorodtam el.

– Nem is olyan régen még sokat foglalkoztam alacsonyabb szintű játékosokkal, így elég jól ismerem, hogy melyik kaszt milyen előnyökkel és hátrányokkal indul alapvetően. Péterék csapatába viszont csak néhány boss-szal ezelőtt csatlakoztam. Én… – Én nem tudom, hogy mit mondhatnék még – valahogy így tudtam volna még befejezni ezt a mondatot. Ez a lány (és nem mellesleg a sárkánya is) rengeteget beszélt, tulajdonképpen már ismertem a sárkánnyal közös múltjukat, a céhük történetét, a vezérükről is meséltek. Úgy éreztem, hogy adósuk vagyuk néhány sztorival én is. Viszont… Nem, egyáltalán nem kívántam jobban kiadni magam nekik. Ráadásul, idegesen doboltam leengedett kezemmel bőr övemen, céllal vágtam neki az erdőnek, és bár valamiért fejben összekötöttem ezzel a párossal a harmat gyűrű megszerzését, mintha nekik köszönhetném ezt, mégis csak tovább akartam volna menni.
– Ti egyébként mit csináltok itt? – kérdeztem. Mielőtt válasz érkezett volna, zavartalanul folytattam is:
– Legalább induljunk el, ne ácsorogjunk itt, hmm?

Talán nem kellett volna ennyivel elintéznem, de csak legyinteni tudtam arra, amit a lány mondott. Nem becsmérlésből, tényleg, de ugyan már! Nem tartottam túl reálisnak: mit keresne az én fejemben egy ilyen állat, legendás pet?
– Hogyne, igen. Hallottam róla, igen – kellemetlenkedtem, és bár nem bólintottak rá sétálási felajánlásomra, de azért részemről csak elindultam. A lány is hátrább lépett, rajtam ne múljon, ha távolodni akarunk egymástól. – Két lábon járó történelmi enciklopédiák vagytok – próbáltam elütni kis dicsérettel a leintésem élét. Igen, olvastam anno azt a könyvet, sőt vannak fejezeteket, amikhez még a játék kezdete előtt én adtam le javaslati jegyet, és úgy bővítették. Az volt a hivatalos tájékoztató, abból született később a kezdők kiskönyve.

Hallgattam, amit mondd, de nem igazán jutott el az agyamig. Nem erre voltam kíváncsi, nem vegytiszta információkat akartam hallani, nekem most támogatás kellett, hogy nem bolondultam meg. Fura álmokat álmodok. Hát, azt hiszem, ezt az egészet túlmisztifikálom.
Az viszont meglepett, hogy ez a lány mennyire a szilárd tényekre támaszkodik.
– Nem akarlak megbántani, de ezt most hagyjuk is! – próbáltam rövidre zárni a vitát, és egyben beléfojtani a szót. Aztán… csak szöget ütött a fejembe, amit mondott. Szemöldököm felszaladt, csak visszanéztem rá.
– Kelpie? – ízlelgettem a szót. Nem volt ismerős, és ezt meg is mondtam kerek-perec:
– Nem ismerem. Inkább azt mondd, hogy mi volt a quest-név, amivel bevállaltátok a felkutatását? – kérdeztem elgondolkozva. Biztos voltam benne, hogy nem csak elindultak a nagyvilágban. Úgy is bele lehet futni néhány küldetésbe, hogy csak akkor jössz rá, hogy azt teljesítesz, amikor egy miniboss megölése után felugranak a jutalmak és a további tájékoztató, de azért érdemes volt tudatosabban menni.
– Nem vagyok járatos ezen a szinten, lejjebb jobban kiismerem magam. Ti tudjátok, hogy merre lehet? – Lényegében véve kértem néhány kapaszkodót magamnak.

Elgondolkozva figyeltem a lányt. A köd úgyis oszlani kezdett körülöttünk, ahogy a nap lassan erőre kapott. Sugarai átragyogtak a fehér felhőn, ami az erdőt belengte. Már tisztán láttam az utat is, amiről letértem erre. Viszont ha a másik irányba néztem, az erdő mélye felé, akkor a köd masszívan tartotta magát. Biztos voltam benne, hogy később is maradni fog, legalábbis délig még biztos bírja. Lopva felpillantottam a képernyőm jobb felső sarkába, ahol az időt láthatom. Már lassan megérkezhettek mások is, és akkor nem fogunk ketten, békésen elbeszélgetni.
Valami megmozdult bennem, ahogy a lányt hallgattam. Régen is így működtek a dolgok: elkísértek kisebbeket. Én védtem őket, tehát gyakhattam, ők pedig mentek, ahogy tudtak. Hátvédnek meg-megfeleltek.
– Rendben van, remek örző-védő szolgáltatásaim vannak… – kezdtem bele a megszokott marketinges szövegbe, hogy némi pénzért cserébe még én arathassam le a szerzett különleges küldetésük szörnyeit és jutalmait. Hiába, a beidegződés még mindig működik. Úgy értem… – Mármint, ha nem bánjátok, akkor szívesen veletek mennék. Legalább amíg tart a köd, nézzünk utána. Hátha veletek a sárga… majommal is összefuthatunk – kacsintottam rájuk. Hogy szívből? Nem.
– Nincs térképem még erről a tájról. Ha neked van, elirányíthatnál. Érdekes hangzik ez a Kelpie. Azt mondtad, vízben élő lódémon? Elmondod, hogyan kell őt elképzelni? – csacsogtam. Hogy miért? Mert ennek a napnak már úgyis lőttek. Tegnap ugyan ilyenkor ült le mellém az artes-es Alex, és tömte tele a fejem baromságokkal. A futás nem segített, amíg itt álldogáltunk, visszatöltődött a pontjaim nagy része is. Abban reménykedtem, hogy ez a kis kaland talán negálja a korábbi eseményeket.
– Tegnap találkoztam egy érdekes fiúval. Alexnek hívják, ő is frontharcos, mint Peter. Ismeritek? Volt egy érdekes beszélgetésünk… – vetettem fel ad hoc jelleggel. Meg… Igazság szerint az idomárpáros tudálékossága is zavarba ejtett, és szerettem volna kicsit emberibb vizekre terelni a témát, hogy ne érezzem magam fogyatékosnak mellettük.

Vezér, Álomkelő – az ilyen és ehhez hasonló nevek mér egész beszédesek voltak, és el tudtam könyvelni őket úgy, mint petnevek. Sok másikat azonban, akikre korábban hivatkozott, nem ismertem, és nem is tudtam hirtelen hova tenni. Egyre idegenebbnek éreztem magam, minél többet beszélgettünk. Nem volt ez így jól…
Meg kellett állapítanom, hogy ez a lány, és a bestiája tényleg nem lehet túl magas szintű. Ha annyira nem konfrontálódó jellemek, mint ahogy most beállítják magukat, akkor már értem, hogy miért is nem harcolnak Peterék mellett a bossokon. Másrészről viszont valószínűsítettem, hogy nekik ez a technikájuk az életben maradáshoz. Mindenki más módon tudja fenntartani magát Aincradban, itt, ahol még az embernek is lehet ember a farkasa. Ha ennek a lánynak így sikerül, akkor így sikerül. A lényeg, hogy ragaszkodjon az életéhez.
– Nem is értem, miért kerülitek el a vadcsapásokat. Timidius egyetlen harapása elég lehet a mobok ellen. Én már csak a maradék életmorzsáikat csipegetném le. Mit szóltok? – ajánlottam fel széles kézmozdulattal egy olyan utat, amit a lány láthatóan éppen most tervezett elkerülni. Földesre járt vékonyka kis csík volt az erdő sűrűje felé. Igazság szerint egyáltalán nem akartam, hogy arra menjünk. Féltettem a lányt. Vele megint a saját apróságaim között éreztem magam.

Bevallom, a Mester neve nem maradt meg az emlékezetemben, így először nem is tudtam, hogy kiről beszél. Már épp rá akartam szólni a lányra, hogy hanyagoljuk már a témát – szörnyen untam! –, de aztán hagytam csak, hadd csacsogjon. Addig is… Én is élesítettem az érzékeimet. Lopakodásom nem állt az elérhető maximumon, de egyelőre nem is volt szükségem rá. Nem volt célom hirtelen eltűnni a lány mellől.
– Nem nagyon fogsz felfedezni új állatot, ha elkerülöd őket – kotyogtam közbe félvállról Shukaku történetébe Kelpie-ről. – Pedig velem igazán magunkhoz csalogathatnánk. Csali lennék – mosolyogtam. Kicsit fáradtan. Kezdett beütni a krach. Nagyjából 24 órája – ennyi időt számoltam, hogy nem aludtam.

A szeme dörgöltem, miközben próbáltam bármi érdemleges választ adni Alex-szel kapcsolatban. Most mégis mit mondjak? Láthatóan nem sikerült a kedvükben járnom a témaválasztással. Felmerült bennem a gondolat, hogy akkor érdemes-e még néhány kört futni körülötte. Nem akartam senki illetlen vagy különleges, furcsa viselkedése miatt tartani a hátam. Az ilyen társasági felelősségvállalások nem az én asztalom.
– Annyit azért be kell látnotok, hogy aki bosson harcol, arra bizony nem főben járó bűn frontharcosként hivatkozni – intéztem a szavaimat az idomárlányhoz. Elég racionálisnak tűnt eddig ahhoz, hogy felfogja, mit is akarok ezzel mondani. – És egyébként is. Amíg Te nem vagy ott velünk a bossokon, vele is be kell érnünk – lestem a sárkányra elégedetten. Érdekelt, hogy kibújik-e a szög a zsákból.

Rá kellett jönnöm, hogy ideje átértelmezni a lány és a bestiájának kapcsolatát. Eddig azt hittem, hogy a pet – bármennyire is tudatos, önálló lénynek tűnt – mégiscsak adatok halmaza. Érzéseket nem érez, legfeljebb úgy csinál mintha, és viselkedése természetesen teljesen finomhangolt a lányéhoz képest. Persze nem teljesen úgy viselkedik, ahogy az az idomárjának jó volna, de senkinek sem kellemes, hogy elhagyja a komfortzónáját. Úgy gondoltam, hogy a pet erősíti a lány pozitív tulajdonságait, és több fronton gyengíti, ha úgy tetszik: támadja, a negatívokat. Állandó visszajelzés az egészséges fejlődéshez: ha ez így lenne, akkor máris jobban érteném, hogy kaphatta Shukaku Timidiust közvetlenül KA-tól. Már ha jól értettem persze a történetet…
Most viszont ez az elméletem megdőlni látszott. A lány láthatóan teljesen beleélte magát a játékba. Számára a moboknak azon túl, hogy ők mobok, más logikus okuk is van bántani minket. Nem tudtam elfogadni az elfekkel kapcsolatos teóriáját. Ezt viszont, természetesen, a világ minden kincséért sem mondtam volna el neki.
Timidus pedig, akit a rendszer generált, természetesen harcra volt programozva. Vagy saját maga, vagy a lány megvédésére. Így természeténél fogva ment volna küzdeni. Ahogy nagyjából minden pet, akit eddig ismertem. Programhibásak persze rendre akadtak, de a kivétel csak erősíti a szabályt.

Tisztában voltam vele, hogy egy nőtől nem illik ilyet kérdezni, de láthatóan akivel én sétáltam, az egy gyerek volt. Még ha felettébb érdekes is. Szerettem volna rendet vágni a fejemben futkározó vegyes gondolatok között, és voltam annyira fáradt, hogy a kérdés hamar kiröppent a számon:
– Shukaku, akkor tulajdonképpen hányas szintű is vagy? – Inkább ez, minthogy elkezdjem fejtegetni, hogy bárki azért nem mehet boss-harcokra. Hogy szintkorlát lett felállítva, és bizony akárki nem vehet részt a csatában. És nekem egyre gyanúsabb volt, hogy fájó pont lesz a sárkánynál ez a téma. Ha olyan magas szintűek, akkor a 15-öt azért meg kéne ütniük. Később merült csak fel bennem, hogy talán Peter nem engedi őket harcolni ilyen fiatalon. Ez is logikus lehetőség volt, de mire idáig jutottam a kérdés már ott lebegett közöttünk.

A lányhoz intéztem a kérdést, és ez akkor még jó ötletnek is tűnt, de rá kellett jönnöm, hogy igen könnyen megoldották, hogy a sárkány válaszoljon helyette: csak össze kellett nézniük, és máris szinte Timidius gondolatait hallotta elhangozni. Hát, az már legalább biztos volt, hogy tényleg alacsony szintűek. Vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Egyrészt megvolt a beszélgetésünknek az a pontja, ahol azt hittem, magas szintű és bizony ritka gondolkodásmódú szövetségesekre találtam bennük. Másrészről hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a másság nem nagyon fogja közelebb hozni hozzám, és bár okos páros, de sokkal jobban bánnak egymással, mint a fegyverrel. Elgondolkoztam: vajon ha Timidius nagy szája nem volna, hogy magával húzza azért néhány harcba a lányt, hol tartanának? Valószínűsítettem, hogy akkor talán már találkoztam volna velük… pontosabban csak vele, a lánnyal, valamelyik alsó szintű JK-kal kapcsolatos kalandom során. Bár abban is biztos voltam, hogy a céh, ez a bizonyos Young Justice is jól ellátja őket exp-vel. Bele se gondoltam eddig igazán, hogy egy ilyen csapat erre is jó lehet.
– Hát, a tizennegyedik bosson ott voltam, szóval legalább annyi biztosan – mondtam, és bár szívesen kacsintottam volna mellé a lányra, hogy értse a tréfát, ebben megakadályozott, hogy nem tudtam kacsintani. A való életben sem, de itt sem. Egyszerűen nem ment. Max tikkeltetni tudtam voltam a szemem, de az meg nem ugyan azt a hatást kelti, ebben biztos voltam.
– Milyen messze vagyunk egyébként? – kérdeztem. Bevallom: csukódott le a szemem. Jól eldumáltunk a lánnyal, és… hogy mondjam? Megnyugodtam. Elálmosodtam. Megpihentek a gondolataim, mert jól elterelte őket a fura világlátásával. Az elfekkel, akik csak az otthonukat védik, és a lódémonokkal, amik a tengerek mélyén laknak. A lábam nehezült, pedig a kitartáspontjaim nem csökkentek le vészesen. Igen, ez lesz az, ezt kerestem az utóbbi majdnem másfél napban, ez az álmosság. – Az ott épp Kelpie-nek való tavacska, nem? – böktem fél szemmel a térkép egy közeli állóvíznek jelölt területére. Alig néhány percre tőlünk.

Zavartan néztem a lányra, ahogy a boss-szal kapcsolatban magyarázni kezdett. Felmerült bennem: talán átaludtam a beszélgetésünk egy lépcsőfokát? Nem értettem, mégis mivel érdemeltem ki az újabb információrohamot, amit a nyakamba zúdított.
– Shukaku…! – Fel akartam hívni a figyelmét, hogy valószínűleg félreértettük egymást. Nem arra gondoltam, hogy én ott láttam volna a tizennégyes bosson (amit könnyű hangzásra összetéveszteni a tizenegyedik bossal), hanem szimplán arra, hogy én azon ott voltam, tehát olyan magas szintű minimum vagyok. Nem akartam túlragozni a dolgokat. Egyszerűen csak ugyan olyan választ akartam neki adni, mint amilyet ő kapott tőlem. Először szólni is akartam neki, hogy nem kell a szószaporítás. Aztán… Áh, hadd magyarázzon – döntöttem el, és tovább bóbiskoltam állandó csacsogását hallgatva. És egyébként is: valószínűleg sértette volna az önbecsülését, ha kiderül, hogy még ő is tudhat rosszul valamit. Például, hogy mit is mondott a másik. Egyébként is annál viccesebb volt hallgatni okos beszédét a rendszer belső logikájáról. Jól átlátja, azt meg kellett hagyni.
Fáradt voltam grimaszolni, de egy mosoly még belefért. Ennyit egyébként is minimum érdemelt érte.
Taps helyett.

– Igen-igen, hogyne érdekelne – erősítettem meg gyorsan, hogy nem vagyok közömbös Kelpie irányába. Igazából csak az érdekelt, hogy megpihentessem a lábam. Szörnyű energia-befektetésembe került a szemem is nyitva tartani. Márpedig az a tó, amelyikre én böktem rá a térképen, tényleg alig néhány lépésnyire volt tőlünk, csak kicsit beljebb kellett vágni a bozótosba. Talán kicsit ormótlanul csörtettem át rajta, de annál határozottabban.
– Hol bújjunk el a lódémont figyelni? – suttogtam Shukakunak. Nem mintha az előbb nem zúztam volna szét már az erdő csendjét. Bevallom, nekem néhány bokor már borzasztóan szimpatikusnak tűnt… és veszett puhának is. Szinte hívogattak. Ettől függetlenül erőmet megfeszítve is hagytam, hadd döntsön a lány. Úgyis sejtettem már ennek a történetnek a végét… Én aludni fogok, ő pedig lesi majd azt a bizonyos legendás majmot… Vagy mit is akart megfigyelni. – Már a gondolataim is egymásba gabalyodtak.