Erdőség #2

by **Kayaba Akihiko** Kedd Szept. 10 2013, 20:13

Itt lehet vadászni.

by **Phobos** Vas. Feb. 23 2014, 23:27

Hinari

Azt mondták, a túlzott italfogyasztás utáni reggelen alig bírok talpra állni, mert valamilyen láthatatlan akarat úgy megforgat, hogy inkább fel sem kéne kelnem - az idegenek össze-vissza beszélnek. Ostobák, mint a kő. Nem éreztem semmit, legfeljebb kialvatlanságot, s azt is csak utólag, mikor már messze voltam az aznapi szálláshelyemtől. Elködösült aggyal igazából azt se tudtam, merre menjek, mit csináljak.
- Mire számítottál? - A ló diszkrét nevetésére felfigyeltem. A Fantomok már nevetnek is?
- Jóval többre. - nemtetsző hümmögéssel próbáltam arra a tényre világítani, hogy nem kedveltem a viccelődését. A Fantom ne viccelődjön. A Fantom legyen komoly, tettre kész. Ennek ellenére Sleip nem hagyta abba - nem tudta.
- Az emlékeid? - kérdezte néhány perccel később. Lesütöttem szememet, miképpen visszagondoltam arra az álomra. Annyira valóságosnak, és a memóriákkal összeköthető volt, hogy az semmiképpen sem lehetett a véletlen. Összeszűkült pillantással idéztem vissza mindazt, ami abban az álom-emlékszerűségben történt. Ő és én együtt - a lány, aki jobban kedvelt bárkinél. Elfogadott annak, amilyen az odakintben voltam. Más személynek tűntem, mielőtt az a szörnyűség bekövetkezhetett volna. Pont az erős, fülsüketítő lövéshang előtt, ami kínt okozott a lánynak. Küzdöttem, de nem úgy, mint itt, Aincradban. Nem kopját, hanem annál kisebb, fémdolgot használtam fegyvernek. Sötét alakok voltak mindenütt. Nagyjából heten-nyolcan lehettek. Mikor megláttam azt a vörös valamit, ami a bal halántékom felől folyt, a nevét is tudtam: vér. Látásomat elhomályosította, így azt a szememet lehunyva tartva figyeltem azokra, akik a halálomat akarták - az enyémet és az övét. A legutóbb egy távolabbi alak valamilyen csőszerű fegyvert rántott, és az erős hangot követve azt láttam, hogy ő előttem van, és a földre hullana, ha nem kaptam volna el. A szavak, melyek a tükörben is felmerültek, ugyanolyan keserűen, segítségért esdekelőnek tűntek. Ez fáj. Arcomról eltűnt az elszánt düh, és helyette a kétségbeesettség dominált. Ahogyan az álomban, visszafojtott indulattal kimondtam a nevét, felébredtem. Minden zavaros volt, és a legfontosabb az, hogy az ő nevét nem hallhattam, szájról meg nem tudtam olvasni.
- Nem tudtam megmenteni. - mondtam aztán. - Az én hibámból szenvedett. - Hirtelen indulatos lettem. Összepréselt ajkakkal váratlanul futni kezdtem. Át a városon, ki a védett mezőből. Fel, a tizedik szintre. Be, az erdőbe. A ló sem szólt hozzám. Tiszteletben tartotta az érzéseket, melyek úrrá lettek rajtam. Felnyögtem, kezeimet ökölbe rándítottam, és a magasba néztem. Valami nedves folyt le az arcomról, ami a földdel kontaktusba lépve elpixeleződött. A szememhez kaptam, és megdörzsöltem.
- Ez... mi ez? - kérdeztem, Sleiptől várván a választ, de az nem felelt. Egy halk cöh közepette megvontam vállamat. Fejemet megrázva összeszedtem magamat, s valami okán fegyvert rántottam. Az indulatok nem engedtek szabad befolyást az eszemnek, mely jó, ha tíz évente egyszer előfordul. Hallottam, láttam a sűrűben mozgó árnyékot, mely egy állathoz tartozhatott. Le tudtam volna vadászni, de még vártam.

by **Hinari** Kedd Feb. 25 2014, 23:41

Ez is olyan nap volt, mint az eltöltött napjaim nagy része, persze csak azok, amiket nem érdekes vagy éppen frusztráló párbajokkal töltöttem, nem bossozással és nem küldetésekkel. Mondhatnám, hogy az olyan napok után ezeket a mostaniakat már-már élvezem, de ez egyáltalán nem volt így. Most is, éppen céltalanul lézengtem valahol a céhház és a város között, nem akartam odamenni a hirdetőtáblákhoz, de úgy igazándiból a boltba sem akartam bemenni. Ami miatt jöttem, legalábbis az eredeti terv szerint, hogy bevásároljak a hétre, és fejlesszem egy kicsit a főzés jártasságomat. De valahogy semmi sem tetszett, s én egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a magam által talált összetevők sokkal alkalmasabbak lesznek, mint amit a piacon lehet szerezni.

- Megyünk vadászni! – dobtam le az üres válltáskát a nappaliban a kanapéra, majd rámosolyogtam a megrökönyödött tűzsárkányra, aki valószínű nemigen tudta hová tenni a mondandómat – Fent a tizediken. Ma este vadhús lesz a menü – márha oda nem égetem.
Hogy mégis mitől lett ilyen jókedvem, azt magam sem tudtam, de nem telt bele pár perc, már útra készen álltam a küszöbön, és néztem vissza Nestorra kérdőn, aki egy kis fáziskéséssel bár, de bólintott, követve engem a folyosóra.
Utunk eseménytelenül zajlott, egyetlen állat sem gondolta úgy, hogy feltétlenül az inventorymban akarja végezni, és már éppen azon voltam, hogy kipróbálom, vajon ha én aktiválom, Nestorra is ugyanúgy hat-e a második szintű lopakodás, amikor zajt hallottam a közelből. Mielőtt azonban odasettenkedtem volna, a tűzsárkány intett, hogy most ő szeretne utánajárni a dolognak, én pedig úgy voltam vele, hogy úgysem eshet baja – ellentétben az előző edzésekkel, a Draconiában tett látogatásunk során rájöttünk, hogyan dolgozzunk csapatban, hogy hogyan erősítsem fel őt és adjam át neki a pontjaim. Ezek tudatában pedig már nem féltettem őt annyira, mint eddig, ami jót is tett a kapcsolatunknak. Bólintottam, és nekitámaszkodtam az egyik fatörzsnek, várva pár percet, mielőtt Nes után indulnék.

Nestor még sohasem látta Annabellt ilyen felszabadultnak és vidámnak, mint most, főleg miután a lány nemegyszer tért már haza komoran és felszülten. Nestor tudta, hogy nem lehet könnyű neki, ám nem tudta, hogyan is segítsen, így amikor Annabell elhívta őt vadászni, nagyon meglepődött. Nem a kérésen, hanem az energiákon, amiket a lány megmozgatott. Nestor nagyon örült neki, hogy ilyennek látja őt. Támogatni akarta, és segíteni neki, követte őt a teleportnak nevezett helyen át, ám nem repült fel egyszer sem. Végig Annabell mellett akart maradni. Amikor pedig mozgást érzékelt, körülszaglászva lengette meg szárnyait, és karba tett kézzel, farkát maga mögött húzva hatolt be a sűrűbe. Ismeretlen szagokat érzett, mely különbözött a mobokétól. Tudni akarta, kik ők, és figyelmeztetni Annabellt, ha támadó szándékkal érkeztek volna. Egy fiút és egy paripát látott. Nestorban felmerült, hogy vadnak hiszik, ám készen állt rá, hogy felugorjon az egyik faágra, ha rátámadnának.

by **Phobos** Pént. Feb. 28 2014, 11:19

- Figyelj. Attól még, hogy a múltban vétettél egy hibát, nem hagyhatod, hogy az indulataid szabad befolyással legyenek tetteidnek. Gondold meg, mit csinálsz, jó? - A ló szavaiban minimális aggodalmat éreztem, melyek elegendőek voltak ahhoz, hogy kissé lefékezzek. Eszembe jutott a tükör és a gonoszabbik alteregóm. Igen, ő is azt akarná, hogy elsorvadjak. Muszáj volt észbe kapnom, s felnyitni a szememet, mely ha nedves is, de látnom kellett vele az igazságot. Ez nem Gilbert, de még Raven se volt. Halványan elmosolyodtam, miképpen kardomat megforgattam kezemben. Egy pillanatra újból az ég felé néztem, és biccentettem egyet. Már sokkal jobban éreztem magamat
- Ne aggódj, nem fogok elhamarkodottan cselekedni. - mondtam aztán. - Megölök valamit, és minden jobb lesz.
- Jólvan. - hagyta rám, miképpen folytattam a rohanást. A bokorban meglapuló valami újból megmoccant, de már láttam, mi is volt az valójában: egy menyét. Az első zsákmány - már a gondolata is kihívást jelentett, bár végrehajtani nem tűnt annyira ördöngösen nehéznek. Nem mozgott annyira fürgén, így gyakorlatilag hagyta, hogy elkapjam. Elég volt az oldalkard végével hozzáérnem, és egy bosszús csipogás közepette egy darab hússá pixeleződött. Nem voltam túlságosan elégedett, hisz' még ki sem fáradtam a hajszában, mégis azzal a tudattal tettem el az inventoryba a zsákmányt, hogy nem én vagyok a legesetlenebb vadász, szerte Aincradban. Sleipnir ott várt és állt, miképpen lovaggá alakulva gyanús pillantásokat vetett hol jobbra, hol balra. Eddig észre se vettem a ló jelenlétét - általában meg nem idézve is szólt, bár erejéből telve egy-két rövid szóra futotta, és ha gondolta, harcon kívül is megjelent, saját akaratából. Ilyenkor nem tudta erejét kihasználva támadni. Egyszerű hátasnak vagy beszédpartnernek felelt meg, amit nem is igazán bántam - főleg most, miképpen rádöbbentett egy-két dologra. A gyanakvása arra adott következtetést, hogy valaki vagy valami ismét a közelben van. Most, hogy így láthattam a lovat, a gyanakvás énrám is hatással volt, bár még sejteni sem merten, ki vagy mi lehetett az.
- Ki van ott? - Akár egy egyszerű vadállat is lehetett, mégis kibukott belőlem a felettébb gyerekes kérdés. Ahelyett, hogy kardomat a mellemhez szorítva a rajtaütésre készülnék, Sleipnirhez alkalmazkodva csal vártam, mi bukkan elő a bozótosból. A ló már normális esetben nekirontana valaminek (legalábbis szerény elgondolásomból kiindulva...), ezért volt a helyzet jóval gyanúsabb, mint azt korábban gondolni mertem.

by **Hinari** Pént. Márc. 07 2014, 17:22

Nestor karba tett kézzel, mozdulatlanul figyelte az idegeneket. A fiú ölni akart, és ez nem tetszett Nestornak. Hátrapillantott az ösvény felé, ahol Annabellt hagyta, ám mivel nem érkezett mozgás, úgy döntött, tovább figyel. Jól is tette, hiszen az ismeretlenek is vadásztak, de csak állatokra. Mit is mondott Annabell? Ők is ezért jöttek. Nestor kényelmetlenül mocorgott, farkát idegesen meglengetve maga mögött, ám a lovag s a ló is felfigyelt erre: kérdeztek, de Nestor jól látta, hogy egyikük se néz a szemébe. Még nem látják őt. Nestor újfent hátrapillantott, végül pedig elindult. Kilépve a bokorból, jobban szemügyre vette a párost, petnek és idomárnak tűntek, ám valami furcsa mégis volt bennük. Nestor remélte, hogy nem nézik vadnak őt, így várt pár másodpercet, hogy megtámadják-e vagy sem. Szárnyait is kitárta, ha esetleg repülni kellene, ám szólni még nem szólt. Azon gondolkozott, hogy mi lehet a különbség közte, és egy vad mob között.

Túl sokáig marad távol. Kezdtem aggódni Nestorért, ahogy nem jött, és még mindig nem, de azzal nyugtattam magam, biztos ő is vadászik. Ami azt illeti, nekem is ideje lett volna. Kezdetnek mondjuk az a szőrös manó is megtette, ami néhány másodperce sétált el előttem, olyan kényelmesen, mintha nem is mob lenne. Ellöktem magam a fa törzsétől, és utánaeredtem, ha már ott volt, könnyű zsákmány volt, semmi nehézség, ám amikor elkaptam, önkéntelenül is eszembe jutott Nestor. Vajon nem fogják őt is mobnak, vadnak nézni? Bár az a narancs indikátor a piros helyett eléggé feltűnő, de ki tudja, miket vagy kiket rejtegethet még ez az erdő. Nem is agyaltam tovább ezen, inkább megszaporáztam a lépteim, és bevetettem magam a sűrűbe, a tűzsárkány után.

by **Phobos** Szer. Márc. 26 2014, 15:59

A bozótos megrezdült, miképpen az a valami ellentmondást nem tűrően közelített felém. Erősen az ismeretlen, neszt csapó dologra összpontosítottam, miközben ujjaimat észrevehetetlen módon összekulcsoltam. A futástól átizzadt kósza hajtincseimet elfújtam a szemem útjából, mely egészen eddig a pontig nehezítette a látásomat. Sleipnir nyugtató érzéseket plántált belém, aminek köszönhetően nem féltem eltenni fegyveremet. Az enyhe szélfúvás nem csak a fák lombkoronáját ringatta meg, de a megerőltetés okozta forró, kellemetlen érzést is csillapította. A távolban madárfütty hangzott fel, de az a bokor rezdülése mellett elenyészően jelentéktelennek tűnt. Az utolsó pillanatokban, mielőtt a zaj forrása megmutatkozhatott volna, erős kétségeim támadtak a felől, hogy az csupán egy közönséges zsákmány volt.
Figyelj - figyelmeztetett Sleipnir, habár ő sem rántott fegyvert. Pajzsát határozott lendülettel hátradobta, kétélű kardját a földbe szúrta, mely enyhén meghasadt, a fantomlény roppant ereje alatt.
Az acélkék sárkányszerzet ijesztő, de megigéző látványt nyújtott egyben. Az égkéken parázsló tekintete ambiciózus és büszke megjelenésűvé tette - apró termetétől függetlenül. Tollal és pikkelyekkel fedett, testéhez arányos szárnyait esetleges felszállásra készítette fel. Valószínűnek találtam, hogy már korábban kiszemelt magának, habár nem tűnt veszedelmes teremtménynek.
Nézd közelebbről - javasolta, monoton hanglejtésben a fantom, miközben bal térdére ereszkedett. Első hallásra nehézkes volt értelmezni a lovag szakszerű tanácsát. Elvontan beszélt, amit az igen ostoba idegenek ésszel föl nem foghatnak. Habár nem vallottam magamat bolondnak, de időbe tellett, mire jól értelmezhettem a célzását. Tekintetem a sárkány feje fölött villódzó narancssárga jelre tévedt, amit az idegenek egyszerűen csak indikátornak neveznek.
- Nem ellenség. Bestia. - állapítottam meg megkönnyebbülten. Összekulcsolt ujjaim kötelékét felbontottam, amikor bal kezemet csípőmre helyeztem, a jobbikat pedig ernyedten lógattam. Mindenféle ártószándéktól mentesen, de határozottan néztem bele a teremtmény íriszeibe, miközben annak az elkövetkezendő megmozdulására vártam. Elsősorban arra voltam kíváncsi, Timidushoz és Hisaméhez hasonló módon képes-e a nyelvemet megérteni és gondolatait, érzéseit szavak formájába sűríteni - ehhez azonban közvetlenül a sárkányhoz kellett intéznem kérdésemet.
- Mond - szólítottam meg a bestiát, torokköszörülés közepette. Nem voltam abban biztos, hogy szavaimat megérti-e, de a próbálkozás sosem vész kárba. - Hol van a szelídítőd?

by **Hinari** Vas. Május 18 2014, 16:24

A pillanatnyi feszültséget és csöndet Nestor sem akarta megtörni. Várt, miképpen közelít hozzá az ismeretlen és társa, annak rezdüléseit figyelte, karba font kézzel. Tekintete a lóra vándorolt, majd vissza a fiúra, s amikor az megszólalt, összecsukta szárnyait. Nem támadtak, nem volt szükség a repülésre.
Nestor furcsának találta őket. Teljesen más szavakat használtak, mint Annabell, Nestor azonban értette őket. Először hátra, a maga mögötti sűrű felé nézett, ahonnan a lányt várta, ám mivel nem észlelt mozgást, újra a lovag felé fordult, állva annak fürkésző pillantását.
- Nestor előrejött. Annabell a közelben vadászik – felelte. Nestor nem tartott az idegenektől, azonban aggódott Annabellért. Vissza akart menni hozzá, de illetlennek tartotta itthagyni a párost. Helyben maradt tehát, türelmetlenségét nem mutatva, és kíváncsian figyelte az ismeretleneket.

Persze elfelejtetem kikapcsolni a Lopakodást. Az a szőrös manó ígyse volt nagy ellenfél, a reflexek azonban működtek, s én pár perc után már meg is feledkeztem róla, hogy három gombnyomással aktiváltam a jártasságot. Csak annyi tűnt fel, hogy az erdőben a vadak úgy mászkálnak, repülnek el mellettem, mintha ott se lennék. Közben már Nestor hangját is hallottam, ő pedig nem szokott magában beszélni – legjobb tudomásom szerint – így az utolsó pár méteren gyorsítva lépteim, kerültem elő a legközelebbi bokor mögül, köszönés előtt még kiszedve egy ágat a ruhám közül, ami nem hagyott továbbmenni.
- Sziasztok – mondtam aztán – Ti is vadászni jöttetek?
Értelmetlen kérdés volt egyértelmű válasszal, de valahogy csak el kellett indítani a beszélgetést, ha már mindketten úgy álltak ott, mint akik most láttak életükben először ilyen sárkányt. Nestor mellé sétáltam, rámosolyogva, majd visszacsúsztattam a Katanát a tokjába, lemondva a további vadászatról, legalábbis egy ideig. A fiú is arteses volt, s még alig ismertük egymást, így ha már összefutottunk, gondoltam válthatnánk pár szót. Kíváncsi voltam rá, elsősorban a céhe miatt, hogy miért esett éppen őrá Anat választása.
- Jah igen, ő itt Nestor, bár úgy hiszem, már összeismerkedtetek – tettem hozzá, s vártam, hogy megszólaljanak.

by **Phobos** Vas. Május 18 2014, 22:44

Furcsa volt - mintha magától értetődő lett volna az, hogy egy bestia beszélni tudjon. Ha nem beszélni, akkor csupán érteni az idegenek nyelvét. Timidus az utóbbira képes volt, és Shun keresztül meg tudta értetni magát másokkal, akik nem ismerték annyira átjárhatóan a kisállatok által használt nyelvet. Karba font kézzel állt előttem, ami arra engedett utalást, hogy nem a legasszertívebb bestia volt Aincrad kerekén. Egyszer hátranézett - tehát volt valaki a bozótosban, aki valószínűleg az idomára lehetett. Vártam, hátha a sárkány mégsem tud beszélni, és a társa felbukkan, de az utóbbi szóban forgó teremtmény végül szóra nyitotta fogakkal recézett száját. Röviden, tömören fogalmazott, ráadásul önmagáról is úgy beszélt, mintha másvalaki lenne. Különösnek tartottam az amúgy is rejtélyes küllemű sárkányt, de valahol mintha már láttam volna hasonlót...
- Annabell? - ismételtem utána kérdően az utóbbi nevet. Nem tudtam archoz társítani, hiába is próbálkoztam. Megpróbáltam ahhoz a lányhoz, de nem sikerült. Egy kicsit sem hasonlított őrá, hogy ez legyen a neve. Nem, valaki másról lehetett szó. A ló orrával megérintette a vállamat, s arra sarkalt, hogy újból a bozótost fürkésszem. A sárkány nem haladt tova, amikor a frontról ismert lány megjelent előttünk. Kérdésére bólintottam egyet, és egy darabig csak álltam, és vártam. Tekintetemmel magyarázatot követeltem: ha emlékezetem nem csalt, Hinari nem egy bestiaszelídítő, tehát gyakorlatilag nem lehet vadállata a birtokában. Tanácstalanul emeltem bal mutatóujjamat ajkamra, és hosszú hümmögést hallatva gondolkodtam, hogy lehetséges ez. Nem jutottam semmire, és sőt, mi több még Sleipnir sem tudta a választ - ami kissé elkedvtelenítő volt.
- Hinari - kezdtem bele aztán, nem túl határozottan. - Hogy lehetséges ez? Úgy értem... azt hiszem te nem szelídítő vagy. Hiszen láttalak. Kardot használtál. Te is tudsz idomítani? - Kérdéseket lassan tettem fel, semmiképpen sem letámadóan. Nem ismertem őt, ahogy ő sem engem ahhoz, hogy gátlások nélkül bombázzam az általam és a ló által megválaszolhatatlan kérdésekre.

by **Hinari** Vas. Május 18 2014, 23:48

Pillanatnyi nyitottságommal ellentétben ő továbbra is tartózkodó volt, bár nem hibáztattam érte. Valószínű én is ilyen lettem volna, és ilyen is szoktam lenni, ma azonban vadásztunk, és a megszokottól eltérően távolinak éreztem a vállamat nyomó felelősséget. Amikor megszólalt, éppen a ruhámat simítottam ki, ám befejeztem a műveletet, kérdőn nézve először Nestorra, majd rájuk. Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaemlékezni konkrét példákra, nem én voltam az egyetlen, akit – kasztja ellenére – szelídített mob kísért.
- Kardot, igen – mosolyodtam el – Kardforgató vagyok – érintettem meg a Katana markolatát, majd a tűzsárkányra néztem, a vállára téve a kezem egy rövid időre – Ő… - kerestem a megfelelő kifejezést, kósza pillantást vetettem Nestorra, mielőtt a lovag felé fordultam volna - … elvesztette az idomárját. Én, mi pedig, befogadtuk – folytattam végül, lágyan ejtve a szavakat. Nekem sem volt egyszerű visszagondolni azokra az időkre, s a sárkány ezzel ugyanígy lehetett. A fiú viszont láthatóan nem volt meggyőzve, így egy rövidke sóhajtás kíséretében igyekeztem megfelelő magyarázatot adni, tekintete kétséget tükrözött, s bár nem kívántam mélyebben belemenni a témába, ezúttal így hozta a sors. Hátamat egy közeli fának támasztottam, elnéztem a felettünk susogó leveleket, hangom tűnődő és halk volt.
- A petek elvadulnak társuk nélkül. Azonban ha emberek közelében maradnak, és otthont találnak, ez nem történik meg. Speciálisabb eset, mint Anatnál és Aldonál, de előfordulhat.
Szerettem volna, nagyon, most egyszerűen csak megölelni Nestort, de nem tudtam, hogyan fogadná. Olyan keveset beszél, s olyan sokszor hallgat, hogy fogalmam sincs, mi járhat a fejében… s talán ez a közös bennünk.

Nestor látta Annabell szemében, hogy emlékezik. Nestor megmondta volna neki, ne aggódjon Nestor miatt. Annabell viszont nem hallgatott volna rá, Nestor tudta ezt. Ami elmúlt, az elmúlt, Nestor pedig szerette Shikit, de Annabellt is szerette, és nem akarta szomorúnak látni. Fejét feléje fordította, tekintetük találkozott. Az égszínkék szempár pedig bátorítóan és óvón ragyogott…

by **Phobos** Hétf. Május 19 2014, 17:58

A lány beszélt, én pedig hallgattam. Észre se vettem, amikor a ló hátat fordított, és begaloppozott a bozótosba - csupán később tűnt fel a hiánya, s az is a hangok alapján. Levelek zörrentek meg, amit egy kisebb állat nyögése követett: Sleipnir elfogta. Nem zavart meg az eszmecserében, de tudtam, hogy majd oda kell mennem, felszedni a zsákmányt. Még vártam, és érdeklődve figyeltem a kardforgató szavaira. Nagyokat pislogva igyekeztem a szemembe szálló port eltüntetni, hajamat pedig a fülem mögé simítottam. A hirtelen szellőt megtapasztalva majdhogynem az orromig húztam fel a nyakamban lógó okkersárga kendőt. Ujjaimnak jól esett, ahogyan a selymes tapintású anyagot a kezem ügyében tarthattam. Kiszáradt ajkaimat felszippantva, mikor már úgy tűnt, hogy válaszának végéhez ér, lábaimat kissé, egy rövid ideig berogyasztottam.
A mi hallatán másra nem igazán gondolhattam, mint a céhére - bár személyesen nem ismertem, de hallottam ezt-azt róla, miszerint egyet ő maga vezet. Amúgy is feltűnt, milyen személyes viszonyt ápolt Anattal, így kevésbé lepődtem meg azon a tényen, hogy Hinari is az. Azt viszont kevésbé értettem, hogy a sárkány miért hívta Annabellnek. Vagyis volt egy-két sejtésem - ahogyan a ló engem Gilbertnek szólít, Nestor miért ne tehetné meg ezt a társával? Hamarosan leesett, hogy ez lehetett Hinari igaz, valódi neve. Nemigen kívántam felhozni, mint külön témát: egyrészt feleslegesnek tartottam, elvégre Anat is Gilbertként mutatott be előttük, másrészről untathatná, mint engem az ostobábbak. Szemöldökömet kissé felhúztam, miután elmagyarázta, hogyan is működnek a vadállatokkal a dolgok. Egy hümmögéssel nyugtáztam, illetve egy bólintással köszöntem meg a tájékoztatást.
- De mégis - hebegtem enyhe bizonytalansággal. - Mi van, hogyha ő megteszi? Ő mindent megtehet, így utasíthatja a szelídítők bestiáit arra, hogy támadjanak... mintha megszállná őket valami. - Reméltem, hogy érti a célzást. A ló irányába néztem. Felmerült többször az a kérdés, mi történik, hogyha egy másik, gonosz idéző hívja elő Sleipet vagy Sándort... vagy ha Kayaba akarja, megfertőzi az elméjüket. Bármit megtehetne a játékban, amit csak akar. És hogyha annyira kívánja az idegenek halálát, miért nem teszi meg? Lehetséges, hogy még akad becsületesség, sportszerűség annak az aberrált őrültnek a szívében - de vajon tényleg van-e szíve?

by **Hinari** Kedd Május 20 2014, 20:47

Nestor nem ment el vadászni, ahogy a ló. Ő ott maradt Annabell mellett. A fiú megszólalt, Nestor pedig feléje fordult. Először kíváncsian. A fiú borzalmas dolgokat mondott. Nestor nem akarta hallani. Nestor nem tenné meg, nem fordulna Annabell ellen. Nestor tudta ezt, de a fiú kérdései mégis hatottak rá. Megrázta a fejét.
- Nestor nem tesz ilyet – mondta határozottan – Nestor inkább meghal, de nem tesz ilyet.
Összefonta a karjait, a fiú szemébe nézve. Választ várt, nem félt tőle. Ő megvédi Annabellt, semmi nem kényszerítheti, hogy ennek ellenkezőjét tegye. A fiú rosszul tudja.

Eleinte csak elgondolkodtam Raven felvetésein, ám elég volt egyetlen pillantás Nestorra, máris átértékeltem magamban az elhangzottakat. A sárkány mellé léptem, leguggolva hozzá, úgy nyugtatva őt.
- Persze, hogy nem. Ilyen nem fordulhat elő – öleltem át. Nem szabadott volna a lovagnak a pet jelenlétében ilyeneket mégcsak kérdeznie sem. Felegyenesedtem, Nes és Raven között állva, úgy emeltem pillantásom a fiúra. Dühös voltam, meggondolatlan volt, egyáltalán nem érdekelte, hogy a mondandója vajon hogyan hathat a tűzsárkányra. Persze a paripája nem volt itt, előtte nyilván máshogy folytattuk volna ezt a beszélgetést. Mélyen beszívtam a levegőt, majd egy halk sóhajtás kíséretében engedtem ki, a dühömmel együtt.
- Nem sokat tudsz erről a világról, igaz? – hangomból egyáltalán nem érződött, ami abból az egyetlen pillantásból: érdeklődőn kérdeztem vissza, nem élesen, bár a hangsúlyból érezhető volt, hogy inkább kijelentésnek szántam, mintsem megválaszolandó kérdésnek – Mint mindennek, a saonak is megvannak a szabályai – néztem fel az égre, odafönt, valahol, a készítő bizonyára figyelemmel követ mindent – Kayaba Akihikonak nem célja mindenkit megölni. Akkor már rég megtette volna, szabályok, rendszer nélkül – kerestem újra a lovag tekintetét – Ő biztosan nem fogja ellenünk fordítani a bestiákat – nyomtam meg az első szót, utalva rá, hogy az elképzelhető, hogy egy item vagy képesség ideiglenesen képes lehet erre, de az admin bizonyosan nem ilyen eszközökkel kívánja megvédeni azt a kastélyt a századikon. Ellenben a fiút sem hibáztattam, amiért félti a lovával kialakult kapcsolatát, és nem bízik meg Kayabában, hiszen kezdetben én se voltam másképp vele. Halványan elmosolyodtam: remekül indult ez a találkozás is…

by **Phobos** Kedd Május 20 2014, 21:49

Szememmel egy darabig a sárkány acélkék pofáját pásztáztam. Azt mondta, nem tenné meg, de honnan tudhatná? Nestor is aincradi lény, akárcsak a fantomok, vagy minden más szelídítő bestiája. Nem érthette meg azt, amit egy idegen képes lehetne - ennyire csak használhatóak voltak. Nem éppen lesújtóan, de összeszűkítetten néztem bele Nestor szelíd-azúrkék íriszeibe, és elcsodálkoztam annak lángoló tekintetén: nyugodt volt ugyan, ám törhetetlen céltudatosságról árulkodott. Egy darabig nem fog egy könnyedén megtörni, az biztos - egy darabig. Az igéző szemek ellenére valami nyugtalanított, mikor a lány odalépett hozzá, és közvetlen kontaktusba lépett az utóbbi szóban forgó szörnnyel. Nem mintha tiltott gyümölcs lett volna szeretni valakit vagy valamit, ez azért jóval másabb ragaszkodásnak bizonyult, mint Shu és Tim esetében. A lány elpuhítaná a hozzáállásával? Képtelen voltam megnevezni a baj okozóját, ámbár annak keresését kénytelen voltam felfüggeszteni. Szememet lehunyva, a zavaró gondolatokból felocsúdva ráztam meg fejemet. Egy újabb emlék - egy újabb, összefüggéstelen, kérdéseket szülő emlék hasított a koponyámba, amire most igazán nem akartam gondolni. Érződött a ló távoli, lélekbe hatoló pillantása, még ha csupán egyetlen szent pillanatig is tartott az. Biztatott, és támogatott, s ezt szavak nélkül is képes volt megtenni. Nem kellett a közelemben lennie: éreztem a jelenlétét, ahogyan ő is az enyémet. A távolság nem számított.
A lány kérdezett, mire furcsállóan, vészjóslóan húztam fel szemöldökömet. Nem válaszoltam, hanem egy szolid sóhajtással hagytam rá a dolgot. Úgy tűnt, mintha meg akarna értetni velem olyasmit, amit kész lehetetlenség. Ő sem értett meg engem, és még meg sem próbálta azt. Olyan, mint a többi idegen: vontam le az egyszerű következtetést, de egyelőre nem kiabálhattam el. Ajkaimat résnyire összepréseltem, jókora sóhajtással adtam ki azt a görcsös érzést, ami egy percre a rabjává tett. Újabb szellő söpört végig a tájon, és az azzal érkező friss, tavaszi levegőt beszippantva máris megkönnyebbültem. Ujjaimat összekulcsolva ezúttal Hinari tekintetét pásztáztam.
- Gondolod? - tettem fel a kérdést, habár a vége egy kicsit gúnyosra sikeredett. Egy lépést tettem előrébb. - Én nem félnék tőle. Akkor sem féltem, most sem fogok. - Biztos, ami biztos, nem fogja érteni a célzást. Talán a ló érti, de a jelenlévők közül senki sem tudhatta nálamnál jobban, milyen, ha egy másik akarat kerekedik a testen és az elmén felül. - És ha nem is teszi meg, elijesztő példát állít elénk, hogy az őrületbe kergessen. Éhezők viadala. Emlékszel? - A végére jobban megemeltem a hangomat, mint ahogyan azt kellett volna. Habár csupán másolatokról volt szó, akár a valóságban is megtörténhetne. Nem személyes bosszúhadjáratként szántam mindazt, amit a lánynak elmondtam: mindössze az igazságot közöltem vele, és a sárkányával, hogy ne legyen annyira biztos az imént említett szabályokkal kapcsolatban. Szabályok? Aincrad maga a káosz!

by **Hinari** Szomb. Május 24 2014, 14:55

Kezdtem nagyon bánni már, hogy Nestor után eredtem, amikor eltűnt, és nem vártam meg inkább az ösvényen. Elég volt pár szó, máris tisztában voltam vele, hogy teljesen más elképzeléseink vannak erről a világról, ami persze adódhatott a különböző múltbéli tapasztalatainkból, ám ettől függetlenül továbbra sem gondoltam úgy, hogy tovább kéne feszíteni. Raven mégis megtette, s amikor a viadalt is szóba hozta, lemondó sóhajjal dőltem neki újra a mögöttem lévő fának, és helyezkedtem el. Ez így hosszú lesz.
- Félni? – kérdeztem vissza, elnyújtva, hümmögve ejtve ki a szót – Nem kell félni. Senki sem mondta, hogy kell – zártam rövidre ezt a részét egy homlokráncolás kíséretében, bővebben nem fejtettem ki, hisz a fiú láthatóan nem volt vevő a hosszabb eszmefuttatásaimra, fölöslegesen pedig soha nem beszéltem – Ami pedig a viadalt illeti… ha téged már az az őrületbe kergetett, ne akard átérezni, milyen dolog elveszíteni valakit, aki számodra fontos – feleltem, a lehetőségekhez képest egy kissé keményen és nyersen. Még senkinek se beszéltem a viadalról, illetve az aközben és az azután történtekről, de Raven nem az az ember, akivel el fogom kezdeni. A beállt csöndben nézegettem egy ideig a hullámzó leveleket, próbáltam vidám maradni, ámde nem igazán ment. Ez a nap már tönkrement, abban a pillanatban, ahogy összefutottunk.
- Igazából… - helyeztem a testsúlyom újra a lábaimra, egy kicsit átmozgatva a tagjaim - …nem hiszem, hogy valaha is egyet fogunk érteni, ami ezt a világot illeti – folytattam, még mielőtt közbeszólt volna. Semmi szükségem nem volt most arra a hangulatra, amit ez a téma indukált, s sem magamat, sem Nestort nem akartam túlzottan felzaklatni, a fiú pedig bizonyára folytatta volna még egy ideig. Ezzel szemben viszont megsérteni sem akartam a lovagot, s ha nem húzta fel magát nagyon, amit momentán nem tudtam eldönteni, akkor talán észrevette ezt ő is – Viszont egy könnyed vadászatban benne vagyok, ha érdekel – tettem hozzá egy fokkal nagyobb kedvvel, rámosolyogva a fiúra. Végtére is, ezért jöttünk mind a négyen…

by **Phobos** Szomb. Május 24 2014, 16:00

Pislantottam egyet, aztán a ló felé néztem. Az utóbbi, patáit fürgén szedve tért vissza, orrát az arcomhoz dugva prüszkölt. Elégedetten paskoltam, simogattam meg bal pofáját, majd egy pillanat múlva a magasba nézett. Mire úgy tűnt, hogy nem talált semmi kivethetőt, eloldalazott mellőlem, s megint eltűnt a bozótosban.
Amikor először úgy tűnt, hogy nem tetszett neki a kijelentésem, elmosolyodtam: szolid, kedves mosoly volt egy csipetnyi keserűséggel, semmint gúnytól csípős vigyor. Nem értette: van mitől félni! Sok mindentől lehetne félni, és akik félnek, azok előbb-utóbb a végzetüket lelik itt, a Sword Artban. Nem ismertem őt, és ő sem engem, így nem tudtam, hogyan képes zsigerből azt mondani, hogy "Nem kell félni.". Furcsaságát ostobasággal tetézte, amire fájdalmasan hunytam le szememet. Mintha a butaság fájt volna, úgy vontam oldalra fejemet, és lassan, óvatosan néztem bele kékellő íriszeibe. Megint a felszínre törő emlékek... elveszíteni valakit? A lány miattam sérült meg, és... halt meg. Újból azt forróságot éreztem arcomon, amit korábban ahhoz fogható nedvesség jelent meg a szememnél - most sikerült a perzselő vizet visszatartanom. Eddig még sosem éreztem ehhez foghatót.
- Miért mondasz ilyet? - nyögtem, a kellemetlen érzéssel küszködve. Semmiképpen sem akartam, hogy a felszínre törjön, s meglássa elesettségemet. - Az idegenek szeretnek szenvedni? - Értetlen őszinteséggel néztem rá, ajkamat enyhén elkerekítvén. Tényleg nem tudtam, és reméltem, hogy a korábbi ostobasága ellenére meg tudja magyarázni az idegenek különös aberrációját.
Szemöldökömet újból felhúztam, őszinte kijelentését követően, majd egy pillanatra ráncoltam. Nem ismert, ráadásul csak most találkoztunk - meggondolatlanságból volt előítéletes, semmint ellenszenvből. Megvetésemet csodálkozással palástoltam.
- Igen, szerintem se - értettem egy kisebb ponton egyet a lánnyal. - Te többet tudsz. Én keveset. Nagyon keveset. - Keserűen néztem rá, majd lesütött szemmel álltam, és egy virágot néztem. Emlékeztem, annak idején irigykedtem rá - azóta semmi se változott: csak él, és meghal. Érezni érez, de emlékeit képes volt megőrizni - én nem. Bár ahhoz képest most többet érzek, mint bármelyik virág, ámbátor neki nem kell amiatt aggódnia, hogy mi fog történni vele, ha egyszerűen kijut. Lehet, hogy nem éli meg azt a napot: ahhoz túlságosan keveset él. Törékeny, így elég egy fagyos, téli idő a pusztulásához. De mégis...
- Rendben, benne vagyok, de - Viszonoztam a mosolyt. - tudnál még egy kérdésre válaszolni? Igazság szerint nem tudom, kit kérdezhetnék erről, bár... - Nyeltem egyet. - egyáltalán miért vagyunk itt, Aincradban, ha van saját világunk? Ha itt vagyunk, akkor mi már nem létezünk az odakintben? - Fejemet enyhén megdöntöttem, mellyel merő kíváncsiságomat fokoztam. Megint csak keserű mosoly húzódott számra, miképpen tarkómat zavarodottan vakargattam. - Sajnálom, tényleg nem tudok sokat erről a helyről. Meg... az odakintről sem.

by **Hinari** Szomb. Május 24 2014, 17:14

Én tényleg nem akartam bajt, de amint kimondtam a szavakat, és láttam a reakcióját, már meg is bántam azokat. Érzékeny pontjára tapinthattam, szemeimet szomorúan sütöttem le: ő is elveszített már valakit. Kérdésére emeltem csak fel a tekintetem, csodálkozva nézve rá, nem igazán értettem, sem a szóhasználatát, sem azt, mire gondolt pontosan. A homlokomat ráncoltam, s ráztam meg a fejem:
- Szerintem senki se szeret szenvedni – mondtam, továbbra is értetlenül állva a szituáció előtt: a kényelmetlen témáról is megfeledkeztem egy pillanatra, amit kerülni, befejezni akartam még egy pillanattal ezelőtt. Lehet, hogy ő teljesen más, mint a többiek? Csöndben maradtam, hagytam, hadd beszéljen, s közben megpróbáltam többet megtudni róla, egyszerűen azért, hogy megfelelően álljak hozzá. Eddig ugyanis, mint kiderült, ő mindent, amit mondott, a dolgok egy teljesen más értelmében mondta, így már nem tudott feszültté tenni, sőt, egyre kíváncsibb lettem rá. Figyelmemet egy másodpercre elterelte a közelben, mögöttem mozgó bozótos, egy állat, egy vad lehetett. Nem foglalkoztam vele, elég volt egyetlen pillantás, Nestor máris utána vetette magát. Ajkaimat kérdésre nyitottam, meg szerettem volna tudni, mit ért azon, hogy keveset, ám valamiért mégis hallgatag maradtam: volt egy olyan érzésem, hogyha már belekezdett, be is fogja fejezni. Ezen a ponton viszont kezdtem becsülni a fiút: nem sokan vannak, akik ilyen nyíltan bevallják a hiányosságaikat, főleg nem egy idegen előtt. Naiv volt persze, s ez látszott is rajta, de jelen helyzetben nem vált hátrányára, tekintve, hogy beszédéből, annak stílusából és hangvételéből már önmagában is sokat megtudtam róla. Végül én törtem meg a csendet, vadászatra hívtam, az egyhelyben állás ugyanis nem mozdította előre sem a kettőnk kapcsolatát, sem pedig a ma esti vacsorát. S amikor beleegyezett, én már indultam is volna el, megkönnyebbülve, de az első fél lépés után megtorpantam, csodálkozásomat meg sem próbáltam leplezni. Visszafordultam, hangtalanul bólintottam, ám kellett egy pár másodperc, mire össze tudtam szedni a megfelelő szavakat.
- Oh... szóval nem emlékszel…
Ez mindent megváltoztatott. Az egész hozzáállását, a viselkedését, és a kérdéseit, az értetlenkedését is. A tartózkodó mosolyom felváltotta az óvó, úgy léptem közelebb hozzá, és ültem le melléje egy nagyobb szikladarabra, persze a személyes távolságot bőven megtartva.
- Kayaba Akihiko miatt, de magunk miatt legalább annyira – kezdtem bele elgondolkodva – Tudod, mi mindannyian odakint, a valóságban éltünk és nőttünk fel, egy modern világban, melynek a sword arthoz hasonló virtuális, nem igazi világa csak egy volt az ezernyi fejlesztés közül. A sao tervezője, Kayaba játéknak alkotta meg mindazt, amit itt látsz, mi is játéknak fogtuk fel, amikor beléptünk. A valós testünk most is odakint van, a kinti világ számára eszméletlenül, fejünkön a NerveGearrel – sóhajtottam keserűen, önkéntelenül érintve az adott pontot – Egy sisak, ami kisajátítja az agyunk összes észlelését és utasítását, erőszakos levétele pedig halálhoz vezet.
Kezeimet ökölbe szorítottam. Nem volt jó újra feleleveníteni mindent. A napot, amikor a főtéren elhangzottak az igazi szabályok, Naxont, akivel nem sokkal utána találkoztam, a szüleimet és Naithent, akik talán most is az ágyam szélén ülnek. Szemeim könnyesek lettek, a térdemre helyezett ökleimet néztem.
- Talán igazad van. Talán van mitől félni. Hogy elveszítjük őket… - mondtam, szinte suttogva, nem is feltétlen neki, inkább magamnak szánva a szavakat.

by **Phobos** Szomb. Május 24 2014, 18:44

Nem szerettem a kifogásokat, és emiatt gyűlöltem magamat: megint az amnézia... De mi mást tehettem volna annak érdekében, hogy megértsen? Hinari nem az első volt, akivel megértettem a problémát, s csak úgy tudta átérezni azt az ürességet, amit az emlékek hiánya okozott. A szánalom frusztrált, bár csak így foghatta fel azt, amit éreztem. Miután nyugtázta magyarázatomat, és leült, karjaimat ernyedten hajlítottam be, kezeim ökölbe rándultak, miközben a földnek támasztottam őket, hogy testsúlyomat jól elbírhassam. Ő tartotta a tisztes távolságot, ám az ülés azt jelentette, hogy el szeretné magyarázni azt, amiért kérdeztem. Minden figyelmem a lány szavaira hárultak: olyan dolgot próbált megértetni velem, amit a másfél év során senkinek nem állt módjában megtennie. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, kezeimmel azokra támaszkodtam, fejemet enyhén megemeltem. Kayaba Akihiko - őróla mindenki tudott, valóságos istennek felelt meg, noha ezt senki sem tagadhatta. A gyökereim valóban az odakintből erednek, ehhez kétség sem férhetett, de azt nem értettem: hogyan felejthettem el mindazt, ami ott történt velem? Arról hallottam, hogy egyesek csupán játéknak vélik a Sword Artot, ám csak most értettem meg igazából, miért mondták ezt - és csak a tudatlanságból gondoltam emiatt ostobáknak az idegeneket. Szemeimet résnyire összehúzva lesütöttem, amikor egy számomra ismeretlen szót említett. Gyanítottam, hogy nem fogja megmagyarázatlanul hagyni a NerveGear fogalmát - és amint ezt megtette, gyomrom görcsbe rándult. Mindent el tudtam képzelni, amivel Kayabaval volt kapcsolatos: egy aberrált idegen volt, aki nem tudta mivel lekötni magát. Gondterhelten elgondolkodva fontam keresztbe karjaimat, és szememet lehunyva elmélkedtem. A sisak problémája mindent megválaszolt: hogy miért kell itt lennünk, míg a századik szint megtisztításra nem kerül, miért halunk meg az odakintben, ha az életcsíkunk eléri a zérót. A sisak művelhet valamit, amiért az utóbbi megtörténik.
- Szóval ez a NerveGear miatt van a tudatunk Aincradban, és nem az odakintben. - vontam le a következtetést. - Várjunk... és akkor meg is hibásodhat, nem igaz? Ha megsérül. - A válasz már teljesen lényegtelen volt. Egy hosszú pillanatra néztem fel a kardforgató szemeibe: az övéit is az a furcsa, enyhén égető nedvesség lepte el, amit akkor éreztem, mikor kétségbeesés tört rám. Az emlékeit idézte fel magában, s utóbbi kijelentése úgy tűnt, mintha nem is nekem mondta volna, hanem jobbára magának. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel: ő volt az első idegen, - magamat leszámítva - akit ily kritikus állapotban láthattam. Néhány percre tartózkodó attitűdöt statuált, mely nem várt konfliktust eredményezett, ám most megváltozott. A sárkány eltávolodása okozta volna? Mintha erősnek, erélyesnek akart mutatkozni Nestor jelenlétében, de inkább az amnéziára gyanakodtam. A kevésbé rossz volt a jó döntés, így utólag nem is bántam meg, hogy beszéltem az amúgy is kellemetlen témáról. Ennek ellenére ő nem így jött ide - nem így jöhetett ide. Tanácstalanságomban felálltam, s a ló haladási iránya felé néztem, de az szőrén-szálán eltűnt a bozótosban.
A félelem természetes - szólt aztán elég hangosan ahhoz, hogy bárki értse őt. - és emberi dolog. De leküzditek, mert az igazi bátorság az, ha szembeszálltok attól, amitől igazán féltek. Amíg nem adjátok föl, és kimentek harcolni, azzal ultimátumot küldötök a rettegésnek, s szövetséget ajánlotok a reménynek. Amíg emlékeztek arra, hogy kikhez ragaszkodtok, sosem fognak igazán elmenni.
Elcsodálkoztam azon, hogy Sleipnir eddig még sosem beszélt egy-két szónál többet - most viszont egy teljes monológgal próbálta a nem túl rózsás helyzetet enyhíteni, s vigasztalni mindkettőnket. Halvány mosolyt eleresztve Hinarira sandítottam, várván a reakciójára.

by **Hinari** Szomb. Május 24 2014, 20:02

Ő is leült, figyelmesen hallgatott, én pedig elkezdtem mesélni, s mostanra már egy cseppet sem nehezteltem rá a kialakult helyzet miatt. Felnéztem rá, amikor kérdezett, ám nem feleltem, csak bólintottam, hiszen nem a tényre volt kíváncsi valójában, annak igazát ő is tudta nagyon jól… hagytam, hogy továbbvigye a gondolatot. Nem zavartam, a csönd ezúttal nyugtatóan hatott rám, volt időm egy kicsit kirángatni magam gondolataim borújából, és erőnek erejével, de újra úgy nézni ezt a világot, ahogyan azt szükséges volt az életben maradáshoz. Tekintetemmel a fiú mozgását követtem, ismertem az érzést, egy idő után képtelenség nyugton maradni, és ülve agyalni tovább. Többet azonban nem kérdezett, így nem is mondtam én sem mást, felálltam, mintha semmi sem történt volna, ám egy mélyről jövő sóhaj mégis felszakadt, egyszerre adva ki a maradék keserűséget és zárva le az emlékek áradását.
Valahol örültem neki, hogy Nestor nem volt itt. Elégszer látott már szomorúnak, neki sem volt szüksége rá, hogy újra ilyennek lásson, s én sem akartam ráterhelni azt, amit igazság szerint senkire sem mertem. A ló viszont úgy tűnt, mindvégig hallott minket, szavai bölcsnek és végtelenül tapasztaltnak hatottak. Elmosolyodtam, ezúttal magabiztosan: Pontosan. S ezt is teszem, mióta kiszaladtam aznap arra a mezőre.
A fiú is felém nézett, egyszerre mosolyodtunk el, s feledtük a sötét felhőket. Bólintottam, hogy mire, azt talán még én magam sem tudtam volna megfogalmazni, de úgy éreztem, kellett ez ide, pozitív, de mégis hangtalan reakciónak. Ennek megfejtésére viszont nem hagytam neki időt, az erdő felé intettem, el is indulva, vidámabban, mint ezelőtt. Vadászni jöttünk.
- Amúgy, a paripád sem közönséges pet, igaz? Legalábbis én még nem láttam petet csakúgy eltűnni – fordultam Ravenhez kíváncsian. Ha jól emlékszem, pár bossra lóháton érkezett, s az állat a harc közben egyszerre csak eltűnt mellőle… Igaz, lehetett valamiféle képesség is, ám, tekintve, hogy hallótávolságon kívül hallott minket és tudott válaszolni is, én valami más, furcsább dologra gyanakodtam. S ha a fiú jött utánam, már mindketten jócskán bent jártunk a sűrűben, a beszélgetés pedig nem zavart meg abban, hogy felfigyeljek a mozgásra a távolban…

by **Phobos** Vas. Május 25 2014, 12:59

Elindultunk - kicsit habozva bár, de elindultunk. Ettől függetlenül észrevehetően jobb lett a hangulat. Ő mosolygott, ahogyan én is. Még egy kicsit vártam, elvégre hölgyeké volt az elsőbbség, és követtem. Nem nagyon gondoltam rá, hogy a történtek után érdeklődni fog Sleip iránt, bár meglehetősen jól döntött, ha a hangulatot akarta fokozni. Kicsit eltűnődtem, mert amennyit tudtam a fantomokról, úgy mindig a szelídítők bestiájaként feleltek meg, vagyis kevés olyan dolog volt, amiben a kettő különbözött egymástól. Inkább azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam meg neki, miben más egy fantom - és jelenleg a legnehezebb feladatnak bizonyult. Bal mutatóujjamat egy hosszabb pillanatra az ajkamra helyeztem, elmélkedésemet jelezve.
- Hát - kezdtem bele, némi habozással. - az a helyzet, hogy ő nem bestia. Sleipnir egy fantom. A képességeim ezeknek a teremtményeknek a megidézésén alapul, és tény, hogy a lónak van életsávja, de a többinek nincs. Ahogy indikátoruk sem. Igaz, kicsit nehéz különbséget tenni a két faj között, - A faj szót kissé nyújtottabban ejtettem ki. - de nem megfelelő kondíciók között akár meg is ölhetne. A bestiák meg tudtommal csak akkor ölnek embert, ha elvadulnak. - Utóbbi mondatomban kézzel tapintható volt a bizonytalanság, elvégre még a vadakról is jóval kevesebbet tudtam, mint bármelyik más idegen. A végén egy hosszúra nyújtott hümmögés közepette tűnődtem el, elvégre ezen kívül nemigen találtam más kivetni valót, ami differenciának felelt meg a fantom és a bestia számára.
- Sleipnir csak egy bizonyos ideig maradhat mellettem, már ha harcban hívom elő, de amúgy ettől függetlenül - mint most is - akkor megy, amikor csak akar. Szerintem jóval függetlenebbek, bár ugyanolyan hűségesek, mint a bestiák. - fejtegettem tovább a lánynak a hipotéziseimet. Ahhoz képest, hogy már nem csak egy fantom volt mellettem, most döbbentem rá igazán: igencsak csekély, amit tudok róluk. Nem ezt érdemelnék, s ahhoz, hogy jobban megértsem őket, - jó és rossz habitusukkal egyetemben - átfogó vizsgálásba kéne kezdenem. Tény, hogy Shuval több mindent megtudtunk Sándortól, de az is kevés - nagyon kevés.
Az imént említett, szóban forgó ló, szokásától eltérően felvette lovagi alakját. Bal kezében a legutóbb elejtett vadat tartott: egy borzot. A dögöt felém tartotta, s mire hozzáértem, eltűnt, ahogyan az a menyét is, amit ővele zsákmányoltam. Csodálkozva néztem jobbra-balra, a kis sárkányt keresve.
- Hol van Nestor? - kérdeztem kíváncsian Hinaritól, mire a lovag is szemét ide-oda forgatva, elkezdte a különös teremtményt kutatni. Fél kezemet csípőre tettem, kissé meglepetten nézelődtem. Jól el tudott rejtőzni, annyi szent.

by **Hinari** Vas. Május 25 2014, 14:46

Ami a képesség miatti kontaktust illeti, jól gondoltam a paripa és a fiú közti kapcsolat létrejöttét, ám hogy Raven más szóval illette társát, mint a többi közönséges petet, az kíváncsivá tett. Fantom. Furcsa választás volt ez névnek, s bár sokat nem tudtam a fantomokról, az azért nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az állatoknak – márha több is létezett belőlük – kevés közük van a filmekben megszokott gonoszokhoz. Bólogattam és figyeltem, elvégre én kérdeztem őt, és érdekelt is a válasza, az ölés elhangzásánál azonban észrevehetően emeltem a szemöldököm, megállva egy pillanatra. Hogy képesek lennének megölni a fiút, az egyáltalán nem tetszett, ám az még ennél is kevésbé, ahogyan Raven előadta mindezt: mintha teljesen természetes velejárója lenne a történéseknek.
- Érdekes képesség az, ami képes lehet megölni a használóját – húztam el a számat, önkéntelenül is arrafelé sandítva, ahonnan a ló érkezését vártam. Kétségem se volt afelől, hogy mindent hallott, ám Raven szavai után újra kellett értékelnem a lényét. Ha a fiú még ezek tudatában sem húzódik el ezektől a fantomoktól, érdekes lehet a köztük lévő összhang, s érdekelt, vajon mit adhatnak ők a fiúnak, mit jelenthetnek a számára, hogy így érezzen irántuk. Tudást, azt hiszem. Tekintetem újra a fiúra emeltem, hisz folytatta a magyarázást, a hűség, mint olyan, viszont nem illett bele a képbe annyira. Szólni akartam volna, kimondani, amit gondolok, megkérdezni tőle, hogyan nevezheti hűségnek azt, ami egyetlen rossz lépés után megölné. Én a magam részéről sokkal helyénvalóbbnak tartottam az „érdek” kifejezést, ám mégsem mondtam ki, nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, főleg azután, hogy pontosan tudtam – mostmár -, hogy teljesen máshogy gondolkodik és áll hozzá ehhez a világhoz, mint a nagy többség.
- Hogy ő? Vadászik – feleltem a fiúnak, nem is véve tudomást a lóról, aki időközben megjelent – De ahogy hallom, már jön is – mosolyodtam el, az erdő helyett az eget kémlelve, ami erősödő szellőt, pár pillanattal később pedig egy kissárkányt hozott magával. Nestor elégedetten és szépen landolt egy tőlünk pár méterre lévő, hatalmas faágon, s csak miután összecsukta a szárnyait, láttam meg a kezében tartott zsákmányt. Egy Vadmacska volt az, Nes erősen szorította, de nem ölte meg.
- Vezér örülni fog neki – kuncogtam, majd elkomorodtam, a kezembe véve a Katanát. Nem szívesen öltem állatokat, de a piacon szinte soha nem lehetett kapni vadat, így kénytelen voltam befejezni azt, amiért idejöttünk. Egyetlen, jól irányzott szúrás, egy felugró ablak, és már el is tűnt az első komolyabb fogásunk.

by **Phobos** Pént. Május 30 2014, 20:14

Kissé elgondolkodtam kijelentésén - igen, megint elkapkodta a dolgot. Egy darabig nem néztem rá, csupán Sleippel tartottam a szemkontaktust, miközben az ökölbe rándult kezeimet hirtelenjében ernyedtem lógattam magam mellett. Nem adtam külső jelét annak, hogy elgondolkodtam volna a lány szavain. Mondanivalója, véleménye kicsit sem változtatott azon, miképpen viszonyultam a fantomjaimhoz - még bogarat sem ültetett a fülembe. Ennek ellenére volt egy különös, nyugtalanító érzés, ami arra késztetett, hogyha nem is meggyőzzem az igazamról, de megértessek vele egy-két dolgot. Féloldalasan fordultam vissza, hogy Hinarival félig-meddig tarthassam a kontaktust. Valamiért az volt az érzésem, hogy külsőleg sem ellenszenvet, sem pedig szimpátiát plántáltam a kardforgató felé: egyszerűen csak közömbös, a maga ostobaságával, és előítéletességével... mégis őszinte, még ha próbálta is igazi érzéseit elpalástolni egy feledékeny idegen döbbent, de érdeklődő tekintete elől. A fantomtárs semmi kivetnivalót nem gondolt véleményéről, inkább csendes maradt, és megtartotta a maga udvarias attitűdjét, esze ágába se jutott értelmetlenül konfliktust keresni.
- Minden képesség veszélyes, a maga módján. - feleltem aztán nyugodtan. - Az lényegtelen, hogy milyen formában kockázatos, az eredmény ugyanaz. Jó alaposan át kell gondolni, mit mikor kell csinálni. De persze ezt kettőnk közül sokkal jobban tudhatod. - Féloldalas mosolyt megengedvén magamnak, jókorát sóhajtva az ég felé meredtem. Kissé elgondolkodtam azon, mit érezhet egy vezér, a felelősségen kívül. Hinarit többször láttam a frontvonalon intézkedni, bár fogalmam sincs, a rendszer mi alapján dönti el, melyik céhvezetőből lesz szervező. Bár csak egy kicsit, de foglalkoztatott a kérdés... csupán addig, míg választ nem kapok.
A Nestorral kapcsolatos kérdésemre hamar érkezett válasz - a szóban forgó sárkányfiókával egyetemben. Ahhoz képest, hogy még gyakorta kölyök volt, érettebbnek tűnt, mint például Timidus - sokkal érettebbnek. Habár keveset szólt, és mimikája nem volt sokatmondó, valamire vagy valakire emlékeztetett. Persze csak egy sugallat csupán, gondolatban hamar továbbálltam. Kicsit megenyhültem, amikor a lány említette Vezért. Tényleg: Szophie elvileg ő is a JL-be tartozik, Hinari kötelékéhez. Nem mintha sokat számított volna, de valamiért rokonszenv tükröződött abban a pillanatban az íriszeimen, mely egy pislogással el is illant. A sárkány mintha nem szeretett volna ölni, és helyette a lány végezte ki a vadat. A szelídítője meghalt, de a lány azt nem, hogy teljesen ártalmatlanná vált - függetlenül attól, fél-e egy idegentől, vagy sem. Egy-két mob pont az agresszivitással nyilvánítja ki félelmét. Nem tettem szóvá: kezdett minden jobb lenni.
Gilbert - szólított meg a harcos, miképpen zöldellő szemeit egy magasban röpködő kacsára meresztette. Fejemet kissé megráztam.
- Túl magasan van - jelentettem ki, mire ő újból rám nézett. Nem mondott semmit, nem árulkodott semmiről sem. Nem erőltette a dolgot, mégis azt akarta, hogy megtegyem a lehetetlent. Egyelőre nem tettem mást, csak néztem, s vártam, mikor fog a vízi madár lejjebb ereszkedni, a veszélyt meg nem érezvén. Türelmesnek kellett maradnom.

by **Hinari** Kedd Júl. 08 2014, 21:29

Érdekeseket mondott. Egy pillanatra elgondolkodtam én is, eddig egyáltalán nem gondoltam a képességeimre a másik oldalról, s azt hiszem, a véleményem nemigen változott. Inkább hasznosak, mitöbb, életmentőek, mint kockázatosak. Persze abban igaza volt a fiúnak, hogy jól kell megválasztani a használatuk idejét és módját. Mindezzel együtt azonban továbbra is furcsálltam a hozzáállását, persze mást tapasztaltunk mindketten, így egyikünk véleménye sem volt jó vagy rossz.
- Valóban – mosolyodtam el, és néztem fel az égre – Minden visszaüthet, de ha okosan használod, nem sodor életveszélybe.
Nestor időközben megérkezett, felajánlva nekem a választás lehetőségét: akár el is engedhetnénk az állatot, hisz a rendszer érintéssel működik, nem a zsákmány húsával az inventorymban. Mégis, valahogy úgy volt ez rendjén, ahogy kellett, ahogy mindigis volt. Egyetlen vágás, egy gyors pillantás, alsó kategóriás hús, de még ígyis sokkalta jobb, mint a boltban kapható ételek. És egy pittyenés, váratlan hang a csöndes, nyugodt erdőben. Üzenet. Sóhajtva nyitottam meg, fél szemmel Nestor reakcióját nézve, aki pontosan tudhatta, hogy mi fog történni. Próbált nem idenézni, Raven tekintetét követte, figyelte ő is az égen szálló kacsát, miközben már felkészült az indulásra.
- Sajnálom. Mennem kell – húztam el a számat, a szavakat legalább annyira a kissárkánynak címezve, mint a lovagnak és a paripának. Mindig ez van. Összeszorítottam az ajkaim, nem akartam itthagyni a helyet, nem akartam céhvezér lenni most. Eszembe jutott az a bizonyos gyakorlóharc, akkor legalább annyira értetlenül és furcsán álltam Lewis hirtelen elköszönése előtt, mint ahogy most ők állhatnak. Ajkaim keserű félmosolyra húzódtak, enyhén meghajolva köszöntem el a fiútól, és teleportáltam el. Nestor már rég az eget szelte, a céhház felé.

/ Kár hogy be kellett fejeznünk, de jó játék volt azért. Smile

/

by **Enheriel** Pént. Aug. 29 2014, 18:48

//SHUKAKU//

Villámlás vadászösztönei olyan sikeresek voltak, hogy már a Déli résznél voltunk a szafarinál. Nem is bántam, mert itt sokkal szebb volt az erdő, mint az északi és nyugati részeknél. A változatosság kedvéért egy nemrégen megvett furulyát hoztam magammal, hogy gyakoroljak, ugyanis a céhbe tervezek egy kisebb ki mit tud-ot, hogy ne unatkozzanak. Azon gondolkodtam, milyen számot tudnék eljátszani a furulyán. Nagyon szomorút azért nem akartam, de a vidámabbak olyan nehéznek tűntek. Majd végül eszembe jutott egy, s azt kezdtem el furulyázni. Valami ősrégi játékból van, de nekem tetszik ez a dal belőle. Nem is tudom miért. Talán azért, mert a mai zenékkel ellentétben ebben még megvolt az érzés, illetve nem sületlenségekkel volt tele a szövege. Ám most csak a dudorázós részét furulyáztam el. Közben Villámlásnak ezúttal gondjai voltak, ugyanis mivel majdnem ember magasságú, a kisebb állatok kapásból meglátták, s elszaladtak, ami miatt kicsit csalódott lett, pedig nem is szokta őket megölni, csak elfogja, s aztán elengedi. Majd rájött, hogy a méretének köszönhetően már nagyobb állatokra vadászhat. Felszállott egy fa hatalmas, s erős lombkoronájára, s onnan nézte, hogy van-e nagyobb állat a közelben. Én ekkor féltettem kicsit, mert nem akartam, hogy egy íjász valami ritka mob-nak nézze, s lelője. Remélem gyorsan leszáll onnan. Megnyugodásomra le is szállt hamar, mivel látott valamit, s arra vette az irányt.
- Vigyázz magadra, nehogy mobnak nézzenek! - szóltam még neki.
- Ne félj, vigyázni fogok. - felelte a griffem nyugtatóan, mielőtt eltűnt a szemem elől. Tudtam, hogy nem fog messzire menni tőlem, de akkor is féltettem.

by **Shukaku** Pént. Aug. 29 2014, 19:29

-De Timiduuuus! Miért nem a keleti részre megyünk? Semmi kedvem most senkivel közösködni, és nagyon jól tudod, hogy mi már elmehetünk a legnagyobb szintre is…
-Nem szint.
-Jó, akkor a szafari legmagasabb szintet…
-Jártasságot.
-Oké… szóval a szafa… te ezt direkt csinálod?
-Mit?
-Hogy folyamatosan kijavítgatsz.
-Egész eddigi életemben ezt csináltam Shu.
A lány karba fonta a kezeit, a sarkára állt, és ebben az esetben nem csak képletesen értve, és megmakacsolva magát úgy döntött, hogy egy tapodtat sem tesz. Kiöltötte a nyelvét a petre, és úgy beszélt tovább.
-Márpedig én addig nem megyek sehova, amíg meg nem mondod, hogy hova akarsz elráncigálni.
-Szafarizni. Most már jössz?
-De… de… miért pont ide? Te magad mondtad, hogy kerülnünk kell az embereket, mert csak a bajt hozzák.
-Én ilyet nem mondtam.
-De így gondolod.
-Ezt nem tudhatod. Nem vagy Álomkelő.
-Ismerlek már annyira, hogy tudjam, mit gondolsz. És ha te nem mondtad, akkor most én mondom. Elegem van belőlük, és nem vágyom a társaságukra. Kicsit szeretnék most egyedül lenni.
-Rendben. Akkor maradj itt egyedül, én pedig elmegyek vadászni.
És a sárkány már határozott léptekkel el is kezdett caplatni az egyik irányba, Shu azonban megkerülte és elé állt.
-Nagyon jól tudom, hogy nem hagyhatsz ám itt! Az a feladatod, hogy védj engem, úgyhogy nem hagyhatsz csak faképnél.
És bár igyekezett sértődött arcot vágni, de látszott a huncutság a szemében. Egyáltalán nem akarta ő megsérteni a sárkányt, bár Timidus volt az utolsó, akit meg tudott volna sérteni, és ez inkább önmagának volt fontos, mint a petnek.
-Nem hagylak itt. Úgyis követni fogsz.
-De… de…
-Mondtam.
Vigyorodott el Timidus, majd elindult a két alak felé, akit nemrég pillantott meg, Shu pedig az orra alatt morogva követte. Néha nem volt annyira jó, hogy Timidusnak mindig igaza van.

by **Enheriel** Szomb. Szept. 06 2014, 15:38

Megindult az a valami, amit láttam. Pontosabban valakik, mert végül kiderült, hogy ketten vannak. Végül felismertem őket, mikor közelebb értek. Jaj ne! Ez az a szívtelen, harcmániás sárkánykölök, mert a gazdája, akit sajnálni lehet, hogy ilyen társat kapott! Mit keres ez itt?? hogy keressen valakit, akit kritizáljon?? gyorsan visszaszálltam a levegőbe, majd Enhi mellé szálltam le.
- Enhi, itt van Shukaku, meg az az idióta gyík!
- Óh, biztosan ők is pihenni jöttek. ^^
- Vagy téged akar megtalálni az a gyík, hogy tovább kritizáljon!
- Ejnye Villámlás, viselkedj! - szólt rám a lány. Csak morogtam, mert az a büdös dög nem tudja, hogy Enheriel milyen érzékeny a szülei miatt, s nem is érdekli, csak az, hogy minél felsőbbrendűnek mutogassa magát, miközben a saját gazdáját is elnyomja. A lány mellé telepedtem le végül, hogy tudjak tenni a gyík ellen, ha megint elkezdi a balhét. Egy petnek tudnia kell a határait, mert nem holmi mob, hogy akármikor szabadon járhasson-kelhessen. Nem holmi nagy hatalmú isten a Pet, hogy azt tegye amit akar. Eszembe jutott hirtelen már az is, hogy Timidus annak a bizonyos Bestiakirálynak dolgozik, s Shukaku csupán álcának van neki, különben már rég halott lenne. Az a mob, amelyik meg akarta ölni Lulu-t, úgy beszélt az idomárokról, mintha inkább rabszolgamesterek lennének, mintsem társsal rendelkezők. Mintha a Petek nem mások lennének, mint fogvatartott mobok. Még nem említettem meg Enheriel-nek, mert biztosan aggódni kezdene. Ezért kértem meg Lulu-t s Reginát is, hogy ne szóljanak, amíg nem tudunk többet erről a dologról. Így nem áll fel annak a veszélye, hogy elraboljanak ezek a mobok egy céhtagot, hogy azzal tartsanak kontroll alatt.

by **Shukaku** Vas. Szept. 07 2014, 06:52

És Villámlás és Enheriel ekkor döbbennek rá, hogy kettejüknek magas szintű, állandóan bekapcsolt hallgatózás jártasságuk van, amivel a pet minden szavát kristálytisztán hallották. Na jó, nem, és igazándiból még csak látótávolságban vannak, bár csak annyit látni belőlük, hogy amint felismerhetővé váltak számukra az alakok, azaz rájöttek, hogy a legutóbbi harc során legyőzött, majd éppen csak harakirit nem elkövető Enherielbe, és társába, Villámlásba futottak, mindketten azonnal megtorpannak. Hangjukat még nem hallhatja a páros, és amúgy is csak halkan beszélgetnek, hogy ez még véletlenül se történhessen meg.
-De… én nem akarok odamenni hozzájuk. Múltkor is hatalmas bajt okoztunk csak azzal, hogy megkérdezted, hogy kivel lenne érdemes megküzdened. Enheriel… én nem akarok vele beszélni. Nem akarom, hogy megint az legyen, mint Ilsette esetében. Elegem van a hisztérikákból, meg az öngyilkosjelöltekből. Bőven elég volt Hisame. Ha… ha ez a lány is hülyeséget csinálna, és megölné Villámlást csak azért, mert ő hülye, és mi meg valami rosszat mondunk véletlenül, az…
Nem fejezte be a mondatát, de határozottan megrázta a fejét. A legutóbbi Chan féle kiborulás bőven elég volt arra, hogy teljesen biztosan tudja, nem akar depresszív emberek közelébe maradni. Az, hogy Enheriel a saját halálát kívánta, meg elmondta magát mindennek, annak egyrészt ott és akkor semmi értelme nem volt, hiszen csak egy egyszerű küzdőteres küzdelmet folytattak le, bármifajta tét nélkül, másrészt Shu nem akarta újra végighallgatni. Nem nézte meg a kastélyban, hogy Ilsette neve ki van-e húzva, de valahogy biztos volt benne, és valahol a saját hibájának is tekintette, bár őrlődni nem őrlődött miatta, hiszen tudta, hogy ha a lány megfogadja a tanácsait, akkor nem történt volna meg mindez. Talán csak az zavarta, hogy nem tudott segíteni. Mindenesetre most sem mentek közelebb, de mivel tudta, hogy már észrevették őket, látványosan elkerülni sem akarták a párost. Patthelyzet.

by Ajánlott tartalom

Erdőség #2

Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2

Re: Erdőség #2