[Küldetés] A Pusztító alkonya

Bár nem Hinarit várta a sárkány, biztos voltam benne, hogy ő is volt olyan bátor, mint az említett Sakubara, ki Nestor előző gazdája lehetett, sőt, Hi talán az egyik, ha nem a legbátrabb személy volt, kivel eddig találkoztam. Sok cselekedete legalábbis erre utalt, vagy egyszerűen csak simán ostobaságra, minek az említése nem biztos, hogy segített volna a mostani morálon.
Shrykull megviselt állapotban volt. Hogy a csuklya - mi rajta volt – egyre kevésbé fedte a testét, úgy egyre inkább látszódtak a sebei, látszódott, hogy a fiúhoz hasonlóan ő is elszenvedi a szerzett sérüléseket. Oly hatalmasok voltak és most mégis oly sérülékenynek látszódtak. Nem örültem ennek, azonban e gondolatomat terelte, hogy Shu felszólalt előttünk. Nem voltam biztos benne, hogy úgy működtek volna a dolgok, ahogy ő azt elképzelte, de hogy említésre került Hinari és az én nevem, úgy akaratlanul is ő rá, Hinarira néztem. Shu vajon valóban ezt látta, hogy így éreznénk egymás iránt? Vajon így kellett volna éreznünk? Nem tagadom, hogy volt már erről egy – két gondolatom, de egyiknek sem volt különösebben meghatározó eredménye. Legtöbbször egyszerűen csak elkönyveltem, hogy Hinarival nem vagyok egy súlycsoportba, nem illenék mellé, biztos van, ki a számára jobb társ lehetne. Fő az önbizalom, vagy hogy szokták mondani. Zavartan vakartam meg a tarkóm és zavart volt a mosolyom is. Pislogtam párat, majd figyeltem újra a többiekre.
- Nem vagyok biztos benne, hogy így működne Shu, de nem vagyok biztos én most semmibe sem igazán. Viszont. – most Shrykullra tekintettem – Mi csak egyszerű emberek vagyunk, ti pedig sárkányok. Miközben sétáltunk ide, miközben a társaid felettünk repültek, úgy éreztem, hogy egy – egy csapással, mozdulattal el tudtak volna pusztítani minket. Mitől vagyunk erősebbek tőletek, mi plusz van bennünk, ami bennetek nincs, hogy a mi segítségünk kell?

Inkább beletörődtem Hisame ötletében, mintsem hogy dicsérve elfogadtam volna azt. Mert hát valahogy tényleg meg kellett tudnunk, hogy mitől is voltunk másabbak tőlük a küllemünket leszámítva.
Nem véletlenül nem lett elmondva az ötlet, Hi biztos nem engedte volna, főleg a sziklafalnál mondottak után, azonban Timudus makacs volt és tapasztalatlan, utánunk jött, hogy hallja Hisame tervét. Nem örültem a piciny sárkánylány e féle aktívságának és sóhajtottam fel, hogy távozott, majd sóhajtottam újra, hogy ismét feltűnt mellettünk. Nem mondtam ki, de a gondolat miatt is bűntudatom volt, hogy azt kívántam, bárcsak láncon tartotta volna őt valamelyikük.
A Hisamének szánt szavait nem értettem, de hamar meg lettem nyugtatva, hogy egy különleges hangot hallottak. Egy mondatot, melyet Hisame idézet fel nekem. Érdekesnek tartottam, de épp ekkor is érkeztünk meg a szolidan üldözött fiúhoz, így nem tudtam elmélkedni róla.
Szólt, a stílusa nem változott semmit sem, azonban mielőtt szólhattunk volna mi is, a kicsiny Timudus lépett elő tőlünk. Elmondta, mit el akart, megvártam, de hogy végzett, úgy bosszúsan tettem a mellkasára a tenyerem és toltam magammal hátrébb. Kicsi volt és könnyű. Pár lépés, épp annyi, hogy a halk szavainkat ne hallják, de ne is tűnjön úgy, hogy máris távoztunk tőlük. Leguggoltam Timudushoz, hogy ne érezze feszélyezve magát és úgy próbáltam szólni hozzá.
- Tim. Te itt ezen a helyen egy kislány vagy. – tettem gyorsan a szájára az ujjam, hogy ne szóljon közbe - Kicsi, könnyű, törékeny és gyenge ő hozzájuk képest. Okosakat mondasz, nem tagadom, de megmaradsz egy kislánynak, ki tapasztalatlan és kit pár ütéssel félre lehet seperni. – legalábbis az ő szemükben ilyennek tűnhetett. Nem egyszer mentett már meg, nem egyszer volt hasznosabb tőlem, de a kimondott szavait nem sokan értékelhették olyan pozitívan, mint ahogy ő azt gondolta - Tudom, hogy sietnünk kell, tudom, hogy nem vagyunk jó helyzetben, de egy kis nyugalmat kérek tőled most és engedd, hogy ezt mi csináljuk. Az előbb Ruth egy fajtársát szegezte a falnak, egy okosnak látszó láb alatt levő kislánnyal nem tudom, hogy mit csinálna.
Nem tudtam, hogy ennyi elég volt e neki, csak reméltem inkább. Felálltam, majd fordultam vissza hozzájuk.
Időközben különleges dolog történt. Gyűltek a sárkányok a távolba, mit felvont szemöldökkel figyeltem. Nem lepődtem meg, most már semmin sem tudtam.
- Timudusnak igaza van, te tudnál segíteni nekünk. – kezdtem bele.
- Persze nem tudjuk, hogy valóban erős vagy e. – jegyezte meg ügyesen Hisame.
- De, talán. Shrykull szerint azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtatok, de fogalmunk sincs, hogy hogyan tegyük azt. Azt sem tudjuk, hogy tőletek erősebbek vagyunk e, hogy a pusztítóval, hogy szálljunk szembe.
- Küzdj meg vele. – bökött Hisame rám – Hogy meglássuk, mire is képesek, hogy van e értelme mindennek. Küzdj meg vele, hogy nyerj, hogy a nőstényed lehessek, hisz tagadni sem lehet, hogy az egyik legszebb vagyok itt. – a szavai hallatán a hideg pillanatok alatt és könyörtelenül futott végig a testemen. A szemeim lehunytam pár pillanatra, nem szabadott bepánikolnom – Persze csak ha nem sietsz valahová.
Félő, hogy az egyszerű küzdelemre hívás is elég lett volna a fiúnak, de talán Hisame többet is ajánlott neki most. Túl messzire ment. Csak az adott némi támaszt most, hogy valamiért ennyire bízott bennem ő.
- Persze, ha mindettől függetlenül olyan dolog történne, mi előrébb vinné az eseményeket pozitív irányba, úgy a neved is említésre kerülne a segítők oldalán.

A dühöm lassan érődött. Mindig is büszke voltam, hogy az e féle érzéseimet magamban tudtam tartani. Ritka türelmes ember voltam, de ez a hely megváltoztatott most. Nem akartam többet várni, nem akartam tovább tudatlan lenni. Sosem voltam döntés hozó, sosem léptem ki a tömegből, de most mégis valami látványosat akartam tenni, hogy végre észrevegyenek már minket, hogy végre válaszokat kapjunk. Igen, hallottam Timudus szavait, sértve éreztem magam, hogy nem kellett neki Hisame, de csak magamban forrtam, míg őket követve nem értünk el egy mederhez, hol a sárkányok gyülekezője volt.
- A kristálymeder. – szólt halkan Hisame.
Szép volt, de nem csodáltam most semmit sem. Valami nem volt rendjén, valami más volt. Emberi alakban volt majd mind, egy kivétellel. Shrykull egy kristály tetején állt, csuklyában, kezében egy pálcával. Nem tudtam minek az egy sárkánynak, nem tette szimpatikusabbá vele magát. Csak egy újabb kérdést szült a fegyvere, de asszem már nem akartam többet kérdezni.
Egy pillanatra az Askr elleni küzdelem jutott az eszembe. Eső volt, sötét és a fiú egy félelmetes bestiává változott át. A küzdelem így utólag csodás volt. Persze voltak elemei mitől a hideg járta át a testem, de annyira nem féltem, hogy ne szálljak, szálljunk szembe velük és most sem éreztem úgy, hogy el kellett volna fordulnom, hogy egy sárkány állt előttünk, sőt.
A kezdőkésemet  vettem elő. Kuncogva csóváltam a fejem, hogy csak egy egyszerű kés volt, de sajnos nem volt más fegyverem. Hisamének és Timudusnak jeleztem, hogy ne kövessenek, majd indult a határozott sétám a sárkány felé.
- Ó Shrykull! – a tömeg miatt hangos volt a morajlás, de igyekeztem túl kiabálni őket – Shrykull! Tudtad, hogy Ruth társad nem tart méltó ellenfelének engem? Shrykull! Mutassuk meg neki kérlek, hogy milyen erő is lakozik bennem! – a késem pengéje volt a tenyerembe, így azon nem kellett igazítani. A testem mögül lendítettem a karom, hogy legyen elég ereje a pengének a sárkányba állnia. Nagy és tiszta célpont volt, a késemet meg már elégszer hajigáltam, hogy az ne tévesszen célt.

Shrykull-ról az egyszerűbb játékok egyszerűbb küldetései jutottak eszembe, mikor a kovács csak ugyanazt ismételte, addig amíg nem vitted el neki a megfelelő nyersanyagokat. Kayaba megoldásában legalább volt némi fantázia, hogy változtatta a szöveget, azonban a tartalom ugyanaz maradt. Nem tudtunk meg semmit sem. Lehetett kérdezni, lehetett dühösen ellene fordulni és kést dobni hozzá, de semmi sem változott. Idegesítő programozás volt ez az admin részéről.
Ha egy küldetés lett volna ez, úgy talán másképp álltam volna hozzá, de hogy muszájból kerültünk ide és nem lettünk elengedve, úgy nem tudtam nyugodt maradni.
- Felszippantott egy nagy bálna. Semmit sem bizonyítottunk, hogy ide kerüljünk. – mormogtam az orrom alatt inkább magamnak, sem mint másnak, hisz úgy sem lett volna értelme – És hiába próbálkozok, nem jövök rá egyedül semmire sem. – sóhajtottam és szorítottam meg Hisame kézfogását. Érezhette, hogy továbbra sem tetszett ez a helyzet nekem.
Shrykull a késem megerőltetés nélkül kapta el, így fölösleges is volt tovább folytatni a dolgot. Veszett ügy volt ez az egész.
Közben megláttam Hinariékat is. Szégyelltem kicsit magam, ahogy őt néztem, hogy így elszaladt velem a ló. Egyszer akartam tenni valami hasznosat és akkor sem tudtam. Csak magam járattam le előttük.
Újabb számomra logikátlan történés, de már nem kérdeztem hangosan inkább. Nem tudtam, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, hisz volt egy ellenfél, nem kellett volna egymással küzdeni. Persze, egy verseny, de volt erre jobb alkalmon is és hogy Hisame lett az egyik kiválasztott…
Volt neki elé gondja az itteniekkel és Shrykull-lal is. Tudhatta ezt ő is, hisz előtte akadt ki nem rég a terembe, azonban mégis ő lett elsőnek harcba küldve. Fogtam őt, nem akartam, hogy menjen, de rám nézett és úgy bólintott.
- Kiadom, mi bennem van. Jót fog tenni. - a szavait hallva a fogásom enyhült, majd ahogy lépett előre, úgy engedtem is őt. Tudtam, hogy ő sem látott ebben sok értelmet, de talán nem volt mit tenni.
Az ellenfele majd a szöges ellentéte volt Hisamének. Legalábbis külsőre. Míg Hisame világos, addig ő sötét volt és ezzel túl is részleteztem a sárkánylány leírását. Hisame alakja változott, külleme újra a régi volt. Megrázta magát, nyújtózkodott és sétált pár kört, hogy újra érezze a végtagjait. Megállt a lány előtt hagyva némi távolságot, majd a felém tekintett és biztatóan kacsintott. Arcomra beletörődött mosoly ült ki, hogy láttam a hűvös leheletét, miként megindult, hogy támadjon.