[Küldetés] A Pusztító alkonya

Mondhatni csak folytam az árral, bólogattam a szavaikat, a kérdéseiket hallva és nem tudtam semmi pluszt mondani. Szerencsére volt, ki átvegye az irányítást, így nem kellett oly nagyon aggódni emiatt. Persze ez a helyzet enyhén furcsa, szokatlan és különleges volt, már ez magában némi aggodalomra adhatott okot, de hogy Timudus ilyen tettre kész volt, az segítette valamelyest a dolgok alakulását.
Shu a kezemet fogta és mosolyogtam le rá a szavát hallva. Nem haragudhattam rá és látva, hogy mit is jelentett a számukra az a tolldarab, talán nem is volt a baj, hogy így visszakerült hozzájuk.
- Yu Yevon. – ismételte halkan Hisame. Talán csak én és a mellettem álló Shu hallhattuk – Minden sárkány Anyja. Nekem már van egy Anyám... – sandán és alig észrevehetően tekintett Hinarira - És Apám. - majd rám.
- Te máshonnan jöhettél. – talán, nem voltam biztos benne.
A tojása mellettem volt, mellettem kelt ki, de hogy az a tojás hol volt korábban, azt nem tudtam pontosan. Nem is gondoltam bele eddig, hogy kellett volna máshol lennie. De lehet ő is innen származott, lehet, hogy egy volt közülük és csak azért nem tudott Yu Yevonról, mert nem volt ki megtanította volna rá. Nem lesz egy oroszlánból vad, ha állatkertben születik és nem tanítják meg vadászni. Bár más volt a helyzet, de illett ide ez a gondolat. Nem lehetett Hisaméből, Timudusból és Nestorból ide illő sárkány, mert nem voltunk ezen tudások birtokában. Az ezt követő gondolat, hogy nekik ez az igazi otthonuk, az ijesztő és kellemetlen volt egyben. Önző mód nem akartam máris elhagyni őt, őket. A fejemet ráztam gyorsan, hogy gondoljak másra, majd tértem vissza a többiekhez gondolatban.

Nem volt jó. Mások nem figyeltek a lány válaszára. A Pusztítóra koncentráltak, talán jogosan is. Talán arra kellett volna nekem is figyelnem, de hogy éreztem Hisame erős szorítását, hogy éreztem miként remegett meg a keze a lány utolsó szavait hallva, úgy egyszerűen nem tudtam rájuk figyelni. Tudtam, hogy mi járt Hisame fejében, ismertem őt, talán jobban is, mint az itteni társai.
- Várjatok, kérlek. – halkan szóltam, talán fel sem tűnt nekik.
- Szerencsések?! – engedte el a kezemet hevesen és lépett el mellőlem. A hangja éles volt és hangos, dühös és most talán egyet is tudtam érteni vele – Azt mondod, hogy szerencsések vagyunk? Szerencsések?! Mi?! Én?! Egy jégsárkánnyal sem találkoztam még eddig! Eggyel sem! Három! Három sárkánnyal találkoztam eddig! Timudus! Nestor! És Griever! - számolta az ujjain - Három! Nem találkoztam többel! – lépett el tőlünk.
- Várj, kérlek.
- Nem. Nem, Apa! – most hozzám beszélt, szemébe igazi könnyek szöktek és suhintott a karjával – Azt mondták, hogy lejártak hozzánk! De miért nem látogattak meg engem?! Minket?! Miből tartott volna szólni, köszönni?! Sziasztok. Nem vagytok egyedül. Nem! Nem! Légy egyedül! Légy magányos! – hogy hátrált, úgy megbotlott egy kicsit, majd fordult és futott el tőlünk.
Nem, nem tudtam haragudni rá. Tudtam, hogy tudja, ott voltam neki bármikor, de tudtam azt is, hogy nem voltam egy szárnyas pikkelyes. Tudtam, hogy mennyire vágyott már arra, hogy találkozzon egy olyannal, mint ő, hogy tudja, nincs egyedül, de ez mindezidáig nem adatott meg neki ilyen mértékben. És hogy emiatt szerencsés? Nem, egyáltalán nem volt az.
- Ööö… - fordultam a többiekhez – Beszélek vele. Egyedül! Addig is beszéljétek meg a dolgokat. Hi és Shu úgy is tudja, hogy mire bólintok rá, és mire nem. – azzal távoztam én is, siettem Hisame után.

Nem kerültünk messze tőlük, Hisame hamar megállt egy fa törzsének támaszkodva. Hátrafordulva még láttam a többieket, azonban a hangjukat már nem hallottam. Ők is láthattak minket, de így volt jó, a halk beszéd már nem hallatszódott el hozzájuk. A tökéletes távolság.
- Hisame. – léptem közelebb hozzá.
- Apa, miért csinálják ezt? - a hangja remegett és vörös, könnyes szemekkel fordult felém.
- Nem tudom, nem tudok itt semmit sem.
- Ez sem igaz. Csupán csak nem akarsz belefolyni a dolgok alakulásába. Könnyebb neked is ezt mondani. Figyelni másokat, ahelyett, hogy ténylegesen csinálnál is valamit.
- Nem, Hisame. Úgy ismeretlen számomra ez a hely, ahogy neked is. Úgy nem tudok róluk többet, ahogy te sem.
- De nekem kéne tudni! – dühösen fordult ismét el tőlem – Kéne tudnom.
Hozzá léptem. Hátulról öleltem, a vállait fedtem és a mellkasa előtt fontam össze a karjaimat.
- Ugye nem akarsz meggyőzni, hogy ők jók?
- Azt hiszem, nem tudnálak meggyőzni.
- De? – jól tudta, hogy nem fejeztem még be.
- De Shu és Hinari ott van. Timudus és Nestor is, kik olyanok, mint te.
- Jöjjenek el ők is.
- Nem fognak. Segítenünk kell.
- Miért?
- Mert kérték a segítségünket.
Csend és mozdulatlanság. Nem szólt és én sem erőltettem. Tudtam, hogy Hisame tud sértődni. Bár eddig leginkább holmi gyerekes csínyek miatt, gyerekes rájátszással, de tudtam, hogy képes erre igazán csak komoly mértékben. És hogy okot is adtak rá most. Hát úgy nem éreztem, hogy sajnálnom kellett volna a fiút és a lányt, Corynt és Corinat emiatt. Félreértés ne essék, nem voltam egy érzéketlen férfiú, csupán csak Hisame fontosabb volt a számomra, mint ők. Ködösen fogalmaztak, futottak eleinte, majd a segítségünket kérték. Nem, nem volt meg a bizalom a részemről.
- Csak a többiek miatt. Hinari és Shu miatt! Nem másért, másokért!
- Rendben.
- És válaszokat akarok majd.
- Én is.

Visszamentünk a többiekhez. Nem mondom, hogy lelkesen, mert nem voltunk ahhoz, de biztató mosolyt erőltettem az arcomra, mi jelezte a számukra, hogy nem lesz gond. Legalábbis egy ideig.
Tényleg csupán csak a lányok miatt tértünk vissza. Ha ők nem lettek volna itt, úgy most mi is távoztunk volna. A segítségadás gondolata megvolt, de reméltem, hogy nem kérnek majd többet tőlünk.

A dal első néhány sora visszhangot vertek a sziklákon. Fél percig tartott, aztán egy erősebb, határozottabb hang felelt rá, folytatván a szomorú melódiát.

- Itt vagyunk. Megérkeztünk. - suttogta oda nektek Corina, aztán visszafordulva folytatta a dallamot. Hangja tisztán csengett, mint a kristály, és olyan gyönyörűen énekelt, hogy belesajdulhat az emberi szív:

- Kedves vagy, Timudus. – mosolygott Hisame a kis társára, de érződött is a mimikáján, hogy a mosolya nem volt a legőszintébb. Valóban kedves volt úgy Timudus, mint Shu, de ennyi nem hatotta meg Hisamét, ennyi kevés volt, hogy oly lelkesebben lássa most a dolgokat.
- Lehet, hogy igazad van, Shu. – nem akarta csalódni látni a lányt, így hasonló gesztust engedett szabadjára az ő irányába is. Talán kicsit lelkesebben is mosolygott, mint az imént.
Szél ismeret. Egyszerű képesség, de mégsem tudtam eldönteni, hogy én nem figyeltem, vagy az érkező meleg fuvallatot nem jelezte az erőm nekem. Mindig szokta, hogy a másik képességemet tudjam időben használni, de most nem. Lehet nem is egy kisebb szellő volt, de nem tudtam eldönteni, hogy akkor mi lehetett volna más. Lehet tényleg csupán csak én nem figyeltem és váratlanul ért mindez. Talán itt is érződött, hogy nem voltam a legjobb formámban.
Követtük őket és így a séta alatt adtak némi gondolkodási időt a számunkra. Nem mintha döntenünk kellett volna bármiről is, hisz már döntöttünk, de nem ártott egyikünknek sem újra átgondolni a történéseket.
Megérkeztünk. Legalábbis azt mondták és a szoros előtt állva pedig valóban úgy tűnt, hogy voltunk is valahol, hogy volt valami a túloldalt. Egy szép ének, melyet csupán csak hallgatni tudtam, majd fordultam és tettem úgy mintha a hátunk mögött levő tájat szemlélném még utoljára. Így álltam Hinari mellé. A testünk ellenkező irányba nézett.
- Hinari. – hogy a dal a végét járhatta, talán véget is ért, úgy halkan szóltam hozzá. „Xy téged figyel, de ne nézz arra.” jelenet volt ez és valóban. Nem akartam, hogy más is hallja, csak hozzá szóltam és nem akartam, hogy észrevegyék ezt.
- Nem tudom, hogy mit kéne gondolnunk, nem tudom, mi igaz itt és mi nem. Nem tudom, hogy hogy jutunk haza, nem tudom, hogy bent mi vár ránk, és nem tudom, hogy lesz e alkalmunk még beszélni komolyabban, de rossz érzésem van, félek, így kérlek figyelj. Ha történne valami olyan, valami rossz, úgy enged, hogy az velem történjen. És ehhez kapcsolódóan… - pillanatnyi szünet, egy huncut mosoly a következő mondat elejéig – Tudom, hogy Hisame anyasága egy kisebb poén. Bevallom igazán csak szórakoztató, de… - és itt újra komoly hangra váltottam – Shukaku felügyelete nem az. Kérlek, vigyázz majd rá, ha történne valami.
Talán így is sokat beszéltem, nem vártam meg, hogy válaszoljon. Meg igazából csak egy bólintásra számítottam, nem többre. Úgy álltam tovább, mintha még láttam volna valamit egy fa két ága között, majd álltam vissza hozzájuk.
Shuhoz is akartam volna még szólni, de az már túl feltűnő lett volna. Csupán csak tájékoztatni akartam, hogy Hi időnként tud igencsak ostoba dolgokat tenni, vigyázzon majd rá, ha velem megtörténik az a valami, mi oly szépen beette magát a fejembe.

Talán megkönnyebbültem. Hogy Shut biztonságban éreztem, úgy könnyebb volt.
Hallottam még Hi szavait, hogy nem engedi, hogy bajunk essen. Nem is gondoltam, hogy nem tesz majd így, de elfogadta és reméltem, hogy nem helyez majd engem maga elé a fontossági listán. Ő fontosabb volt, mint én. Tudnia kellett ezt. Ideje volt ráébrednie. Önbizalom hiányos gondolatok. Lehet. De megannyi okot tudtam volna felsorolni, hogy miért én és ne ő, vagy ők, Shu is. Mintha már gyűjtöttem is volna ezeket, tudva, hogy egyszer valamikor majd még visszatérünk erre a témára.

Az égen megannyi sárkány szállt. Lentről leginkább csak a hasukat és a szárnyaikat lehetett látni, de távolabbra nézve még többet is belőlük. Mesébe illő jelenet volt. Olyan, melyet gondolni sem lehetett. Ennyit, egyszerre, egy helyen. Egyben volt csodálatos és úgy ijesztő is. Nem tartoztunk ide. Hangyák lehettünk a szemeikben, nem többek és a gondolat, hogy nekik kellett segítség, úgy az nem kis aggódásra adott okot. Milyen teremtmény lehetett az, kit ők nem tudtak legyőzni? Miféle szörny, bestia, hogy a sárkányok nem tudtak ellene mit tenni? Mivel voltunk mi jobbak, erősebbek tőlük? Levettem a tekintettem az égről, mielőtt megbotlottam volna valamiben. Hi nem nézett rám. Shu Timudussal volt elfoglalva és Coryn is elfordult, hogy néztem, ő miként nézi az eget. Mintha nem szabadott volna neki, nem értettem.
- Én is leszek ekkora, Apa? – a korábbiak után jó volt most látni Hisame halvány csodálkozó mosolyát.
- Biztosan, bár…
- Bár? – ijedten fordult felém.
- Ekkora méretekkel azt hiszem, hogy már nem fogsz tudni a szobában lenni.
- Hehe. Igaz is.
A séta csupán csak pár perc volt, hamar egy másik, egy újabb táj került a szemeink elé. A város. Nem tudtam szavakba önteni, nem tudtam megfogalmazni. Láttam. Megjegyeztem, de egyszerűen nem tudtam volna tovább mesélni másnak. Nem lehetett.
Szárnycsapások által keltett kisebb szelők és talán alapjáraton is volt némi szél most itt. Por és tollak táncoltak körülöttünk. Hisame nyúlt kettőért. Egyet kérdezés nélkül helyezett Shu hajába, a másikkal pedig Hi elé állt. Vele nem volt ilyen. Mosolygott, szinte némán nevetett, de megvárta, hogy a lány engedje meg neki.

A teremben állva Shrykull volt végre előttünk. A csuklyája alól csak egy fekete orr kandikált ki. A szavait némán figyeltem, figyeltük, nem szólt közbe egyikünk sem.
Nem voltam illetlen, de tény, hogy nem hajoltam meg úgy, mint a többiek. A kezeim a zsebeimben voltak és csak a fejem döntöttem előre a meghajlást illetően. Ahogy a szellő kísért minket, úgy meg volt az érzés, hogy ő is látott minket végig. Tudta, hogy milyen vagyok és holmi megjátszott meghajláshoz nem nagyon volt kedvem. Timudus szólt, dicsérte a fiút és a lányt, azonban Hisame nem értett vele egyet. Nem kívánt vitatkozni, nem akart még több problémát ide, de nem tudta magában tartani. Hozzám hajolt és állt lábujjhegyre, hogy a fülembe tudjon halkan szólni.
- „De amíg csak a rosszat teszitek, ott csak gyom nő…” „Nagy rosszat tettetek…” „…oldjátok is meg!” – ismételte nekem az ő szavaikat akkorról – Valóban szívéjes fogadtatás volt. – érezhető volt az irónia a hangjába. Nyugalomra intettem, majd figyelt ő is tovább.
Hinari kérdése váratlan volt. Nem mondom, hogy annyira meglepődtem, de tény, hogy engem nem különösebben foglalkoztatott ez az ének most. Hallottam már párszor énekelni Hisamét. Mint ahogy az ő énekeinek sem értettem a tartalmát, úgy ennek sem. Számomra csupán csak a ritmus különbözött a dalok között, meg időnként a hangulat.
Shrykull nagy volt, mint egy óriás. Függetlenül attól, hogy letérdelt hozzánk, még úgy is valamelyest fel kellett néznünk rá. Fekete orrából arra tippeltem volna, hogy sötét pikkelyei lehettek, mint Nestornak, legalábbis a hasonlóan csuklyás fiú sárkánybeli alakjának. Hirtelen nem volt plusz kérdésem, elégnek éreztem Timudus szavait.