[Küldetés] A Pusztító alkonya

Ismét mozdulatlanná váltam, ismét a vezéri csorbám romlott, ismét Shu előtt és ismét Timudus támadott helyettem. Némán káromkodtam és rogytam térdre, öklömmel ütöttem volna dühömben a földet, de nem tudtam mozdulni. Mondtam nekik, hogy maradjanak hátul, de nem hallgattak rám, hisz miért is tettek volna így? Hi és Timudus. Mozdulatlanul csóváltam a fejem.
- Hisame, Timudust! – üvöltöttem, hogy hallja a hangom és nem szóltam többet. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok.
Megrázta magát, bőrét fényben vedlette le magáról, hogy képességével Timudust, a sárkánylányt erősítse.

A földön térdeltem. Mintha a hátam súlyos esőcseppek verdesték volna, hogy ne tudjak felállni, pedig nem esett az eső és a probléma az volt, hogy a skorpió mérge is már kiszállt a testemből. Fel tudtam volna tápászkodni, tudtam mozogni elméletileg…
Sok történt már, nem csak most, máskor is és úgy ahogy a helyzetekhez képest mindig is tartottam magam, de most felkerült az a pont az ire, mi a földön marasztalt pár pillanatig. Régebben nem voltam ilyen, de például legutóbb már egy fával birkóztam mikor nem látta senki sem, hogy kiadjam magamból, mi bennem volt. Gyenge voltam és sokszor tehetetlen. Nem mondom, hogy sokat vállaltam, mert nem, mások milliószor többet és mit vállaltak, azokkal is jobban foglalkoztak - itt tekintettem rá Hinarira -, de úgy tűnt, hogy nekem az is elég volt, mit csináltam, vagy épp mit nem. Pedig azt hittem, hogy nem erőltettem meg magam. Tévedtem. Most csupán csak majd a két legfontosabb ember előtt rogytam térdre pont mikor nem kellett volna. Nem is a bizonyítási vágy hajtott, nem akartam olyannak mutatni magam, milyen nem voltam, de meg akartam felelni bizonyos dolgoknak. Akartam, hogy ne csak egy barátot lássanak bennem, ne csak egy egyszerű fiút, hanem ha kell úgy nevezni, akkor egy férfit, ki tudja védeni őket, kire lehet támaszkodni, vagy Shu esetében még kire fel lehet nézni. Nem, most megint rájuk kellett támaszkodnom. Timudusra és Hinarira. Mindketten mentettek már meg. Az a csörgőkígyó, az arctalan katonák és íme a közös sikerük e vörös skorpió, mi a pixeljeire hullt előttünk. Nem úgy, mint kellett volna, valami szokatlan volt benne és a rajzás hangját is lehetett még halványan hallani, de elpusztult a bestia elméletileg.
Felálltam, a jobbomat zsebre dugtam, hogy rejtsem annak remegését, majd fordultam a többiekhez. Hisame volt, kit szemeimmel elsőnek kerestem és lépett is hozzám hamar.
- Minden rendben? – kérdezte az, ki elől semmit sem tudtam elrejteni.
- Persze. – de a próbálkozást sosem adtam fel.
Mindenki rendben volt, úgy ahogy. A fiú továbbra is pocsékul nézett ki, de Timudus például sokunk lelkesedését helyettesítette az örömével. A fiú társa, a lány holmi könnyedséggel, szinte megerőltetés nélkül ugrált szikláról sziklára, majd kapaszkodott bele a fiúba, hogy segítse őt. Mintha repült volna, úgy kerültek vissza a szikla tetejére.
- Hogyan? – egyszerű csodálkozó szó, kérdés, mire nem vártam választ. Nem is hittem, hogy bárki tudta volna. Míg ő rájuk tekintettem, addig Hisame kedvesen szólt.
- Nincs mit, Tim. Ügyes voltál. Ügyesebb, mint ez itt mellettem. – láthatóan súgta, de láthatóan úgy, hogy mindenki hallja. Egyszerű cukkolás, mire ironikus nevetéssel reagáltam – Ja, menjünk utánuk szerintem.
- Ne várjuk meg a zümiket.
Célom volt felvenni a fiú elejtett fehér tollát, függetlenül attól, hogy az kellett e neki, vagy sem. Egy madár elhullajtott tolla lehetett, mit már nem lehetett vissza tenni a helyére, de dísznek, egy emléknek jó lehetett, nem mintha úgy tűnt volna, hogy az itt történtekre akarnék emlékezni.
Éreztem, az idegesség valamelyest enyhült, elmúlt a remegés. Az arcom mimikája változott, csak annyira, hogy semmi rosszat se lehessen leolvasni róla, majd indultam a sziklához, a lány és fiú után.

Jelen voltam, hallottam, figyeltem a történéseket, de valahogy nem reagáltam rájuk. Nem volt nálam tükör, hogy lássam az arcom, de üresnek képzeltem el most a tekintettem. Próbáltam érzelemmentes maradni, minthogy a jó nehezen ment volna, a rosszat pedig nem akartam, hogy lássák. Sosem voltam jó színész, így nem tudtam, hogy mennyire is sikerült ez, de próbálkoztam. Hisame léptetett előre és ő állított meg. Nem jelentette ez azt, hogy irányításra szorultam, nem bolondultam meg, de ha már fogott, úgy azt ki is használtam önző mód.
Kedvesnek tartottak. Az voltam. Úgy ahogy. Azonban volt, hogy időnként mások tettek akaratlanul is azzá engem. Talán rászorultak, hogy legyen egy kedves ember körülöttük és én nem ellenkeztem ezt illetően. Most például eszembe nem volt, hogy az elhullajtott toll a fiút illette volna, így meg is lepődtem, hogy Shu ezt illetően szólt hozzám. Sóhajtottam, és talán most az egyszer nem örültem Shu lelkes kedvességének. Szerencse, hogy nem hallották a gondolataim.
- Ja, igen. Ez a tiéd, bár nem tudom, hogy még van e haszna a számodra. – néztem a tollát, majd nyújtottam felé azt – És nem csak a hely, de a nevetek is igazán szép.
Volt pár érdekes cselekedetük, például miként egy ruhadarab helyett a nyelvével tisztította a lány a fiút, de ettől függetlenül a nevük valóban szép volt. Coryn és Corina. Hisamének sem én adtam a nevét anno, Rin volt velem ott a téren, mikor ki kelt a tojásból, ő nevezte el a sárkányt így. Ötletem sem volt hirtelen, hogy mi lett volna, ha ő nincs ott, de mindegy is, hisz elég rég történt már ez. Nem is tudtam, hogy azóta találkoztunk e újra Rinnel komolyabban a korábbi szörnyharcokat leszámítva. Na majd ha ennek vége.
- Egyébként valóban ilyen ijesztőek vagyunk?