[Küldetés] A Pusztító alkonya

Egy halvány, sokak által elmesélt pletyka, mi ide vezetett minket. Legalábbis én vezettem magunkat a pletyka nyomán egyre előrébb és előrébb függetlenül attól, hogy nem tudtam, hogy láttunk e valami különlegeset, vagy sem. Egy idő után már – már az is megfordult a fejemben, hogy rossz szinten is lehettünk, de e gondolatot próbáltam inkább magamban tartani. Nem akartam rossz benyomást tenni a lányra és sárkányára azzal, hogy rossz felé vezettem őket.
Shu sokfelé figyelt, úgy volt az ő számára idegen a terep, mint az én számomra, ám míg ő a szintje miatt csak nem rég léphetett erre az emeletre, addig én mondhatni - nagyképűen - már rég tovább léptem szinte körbe sem nézve itt. Hiba volt… Látva Shu szemeit és hogy milyen lelkesen jegyzetelt, az érzés járta át a testem, mintha kihagytam volna eddig valamit, mintha csak felületesen néztem volna körbe mostanában. A hiányérzett pocsék volt. Vajon hány állat lehetett eddig láthatatlan a számomra? Sosem néztem körbe ilyen részletesen és most is csak Shukaku miatt tettem így. Nem mondom, hogy muszájból, de kíváncsi voltam, hogy ő mikre volt kíváncsi. Kellemetlen gondolat és rázott a hideg, szinte rögtöni öregedést véltem felfedezni magamon. A kíváncsiság… nem soroltam volna az erényeim közé.
Egy hosszabb pár perc után Hisame arcára terelődött a figyelmem. Hunyorítottam, koncentráltam, reméltem belelátok a fejébe, de nem történt semmi ilyesmi sem részemről. Gyenge próbálkozás volt, hamar feladtam.
Oldalamon gyenge taszítást éreztem és botlódtam is meg miatta a lábaimban. A lányom farka tolt meg és kuncogott is rajtam szolidan.
- Elbambultál. – öltötte rám a vágott nyelvét.  

Meglepődtem, miként Hinari közeledett felénk, hisz nem vártam e találkozás, azonban a kedves, szép és az akaratlanul is a bajból kimentő lány minket üdvözölt, majd mi viszont őt.
- Sziasztok. – hajolva puszi, majd a piciny társ észrevétele. A híres Nestor, kit a tetőn említett… valahogy másképp képzeltem el, mondjuk nem ilyen feketének – Igen, ő itt Shukaku, a kislány, kit talán már említettem neked Hi és a társa Timudus, a tollassárkány.
- Shu, ő mint mondta, Hinari, az én Anyukám. – bárgyú mosollyal élvezte a lány minden érintését.
Anyuka. Még mindig csodálkoztam, hogy nem volt Hinari ellenére ez a kijelentés. Tudtam, hogy nem volt köztünk több egyszerű barátságnál, hisz túl tökéletes lett volna ő hozzám, azonban Hisame által talán ez mégis más volt, mint a megszokott. Érdekes gondolatok, mik csak több és több fejfájást okoztak.
- Shu, elengedheted. – lenézve rá, láttam, hogy kérdően tekintett fel rám – Ők barátok.
A kissárkányt még nem láttam, csupán csak hallásból tudtam róla, de kételkedtem benne, hogy ártott volna egymásnak a két állat. Fekete és fehér, az egyik puha toll, a másik kemény pikkely, mégis ugyanolyan ártatlannak látszottak mindketten.
Magamban kuncogtam, miként megjelent előttem a kép: Hinari zavartan ült az asztal egyik oldalánál és egy lámpa világított a szemeibe, miközben Shukaku vadul jegyzetelt és megválaszolatlan kérdéseket tett fel a lánynak. Például, hogy Nestor fogai miként nőnek összehasonlításként Hisaméhez képest.
- Mh. Három sárkány egy helyen, azt hiszem keveset látott pillanat ez. – mosolyogtam - Mi járatban erre egyébként? Hogy vagytok? – két egyszerű kérdés, egy egyszerű beszélgetés elindításához, bár úgy éreztem, hogy a négylábú társaink fognak elég témával szolgáltatni a számunkra.

Rémület lett úrrá a négylábúakon, mind egy felé tekintett, legalábbis Hisame meredten figyelt a távolba, minek az okát nem értettem. Menekülő állatok, majd Shukaku következtetése és futása. Nem gondoltam, hogy a lány által említett tűz lett volna, azonban mégsem maradhattam el tőle. Hinarihoz fordultam, intettem, hogy kövessen minket.

"- Még most sem tudom, miről írjak.
- Bármiről. A családodról, vagy a beszélő bálnáról.
- Miféle bálna?
- Hát ami ott vergődik a képzeletedbe zárva.”

A kedvenc filmem kedvenc párbeszéde jutott az eszembe, ahogy megláttam a kolosszust. Nem tudtam, hogy beszélt e, de repülni biztos repült. Az írása úgy tűnt most történt meg, a nagy orrú, szemüveges most ért el sorsom történetének ehhez a pontjához. A ponthoz, mely a számat tátva tartotta és mely nem engedte, hogy pislogjak akár egy pillanatra is.
A repülő bálna, a teremtmény, mi a valós világban irreális lett volna, viszont itt nagyon úgy tűnt, hogy létezett. Hatalmas méret, a tulajdonság, melyhez hatalmas erő is párosult. Egyetlen csapásával, akaratlanul borított a földre minket. Felénk nézett, egyszer, még egyszer, majd még párszor, mert nem csak két szeme volt. Tekintettében nem véltem felfedezni bántó szándékot, abban sem voltam biztos, hogy észrevett minket, ám a szívóerő, mit produkált, mégis ártott nekünk.
A földön feküdve a bordáim között, a mellkasomban váratlan dobogásba kezdett a szívem. Számomra eddig egy ismeretlen ritmus járta át a testem. Mély, mégis gyors ütemek, melyek felállásra késztettek. Tudtam, hogy nem lesz vége, és megvolt az érzés is, hogy fölösleges küzdeni, azonban el kellett érnem.
- Hisame, tiéd Shu! – bíztam benne, miközben én Hi felé léptem, felé nyúltam és akartam magamhoz húzni, hogy ölelve, a karjaim közt, mondhatni a testem védő börtönében érkezzen oda, hova érkezni készültünk. Olyan óvó gondolat, melyet eddig még nem igazán éreztem, talán csak a képzeletemben, a saját történetemben, miként mögöttem menekülők és csak én állok a sereggel szemben, hogy időt nyerve tartóztassam fel őket. Ostoba, hősi jelenet, mely csak a fejemben létezett.
Hogy sikerült e elérnem? Nem tudom. Szemeimre csakhamar – és költőien – a sötétség leple hullt.

A képességemnek köszönhetően számtalanszor lebegtem már. Hol centikre voltam csupán csak a földtől, hol méterekre rugaszkodtam el a talajtól, ám majd mindig nyitva voltak a szemeim. Most nem. Sötétség volt, semmi fényfoszlány, sem világosabb árnyalat. Sötétség. Nem szerettem azt, féltem tőle. Féltem, hogy én is azzá válok, féltem, hogy levakarhatatlan fekete tusként ömlik rám és nem tudok megszabadulni tőle. Sokak szerint ostoba gondolat lehetett, részben ezért sem hangoztattam igazán.
Egy dallam, lágy szólamok, lassú ritmus. Ismerős volt, Hisame énekeihez hasonlítottam, majd egy női hang, mely segítséget kért tőlem.
- Igyekszem. – válaszoltam, azonban fogalmam sem volt, hogy volt e értelme, hisz egy álomban voltam, nem lehettem máshol.

Az ébredés különleges volt, vagy inkább furcsa, mert ijesztő képként villant elém a repülő bálna és az emlékek, miként eredmény nélkül küzdök a földön maradásért.
- Hol vagyok? – ültem fel rögtön, azonban az ijedtség, zaklatottság nyomban el is tűnt, miként a szemeimet nyitottam. Vízpart, éjszaka, mesébe illő égbolt és csodás környezet fogadott – Hol vagyok? – ismételtem a kérdést, ám most nyugodva, csodálkozva, hisz egyáltalán nem erre számítottam – Hisame? Shu? Hi? – néztem körbe és ekkor láttam meg őt.
Egy lány térdelt a földön és a Hold által megvilágított kék eget bámulta. Mintha közelebb kerültek volna a csillagok.
- Te kértél segítséget? – hallva a hangomat fordult felém és hirtelen egy szokatlan érzés lett úrrá rajtam. Mintha már láttam volna korábban a tekintettét, a szemeit.
A bőre színe szinte hófehér volt, az alkata sovány. Az arca kerek, a szemei vérvörösek, ha állt volna, úgy a fehér haja majd a bokájáig ért volna.
- Apa! – szólt és lelkesen ugrott fel a földről.
- Apa?
- Ühüm. – bólintott mosolyogva, majd akart lépni felém, ám a lábai megremegtek váratlan. Sietve álltam fel, hogy fogjam a kezét és a derekára téve a tenyerem legyek a támasza neki – Azt hiszem a négy lábhoz vagyok szokva. – kuncogott, minek az okát nem értettem.
- Négy lábhoz?
- Ismerj már fel. Tudod, Hisame, a lányod. – és forgatta a szemeit.
- Hisame? – válaszul csak mosolygott. Ismerős mimika és jöttem rá, hogy a hangja is szinte ugyanaz volt. A kézfejére pillantottam, mit az ujjaim szinte befedtek. Fogtam őt, érintettem, érdes volt a tapintása, repedezett. Emberi bőr, ám mintha megmaradtak volna  a sárkány pikkelyei.
- A többiek? - és együtt fordultunk feléjük.

Egy kisfiú és egy kislány lett a két sárkányból, emberekké változtak ők is, mint ahogy a rajtam támaszkodó Hisame is. Különös érzés, ám egyben zűrzavar is a fejemben. Örülnöm kellett volna, nevetni, a hely mesés volt, valahonnan lágy hangok is szóltak, énekeltek, azonban nem egészen járt át a boldogság engem. Egy sárkányból, ki eddig még nem találkozott fajtársával, egy sárkányból, ki így mindeddig egyedül volt, most egy ember lett teremtve. Talán elhamarkodott gondolat, de tartozhatott valakikhez komolyabban is, mint eddig, hozzánk. Azonban nem is ez zavart, mert hát miért is zavart volna, nem, ezzel semmi probléma sem lett volna, ugyanakkor nagy gondolkodó voltam, talán most bánatomra is, mert a kép jelent meg előttem, miként újra sárkánnyá változik a lányom. Ostoba játékot űzött Kayaba még a saját teremtményével is.
Mint két boldog, kosarakat lóbáló kisgyermek ugrált elénk egy fiú és egy lány. Kedvesnek tűntek, mondhatni aranyosnak, azonban mit mondtak, az ijesztővé tette őket, főleg úgy, hogy nevetve álltak tovább tőlünk. Kételkedtem benne, hogy miként az itt létünkkel valóban egy „pusztítót” teremtettünk, azt így közölték volna, vagy csupán csak tényleg egy másik világban voltunk, hol még az érzelmek is felcserélődtek.
- Igen Shu, lehet hogy ez a mi világunk. – szólt és mosolygott kedvesen Hisame a lányra – Azonban nem ismerem őket, nem tudom, hogy kik voltak. – fordult felém, azonban közben megnézte ő is magának a két kisfiút, Timudust és Nestort – Nem tudom, hogy mit tegyünk. Nem tudom, hogy ki, vagy mi az a Pusztító.
- Lehet, hogy kérdezni kéne őket. – fordultam Hinarihoz.
Kételkedtem benne, hogy többet tudna, azonban talán határozottabb jellem volt, mint mi. A segítséget kérő ismeretlen hang a sötétben és most egy emlegetett rossz. Nem, bár szép volt itt minden, mégsem tudtam örülni.

Vagy helyesen, vagy helytelenül válaszolod meg a kérdést, a következő talány Peternek szánták:

És ahogyan Shunál, úgy vagy így, vagy úgy, de a harmadik rébusz már Hinarinak szól:

Annabell. Így nevezte a kisgyermekké vált sárkány Hinarit, azonban nem volt idő kérdezni őt erről, hisz már méterekkel járt előttünk. Hisame kezét fogva indultam meg én is utána figyelve azért, hogy Shu, Timudus és Nestor se maradjon le mögöttünk. Kicsiny lábaik voltak, míg mi nekünk egyet, nekik kettőt kellett lépniük. Az ágakkal óvatos voltam, kerültem őket, amennyire csak tudtam, ám a lehetetlenre én sem voltam képes, karcolták úgy az én testem, mint itt bárki másét.
Egy fal, egy pillangók alkotta gyönyörű kék fal állt az utunkba és csupán csak pár válasz volt a kulcs, mi lebontotta azt. A pillangók időnként formát alkottak, sárkányok jelentek meg előttünk, miket Hisame nevetve fogadott.
- Nem az ő köre? – néztem le Timudusra – Kár. – és sóhajtottam nagyot.
Tehát nekem kellett gondolkodnom.
„Gyönyörűen siklok…” Egy állat? Kígyó, más nem tud siklani, ám hullámok felett azok nem járnak. Madár, ahogy a levegőt szeli, siklik a szárnyaival. „Hófehér sziklát szór…” Hó, ám azt nem neveznék hófehérnek. Téli felhő, azonban az nem siklik, vagy csak én nem tudok róla. „Csoda ez, mikor a hullámból lesz csont.” Hullámból csont… a tettemé válást sosem neveztem volna csodának, azonban a hó jéggé tudott fagyni, mi viszont rendesen csúszott. Hóesés. Fehér szikla, miként azok az égből esnek és a földön sikamlós jéggé válnak.
Egy belső hang szólt, egy halk sugallat, hogy nézek a sárkányomra. Miért? Ember volt most, egy sárkány egyébként. A lehelete látszott, hűs volt az, hisz pikkelyes négylábúként jeget okádott. Jégsárkány, jég. Lehet, meg kellett próbálni, hisz rám várt itt mindenki más.
- Jég vagyok. Talán.

Egy fal állt az utunkban, azonban azt nem alkották pillangók és kérdést sem tett fel nekünk. Meg kellett mászni. Gyorsan, hisz segítenünk kellett, a kiabálások ijesztőnek, vészjóslónak hangzottak.
- Van egy képességem. Hi már ismeri, de azért elmondom röviden. – szóltam miközben a fal csúcsát vizsgáltam szemeimmel a földről - Könnyebbé tudom tenni a saját, illetve mások testét. Előre megyek, aztán kövessetek egyesével. A testetek könnyebb lesz, így remélhetőleg könnyebb lesz a mászás is, vagy esetleg rugaszkodjatok el gyengéden és olyanok lesztek, mint egy szálló lufi. Igyekszem majd elkapni titeket. Jobb ötletem nincs. – és talán nem is kellett jobb.
Néztem rájuk egy pillanatra és fordulva vissza kezdtem mászni, próbáltam sietni, majd vettem észre fent a remegő lányt és tekintve tovább a viaskodó fiút is. Nem tudtam, hogy mire kellett volna számítani, így némi csodálkozással figyeltem. Megviselt volt a fiú, zihált és tán vérzett is. Nem akartam elhinni, ilyen itt nem volt, nem lehetett. Fejemben zavar, hogy mi okozhatta azt. Ők voltak ilyenek, vagy esetleg a bestia, ki ellen harcolt? Akartam segíteni, ám az első lépésnél rögtön eszembe jutott, hogy nem voltam egyedül, lent voltak a többiek.
- Gyertek gyorsan. – hajoltam, majd segítettem mindenkinek.

- Maradjatok itt, kérlek. – segítettem fel az utolsót, majd futottam a fiúhoz.
Nem akartam, hogy kövessenek. A bestia veszélyesnek tűnt, a fiúnak fájt, látszott az arcán és nem akartam, hogy ők is ilyet tapasztaljanak. Fájdalmat, vérzést, szenvedést. Aztán lehet rosszul gondoltam, lehet tényleg csak a fiú volt különleges, más, de jobb volt elővigyázatosnak lenni. Egyszerű gondolat vezérelte szavaimat és cselekedetemet, miszerint inkább én sérüljek, sem mint ők.
Vörös skorpió. Így hívták, kit készültem sebezni kezdőkésemmel.