Erdőség #2

Ai veszedelmes. Ez hamar tudatosult bennem, mert bepipulva elővarázsolt egy ostor. Nekem meg épp csak annyi időm jutott reagálni, hogy egy nagyot nyeljek, már épp mondani akartam, hogy ostorozásról szó sem volt, és annyira azért nem kell perverznek nézni, mazonak meg pláne nem, amikor egyetlen nagy erejű lökéssel neki taszított a hátam mögött lévő fának. Egy lány arrébb tudott lökni. Úristen! Milyen ereje van ennek a kislánynak, pedig ki se lehet nézni belőle, és az ostor, most tényleg, meg akar ostorozni, vagy valami...

- Ai-chan, nem kell ennyire komolyan venni ám... - próbáltam menteni a helyzetet, de valójában kicsit féltem tőle, hogy mit fog tenni, azzal a hatalmas erőkülönbséggel. Talán még neki is van súlyemelése, mint Szophienak? Elvégre egy cégből jöttek! Sose lehet tudni.

Részint félve, részint meg kíváncsiságtól hajtva hagytam hogy azt tegye amit akar, de az ördög nem aludt bennem, és az agyam egy apró zugában, azért reménykedtem egy érdekes végkimenetelben. Elvégre három lány... még sosem próbáltam hárommal egyszerre, meg a dominát se...

De csak szimplán ott hagytak. Vártam egy ideig hogy visszafordul valamelyikük, de úgy tűnt ezt valahogy komolyan gondolta Ai-chan. Úgyhogy pár perc múltán mocorogni kezdtem, s mázlimra a kötél  hamar megadta magát. Ezek szerint mégsem szánt a vadak eledeléül. Nem tudtam eldönteni mit is gondoljak most róla, az hogy itt hagyott, eléggé elcsüggesztett, de a tény, hogy a kötél nem volt bonyolultra csomózva, s némi mozgatással kiengedett annyira, hogy kiszabaduljak, megint más gondolatokat ébresztett bennem.

Nem kezdtem el futni utánnuk, s ha már Shu láthatóan pikkelt rám, hát inkább mégis Ai nyomába eredtem. A lábnyomokhoz és letört gallyakhoz jártasság se nagyon kellett, a kintről hozott ismereteim alapján is követni tudtam lassan.Így, őt keresve bukkantam rá a fák között Ai helyett néhány legelésző gazellára. Nem mintha túlságosan odaillőek lettek volna, így utólag jobban belegondolva, de ez akkor a fenét se érdekelte, lélegzetem visszafojtva meredtem mozdulatlanná, amikor egyikük a fülét hegyezve sandított a terebélyes fa törzse felé, ami mögött meghúztam magam. Sikerült elcsendesítenem az éberségét, mert amikor kirobbantam a fa mögül, még mind gyanútlanul álldogált a zöldet pusztítva.

Mondanom se kell szétrebbentek a hangomra, de egyikük farára sikerült nagyot csapnom mielött az erdő fái közt elveszett volna.
Állal előre csapódtam be az avarba, de csak mosolyogtam. Az első vad "elejtve", nekem pedig az ég világon semmim se fájt.

Folytatva az utamat, hamarosan ráakadtam a lányra, s bár egy kunyi pontom se volt lopakodásból, azért csak megpróbálkoztam vele, ha esetleg sikerrel járva mögé settenkedek, akkor befogom a szemét.
- Na ki lehet az? - tettem fel a kérdést negédes hangon

//Íme, nálam is egy Gaz gazella-gizella landolt mint első zsákmány, és ezzel túl is estem a tűzkeresztségen. Elvesztettem a vadász-szüzességem!   

- Hai... - vettem el a kezeimet a szeme elől, bár láttam, hogy ha nem így tettem volna, ő is kisegítette volna magát. Legalábbis, az arc felé lendülő kezek erről tanúskodtak
Nem tudom mi lelt, de ahogy némi illedelmességet gyakorolva hátrébb léptem, a fák levelei közt átszűrődő fényben olybá tűnt, mintha a lány akivel csúffá tettük egymást, s akivel felszínre úsztam a medencében... aki a karjaimon pihenve repülte be velem a tánctermet...
A szemeim előtt a mesék tündérévé vált, ahogy napsugarak fátyla gyengéden ráborult
- RenAi-sama - ejtettem ki a nevét csodálattal telve
- Uhh, két pont! *-*
- Omedeto, Ai-san! - tértem magamhoz a révület-szerű állapotból, s fegyelmeztem meg magam, tiszteletteljes, formális hangvételt megütve
- Egy gazella - közöltem röviden, nem szándékoztam kérkedni vele, s ezek szerint ő is épp úgy sikerrel járt, mint jómagam.
- Ha tartunk valakitől, bolonddá tesszük... vagy... - tettem lélegzetvételnyi szünetet - magunk válunk bolonddá, mielött, ő tehetné meg ezt velünk - eszembe jutva gyorsan lekaptam a fejemről a még mindig ott virító fehérneműt, és sietve a zsebembe gyömöszöltem
- Ne haragudj, kérlek, tudom, mélyen megsértettelek, illetlen viselkedésemmel! Ártatlan mókának szántam csupán, melyen mind jót nevethetünk... nem mértem fel tettem súlyát...
Mellé léptem, a napfényfátyolba
- Ha még nem késő... - tenyerem lágyan a vállára helyeztem
- ... köszönöm, hogy elsőre bizalmat szavaztál nekem mint vadász társadnak!
Szelíd mosollyal fordultam felé, s mint egyenlő félnek, lapogattam meg a vállát finoman, épp csak jelzésként. S hogy ne vegye tolakodónak a gesztusomat, le is emeltem karcsú válláról a kezem. Még mindig tüneménynek láttam, ahogy ott mellett állt, kék haja csak még inkább a könnyű-léptűek fantázia-szülte fajára emlékeztetett
- Tudod, Ai-san, most éppen úgy nézel ki, mint egy elf... vagy... egy tündér! - engedtem meg magamnak egy halk kacajt, ahogy ezt kimondtam, s a nevetés nem is neki szólt sokkal inkább, ennek a naiv képzeletemnek
- Nagyon szép vagy... - valltam be őszinte áhítattal

O.o Túljátssza a szerepét. Ezzel akarja leplezni a gonoszságot, ezzel az ártatlansággal és illemtudással. Ám engem nem csap be! Sőt, ettől csak még gyanúsabb. Udvarias. Ez neked udvarias?! Nekem csak olyan érzésem lesz tőle, mintha már idősödő nénike lennék.>.>
- Ugye.. tisztában vagy vele, hogy talán alig két-három év van közöttünk? - kérdeztem, végigmérve a lányt. Nem tűnt annyira fiatalnak, sőt. Csak első ránézésre és viselkedésre. Még nem volt teljesen felnőtt. Ám nagyjából abban a korban lehet, ahol ennek fordulnia kell. Nem mintha én felnőttem volna azóta akármilyen értelemben is.O.o Sőt... És éppen ezért nem magázhat engem. Elegem van ebből. Az persze más, ha egy üzleti helyzetben vagyunk, vagy valami. Ám itt nem abban, közel sem abban vagyunk.
- Kérlek, NE magázz. - mondtam, nyomatékosítva a "ne" szót.
- Inkább mesélj még.. Biztosan közel állsz a petekhez. - ekkor Timidusra néztem, aki kijelentette az előbb, hogy a lánynak a "saját fajtája" között is el kellene töltenie egy kis időt. Szóval akkor.. ő talán mindig a pet társaságában van. Sőt, a Young Justicet ismerve petek társaságában. Hisz ott szinte csak idomárok kaptak helyet. - Van valami különös még, amit megtanultál róluk? Ez a beszédes dolog új nekem, mint ahogy a mobok útvonalnak dolga is.. - utaltam a régi témákra. - Sosem jutott eszembe ilyesmikre odafigyelni. Az apukád foglalkozása miatt állnak ilyen közel hozzád az állatok? - halmoztam el kérdéssel a lányt. Nem felejtettem ám el, amit az elején mondott. Vajon akkor erdőben laktak? Vagy legalább sokat járt oda? Biztosan. Csodás gyerekkor lehetett. Egy városi légkör tejesen más, ebben biztos vagyok. Én sem szerettem sosem, amikor be kellett menni napokra Londonba. Utáltam a tömeget. Jéé.. Ez a tulajdonságom megmaradt.
Vezér füle hegye megmozdult, és kicsivel később fejét is a föle irányába fordította. Morgás tört elő torkából. Újra talált valamit. *-* Remélhetőleg valami elkaphatót. Hirtelen minden kérdésemről megfeledkeztem, és mint ragadozó a prédájára, csak a vadra koncentráltam. Két irányból indultunk a bokor mögötti terület felé el. Lassan, bekapcsolva lopakodásunkat. Végül egy nagy ugrással rávetettük magunkat "áldozatunkra" . Jó dolog ez a vadászat.

Fogtam egy Borzot.

-Izé… nem. Nem vagyok.
Rázta meg a fejét gyorsan és határozottan a lány, és újra elpirult.
-Nem… nem szoktam megtippelni az emberek korát, mert mindig megharagszanak, ha ezt teszem. Ezért is… ezért is szoktam például napszaknak megfelelően köszönni. Mindig az van, hogy ha sziát köszönök, akkor megharagszanak, hogy tiszteletlen vagyok és pimasz, ha meg csókolomot, akkor ne nézzem őket ilyen öregnek. Főleg a nénik. De… de magázódni azt mindig szabad, mert az a tisztelet jele.
Kicsit elgondolkodott, de azután úgy döntött, hogy jobb, ha kifejti, hogy miért is használta ezt a megnevezést.
-Azért hívtam önt… izé… téged… szóval azért hívtalak samának, mert biztosan idősebb vagy nálam… mert majdnem mindenki idősebb nálam akikkel eddig találkoztam, és nem szerettem volna, hogy megint megharagudj.
Újra lesüti a tekintetét, és elhúzza a száját.
-De… most akkor megint megsértettelek azzal, hogy nem akartalak megsérteni.
~Tuti felnőtt! Csak a felnőttek bonyolítják túl ennyire, és emiatt nem lehet rajtuk kiigazodni.~
-De… akkor nem foglak magázni. Hanem tegezni foglak. És te is engem… bár te eddig is ezt tetted.
~Pedig meg sem kérdeztél. Ha ugyanolyan fiatalnak tartod magad, és én magázva kezdtem beszélgetni, akkor úgy illett volna, hogy te is úgy folytatod, és megkérdezed, hogy tegeződhetünk-e. De… mindegy! Ha ezt is elmondom, akkor még jobban megsértődsz, azt meg nem szeretném. Különben sem akarom, hogy engem bárki is magázzon.~
De amennyire elszontyolította és lekötötte a megnevezés problematikája, annyival inkább felvidult, hogy a lány érdeklődik a petek felől, meg azt várja, hogy meséljen. Elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta, és fürkészni kezdte a lány tekintetét.
-De… ha most elkezdek mesélni… akkor ugye nem sértődsz meg megint azon, hogy valami olyat tudok esetleg amit te nem? Ugye nem? Nem akarom, hogy tudálékosnak vagy okoskodónak higgyenek! Csak… csak nagyon érdekelnek az állatok, és sokat tanultam róluk kint is, meg itt is, és emiatt tudok sokat. Más dolgokról pedig biztosan te tudsz nagyon sokat, amikről én például semmit sem. Szóval csak akkor szeretnék mesélni, ha nem bántalak meg vele…
Hangja újra elhalkult, és nagyon remélte, hogy azzal már tényleg nem tudja megbántani, ha ennyire figyelmes. Ez a lány fura módon mindent sértésnek vett, de a kérdést már csak nem tudta sértésnek venni. Legalább is Shu nagyon reménykedett ebben. Válasz helyett azonban a lány a farkas felé fordult, és Shu is hasonlóképpen cselekedett, bár ő nem indult el, csak nézte, ahogy a kis csapat becserkészi az áldozatát, majd lecsap az odújából kirohanó borzra. Shu természetesen elállt a zömök állatka útjából, hiszen kétszer megfogni ugyanazt a vadat nem lett volna nagy kihívás, főleg egy ijedt állatot, így hagyta, hogy elmeneküljön. Timidus persze erre csak megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit. A sárkány egy bokor fölött lebegett néma csendben, és bőszen vigyorgott. Olyan halk volt, hogy még a szárnyait sem lehetett hallani, és a lehető legkényelmesebb, szinte fekvő pózban figyelte a többieket, majd elengedte magát, és egyszerűen belezuhant a bokorba, ahonnan ki is futott egy rémült állatka.
-Kellemeset a hasznossal!
Vihogta a sárkány, és elnyújtózott a megtépázott bokron.


"Ein Wiesel
saß auf einem Kiesel
inmitten Bachgeriesel."

Fogtam egy menyétet! \o/

Tudtam, hogy vaj van  fülem mögött, és talán egy kicsit sok volt a jóból, mármint a csínyekből, de végül is, eleddig minden apróságért megkaptam a büntetésem.
Most azt a kedves, játékos lányt gondoltam, hogy megtalálom, akit eddig Aiban láttam.
Jó is volt látni, a büszkeségét, amit az elkapott szarvas miatt érzett, akkor tényleg úgy éreztem, hogy most játszunk, hogy ez valóban egy játék csupán.

De aztán valami egészen mást kaptam, mint amit vártam: csak mondta, mondta és mondta. Kioktatott, hosszú 'majd én megmondom neked, hogyan kell viselkedni' szentbeszédet intézett felém, én meg csak feszengtem.
Ez nem lehet!!! Ez a lány tényleg RenAi? Nem lehetne, hogy elsétálok, és amikor visszajövök azt az igazi Ait találom itt, akit megismertem? Mitől ilyen piszkosul komoly? Legszívesebben ordítani tudtam volna a frusztrációtól, a csalódottságtól, az idegtől. Már szinte kedvem lett volna megölelni egy fa vaskos törzsét, és a kobakomat ütemesen neki ütögetni.
Nem tudtam mit mondani erre az egészre, nem is akartam. Csalódtam. Ezek szerint ő is csak egy unalmas lány, mint a többiek...
Nem mondtam ki mit gondolok, még csak a fejem se ráztam helytelenítően, csak nagyot sóhajtottam...

Kezdtem azt is megbánni, hogy megdicsértem, hogy hangot adtam a romantikus fantáziámban tündérként megjelenő alakjának... az egésznek. Nyűg volt az egész játék. Láttam ugyan rajta, hogy a bókom célt ért, hiába fordította el az arcát, a testtartásán így is világosan kivehető volt: a vállak, karok, a hát játéka, a fejtartásé, mind erről árulkodott. Csak épp már nem érdekelt ezek után különösebben
- Jó... - sóhajtottam fáradtan újra - folytassuk...

-Timidus! És mi van, ha ráestél volna, és mondjuk összenyomod?
-Akkor nagyon csodálkoztam volna, mert direkt figyeltem, hogy éppen, hogy csak megérintsem.
-És ha mondjuk…
-Nem! Nem szoktam elrontani semmit.
-Szarvas!
-Micsoda?
-Szarvas! Arra!
És Shu óvatosan, lopakodva el is indult a neszezés irányába. Igyekezett úgy lépkedni az erdő puha talaján, hogy még véletlenül se kerülhessen a lába alá egyetlen gally vagy levél se, nehogy a reccsenés hangja elriassza azt a csodálatos vadat, akit csak a szeme sarkából pillantott meg, éppen csak egy másodpercre. Ha nem kell elfordítania a tekintetét a sárkány irányába, hogy rászólhasson, majd azután nem követte volna tekintetével a kis menyét útját a bokrok alá, akkor talán észre sem vette volna a cserjés fölül éppen csak kikandikáló agancsot, melyet azonnal be tudott azonosítani annak ágas-bogas formájáról.
~Egy gímszarvas. Az egyik legnagyobb fajta. Őzeket már rengeteget láttam… de ő fehér... és a napsugár... valami gyönyörű! *.* ~
Már a bokrok tövében volt, leguggolt, hogy az állat ne vehesse észre. Bár lopakodása nem volt, még így is rejtőzni tudott, és az állatka még nem észlelte meg, hogy figyelik. Shu lassan felegyenesedett, és megbámulta az állatot, aki egy mező közepén békésen legelészett. Egy bika volt. Egy hatalmas szarvasbika, és Shu jól gondolta, valóban egy gímszarvassal találkozott. A vad nem foglalkozott vele, bár látta, hogy észrevette. Meglendítette a fülét, kicsit hegyezte is az irányába, de mivel az idomár nem közeledett, így újra lehajtotta az előbb magasba emelt fejét, és folyamatosan figyelve a lányt, tovább legelészett. Shu elővette a füzetét, és rajzolni kezdte a vadat. Timidus ugyanolyan csöndességgel lebegett a társa mögé, mint ahogyan Shu igyekezett a mob közelébe érni, majd a sárkány meg is érintette barátja vállát, hogy rákérdezzen, hogy miért nem iramodnak már utána… és Shu természetesen összerezzent az érintéstől, mire megrezdült a bokor is, ami mögött állt. Erre a vad felkapta a fejét és futásnak eredt. Shu mindössze egy rosszalló pillantást vetett a sárkányra, aki azonban félreértette, és már válaszolt is.
-Megfogom neked, és akkor lerajzolhatod!
Vogyorodott el, és már indult is a szarvas után, hogy elkaphassa barátjának, akinek még ideje sem volt ellenkezni, mivel a sárkány már be is vetette magát a fák közé, követve a mobot, Shu pedig a térkép alapján követte mindkettejüket, valamivel lassabban. Timidus egészen addig üldözte, amíg bele nem futott RenAiba és Daneeba.
-Fogjátok meg!
Sípolta, de amikor a vad elrohant kettejük mellett, már Timidus is megállt, és bevárta Shukakut. Természetesen nem az volt a baj, hogy a sárkánynak elfogyott volna a kitartása, vagy nem lett volna elég gyors. Az ok teljesen más volt.
-Szia Shu! Sajna nem tudtam elkapni, de találtam helyette két másikat. Őket nem rajzolod le?
Felkapott egy ágas-bogas faágat, gyorsan bereppent Danee mögé, és úgy tartotta a feje mögé a gallyat, mintha a fiúnak agancsa lenne.
-Majdnem olyan, nem?
Shu nem tudott válaszolni, inkább azzal foglalkozott, hogy kifújja magát a nagy rohanás után…

/Egy kisördögöt teljesítettem, a szarvast csak Shu és Timidus látta. /

Rezignált arckifejezésem csak egy unott ásítás gazdagította, most, hogy ilyen rendkívüli fogadtatásba részesült a mondandóm. A rám törő egykedvűség közepette igyekeztem eleget tenni a feladatomnak, és álmos szemeimmel az erdőt fürkészni vadak után.

Kíváncsi voltam, hogy az idomár páros hogy boldogul, de bárhogy próbáltam a két lányt elképzelni egy csapatban dolgozni sehogy se sikerült. Nem azért, mert másfajta petjeik voltak, nekem aztán édes mindegy, hogy ilyen vagy olyan. Egy kaptafa, nekem minden idomár ugyanolyan... védtelen, babázós hajlamú... nem túl életképes kaszt...
De a személyiségük... nos... Shuval, valahogy nem nagyon sikerült megtalálni a közös hangot. A csínyemet rossz néven vette, de már korábban, az első találkozásunkkor se volt annyira oda értem. Csak szépítés volt az egész meg sűrű bocsánatkérések tömkelege. Mondjuk... ez nálam teljesen természetes... ne értem miért haragszanak rám olyan sokáig. A csíny az csak csíny! Én nem ártani akarok nekik... de van akivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, őket egyszerűbb megviccelni, hátha úgy ki lehet ugrasztani a nyulat a bokorból, és egy mosolyt varázsolni az arcukra. Apropó nyúl... Széthajtottam egy-két bokrot, de nyúl-pajtás nem volt egyik alatt se...
Szophie... viszont... Nem, Szophiet nem sikerült kifürkészni, rendesen megismerni, de az amit vakrandin produkált nagyon biztató volt. Talán mégiscsak találok egy hozzám hasonló embert a játékban...

Egyszer csak avar zizegését és egy eresztő lufi hangját halottam meg. Meg valami csipogás szerű ismerős hang is vegyült a lufiéba.
A hang irányába kaptam a fejem, és lám... Timidus... ha minden igaz, hiszen egy apró fehér tollassárkány volt. Más egyed nem igen lehetett errefelé, legalábbis vadon élő...
- Timidus? Shu-chan? - kérdeztem, de Ai-chan közbevágott:
- Tudtam hogy valami csínt követtél el amíg nem voltál itt
- Megfogtaaam!
Eszmélni se tudtam arra, hogy mi folyik körülöttem. Egyszer csak már a földön voltam. Ai meg fölöttem o.O
- Én? Nem... - néztem értetlenül a vidám partneremre, majd a sárkányra és vissza
- Mi? Mit kell megfogni? - pislogtam még mindig, majd vállat rándítottam, és átkaroltam a fölöttem ülő lány derekát
- Én is! És most mi a következő lépés? - a tekintetem egyikőjükről a másikra vándorolt, közben Shukaku is megérkezett
- Shu-chan, szia, képzeld, Ai-chan teljesen levett a lábamról, szó szerint!
- Szophie-chant hol hagytad? - kérdeztem a kis idomárlány felé fordítva a fejem
Közben a sárkány se maradt tétlen, valami gallyat szerzett és a földön heverő fejem fölé tartotta. Nem kellett hozzá megerőltetnem az agyamat, hogy kitaláljam mi célból. Persze Ai-nak is annyira tetszett a tréfa, hogy rögtön nevetésben tört ki. Mondjuk nem bántam. Mostanra már egész megbarátkoztam a helyezettel. Rajtam ül, én meg kapaszkodok a derekába ^^
- Hehe! Timidus nagyon vicces kis sárkány lett, de engem nem lehet felszarvazni, ahhoz előbb kéne egy barátnő... amúgy Jin mit szólna hozzá, ha most látna így minket? - intéztem a kérdésem Aihoz.

Timidus nem nagyon értette se a jelenetet, se a lány mondatát, így gyorsan Shu felé pislantott, aki éppen kifújta magát, majd a lehető legrövidebben válaszolt.
-Az.
Természetesen a lány már tudta, hogy a sárkány kérdése arra vonatkozik, hogy azért nem érti-e RenAi utalását, mert újra egy, az emberek által oly gyakran használt értelmetlen szúfordulatokba ütközött. Persze ezt is könnyen a saját hasznára fordította, és megköszönte a lánynak a segítséget.
-Látod Shu? Még RenAi is segített elkapni. Ketten fogtuk. Lerajzolod a Danee-szarvast?
-Izé…
Pislogott párat az idomár a fura látványra, majd picit megilletődve a dicsérettől pislantott a saját rajzára, majd újra az ölelkező párosra.
-Talán… zavarok? Mert… mert ha igen… akkor szívesen magatokra hagylak… mi úgyis követjük a szarvast. Nem láttátok, hogy merre szaladt?
És már próbálta is aktivizálni a nyomkövető képességét, és direkt olyan irányba kezdett el keresgélni, hogy elforduljon a másik kettő felől, de sehol nem talált semmit… viszont zavarni sem akart.
-Szophie… azt hittem, hogy követ. Izé… visszamegyünk. Gomena! Majd… majd… izé… majd visszajövünk ha…
-Most elmegyünk?
-Igen.
-De csak most jöttünk. Nem akarod őket így lerajzolni? Így még ráférnének egy lapra is.
-Nem! Dehogy! Menjünk!
És most már indult is, meg se várva a választ, vagy a marasztalást, hogy ne láthassák a teljesen vörös arcát. Tudta, hogy a barátja nem gondolt bele a dolgokba, és nem akart rosszat, de hát mégsem rajzolhatja le Daneeékat amikor éppen… el vannak foglalva egymással. Úgy még az állatokat sem rajzolta le… persze azért utánanézett az udvarlási szokásaiknak, de csak azért, mert hozzájuk tartozott. Ahogy kellő távolságba ért, és már a párosban sem merülhetett fel, hogy esetleg leskelődne, tehát biztosan biztosította nekik a magányt, újra a skiccre kezdett összpontosítani, és megpróbálta emlékezetből felidézni a szarvast, ha már valaki elriasztotta… Csak húzta egymás után a vonalakat a sárkányos ceruzával, teljesen belelendült ahogy elméjében újra megjelent az agancsos, még szemet gyönyörködtetőbben talán mint a valóságban… majd egyszer csak reccs. A ceruza hegye megadta magát, és eltörött a papíroson. Shu furcsállva nézte a rajzeszközt, mert ilyet még sohasem csinált. Gondolta is, hogy Hinari biztosan valami nagyon drága készletet vett neki ajándékba, de egyszer mindennek be kellett következnie, és ez a grafit is átesett a tűzkeresztségen. Sóhajtott egyet, majd gyorsan lenyitotta a menüjét, kutatott egy picit, majd kissé összevonta a szemöldökét, majd tovább kutatott, majd a sárkányra nézett.
-Timidus, nem használtad véletlenül a hegyezőt?
-Nem.
-Biztosan nem?
-Nem. Véletlenül nem használtam. Direkt használtam, mert ki kellett hegyezni a pirosat.
-Értem. És… nem úgy beszéltük meg, hogy ha elveszel valamit akkor visszarakod?
-De igen. Vissza is raktam.
-Hova?
-Az asztalra.
-És honnan vetted el?
-Háááát…
-Már az is furcsa, hogy neked mindig este támad rajzolhatnékod. Nem zavar, ha nyúlkálsz az inventorymban, de szépen megkértelek, hogy mindig pakold vissza amit kiveszel.
-De… azért nem tettem vissza, mert még használtam.
-Mire?
-Hát a ceruzákhoz.
-Értem. Tehát akkor a másik ceruzák sincsenek az eszköztáramban, ugye?
-Ugye.
-És akkor most mivel fogom befejezni a szarvast?
-Van még sok más ceruzád…
-És kék vagy lila szarvast rajzoljak szerinted?
-Nem tudod később befejezni?
-De, csak akkor már kevésbé fogok rá emlékezni, és nem lesz elég pontos.
-Akkor… akkor add ide a ceruzát!
-A sárkányosat? Tudod, hogy azt nem engedem, hogy használd.
-No és miért nem?
-Mert megrágcsálod.
-Igen. Pont azért add ide.
-De nem akarom, hogy megrágcsáld.
-Csak segíteni akarok.
-De…
-Nem bízol bennem?
-De…
-Van jobb ötleted?
-Nincs. De nagyon vigyázz rá, mert Hinari sohasem fogja megbocsájtani nekem, ha tönkreteszed.
-Ne aggódj már ennyit! Elég régóta rágom a ceruzákat ahhoz, hogy tudjam, hogy hogyan kell.
És Shu egy nem valami magabiztos bólintás mellett, féltő tekintettel figyelve, átnyújtotta Timidusnak az imádott grafitját, a sárkány pedig azonnal hozzá is kezdett a hegyezéshez. Óvatosan, mindig csak egy picit rágcsálva haladt, és bár látszott, hogy tényleg nagyon figyel, és az íróeszköz még hegyeződik is, Shu azért tovább aggódott.
-Ugye… ugye emlékszel a sajtos mesére?
-Persze-persze! Ne aggódj, mindjárt kész. Még egy utolsó…
Húzott párat még rajta a csőrkáváján, majd diadalittasan átnyújtotta társának.
-Tű hegyes. Jobb vagyok, mint a hegyező.
-Hát… köszönöm szépen. De azért legközelebb tényleg rakd vissza a dolgokat, ha kiveszel valamit.
-Persze.
~Neked pedig legközelebb jusson eszedbe, hogy a késeddel is lehet ceruzát hegyezni. Még, hogy nem rághatom meg… csak egy kis turpisság kell hozzá.~
Persze Timidus nem tervelte ki, hogy csak azért hagyja elől a faragót, hogy megízlelhesse a tiltott ceruzát, de ha már így alakult, akkor megtette, és ezzel még segített is, és az önuralmát is bizonyította, amit Shu rengetegszer kétségbe vont már ilyen téren… pedig teljesen alaptalan volt természetesen.

( Újabb kisördög teljesítve! \o/ )

/nah akk már én is teljesítettem az ördögömet yeahh o//

- Nem, nem zavartok! - feleltem Shukakunak  - Azt hiszem Ai-chan csak játszik velem!- mosolyogtam vidáman
- Félreérted! - kiáltottam utána, amikor lobogó vörös arccal, a sárkányát is letorkolva sietve otthagyott minket, de felállni nem tudtam, mert Ai még mindig rajtam ült, csak a karommal kaptam Shu távolodó alakja felé
Basszus, Shu teljesen félreértette a helyzetet, azt hogy RenAi alatt fekszem, meg hogy viccből átöleltem a derekát...

Félve néztem Ai szemébe, akinek sajnos már akkor láttam, hogy elborított a düh az agyát. Azt hitem majd leordítja a hajam vagy undorodva felpattan rólam, és minimum otthagy, de nem. Helyette csattant egy pofon, majd még egy, sorra egymás után, a körmét se volt rest bevetni, na meg az ütlegek... Ha ez a valóság lenne, akkor most dagadtra csépelt volna, és minimum eszméletlenre. De így csak apránként fogyni kezdett az életcsíkom, gyorsan múló hegek borították el az arcom, és az ütések ereje mozgatta a fejem, akaratom ellenére.

Ilyesmihez nem lehet hozzászokni, vagy legalábbis én úgy éreztem. Persze, megijedtem, és egy pillanat alatt rájöttem, hogy miért kapom, ezek szerint megint túl messzire mentem, de a dühe... a dühe, hogy egy számomra kedves lány ütlegel dühtől elborított arccal... nem fizikai fájdalom volt. Belül fájt, de nagyon. Tudtam, hogy bűnös vagyok, de a lelkem mégis lázadozott: de hát, ez csak egy csíny volt... nem is volt erős a fogásom, még csak nem is húztam magamhoz Ait...

A sírás fojtogatott, de egy férfi nem sír, nekem ezt tanították: egymásnak préseltem a remegő ajkaimat, ahogy a szomorúságot lassan átvette bennem a düh, a düh, hogy ez történik velem, hogy nem szeretnek, hanem utálnak, hogy sírásra késztetnek, pedig az szégyen. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet. Már épp felállni készült, amikor a düh bennem is magas fokára hágott, s lelöktem magamról a felálló lányt.

Nem érdekelt hogy hova megy, bár volt egy sejtésem, hogy Shunál akarja kimagyarázni magát meg a félreértett helyzetet. De engem nem érdekelt most egyikük se...
Legszívesebben leordítottam volna RenAi fejét... de inkább magamba zártam a dühömet, lassan elsétáltam a másik irányba, egy szó nélkül

Egy terebélyes, széles törzsű tölgy tövében rogytam le, nem volt kedvem semmihez sem. Kidörzsöltem a szememből az időközben felgyülemlett könnycseppeket, és kavargó érzésektől és gondolatoktól feldúlva bámultam bele az erdőbe.
Egyszer csak apró léptek halk hangja ütötte meg a fülemet, s az avarban lógó tenyerem alá egy nedves orr és egy szőrös valami fúrta be magát.
Összerezzentem a váratlan érintéstől, és ahogy odafordultam, egy róka rám tekintő szemeivel találkozott a tekintetem
- Egy róka? - suttogtam elcsukló hangon, a mellkasom még mindig remegett
Nem akartam elhinni, hogy ez az állat nem félve tőlem, önként oda jött hozzám, és még, akár egy kiscica a kezem alá fúrja az orrát.

Remegő kézzel, óvatosan megsimogattam a fejét, ő meg csak lecsukta a szemét, és pár pillanat múlva mellém telepedett, a mellső lábait a combomra emelte, a fejét, pedig rájuk hajtva, hagyta hogy tovább dédelgessem
- Felelős vagy a rókádért... - ugrott be a kis ragadozóról az idézet, s rögtön beugrott a vicc is, ami apró, múló mosolyt vont az arcomra
- Köszönöm - suttogtam a kis állatnak

//megfogtam egy rókát

Természetesen Danee szavai nem jutottak el a lány füléhez, csak avval volt elfoglalva, hogy minél gyorsabban eltűnjön. Amikor renAi megszólította, Shu éppen folytatta volna a rajzolást a Timidus által kihegyezett ceruzával, miután még gyorsan elküldte Szophienak a pozíciója koordinátáit. Nagyon szégyellte magát, hogy csak úgy otthagyta a lányt, de olyan szép szarvast még életében nem látott. Ha most elkezdene bolyongva keresni, még a nyomkövetéssel is lehet, hogy csak elbóklásznának egymás mellett. Így volt a legegyszerűbb. Felpislantott, és újra elpirult. Tudta, hogy ő rontotta el. Természetesen ő rontotta el, hiszen jobban kellett volna figyelnie, és akkor nem tört volna rá a párosra, nem zavarta volna meg őket és RenAinak most nem kellene magyarázkodnia, meg szégyellnie magát. Pedig nincs is ám abban semmi szégyellnivaló… és Danee mellett igazából Shu nem is találta különösnek az esetet. Azon csodálkozott volna a legjobban, ha a fiú nem próbálkozik be legalább az egyiküknél, és mivel hárman voltak, így azért valamicske esély csak volt rá, hogy az egyiküknek bejön ez a nyomulós, erőltetett, agresszív teperés. Talán Danee arra gondolt, hogy ha mindenkivel próbálkozik, akkor szerencséje is lesz… és úgy tűnt, hogy be is jött neki. Persze Shu nem hozta fel, és a csodálkozásában, hogy a lány nem rögtön mentegetőzéssel kezdte –de azért a kínossága érezhető volt a szituációnak-, egy pár pillanatig meg sem tudott szólalni. Persze ez csak rövid ideig tartott, majd egy halk sóhaj mellett közölte a már unottra utánozott mondatát. Legszívesebben nagy táblát aggatott volna a nyakába, hogy őt ne nézzék többi idomárnak, vagy a nevük mellett szerepelnie kellett volna a kapcsolatuknak, mint azokon a közösségi oldalakon, hogy itt nem gazdi-pet párosról van szó, hanem barátokról. Mivel azonban erre nem volt lehetősége, továbbra is a verbális önkifejezéssel kellett élnie.
-Szia... Nem. Mármint nem is etetem fahánccsal, és nem is a petem, hanem a barátom. De a második része a fontosabb.
-Yap… nem megenni kell, hanem csak rágcsálni. Mint a rágót. Azt sem eszitek meg… persze nem is olyan finom.
Timidus ugyan a ceruzákon kívül semmit nem rágott meg, főleg azután az ominózus rendez vous után nem, de az íróeszközök harapdálásáról valahogy sohasem tudott leszokni.
-Egyébként már végeztetek?
-Timidus!
-Mi van?
-Nem mi van, hanem tessék… és nem illik ilyet kérdezni.
Dorgálta meg kissé a sárkányt, majd ismét a lány felé fordult.
-Sajnálom, ha megzavartunk valamit. Legközelebb jobban fogunk figyelni.
-Én figyeltem. Láttam, hogy ott vannak… csak úgy tudtam, hogy vadászunk, nem pedig…
-Timidus!
Ugyan az idomár nem tudta, hogy a társa miképpen fejezné be a mondatát, hogy milyen sejtései vannak a petnek arról, hogy mit is csináltak ott ők ketten, de inkább gyorsan közbevágott, hogy megakadályozza az illetlen szavakat.
-Most mi van? Jól van… akkor beszéljétek meg amíg én szerzek pontokat.
És durcásan fel is emelkedett pár szárnycsapással, majd bevágódott egy nagyobb bokor ágai közé, ahonnan ismételten egy menyét futott ki.
-Úgy látszik bújócskázni szeretne. Ha ugyanott bújsz el, akkor mindig megtalállak!
Kiáltotta vihogva a menekülő állatka után. Ezalatt Shu bocsánatkérő tekintettel kereste néha-néha egy pillanatra RenAi pillantását… de legtöbbször csak a földet bámulta.

Újabb menyét.

Itt ragadtam.  Az aranyos vörös-bundás jótevőmnek úgy tűnt, esze ágában sincs továbbállni magától. Nem akartam elijeszteni. Már az is csoda számba ment, hogy a combomon nyugtatja az állát. Lecsukott szemekkel szuszogott, úgy nézett ki, mintha aludna. Nem mertem mozdulni, még megsimogatni sem, mert akkor talán felébresztem. Ahogy ott pihentünk, azt vettem észre magamon, hogy már nem remegek többé a sírástól, azt hiszem, a szelíd ravaszdi nyugalma apránként rám is átragadt.
Újra közeledő léptek hangja ütötte meg a fülemet, és nem csak az enyémet, a rókám is arrafelé csavarta a hosszú vörös füleit, de nem mozdul még.
Talán Ai keresne? Vagy Shu? De hát miért tennék? És az egyébként a tisztás felől...
- Szophie... - adtam hangot halkan a meglepődésemnek, amikor megláttam a fák közül kibontakozó lányt
A róka is felkapta a fejét, a lányra pillantott, majd négy lábra rúgva magát, máris bizalmatlanul hátrálni kezdett mellőlem
- RenAi? - kérdeztem vissza, majd a fejemet lehajtva válaszoltam csak - Nem tudom... Shu után ment, azt hiszem már nem akar egy csapatban lenni velem... többé
- De igen, láttam Shut, pont Timidust kergette, és belénk botlottak, amikor éppen... éppen hülyéskedtünk
- Az jó... a koordináták... akkor... szia... - feleltem csendesen - Á, nem... azt hiszem... én lettem megszelídítve, nem a róka - mosolyodtam el halványan a kis állatra nézve
Meg akartam simogatni újra, de a kis állat most bizalmatlanul nézet hol Szophiera, hol én rám, végül megfordult és bevetette magát a bokrok sűrűjébe
- Menj csak nyugodtan Shu után, azt hiszem én kicsit maradok még itt, úgy se hiszem, hogy most szívesen látnának... - fordítottam félre a fejemet, hogy ne lássa az arcomra kiülő szomorúságot, szégyent és megbánást

Nem tudtam mit kezdeni most Szophie figyelmességével. Jól esett, nagyon is, de... ott volt bennem az, hogy bármit csinálok vagy mondok... az egyik pillanatban még bókolok, a másikban meg már... nem... még őt is csak összezavarom, vagy megsértem...
Lopva néztem a lányra, de aztán inkább összehúztam magam, a térdemet átkulcsolva gyóntam:
- Én csak mindenkit megsértek... csak bolondozni akartam, meg élcelődni, kimondtam, ami akkor éppen eszembe jutott... mindig mindent elrontok... - ingattam a fejemet
Igen, ez a helyzet, mindig azt hiszem, hogy már eléggé ismerem őket, és simán elbírják ha incselkedem velük, akár szóban, akár tettben. De ezek szerint rossz emberismerő vagyok. Nem visszavágnak valami hasonlóval, hanem megsértődnek, nem értik miért csinálom, biztos azt hiszik... azt gondolják, hogy szemét vagyok
- Shukakut... azt hiszem... de őt még a vakrandin... a parkban... viccelődtem azzal, hogy ilyen kislányos külsővel, ilyen fiatalon mit csinál egy randin... meg... azt hiszem gúnyolódásnak vette, ahogy hozzáértem, meg megpusziltam... a nyakán is... azt nagyon nem kellett volna - hajtottam a fejemet a térdeimre - de kíváncsi voltam mit fog rá reagálni... nagyon kíváncsi... bár ne tettem volna...
- Bocsánatot? - emeltem fel a fejem - de... Hiába... már kétszer is bocsánatot kértem tőlük korában másért, a harmadik alkalommal már biztos nem fognak megbocsájtani... én már nem érdemlek olyat
Inkább haza kéne mennem, a végén még Szophiet is megsértem, ha így megy tovább ez a vadászat
- Ai fellökött, - folytattam - mikor Shu azt kiáltotta felénk futva, hogy fogjátok meg. Szóval fellökött, és rám ült, gondolom, hogy lefogjon. Azt mondta elkapott. Elsőre nem értettem mi van, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a... - lesütöttem a szememet. Mért mesélem ezt éppen Szophienak, egy másik lánynak, és mit fog ő is gondolni rólam? De ha nem az igazat mondom, akkor is megtudja Ai-chantól, hiszen céhtársak, és biztos barátnők is
- ... a derekát. És azt mondtam, hogy:  "Én is" Aztán meg... Ai a bálon azt mondta, hogy van párja itt a játékban, egy Jin nevű fiú... szóval azt kérdeztem tőle, hogy hecceljem, hogy: "Jin vajon mit szólna ha látná?" Vagy valami hasonlót... aztán ettől bedühödött... végül is megértem... és... és... ... ... mindegy
Nem akartam elmondani, hogy megvert egy lány, az olyan szégyen, ha egy fiút egy lány megver, nem? Nem kellett volna hagynom magam egy pillanatig se? De akkor meg erőszakosnak bélyegeznek... és amúgy is... biztos megérdemeltem
- Szophie-san, inkább menj el, menj utánuk, mert én csak meg foglak sérteni téged is, ha sokáig itt maradsz a közelemben...