Mezőség #2

-Igenis. De én tényleg nem úgy értettem... -remélhetőleg az, hogy már a paprikánál is vörösebb vagyok, meggyőzi végre Ren-samát arról, hogy én tényleg nem beszólni akartam vagy sértegetni, egyszerűen csak... én bolond, ami a szívemen, az a számon. És az sem pont úgy, ahogy kellene. Kezdek néha komolyan elgondolkodni azon, hogy talán valami agyi problémám lehet, és azért keverem mindig a szavakat más jelentésűekkel, csak mivel eddig nem igazán éltem társasági életet, ez még nem volt ennyire feltűnő.
Arra viszont már mosolygok, hogy végre valaki külföldi, aki ismeri is Magyarországot, méghozzá olyan ötletesen, hogy ilyen pici mondatban képes megfogalmazni a lényeget. Kérdésére szinte csak legyintek, de aztán félúton abbahagyom a mozdulatot, nehogy félreértse.
-Én magyar vagyok. És néha mókás, mikor rákérdezek, de senki se tudja, hogy miről beszélek. Örülök, hogy te ismered, tényleg műveltebb vagy, mint az átlag -próbálok hízelegni, és utólag kezdek aggódni, nehogy megint valamit másképp mondjak ki, mint aminek gondoltam. Atyaég, ha megint megsértem, én tényleg jobban járok, ha megásom a sírom a céhkert hátsó végében és eltemetem magam
-Ööö... oké -hallgatom meg, majd elkezdek töprengeni. Szép nem vagyok. Okos az pláne nem. Erős... egy lány?  Áh, majd kitalálok valamit később, hogy mi lehetnék, és azt miképp tudnám megvédeni a támadásokkal szemben. Végülis, nem olyan rossz stratégia a dolog. -Majd igyekszem. Csak előbb akkor fejlődök is valamicskét, hogy tényleg jó legyek valamiben X3
A saját mackómat végül elengedem, had élje tovább az életét. Csajos mob, de én sosem voltam oda ennyire a macikért, gyerekkoromban sem szerettem a plüssmackókat, és ez az évek alatt sem változott. Nekem odakint plüss-hódom van Meg sárkányaim :3
-Hmm? Melyik szóra gondolsz? O.o

// Miu //

A buzogányom nagyot csattanva töri szét az ágakat, ahogy kíméletlenül sújtok le a bokorra. Hiába a puszta erő nem volt elég erős a csapásom, és bár eltörtem jó pár ágat, a bokorból, mégsem sikerült elérnem azt, amit valójában szerettem volna. Egy apró fehér pamacs ugrik ki a bokorból, és a átszökkenve a lábam közt, már szalad is tova. Utána pördülök, és fegyveremet utána hajítva próbálom leteríteni a Nyulat, ám az tovább szaladva eltűnik, a szemem elöl. Hűvös, ámbár nyugodt tekintettel nézek utána. Bár elvesztettem a vadat, nem estem kétségbe. Jó nagy ez a terület, és rengeteg vad jár, vagy járhat még erre. Így nyugodt léptekkel indultam meg, hogy felszedjem fegyverem, és végül az övembe tűzzem. Ritkán voltam eddig vadászni, és most sincs ez másképp, viszont szó mi szó jobban bejön, mint a horgászat. A Vadászat kicsit hasonlít a mob harcokra, csak itt a másik fél nem támadhat ellen, ráadásul itt a figyelmesnek kell lenned, ha nem akarod, hogy a vad meglógjon előled. Viszont itt Nyomolvasás nélkül nagyon nehezen lehetsz csak meg, ám ha nem lenne nehézségek, akkor mindenki ezt választaná könnyű út gyanánt. Most viszont, hogy a fegyverem újra megvan, indulhatok is tova. Mint múltkor most sem használok páncélzatot bármennyire is kellemetlenül érint ez. Nem szeretek védelem nélkül sétálni, olyankor túlsebezhető vagyok. Viszont ha teljes páncélzatban vagyok, egyrészt lelassulok, másrészt nagy zajt csapok, ami valljuk be nem éppen a legjobb dologvadászás közben. Szóval szomorú, de tűrnöm kell. Ismét zajokat keresek, amik előzőleg is a nyúlra segítettek rálelni. Hogyha elég sokáig járok, talán ismét találok egy vadat, és akkor talán már el is tudom kapni.

Vad után kutatva indultam hát tovább, és minduntalan megzavar ez a csöndesség, amely lépteim nyomán „hangzik fel”. A páncélom zörrenő hangjai, úgy tűnik, már eléggé hozzám nőtt annyira, hogy feltűnővé váljon a hiánya, mindesetre próbáltam nem odafigyelni rá. Persze nem volt ez olyan nagyon fontos dolog, de az emberben megvannak a maga kis hóbortjai, hiába próbálja kiirtani őket, az én hóbortom a páncél az. Ahogy haladok egyre beljebb az erdőben, velem szembe érkezik végül valaki, és én felnézve a földről a lány szemébe nézek hűvös tekintetemmel. Köszönését meghallottam, bár de szemem felszökik az indikátora, mielőtt köszönnék. Vörös volt, akár a vér, ezzel nem éppen elnyerve a bizalmam. Mindenesetre még nem hallottam felőle semmi rosszat, hisz még csak most találkoztunk, így a szokványos modoromban köszöntöm. Mellkasom elé teszem jobb kezem, majd mélyen meghajolok a lány felé, miközben „semleges” hangon üdvözlöm is.
- Jó napot kisasszony örvendek a találkozásnak. Jómagam Ryutoshi Kurasai vagyok, a White Rose lovagja. Mit tehetek kegyedért? – kérdezem tőle a szemeibe tekintve.
Szemem akár egy szürke jégmező, és testemből áradó fagy is elég hátborzongató hatást biztosít számomra, és sötét öltözékem ellenére remélhetőleg nem ijesztem el a lányt, bár nem tűnik éppen olyan ijedősnek. Kérdésem jogos volt, hisz leszólított, vagyis szeretett volna valamit, de ha mégsem egyszerű udvariasság volt. Természetesen egyik sem bűn, sőt utóbbi esetében még elismerést is érdemel a lány. Nem sokan vannak olyanok a mostani korombeliek közt is, akik megfelelően kulturáltak a köszönések terén. Persze nem szándékozok itt állni hajnalig. Ha a lány tovább halad, vagy sokáig nem szól hozzám, egy apró meghajlást követően (utóbbi esetén) továbbindulok, hogy folytassam a vadászatot.

Hinari

Egy köpésre volt a céhháztól. Azt elmúlt napokban sokat toporogtam, sétálgattam fel-alá... Mégsem tudtam megfogalmazni értelmesen az üzenetet... 
Ma reggel aztán úgy döntöttem, hogy elég volt, el kell terelnem a figyelmemet, és ha nem tudtam volna a hirdetésekből, vagy elfelejtettem volna, hát a céhház közelében is hallható nyüzsgés eszembe juttatta volna, hogy jelenleg "vadászidény" van a szafariban
Nem voltam oda a vadászatért, de éppen alkalmas időtöltésnek tűnt, hogy elterelje a figyelmemet.
Legalábbis ezt hittem, és erősen bíztam benne. Aztán az élet hozta a szokásos formáját, és rámcáfolt.
Először az északi részen próbálkoztam, de... Olyan sokan voltak, hogy mire megláttam egy-egy nagy nehezen előmerészkedő vadat, valaki más a nyomába eredt, és rövid úton csak a pixelfelhő, és a loot maradt az állat után. Ez harmadik alkalommal már kifejezetten bosszantott, és nem hogy nem feledkeztem meg a fejemben visszhangzó kérdésről, egyenesen rátett egy lapáttal az abból adódó alapfeszültségemre. 
Mérgemben azt kívánva, bár nyelné el a föld az összes szafariban tébláboló játékost, neki indultam, hogy nyugalmasabb területet keressek, ahol nincsenek olyan sokan éppen.
A szafari nyugati részén találtam is egy nagy tisztást, ami tökéletes hely volt hozzá, hogy az erőből kifele űzött állatokat én kapjam el előbb néhány jól irányzott nyíllal. 
És vártam. És vártam. És ha jött is állat, újra és újra belekerültem a gondolatspirálba a lehetetlen, és reménnyel kecsegtető dolgok között. Így mire észleltem az állatot, az már el is tűnt a tisztás másik oldalán az erdőben. 
Amikor ez ötödjére történt meg nagyon felhúztam magam, és ettől az idegtől hajtva végül sebtiben megszületett egy üzenet Hinarinak.

Chakna írta:Szia Hinari!
Szeretnék beszélni veled valamiről. Ráérnél most? Közben vadászhatunk is, a szafari nyugati részén találtam egy elég nyugalmas tisztást. 
Köszönöm: Chakna.

Ezután míg a válaszra, és remélhetőleg Hinarira vártam, még próbálkoztam, de nem lett nagyobb sikerem, mint az előbb.
Annyit sikerült előre lépnem, hogy észrevettem: Ahol a tisztás kezdődik, ott csordogál egy patak... Talán ha azt figyelem, nagyobb szerencsém lesz az inni érlező állatokkal.

A válasz kisit megnyugtatott. Eszembe sem jutott elmenni máshova. Egyelőre alkalmasnak tűnt a hely, csak a figyelmemet kellene helyretenni.
Feleslegesnek tűnt válaszolni, ha vadásznak, akkor a helyzetjelzőmet is látni fogja Hinari, és tudni fogja, hogy nem mentem másfele.
Először a tisztáson átsuhanó árnyékre figyeltem fel, és kissé felnézve néztem, ahogy leszáll a hatalmas teremtmény.
Nem mondanám, hogy félek a sárkánytól, de ösztönösen léptem hátra egyet, ahogy leszállt előttem, ha nem is volt túl közel, ahol földet ért.
Aztán rámosolyogtam az állatra, és a hátáról leugró Hinarira.
-Sziasztok. Dehogy bánom. Remélem Nes sem bánja a vadászokat. - mondtam, utalva a szokásosnál nagyobb zsúfoltságra. - Nagyon köszönöm, hogy csatlakoztok hozzám - fordultam a Liga vezéréhez.
A sárkány hamar eltűnt a fák között. Pár pillanatig mosolyogva néztem utána. Azután intettem Hinarinak.
- Találtam egy helyet, ahonnan jól rá lehet látni az erdő szélére, és a nem messze lévő itatóra is. Egész kellemesen lehet ücsörögni ott, azt hiszem. - mondtam, és meg is mutattam a napfényes, puha területet, ahonnan beszélgetés közben nyomon követhettük, mi történik az erdő és az itató környékén.
- A múltkori kazamatáról szeretnék beszélni... - kezdtem bele, miután elhelyezkedtünk. Fürkésztem, hogy érinti a téma felvetése, ha úgy is sejtettem, nem lepte meg, hogy ezzel hozakodtam elő. Reméltem, hogy nem olyan téma, amiről nehéz beszélnie... Nem akartam volna felszakítani már-már elfelejtett sebeket. De nekem kellettek a válaszok... És ha Hinari nemtud, vagy nem akar beszélni a dologról, legalább azt meg szeretném tudni, ki más tudna válaszolni. - Tényleg létezik más módja is a Nerve Gear mellett, hogy belépjenek a játékba? - tettem fel a kérdést, csak észlelés és hallgatózás jártassággal kémlelve a környéket.
Így is észrevettem a patakhoz érkező állatot. Hangtalanul próbáltam felemelni az íjam, és elengedni egy nyilat az állat felé.

// Medve, 7-es minőségű medvebőrrel.

Mosolyogva biccentettem Nestornak, és figyeltem, ahogy eltűnik. Vajon mindig így néz, ha beszél valakihez?
Félig kényszeredetten nevettem fel a megjegyzésre az ikrekről.
- Ha akarnak valamit úgy sejtem mindenhol megtalálnak - csóváltam a fejem. Nem akartam magamnak sem bevallani, hogy...ez engem nem zavar, bár tény, hogy kevésbé váratlanul is megjelenhetnének.
A beszélgetés elindulását aztán kissé megakasztotta a medve előbukkanása, akit a nyilam eltalált, és elpixelezett. Nem volt messze, így odafutottam, hogy felvegyem az orr maradt bőrt. Némi munkával jó puha kabát lenne belőle.
Nem tudom mire számítottam. Egy pillanatra döbbenet ült az arcomon, de a helyét lassanként átvette a bizonytalanság megszűnése miatti megkönnyebbülés. Elvégre... ez jó hír, ugye? Ez azt jelenti, hogy talán nem kell megvárnunk a századik bosst, mielőtt biztonságosan kimentenek mindenkit... Mindenkit...
Jópár éve.. 
- Ezekszerint... már négy éve is létezett? - kérdezem, egyelőre nem engedve meg magamnak, hogy reménykedjek. Az a név... fekete volt, ellentétben néhány szürkével...
- Nem hiszem el, hogy tovább haladnak ezen a vonalon miután látták mit lehet okozni vele - dőltem hátra kissé idegesen. Második gondolatra persze világos, hogy egy ilyen komoly technológiai lehetőséget nem engednek el egy ilyen hatalmas gikszer miatt sem, de nekem, aki nem túlságosan rajongok a videójátékokért... akkor is kicsit érthetetlen, hogy erőltetik.
Nestor érkezésének hangjára ültem fel újra. A szemem kicsit elkerekedett, aztán a szám elkezdett felfelé kúszni, és végül elnevettem magam. 
Mikor Hinari visszatért mellém, még mindig a hasamat fogva vigyorogtam.
- Ez majdnem olyan volt, mint a kishercegben az elefántevő kígyó - osztottam meg újra nevetve a gondolatomat.Végül azért csak úrrá lettem a vidámságon, és újra az erdő szélét kezdtem figyelni.

]Egy pillanatra el is felejtettem, hogy idebent... aligha tudhatjuk, mi történik odakint. Hogy mennyire haladtak előre a rendszer feltörésében... Mennyire boldogulnak a bentragadtak kezelésével... Mennyire tanultak meg együtt élni azzal, hogy ezek a játékok az életükkel is szórakozhatnak...
Csak remélhetjük, hogy a szeretteink... jól vannak odakint.
Megértően bólintottam Hinarinak. 
- Nem tudom fontos-e - sóhajtottam - nem változtat semmit a feketévé vált neveken - mormoltam magam elé, remélve, hogy hamarosan a reménybe kapaszkodni próbáló érzelmeim is követik a racionális gondolatot.
Nestror érkezése aztán vidámabb mederbe terelte a gondolataimat, és a beszélgetést is.
A sárkány aztán újra eltűnt. Szerencsére a nevetést nem vitte magával.
- Mindig ilyen szertelen? - kérdeztem vidáman Nestorra utalva. Azt hiszem el is felejtettem, hogy egy háziállat milyen sok önfeledt pillanatot tud adni a kétségbeejtően szomorú hétköznapokban....
Egyelőre szerettem volna a vidámságban megmaradni, így én sem erőltettem a visszatérést a korábbi témához.
Helyette az itatót fürkésztem. Odakint sosem tapasztaltam, hogy a vadászat tud megnyugtató lenni... 
- Egyébként van ötleted, mi készül ebből a sok bőrből, amit a vadászok most leadnak? - vetettem fel, mert tudomásom szerint egyelőre nem kaptak cserébe tárgyat a játékosok, csak késeket az eredményesebb begyűjtés érdekében. És valahogy... Nehezen tudnám elhinni, hogy takarókat akarnak osztogatni.... Bár ki tudja... lehet arra lesz szükségünk télen.
Az észlelésem ekkor jelzett az erdő széle felől, bár még nem láttam az érkező vadat.  De egyértelműen felénk haladt, úgyhogy  úgy gondoltam, nem is várom meg, hogy odaérjen, hanem a jártasságomra hagyatkozva gyors mozdulattal elengedtem egy nyilat oda, ahol megérzésem szerint pillanatokon belül meg kellett jelennie az állatnak.
Meglátva mi robogott ki az erdőből, egyenesen bele a nyilamba, felhúztam a szemöldökömet
- Nem is tudtam, hogy az itteni állatok is családosan élnek - kommentáltam, elszaladva a hátramaradt zsákmányért.

Valahogy... természetesnek tűnt, hogy Hinari utána tud járni a dolgoknak. Fel sem merült bennem, hogy ehhez a külvilággal kellene kapcsolatot létesítenie. Hiszen az elméletileg lehetetlen, ugye?... 
- Magával ragadó ez a felszabadultsága - bólintottam, még mindig vidám mosollyal az arcomon.
Meglepődtem, hogy a könnyed téma felvetésére irányuló próbálkozásom sikerrel zárult. Én is elnevettem magam.
- Hát remélem azért értékes jutalom lesz belőle, ha már ennyien ilyen szorgalmasan belevetették magukat a napokban a vadászatba - jegyeztem meg, enyhe iróniával, hiszen a mi életünket a céhházban kissé hangosabbá tette a nyüzsgés a szafariban.
Bólintottam az eszmefuttatásra, Takada említésére viszont elvettem a tekintetem az erdő széléről.
- Takada bölcs ember - jegyeztem meg, kissé elgondolkodva. Mondtam még volna mást is, de a az újabb medve érkezése elterelte a figyelmemet. Furcsának találtam, hogy ilyen rövid időn belül két medve is járt erre.
- Akkor remélem minket egyik sem fog saját fajtabeli nősténynek gondolni szag alapján - nevettem fel, vidáman pakolva az inventorymba a medvebőrt. Elég kellemetlen lenne, ha egy vad udvarolni kezdene nekünk. Remélhetőleg a rendszerbe ilyen opciót nem építettek be. Ugye?
- Ezek szerint te is megismerkedtél Takadával - próbáltam újra felvenni a beszélgetés fonalát. - Mi a benyomásod róla? - kérdeztem, valamiféle elhatározással, de bizonytalansággal a tekintetemben. Nem igazán tudtam még magabiztosan mit kezdeni az idősebb úr személyével. Egyrészt szimpatikus volt a készségessége, és a törődése mások felé... Ugyan akkor a tanári mivoltának érezhetősége engem kicsit zavart azokban a témákban, amikor tapasztalat híján a meglátásai nem igazán tudták előre vinni az ügyet, és az lett volna a bölcsebb, ha hagyja a maga útján menni a dolgokat.