Re: Mezőség #2

by **Askr** Pént. Feb. 02 2018, 12:57

Chakna

Fáradt mosollyal az arcomon néztem magam elé, a féldombon ülve, miközben a démonfarkas elrejtőzött a magas fűrengetegben, prédát keresve. Mellemnél összeszorítottam vékony kabátomat és elhaló sóhajjal a hangomon révültem el.
Hati szürke hátsörénye és lompos farka néha-néha kikandikált az elefántfűből. Gyakran lefékezett, fülelt és affektált hangon szaglászott. Meglehetősen szórakoztató látványt nyújtott, de gondolataim teljesen máshol jártak. Ahányszor visszaemlékeztem az elmúlt négy év változatlanságára, arcomat elviselhetetlen fájdalommal kezeimbe kellett temetnem. Szégyen, undor, félelem és gyötrődés - mindezt azért, hogy másokat megvédhessek. És persze mindez azt a célt is szolgálta, hogy többé ne futamodjak meg. A szerzett bátorság ellenére valamit elveszítettem. Idegesített, hogy nem tudtam, mi az. Már a mosoly sem volt természetes.
- Francba. - sziszegtem fogcsikorgatva, ahogyan hirtelen lendülettel felálltam ülőhelyemről. Még a fekete farkas is felkapta rá a fejét, kékes lelki tükreiben - melyek a történések hatására megfagytak - undorral ötvözött aggodalom köszönt vissza. Éreztem Hati különös szeretettel telt gyűlöletét. A szidalmazások ellenére gondoskodott rólam, és a sok érzelmes eszmei futtatás mellett ugyanúgy neheztelt rám. Már azt sem tudtam, mit kellett tennem, hogy visszanyerjem a petem bizalmát.
Lustán legyintettem a szóban forgó démonfarkasnak, szerteoszlatván félelmeit. "Váll rándítva" vonta el rólam tekintetét és újból a magas fűbe vetette magát, prédát keresvén. A magam részéről fel-alá császkáltam azon a féldombon, kezeimet a tarkómnál összekulcsolva. A kékellő, felhős égbolt felé meredtem és nagyot sóhajtottam. Csodálkoztam, hogy az ember hangulata egyik percről a másikra mennyire meg tud változni.
- Béna vagy. - Szólalt meg végül az idomított bestia. Lelki tükreit ugyan nem vonta rám, a figyelme nem vonódott el. A rövidke szarvai még kikandikáltak a sűrűből, de ugyanúgy folytatta a keresgélést. - Nem beszéltük meg, hogy abba kéne hagynod az önostorozást?
- Nem ostorozom magamat. - közöltem vele szárazon.
- Hah! Akkor még fölöslegesebben gondolsz vissza. Lépjél már túl rajta, Hope. - kacagott fel gúnyosan a farkas.
- Semmi sem fölösleges! - emeltem meg a hangomat. - Egyszerűen csak... annyira nehéz nem rá gondolni. Mozdulatlannak lenni és hagyni, hogy az a valami rángasson. Azt hittem, meghalok.
Hallottam a démonfarkas elmélyült morgását, ami hümmögésre emlékeztetett. Vagy meglepte az apró kirohanásom, vagy már unta ugyanazt századszorra végighallgatni. Nem volt annyira átérző, hogy megértse, elvégre nem látta, mi folyik lent a perem aljában.
A múlt emlékeit szertefoszlatva lélegeztem fel, az eget tovább kémlelve. Csak a pet szöszmötölése volt az, ami megzavarhatott a béke keresésében. Semmi, de semmi se zaklatott fel többé. Üresnek, értelmetlennek tartottam mindent.

by **Chakna** Vas. Feb. 11 2018, 19:35

Az a szomorú valóság, hogy az utóbbi néhány héten elkényelmesedtem. A viszonylagos nyugalom, és a céhház családias hangulata feleslegessé tette, hogy sokszor eljárjak. Rengeteg időt töltöttem a kertben olvasással, vagy a szobámban, ha az időjárás nem engedte hogy kint legyek. Elmenni csak akkor mentem, ha valamit be kellett vásárolni, vagy találkoztam valakivel, és azonnal (szinte) indultam is vissza.
És akkor beütött a ménkű, amikor az első szinten járomban megint szembe találkoztam egy bérenccel… Nagy szerencsém, hogy Danee épp arra járt, én pedig utálom ha valami a szerencsén múlik. Éppen ezért azóta fokozatosan feledzem magam fizikálisan, hogy ne okozzanak gondot az ismerős mozdulatok.
Például ma a szinten indultam vadászgyakorlatot tartani. A lényeg hogy nem levadászni és elpixelezni akarom a mobokat, csak megfogni. Gambatte, Nana, Gambatte.
Az elő kérdés persze, hogy hol is kezdjem a vadászatot. Az erdőkben nem szeretek vadászni, bár jó gyakorlat lenne, úgyhogy a mezőségre indulok, először is, hogy próbára tegyem magam.
Séta közben megpróbáltam tervet készíteni. Ennek a gyakorlatnak akkor van értelme, ha egyszerre van terv, és tudok ettől függetlenül alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez.
Például.. Mit teszek ha nyulat találok… Eh nem tudom… A nyuszi gyors, és ugrani is tud. Tehát valahogy lassan kell megközelíteni, és az utolsó pillanatban hirtelen lecsapni. Esetleg csapdát állítani… de ezt mondjuk inkább szeretném elkerülni, mert még megséri magát az állat, mielőtt odaérek…
Na meg ugye ott a vaddisznó, a szarvas meg a többi…
A mezőre érve már nagyjából van tervem a várható helyzetekre, úgyhogy kíváncsian figyelem hogy milyen állatot látok meg először.
Hát… nem a hangja alapján óriásinak ígérkező farkasra számítottam, de azért elkezdem keresgélni merre lehet az a mob.

by **Askr** Kedd Feb. 20 2018, 11:37

Mire sikerült volna ellazulnom, a démoni farkas nagyon elkezdett a magas fűben mozgolódni. Fél szememet a susnyásra vetettem, majd nagy sóhajtással vontam meg vállamat. Arra gondoltam, hogy még kölyökként is ekkora lármát csapott, ha valamit elkezdett üldözni. Miért hagyta volna abba serdülőként is?
Az ordas szürkés hátszőre kibújt a sűrűből, ahogyan valamit nagyon el akarhatott kapni. Ilyenkor általában két hátsó lábára emelkedett és úgy vetette rá magát valamire. Hallottam a morgását, aztán a fogak csattogtatását, de fájdalomsikolyt semmiképp sem. A fekete farkas utána egy káromkodást hallatott, amire önkénytelenül felnevettem.
- Ezt ellőtted. – vontam le hangosan a következtetést.
- Nem mondod, Sherlock? – vetette vissza ingerülten a szóban forgó pet. Busa fejét kidugta az elefántfűből és rám vicsorgott. – Mi lenne, ha vinnyogás helyett segítenél?
- Akkor meg az lenne a probléma, hogy lelassítalak. Bocs, haver. – közöltem vele szárazon, majd ismét hátat fordítottam neki. Hallottam, hogy sikertelenségén tovább szitkozódik, de mintha tudta volna, ahogyan nemmel fogok neki felelni. Az imént említett démoni pet visszadugta fejét a bozótosba és magában dünnyögve keresett újabb pixelontásra alkalmas áldozatot.
Fogalmam sem volt arról, mi történt. Annyit hallottam, hogy nagyokat szaglászott, majd a bozótos hirtelen hangosabban kezdett el zizegni. Hati odort fogott, így elkezdett fel-alá futkosni. Valamit mintha említett volna, de a sok morfondírozás közepette eléggé elenyészőnek tűnt. A sötét démonfarkas ellentmondást nem tűrően törtetett előre, valamit vagy valakit űzve. Szinte észre se vette az út közben mellette lévő ismeretlen hölgyet. Amekkora monstrum volt az emberekhez képest, félő volt, hogy felökleli – ez szerencsére nem következett be. Ehelyett egy pillanatra megállt, meglepetten pislogott rá, majd sűrű „őőő”-zés közben odébb kívánt állni. A habozásra már felkeltette a figyelmemet. Felsóhajtva vetettem be magamat a sűrűbe, Hatit keresvén. Amennyi tappancs nyomot hagyott maga után, pontosan tudtam, merre keressem. Fél pillanaton belül megtudhattam, valóban a szerencsén múlott, hogy elgázoljon egy szerencsétlen arra járót. Dühös pillantással küldtem el a petet a dolgára, aki – ugyan felszegett állal tette mindezt – vette a lapot.
– Ne haragudj, remélem, nem zavart meg túlságosan. – magyarázkodtam az idegennek zavarodottan. – Szólok neki és elmegyünk máshová. Gondolom ugyanazért jöttél.
Nehéz volt mások közelében maradni. Nyomasztó érzésem támadt, mintha valaki meg akarna fojtani. Kezeim remegtek, tenyerem izzadni kezdett. Próbáltam valami indítékot kitalálni, hogy ne maradjak, de tehetett róla? Ezeket a folyamatokat senki sem tudta befolyásolni.

by **Chakna** Kedd Feb. 27 2018, 23:33

Lassan teljesen hozzászokom a vadászathoz. Mondjuk ez a kaland nem fog közelebb vinni hozzá, azt hiszem... mert tervezgettem, csak éppen nem elép átgondoltan.
Igazából... Sokmindenre számítottam... De erre... na erre nem... Merthogy a farkas, aminek a hangjára felfigyelt, igazából sokkal nagyobb volt mint hittem, sokkal gyorsabb, ráadásul olyan lendülettel indult felém, hogy egy pillanatra azt hittem, nekem ugrik... Hála az égnek nem így történt... De így sem sokon múlt, hogy nem lökött fel...
Még épp időben félreigrottam, így tulajdonképpen még kellemetlenség sem történt. Egy nagy levegővétel után pedig megnézem közelebbről is ezt az állatot... Óriási, gyors... és pet. Innentől nem kell zseninek lenni, hogy tudjam, egy idomár is lesz valahol a közelben. Gyors körbepillantás után meg is akad rajta a szemem, de mielőtt megszólíthatnám odajön.
-Szia- köszönök megkönnyebbült mosollyal.- Nem zavart meg. Igazából pár perce hallottam a hangját, és azz hittem valami nagy farkasmob járkál erre. Megnyugtató, hogy egy petről van szó. - igyekszem biztosítaninróla, hogy nem okozot gondot a... társa? Pete? Nem tudom milyen a viszony köztük...
- Oh, miattam nem kell elmennetek. Egyrészt előbb voltatok itt, másrészt van itt elég mob mindenkinek.- rázom meg a fejem a felvetésre. És lépek is hátra egyet, helezve hogy ha kell, elmegyek. Nem úgy tűnt, hogy az a legnagyobb gondja hogy “két dudás egy csárdában”... Inkább néz ki úgy valahogy, mint aki egyedül szeretne lenni... Fene a kiváncsiságomat...
- De ha megkérdezhetem - fordulok a farkas felé - Mi után indultál olyan hirtelen? - kérdezek. Mert azt hiszem nem csak hóbortból sikerült majdnem fellöknke...
- Oh, milyen illetlen vagyok...-kapok észbe - Chakna vagyok, örvendek - mutatkozom be a japán illem törvényének megfelelő enyhe meghajlással.

by **Askr** Szer. Május 30 2018, 12:32

- Mi? Hati? – kérdeztem rá meglepetten, majd elnevettem magamat. A szóban forgó démonfarkas egy nemtetsző morgással dugta a hozzá közelebb eső kezemhez a fejét, és az orrával piszkálta azt. – Hati egy nagyra nőtt bébi, ugyaaan…! – Aztán meglepetten jajveszékeltem, amikor az állat morgós hangulatában ráharapott a csuklómra. Ugyan csak az erős zsibbadás érzését váltotta ki, de váratlanul ért. Igyekeztem másik, szabadabbik tagommal leválasztani rólam, még mielőtt komolyabban gondolhatta a támadást. A nálamnál jóval termetesebb „jószág” természetesen nem tágított. Szent meggyőződése volt arról, hogyha már ennyire finomnak gondolta az egyik részemet, akkor kisajátíthatott magának. Rám ugrott, mint egy pajkos kutya, aztán annak hála arccal a földnek estem. Hati elégedett vigyorral a pofáján engedte el a karomat, de hassal a hátamnak feküdt, farkát pedig lassan csóválta. A mérete aztán nem számított, jól tudtam, hogy Hati még mindig egy rakoncátlan kölyök volt. Unottan támaszkodtam egyik tenyeremre, mialatt kínomban nevetgéltem. Megpróbáltam a felkelésre utalni, de a pet annál inkább rám nehezedett.
- Hát innen nem megyek sehová. – vontam le a következtetést fennhangon, majd ismét a lányra néztem. – Háááát… most már mindegy. Ez el fog tartani egy darabig, ahogy elnézem.
A démonfarkas csak helyeslően bólogatott, elégedetten zümmögve. Az idegen lány kérdésére azonban felnézett, füleit figyelmesen hegyezte. Sötétkék íriszei a számára új emberre szegeződtek.
- Nyúl üreget kerestem. Errefelé nagyon szórványosan vannak, de a zsákmány odavezet. – magyarázta „nagy” bölcselkedéssel, heves bólintásokkal. – Majdnem elkaptam a nyulat… de ráharaptam a nyelvemre. – Vallotta be szégyenkezve, lehajtott fülekkel. Együtt érző sóhajtással simogattam meg a közelebb eső lábát, miközben azért próbáltam visszatartani a nevetést. Hati rosszalló morgással állalta le a fejemet, mire megint arccal a földnek ütköztem. Persze még mielőtt igazán leszidhattam volna, az ismeretlen bemutatkozott. Egy szívélyes mosoly közepette bólintottam.
- Én meg Askr… állatidomár… ügyeletes bébiszitter. A bébit meg már Hatiként ismerheted. – Hajtottam fejet, viszonozván a tiszteletadást, amennyire csak tudtam ebben a kellemetlen felállásban. Az említett fekete farkas is hasonlóképpen tett.
- Örülök, hogy megismerhetlek. Jó új szagokat szimatolni. – vallotta be őszintén, amire felfigyeltem. Nem igazán értettem, miért, de valamiért szomorkásabbnak tűnt.

by **Chakna** Vas. Szept. 02 2018, 19:17

Nagyra nőtt bébi, mi? Azt hiszem választ kaptam arra a kérdésre, hogy milyen a kapcsolat közöttük. Egy vérmes anyukánál csak egy félelmetesebb van: egy vérmes apuka. Elnézve őket inkább amolyan testvérféléknek mondanám ezt a kettőt, de tapasztaltam milyen változatos, és szövevényes lehet a kapcsolat idomár és petje között.
Nem tudom mosolygás nélkül megállni, ahogy Hati földhöz szegezi az idomárt. Igaza van a fiúnak, pont olyan, mint egy nagy kölyök.
- Nem akarom megzavarni az idillt, de szólj nyugodtan ha segíthetek valamiben- kuncogok. Valóban idilli. Már-már irigylésre méltó ez a látszólag gondtalan jelenet. Kár, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy nekik is van valami, ami nyomasztóan rájuk telepszik a vidám pillanatok közben. Ebben a játékban mindenkinek van.
És sokan nem tudnak felülemelkedni ezeken, épp ezért máris ébred bennem egyfajta tisztelet a páros irányába, amiért ők tudnak játékosak lenni.
Nyúlüreg… Ezekszerint jól gondoltam, hogy az apró állatok fellelhetők a környéken, és nem feleslegesen eszeltem ki az elfogásukra.
- Okos gondolat, a megriadt állat oda megy, ahol biztonsában tudja magát. Kézenfekvő, ha ez a nyúl esetében az üreg. - bólintok egyetértően. A farkas ösztönösen tudja azt, amit az embernek meg kell tanulnia… Érdekes fricska ez a természettől a magát állandóan felsőbbrendűnek kikiálltó emberiségnek. A nagy okosságban, teletömve a fejünket haszontalan információkkal elfelejtettük a használható dolgokat.
A vallomás után elcsípem ahogy az idomár ajka rándul egyet. Majdnem elnevette magát. És ezt úgy fest Hati i észrevette, mert a feje majdnem koppant a földön. Elmosolyodom, sikerrel leküzdve a nevetés ingerét.
- Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, emiatt nem kell emésztened magad. Ha tanulsz belőle, legközelebb még a hasznodra is válik. - mondom a farkasnak bíztatóan. Néha magamat se ártana emlékeztetni erre, de hát annyival könnyebb bölcs tanácsokkal előállni, amikor nem magamról van szó…
- Nekem is öröm új, és új arcokat megismerni,-reagálok Hatinak. Askr arckifejezéséből ítélve valami szokatlan vagy figyelemfelkeltő lehetett a farkasban. Összetéve kettejüket végül úgy értelmezem, hogy szomorúság lehetett az, amire az idomár is felfigyelt… - és minden bizonnyal még nagyobb öröm lesz titeket majd újra látni. - fejezem be a mondatot. Számomra nehéz idebent megismerni az újabb és újabb játékosokat annak tudatában, hogy nagyon is kevésen múlik az életül, még akkor is, ha már-már paranoiásan óvatosak… És ha jól sejtem ők ketten is sokmindenkit vesztettek el az ismerőseik közül, és talán éppen ezért kevés lehetőséget teremtenek, hogy újabbakat szerezenek.

by Ajánlott tartalom