Re: [Event] Tükörkép

by **Aida Atsumori** Hétf. Szept. 02 2013, 22:26

Kezdtem egyre jobban összeomlani, valahogy úgy éreztem, a szívem szakad meg. A gonosz énem mindent tudott rólam, és tényleg. Oly sokszor kavarogtak már bennem negatív gondolatok, folyton elfojtottam, mivel az nem én lennék. Nagoyaka Kiyoshi, csak én lehetek.
- Na most figyelj ide… - álltam fel patakzó könnyekkel. – Az egész eddigi életem elpazaroltam. Folyton bennem kavarogtak a negatív gondolatok. Igen. Az óvodában én voltam az egyetlen nyomorék, akinek nincs barátja. Én voltam az aki folyton egyedül ült, a hátsó asztalnál. De aztán jött Nigori. Lehet te őt nem ismered. Viszont egy dolgot tudnod kell róla. Pont olyan igaz ember, mint én. Hazug ember szava, néha mit sem ér, viszont most. Ez a k*rva nagy hazug, a te szavaiddal fogalmazva, igazat mond! Már rég nem vagyok te! Más vagyok! Az…AKI!!!! – ordítottam.
- Mond mit érzel? Fájdalmat? HE!? NA? MOST MÁR ÉRZED, MIT ÉLTEM ÁT EGÉSZ ÉLETEM ALATT!? TUDOD MIT MONDOK? DÖGÖLJ MEG! NEKED FOGALMAD SINCS ARRÓL, MIT KELLETT ÉLNEM, MÍG TE OTT KACARÁSZTÁL AZZAL A B*ZIVAL! ÉRTED!? HE? ELMONDOM NEKED!
Ekkor a tükrök eltűntek, és én ismét térdre borultam. Rossz volt, az én hangomat hallani, egyáltalán ilyesmi szavakkal. Remegtem, reménykedtem, az egész csak álom.

- NA FIGYELJ IDE! Mivel te, idióta tudatlan énem, tizenöt éve születtél, én is. Az anyámnak és a bátyámnak jó munkahelye volt, így körülbelül mindent megkaptam, amit akartam, mondjuk határok között. Aztán…a munkahely megszűnt. A bátyámmal nagyon jól kijöttünk, igazi példaképként tekintettem, hiába nem volt a legjobb ember, mégis, egyszerűen imádtam. Az apám már nagyjából öt éve nem dolgozott, megromlott egészségi állapota miatt. Bátyám mivel itt semmilyen munkahelyet se talált, a megspórolt pénzből kiutazott Londonba és ott próbált munkát keresni. Már rengeteg kölcsönt felvettünk, hogy egyáltalán ehessünk valamit, ihassunk valamit, és lakhassunk valahol. Úgy éreztem, én vagyok az a gyerek, aki legjobban felakar nőni, mert tudtam, akkor tudnék segíteni. Ezért három éves koromra megtanultam írni-olvasni, sőt mindennap tanultam. Az óvodába egy barátom se volt, mindenki utált, amivel én nem foglalkoztam. A mindennapi veszekedések egyre gyakoribbak lettek, az anyám minden internetes hülyeséggel megpróbálkozott, ahelyett, hogy munkát keresett volna. Az iskolát éreztem a legnagyobb áldásnak Végre tanulhattam, és haladtam előre az úton. Bátyám is hazatért, itthon dolgozgatott, aztán mikor negyedikes lettem, ismét visszament Londonba. Közbe én már egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömbe, két oldalon kellett állnom, két oldalt kellett támogatnom, egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Esténként apám nekem panaszkodott, vele beszélgettem, nappal pedig anyámmal. És mindkettőt támogattam, az aktuális dologban, teljes szívemmel hittem bennük. Valahogy fura volt, két ellentétes dologban hinni, viszont nálam az ellentmondások semmit se jelentenek. Végül a régóta tervezgetetett dolog tizenhárom éves koromba megtörtént, a szüleim elválltak. Az apámnak elege lett anyám hülyeségeiből, nekem meg szívem szakadt. Úgy éreztem, az eddigi munkáim mind haszontalanok voltak, nem tudtam együtt tartani őket, nem tudtam…nem tudtam semmit se tenni. Egy egész hétig sírtam, a történelemkönyv fölött. A jegyeim rohamosan romlottak, egyenesen az egyesig, majd ki is csaptak. Az élethez való hozzáállásom teljesen megváltozott. Kezdtem depressziós lenni. Nem láttam értelmét az életemnek, egyszerűen azon járt az agyam, minek éljek, ha nincs semmim, nincs senkim, mért kell élni? És mért olyan nehéz kést ragadni!? Mért kell élni, ha úgy is vége lesz, és az idő hamuja leszel, majd semmi? Elfelejt mindenki, senki se fog emlékezni rád, csak egy üres folt leszel a történelemben, vagy egy szóköz! Majd az anyám is kezdett teljesen bekattanni, apám is elhunyt, egyszerűen teljesen nem bírtam létezni. Egy év elteltével az anyám felakasztotta magát, és én is azt tettem volna, ha a Gyermekvédelem nem állít meg. Nincs rosszabb, látni az anyád, ahogy lóg. – szorította össze a fogát. – Tudod!? HE!? Először életemben, kést rántottam. Megakartam ismertetni ezt az érzést mindenkivel! MINDENKIVEL! ÉRTED!? HE!? Kimentem az utcára, felszedtem pár csajt, bevittem a sikátorba, aztán nem jöttek vissz----
- F-fejezed be! – mondtam remegő hangon.
- Mi van? – mosolygott ördögien. – Én átéltem, te meg már attól is betojsz hogy egyáltalán hallod? HE!? – szúrt át a lándzsájával. – Nem vagy méltó arra, hogy élj. Ne félj, átveszem a helyed, megmutatom mindenkinek, milyen amikor valami igazán fáj!
A testem elkezdett pixelekre bomlani, tudtam itt a vég. ”Anya! Apa! Nigori! Sajnálom” – folyt le még egy könny az arcomon. ”Sajnálom! Tudom hogy hittetek bennem! Sajnálom! Sajnálom hogy csalódást kellett okoznom! Legyetek jók…pedig még annyi dolgot akartam csinálni. Akartam barátnőt, gyerekeket, sőt feleséget. Barátokat, igazi életet…kijutni…élve tudni mindenkit…de ezt már nem láthatom. Ennyit értem…Vége…”
- Sajnálom… - esett le az ürességbe a könnycseppem, majd ahogy én, az is semmivé vált.

- Végre… - sóhajtottam fel elégedetten.
”Már kezdtem unni ezt a nyálas barmot…Blaaaaaaaaaaa-blaaaaaaaaaaaaaa kérlek fejezd beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!! Idióta. Nem ebből áll az élet. Az élet tele van fájdalommal, arról szól, nem igaz?”
- És most!!! – ordítottam. – Hogy már én vagyok Nagoyaka Kiyoshi! Én leszek az egyetlen élőember, aki kikerül innen…

by **Mirika** Kedd Szept. 03 2013, 21:11

Emlékszem rá. Rá, aki egykoron én voltam. Ha felidézem ezeket az emlékeket, egy olyan lányt látok, aki után megfordultak a fiúk az utcán, akinek alakját irigykedve nézte a többi csitri. Az a Kana büszkén megmutatta magát a világnak, öltözködésével kihangsúlyozta és fokozta a szépségét és a cukiságát. Ma azonban már elrejtem ezeket az adottságokat, nem szeretném felhívni magamra a figyelmet velük. Szeretnék egy közönséges, szürke lánynak tűnni, és a kislányos frizura, a csúnya szemüveg és a bő, divatosra a legtávolabbról sem emlékeztető ruhák tökéletes álcát nyújtanak. Álcát, amire szükségem van. Sosem éreztem így magam jól, de azért szenvedek, hogy ne szenvedjek még jobban.
Emlékszem arra az időre, amikor még sikeres és népszerű voltam. Voltak barátnőim, törődő családom, a suliban hallgattak a véleményemre, dicsérték a házi készítésű bentouimat, jó eredményeim voltak a sportpályán. Megvoltak a magam problémái, amik miatt a jegyeim hagytak maguk után kívánnivalót, elvégre otthon nem volt időm tanulni a házimunka mellett és őszintén, nem is érdekelt a tananyag. Azonban sosem voltam elégedett azzal, amim volt. Mind többet és többet szerettem volna kapni, szorosabb barátságokat, több törődést, dicséretet, sikert, nagyobb népszerűséget, kevesebb problémát... Azt sem szerettem, ha megkérdőjelezték a véleményem, makacsul ragaszkodtak az igazamhoz mindig is, a sok súrlódásért meg persze a barátaimat hibáztattam. Most már tudom, mennyire hülye voltam, de ehhez a felfedezéshez még egy hosszú és fájdalommal teli út vezetett.
A velem szemben álló lányra pillantottam. Feszülten kereste a magyarázatot, ideges volt és félt. Már kapott ízelítőt abból, ami várt rá, máskülönben teli torokból faggatna éppen és nem lenne ilyen bizonytalan. A késekből ítélve már tapasztalta, milyen fájdalmas elveszíteni valaki fontosat. Hokushin? Ranmaru? Mizuki? Vagy talán már Kotán is túl van? Nem, rajta még nem, akkor viselné az Éjfél Köpenyt. A szavaim megérintették, valahol mélyen tudja, hogy nincs miért kételkednie bennük, mégsem akarja elhinni. Megtagadja a lehetőségét annak, hogy minden rosszra fordul és azzá válik, akitől annyira retteg. Ez csak természetes. Kapaszkodik a valóságába, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Hiába érzi magát magányosnak, addig nem tudja meg, milyen is az, amíg ténylegesen egyedül nem marad. Való igaz, voltam már teljesen magányos, amikor csapdába estem ebben az átkozott világban. Azonban a sors gyorsan az utamba vetette azokat, akikben sokáig megbízhattam, ám el is vette őket tőlem idővel.
Fájdalmas emlékek jutottak eszembe, arcom keserűvé vált. Újra átéltem Kota halálhírét. Akkor fedeztem fel az érzést, ami azzal jár, amikor rájössz, mennyire fontos volt valaki az életedben, aki már nem lehet a része. Komoly lecke volt, megtanított értékelni a barátságokat, amiket kötöttem az idők folyamán. Levette a szemfedőt, képessé váltam gondozni és mélyíteni ezeket a kapcsolatokat. Újra átéltem azt a pillanatot is, amikor Ren elfordult tőlem. Kettőnk viszonya mindig is olyan volt, mint egy hullámvasút, de sosem hittem volna, hogy egyszer őt is elveszítem. Az a pillanat tanított meg arra, hogy a makacsságomat le tudjam küzdeni, hogy ha tűzön-vízen viszem keresztül az akaratomat, az többet árt, mint használ. Ám hiába éltem túl ezeket a nehéz időszakokat, újabb és újabb tragédiák rendítettek meg, újra és újra megsebezve engem. Hiába változtam annyit, egyvalamin semmi sem segített: túl gyenge voltam, hogy bárkit is megvédjek. És mikor Anat feláldozta magát azért, hogy én élhessek, és a szemem láttára pixelekre robbant, végül összeroppantam. Az volt az a pillanat, amikor végleg megtörtem, nem szerettem volna még több fájdalmat átélni, nem bírtam volna ki józan ésszel. Feloszlattam a céhemet és a szólózás útjára léptem. Elzárkóztam mindentől és mindenkitől, megszakítottam az összes kapcsolatomat, csak és kizárólag arra koncentráltam, hogy erősödjek és túléljek. Úgy döntöttem, így lesz a legjobb, csupán a bossharcoknál merészkedtem nagyobb tömegbe, ám csupán csendes harcosává váltam a csatáknak. Rájöttem, hogy mekkora megkönnyebbülés volt megszabadulni a tehertől, amit a vállaimra vettem. Szabadabb voltam, mint bármikor. Újjászülettem!
Azonban az emlékek és az élmények olyan feszültséget teremtettek bennem észrevétlenül, ami végzetes következményekkel járt. Nem is volt olyan régen az a nap, mikor a szint főkazamatájának feltérképezése közben összeakadtam egy kisebb csapattal. Nem voltak elég erősek, én pedig úgy döntöttem, hogy segítek nekik. Találkozott a tekintetem az egyikükével, megláttam benne a remény csillanását, és társaságra vágyó szívemnek már ez is elég volt ahhoz, hogy megszülessen a kötődés az ismeretlen alakok felé. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy túl későn érkeztem és kettejüket nem tudtam megmenteni. Lesújtó volt az élmény, hát még akkor, amikor az egyikük engem kezdett el hibáztatni. Elvesztettem a fejem, vak dühömben ugyanazt tettem, amit akkor, amikor Rita felelőtlensége kis híján megölte Kotát. Csakhogy ezúttal volt sebzésem is. Egyetlen szúrás elég volt ahhoz, hogy összetörjön a teste. Megrettentem és elfutottam, képtelen voltam felfogni, amit tettem. Nem tudtam másra gondolni, hogy ha nem is mindenkit, de megmentettem őket, és mégis hálátlanok voltak. Többet akartak, akárcsak én régen. És akkor azt gondoltam, hogy... megérdemelte. Úrrá lett raktam valamiféle különös érzés, ami olyan volt, mintha egy ellenséget győztem volna le. Belém csapott a felismerés, megvilágosodtam. Végiggondolva logikus volt, végig magamban kerestem a hibát, pedig a megoldás ott volt előttem.
Most pedig kaptam egy lehetőséget az élettől. A tükör lassan elhalványult, a falak megszűntek létezni közöttünk. Kettesben maradtam a másik Kanával. Én magam sem értettem, mi történik, de jobban érdekelt az, hogy változtathatok a sorsomon. Bosszút állhatok azokon, akik nyomorba döntötték az életemet, csalódást, fájdalmat és bánatot okoztak. Boldoggá csak én tehettem magam.
- Ne aggódj, mindent megváltoztatok. Azért vagyok itt, hogy segítsek :3 - mosolyodtam el, majd hátam mögül előhúztam a kést, és pengéjén végighúztam a nyelvem. Kana hátrálni kezdett, ám én gyorsabb és erősebb voltam nála. Mi több, nem is volt nagy dolog győzedelmeskedni felette. Teste apró pixelekre robbant, majd a darabok egyesültek velem. Kibontottam a hajam, levettem a szemüvegem, és egy nyalókát tettem a számba. Itt az idő, hogy visszafizessek mindent, kamatostul Twisted Evil

by **Hayashi Yuichi** Kedd Szept. 03 2013, 22:51

A tükörkép azonban nyomát se ejtett, hogy mérges lenne, vagy egyáltalán mutatna ki érzelmeket szavain kívül. Csak állt előttem, továbbra is nekem szegezett karddal és azzal a mozdulatlan idegesítő szájjal. Hogy létezhet ilyen lény, akinek ennyire nem rezzen egy arcizma sem. Csak ha beszél, de az is olyan jellemtelenül, mindenféle érzelmet kihagyva belőle. Csak a szavak, semmi más.
- Szánalmas vagy, ilyennel védekezni? Hányok tőled, már most, pedig még csak most láthattalak meg először, nem hittem volna, hogy igazak a pletykák, hogy létezik, egy elcseszettebb énem, aki egy akkora gyökér, hogy arra nincsen szó, sem több szóból álló kifejezés. Azonban meg kell hagyni, a szánalmas kis életed sem tart már soká.
Sokat beszélt, sőt hozzám képest egész szószátyár. – Figyelj, moderáld magad – mondtam már nyugodtabban, ahogy hirtelen elkap az indulat, abból nem sok jó született eddig sosem – te tudtad, hogy ketten vagyunk? Érthetetlen, amit meg mondasz, csak kitaláció, a te fura agyad szüleménye semmi több. Alaptalan az egész – húztam el a szám és engedtem lejjebb kicsit a kardom. Nincs mitől tartanom, hisz biztosan ezt csak a csuklyás üldözése hozhatta ki belőlem. Más nem lehet, hisz mostanában, csak ő jár a fejemben és ő utána kérdezősködök. Le akarom tudni a tartozásom és ez megváltoztatott, élesen, felettébb élesen. Ez az alak én volnék, de mit akar mondani, nem értem.
- Ugyan miért hallgatnék rád, korcs kicsi fiam. Amúgy meg igen, ezen a helyen mindenki tudta, hogy eljön a hiányos énje. És ezen a napon, végre kitörhetünk ebben az árnyékból – azzal kardja hegye kinyúlt a tükörből és védhetetlenül gyors volt, átdöfte a mellkasom. Kardom valahol a hóna alatt nyúlt el, míg kilépett a tükörből. Próbáltam volna támadni, de nem ment. Olyan emberfeletti erővel szorította a kardom maga mellett, hogy esélyem sem volt megmozdítani. Hisz ő én vagyok, tudja a fortélyaim, sőt kitudja mennyire kortalan, lehet többet tud, mint én valaha fogok.
- Engedj el – nyöszörögtem, míg könnyem is megeredt. A kardom pengéje feketében világított, de nem mozdult továbbra sem.
- Pontosan tudod, hogy nem foglak. Ahogy te sem engednél el egyetlen gazfickót sem. Gyűlölöm a jót, az erkölcsöt, és.. a nőket – mondta rezzenéstelen arccal, továbbra is csak szavai vágtak késként belém, és a kardja, ami folyamatosan húzta le az életerőm. Már majdnem elérte a pirosat.
- Meg akarsz ölni?! Engedj el, megbeszéljük! Te egy sérült ember vagy, aki segítségre szorul. Nem.. más – mondtam egyre fogyatkozó akaraterővel, ugyanis ez volt utolsó mentsváram, nem még egy van.
- Ha megölsz, velem halsz! – sóhajtottam hangosan és adtam tudtára. Remélem, elfogadja ezt és elenged végre.
- Meghalsz, és én élni fogok, söpredék. Azzal elhomályosult egy pillanatra a kép, és láttam, testem elkezd pixeleire bomlani. A gyilkosom én vagyok. Nem akartam tovább látni lehunytam szemem és csak egyre tudtam gondolni. Elbuktam Nio.

Egyik gonoszkodást a másik után hajtottam végre. Persze tesó volt mindig a felbujtó és én az, aki véghezvihette, megvolt már gyerekkoromban bennem az a plusz, ami miatt, annyira elfogadtak, más gyerekek és felnőttek. Így könnyedén megkedveltek és azt tehettem velük, amit csak akartam. Az a srác alig lehetett több nálam pár évvel. Megkínoztam, de úgy rendesen. Eltörtem előtte a kedvenc játékát. Kihúztam pár szál haját, és amit bátyó mondott, egy hülye babába raktam majd jól megszurkáltam miután elhitettem vele, hogy az a baba innentől az ő teste és bármit tehetek vele, akármit. Csak úgy sírt a kis nyominger, olyan jó volt látni a könnyeit, ahogy rápottyan a ruhájára és csak ömlik, ömlik és ömlik. Velem született képességem volt, hogy a számat beszéden kívül másra nem tudtam használni. Szüleim aggódtak érte, hogy nem sírok, kellőképpen meg is utáltam őket azért, mert mindig zaklattak, hogy van-e valami bajom. Később már nem zaklattak ezzel, nem tudták volna megtenni. Elásva halottan nehéz zaklatni a kicsi fiuk. Ez másik történet, szóval mindez, amit megéltem eddig..
Ó majdnem kifelejtettem az édes általános iskolát, hogy az milyen jó volt. Betörtem az üveget és egy gyerek elvágta vele a térdét, ömlött a vére. És sírt, mint a vesztés, sajnos életét nem veszítette ott, de később megmurdált a gyalázatos kis dög. Volt mersze évekkel később felhánytorgatni, hogy én tettem vele. Igaza lehet felőlem, beismertem neki, hogy én voltam és cserébe mit kapott, kést a szívébe, jaj vagyis már csak a helyére, ugyanis úgy szenvedett ki, mint egy kutya.
A lányok, a lányok, meg ne feledkezzem róluk, hisz ők is jelentős szerepet kaptak ezen években. Mindig kíváncsiskodtak mit hordok a lábam között. Engem kicsit sem érdekelt, hogy ők mit hordanak, vagy épp mit nem. Amíg… egyikük túl messze merészkedett és egy eldugott helyen letámadott, hogy őneki kell az én szám, meg csináljunk bolondságot. Csináltunk is. De darabokban már nem akart játszani, hanem szépen csak eltűnt a gyűjtőben a többiek után. Ahogy sikoltott, hangszálak nélkül, az a hörgő hang viszont feledhetetlen. Talán ezt kedvelem egyedül a lányokban, de hogy tisztlejem őket, vagy kedveljem, soha. Ez az idióta múltbéli énem, egy vakegér. Nem látja az igaz művészetet.
Csak egy létezik a folyó vér látványa. Egyedül az tud alkotni. Vagy a halálhörgések melankolikus dallama. Csodás.
Ó a középiskola. Uncsi volt, csak pár szomszédos osztályból tűntek el emberek, de ők sem sokan. Valahogy visszaszorítottak, a bárgyú teremtmények, talán az óta nem vagyok ennyire, gyűjtő típus. Addig valamit mindig megtartottam belőlük, de most már nem móka. Főleg hogy találtam egy szórakozást. Egyiküktől a játék szettjét „örököltem” meg és egészen lekötött. Azonban ez már bőven a suli után történt. Ekkor ébredezett bennem a vágy, hogy megmutassam másoknak is, mivel vagyok több náluk. Rezzenéstelen arccal hullottak különböző városban az emberek. Egyet megtanított az addigi életem és bátyám. Válogatás nélkül öljek, különben odakint elkapnak. Sose kaptak el, és miután bejutottam ide, eddig itt sem. Bár régi énem, te voltál az egyedüli áldozatom eddig, mert fogvatartott ez a tükör. Elég szánalmas hibát fogtam ki magamnak, de volt időm cselekedni. Tudod, megköszönném, hogy eljöttél, ha még hallanád. Megadtad nekem, amire vágytam, mióta megöltem, azt a kis barna cicababát, akit te odakint úgy szerettél. Ugyanis ha tudnád, hogy ő is idetartott hozzád, de cserébe, most virágföld és így én okozhattam veszted, te szerencsétlen. Ostoroznád magad és morálod. Kellett az az ingyen Nerve gear, így kiléphettem a homályból és neved megkaparintottam, drága halott ikertestvérem.. azzal leporoltam ruhám, és szokásomhoz híven aktuális fegyveremről lecsaptam volna a vért, de ezen ugyan nyoma sem maradt. Akkor nyomás, a nevemen már nem eshet holmi folt, Aincrad, jövök végre..

by **Halász Alex** Szer. Szept. 04 2013, 20:16

>> 3. kör <<

- Nem hiszel nekem ugye?
C-c-c milyen kááár…
Annyira egyértelmű volt a kárörvendősége, hogy Alex kezdte rosszul érezni magát itt. Az a mosoly hozzá pedig a hab volt a tortán. Annyira szeretné letörölni róla azt az önelégült vigyort. >< Ez a személy, az „igazi énje”, vagy bárhogy is hívja magát, maga volt a titokzatosság, főleg úgy, hogy kinézetre épp csak árnyalataiban különböztek egymástól. Hosszabb volt a haja, és talán erősebb élű az álla, de ettől eltekintve mintha két egyforma tojás lennének. Ám az a viselkedés! Sosem tudna ilyen ridegen nézni valakit. Talán még akkor sem, ha feldühítette. Ez az előtte álló viszont minden megbánás nélkül nézi le egész egyszerűen Neutral

és még azt meri állítani, hogy ők ketten egyek? o.O Ki hallott már ilyet?
- Ide hallom a gondolatidat Alex kun. Smile

Kayaba újabb teremtményének nézel, ami egyrészt igaz is, de ez nem változtat a valóságon. Azon, hogy én vagyok te, én vagyok a valódi éned.
- Pff, ne röhögtess. :/
- Smile

És ezt ilyen citromba harapott ábrázattal szokták mondani? Félsz tőlem…
- :|Ne-nem <.<
- Nos, itt az ideje, hogy megtudd. Te csak egy selejt vagy. Wari Surprised

, de ez az igazság. ^^
És tudod, mit csinálok a selejtekkel?
Az az arckifejezés már jóelőre elárulta a hosszú hajú szándékát. Így nem is állt meg gondolkozni, vagy kérdéseket feltenni a másiknak, főleg azután, hogy a feszült figyelme jelezte, hogy az a fél fordulat nem átlagos lesz. Egyből lépett hátra, nem várva meg szót, választ, nem adva kérdést hozzá, csak a zöld szemek fúrták bele magukat a gyilkos szándékú mozdulataiba.
A következő néhány másodperc sok mindenről döntött. Alex félelmének bizonyosságáról, arról, hogy ki fog kijutni innen, és arról, hogy ki hal meg itt bent.
Látta a felé közeledő előre nyújtott újakat, de egy hajszállal előbb kapcsolt, mint a másik mozdult volna, így ő üthetett elsőnek. Mindig fejre, vagy nyakra megy ha vészhelyzet van. Az ember megtántorodik, elszédül, persze nem töri ki a nyakát az illetőnek, csak hatásosabb utána a védekezés, ha ezzel nyit. Most sem járt el különben. Az első csapása, és egyben utolsó telibe találta a másik Alex arccsontját. Hallani lehetett a puffanást. A következő pillanatban azonban mégis őelőtte kezdett el sötétülni a „játéktér”. Felnézett saját hp csíkjára, és ledöbbenve tapasztalta, hogy rohamosan csökken az élete. Nem lehet! Szajkózta valami benne. Lenézett, és vörös pixeldarbokat látott meg elsőre, majd támadója kezét, csuklóig belemélyedve a mellkasába. Hirtelen szédülni kezdett, a látása zavarossá lett, és minden elhomályosult, míg csak egyetlen tiszta pont nem maradt. Felemelte addigra nehézzé vált fejét a másik Alex hp csíkjára. Elkerülhetetlenül látnia kellett amaz ördögi vigyorát. Örül neki!
Az élete pedig alig egyetlen pontocskával ugrott lejjebb, és ekkor villant be a tudat, hogy itt és most gyenge. Csak egy íjász.
~ Futnom kellett v… ~
Még feszült áhítattal nézte végig az Igazi Én, ahogy íjászunk darabjaira hullik, és kis szivárványdarabok kíséretében az enyészetté lesz. Végig futott rajta egy kellemes bizsergés. Szabad. Megrázta magát, s egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán újfent elmosolyodott.
- Első dolgom lesz kasztot váltani. :]

[Event] Tükörkép - Page 3 A1_2013_9_4_1smzlcwtkz

Már maga a neve is messziről ordítja, hogy magyar. Az ám, de nem egy tipikus kispolgára hazánknak, hanem egy anyámasszony katonája, illetve tanárok kis kedvence, szülők „nagyreménye”, soroljam még? :|Egyszóval egy nyomi stréber. Egy mitugrász nyunyifú… nah de ennyit Alexről. beszéljünk rólam! Smile

A félreértések elkerülése, vagy ha már meg történt, akkor eloszlatása végett, had kezdjem azzal, hogy ki is vagyok én. Én nem vagyok Alex, de még is ő vagyok. Jobban mondva én vagyok a jobbik, az igazi énje. ˇˇAz aki lehetne, lehetnék (!), ha nem kötne meg annyi fölösleges rablánc. Így mondom, mert annak érzem, és nem csak érzem, tudom is, hogy az. Ez a srác, aki ő, és aki én vagyok, két külön világ. Amit ő elérhet, az csak a töredéke annak, amit én el tudnék,de egyelőre, azaz inkább, eddig nem volt rá lehetőségem kibontakozni. Tudom, hogy zavaró, hogy én vagyok ő, ő meg én, nekem se esik jól sokszor ezt kimondani, de értsék meg. Valamilyen szinten ez az igazság. Sokan mondanának engem amolyan „árnyékjellemnek” vagy „árnyékembernek”, az az Én vagyok én, akit elnyom …Alex. -.- Hát hogyne lennék dühös rá? Oltári pipa vagyok. Amióta megszületett sokan sokféle hülyeséggel traktálták, és én is nőttem vele együtt, formálódtam az ilyen-olyan hatásoknak megfelelően, de míg ő idealista tündérkisfiút játszik, én realista vagyok. Tudom, mit kell tennem, mi a helyes, és hogy mit csináljak a céljaim elérésének érdekében. Valójában minden tekintetben felülmúlom őt. Persze vannak, akik rám akasztanák egyből a „gonosz” jelzőt, de ők elhamarkodott, szemellenzős fanatikusok. Én vagyok a jobb, és Alexnek is az lenne a jobb, ha én lennék ő, nem pedig fordítva. Ha én lennék felszínen, és végre az idealizmus, meg társai, csak bántó emlékek lehetnének, akkor Halász Alex a világ ura lehetne! xD… Nah jó, azért nekem is van humorom.
De például apám társvezető egy elég neves informatikai cégnél. Az a dilis még sose gondolkozott el azon, hogy netán vezethetné is azt a céget egy napon, bezzeg nekem minden nap ezen jár az agyam. Ő életképtelen, nem él a való világban, velem ellentétben, nah de ez már valami magyarázkodás félébe torkollik a végén. Neutral

Nem mondom, hogy mindig a háttérben éltem, volt pár olya élménye a kis szöszinek, amikor hagyott eluralkodni magán. lefogadom, hogy élvezte. >.> Erős, magabiztos, zabolátlan, tekintéllyel bíró. Jó, hát nem mondom, ő is elért ezt-azt, csak nem eleget. ˇˇ
Ehh, nem mintha annyira haragudnék a kis szerencsétlenre, nincs okom ré, azon kívül, hogy nem engedett teret nekem, de most már elég. Én jövök. Surprised

Szóval az én élettörténetem egy és ugyanaz Alexével, hiszen én Alex vagyok, csak másképp látom a világot, mint ő. Amit nem sokára meg is mutatok minna san. :]

by **Lizbet** Csüt. Szept. 05 2013, 02:03

Hehe, a kövi kör \o/..... Nincs más dolgotok, mint kiszabadulni a vidámparkba \o/ Menjetek, gonoszkodjatok, keménykedjetek, csináljatok, amit akartok. A falak, játékok, sátrak megrongálhatóak. Igen a szobrokat aa csarnokban is össze lehet törni... Még a koncertet is haza lehet vágni, ha valakinek ahhoz lenne kedve. Menjetek Gonikáim, szabad a pálya, éljétek ki magatokat, de ne feledjétek, ez már az a világ, amiben éldegéltek Razz

Határidő: Szeptember 12 éjfél
Szólimit: 1000

Pótolni lehet, de csak az kap jutalmat is, aki végigviszi az eventet Smile

by **Snowcat** Csüt. Szept. 05 2013, 10:26

Nyo, csak néztem, ahogy a tesó szép lassan magába szippant, és a kardját is addig tartja bennem, amíg minden pixeldarabom át nem megy belé, és Regináé is a másik Reginába. Nem tudtam mit tenni, még beszélni sem. Nem értem, miért akkora baj, hogy a goni tesó ekkora ügyet csinál egy ócsmondi kis tetkóból, ami inkább a hozzá hasonló gonosztevőkhöz áll jobban... te jó ég! Hova tűntem? Mi ez? Mi van itt? Jééé... én lettem most a gonosz tesó? Látom a kesztyűs mancsait! Érzem én is azt a ronda sisakot a fején, mintha én hordanám... jaj ne! Olyan szimbiózis helyzetbe kerültem vele, mint Voldemort Mógus professzorral! Hoppácska!
Úgy éreztem, mintha egybeolvadt volna velem ez az átkozott kis féreg, aki olyan ostoba, hogy már kételkedtem abban, hogy ő az én tükörképem, vagy én vagyok az ő tükörképe. Na de sebaj. Szabad vagyok végre. Szabad.
Még ugyanabban a pozícióban álltam, ahogy leszúrtam a szánalmas halandót.:
Álltam ott egy darabig, aztán leengedtem a kardom. Regina alázatosan ült, és várta, mit fogunk ezután tenni. Egyértelmű volt, mit fogunk tenni, most. Először leigázzuk, porig romboljuk az egész szánalmas vidámparkot, majd uralmam alá hajtom egész Aincradot.
Ránéztem, és ennyit mondtam neki egyelőre:
- Vedd fel harcos külsődet. Leszámolunk.
Regina teljesítette a parancsom:
Felvette harcos kinézetét, ami legalábbis félig-meddig humanoid alakra emlékeztetett. A démoni szárnyai csak utoljára nőttek ki a hátából. Ezt az átalakulást az egyik legerősebb képességem követte: megidéztem a fagylidérceket, akikkel együtt lassan megindultam kifelé a tükörházból. A tükrök, amik az utunkba kerültek, azokat összetörettem a lényeimmel.
Az ajtóból kilépve természetes fény vakított el egy pillanatra. Ott volt a vidámpark, tele vidám, boldog játékosokkal, akik önfeledten játszottak a szánalmas ingyencirkuszokban, hallgatták a borzalmas bohóczenéket, és ették az édességeket. A Dicsőség Palotája megfelelő hely lesz nekem...
Csak néhányan néztek rám és a kis tíz főből álló seregemre, de már sejtették a vörös indikátoromból, kinézetemből és szintemből, hogy nagy bajban vannak. Jól gondolják: nagy bajban vannak.
A kezemet előre emeltem, és ujjammal az egész területre mutattam.
- Kezdhetitek.
Regina és a megidézett lényeim elszabadultak. Az idézetemnek annyi a hátránya, hogy három ütésre eltűnnek a lények, de egyelőre nem történt meg a visszavágás, mert a támadásom annyira váratlanul ért mindenkit, hogy nem tudtak egyből visszatámadni. Törtek-zúztak mindent, amit tudtak, felborították a bódékat, és az ingyencirkuszokat, leborítottak minden útban állót, az ingyencirkuszokat meg apránként szétszedték, és tíz perc múlva a hullámvasúton nem maradt néhány helyen sínek, csavarok, mindene rozogává vált. A körhinták felborultak, az óriáskerékre felszállt két lich ijesztgetni a szerelmespárokat, és kiborították őket a helyükből. Időval néhány lényemet elvesztettem ugyan néhány védekező játékos által, de túl késő volt már: a vidámpark egy részét már leigáztuk.
Regina a lehető legbrutálisabb támadások sorát követte el. Ő nem rombolt, hanem gyilkolt. Minden egyes lányra és kis hisztis kölykökre vetette magát, és addig csapkodta őket, amíg teljesen le nem ment az életük, majd apró pixelekké robbantak. Nem volt szándékom gyilkolni, de nem tilthattam meg Reginának és a megmaradt lényeimnek, hogy kiélhessék vad, gyilkos ösztöneiket. Regina még attól se riadt vissza, hogy betörjön a koncertre, amiről beszélt nekem a másik énem, amit állítólag a "legjobb" játékos adott elő. Ő csak ott termedt a színpadon, és egy velőtrázó üvöltéssel kijelentette:
- Még hogy te meg az a másik tíz a legjobbak vagytok?? SZÁNALMAS FÉRGEK!!!! A nagyságos Neferto Storm, alias Dark Saber nagyúr, a minden idők leghatalmasabb kilencvenkilences szintű játékosa az IGAZI legjobb és az igazi nagyura SAO-nak!! Hódoljatok be előtte, vagy mind meghaltok!
Azzal rávetette magát a koncert előadójára, hogy őt is oda küldhesse el, ahová előző áldozatait.
A rombolásunk nagy részét leginkább én követtem el. A kardommal és az ökleimmel egy csapásra mindent összetörtem számkódokká. Az utam a Dicsőség Palotájához vezetett, amit szándékomban állt lefoglalni magamnak. Aki megpróbálja szemét vetni rá, attól erőszakkal veszem el, ha a szép szó nem elég.
Túl szép, túl fényes volt nekem a hely ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásaimnak. Itt kelleni fog egy kis átrendezés. A mostanra megmaradt két lényemnek megparancsoltam, hogy kezdjék el a rendezkedést. Nem mondhatnám, hogy jól végezték el a munkájukat: a licheim lojálisak irántam, minden parancsomat teljesítik, csakhogy túl bénák, mint a tipikusabb filmekben egy főgonosz csatlósai, nem is beszélve mentális szintjükről. Úgy értették, hogy a szobrokat félre kell tolni, így mindketten nekiveselkedtek a nehéz szobrok eltolásának. Tolták, tolták, törték bele a fejüket, de nem sikerült nekik. Bár csak alig fél percig tartott a dolog, miután kis csodálkozás után rájuk förmedtem.
- Ostobák! Az átrendezés alatt rombolást értettem, nem szó szerint áthurcolkodni cuccokat! Törjétek szét őket, vagy romboljátok le ezeket a szobrokat!
A lényeim hökkenten összenéztek, és végre felfogták, mit akartam. Hasonló módon estek neki, hogy feldöntsék a szobrokat, de nem bírták.
- Mindent nekem kell csinálnom a szokás szerint... - jegyeztem meg.
Ránéztem a legjobb és legkivehetőbb helyen álló szoborra, ami valamilyen Ryuninji Ren állt. Pont olyan helyen, ahol a trónomat elképzelném. Odamentem, és nézegettem egy kicsit. Milyen csinos képű bájgúnár, csak kár, hogy nem ő a leghatalmasabb játékos, hanem én, nem is beszélve arról, hogy ő egy semmi hozzám képest. Minden jelenlévő szobra itt semmi. Ezek a játékosok semmik, csak egy rakás kis féreg, akiknek csak szerencséjük volt, és nem használták ki a lehetőségeket, amiket nekem sikerült.
Villant a kardom, és néhány vágás alatt széttörtem azt a szobrot, hogy átfaraghassam egy kényelmes ülőhelyé, ami addig megfelel, amíg nem szerzek egy királyi trónt. Mire ezzel készen voltam, Regina visszatért, ezúttal a páncélzatában, ami hasonló volt az enyémhez. Akkor vette fel a páncélzatot a humanoid-szerű alakjában, amikor "emberként" akart megmutatkozni.
Már csak egy dolog volt hátra. A legelső képességem, a fagyasztás segítségével fagyott, jegyes területet csináltam az egész csarnokból. Most már sokkal szebb volt, olyan, mint amilyennek elképzeltem, csak még ott volt még az a pár szobor. De azokkal már nem akartam foglalkozni. Majd azt a lényeim elintézik, már ha tudják egyáltalán. Az egyik megfagyott szobor, valami Kotaru-é ráborult az egyik lichre, és abban a pillanatban pixelekké robbant. Már csak egy maradt, de az se járt jól, mikor már rég "halott" társán próbátl segíteni azzal, hogy a felborult szobrot megemeli, amit végül maga fölé sikerült, de a súlya alatt megroskadt.
A félig-meddig birodalmammá varázsolt helyen ott ültem, és néztem a felfordulás felé. Gyönyörű látvány. Gyönyörű, pedig egyelőre csak fél munkát végeztem. Egy kicsi pihenő kell nekem, és folytathatjuk a játékot.
- Nyaaa, tesó, most komolyan ezt kellett csinálnod? Szegény vidám park, és Dicsőség Palota! - csendült fel a fejemben a másik énem hangja, de nem törődtem vele. Tudtam mivel járnak az egybeolvadások, de idő kell még nekem, hogy megszokjam ezt. Ahogy neki is ezt. Én irányítok. Én parancsolok. Mindenki nekem hódol. Még a tükörképem is.

by **Chancery** Csüt. Szept. 05 2013, 12:36

-Nem. Nem engedlek el, soha többé. Ne is álmodj ilyesmiről. Ha nem jöttél volna a Tükörszobába, sosem találkoztál volna velem és élhetnéd szánalmas kis életed. De így alakultak a dolgok, viseld el a következményeit.
Tehetetlenül néztem, ahogy megindul a Tükörszobából kifelé. Olyan volt, mintha leültem volna a TV elé, láttam mindent a saját szemszögemből, de tudtam, hogy ez már nem én vagyok. Leptys megnézte magát az egyik tükörben és elégedetten csettintett. Teljesen megváltoztatta a külsőmet is, ott volt a tetkó a szemem alatt, a hajam fekete lett, a szemeim vörösek, és a cicafülek is eltűntek, helyette az aggatott szárnyak díszítették a hátát. Mesteri munka, meg kell hagyni, a tollak igazán élethűek. Bár tudnék ilyesmit alkotni odakint is.
Álomkelő szintén eltűnt, a fehér cicus tipegett a helyén, miközben az agyamban úgy éreztem, valami furcsa, harmadik tudat próbálja tépázni a korlátait. Időről-időre az áthallatszott morgás hallatán eszembe jutott Richard Parker - vagyis Álomkelő is valahol még életben lehet, és egyszerűen ugyanarra a Sorsra jutott, mint én. Csak velem ellentétben ő még küzd a szabadulásért.
Leptys határozott léptekkel, csípőjét riszálva lép ki a kapun, majd megáll és kacér testtartásban figyeli, ahogy mások, mindenféle szerzetek rombolják szét a vidámparkot. Vannak köztük ismerősebbek és ismeretlenebbek is, egy fehér hajú szamuráj láttán például meg mernék rá esküdni, hogy Yuichi az, s erre a gondolatra fájdalmasan megrándul a szívem. Hát még te is?
Csak az vígasztal, hogy Jay hazament és ő talán megszabadult ettől az átoktól.

Jay... láthatom őt újra?
-Persze. -vigyorodik el Leptys, és egyáltalán nem zavarja, hogy fennhangon válaszol nekem. -De csak az én szememen keresztül. Majd végignézheted, ahogy megdöngetem magam vele. Mókás lesz, ugye?
Úgy érzem magam, mint a kakas, ami felborzolja a tollait dühében, mielőtt támadna.
Úgyse nyúlna hozzád egy ujjal sem. Ismerem őt!
-Biztos? Mi van, ha ő is talált valahol egy tükröt, esetleg mégis utánad jött?
A kakas tollai visszalapulnak a helyükre, hogy a düh az elkeseredésnek adja át a helyét. Leptys kuncog és lehunyja a szemét, átmeneti sötétségbe zárva engem is.
-Mindig túl hamar feladod a mentális harcot. Ez a te nagy bajod. Fizikailag erős vagy, még ha ez nem is látszik rajtad, de egyébként egy gyenge virágszál vagy, akit pillanatok alatt le lehet törni. Láttam ám, hogy hagytad magad például a kinti lányka ellen is, meg az íjász... hogy is hívják?
Kurokoto. Sosem felejteném el a nevét.
-Na, az. Neki is három szavába került, és már pattogtál is, mint a bolha, mert vesztésre álltál. Ez a te nagy bajod, nem bírod elviselni a lelki terrort, pedig manapság már ily módon viselnek háborút az emberek egymással. Hmm, asszem megkeresem ezt a Kurokotot, igen ígéretes és szimpatikus fiatalembernek tűnik.
Hajrá. Én is meg akarom őt megint keresni, hogy beszéljek vele. Bocsánatot akarok tőle kérni.
-Meggondoltam magam. Nem keresem meg.
Sejtettem. Most először vigyorodom el magamban diadalittasan. Nem kétlem, hogy Kurokoto-nak tetszene az új énem, de vele ÉN akarok beszélni, ÉN vagyok az, aki meg akarja magát ismertetni vele.
Mert Leptys talán tényleg olyan, mint amilyenek az-az íjász beskatulyázott.

A fekete főnixről és a Rayman játékok egyik nagyobb gonoszáról elnevezett sötét énem lassú, kimért, kecses léptekkel rója a pusztítás útját. Nem tombol, nem rombol, nem csinál semmit, csak elégedetten figyeli, ahogy a többiek ezt megteszik. Talán azért, mert odakint a rohamaim során, mikor idegileg nem bírtam a feszültséget, mindig hozzávágtam a plüssöket a falhoz és ha nem is romboltam, de tomboltam. Az én folyamatos feszültségem, ami csak néha tartott szünetet, Leptysben végtelen nyugalomként materializálódott meg, ami valószínűleg csak ritkán csap át őrjöngésbe. Figyelem a gondolatait, amik valóban az ellentétei az enyémeknek. Utálja azokat az embereket, akiket én kedvelek, és imádja azokat, akiket gyűlölök. Velem ellentétben nem akar megházasodni és gyereket nevelni, hanem minden tekintetben a karrierjére akar koncentrálni, amit most átmenetileg átvett a játék fölötti irányítás megszerzésének vágya.
Az egyik gonosz, aki hasonlít a Warcraft-játékok valamelyik lényére vagy hősére, nem is tudom, már javában elfoglalta a Dicsőség Palotáját, mire Leptys odaér. Megszemléli a fagyott alkotást és a széttört szobrok maradványait, majd továbbmegy, miután érzékeli, hogy engem ez csak kis mértékben rendített meg. Helyette arrafelé veszi az irányt, amerre a koncertet mondták.
Mit tervezel?
-Semmiséget, csak egy kis tűzijátékot.
Nem telik el sok idő, és már ott is vagyunk a színpadnál. Úgy tűnik, egyenlőre még senki sem célozta meg ezt a helyet, aki éktelen tombolásba kezdett, de tudom, hogy Leptys valami hasonlóra készült. Ren-samát hála Istennek sehol sem látom, így benne nem eshet majd kár, csak a hangszórók és a mikrofon áll már a helyén, türelmesen várva a híres énekest.
Leptys kinyújtja kezét és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egy hatalmas hullámot idéz meg a semmiből és indít a színpad felé. Csattogva, pattogva lesz a víz martaléka minden elektromos berendezés, a hullám pedig ahogy jött, úgy el is tűnt. Újabb bizonyítéka annak, hogy Leptys az ellentétem: míg nekem a tűz a speciális fegyverem, addig neki a víz.
-No, erről ennyit. És most jöjjön a következő. Remélhetőleg ettől már komolyan hányingert fogsz kapni. Most olyasmit fogok művelni, amit te gyűlölsz.
Igen, tudom. Látom a gondolataidat.
Leptys megfordult és elindult, hogy ismét bizonyosságot mutasson, mennyire az ellentétem. Elindult, hogy kitörölje Jay-t az életemből, ehhez pedig a fehér hajú szamurájt szemelte ki, hogy még jobban fájjon. Yuichi a legjobb barátom ebben a játékban, és a gondolatra kicsit még el is mosolyodom magamban. Na de Leptys. Nincs az-az Isten, hogy el tudd őt csábítani. Ennyire azért nem tetszem neki.
-Már megint ez a szöveg. Ne feledd el, amilyen csúnya vagy te, olyan gyönyörű vagyok most én. És láthattad, hogy a kis barátod sem önmaga már. Szóval csak ülj le és figyelj, mert most el fogom érni, hogy olyasmit tegyél a kis párocskád ellen, amire egyébként soha nem vagy képes még gondolatban sem. Szánalmas. A pasik arra vannak, hogy ugráljanak rajtad egy kicsit, meg adjanak csokit-ékszert, semmi másra.
Hát, én pont az ellenkező véleményen vagyok... de most úgyis ez a helyzet minden tekintetben.

Addig járja körbe a vidámpark széthulló területét, amíg rá nem akad újból a fehér hajú szamurájra, aki Yuichi volt, de mégsem ő. Pont, mint én. Amint meglátom, és érzem, ahogy Leptys gonosz mosolya az arcomra íródik, az aggodalom hulláma seper végig rajtam és most először próbálok ismét a saját testem urává lenni, mindhiába. Akármennyire is próbálom mozgatni az izmaimat, vagy akármit, amit ez a digitális világ a helyükre teremtett, nem megy. Tehetetlenül nézem, ahogy Leptys arcán fikarcnyit sem jelenik meg az én erőlködésem nyoma, miközben karcsú léptekkel a szamurájhoz lép és felemeli a kezét.
-Yo, Yuichi drága. -köszön, olyan hangsúllyal, amitől hányhatnékom támad. A "drága" szót direkt ki is emeli; én csak abban a jelentésben használom, ha valakit nagyon kedvelek, esetleg rendre akarom utasítani, de ahogy Leptys mondja, arról csöpög, hogy teljesen más értelemben ejti ki, mint én. Míg én egyszerű baráti szóként kezelem (úgy is fogalmazhatnék, a drágám Jay, a drága mindenki más), addig Leptys pont ellenkezőleg.
-Repes a szívem, hogy itt láthatlak. -folytatja kacéran, félig lehunyt szemmel. Én bezzeg sosem tudtam csábítani, bár kétlem, hogy Leptys is sikerrel járna Yuichinál, főleg ennél a szamurájnál. Ki tudja, talán ő meleg hógolyó is lett az átalakulástól, hehehe.

Végül nem küzdök tovább, feladom. Csak félig figyelek oda, hogyan próbálja Leptys rávenni Yuichit arra, hogy kicsit elmenjenek szórakozni, ha érti, mire gondol. Gondolatban az ajkamba harapok és elképzelem, ahogy szőrös kis kedvencemet, Álomkelőt ölelem magamhoz bánatomban, aki együttérzően dörgölőzik hozzám. Közben reménykedek. Yuichi, ha teljesen az ellentétévé vált, akkor vagy a saját neméhez fog úgyis vonzódni, vagy gyűlölni fog, és így Leptyst is elutasítja. A remény hal meg utoljára, nem igaz? Erőből nem tudok kijutni innen, ahhoz túl erős a tükör hatása, de ha kizárom az elmémből mindazt, ami történik, ha csak egy álomnak hiszem, sőt, elhitetem magammal, hogy ez csak egy álom, akkor biztos minden újra a régi lehet.
Ez csak egy álom.
Ez csak egy álom.
Nem valóság.
Csak egy álom, amiből mindjárt fel fogok ébredni, vidámparkostul vagy sem.
Csak egy álom, álom, álom.
-Ez csak egy álom, ez csak egy álom, egy álom. -hallom, ahogy Richard Parker-Álomkelő is ismételgeti magában.
Ez csak egy álom.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Szept. 05 2013, 16:16

Eltettem hüvelyébe a kardom, amit az oldalamra szoktam felcsatolni, puhányabb, hitványabb énem, mindig a hátán hordta, mint valami mondvacsinált hős. Ő már a múlté. Eljött az én időm végre és kiléphetek az árnyékből. Megsimítottam hófehér hajam, és a piros vércsík tetoválást, megtapogattam, pontosan olyan, mintha mindig vért innék. Korábbi áldozataim vére, adta az ötletet, és mikor először kóstoltam emberi húst, valami mennyi volt, a nyers hús. Merev szám, és szemem érzéketlenül tapintotta az ismeretlen falakat. Egy folyosó választ már csak el attól, hogy kiszabaduljak, és romlást hozzak erre a világra. Korábbi testhasználóm, ezt nevezhetné örömnek. Furcsa, hogy minden emlékét megkaptam, vajon miért.. milyen emlékeid vannak, te szerencsétlen.
Van itt valami Hime, talán ha kiontanám a belét, és elpusztítanám, akkor korábbi yuichi hírneve se perc alatt megtörne és csak egy egyszerű gyilkos lehetne. Később, ha többet ölök, én lehetnék az, akitől retteg ez a föld. Válogatás nélkül, kíméletlenül gyilkolni, nincs is jobb dolog a földön.
Tükrök a két falon, kettőbe belenéztem láttam benne egy sárkányt, meg valami szörnyet. Baromság, most sokkal fontosabb dolgaim vannak.
Kiléptem a folyosóról. Körbetekintettem és mintha valami hadszíntér lenne, rongálnak esztelenül. Én is igyekeztem belefogni saját dolgomba, ugyanis véres kövekkel van kirakva Yuichi hanyatlása. Vagyis végre önmagam lehetnek és újra az utálat mögé temetkezhetek. Mindenki kerülni fog, mint valami leprást és félni fognak tőlem, ami a legfontosabb. Elfutott előttem egy lány, nyomban utána léptem. El-el maradva mögötte, tudtam, hogy végre kiélhetem itt is azon vágyaim egyikét, ami izgalomba hoz. Futott, majd az egyik sátor mögött eltűnt. Besétáltam a sátor mögé és ott volt. Az ostoba nem is akart menekülni tovább, sőt felugrott és segítségem kérte. Szánalmas kis senki. Válaszoltam neki, bár nem azt, amit ő várt, hanem azt, hogy most meghalsz. A gyomrán ment be és a vállán bukkant ki a kardom. Mielőtt még eltűnt volna, kezemmel megfogtam a száját és próbáltam letépni alsó ajkát. Nehezen engedte a bőr, de megindult, azonban a lány pixeleivé hullott össze, ahogyan a kis darabka tette az ujjaim között. Meglepődve néztem a jelenséget. Ahogy a kard ezúttal sem lett véres, feleslegesen próbáltam róla lecsapni a frissen kiontott vért. Haláli nyugalommal léptem ki a helyről, és akkor pillantottam meg azt az izét a fejem felett. Kutattam yuichi gondolatai között, és találtam egy félelmet. Félelmet a piros színtől. A fejem fölött lévő zöld, tovább kutattam gondolataiban és ráleltem, hogyan szerezhető meg a félt színe. Nagyszerű, rajzolódott ki a fejemben egy terv. Köszi, bátyus ezúttal te hitvány énem, te vagy a bátyám. Minden félelmed valóra váltom, és neved poros oltárán fogsz így halálod után is elvérezni, mint egy disznó.
Az előbbi lányka egy gépi karakter volt, sebaj, csak belefutok egy másik indikátorosba. Azonban ahogy kiléptem a sátor mögül, három srác próbált helyrehozni egy sátrat. Egyik sem rendelkezett indikátorral, de ez vérszomjam nem csillapította. Meg kellett ölnöm őket, egyszerűen nem volt más. Furcsa, emlékeim közé került, az hogy meg kell őket védenem, de ez mind csak illúzió, egy nem létező személy utolsó gondolatai, amik itt rekedtek. Így talán mulatságosabb, és élvezetesebb lesz. Ez az elme, felruház némi plusszal, hogyan élvezzem még inkább a feneketlen pusztítási vágyam.
Odaléptem hozzájuk és napszaknak illően üdvözöltem őket, jókedvvel ugyan, de faarccal felajánlottam segítségem, a károk helyreállítására. Elfogadták, és folytatták a munkát. Az egyikük egy kalapácsot nyújtott felém. Pont jó, még a fegyverem sem kell majd használjam. Az egyik vége zúzó eszköz, míg a másik tépőnek szolgálhat. Azzal átvettem a kalapácsot és lehajoltam közéjük. Felemeltem a kalapácsot magasra, és mielőtt lesújtottam volna vele, a tőlem balra lévő srác fejét megrántva belevágtam a szegbe és lesújtottam a kalapáccsal a szeg fejére. Nem sokáig roncsolódott a pára feje ugyanis hamar elpixeleződött. A másik kettő két irányba ugrott, mikor látták társuk vesztét. Hebegve próbált kérdezni, azonban a másik, aki szintén balról állt, beledobtam az arcába a kalapácsot, míg a jobbra lévőt, a hüvelyből kirántott kardommal szeltem ketté. Szegénynek még szenvedni sem maradt ideje nagy bánatomra. Visszanéztem az előbbire még próbált hátsójára huppanni, azonban ott termettem és alátettem a kardom heggyel felfelé. Saját magát húzta rá a kardra. Talán pont lyukba illett a kard, vagy sem és a kardom a végére egy kis célt is tévesztett, a torkán jött ki, nem a száján. Nem élvezhettem ezúttal sem sokáig sem a látványt, sem a hörgést. Elpixeleződött. Se egy trófea, se egy könyörgés, se egy fájdalommal teli hang. Kutattam a nem létező személy agyában és válaszokra leltem, ami már közel sem volt ennyire boldog. Nincs fájdalom, nincs szenvedés. Két hatalmas fegyverem kiiktatja maga a hely. Tudom már miért lettél ikertesóm egy szánalmas nyomorult féreg, mert nincs fantáziád!
Elsétáltam a helyről és hamarosan megszólított egy lány, a nevemen.
-Yo, Yuichi drága.
Semmit sem mondó arccal ránéztem a fura szerzetre. Fekete haj, fekete szárnyak, szem alatt fura tetoválás.
- Yo – kerestem az arcot az elméjében, de nem találtam semmit – drága – viszont van indikátora, ami csupa jót jelent, piros lehetek, ahogy megöltem. Ez tudja a nevem, de én nem az övét, keresgéltem tovább az arcok között. Szerencsére nem sok embert ismert az a béna, így hamar ráleltem a Chancery nevű képére. Barátok kategóriában, egy lánnyal barátkozott, szégyent hozol szavaidra, halott kistesó.
-Repes a szívem, hogy itt láthatlak.
- Chan, olyan dögös vagy ma, mi történt veled? – hangsúlyomból csupa csöpögős érdeklődést szűrhetett ki és kézzel még rá is segítettem, egyik hajtincsét löktem félre, ami túl közel került szájához. Emlékeiben ennek a féregnek, valami Jay barátnője ként szerepel a lány és a pók gazdája kifejezést nyomta rá. Szóval féltél a pókoktól, nyuszi. A stílusa viszont változott, a megjelenésével együtt, az adatok szerint. Rájött talán, hogy a volt énemmel akar lenni? Jó, nagyszerű, könnyebb lesz, ha kicsit elcsábítom és aktus közben, vagy szeretkezés előtt meg fojtom. Esetleg, mint azzal a lánnyal, aki a csatornában végezte patkány eledelként és szívét a hasamba zártam. Az is egy jó kivégzés volt neki, talán megtisztelem ezzel.
- Figyelj, kitaláltam valamit kettőnknek – húzódtam közelebb testéhez, arcizmaim most sem rándultak egy kicsit sem, és ha valaki meglátott így minket annál jobb – gyere velem a cirkusz fősátrához, úgy tennék veled olyat, amit még eddig soha – hogy értse mire célzok, fapofával lenéztem testére és a topja alját kezdtem el pedergetni bal tenyerem mutatóujjával.

by **Halász Alex** Pént. Szept. 06 2013, 18:23

- Első dolgom lesz kasztot váltani. :]
És valóban. Azt az időt, amíg kiért a tükrös labirintusból arra használta, hogy újra ossza a pontjait. Rakott bőven gyorsaságra meg erőre. Ha az ember gyors, nem fontos, hogy nincs az egekben a fegyverkezelése, hiszen úgyis utoléri az ellenfelét. Szerzett két szép kést is, hiszen egy kaszt váltással jár az is. Jah igen, már ki lehetett találni, hogy árnyharcos lett. Ez illik hozzá legjobban, legalább is az ő elmondása szerint. Amíg a békésen mulatozó bódék között bandukolt felfigyelt egy különös jegességre afelől, ahol a mostani lúzereket éljenzik.
- Ó, más is akcióba lendült, ha jól látom. Smile

De nem ment oda, mert hát minek? Ott már más játszadozik, inkább egy másik szintén népes helyet keresett. A koncert termet! Cool

Azonban még előtte észre vett valami furcsaságot, és hát némi időre eltántorította a pillanatnyi élvezet eredeti céljától. Pár vörös indikátorost. Közelebb ment hát, de nem gyorsított az eddigi andalgós tempóján. "Csak megnézi" Egyelőre Twisted Evil

Az egyik bódé mögött sutyorogtak, szám szerint négyen, és mind vörös. Ez ám a fogás! Hirtelen elöntötte a vágy, hogy végre harcolhasson, kaszabolhasson. \o/
A gonoszakat megölni nem tilos. Smile

Megrázta magát, és előlépett. Már láthatták újdonsült ellenfelei, mikor még a nyakát ropogtatta. Ott volt mindkét kezében az a jellegzetes kés. Az arcára meg egyenesen rá volt írva, hogy "gyilkolási vágy"
A pirik megálltak, szembe fordultak vele majd lassan körbe vették. Alex pedig elképesztő nyugodtsággal állt meg a kis kör közepén.
- Nah vajon melyikőtök akarja kezdeni, vagy mind egyszerre támadtok rám? Nekem úgy is jó. Smile

- Nem tetszik az arrogáns kinézeted kölyök!
- Kölyök? Én nem látok itt kölyköt, azon a mitugrászon kívül. ^^
Mutatott közben egy feltűnően fiatal suhancra a késével. Kinyújtott jobbjában félelmetesen csillant meg a hideg penge.
- Ejnye, ilyen kis gyerkőc, és már is gyilkos.
- Mivel bizonyítod, kölyök?
Szólalt meg az előbbi, valamiféle hangadó.
- Persze, tudom. "Ez csak egy játék".
Akkor nem haragszotok meg, ha én most ugyanúgy járok el, mint ti is. :]
Nem csépelt több szót a félkegyelműek csapatára. Kíméletlenül csapott le egyből a kis srácra. Gyors volt, három vágásból meg is volt a suhanc. A társai csak későn kaptak észhez, és habár egyszerre támadtak rá, ő a megölt pixelei mögül kirontva módszeresen püfölte mindet. Nem törődött azzal, hogy mind egyszerre rontottak rá, ezért választott gyorsaságot. Szinte kacagva szelte a levegőt, és a kései is osztották magukból a halált. Ahol lecsapott ott pixel darabok hullottak. Olyan helyekre vágott, amiket jól látni, illetve amik a való életben halálosak lennének. Csak egy képzett mmo-s tudna teljesen elvonatkoztatni attól, hogy elvágták a torkát. A legtöbben, még olyanok is, akik gamer-eknek hívják magukat, megtorpannak a látványra, és ez már lehetőséget ad egy újabb csapásra, majd még egyre és még egyre, egészen addig, amíg az illető végül semmivé foszlik.
Az utolsó menekülőre fogta, ám Alex nem hagyta csakúgy elfutni a drága prédát. Még a végén elmeséli valakinek, hogy milyen kis kegyetlenke volt, meg rosszindulatú pletykákat terjeszt róla.
Cöhh, pedig azok gyilkoltak. Most legalább megtudhatják, hogy igazuk volt e azt illetően, hogy felébrednek a karakterhalál után odahaza. Surprised

Ami őt illeti, inkább nem kísérti a szerencséjét.
Eldobta az egyik kést, ami a szerencsétlen hátába fúródott, majd Alex kihasználva nagyobb gyorsaságát, és akrobatikáját, sőt még a képijével is rájátszott egy kicsit, utána ugrott. Az egyik kezével még jobban belemélyesztette a már a hátában lévő kést, a másikkal pedig egy újabb vágást ejtett a fogoly mellkasán.
Élvezettel metszette fel azt az adathalmazt, ami eddig ennek a piri férfinek a teste volt. Széltében egyik oldaltól a másikig, precízen. Másképp nem is lehet.
A karjaiban robbant a játékos piciny négyzetekre, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Még egy kis ideig a környezetében a négy jk pixelei szállingóztak, ő pedig kissé kifulladva, de határtalan örömöt érezve rogyott térdre.
- Igen! Éélek!

[Event] Tükörkép - Page 3 A1_2013_9_6_timad17oj3

Egy elfojtot sikoly azonban félbeszakította az apró katarzist. Egy lányka, történetesen egy jk vetődött arra. Túlságosan elhúzódhatott a kis magán csatájuk. Észre se vette, hogy ennyire eltávolodtak a legelső színterüktől. Már nem a bódé mögött voltak, hanem kijjebb egy "utca" szélénél. És mint így, a végét tökéletesen láthatta a vevőközönség. Alex felállt, leporolta a ruháját, amolyan kinti megszokásból, és egy csábos mosolyt küldve a legközelebbi kislánynak beszédbe fogott.
- Ne féljenek. A baj elhárult, én vagyok a jófiú! ^^
Közben odalépett az előbbi lányhoz, akinek a mosolyt is küldte, és aki félszegen elsikította magát, mikor még nem figyelt rájuk. Közel hajolt hozzá, nagyon közel. Nem akadályozták meg benne. Sem a lány, sem a többiek akik végig nézték. Egész egyszerűen megcsókolta a lányt. Lekapta csak úgy. Hosszú forró csókot lopott tőle, azonban a végén megharapta a lányka ajkait, és egy pixeldarab kényszerült távozni.
Ő persze besárgult, mivel hacsak kicsit is, de bántott egy jk-t. A lány pedig holtsápadt lett. Megértette, hogy Alex könnyű szerrel ölhetné meg, és még csak nem is segítenének rajta. Még így sem, hogy annyian látják. De Alex nem csinált semmit.
- Látod, ne bízz senkiben, kis csillag.
Majd kiegyenesedett. Nem mosolygott, de tudni lehetett rajta, hogy élvezi, majd egész egyszerűen elsétált a helyszínről. Még csak meg sem próbálták megállítani. Szóban sem. A lány pedig úgy maradt még egy jó ideig, ahogy Alex hagyta. Sokkos állapotban.
Immár egy ideje megújult, árnyharcos Alexünk újfent a koncert felé vette útját. Nem volt nehéz ráakadni, az egész hóbelevanc kellős közepén volt, nagy villogó fényekkel, hogy se a süket, se a vak ne tévedjen el azt keresve. Miközben szép komótosan bandukolt előre, valami kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Összerogyott és magától mozogtak a kezei. Egy jó pillanatra elveszítette a hatalmat saját maga felett, és keserves üvöltésbe fogott. Az ott lévők csak bámultak rá, de megdöbbenésükben, > hogy lehet ez, hiszen itt nincs fájdalom < nem csináltak semmit. Alex meg csak üvöltött.
- Neeeeeeee-m!
Fogta a fejét, zöldjei pedig idegesen forogtak körbe, a pupillája kitágult, és szaggatottan vette a levegőt. Alex fejében pedig inkább amolyan érzésként, mint sem gondolatokként, vagy szavakként fogalmazódott meg a keserves fájdalom, ami valahonnan mélyről jött. Egészen a lelke legmélyéről.
~ Megölted őket!!! ~
Próbált lassabban lélegezni, és uralkodni magán. Nagyon lassan sikerült csak. Szédült kissé, és csak nagy nehezen tudta legyűrni ezt az erős érzelmi hullámot.
- Meg! ><
Üvöltötte vissza, de ő hangosan, úgy hogy a körülötte lévők is hallják. Azt persze nem tudhatták, hogy mire mondja ezt. Végül annyira visszanyerte a hatalmát a teste felett, hogy fel tudjon állni. Még nehezen vette a levegőt, de már kezdett túl lenni a "rohamon".
- És a többit is meg fogom, csak figyelj. Twisted Evil

Örödgi mosolyra húzódott a szája széle, amitől a közelében lévők hátrébb is hőköltek. Alex pedig csak kuncogott magában a béna emberi reakción.
~ Ne a mosolyomtól féljetek, hanem a késeimtől. ~
Végül sikerült vissza szereznie a teljes hatalmát maga felett, így folytathatta a megkezdett utat. Az a kis nyikhaj íjászka nem tántoríthatja el az eredeti tervétől.
A porond felé haladva láthatta, hogy már kvázi elkésett. Másnak is eszébe jutott a koncert, de még nem ment fel a porondra.... persze pont a hangosítást kellett elrontania? facepalm

Barbár. :/
Akkor így hogy fog nagy bejelentést tenni? -.-" Nah, majd megoldjuk valahogy. Ami azt illeti, még épp időben volt, hogy a színre léphessen. Valami vézna njk állt ki a nagyközönség elé, hogy felkonferálja az énekes madarat.
Pont kapóra jött, hogy a biztonsági őrök, mind njk-k voltak, így nem pirosodott be. Azért erre vigyázott. Ha egyszer piros leszel, akkor nem zöldülsz ki többet. Azt meg nem akarja. >.> Ha nem harcol, akkor ő akar lenni az igazság és a jó megtestesülése. Smile

Egyszóval likvidálta az njk-kat, majd még mielőtt belekezdhetett volna a szövegébe az ürge, megdobta a késével. >.> El is esett. Pont a vállát találta el. Ehh, többet kellett volna tennie fegyókezelésre, de hát azzal kell dolgozni amid van.
Az a lusta dög íjász nem fejlődött elég gyorsan. -.-"
- Hoppáá Surprised

Sumimasen, a késem. ^^"
Ezzel a mondattal került a közönség elé, majd még mielőtt velük foglalkozott volna, kivette az elterült njk-ból a kését. A mikrofont is elvette, de hát azt megrongálták. mattaku

Majd kap a kis huncut. Alex ad neki vizeskedni reagkorbács

Azonban most a hallgatóság a fontos.
- Üdvözlet minna san. Smile

Szólalt fel teljesen természetes, nyájas hangon, mintha nem az előbb szúrt volna le valakit.
- Ore wa Alex. Jól jegyezzék meg ezt a nevet, mert Ryuninji Ren csak a második! Smile

Én vagyok az, aki meghódítja Aincradot!!
Ha segítségre van szüksége valakinek, készségesen állok a szolgálatára, hiszen az erősek jellemvonása többet között a gyengék megsegítése, nem de bár? ^^
Úgy feszített ott, mintha máris az övé lenne minden. Nyeglén, arrogánsan és azzal a "világ ura leszek" érzettel.

//A kaszt váltás csak az event idejére érvényes ^^" //

by **Szophie** Pént. Szept. 06 2013, 20:20

- Hümm.. - átmozgattam a karjaim, majd a lábaim. Könnyen megszoktam a másik testtel járó kellemetlenségeket. Természetesen nem volt nehéz, hisz a kinézetünk teljesen ugyanaz, csak nekem jobb egy picivel az ízlésem. Gyorsan kerítettem is magamnak egy rózsaszín pulcsit, meg szemüveget, és levetettem a ronda kék göncöket.
- Így már sokkalta jobb. Szép lennél te kislány, csak normális ruhákat kéne hordanod. - dicsértem meg párom, a másik Szophiet. Tökéletes alak, szép hosszú, fényes haj, lenyűgöző szem.. Gyönyörű. Pont, mint én! Kecsesen lépkedve róttam az utcákat. Apró kis topánkám alig-alig koppant meg, ahogy a kövekhez ért. Szinte táncolva suhantam tova, követve a közelből szóló kellemes dal csábítását. Olyan ismerős volt.. Pedig merek rá fogadni, hogy sosem hallottam. Dúdolni kezdtem csilingelő hangomon a kis szöveget..

"Kin to Gin de tsukure
Tsukure, tsukure
Kin to Gin de tsukure
My Fair Lady"

Nevetés töri meg a csendet, majd egy bohóc arcát látom magam előtt. Kis játékdobozt nyújt át, melyet kinyitok. Rögtön felcsendülnek a dallamok, a zene, melyet az előbb énekeltem. - Nézd anya! - nyújtom egy szépséges hölgynek a dobozt..
Majd a kép eltűnik, és újra a macskaköves út tárul elém.
Mi volt ez? Csak nem a... a lány emlékei? Mi ez a kín, ez a fájdalom, mely szívembe hatolt? Miért? Miért folynak végig könnyek az arcomon? Miért remegnek a lábaim? Fáj, hogy nincs, hogy nem láthatom többé.. Hiányzik! Anyu..
Boldogan kacarászva, játékokkal körülbástyázva, szüleim mellett, majd.. ugyanazon drága szobán át menekülve az karmazsinvörös lángokkal ölelt házból az éjszaka közepén. Mindenhol sikolyok, csattanások, zörejek.. Menekülj! Mentsd az életed!
Összekuporodtam egy csendes kis sarokban, lábaimat felhúztam, kezeimet rajtuk összekulcsoltam. - Elég! Tűnj a fejemből! - kiabáltam magam elé meredve. Mintha csak hallhatná.. - Ne mutass ilyen szörnyű képeket! Hagyd abba! - nyöszörögtem. Nem bírtam.. Szörnyű! Elég legyen! Fájt minden pillanat, remegett minden porcikám. Nem szoktam hozzá az ilyen fajta fájdalomhoz. Sosem éreztem ilyet. Nem tudtam elnyomni.. Nem ment.
Bátyó.. Apu.. Anyu.. Hiányzik! És a vállamra nehezedő nyomás.. Az irányítás felelőssége.. Rajtam áll vagy bukik minden, az egész cég.
Váltott az kép, és az érzés. Egy egyszer, jól megszokott szoba fal, selyem ágy. Belép csendesen egy szobalány, és ételt készít elő nekem. Nem szólok semmit, csak bámulok ki az ablakon. Figyelem a rideg világban roppant szikrázó embereket. Egyszer ők is kiégnek, nem ragyognak többet. Nem legyeskednek sietve végig az utcán. Kis lélegző halmok maradnak tán. Furcsa volt a környék, a környezet, az új növények, és emberek, az érthetetlen szöveg. Talán már egy másik világban vagyok. Ez nem is az a hely, ahova születtem. Ez egy másik bolygó. Az az érdektelenség, amellyel figyelek, nem is én vagyok. Ez már más.. Egy olyan valaki, aki képtelen a mosolyra, a sírásra, vagy az érzelmekre. Magában gyászolja szüleit, elpocsékolt gyermekkorát, és valaha volt érzelmeit.
- Tűnj a fejemből!!! - ordítottam fel. Több járókelő is felém fordult, de abban a helyzetben nem igazán érdekelt mindez. Éppen elég volt számomra az érzések, és képek összessége, mely a fejemben kínzott. Ezek nem az én dolgaim! Nekem is megvan a saját fájdalmam! Hagyj békén a tieiddel! Elég legyen! Ha nem hagysz békén, akkor.. akkor.. Én is meggyötörlek téged!
Kis, szegényes szoba véd a széltől, és a befúvó hótól. Ezt az egyetlen funkciót tudta ellátni, hisz sem kényelmes nem volt, sem meleg. Bútorzata csekély, csak egy kis szalma ágy, asztal, és egyetlen szék. Ezen a helyem kuporgok anyámhoz bújva.
- Fázom.. - nyöszörgök. Végig simít a hátamon nyugtatóan, és magához szorít. Hallom egyre szaporább szívverését, ahogy szenved szavaimtól. - Talán lopnom kéne. - közöm közönyös hangon. Erre felszökik szemöldöke. Nem látom, de tudom, hogy így van. Hangot is ad megrökönyödésének. - Miért mondasz ilyesmit? Hisz tudod, hogy az rossz dolog. - szavai keserűek, ugyanakkor gondoskodóak, és nyálasan kedvesek.
- A rossz néha jó. Ha lopok, akkor jobban élnénk, és ha esetleg halálra éhezem, vagy fagyok, akkor legalább meleg helyre kerülök, a pokolba. - Anyám arcára néztem. Szemében könnyek gyűltek, de erős asszony volt, könnyen megemberelte magát.
- Ilyenre még csak gondolni se merj! Ránk is köszönthetnek még jó idők! - mellettetek biztosan nem! Ezt már csak magamban mondtam ki..
Éreztem a mellkasomban a szorítást. A másik én érzett kínzó szenvedést, és gyűlöletet. Én ehhez már hozzá szoktam, ő még megsérül az érzéstől. Pont ahogy én akadtam ki az ő emlékeitől, érzéseitől. Furcsa ez a világ..
Viszont most végre én kerekedtem felül rajta! Itt az ideje körbenézni. Felálltam, és magabiztosan kihúztam magam, hajamat átlendítettem a vállamon, és újra megindultam kecses léptekkel a sorok közé, egyenesen be a tömegbe. Előző sírsomnak már nyoma sem volt. Teljes lelki béke lett úrrá rajtam. Tökéletes, semmit mondó érzések..
Nem nagyon érdekeltek a szobrok, melyek a csarnokban voltak kiállítva. Talán csak a magasságuk az, ami megdöbbentett, amúgy inkább a kiutat kerestem, próbáltam végigverekedni magam a tömegen. Egyedül a saját szobrom előtt időztem el egy picit. Természetesen én is - vagyis mi is - az első tíz közé tartozunk. Ennyit legalább elvárhatok a hasonmásomtól.. Majdnem olyan ügyes, és tökéletesen olyan szép, mint én. Remek. Ellenkezést éreztem a torkomban. Az a fránya csaj még erős is..
Nem tudom, hol hagytam el azt a nyamvadék fekete farkast, nem is érdekelt. Egyszer csak azt vettem észre, nincs mögöttem. Még örültem is, hogy egy kicsit megszabadulhattam tőle. Olyan idegesítő, hogy mindig a nyakamba liheg.. És annak is örültem, hogy nem látta a kiakadásom. Biztos megpróbált volna vigasztalni. Az pedig a halálom! Nincs nekem szükségem ilyesmikre.. Nem tartottam érdekesnek semmit azon a helyen, ahol voltam. Hisz csak játékok voltak ott, semmi több. Butaság az egész.. Ilyesmire nem szabad időt pocsékolni. Úgy terveztem, elindulok vadászni, és vissza sem fordulok többé a játékokkal agyon zsúfolt szörnyű helyre, ugyanakkor korgó gyomrom marasztalt. Találtam egy éttermet, leültem egy asztalhoz, és kértem magamnak egy kiadós ebédet. Lenyitva a menüm tapasztalhattam, hogy ennek a hasonmásnak elég sok pénze van. Itt is, és odahaza is.. A kis szerencsés. Itt az ideje jól belakni.^^ Ez az egyetlen dolog, ami miatt képes vagyok még egy kis időt eltölteni ezen a szörnyű, mókásnak szánt helyen..
Talán felkereshetném ennek a másik Szophienak az ismerőseit. Talán kicsit átalakíthatnám a róla alkotott képet.. Nézzük csak.. Te jó ég! Hogy neked mennyi ismerősöd, és barátod van?! :O Itt az ideje, hogy egy picit garázdálkodjak!! Twisted Evil

~ Meg ne próbáld!! Legalább őket ne!! ~
- De bizony! - ezzel ördögi mosolyra húzódott szám, és alig vártam, hogy felkeressem azokat a bizonyosakat..

by **Noxy** Vas. Szept. 08 2013, 11:59

A tükörképem nagyon megőrült egy idétlen csokiért. Én azért nem lennék képes kiakadni, és hosszas veszekedés után ölni azért, de ez... azt hiszem kicsit pszichológiai eset ez a Judy-lány.
A pixeljeim folyamatosan olvadtak bele a tükörképembe egészen addig, amíg tényleg eggyé váltunk. Konkrétan úgy váltunk eggyé, hogy ő maradt maga, én meg csak benne vagyok a testében, fejében, mint valami groteszk horrorfilmben, és ráadásul gondolati beszédet leszámítva semmit se tudok tenni, még irányítani sem tudom ezt a Judy Lolitát.
Egy világ telt el, mire a kis ostobának végre feltűnt, hogy már nem kaphatja meg az átkozott csokiját, és hogy mi történt velem.
- Húúúúú! Eltűntél! - csodálkozott, bár mézesmázos hangon.
~ Gratulálok, hogy végre észrevetted ekkora balhézás és szurkálódás után. ~ mondtam neki, mint a belső hangja.
- Jujujujujjj! Itt vagy bennem? Egybeolvadtunk? Tényleg? Akkor most már tényleg én te vagyok, és te vagy én? Vagyis te és én... mi vagyunk?!
~ ... ~ Gondolatbeli facepalm.
Egy kis hatásszünet, aztán Judy Lolita vidáman elkezdett tapsikolni, és szökdécselni, mint egy szépségversenyen első helyet megnyert kis hat éves. Szörnyű volt érezni, hogy a kicsinyke tülszoknyája lengedezik, ki-ki villantva fekete kis bugyiját, és a mellei is ugráltak... basszus, nem is hord melltartót??
- Juj, de jóóóóóóóóó! Mi most már egyek vagyunk, drága buta kis Judy Noxiám! Mi vagyunk Judy Lolixia! Éljen a Lolixia! És akkor én szabad vagyok, és te vagy fogságban pluszban? Ugye?! Ugye?! Igeeeeen?! Akkor meghódítom magamnak ezt a világot is a puszta kilétemmel és cukiságommal! Szerzek sok-sok cuki barátocskát és pasit! Na mit szólsz, Judy Noxia? Hát nem örülnél te is egy pasinak? Én örülnék! Főleg helyesnek vagy cukinak! Apropó cuki... édesség kell! Cukizni akarok egy kicsit, naaaaaa!
~ Ááááh, csak fogd már be! ~ tajtékoztam. Bár tudomásul vettem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, és teljesen elvesztettem a saját testem és eleve is a puszta irányítást, mégis attól féltem, hogy Judy Lolita nagy ostobaságot fog csinálni. Mikor emlegette a pasizást, rögtön voltak rossz megérzéseim. Ajvé... először itt a tükörképem, most meg ez... mi jöhet még?!
~ Ugye nem akarsz semmi nagy hülyeséget csinálni, te balga lány?
- Ugyan, Judy Noxia-neechan, én csak azt teszem, amit szeretek csinálni! - reagált a cicapofával, aztán elszökdécselt kifelé a sok törött tükör között.
Jó kis felfordulás fogadott minket odakint. A vidámpark félig-meddig szétrombolva, a játékosok és az njk-k menekültek, vagy hiábavalóan próbáltak néhány másik alakot visszatartani... úgy tűnik, nem én voltam az egyetlen, akit megszállt, vagy magába szippantott a másik énje. Ketten láthatólag már javában elintézték a vidámpark nagy részét. Az egyikben ráismertem Alexre, akivel inkább csak bosszoláskor találkoztam, a másikat nem ismertem fel egyből, mert Lich King-figura volt, de nézve a fekete macskáját szerintem az az idétlen, de azért egészében kedves szándékú macskafüles srác lehetett. Hátborzongató, hogy mit meg nem engednek meg maguknak a tükörképek!
Judy Lolitát azonban nem zavarta meg a látvány. Ellenkezőleg nagyon boldog volt. Mivel én csak egy "belső hang" vagyok a fejében, látom és olvasom minden gondolatát. Ebből tudtam meg, hogy egyáltalán miféle ellentétemmel állok szemben. Mármint kibe vagyok beleolvadva. Ez a csaj őrültebb, mint amilyennek látszik!
- Várjatok meg, srácok, én is játszani akarok! - integetett Judy Lolita mindenkinek, aztán leszökdécselt a lépcsőn.
Köpni-nyelni se tudtam, annyira megdöbbentem azon, mit művelt a tükörképem! Judy Lolita úgy szökdécselgetett végig cuki kislányos loli ruhácskájában a nagy kuplerájban, mintha mi se történt volna. Bár amikor meglátott egy édességes standot, azt csak úgy lustán felborította a lábával, és kicsórt belőle rengeteg édességet bele az inventoryjába. Az eladó kikelt magából, és mindenképpen próbálta menteni a menthetőt, de Judy Lolita csak mondta a magáét neki kislányosan.
- El akarja venni az édességet egy hozzám hasonló cuki kislánytól?? Miféle irigy, buta ember maga?! Biztos, hogy magát senki se szereti, mert olyan goni és morcika!
Az eladó továbbra is visszakövetelte a lopott édességeket, és megragadta a karját. Éreztem a figyelmeztető, de még mindig nem olyan szoros érzést Judy Lolita karján, ennek ellenére a tükörképem így is hisztizni, toporzékolni kezdett, meg fenyegetőzni a késeivel.
- Csúnya! Buta! Nem bánthat egy ilyen cuki kislányt, mint én!! Megmondalak Kayaba bácsinak!
Kapálódzás alatt megsebesítette az eladót, aki végül kénytelen volt visszavonulni, és keseregni a történteken. Én is keseregtem. Judy Lolita indikátora olyan vörös volt már az egybeolvadás előtt is, hogy meg se látszott volna, ha az én indikátorom vált volna ezért sárgába... na de vajon ezért az én eredeti indikátorom besárgult volna?
Judy Lolita elégedetten szökdécselt tovább az úton, már egy nagy kerek nyalókát szopogatva. Nézte, ahogy a fekete páncélos alak megszállta a Dícsőség Palotáját, és miként folytatja a macskája koncertes őrjöngését Alex tükörképe, hogy szórakozik Szophieé is... és lassan közeledtünk Chanéhoz is, amint az flörtölni próbált rövid és tömör szavakkal egy fehér hajú srácnak. Már tudtam, mi lesz itt, és ettől féltem. Mert Judy Lolita gondolkozott, és kieszelt egy nagyon durva dolgot, én meg azt olvastam a fejében.
~ Könyörgöm, ennyire azért ne rombold le legalább az én becsületemet!
- Jajj, ne légy olyan ünneprontócska, buta! Majd meglátod, milyen mókás lesz pasizni!
~ Kérlek, ne csináld! Kapsz csokit, ha inkább veszteg maradsz! Méghozzá mogyorósat, ahogy szereted! - Nem hiszem, hogy ennek bedőlne Judy Lolita, de azért megpróbáltam, hiszen azért mégsem olyan zseni, hogy egyből megérezze a hazugságot.
- Oké, Judy Noxia-neechan! Vegyél nekem hármat... inkább tizecskét! Tíz csokit kérek! De majd, miután itt végeztem!
Azzal egyszerűen modortalanul, mégis szökdécselős módon beállt Möraja és a srác közé, kiknek eddig végighallgatta minden beszélgetését.
- Te buta! Nagyon rosszul csinálod! Ez nem pasizás! Tudod, hogy kell megszerezni magadnak egy jóképű cukimuki pasikát? ÍGY!
Azzal a legnagyobb megrázkódtatásomra magához ölelte a srácot, és megcsókolta. Lassú, nyelves csók volt, közben jól odapréselte a testét, a nagy mellei (amik nekem is ugye megvannak/megvoltak) úgy buggyant ki a présből, a bal combját meg megemelte a srác derekához.
Aztán elengedte, és kihívóan nézett rá a barátom tükörképére. Feneke jól kikerekedett, a mellei meg megfeszültek egyenes tartásban. Szánalmas, mekkora egy... olyan csaj is ez!
- Na látod. Nagyon sokat kell még tanulnod a pasizás minden fortélyáról, Chan-chan drága. Kezd azzal, hogy öltözz cukisan, és szépen, mint én. Na sziasztoooooook!
Azzal csilingelő nevetéssel faképnél hagyta őket, meg se várva a reakciókat. Azt hiszem, Möraja most nagyon szégyelli magát ezért az incidensért, meg a lehetséges tükörképéért. Én meg aztán főleg szégyelltem magam mindenki helyett is. Főleg, hogy szerintem nekem van a legidiótább, de egyben a legszemetebb és legőrültebb tükörképem, mint "Real One". Csak akkor kezdtem el vele veszekedni, miután magamhoz tértem az eseményt követő kábulattól.
~ Most boldog vagy?! Ezzel megerőszakoltad az én lelkivilágomat is! Ribancot akarsz belőlem csinálni, vagy mi?! Ennyire élvezed ezt csinálni? És te azt hiszed, hogy téged mindenki szeret azért, ahogy rámászol másokra, hisztizel, csapkodsz, vagdosol, néha képes vagy lopni és ölni, vagy kunyerálni mindenkitől hülyegyerek módjára, kelleted magad és játszod az agyad, ami neked tulajdonképpen nincs is? Szerintem utálnak téged, bizony! Utálnak, amilyen vagy! És én is utálom, hogy ilyen vagy! És te erre büszke vagy? A szüleid bizony nem büszkék rád! Kicsit hibáztak annyival, hogy elkényeztettek, de a helyükben én szégyellném magam, hogy majdnem huszonegy évesen így viselkedik a saját FELNŐTT lányuk, aki ezek ellenére még rózsaszínben látja a világot! Remélem, egyszer vissza kapod ezeket a pofonokat a sorstól! Most hogy bele tudok olvasni minden gonsdolatodba, és látom emlékeidet, jobban megismertelek téged!
- Olyan buta vagy! Nem értesz te semmit! Nem is ismersz engem! - Csak ennyit tudott visszavágni szinte majdnem könnyezve Judy Lolita, mert érzékenyen érte.
De aztán egyből abbahagyta a hisztit, mikor belépett a koncert színpadára, és látta Alex tükörképének szórakozását.
- Ore wa Alex. Jól jegyezzék meg ezt a nevet, mert Ryuninji Ren csak a második! Én vagyok az, aki meghódítja Aincradot!! Ha segítségre van szüksége valakinek, készségesen állok a szolgálatára, hiszen az erősek jellemvonása többet között a gyengék megsegítése, nem de bár?
- Szia, cuki fiú! - integetett Judy Lolita neki. - Tényleg te lennél az első? Nekem meg azt mondták, hogy az a csúnya fekete páncélos alak a palotácskában az úr. Hallottam azt a fekete kiscicát is. De ha gondolod, rákérdezhetünk nála. De addig is ismerkedünk?
~ Istenem, mikor lesz ennek vége?! ~ siránkoztam.
Judy Lolita meg csilingelő kislányos kacagással rebesgette a srác felé a szemeit, nyalva a nyalókáját, közben billegtette a szoknyáját, Mörajánál bevetett kihívó testtartással.

by **Anatole Saito** Kedd Szept. 10 2013, 10:17

3. kör

Na figyelj cimbi! Látom rajtad, hogy veszettül érdekel ki vagyok, mi vagyok, szóval leszek olyan jófej, hogy elmesélem. De nem lesz ám ingyen, semmi sem az az életben... Kezdjük az elején! So, megszülettem, cseperedtem, jah és most jönnének a boldog gyerekkori évek. A francokat! Apámról azt se tudom kicsoda, állítólag valami fejes, aki megejtette anyámat aztán megpattant. A Sato nevet is anyám után kaptam, mert még azt sem tudtuk mi volt a fószer vezetékneve. A muter aztán jól megreccsenhetett lelkileg - hogy az én létezésem okozta-e, vagy csak az utolsó szög voltam a koporsójában, azt nem tudom - mert elkezdte veszettül lőni magát. Legalább is a herointúladagolásos halotti jelentés erről tanúskodik. Annyira nem hat meg a dolog, tulajdonképpen nem is ismertem, voltam vagy két éves puruttya, mikor eltette magát láb alól? Ha azt vesszük, hogy az árvaházban volt hol laknom, meg amúgy is elvettek volna tőle, mert alkalmatlannak nyilvánítják a gyereknevelésre, akkor tulajdonképpen még jól is jártam vele, hogy elpatkolt. Persze az árvaház nem éppen az a hely, amit minden gyerek kíván magának, de én elvoltam. Kiskirály voltam a többi suhanc között, mindig a középpontban. Hiába vagyok cingár gyerek, már fiatalon kivívtam magamnak a tiszteletet, veled ellentétben kiskomám. Aki nem hódolt be, azt alaposan elvertem, később meg elverettem a cimbikkel, akik idejében belátták, hogy mellém kell állni, nem ellenem. Imádtam verekedni, egyszerűen felpörget az adrenalin, főleg ha vér folyik, reccsennek a csontok, hullanak a fogak.
A csajok meg egyszerűen csüngtek rajtam, tudod öreg, a rosszfiús sármra tapadnak ezek az idétlen libák. Fél karjukat vagy a szüzességüket is odaadták volna csak azért, hogy velem jelenhessenek meg egy csehóban. Persze csak egy éjszakára kellenek, kapcsolat kizárt, sose fogom lekötni magamat egy nő mellett sem. Chh, hogyisne! Engem aztán nem fog senki sem behálózni, monogámiára fogni, csicskáztatni meg vasárnapi ebédekre rángatni kinyalva a házisárkány anyóshoz. Különben sem vagyok az anyukák kedvence, és tudod mit, nem is izgat. Sőt, mondhatni büszke is vagyok rá... mindenki rettegjen tőlem! Tojok én rá, hogy kedvelnek-e vagy sem. Kell a fenének a lekváros buktájuk meg a kókuszgolyójuk, úgyis utálom az édességet! Nincs az a pénz, hogy egyetlen krémest is letoljanak a torkomon Mad

Viszont mindig is oda voltam a '80-as évek rockzenéjéért. Úgy öltözködtem, úgy jártam, úgy borzoltam a hajam, úgy beszéltem, úgy gesztikuláltam, mint a legnagyobb amerikai glam rock sztárok. Ez még jobban illett a rosszfiú imidzshez, amit tudatosan építettem fel. Volt, aki szerint ez már ódivatú, hogy úgy nézek ki mint egy szakadt tróger a lyukas gatyáimmal, a bőrdzsekimmel, a folyton a derekamra kötött farmer ingekkel meg a zenekaros, kinyúlt trikóimmal, na meg hogy nem vagyok elég mainstream, de annak bevertem a képét. Ilyen egyszerű ez kérem szépen.
A suliévek hamar elteltek, persze több volt az igazolatlanom, mint ahányszor bejártam volna, így el is tanácsoltak a középiskolából. Gondolkoztam valamilyen szakma kitanulásán, de ez kb 3 percig tartott. Úgyse végeztem volna el a szakmunkást se. Hogy néznék már ki tetőfedőként vagy hegesztőként. Chh... Na és hogy miből éltem? Természetesen drogkereskedelemből. A mi környékünkön, ilyen előmenetellel, szülői hátszél nélkül aligha számíthatott az ember tisztességes munkára, s ami azt illeti, a tilosban járni lehet, hogy veszélyesebb, de én egyrészt szeretek veszélyesen élni, másrészt sokkal könnyebben tud az ember pénzhez jutni. Akar a fene szalag mellett egy gyárban megrohadni. Persze azt is csináltam pár hétig, tapasztalatból beszélek tesó, nem akarsz te sem ott gürizni 3 műszakban. Az árvaházban egy pártfogó szerválta azt a melót is, mint ahogyan a többit is, ahova be akartak dugni, de eszem ágában sincs megfelelési kényszerrel másoknak fejet hajtani. Már csak azt vártam, hogy elérjem a nagykorúságomat, aztán megpattanhassak és teljesen önálló életet éljek.
Aztán a piti, kéz alatti üzletekből egyre komolyabb biznisz lett, egyre feljebb jutottam a ranglétrán, már a nagykutyák sem úgy néztek rám, mint egy kishalra, bár nem is voltunk még egyenlő szintű üzletfelek. Ahhoz még bizonyítani kellett. Kezdetképpen az egyik drogbáró jobb keze lettem, s az volt a feladatom, hogy a pénzmosásra is használt sztriptízbárjába keressek lányokat, akiket lehet aztán futtatni. Begyűjtöttem az utcáról, menedékszállókról a csajokat, pénzt adtam a zsebükbe, kivettem nekik olcsó lakásokat, ha úgy tartotta kedvem, akkor kipróbáltam egyet-kettőt, aztán amelyik dekoratívabb, kecsesebb, bevállalósabb volt, az mehetett a színpadra, hogy kipakolja a friss húst, a kicsit szemérmesebbek meg pultoztak vagy felszolgáltak.
Arany életem volt, egészen addig, amíg a főnök lányával el nem kezdtem kavarni. Hiába, a férfi nem tud parancsolni az ösztöneinek: megláttam és meg akartam szerezni magamnak. Eddig mindent megszereztem, egész életem során, mait csak akartam. Gyerekként a csicskásaim lesték a kívánságaimat, idősebbként a csajok nyalták fényesre a hátsóm, és a báró mellett sem szenvedtem hiányban. Az a kis cafka viszont teljesen elvette az eszemet, s meg is lett a károm. A főnök el akart takarítani a föld színéről. Az rendben van, hogy intézem a piszkos ügyleteit, elmegyek a csajokért, koordinálom az aktuális szállítmány beszerzését és kiosztom a városon belüli régiókba a nekünk dolgozó dealereknek, de a lánya tabu téma volt. Sokszor tusoltam már el a dolgokat utána, sok ganét fel kell takarítani, ha az ember az alvilágban dolgozik, tisztában voltam vele, hogy mennek a dolgok. Így mikor éreztem, hogy szorul a hurok a nyakamon, akkor meg akartam pattanni. Persze késő volt, belekeveredtem egy kis gyilkossági ügybe. Na jó, konkrétan kinyírtam a főnököt... Az a tohonya disznó le akarta vágni a tökömet! Te sem hagytad volna, cimbi! So, mielőtt még eunuchot faragtatott volna belőlem, kénytelen voltam cselekedni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén fogom venni azt, hogy kioltom egy ember életét. Pedig nagyon simán ment, mondjuk dolgozott bennem a túlélési ösztön, meg amúgy is rühelltem azt a disznót, régóta terveztem már, hogy áttelepülök egy másik körzetbe, csak hát akar a fene mindent az elejéről kezdeni és feladni az eddigi kényelmes életét. Új helyen, új kapcsolatok kiépítésével akár évekbe is telhetett volna ugyanerre a szintre eljutni. De ahogy a báró még meleg vére végigcsordult a kést tartó kezemen, az valami megmagyarázhatatlanul mámorító érzéssel töltött el. Így hát szúrtam még egyszer, meg még vagy tucatszor. Nem volt kegyelem. Ne vágj már ilyen képet! Hehe, a végén már egészen élveztem, pedig eleinte csak a düh vezérelte a kezemet újabb szúrásra. Mindig is javítóba akartak küldeni dühkezelési terápiákra, de öregem, én mondom neked, a bunyónál nincs jobb stresszlevezetés!
Aztán jól megszívtam... Nem is tudom, miből gondolhattam, hogy felelősségre vonás nélkül, lazán megúszom. Nem volt már tiszta a fejem, nem gondolkoztam kellően körültekintően és bizonyítékokat hagytam magam után. Egyrészt az egész korábbi körzetem le akart vadászni, bosszúból, mert a bárónak megrövidítettem az életét. Persze a lánya is ellenem fordult, pedig ő lett volna az utolsó mentsváram. Megint hova tettem az eszem, persze, hogy nem fog bújtatni, miközben az apja vére száradt a kezemen. Aztán a zsaruk lekapcsoltak, de tulajdonképpen lehet jobban jártam így, mert legalább nem tudott eltenni láb alól a drogbanda. Persze minden kapu bezárult előttem, senki sem segített ezután hamis papírokat csinálni és biztonságos távolságba utazni. Hálátlan banda, bajtársiasság nem létezik, ha nincs teletömve a zsebed ropogós bankjegyekkel.

So, bekasztliztak, de apukám, jártál te már japán börtönben? Mint valami szálloda! Nem úgy van ám, mint a régi filmekben, ahol egy priccsen húzza meg magát az ember, mezítláb, a falra meg vési a rovátkákat. Kérlek szépen a mai modern börtönök úgy vannak berendezve, mint a pofás kis koleszok. Van itt minden a konditeremtől elkezdve az interneten át mindenig. Ki a fene akar kimenni és gürizni, mikor idebent ingyen van a kaja, a rezsi meg minden szolgáltatás. Esküszöm, még azon is elgondolkoztam, hogy tanulok valamit, mondjuk angolul, az hasznos dolog az élet bármely területén. Na és akkor itt jött képbe a SAO. A börtönigazgató rendelkezésünkre bocsájtott pár sisakot, hogy egy kicsit el tudjunk rugaszkodni a bezártságtól, meg mivel volt net meg minden minimal luxus, ezért hidd el nekem, nem olyan nagy szám, hogy mi is hozzá tudtunk jutni a játékhoz. Régebben baromi sok videójátékot toltam, ez a "benne vagyok egy virtuális világban" dolog meg baromira megtetszett, így addig lobbiztam, míg végül az egyik sisakot én próbálhattam ki elsőként. Gondolta a fene, hogy a kipróbálásból bent ragadás lesz. Börtönből börtönbe. Csak ez egy kicsit veszélyesebb, mint leejteni a szappant, ha érted mire gondolok...
Látom még mindig nem érted apuskám. Ez egy alternatív világ, amiben én élek. Illetve a tiéd az alternatív, vagy vedd úgy, ahogy jólesik. Tükörképei vagyunk egymásnak. Te egy selyemfiú vagy, egy ripacs, akinek mindent a hátsója alá toltak a tehetős szülők, az eminens tanuló. Nekem nem voltak ilyen lehetőségeim, veled ellentétben azonban én a jég hátán is megélek, nem menekülök el a konfliktusok elől, hanem visszavágok, csak éppen ököllel, mert az utca erre tanított meg. Nem ártott volna neked is lehúznod velünk pár hónapot és mindjárt megemberelted volna magadat, öregem, nem lennél ilyen mimózalelkű erőszakellenes nyápic barom.
Szóval ez vagyok én. Meg te. Hisz abban a világban te vagy én, itt meg én vagyok te. Csak tükörkép. Vágod? Azért van a fene nagy eszed, amire olyan büszke vagy, hogy használd is. Én már ismerlek téged, most már te is engem. Figyeltelek eddig is, olyan leszek neked, mint az a Pierre gyerek. Milyen jó szövetségesem lehetne az a srác. Most miért vágsz ilyen idióta fejet? Ó, hogy belegázoltam a kis lelkedbe? Ugyan már, legyél egyszer férfi! Rendezzük le itt és most! Úgyis ideje lenne átvenni a szereped és meglátogatni az asszonykád Twisted Evil

by **Askr** Kedd Szept. 10 2013, 22:07

3. kör

Ahogyan ott álltam a sötét tükör előtt, és az alteregómat néztem, vállát megvonva, hátat fordított. Sköll, a fehér démonfarkas oldalazva nézett mind Hatira, mind pedig énrám. A fekete hajú, kissé szomorkásnak tűnő srác csupán hümmögött. Zavart, hogy csak úgy hátat fordított nekem - ez tapintatlanságra utal. De várjunk egy kicsit: elméletben a sötét felem a szöges ellentétem. Ezen miért is lepődök meg? A fehér farkasa viszont gyönyörű volt, mint akkor. Finom, női vonások, karcsú alkat jellemezte, bundája pedig kifogástalan állapotban volt. Nagymacska módjára fel-alá járkált, miközben árgus szemekkel figyelt bennünket. Loki pedig csak hümmögött, mintha felettébb elégedett lenne valamivel. Esetleg a találkozásunknak? Nem minden nap fut össze az ember a gonosz alteregójával, és ha Loki az lenne, akkor is el kell ismernem: rokonszenvesnek tűnt, így, első ránézésre. Csakis Hati volt az, akinek nem tetszett, legalábbis a morgásából azt a következtetést mertem levonni.
- Mond csak, mire gondolsz. - Felettébb furcsa volt azt hallanom egy ilyen sötét alaktól ezt. Tényleg rokonszenves fickónak tűnt, és miközben kételyeim kezdtek szertefoszlani, úgy a Lokihoz való hozzáállásom is egy csapásra megváltozott. Megkedveltem a sötét énemet.
- Te… tényleg igazi vagy? - kérdeztem tőle.
- Óh, még most sem hiszel nekem? Ez szomorú. - mondta, kissé gúnyos hanglejtéssel. Nem válaszoltam. Ő csak sóhajtott egyet. - Hát jó. Ha nem lennék igazi, nem lennék képes erre. - Ujjával csettintett egyet, és legnagyobb meglepetésemre mindent ellepett a sötétség, s ott álltam, Lokival és Sköllel szemben, Hatival az oldalamon.
- Igazad volt. - vallottam be őszintén, de nem szívesen.
- Mint mindig. - mondta, ezúttal felém fordulva. Mosolygott. De nem gúnyosan, mint azt egy gonosz alaktól vártam. Szelíd, nyájas, szinte egy gyerekmosoly volt. Nagyon különös, de tetszetős is egyben. Nem tudtam, mit kéne éreznem a másik énem iránt - kedveljem, mint embert, vagy tartózkodjak tőle. Hatira néztem: meglepett a kis vakarék viselkedése. A nemtetsző morgását többnyire abba szokta hagyni, ám ezúttal mégse tette. Ez az, ami a legjobban aggasztott. Leguggoltam, hogy megnyugtassam a komát, ám még a fültőnél való cirógatás sem vált be. A két sötét alak tényleg felingerelhette a démonfarkast, de hogy mi, az számomra igazi rejtély. Sköll tétován megállt, szeme összeszűkült, aztán gazdájára, Lokira pillantott. Leült, szemfogait megvillantotta a sötétben, melyek úgy ragyogtak, akár a telihold dicső fénye. A fekete küllemű idomár ismét szembe fordult velem. Tekintete most egész másmilyen volt: komor, életkedvtelen, mégis akarattal teli. Nagyon rosszat sejtettem. Kénytelenül, szinte reflexből hátráltam.
- Tudod - kezdett bele szomorúan, már-már együtt érzően. - te még mindig menekülsz a problémáid elől. Mint az álomban. Futsz, futsz, futsz, és eszedbe se jutna szembe fordulni, hogy dacolj azzal.
- Heh? Te meg miről beszélsz? És honnan tudsz az álmomról? - meglepetten döntöttem oldalra a fejemet.
- Ülj csak le nyugodtan, érezd otthon magadat, elvégre az én helyemen vagy. - Az udvariassága, és a határtalan türelme felettébb lehengerlő volt. Én nem voltam ennyire türelmes, de ha ez kell ahhoz, hogy elmagyarázza, mégis mire érti mindezt, hát legyen. Amint megtettem, Loki is leült, Sköll pedig mellé telepedett. Intettem Hatinak, ám ő továbbra is bizalmatlankodott.
- Már hogyne tudnék az álmodról? Én te vagyok, és te én. Mindent tudok rólad. - kezdett bele, monoton hangon. - Igenis gyáva vagy. Menekülsz saját magad elől. Félsz az érzéseidtől. Igen, tudom, kire gondolsz. - Egyszerűen lehengerlő volt a nyugodt, türelmes, és hidegvérű énemet hallgatnom. Szókimondó, annyi szent. A fehér farkas, ami eddig csak nézett bennünket, most úgy tűnt, mintha egyre ingerültebb lenne. Hati a hátán lévő szőrt felborzolta, fogait megvillantotta.
- Hogy merészeled?! - indulatosan morgott.
- Elhallgass. - csitította el Sköll, halálos nyugodtsággal a hangjában. - Ez rád is vonatkozik, kicsikém. Elpalástolod az érzéseidet, és inkább a nyílt agressziót választod, semmint azt az erőt, ami még egy démonfarkast is ledönthet a lábáról. - Sköll a szeretetről beszélt. Döbbent csendben hallgattuk a szörnyű kritikákat magunkról. Kénytelenül ökölbe rándult a kezem, Hati lehajtotta fejét, de továbbra is vicsorított.
- Fáj az igazság, ugye, kincsem? - A farkas keserűen mosolygott. Fájdalmas, mégis gúnyos mosoly volt a részéről. Az igazsággal együtt elkeserített a puszta gondolat: mivan, ha tényleg igazakat beszélnek? Nem, nem akartam elhinni, és még türelmem se volt ezt hallgatni. Felálltam, és öklömet dühösen megráztam.
- Egyikőtök szavának se hiszek. - mondtam, visszafojtott dühvel. - A szemetekről süt, hogy csak rosszat akartok, semmi többet.
Egy percnyi néma csönd. Loki és Sköll egymásra néztek, és bólintottak. Hati idegesen horkantott föl, fejét oldalra billentve, velem együtt figyelte, mit forgatnak a fejükben.
- Ha nem hiszed el, így jártam. - vonta meg a vállát Loki, és Sköllre nézett. - Te mit gondolsz, húgom?
- Hogy mit? - kérdezte szomorú hanglejtéssel a fehér démonordas, aztán tekintetében egy kegyetlen vadállat öltött testet. Semmi kétség: gyilkolni akart. - Megtanulják, hol a helyük. - aztán egy keserűbb, nőies nevetés tört fel a torkán. Hati nem tudta tovább türtőztetni a megaláztató helyzetet. Egy földöntúli üvöltéssel rontott neki a sötét énjének. Miközben száguldott, szörnyeteg alakját fölvéve a homlokával fejelte meg Sköllt, de az csak ott állt, lehajtott fejjel, ahogyan felfogta a fekete bestia ütését. Az előbbi szörnyű, démoni hangon hörgött, és mást se akart, minthogy végezzen ellenfelével. Talán már el is bízta magát: Hati gúnyos nevetése bevisszhangozta a sötétséget. Aztán a kacaj a torkán akadt, mikor hátrébb lépett, és Sköll lassan, de határozottan felemelte fejét. Döbbenetes volt az, aminek akkor szemtanúi lehettünk: a fehér farkas pofájáról bőrrétegek hullottak alá, és a földdel (már ha azon álltunk) érintkezve el is pixeleződtek. Pofája fehéren ragyogott. Mélykék szemei ridegen figyelték a vörös szemű ördöglényt.

[Event] Tükörkép - Page 3 Qpztxsrqb6n844qe90cz

- Nem megyek sehová, testvérem. - mondta, elszánt hangon, majd egy gyors mozdulat kíséretében, torkon ragadta Hatit, majd a válla fölött áthajította, ám ő nem ért földet. Ahogyan Sköll elengedte Hatit, a levegőben elpixeleződött, és azok darabjai a fehér ordassal egyesültek. Mire felocsúdhattam volna ebből az egészből, erős bizsergést éreztem a hátamon. Hátra fordulva láttam, hogy Loki egy állatidomár kést döfött belém.
- Mit… csinálsz? - kérdeztem erőtlenül.
- Majd meglátod, mekkorát tévedsz, barátom.

Mindig is egyedül voltam. A magány felemésztette régi énemet, és már-már arra gondoltam, hogy a sors örökös egyedüllétre teremtett. Emlékeztem arra a percre, amikor ennek a kegyetlen világnak a tervezője arra hivatott, hogy egyedül haljak meg. Végülis mindig magányos voltam, és sosem vágytam másra. Ha hozzászoktam, miért is panaszkodok? Soha sem akartam olyan kis taknyosokkal bandába verődni, akik azon rinyálnak, ha elveszítik a cukorkájukat. Nem érdekel, az ő bajuk. Az évek során sosem gondoltam arra, hogy velük legyek. Még itt, a virtuális börtönben sem, pedig az ilyen mostoha, reménytelen időkben elkél a segítség. A kezdetektől fogva azt gondoltam, jobb idomár lehetek az összes idegesítő rinyagépnél. De mihez kezdhettem, ha ne volt társam?
Ott álltam, a sűrű rengeteg közepén, teljesen magamban. Friss levegővel töltöttem meg tüdőmet, és szinte meghatottan hallgattam a fán ücsörgő kék madarak lágy trilláját. Boldog voltam, még magányosan is. Nem vágytam másra. Elégedett voltam, még egyedül is. Nem kértem segítséget: én magam vártam, hogy az megérkezzen. Éreztem, az a rég várt segítség hamarosan meg fog érezni. Aztán egyszer csak megjelent ő, akit mindig is vártam. Ott várt rám, a bodzabokorban, rejtelmesen mosolyogva, kék íriszeivel villogva. A szellő lágyan suhogott, ahogyan a ragadozó kilépett a bokorból, orrával a levegőbe szimatolt, miközben csakis rám figyelt. Alázatosan, kissé lehajtott fejjel lépett oda hozzám, kezemet megszaglászva. Lehajoltam hozzá, ő pedig megnyalt. Nem ért váratlanul eme gesztusa, de amint ez megtörtént, egy megszeghetetlen esküt kötöttünk meg.
- Hadd segítsek neked.

- Hosszú ideje már, igaz, barátom? - fordultam oda a farkasomhoz. Sköll, a mindig hűséges társam teljes szőrzete már csak hófehér fényben ragyogott, ahogyan Hati megsebesítette. Egy karcolás sem esett rajta, mégis úgy tűnt, mintha komoly baja lenne. Ahogyan azt megszokhattam tőle.
- Igen, hosszú-hosszú ideje. - bólintott egyet. - Örültem, hogy elmesélted az eredetedet. Gyűlölted a szüleidet, mert a szabályaik gúzsba kötöttek, és inkább a mesékhez fordultál. Írtál is, rengeteget a kedvenc tölgyfád árnyékában, a hátsó kertben. Távolról szemlélted a többieket, holott nem is akartál közéjük tartozni. És ha jobban belegondolunk, itt sem.
- Kedves tőled, hogy ennyire megőrzöd magadnak a történetemet. - mosolyodtam el. - Nincs is másra szükségem, rajtad kívül.
- Hmm. Csak ez az ostoba tökfilkó meg a gazdája érthetné meg, hogy egyetértés nélkül meg fognak halni. Vagy így, vagy úgy.

by **Anatole Saito** Szer. Szept. 11 2013, 14:24

4. kör

Bizony-bizony, nekem is bitang nagy erőm és harmadik szintű súlyemelésem van, a fürgeségemről nem is beszélve. Így könnyűszerrel el tudom kapni a grabancát ennek a kis idétlennek, kilépve a tükörből. Szerencsétlen még arra sem jött rá, hogy ez a bazi nagy tükör az átjáró a két világ között. Hát ennyire nem figyelt arra, amit mondtam. Idióta, mindent a szájába kell rágni. So, megragadom a nyakánál fogva, s hiába kapálózik, ütlegel, nem tud időben annyi páncélt és hp-t leütni, hogy az hátráltatni tudna a dolgomban. Merthogy a dolgom az, hogy kitörjek a világomból és átvegyem a helyét ideát. Kis garázdálkodás, na meg egy magasabb cél érdekében folytatott tevékenység. Na erre is mindjárt kitérek, csak előbb széttépem ezt a ficsúrt. Hopp, már pixelekre is szakadt. Ez egyszerűbb volt, mint ahogy reméltem. A morzsái pedig szépen beleolvadnak az én testembe, ezzel is erősítve engem. Remek, ez könnyen ment, szinte gyerekjáték. Imádom ezt a virtuális világot, sose legyen vége! Akar a fene kijutni a valóságba... szóval ideje intézkedni és eltenni láb alól a frontharcosokat. Nehogy már beleköpjenek a levesembe!
Ehe, meg is feledkeztem Aldoról. A kölyök eddig mögöttem bujkált, jobban mondva a töketlen képmásom macskáját riogatta ezidáig. Oktondi kölyök, de sok mindenre rávehető. Jó csatlós, olcsón dolgozik, kiváló alapanyag csicskásnak. A SAO-ban is hamar ráakadtam ezekre az emberkékre és Aldot magam mellé vettem. Most ő az a jobb kéz, aki én voltam a drogbárónak. Csak éppen idebent én vagyok hatalmi pozícióba. Márpedig egy alvilági szervezetet idebent sem olyan egyszerű működtetni, sok szál összefut a kezemben, de nem elég. Ki kell terjeszteni a kapcsolatokat a tükörképben rejtőző világra is, hiszen ha itt kijutnak a játékból, akkor nálunk is vége mindennek, újra visszajutok a börtönbe és a kevésbé kívánatos valóságba. Szóval az a feljebbvaló cél, hogy visszakanyarodjak korábbi mondatomhoz, hogy szövetségre tudjak lépni az itteni alvilági céhekkel, elsősorban a Liberatorssal, továbbá összeszedjem a többi tükörképből átszökő garázdálkodókat és együttes erővel inkvizíciós hadjáratot indítsunk azok ellen, akik belülről rombolják e virtuális világot. Mindenkivel könyörtelenül végzek, aki arról álmodozik, hogy végigviszi a játékot és lerombolja a kristály palotát a 100. szinten.
So, ott tartottam, hogy Aldo is átlép a tükörből a másik világba, igaz ehhez ő kénytelen volt ember híján a macskával egyesülni, de megteszi az is. Használva képességét, elnyeli a föld, pillanatok alatt elsüpped, anélkül, hogy nyomot hagyna, majd úgy tér vissza ismét a felszínre, hogy meglepetésszerűen megragadhassa a macska falkát. Nincs más hátra, kéjes vigyorral az arcán tépi szét a szőrmókot, s magába építi a pixeljeit. Igazi szadista a gyerek, néha ijesztő, mennyire élvezi a munkáját. Tuti nincs ki a négy kereke, de idebent nem árthat nekem, így addig nem zavar, amíg az én malmomra hajtja a vizet. Legalább van kivel elvégeztetni a piszkos munkát, nem nekem kell bemocskolnom a kezemet. Nem mintha a piros indikátorom kifakulna valaha. Nem baj, féljenek csak tőlem. Mások félelmeiből táplálkozom...
No de ideje munkához látni! Aldo a kezeit tördelgetve szegődik mellém. Már ezerszer mondtam neki, hogy szokjon le erről a hülye szokásáról, de szerintem direkt idegesíteni akar vele. Barom. Ráadásul sosem hallottam még beszélni. Nem tudom, hogy kivágták-e a nyelvét, vagy csak gyerekes dacból nem hajlandó megszólalni. Ugyanakkor a hallgatagságát még tetézi az is, hogy idióta fejeket vág és ezzel próbálja elmondani amit akar. De mint mondottam, kiváló munkaerő és tutira nem beszél vissza. Hehe. Viszont vannak a bosszankodásnál sokkal fontosabb dolgok is most, amik nem tűrnek halasztást, így Aldot csak tarkón vágom, hogy tudja hol a helye, majd indulunk is tovább. Mióta magamba építettem a tükörképes pojácát, olyan, mintha újjászülettem volna. Majd kicsattanok az életerőtől. Lehet még a statomat is megnövelte az egybeolvadás.
Eszem ágában sincs a szobrokhoz menni. Még mit nem! Letűnt hősök bálványait imádni? Ugyan már, most már más világ jön erre a helyre. Hetek múlva már azt sem fogják tudni kik ők, hisz az én nevemet fogják félni. Anatole a titkok őrzője, Anatole az árnyak réme, Anatole a lánglovag és még sorolhatnám, hogy mikkel illettek a tükörvilág alvilágában. Egytől egyig mindre rászolgáltam, és nem azért, mert hidegvérű gyilkos lennék, nem-nem. Az még mindig távol áll tőlem, habár ha úgy hozza a szükség, akkor eltüntetem, aki az utamban áll, de sokszor jobb inkább előnyösebb pozícióból zsarolni az áldozatot. Hullaként semmi hasznom nincs belőlük. Most azonban igazi társakra lesz szükségünk, mert valljuk be, Aldoval nem igen lehet megváltani a világot. Na de ha nem a szobrokhoz vesszük az irányt, akkor merre tovább?
Plakátok kezdenek egyre inkább szemet szúrni, ahogy keresztülcaplatunk a vidámparkon. Eddig nem igazán tűntek fel, hiszen elszórakoztatom én magam. Dió méretű lánggömböket teremtek a kezembe percről percre, s amíg célpontot keresek, eljátszadozok a kezemben a gömböcskével. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire imádom ezt a világot. Végre pirománkodhatok, anélkül, hogy megégetném magamat. Szóval egy lánggolyó megy a pattogatott kukorica közé, egy több részre szakadó golyóbist a körhintához pöckölök, ami petárdaként kezd el durrogni és sütni, egy csinos kis darabot pedig a tűzijátékok standjára küldök, ami óriási robajjal és színáradattal robban fel. Na ez ám a móka, wihííí! Egy apró parazsat kap Aldo is a gatyájába, csak a miheztartás végett.
Na de a plakátok... valami koncertet hirdetnek, éppen itt a vidámparkban. Sőt, ha nagyon hegyezem a fülemet, meg kicsit jobban megfigyelem a tömeg hömpölygési irányát, hamar rá is jövök, hogy merre is van a mulatság. Na nem mintha csápolni akarnék valami nyálas képű popper playback buliján, viszont akadhatok ott más egyéb hasznos emberkére és üzletre. Ha meg megunom a bulit, legfeljebb tüzes véget vetünk neki. Habár nem biztos, hogy ildomos egy nagyobb rajongói tömeget ennyire nyíltan magamra haragítani.
Ám a színpadhoz érve nem éppen az a szőke herceg fogad, aki a plakátokról köszön vissza. A hajszín stimmel, de sem a nyegle megjelenés, sem az arcberendezése nem. Ellenben amit szövegel, az fél percre elgondolkodtat. Tenyerembe teremtek egy újabb tűzgolyót, majd a szőkeség felé lövöm el olyan mozdulatsorral, mint amit a baseball dobók csinálnak. A golyó felcsap a magasba, majd lelassul és mint egy lomha üstökös, úgy suhan végig a srác (Alex) előtt.
- Jól jegyezd meg ezt a látványt! - kiáltok fel a színpadra - Mert ha ilyen dumákat tolsz cimbora, akkor ilyen lesz a hullócsillagod majd. Az erősek jellemvonása éppen az, hogy képesek uralkodni a gyengéken. Hisz a gyengék arra valók, hogy eltiporják őket, mert csak hátráltatják az erőseket. - jelentem ki teljes magabiztossággal sziklaszilárd nézeteimet.

by **Hinari** Csüt. Szept. 12 2013, 12:32

- Fogd be – mondtam neki már vagy ezredszer, miközben a vidámpark füves területén sétáltunk. De csak nem akarta abbahagyni, nem mondom, nem beszélt teljesen hülyeségeket, de egy cseppet sem segített az állandó hadoválásával. Unalmas volt, és hiába szitkozódtam, csak nem akart csöndben maradni. Drasztikusabb módszerhez kellett folyamodnom – Vagy innentől csak répavágásra foglak használni – tettem még hozzá, ám úgy tűnik ez sem hatotta meg.
- Aincradban nincs ilyen, csak hozzáérsz a zöldséghez, és felszeletelődik.
- Nem a klasszikus répákra értettem – vigyorodtam el sötéten, mire már nem érkezett válasz. Annál jobb, legalább nem vetültek ránk kéretlen tekintetek, habár azért baromi menő lehettem ezzel a beszélő fegyverrel a kezemben, de egyelőre nem akartam társaságba menni vele. Addig nem, amíg meg nem nevelem rendesen, az előző gazdája jól elkényeztette, azt hiszi magáról, hogy bármikor megszólalhat, és bármit kinyöghet, az engedélyem nélkül. De hát nem is csodálkozom rajta, majdnem mindenki így kezdte, kinek több, kinek kevesebb napig tartott rájönni, hol is van a helye. Aki meg nem jött rá… nos, az már soha többé nem jöhetett rá semmire ebben a világban. Elmosolyodtam, és belerúgtam egy eszét vesztett mobba, aki valahogyan betévedt a park területére. Amaz elpixeleződött, én pedig elégedetten haladtam tovább. Nos, ha minden igaz, akkor megnézzük magunknak, hol is állunk azon a bizonyos ranglistán. Az emlékeidben nem találtam pontos helyezést, csajszi. Rájöttem, hogyan is tudok kommunikálni vele, belső gondolatokkal, mit biztosra vettem, hogy hall és megért. Kár, hogy nem tud rá reagálni, de nem lehet mindenki olyan jó, mint én… habár az emlékeimben egész ügyesen járkált akkor.

Megálltam, és füleltem: idáig hallottam azt az átkozott műsort, amit a nyápic ficsúr levágott a nagyszínpadon, aztán más zajok is elértek hozzám, rombolás, na ez már igen, végre valami akció. Bár ezek mind buták, lépésről lépésre kell a befolyásod alá venni őket, úgy, hogy vagy rettegjenek tőled, vagy csak simán észre se vegyék addig, amíg nem tudod zsarolni őket. Barátok, testvérek, szülők életével, vagy éppen ellenkezőleg, az övékkel, amiről a rokonaik mit sem tudnak. Akkor, ott a sikátorban is játszanom kellett, és nyerni. Nyertem. Most se lesz ez másképpen.
- Hát itt meg mi történt? – tettem csípőre a kezem, és néztem körbe, átlépve egy-egy felborított stand fölött. Pff, vandálok. Ezek sem tudják, mikor mit kell meglépni, sose lesznek igazi játékosok, csak hangoskodó kölkök, akiket a hatalmasabbak úgy söpörnek el, ahogy vihar a falevelet. Ők csupán a felszín, okosan kell ezt intézni, nem nekirohanni, dühkitöltésre jó, másra nemigen. Egy árus éppen a maradék cukorkáját rakodta el az inventoryjába, s amikor tekintetünk találkozott, szomorúan rákezdte, hogy egy ugrándozó lányka kirabolta. Nem is tudom, mit várt tőlem. Eleinte azt hittem, hasznos lesz a számomra, s közelebb is léptem, hátha tud valamit, de aztán csalódnom kellett. Haszontalan. Ahogy az itt jelenlévő söpredék nagy része. Felsóhajtottam, és otthagytam. Nem lesz egyszerű. Kár, hogy már nincs itt a fiú. Viszont volt annál jobb! Egy beszélő katana.
- Most bezzeg nem jár a szád – emeltem magam elé a pengét – Mondj el nekem valamit, okés? Ha te egy program vagy, biztosan vannak belső információid a helyről és annak működéséről. Tudni akarok mindent – nem kértem, kijelentettem, s nem érdekelt, hogy továbbra sem szól semmit. Majd fog. Többet nem szóltam, beraktam a hátamon lévő tokjába, és továbbmentem, egyenesen a Dicsőség Palotája felé. Reméltem, legalább ezt a helyet nem rongálták meg, de úgy tűnik, hiú reményeket tápláltam a játékosok általános intelligenciája iránt, ez a hely se mutatta már azt a magasztos formáját, mit eddig. Minden csupa jég volt, és valaki ült is egy trónszék-szerűségen, melynek helyén – ha hinni lehet az emlékeknek – eleddig az első helyezett szobra állt. Én csak a fejemet csóváltam, majd szembenéztem a szörnyeteggel:
- De csúf vagy – ingattam a fejemet – Ez a te műved? – kérdeztem, s széttártam a karomat – Szánalmas – és ásítottam is egyet, jelezve, mennyire nem tekintem őt veszélyesnek. Veszettül untam magam, az erődemonstrálás azonban soha sem árt, arról nem is beszélve, hogy ha eltakarítom innen ezt a szemetet, az emberek meg fogják nekem köszönni. Talán adni is fognak valamit, vagy ha nem, majd teszek róla, hogy meggondolják magukat. Semmi sincs ingyen, erre mindenképpen fel fogom hívni a figyelmüket, s ha meglátják, hogy milyen könnyedén rakok rendet, csodálni és tisztelni fognak. Félni fognak tőlem, de nem tekintenek ellenségnek, nem fognak ellenem fordulni, mint azok ellen az idióták ellen. Befolyásos leszek, és csak ez számít. Aztán ha itt végeztem, jöhet a nagyszínpad. Nos, vagy válaszolt nekem, vagy nem, mindenesetre előhívtam a vércsíkos, démonfekete pengét, és suhintottam egyet vele, tűzgyűrűt húzva a kard vonalában, mely seperc alatt megolvasztotta a jeget a szobrokon – Áh, itt is van – álltam a képmásom elé, mely még a helyén volt, a hógolyó legnagyobb szerencséjére – De itt is maradjon ám, értve vagyok? – fordultam a trónszék felé, ám nem támadtam, őt nem. Túl egyszerű lett volna, de most, hogy a szemem sarkából megláttam egy ijedt zöldfülűt, aki végignézte az eseményeket, majd elfutott, szájamra gonosz vigyor ült ki. Így terveztem, tudják csak meg, mire vagyok képes, és ha ez a hószörny nem hajlandó felemelni a seggét, engem fognak hívni, nem mást. Akkor majd, külön kérésre megteszem azt, amit ezek kérés nélkül tettek, és én leszek a nagyisten. Nem kell ám elkapkodni semmit sem. Intettem még egy utolsót, majd hátat fordítottam a helynek, és gyorsan utolértem a kisfiút. Nem szóltam hozzá, csupán elhaladtam mellette, elmosolyodtam, ahogy tátott szájjal felnézett rám, majd továbbmentem. A színjátszás is kell, ha megmutatod magad, hamar a süllyesztőben végzed.

Nicsak, éppen egy kölyök szónokol odafönt, holmi segítségadásról, meg a gyengékről… ez nem komplett. De most komolyan, mi haszna származna belőle, ha másokon segítene? Persze épeszűnek se tűnt, így méltán gondolhattam, hogy ez is csak egy álca, egy maszk, amivel meg akarja nyerni magának a közönséget, noha elég ügyetlen volt még, biztos kezdő a szakmában. Ráadásul két késsel nyomul, biztosan árnyharcos, az pedig nem éppen a legmegbízhatóbb kaszt, szerencsétlen, így nem fogja tudni befolyásolni az embereket, de nem ám! Mit is gondolt magáról, vagy lehetséges lenne, hogy tényleg nem hazugságokat fecseg itt össze-vissza? Egye fene, egy próbát azért megér, egész értelmesnek tűnik a beszéde ellenére, hátha hasznát fogom tudni venni.
Felsétáltam a színpadra, ám annak egyelőre csak a szélén álltam, keresztbe font karral dőltem neki az egyik állványnak, és onnan figyeltem az előadást. Aztán csakhamar megjelent egy egész jóképű fazon, na ez se tudta mikor szabad felszólalni, s bár teljesen igaza volt, mégis mi a francnak hangoztatta ilyen nyíltan? Nem is törődtem volna velük sokat, de a tűzgolyós még sokra viheti, főleg ha az a hőskölyök is társul hozzá, ezt biztosra vettem, s már meg is volt az elgondolásom, pofonegyszerű, és mégis hatékony. Oda kell csapódni hozzájuk, nekem nem volt nehéz, hisz nőből voltam, vagy mi a fene. Tudni kell használni az adottságaidat, ez alapszabály.
- Tudom ám, hogy te erős vagy, de vajon belül is egy igazi férfi lakik? – léptem oda a sapkáshoz, negédes hangon szólva hozzá, lehajtva a felsőm egyik pántját. Ó nem, ha akart volna se tudott volna megszabadulni tőlem, bár hülyének is néztem volna, ha megpróbálja, az ujjaim már a borostáját birizgálták, én pedig jól megnéztem magamnak, ezúttal közvetlen közelről, s be kellett vallanom, tetszett a látvány. Belenéztem a szemeibe, és megnyaltam ajkaimat.

[Event] Tükörkép - Page 3 A9aab5a25f7ac0e3a6d7ebe2ded866fc

- Egy ilyen pasi, mint te, megérdemel maga mellé egy vadmacskát – mondtam, s imitáltam egy grrr-t, hogy a hatás se maradjon el, s ha esetleg a fejére ejtették volna is tudja, mire céloztam. Elvoltam én egyedül is, nem az volt a gond, de ha magam mellett tartom, gyorsabban elérhetem, amit akarok, bár majd ennek is meg kell ám tanítani, hogy mikor pofázzon és mikor ne, csupán a módszeren kell változtatnom egy kicsit: ha elcsábítottam, onnantól már nyert ügy az egész.

by **Mirika** Csüt. Szept. 12 2013, 22:05

Mégsem. Mégsem tettem meg. Miért is vedlettem volna le jelenlegi külsőmet azért, hogy az lehessek, aki egykoron voltam? Nem volt értelme, nem szerettem volna senkit sem becsapni azzal, hogy a régi Kana bőrébe bújva megtévesztem. Minek? Mert könnyebb lenne elérni a célomat? Ugyan, csak a gyengék folyamodnak ilyen trükkökhöz, én viszont erős voltam. Erőssé tett, hogy nem maradt, mi lehúzzon, vagy visszafogjon. Az egyetlen érzelem bennem a gyűlölet volt, a színtiszta gyűlölet a világgal szemben. Végigsimítottam copfjaimon és megigazítottam a szemüvegem. Szükségem volt rájuk, hozzám tartoztak. Jelképei voltak annak, hogy elhagytam régi, gyenge énemet. Csupán az öltözetem változott kissé, túl meleg volt ahhoz, amit viseltem. Egy hosszú, jellegtelen szoknya segített a komfortérzetemet helyrebillenteni.
Nyalókával a számban sétáltam végig a folyosón, és kiléptem végre újra a napfényre. Felnéztem a kék égre és elmerengtem rajta, kivel is kezdjem. Kota? Nem is tudom él-e még egyáltalán. Anat? Nem, vele ráérek, van valaki, akin feltétlenül bosszút szeretnék állni. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam mását egy plakáton. Letéptem a papírdarabot, mely rövidesen pixelekre hullott a kezeim között, előrevetítve a sorsát a valódi Rennek is. Keh, szánalmas halált fog halni... Útnak indultam észrevétlenül, az árnyak között lopakodva, végig a vidámparkon. Láttam a szétesett körhintát, a lerombolt bódékat, emberek menekültek a kitörő felfordulásban. A világ megérdemelte ezt a káoszt, illett a valódi arcához. Nem, ez volt a valódi arca. Betértem a temető kapuján, néhány emlékhely már itt is tönkre volt téve. Egyre voltam kíváncsi, és azt meg is találtam. Ranmaru... Tisztán emlékszem, magamat hibáztattam a haláláért. Bolond voltam, messze voltam én attól, hogy élet és halál felett uralmam legyen. Annyira kétségbeesetten kapaszkodtam abba, hogy legyen valami jelentőségem... Még ilyeneket is kitaláltam :/ Egy lányt megmentettem egyszer, de a sorsát ő sem kerülhette el. Ostoba módon rivalizálni akart velem, és ez lett a veszte végül. Legalább jól (el)szórakoztam vele.
Nyalókámat átfordítottam nyelvemmel a szám másik felébe, majd továbbsétáltam és elhagytam mind a szemüveges íjász sírját, mind a temetőt. Arra gondoltam, talán a látvány felébreszt bennem valamit, de nem, hidegen hagyott az egész. Egykedvűen siklottam végig a romok között, fél szemmel a környezetemet vizsgálva, de nem figyelt fel rám senki. Miért is tette volna? Egy szürke kisegér senkit sem érdekel, még akkor sem, ha történetesen lány. Mindent megtettem azért, hogy külsőm még véletlenül se legyen figyelemfelkeltő, kerültem a tekinteteket, mereven bámultam magam elé, miközben haladtam célom, a színpad felé. Csupán egy-egy pillanatra fordítottam a fejemet el, ha felfigyeltem valamire, de többnyire valami undorító dologgal néztem szembe. Nem tettem különbséget ismerős és ismeretlen között, még Judy is csak egy másodpercet érdemelt ki tőlem, bőven elég volt annyi ahhoz, hogy felfogjam, éppen rámászik egy fiúra egy másik lány társaságában. Kavargott a gyomrom is a gondolattól, hogy én ilyesmit csináljak, kirázott a hideg, ha a helyébe képzeltem magam. Hogy én nyelves csókot adjak? Hogy provokatívan hozzásimuljak valakihez? Elképzelhetetlen, soha többé nem fog ilyen történni. Ujjaimmal megérintettem az ajkamat. Száraz volt és cserepes, mégsem nedvesítettem meg. Minek? Nem volt rá motivációm, tökéletesen ellátta a funkcióját így is.
Egy részben jéggé fagyott épület azonban megállított. A Dicsőség Palotája cseppet sem nézett ki túl pompásnak, és ez így is volt rendjén. Dicsőség nem létezik, csupán szemfényvesztés. Egy módja az önfényezésnek, az önbecsülés hiányban szenvedők egójának növelése ez a kifejezés csupán. Bekukkantottam a kapun, a káosz ezt a helyet is elérte. Törött, felborult szobrok, a helyiség egyik fele megfagyva, a másik fele lángokban. Beljebb kerültem, ismerősnek tűntek a figurák, és valóban. Egykoron ünnepelt játékosok képmásai álltak romokban, és némi nézelődés után felfedeztem a sajátomat is. Végignéztem a talapzaton felsorolt hosszas listát, és prüszköltem egyet. Sosem ismerték el a sikereimet, köszönetet csak elvétve kaptam, annál inkább irigykedést, mert jobban kitűntem, mint mások. Ez volt a jutalma annak, hogy jobb voltam náluk. Nem érte meg, pont fordítva sült el, mint én azt szerettem volna. Késem megvillant és egy határozott szúrással apró darabokká törtem a megfagyott szobrot, majd ugyanígy tettem a mellette lévővel is. Továbbvitte a kezemet a lendület. Valami Kazuma faragványát intéztem el örökké. Ismerős volt a neve, de nem érdekelt, bárki is volt az. Sötét tekintettel csörtettem ki a teremből, és folytattam az utamat. Ideje volt megérkezni a fő attrakció helyszínére.
Rengeteg ember volt kíváncsi a koncertre, ez pedig a malmomra hajtotta a vizet, elvégre könnyebb volt elvegyülni a tömegben. Szó nélkül tűrtem, ahogy egy-két figura nekem jött, és még csak elnézést sem kért, pusztán a földre szegeztem a tekintetem és céltudatosan haladtam előre. Kutya se hederített rám, noha itt már akadt egy-két fazon, aki megbámult, de végül nem tettek semmit, csak mentek tovább, vagy visszafordultak a színpad, avagy a társaik felé. Azonban még ez is túl sok figyelem volt, azt szerettem volna, ha még ennél is kevesebbet szentelnek nekem. Eszembe jutott, hogy felvehetnék egy köpenyt, ám az inkább rám vonta volna a figyelmet, elvégre egy rejtélyes alakot mindenki megbámul félelemből vagy puszta kíváncsiságból. Ezek szerint még ilyen ódivatú ruhákkal, gyerekes frizurával és szemüvegesen is... eh... talán csak azért, mert lány vagyok. Igen, csak ez lehetett a magyarázata. Egy bódé oldalának dőlve álltam meg, és a nyalókámat a számból kivéve fésültem át a terepet rejtőzködésre alkalmas tereptárgyakra, menekülési útvonalakra koncentrálva. Nagy és nyílt tér volt, ami nem tetszett, viszont a tömegben könnyű volt elbújni. Arra nem is gondoltam, hogy a színpad háta mögé távozzak dolgom végeztével, ott szemmel jól követhető lennék, hiszen csak ritkásan fordulnak elő arra tévelyedő emberek. Mihelyst felmértem a terepet, már indultam is tovább, nem volt jó ötlet sokáig egy helyben maradni, hiszen akkor jobban megmaradhatok egyesek emlékezetében. A színpad oldala felé tartottam, ám egy bizonyos látvány megállított. Nem sokkal ezelőtt érdektelenül figyeltem, ahogy Judy-chan kikezdett egy pasival, de azok ott Hinari és Anat voltak. Kissé lehajtottam a fejem és szúrós szemmel méregettem kettősüket, majd visszatettem a számba a nyalókámat és arra fordítottam a lépteimet. Egyetlen célom volt, megzavarni a kis idillt, a módszerem pedig egyszerű volt. Amint odaértem, úgy haladtam el mellettük, hogy kibillentsem Hinarit az egyensúlyából és fellökjem. Megtorpanás nélkül mentem is tovább, és miközben a szőke mitugrász pattogott a színpadon, elérkezettnek láttam a pillanatot. Mindenki rá figyelt, így könnyedén beosonhattam a kulisszák mögé. Egyik késem már villant is a kezemben, tekintetemmel pedig Rent kerestem. Még azelőtt lépni kívántam, mielőtt a közönség elé lép.

by **Aidor** Pént. Szept. 13 2013, 20:12

/bocs a késésért, most pótolok/

-Még mindig itt vagy?
-Itt...addig legalábbis amíg nem válaszolsz a kérdésemre...
-Áruld el... másik énem.... úgy néz ki ez az út mint ami vezet valahová?
-Azt nem tudhatjuk amíg ki nem próbáltuk. És még közelebb léptem a tükörhöz, hogy alaposan át vizsgálhassam rejtett kapcsoló után kutatva. Nem találtam...
-Nos... valami?
-Nem, semmi...
-Valóban... most, hogy erről meg bizonyosodtál akár távozhatnál is...
-Lehetséges, hogy mégis van itt valami és ezért akarsz elküldeni?
-Nem, csak idegesítesz....
-Hasonlókép érzek, de honnan tudjam, hogy nem versz át?
-Igazán hihetnél saját magadnak... Nincs itt SEM-MI!
Ezen elgondolkodtam... aztán rájöttem, hogy ha valakiben magamon kívül meg kéne bíznom akkor az biztos nem a kiszuperált klónom lenne....
-Nem... nem hinném. a klónom erre olyan arcot vágott mint akit nagyon bosszant...valami. Fogát csikorgatta és motyogott az orra alatt. Végül azt mondta:
-Hát jó... A következő pillanatban a tükrös szoba eltűnt, nem volt se le,se fel... Ott álltunk a semmi???? közepén.... sehol egy tükör.... de ő is ott volt.
Ekkor már tudtam, hogy baj van, fegyveremért nyúltam amilyen gyorsan csak tudtam, de amint hozzá értem a késem markolatához.... Egy villanás egy csattanás és a késem messzire repült a semmibe. Nem láttam, nem éreztem semmit... de tudtam, hogy én... illetve ő volt. A másik késemet sikerült kirántanom és a másik énem felé döftem vele. De egy számomra láthatatlan el szikrákat vetett rajta és szilánkjaira törte és ugyan azzal a lendülettel ahogy a szikrák végig kúsztak a repedő fegyveren átvágta a markolatot és vele együtt a kezemet is. Hp csíkom iszonyatos sebességgel csökkent. Védekezőn emeltem magam elé a karom, de nem állhatta útját a láthatatlan erőnek. Végig szántotta a testem az arcom le, leválasztotta a végtagjaimat. a teleportáló kristályomért nyúltam... de már nem volt mivel. Majd két kés állt belém. Végre meg pillanthattam gyilkosaimat majd egy könnyed mozdulattal a vigyorgó énem kettészakította a testemet.
Úgy fest, hogy nem csak a nézőpontunkban, de a szintünkben is komoly különbség volt.... és bele gondolni, hogy így ér véget.... ironikus........................

-Hát ennek kámpec... Ennél kicsit többet vártam el magamtól, hogy is mondjam nagy csalódás volt. Elmebeteg hely ez... apropó... hely.... hol is vagyok? Semmi.... otthonos, de a semmin kívül nem lehet semmiben sem gyönyörködni. A semmi meg egy idő után elég unalmas... ha csak nézik. Érdekes dolog a semmi... se nem fekete se nem fehér.... se nem világos, se nem sötét. De akkor minek írhatnám le ezt a látványt? Egyáltalán, hogy kerültem ide.... Igen emlékszem mikor kiléptem a OAS-ból majd mentem bosokat irtani a valóságban. Majd... igen...igen emlékszem nem lehet a portálok között teleportálni és egy Okihika Abayak nevű fazon aki állítólag a OAS készítője be jelentette, hogy nem léphetünk be többé az OAS-ba egészen addig amíg végig nem megyünk mind a 100 pincén és a mobjaik megölésével és lenem győzzük az 1. pince fő mobját. Ezenfelül közölte, hogy ha meghalhatunk... ez persze eddig is így volt... sőt teljesen egyértelmű volt, ha megölnek természetes, hogy meghalsz. De aztán azt is mondta, hogy ha a valóságban meghalunk, meghalunk a játékban is. Ezen mindenki meg döbbent senki nem akarta elveszíteni a kemény munka árán fejlesztett karakterét. Nekem például lvl 12-es középiskolásom volt.... már benne voltam a top 100-ban.
Egyáltalán nem könnyű játék... de élvezetes. És most talán mindent elveszítünk... karaktereinket állítólag kórházba vitték, de semmi többet nem tudunk így hát... elindultunk, hogy le jussunk az 1. pincébe. Sok mindenen mentem keresztül a Jk-k rengeteg küldetés adtak, hogy csak néhányat említsek: Sötét csóka vadászat.... Sütemények lázadása más néven süteményválság.... Rekcud és a 3 rabló, Meg a legendás küldetés mikor megkellet találni a legendás rozsdás bicskát, aztán az lett a vége, hogy mindenki talált egyet.... Sőt igazság szerint én árultam... 100 loc-ért darabját. Nem tettem mást csak kiírtam, hogy legendás rozsdás bicskák eladók.... gyorsan elkapkodták én meg, meg gazdagodtam. Aztán volt valami vidámpark is 100 pincében és ép kifelé tartottam egy elmebeteg tükör szobából mikor a bejárat helyén belefutottam saját magamba. Na persze addigra már sokadjára és elegem is lett magamból ezért elkezdtem bölcselkedni, aztán az lett a vége, mint az előtte lévő.... 20-30? Esetben.... de nem számít eltűntem és most itt vagyok a semmi közepén. Egy magammal. Egészen addig amíg nem lett elegem belőle és ki nem nyírtam magam, akkor már én se voltam ott... De a semmi kezdett eloszlani a falakon tükrök jelentek meg, meglepő módon nem darabokban és a jól ismert folyosó tárult elém. Itt az ideje elhagyni ezt a helyet.... Kezd már elegem lenni magamból....

/még folytatom a pótlást, csak van némi ikklet hiányom, meg a gép nagyon frissíteni akarja magát... nyugodtan jöhet a a folytatás is, majd nyomok egy "edit"-et és folytatom/

by **Lizbet** Pént. Szept. 13 2013, 22:03

Ejj, ti gonik!!! Törtök, zúztok, mint a megvadult kisgyerekek és még a legszebb szobrot is tönkreteszitek, igazán lesújtó Sad

. Csak természetes, hogy van egy kis felfordulás, kis sikongatás, futkározás egyes részeken. végezzétek tovább a „munkátokat” hőbörögjetek, élvezkedjetek, beszélgessetek, mindaddig, míg fel nem figyeltek pár hangosabb sikolyra. Jah, sikoly, halálhörgés Twisted Evil

Csak természetes, hogy figyelmeteket a hangok irányába összpontosul. Már akit érdekel az ilyesmi Rolling Eyes

Egy érdekes férfit láttok, sétálgatni, körülötte denevérféleségek repkednek, mellette pedig egy párduc unottal lépked. Közelében az emberek sikítva összeesnek, vonaglani kezdenek a földön, és azon szerencsések, kik vonaglásukkal útját állják: aranyos vörös, fekete lángok égetik hamuvá, vagyis pixellé.
Ha a közelébe merészkedtek, fura hangot hallotok (mint a LoTR-ban a lidérc sikolya \o/) melyet a denevérek adnak ki magukból és minden porcikátokban fájdalmat éreztek még ebben a fájdalommentes világban is. (a fickó öt méter sugarú körében érzitek csupán ezt)
A Párduc közben úgy dönt, körutat tesz, titeket szemel ki magának. Közel megy hozzátok, megszaglász titeket, vicsorog, de gazdája nem néz felétek, csak lassan, komótosan halad folytatva útját.

Nos, gonikáim, mit tesztek? Menőztök, futtok, visszaálltok az állatnak, beszóltok a fickónak, vagy annyira megijedtetek, hogy semmit sem csináltok, lefagytok? Menő gonik, gyáva gonik, okos gonik, vagy csak gonik? Mik vagytok ? \o/
Annyi tuti, hogy mindegyikőtök találkozik ezzel, emberrel, persze nincs belőle több, nem egyszerre van ott mindenhol, csak az útjába estek éppen Rolling Eyes

Szólimit: elég az 500, de menőbb az 1000 Cool

Határidő: Szeptember 20 éjfél

by **Anatole Saito** Szomb. Szept. 14 2013, 01:19

Itteni garázdálkodásom eddig egészen jól alakul. Mókázunk kicsit a vurstliban, durrogtatok pár tűzgolyót, a felgyújtott petárdák és tűzijátékok nagyot szólnak, de mielőtt feltűnést kelthetnénk, jobban mondva mire lefülelhetnék, hogy én vagyok a tettes, Aldo cimbi már le is ránt a föld alá, így megússzuk a balhét. Ügyes kis képesség ez a kuka gyerektől, éppen emiatt a skillje miatt vettem magamhoz. Bármikor meg tudunk lógni és mindent megúszunk ép bőrrel. Persze emiatt szinte minden pontját specre kell költenie, így harcban kb. hasznavehetetlen a srác.
Aztán betértünk arra a koncerttérre, ahol valami buli van készülőfélben, ugyanakkor csak egy szöszi suhanc próbál maga mellé társakat toborozni. Egy pillanatra elgondolkozok arról, hogy esetleg társulhatnánk, azonban a szövegelése nem igazán nyeri el a tetszésem. Megtréfálom kicsit a mitugrászt és intézek felé pár szót, hátha jobb belátásra térítem. Szeretem a feltűnősködést, s a kis hullócsillagommal igazán magamra hívhattam a figyelmet. Ha gond van, Aldo úgyis kimenekít. Ami viszont ezután következik, az igazán ínyemre való. Egy szőke bombázó szambázik oda hozzám, olyan szöveggel, hogy belül is igazi férfi vagyok-e, meg hogy mellém egy vadmacska illene. Bizonyára magára célozgat, mint cicuska, s ha a búgó hangja nem lenne elég meggyőző, most már egészen a közelembe kerülve már a szakállamat cseszteti. Beképzelt picsa. Azt hiszi pár behízelgő dumával levesz a lábamról és eldurran az agyam. Nem ejtettek a fejemre, ugyanakkor a személyem valóban megérdemel egy olyan csajt, aki piedeszálra emel. Megszoktam már eddig is, hogy a csajok keresik a társaságomat, de úgy tűnik a tükörvilágban is én lettem az alfa hím az iménti attrakciómmal. azonban mire szólhattam volna, egy elővigyázatlan liba egyenesen beleszalad a szőke hódolómba és kis híján fellöki. Mielőtt azonban nagyot zakózhatna figyelmetlen partnerem, elkapom a derekánál fogva és egészen közel húzom magamhoz. Balommal továbbra is a derekánál tartom, innentől kezdve már az én zsákmányom és nem mondok le róla, főleg, mivel tálcán kínálta fel magát. Jobbommal pedig ujjaimmal végigcirógatom az arcát. - Édesem, én kívül belül igazi férfi vagyok, efelől ne legyenek kétségeid. - S ha lehet, testét még közelebb húznám az ágyékomhoz.
Egy dolog azonban nem hagy nyugodni, mégpedig az, hogy mi ez a nagy közeledés? Persze megvan a rossz fiús macsó kisugárzás, ami igazi csajmágnes, de biztos vannak még ilyenek ideát is rajtam kívül. A másik aspektusa a helyzetnek, hogy ideát még teljesen ismeretlennek számítok, szóval még csak a hírnevem sem előz meg. Ráadásul a csaj nem az a fajta tini rajongók egyike, akik csüngeni szoktak rajtam, hanem elég céltudatos nőcskének látszik. Valamit akar tőlem? Vagy egyszerűen csak fogadjam el, hogy hatásos volt a belépőm és tényleg csak azt akarja egy éjszakára, ami a gatyámban van? Mert ha tényleg így van, akkor könnyen megoldhatjuk a problémáját a kis csajnak. Ha már ilyen közel keveredtünk egymáshoz, nem habozok és apró csókokat hintek a nyakára. Azonban Aldo, az az idióta pont az élvezetek kellős közepette zavar meg, mikor ajkaim már a nőé felé vándorolhatnának.
Aldo ugyanis időközben felfedezett egy furcsa alakot, akit denevérek zsongnak körbe, ami viszont ennél is érdekesebb, egy párducot, aki morogva, vicsorogva járja körbe a küzdőteret és egyenesen a kölyök felé közelít most éppen. Próbálna hátrálni pár lépést, amikor is belém ütközik és hangja híján a ruhámat ráncigálva próbálna jelezni. Én mindebből csak annyit veszek észre, hogy a tökkelütött kissé meglök és a ruhámat ráncigálja. - Kopj le! Nem látod, hogy el vagyok foglalva? - s egy erőteljes rúgással arrébb tessékelem a gyereket. Mielőtt azonban zokon vehetné a mostoha bánásmódot, elzakózik a földön és egyenesen a cicus útjába kerül. Így jár az, aki nem tudja hol a helye. Mire azonban túl közel kerülhetne hozzá a párduc, eltűnik a föld alá menekülve.
- Hol is tartottunk? - fordulok vissza a szőke leányzóhoz, s ismét a nyakát venném célba, hogy egyre mohóbb és vadabb csókokkal illessem. Szabad jobb kezemet a hajába túrnám, majd ha már kellőképpen átadta magát az élvezeteknek, akkor hirtelen belemarkolok a hajába és kissé eltartom a fejét az enyémtől. Igen, durva mozdulat, de ilyen hatásvadász eszközhöz akarok folyamodni. - Egyet jegyezz azonban meg édes... ha átversz, ne várd a holnapot! - Veséig hatoló tekintettel meredek rá, melyből kiolvasható, hogy nagyon is komolyan mondtam az iméntieket, ugyanakkor váratlan lépésre szánom el magam. Nem tudok tovább ellenállni az ajkainak és el akarom orozni a csókját.

by **Halász Alex** Szomb. Szept. 14 2013, 11:09

Épp csak, hogy elkezdeném amiért idáig eljöttem, mikor belekontárkodik egy idegesítő alak. wtf

Felettébb untató volt az a tűzgömb amit elejtett felém. Nem is nagyon izgattam magam rajta, még csak el se tudott találni vele. Vetek egy megvető pillantást felé, majd csak egy féloldalas fél fordulattal tisztelem meg. Ezt is csak azért, hogy láthassam a bárgyú pofikáját.
- Ó, milyen őszinte itt valaki.
Már azon gondolkodtam, hogy megmutatom neki, mi is az erősek jellemvonása, amiről itt hablatyolt itt nekem. Teljes fordulatot vettem, hogy egészében láthassam a fickót. Nem valami nagydarab, inkább az a nyakigláb figura. Elmosolyodtam a látványon. Semmiség! :)Valószínűleg, hogy játszhassa a nagyfiút nem rakott sokat gyorsaságra, nekem viszont erőn és gyorsin is sok van. *-*
Ha úgy adódik, szívesen megmutatom neki is, hogy milyen a karakterhalál, de egyelőre ha megérti, hogy jobb vagyok nála, megengedem, hogy behódoljon. ^^
Olyan nagy szívem van! Rolling Eyes

Ott álltam felette, felszegett fejel, azzal a tipikus lekezelő testtartással, és már nem csak hogy ő nem, de a néző közönség sem érdekelt, ami a kis közjátékunk miatt megcsappant. Nem bántam. Kit érdekel, ha esély adódik harcra? *-*
Azonban mielőtt aktivizálhattam volna magam, megjelent egy nőszemély. Egész egyszerűen elmászott mellettem, át a színpadon, le a ficsúrhoz. o.O Az a szöveg meg amit letolt, meg amit még letolt! O.o
Elnyúlt az arcom, főleg mikor megismertem benne Hinarit. A fazon is hasonlított valakire, de ez a macsós maszlag kiverte a fejemből, hogy kire. Nem ismerek senkit ilyen beképzelt dumával itt, hacsak nem Rent, de ez messziről sem hasonlít rá.
Nem ejtettem ki a lány nevét, ha menni akar, hát menjen, mégis valahol belül fájt az érzés. Ennek a pökhendi alaknak adja magát, mikor csak épp rájött valami porszemre arról, hogy mit is kell tenni a gyengékkel. Hát cöhh, ennyiből nem lesz kiskirály, Hófehérke! Az ott csak gyerekjáték lent kislány, én vagyok a főfogás! Cool

Persze, hogy mérges voltam, nézni se akartam ezt az elcseszett jelenetet, de azt az örömet nem adom meg a sapkás fazonnak, hogy elforduljak. Még mit nem! ˇ^ˇ

Így hát egy darabig csak tűrtem, és figyeltem, hogy mit hoznak ki ebből ők ketten. Persze azt amit vártam, hát mire gondolna egyből egy ilyen izomagy? Mad

- Cshh ...
Elhúztam a szám a perverz reakciójára. És az a duma! Abból nem eszel kisöreg! Túl nagyra vagy magaddal.... >.> ideje megmutatni, hogy nagyobb a világ attól, amit ismersz. ˇˇ
Körülöttem a tömeg tombolt, s bár éreztem, hogy nem miattunk, most egy cseppet sem érdekelt, hogy mi a fene szállhatta meg őket. Még elő se rántottam a késem, mikor megindultam a férfi felé. S a másodperc töredéke alatt értem hozzájuk, majd két szép vágást ejtettem a mitugrászra. Egyet lent a hasán, és egyet a nyakára, csak hogy tudja hol a helye. ˇˇ Már amúgy is sárga voltam, mit nekem ez? Rolling Eyes

[Event] Tükörkép - Page 3 Tumblr_mlb16iUdf91ropwhio1_500

Aztán szép lassan felegyenesedtem. Remélem nem olyan ostoba, hogy a képességemet is kelljen használnom. Mármint a másikat. :roll:Alexét Smile

Mert hogy ez a saját képim volt. Cool

Csak fél szemmel figyeltem az ipsét, a másik Hinarira szegeződött.
- Szerintem rosszul választanál vele, szépség. Smile

Hogy körülöttünk megbolydult az egész hely? Kit érdekel? Razz

Hinari válaszára várok, csak azután a többi. ˇ^ˇ

Nah jó, ez így nem igaz. Észre vettem ám, ahogy egy párduc vetül rá valami kölyökre. Ha valóban veszélyes, legfeljebb viszem magammal az egzotikus szépséget is. Cool

by **Askr** Szomb. Szept. 14 2013, 15:05

4. kör

A legteljesebb mértékben egyetértettem a társammal. De mit is izgulok a rosszabbik alteregóm problémáján? Ha teljesen önálló lehetnék, Hopetól elszakadva, a szívem legnagyobb álma valóra válna. De ha ő meghal, úgy valószínűleg én is vele pusztulok, s eme tényen semmi se változtathat. Egyek voltunk, ám végül úgy tűnik, hogy felülkerekedtem az elavultabb alteregómon. Örültem, de erről senkinek se beszéltem - még Sköllnek sem. Lassú, komótos lépteim visszhangozták az épületet. A fehér farkas mindvégig előttem járt, mintha vezetni próbálna. Nem mintha érdekelne, mit csinál. Sköll itt-ott oldalra nézett. Nem igazán kötött le, vajon miért is nézelődik, az ő baja. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel haladtam tovább. Még mindig nem hagyott nyugodni annak a bolondnak a visszakozása. Visszakozott, küzdött, mintha az élet csakis harcból állna. Igaz, hogy ebben a zord virtuális kelepcében az életért kell küzdenie, de nem tudja, mikor kell abbahagyni, hol a határ. Lassan megcsóváltam fejemet.
- Az ostoba. - mondtam, majd amint Sköll rám pillantott, elkaptam róla tekintetemet. Nem akartam foglalkozni Askrrel. Bolond, kicsinyes, gyerekes. Ha tényleg nem múlna rajta az életem, saját kezűleg intézném el. Csupán az ő árnyéka vagyok, semmi több. Élni szeretnék. Élni a valóságban, ahol a szél anyai szeretettel ringatja a fák lombjait, az anyaföld minden egyes fűszálát, a víz és az élelem pedig éltető erővel tölt meg. Nem csak ebben a világban, de magában, a fiúban is raboskodtam, akár egy kalitkába zárt madár, ami másra se vágyik, minthogy szabadon szárnyalhasson, az ég alatt, a felhők felett. Ha szabad lehetnék, azt tehetnék, amit csak akarok - a határ a csillagos égbolt. De mit is tehetnék ennek az ügynek az érdekében? Elszigetelődni az olyan kicsinyes bolondoktól, mint a rosszabbik énem vagy álljak be az ostobák sorába? Itt is annyi alternatíva bukkant fel, hogy meg sem bírnám számolni. Senkiben se bízhatok meg. Igen, senkinek sem kötöm az orrára, mit akarok tenni. Sköll az egyetlen, kire egyáltalán számíthatok.
- Mi az óhajod, bátyám? - A legváratlanabb pillanatban a nőstényfarkas ott termett mellettem, pofáját az oldalamhoz dörzsölte. Mélykék íriszeiben láttam, hogy mindenképpen segíteni akar. - Öljek meg valakit?
- Lehet. - mondtam türelmesen. - Szabad akarok lenni. Független, és egyedülálló. - folytattam, miközben már messze, a tükörépülettől messze jártunk. Sköll csillogó szempárral nézett fel rám, akár egy kiskutya az anyjára. Orrával bökdösött, aztán egy sejtelmes kuncogással jelzett nekem. Ahogy a bolondnak rosszat, úgy ez nekem jót jelentett.
- Zárjuk ki magunkból őket. - Éreztem, hogy ez alatt Askrre és Hatira gondol. - Itt az ideje, hogy megtanulják, mi az élet igazi arca: gonosz és mostoha. Ha nem értik meg, mit kell tenniük, az a saját problémájuk. - szemei tágra nyíltak, pupillái démonian összehúzódtak, és egy ördögien gonosz mosolyt eresztett el. Pontosan olyat, amilyet én elvárok Skölltől. Sejtelmesen hümmögve, egyetértésemet pontosan így fejeztem ki. Úgy van, tetszett a gondolat, és így végül talán sikerülhet elemésztenünk őket.
- Ha olyan virágot akarok, ami jóval szebb, nincs más hátra: pusztítani, aztán újraalkotni. - jelentettem ki ridegen. Pusztítanom, ölnöm kell, hogy jobb legyen nekem. Nekünk. Az ég felé néztem. A madarak ott szálingóztak, köröket tettek, és jobb se dolguk volt annál. Irigyeltem őket. Idáig a sötétségben tengődtem, a fény legmélyebb bugyrában. Életemben először éreztem azt, amit eddig még soha: felszabadultságot, megkönnyebbülést. A gondterheltség híján azt csinálhattam, amit akartam. Nem léteztek gátlások, ám nem akartam magamat a többi bolonddal összehasonlítani magamat. Tudom, hogy náluk sokkal jobb vagyok. Annyira, hogy a közelükbe se kell mennem, és már kitűnök a tömegből. Valószínűleg. De hogy ez beigazolódjon, ki akartam próbálni valamit. Mindig is a gyorsaságra, semmint az erőre törekedtem, a többet ésszel, mint erővel alapon. Talán pont ezért történt az, hogy a rosszabbik énemmel ellentétben a sebesség lett a fegyverem. Élveztem. Úgy siklottam el mások mellett, mint egy lágy szellő, és senki sem tudta, mi lehetett az. Csupán egy-két másodperc erejére váltam villámmá, de az a kevéske idő is elegendő volt ahhoz, hogy jól érezzem magamat. Elégedettség töltött el. Egy ilyen hatalommal a birtokomban akár ölni is tudok. És ahogy elnéztem, egy kis népritkítás nem ártana, a színpad mellett. Megálltam, miközben vártam, hogy Sköll néhány pillanat alatt beérjen engem. Egy kis takonypóc játszotta a világmegváltó békepapot. Cöh, méghogy segíteni. És rajtam ki fog segíteni? A jó édes senki! De igazándiból nem is érdekel úgy a kis taknyos - csak bort iszik, és vizet prédikál. Az eszüket vesztett seregbe kerültem, ám egy kérdés igazán foglalkoztatott: ez engem miért is érdekel?

by **Snowcat** Kedd Szept. 17 2013, 11:49

Ott ültem birodalmamban és figyeltem a többi szánalmas alakot, akik nagyra-főre felül akarnak kerekedni egymáson, szinte már lassan ölni képesek a másikat csak azért, hogy megmutassák, kik itt a főnökök.
Naiv férgek. Nem tudják, hogy itt mindenek felett én állok, mint a kilencvenkilences szintű játékos, az Aicrad igazi ura. Nem egymásnak, hanem nekem kellene behódolniuk, tiszteletüket tenni. Az a ostoba csitri (Hinari) is jobban tette volna, ha nem járatta volna itt feleslegesen a száját. De mielőtt ő távozott is volna, legyintettem egyet a karommal, és fekete, fagyos karok megragadták őt, és kidobták. A szobrát is utánadobtam (bár nem a lányra, hanem mellé a földön ért földet, apró darabokra esve), csakhogy vegye tudomásul, hogy én nem fogok neki szívességet tenni. Neki kell szívességet tennie nekem. Vártam egy kicsit, mire újrahasználhattam a fagyasztást. Ezúttal a teljes palotát befagyasztottam.
A következő érkező lány (Mirika) sokkal szimpatikusabb volt. Örömmel néztem, ahogy pár szobrot, amit még nem törettem össze a szolgáimmal, késeivel megtördelte.
- Szemrevaló lány, neked nagy elképzeléseid vannak az egészről, ha jól látom. Csatlakozhatnál az én céhembe, a birodalmam része lehetsz. Mellettem olyan elismeréseket érdemelnél ki, amit érdemesebb szájukra venni a milliónyi hitvány féregnek.
A lány minden érzés nélkül elment, de remélem, visszatér még.
Regina itt ül mellettem hűségesen, ahogy tőle elvárom. Ám most felállt, hogy odamehessen a frissen összetört szobrokat megszaglászni, és széthordani, hogy le legyenek az utamba, mikor valaki idejön, hogy kihívjon egy leszámolásra. Minden leszámolást eddig az ellenfeleim vesztettek el, legtöbbjüknek már meg is volt a karakterhalála. Ám mindig volt egy kivétel, akit inkább leginkább elkerültem messzire. Persze, nem volt hatalmas, mint én, de voltak olyan képességei és aurái, amik felidézték bennem azokat a szörnyű fájdalmakat, amiket még a rendőrségen kellett megszenvednem két napon keresztül.
A fekete tigrisem éppen a fent említett feladatával foglalkozott, mikor bejött egy ismerős párduc. Lassan, komótosan megközelítette az enyémet, hogy megszaglássza. Regina állta ezt, de hátrálni kezdett. Ebből tudtam, hogy valami nem stimmel.
Előrántottam a rúnák és csíkjai mentén fagyos neon színben villogó kardomat, hogy lesújtsak az idegen, de még fel sem ismert állatra, mikor fájdalomérzetet okozó sikolyhangok csapták meg füleimet. Ott állt ő előttem. Az egyetlen, akit mindig is elkerültem messzire. Az egyetlen, aki képes ebben a játékban olyan fájdalmat okozni, amilyet maga KA sem tudott volna beprogramozni. Az egyetlen, akit sose tudnék legyőzni. Az egyetlen, akitől nem kívánnám meg karakterhalálomat. Ha mégis eszembe jutna az öngyilkosság (márpedig ilyen nem lesz!), ő lenne az első, aki szívesen intézne nekem egy gyors halált, még mielőtt annyit mondhatnék, hogy "végeztem a tükörképemmel".
Meghátráltam, és miközben néztem az magába néző, elsétáló alakot, a denevéreit és fekete párducát, eltettem a kardom. Ott álltam, és néztem, mi dolga van itt errefelé. Vártam, mit fog tenni. Vajon megtámad? Vagy át akarja venni az uralmat itt a fagyos birodalmamban? Mit akar? Semmit. Én se tettem semmit.
Lassan visszaültem a trónomra, és figyeltem a távozó alakot, meg az őt követő macskáját. Regina egész idő alatt megdermedten, felborzolt szőrrel figyelte a pillanatok alatt lefutott eseményeket, majd csak szép lassan visszatért a romeltakarításhoz. Ami biztos, az biztos, ezt olcsón megúsztam. Talán egyelőre. Egy magamfajta nagyúr mindig a bölcsebb megoldást választja, és sose kezd ki azzal, aki talán végezhet is vele egy pillanat alatt. Ilyenkor szépen hagyni kell, hadd csinálja a dolgát, vagy ne tegyél semmit, és várj. Vagy csak nézzed tisztességes távolságból tevékenységeit.
Most mi fog történni ezután?

- Nyááá, ki volt ez a rémes alak?? Még a tesó is majd bepisált tőle!
- Honnan veszed, hogy nagyon félt tőle, papa?
- Hát figyi, olvasok én a gondolataiban, mivel mi olyan egyek vagyunk, mint Lich King Arthasszal!
- Azok kik? Melegek?
- Öhm... nem érdekes. Hé Regina! Mi lenne, ha én az enyémben, te meg a saját tükörképedben keresnél valamit, amivel megszívatnánk őket?
- Az nagyon csúnya dolog!
- Ugyan már... az nem csúnya dolog, hogy magukba olvasztottak minket?!
- De.
- Na ugye, hogy ugye, nyo! Mivel úgysem figyel rám, most itt van a megfelelő pillanat, nyehehehehe...
- Sötét gondolatai lehetnek biztos... de én meg látom, miket csinált a másik Regina!
- Az semmi ahhoz képest, amiket én fedeztem fel a tesóm fejében! Nekem volt olyan, hogy bántottak a dutyiban? Látsz rajtam tetkót?
- Papa, könyörgöm, hogy lássalak téged, mikor csak telepátián tudunk egymással beszélni, mert csak egy gondolatok, belső hang vagyunk a te és az én tükörképeink fejében! De eddig se láttam rajtad egyetlen tetkót sem. Miért kérded?
- Tudod, elfogták a tesót valami balhéért régen, és azok a rossz rendőrök meg tizennyolc éven felüli dolgokat műveltek vele, és még rá is varrtak egy tetkót úgy, hogy az fájjon neki. Most már meg tudom érteni, miért pipult be, mikor megkérdeztem a tetkóját, ahogy levette a sisakját.
- Az enyém meg el van nyomva rendesen, de így is úgy áll hozzá, hogy nagyon szereti a gazdáját, tiszta szívéből.
- Hát igen, a petek már csak ilyenek. És te is hűséges vagy hozzám, igaz?
- Igen, de te legalább jobban értékeled a dolgaimat, mint a tükörképemét a tied.
- Szegény szerencsétlenek, nyo! Talán a szívatással mégis megpróbálhatnánk mutatni nekik valamit. Vajon a tesó bele tud látni az én emlékeimbe és gondolataimba?

by **Chancery** Kedd Szept. 17 2013, 16:09

- Chan, olyan dögös vagy ma, mi történt veled?
Ooh, semmiség, Yui drága, csak megszállt a gonosz énem, aki most arra pályázik, hogy lefeküdjön veled csak azért, hogy ezzel kínozzon. És te, hogy vagy mostanság? Pfáj... .__.
Mivel mantrázásom nem járt sikerrel, és Leptys vöröslő szemein keresztül tovább peregnek az események, rászánom magam, hogy én is végigmérjem alaposan SAO-beli legjobb barátom immár új alakzatát. Nem tagadom, a fehér haj tetszik (mindig is oda voltam a hosszú fehér hajért, legyen pasin vagy csajon, csak nekem nem áll jól szerintem >.>), de az arckifejezése, a tekintete, a testtartása már nem. Ez nem Yuichi. Ez valaki más. Ezer szamuráj körül felismerném őt, és ez nem ő.
Szinte végigfut elmémen a hideg (ha már saját testem nincs), mikor végigmér azzal a... tekintetével. Nem találok rá jobb szót, és az is 18+-os, ezért inkább nem írom le. Majd meg is szólal, egyértelmű célzást téve, amitől egyenesen jéggé válik mindenem. Szemeim előtt lepereg a képsorozat, talán Laptys ármánykodása nyomán, ahogy... nem, ebbe bele se akarok gondolni, nem akarom elképzelni, képtelen vagyok rá!
Leptys elégedetten dorombol a szamuráj közeledésére és olyan pózban fogadja, amiről nem is tudtam, hogy a testem egyáltalán képes rá. Bár való igaz, hogy ez még a saját testemnek sem mondható igazából. Karcsúbb, magasabb, izmosabb, és meg se merem tippelni, hány számmal nagyobb a kosármérete mellkasi szinten.
- Figyelj, kitaláltam valamit kettőnknek. Gyere velem a cirkusz fősátrához, úgy tennék veled olyat, amit még eddig soha.
Ledermedek. Nem tudok erre mit mondani, beindult a Windows-effektus és ledermedek, amit szinte érzem, hogy Leptys mérhetetlen örömmel figyel. Élvezi, ahogy kínozhat, ami megint csak az én ellentétem bizonyítéka, azt hiszem.
Különös és hányingert keltő érzés, ahogy nézem a szamuráj közeledését, éhes tekintetét, érzem cirógatását, és nem tudok ellene semmit tenni, sőt, a testem magától mozdul, mikor közelebb lép hozzá. Leptys megnyalja ajkait olyan erotikával fűszerezve, amire sose lennék képes szerintem. Az ilyesmit a dögös csajoknak találták ki, nem a magamfajta szürke egereknek.
-Ezer örömmel, jóképű szamurájom. -szólal meg Leptys mámorító hangon, amitől még nekem is olyan érzésem támad, hogy vajon milyen érzés lehet vele lenni. -El sem tudod képzelni, milyen rossz volt nélkülözni téged Jay miatt.
Az érzés el is múlik pillanatok alatt és átveszi helyét a düh. Te csak ne merészelj ilyesmiket mondani róla, szukafattya! Hogy merészeled...?
Leptys mintha meg se hallana, talán ez így is van, tovább folytatja. Beleegyezik Yuichi (avagy az ál-Yuichi) felvetésébe és ahogy érzem, nem is akar sokat várni. Folyamatosan bombáz a képekkel, hogy miket akar művelni a férfival, bevet minden fantáziát, én meg legszívesebben széttépném mindenemet, csak hogy szabaduljak attól, amit művel. Sikoltanék a fájdalomtól a szívemben, de nem tudok. Sose hittem volna, hogy vannak gonoszabb dolgok annál, mint amiket átéltem az életemben vagy amiket például Kurokoto-nak kellett, még ha őt csak a Sors verte is, nem mások... De ez, mindent felülmúl. Ennél gonoszabb már biztos nem lehet.

Skicc>.>:

Gondolataimból csak az zökkent ki, mikor egyik pillanatról a másikra még valaki megjelenik a színen. Első látásra csak egy hajzuhatagot látok meg egy kivillanó csipkebugyit, miközben Leptys meglepve szemléli az eseményeket, hogy végül elmosolyodjon és karba tett kézzel várja, hogy második számú nőnemű személyünk befejezze akcióját. Mikor a lány felé fordul és megszólal, már tudom, ki ő. Judy, akivel még régen a növénykertben találkoztam és elmagyarázta a kereskedelem és a szakmák alapjait.
-Nyugalom, csibém. Chan-chan már a múlté. Megettem. -kuncog Leptys, én pedig csak sóhajtok egyet. Fájt Judy beszólása... már csak azért is, mert nagyon jól tudom magamról, milyen nőietlen vagyok, és semmi kedvem pasizni >.>

Leptys egyszer csak megtorpan, miután folytatták útjukat tovább, érez valami különöset, és kisvártatva meg is hallom a denevérek hangját. Mintha a nazgulok sivítását hallanám a Gyűrűk Urából, vagy csak bántanak egy szegény kisállatot. Mikor felbukkan a férfi, elakad a lélegzetem egy pillanatra és valami miatt arra gondolok, "ez biztos Ren-sama, nem lehet más". Hogy tévedek-e vagy sem, azt nem tudom, mert Leptys tekintete a párducra siklik. Aikon? Reginald nem lehet, hacsak nem úgy logikázott vele is a tükör, hogy a madár ellentéte a macska. Viszont ebben az esetben hol lehet Aikon?
A nagy töprengésben alig vettem észre azt, ami a férfi körül történt, a borzalmat, a halált, a fájdalmat és kínszenvedést. A tüzet, ami gonosz volt, nem olyan, mint az enyém. Legszívesebben odaszaladtam volna segíteni mindenkinek, de Leptys más véleményen volt. Ő örömteli mosollyal, csillogó szemekkel figyelte a jelenetet, miközben belekarolt Yuichiba.
-Gyönyörű. Csodás érzés lehet. Szerinted ő ki lehet? -érdeklődik, de tudom, hogy egyszerűen csak blöfföl, hisz ugyanarra tippel, amire én, és újabb képeket mutat nekem. Mindenfélét. Yuichiról és róla. Renről és róla. Együtt hármójukról. A kétségbeesés ismét úrrá lesz rajtam.
Gonosz vagy.
Tudom.
Lábainál a fehér macska, akiről rendre elfeledkezem, mindig valamilyen tereptárgy mögé bújik, szemmel láthatólag retteg mindattól, ami körülötte folyik. Álomkelő, hol lehetsz? Minden rendben van vajon veled? Ahogy ismerlek, te vagy az, aki gonoszkodik a másik éneddel, de remélem, legalább te hamar kiszabadulsz és tudsz jelezni valakinek, aki segít... Anatole-samának, vagy Ozirisznak, akárkinek.
Leptys nem megy közelebb a férfihoz, csak figyeli, ahogy lassan távozik. Mikor a párduc odalép hozzá, elfintorodik és hátrébb lép, hogy távolabb legyen tőle. Utálja az állatokat, ellentétben velem. Picit elmosolyodom magamban, hisz ebben az esetben az Állatidomár kaszt egy valóságos rémálom lehet a számára.
-Menjünk tovább. -szól, mikor a párduc megfordul és a gazdája után iramodik.
Tovább próbálkozom, hogy visszavegyem az irányítást, de semmi hatása, szemmel láthatólag Leptys semmit sem érzékel mindabból, amit tenni szeretnék. csak akkor reagál sanda, halovány mosollyal, mikor végigfut rajtam a fájdalom. Tovább bombáz az álomképeivel, amik egyre intenzívebbek és egyre merészebbek, ahogy közeledünk a fősátor felé. Ha lenne saját szívem, valószínűleg már a torkomban dobogna a félelemtől és a szégyentől. Én ezt nem akarom, szeretem Yuichit, de nem ennyire.... >.>
Szeretni fogod, hidd el. Élvezni fogod minden pillanatát. Rájössz majd, hogy Jay csak valami kis nyámnyila nyuszi, egy senki. Első alkalomhoz jó volt, de többre nem. Megkóstoltatom veled, mit jelent igazán nőnek lenni.
Én kihagynám ezt a kóstolást, ha nem gond.
Oh, elfelejtettem mondani, hogy nem érdekel a véleményed?
Ha nem szeretnéd, nem baj. Én szórakozni szeretnék, te pedig kénytelen leszel ugyanazt érezni, amit én... ha más szemszögből is. Kukuku.
Rohadj meg, álnok csaló kígyó! Meglátod, Yuichi már az elején ki fog törni, ő sokkal erősebb, és majd jól elveri a képedet! Az sem érdekel, ha ezzel engem is megüt, de téged remélem, ki fog nyírni mindörökre!
Álmodik a nyomor, kicsirigó
Leptys mosolyog, kuncog, nevet, jól érzi magát. Én ülök, reszketek, és imádkozom, hogy mindez csak álom legyen. Nézem, ahogy Leptys megpördül a sátor előtt, Yuichi elé tekeredik, karjait átfonja a nyakán és apró, sokat sejtető csókot lop ajkára, miközben rajtam végigfut a hideg. Pedig csak egy csók... de akkor is.
Leptys ég a vágy tüzében. Én vödröt keresek, hogy eloltsam, minél előbb, mielőtt baj történne.
A kis fehér macska tovább követ minket tisztes távolból. Mikor Leptyssel rápillantok, egy pillanatra érzem, ahogy retteg, fél, és legszívesebben eltűnne innen, hogy valami virágos mezőn kergethessen lepkéket. Szinte sajnálom szegénykét, ahogy belegondolok, vajon az ő fejében miket művelhet a csapdába zárt ÁK, akit mindig is harcos és öntörvényű természetnek ismertem meg.

/Hopp, egy Judyra-reakció lemaradt XD/

by **RenAi** Kedd Szept. 17 2013, 21:56

~Meet myself~

A hullámvasút után szép sorban kipróbáltunk szinte mindent, bármit mondtam Jin nem ellenkezett és ez tetszett benne. Már egy jó ideje felfigyeltem pár plakátra amin egy „szépfiú” díszelgett és fel is ismertem hogy kit is takarna. Összeszűkült szemmel olvastam hogy koncertet fog adni. Kissé elhúztam a szám, vegyes érzelmek fűztek hozzá, valahogy egyszerre csíptem és egyszerre tartottam kibírhatatlannak. Amióta meg vezeti a topplistát kész… mérföldkő. Legalábbis ez alakult ki kettőn között, bár lehet csak én érzem így. De amit tuti hogy Ő jóval mások felett érzi magát, bár nem tudom eldönteni mennyire jogosan. Miként azt sem tudtam eldönteni hogy lenn-e kedvem elmenni a koncertrája. Majd nagy lendületet vettem magamon hátat fordultam a plakátnak és rámutattam az első dolgokra amit megpillantottam. Dodzseem! Azon még nem voltunk. Bár fogalmam sem volt hogy, hogy fogok majd elboldogulni a kocsikkal, de úgyis megoldom.
- Dodzsemezzünk! – Jelentettem ki lelkesen, bár kissé bennem volt még az előző felkavarodás, ugyanakkor úgy voltam vele hogy nem érdemli meg Jin hogy most mással foglalkozzak helyette. Beálltunk a sorrba, és akaratlanul is meghallottam pár furcsa párbeszédet, susmorgást, ami fel is idegesített kicsit bár türtőztettem magam és csöndben figyeltem.

- Hé, hé te mész Ren koncertjére? Képzeld azt hallottam hogy analfabéta.
- Ne máár komoly? Én meg azt hogy nem tudja megjegyezni a saját szövegeit és súgógép vetíti neki, bár ez ellenkezik a te állításoddal.
- Nem tudom. Sokan állítják, de még nem beszéltem vele személyesen, nah meg persze tudod milyen a média ott próbálják elásni az embert ahol csak tudják.
- Igen, igen… nem lehet könnyű… analfabéta ként elolvasni a súgógép szövegét.
- Héé felfogtad egyáltalán azt amit mondtam? – Nevették el magukat a lányok. ~Hmmm, Ren analfabéta, erősen kétlem, bár tuti hogy nem egy lángész a gyerek, de akkor is…~ És nem elégedtek meg ennyivel, sőt pestisként terjedt a pletykák összehordása, hallottam én ott sok mindent. Furcsát, groteszket, sőt totál alaptalant is. Mint például hogy Saito nem tudja kielégíteni a párját. Most őszintén, ki a matyit érdekel hogy hat órát mutat csak Anatnak a micsodája. Az hálószoba titok, sőt ha igazi barátnője van akkor nem fog azzal dicsekedni senkinek hogy olyan pasit fogott ki, sőt… Hmm… próbáltam felidézni a srác arcát, boss-okon találkoztam vele csak, bár még beszélni sem beszélgettünk. De nem tűnik olyannak, pont ellenkezőleg. *Elpirul* Borzasztó, abszurd amit az emberek ki tudnak találni, Vio-rol, persze nem elképzelhetetlen, de akkor is, ez nyem a mi dolgunk.
Miri még a petekre is rámászna… hmm nem igazán értem.
Peter bordélyházat működtet… chh, kukkolni azt szeret azt tudjuk ><
Hinari turja az orrát. Nevetséges, olyan merev a csaj hogy szerintem mások előtt enni sem mer, bár nem tudom, jó fej meg minden, de túl komoly.
Kazuma?... Próbálom felidézni hogy-hogy is nézhet ki, túl sokszor nem találkoztam vele, de a neve nagyon ismerős, így biztos vagyok benne hogy pár bossban ő is részt vett amiben én is voltam. Kazu..Kazu.. Kazu… - Mahh, meg van az a dárkos srác. Hmm, nem találtam rajta lányos vonást. Nem is értem miért kell ezt! Kezdem egyre inkább felhúzni magam. Szóba került Szophie is, szintén céh tag mint Hinari, kezdem úgy érezni hogy ezek ujjat akarnak húzni a JL-esekkel. >< Kota- báttyust, is a szájukra vették ezek a pimaszok. És akkor akadtam ki teljesen amikor én is szóba kerültem, nem zavartatták magukat hogy pár sorral előrébb állok mint ők. Azok a szemetek kibeszéltek, ráadásul azt mondták rólam hogy mérhetetlenül szadista vagyok QQ… Nem igaz! Bár most tényleg ki tudnám tekerni a nyakukat, olyannyira hogy ezt már nem tudom szó és tett nélkül hagyni, főleg hogy Jin is ott van és Ő is hallja ezeket. És félek hogy meg fog utálni.~ Gonoszak, nagyon, nagyon de nagyon gonoszak! QQ ~ Visszább csörtetek a sorban, és azt a két pletykafészek lányt egy laza megpördülős mozdulattal és a súlyemelésemmel felhajítom őket a csillagos égig, vagy legalábbis szeretném addig. De hamar visszazuhantak a földre.
- Savanyú a szőlő ribik? Nektek is mindent bele kéne adnotok a fejlődésbe, nem pedig másokat rágalmazni! Úgy látom még céh-tagok sem vagyok, nem is értem miért.. talán mert sehova sem kelletek?.. – Próbáltam beléjük „rúgni” de sosem voltam igazán a szavak embere, még mindig felpaprikázva megfogtam Jin kezét, rá pillantottam egy „ugye nem haragszol rám” kifejezéssel, és kicsörtettem a tömegből. Addig, addig trappoltam előre míg egy „Ki vagyok én” nevű épületnél találtam másodmagam. Nagyot sóhajtottam, majd ismét mosolyogva rápillantottam a páromra.
- Mókásnak tűnik, bemegyünk? – Kérdeztem, és ismerve őt tudtam, hogy nem fog ellenkezni. Belépve nem is csalódtam, rengeteg tükör volt bent, és mindegyik talapzatára más és más volt írva bele tekintve meg is pillanthattuk magunkat ugyanilyen mókás „én” ként.

Volt ott minden:

Neko Ai:

Angel Ai:

Star Ai:

Young Gaddness Ai:

Grief Ai:

Mahou Shojo Ai:

Elf Ai :

Kicsi Ai:

Psicho Ai:

Boy Ai:

Hercegnő Ai:

Szörny Alapú Mob Ai:

Humanoid Mob AI:

Boss:

Ami Ai leginkább lenni szeretne :

The Real One:

De ami leginkább megfogott és pár pillanatot elmerengtem, a the real one előtt, valahogy nem én voltam. Nem csak hogy nem hasonlított rám, de valahogy… olyan más volt, különbözött a többi tükörképtől és volt benne valami hátborzongató, de valamiért még sem tudtam levenni róla a szemem. Nem tudom mit láttam meg benne, de azt tagadnám hogy én volnék. Bár az eddigiek között is volt némi eltérés ugyanakkor, nem vagyok hajlandó tudomásul venni hogy én tükröződnék vissza benne. Hátra pillantottam hátha áll mögöttem valaki és őt tükrözi vissza, de senki sem volt mögöttem. Kicsit megijedtem, lassabban és elnyújtva kezdtem levegőt venni, és valamiért hátrálni szerettem volna. Talán valamifajta megérzés vagy netán tudatalatt tudtam mi is a helyzet?... Nem tudom. Pár lépést hátráltam, majd egy hang szólalt meg. Hasonlított az enyémre, de valamivel mélyebb, nőiesebb volt.
- Menekülnél mi?... – Láttam hogy a tükörben lévő lány szája formálja a szavakat, és hogy mozgása is ellenkezik az enyémmel. Zihálni kezdtem félelmembe és egyetlen mondtat jutott az eszembe.
- Menjünk Jin, ez mégsem olyan mókás! – Ejtettem ki a mondatot, mire a lány hangosan és gúnyosan felnevetett.
- Ennyire hülye nem lehetsz én pici tündérke énem!.. Mond csak, fel sem tűnt hogy már nincs veled? – És ismét gúnyosan kinevetett. Elkezdtem kutatni a párocskámat mire tudomásul kellett hogy vegyem miszerint egyedül maradtam.
- Mond meg nekem, most te hagytad Őt egyedül, vagy Ő téged drágám? Hmm nagy talány mi? – Volt valami szinte nem emberi ebben a lányban, a tekintete keresztül hatolt rajtam, nem féltem még ennyire értelmetlenül semmitől… de talán nem is értelmetlen épp csak még nem tudom mi vár rám.
- Hogy érted ezt? Ne próbálj összezavarni, Ő nem hagyna magamra és én sem őt!
- Igaz ez? Akkor hol van? Mond csak ki vagy te valójában vagy inkább kérdezzem úgy hogy mi? – És ismét felnevetett. Kardom előkészítve, pajzsom a kezemben készen arra hogy támadjak, ugyanakkor az ösztöneim azt súgják inkább menekülnöm kéne.
- Hehh, ide jössz a semmiből és értelmetlen kérdéseket teszel fel?! Először nekem sem ártana tudnom hogy ki vagy te! Mit csináltál Jin-el add vissza őt, az előbb még itt volt mellettem, mielőtt te „megjelentél” volna. >< - Mérges voltam, fogalmam sem volt hogy most ezzel a szituációval mégis mit kezdjek, az már egy cseppet sem zavart hogy egy tükörrel beszélgetek elvégre úgy néz ki Akihikónak volt fantáziája, miért is ne találna ki ilyen szörnyet, vagy… ~ Egy őrült gondolat…~ Mi van ha ez az egész csak a fejemben zajlik le, majd el is vetettem ezt az egészet, most őszintén… nem vagyok őrült >< Jó épelméjűnek sem mondanám magam de azért nem vagyok skizo oO …
- Ohh, ezer bocsánat a nevem IaNer. Vagyis inkább csak Ia. – Hajolt meg előttem, magasztosan. Szemöldököm felhúzva néztem az egészet végig, és kardom markolatára még inkább rászorítottam. Megpróbáltam a feje fölé összpontosítani, hogy lásam a nevét, és nem hazudott, tényleg úgy hívták. Volt benne valami furcsa, először nem is esett le. Majd tátott szájjal, habogva próbáltam valami értelmeset kinyögni, hogy ne lopja a nevem vagy ilyesmi, de nem sikerült, helyette inkább csak beazonosítatlan hangokat engedtem ki a torkomon.
- Én válaszoltam a kérdésedre neked is illik viszonozni kislány! – Szólt rám, a mondata első fele bársonyos hangú szinte kellemes míg a végén igazán rám förmedt. Hirtelen azt sem tudtam hogy miket is kérdezett tőlem.
- Maoo, izé, Ai-chan vagyok a JL-ből. – Feleltem kissé megszeppenve, majd a kezemet a számra szorítva tudatosult bennem hogy nem szabadna semmilyen információt ki adnom magamról.
- Azt pont lesz@rom. Nem ezt kérdeztem. Ki vagy te valójában? -
- Valójában?,,, Ne szórakozz velem! Mond meg hol van Jin és már itt sem vagyok! – Suhintottam felé a kardommal. Próbáltam fenyegető lenni, de úgy éreztem magam mint egy kis nyuszi aki egy nagy toppantással próbálja elijeszteni az ellenségét. A tükörkép a homlokára biggyesztette a tenyerét eltakarva vele az egész arcát.
- Tényleg nem vagy egy könnyű eset. Először is, nem nekem kell tudnom hogy hol van a pasid, és mond meg őszintén miért nem válaszolsz egy egyserű kérdésre haa?...Netán nem tudod a választ… vagy csak játszod a hülyét amit eddig is oly nagy sikerrel?.. Igazság szerint undorító vagy! Fogalmam sincs hogy mégis hogy lehetek összefüggésben veled! Ki vagy te?.. Még erre sem tudod a választ! Akkor segítek: Ai-chan vagy aki aranyos, kedves, életvidám, eleven és teljese lökött, szeretsz mosolyt csalni mások arcára és ha kell könnyedén bohócot is csinálsz magadból másokért ugye? És persze mindemellett rendkívül önfeláldozó is vagy mii tündérkém?... – Teljesen megdöbbentem, igazat mondott méghozzá úgy hogy nem is ismer engem, egy teljes leírást adott rólam. Ijesztő ez a lány, ugyanakkor bólintottam mikor befejezte a mondatát.
- Hazug!!! –Legalább önmagadnak ne hazudj már! – Kiabálta le a fejem. Miközben én megmukkanni sem tudtam. De ő bizony tudta folytatni.
- Valójában egy számító kis dög vagy! Kihasználsz másokat, beléjük csimpaszkodsz és így jutsz egyre feljebb és feljebb, majd magadnak tudod be a sikert. Egy utolsó kis dög vagy akinek meg sem kellett volna születnie! Azt mondod magadról hogy törődsz másokkal?... Akkor most bizonyára meg tudod mondani merre van Rita és Jin. Hogy mit csinálnak a céhtagok amire annyira büszke vagy hogy közéjük tartozhatsz. Cha… még a képességeid is úgy alakultak ki hogy mindenképp szükség legyen rád bossban, hogy vigyenek… hívjanak hogy legyél valaki. Hogy magasztosan te mentsd meg őket… mikor valójában ők mentnek meg téged minden egyes alkalommal. Szánalmas vagy, felhasználsz másokat, együttérzést keltesz bennük csak hogy a bentebb férkőzz a szívükbe. És mi ez az állandó ugrabugra?? Nem óvodás vagy, bár a felfogási szinted súrolja az öt évet. Azt akarom hogy tűnj el, mintha nem is léteztél volna! Elvégre minden engem illet, én jobban megérdemlem, többet harcoltam mindenért!!! – A szavai késként fúródtak a szívembe, nem azért mert azok a szavak hangzottak el, mindinkább azért mert igazak voltak. Ha csak ócska rágalmazások lettek volna talán meg tudtam volna szólalni, helyette csak hápogtam. A fejemben ezernyi gondolat és kifogás cikázott hogy rácáfoljak az állítására de egyik sem volt méltó arra hogy kimondjam. Egyszerűen ledermedtem, egész testemben remegni kezdtem, olyan voltam mint egy kisgyerek aki nem ismer szavakat és nem tud kiállni önmagáért. ~Ki vagyok én?~ Visszhangzott a fejemben a kérdés, ami mintha kiröhögött volna. Tényleg az lennék akinek állít? Tényleg olyan vagyok? Tényleg nem érdekel más rajtam kívül és csak a színészkedésemmel hízelegtettem magam másokhoz? Tényleg nem érek semmit? Vajon létezik bárki aki átlát ezen a szitán? Létezik bárki aki el tudna fogadni ilyennek? Vajon tényleg meg sem kellett volna szülessek…? Undorító vagyok! Meg kellene hallom! Félek… félek másoktól, és félek a magánytól is. Hülyét csinálok magamból csakhogy szimpatikusabb legyek a szemükben… ez volnék én? A gondolat mintha szét akarna hasítani, marcangol belülről. Térdre rogytam, a szemeimből patakozni kezdett a könny és karmaimat a önmagam megölelve a torkomra fonva szorítottam rá erősen, egész addig míg pixelező sebet nem hagyott magamon. A tükörképem pedig csak gúnyosan nevetett. Szánalmas voltam. Ő győzött, nem volt erőm harcolni ellene, és azt hiszem nem is akartam. A tükrök mellettem és mögöttem lévő tükrök sorra tűntek el, egyedül egy sötét üres szoba maradt, a real one tükör is eltűnt, egyedül a tükörkép és én maradtam. Rá bíztam magam, azt hiszem igaza van, nem vagyok méltó arra hogy folytassam. Lassú léptekkel közelített felém, majd megállt előttem. Erőt véve magamon rápillantottam, csak úgy sütött a szeméből a lenéző gyűlölet.
- Bocsáss meg! – Szólaltam meg. Nem tudom mit vártam, tudtam hogy ítélkezni fog felettem, és azt hiszem nem is neki szántam ezt a mondatot mindinkább mindazoknak akiknek még jelenthetek valamit és némileg önmagamnak is szólt. Nem akarok haraggal meghallani, de ez a keserűsség felemészt.
- Hehh, ugye nem gondolod komolyan. – Azzal kardját felemelte és egy könnyed szúrással eldöntött mindent, de még volt egy utolsó cselekedetem, a térdemről felállva próbáltam közel kerülni hozzá és ha már csak pixeleimmel is de szorosan magamhoz öleltem. - Nem tudom miért tettem, de így éreztem helyesnek.

by **RenAi** Kedd Szept. 17 2013, 21:59

~ Mit is mondjak magamról, azt hiszem talán kezdem az elején. ~ Ötéves koromig egy árvaházban nevelkedetem ahol egy család akinek nem lehetet gyere így rám esett a választás. Persze nem sokra rá a genetika csodáinak köszönhetően született egy kis öcsém. Különbözni különböztünk, külsőre és belső tulajdonságokban is, de végig úgy voltunk nevelve hogy igazi testvérekként szeresük egymást. Hogy foglalózzunk a másikkal és hogy számíthatásunk egymásra. Mind ez szép és jó, sosem volt hiányunk semmiben, de láttam hogy mindezért a nevelőszüleim igencsak megküzdenek. Rengeteget dolgoztak és a „feles” szabadidejüket meg mind velünk töltötték. Néha csak egy játszótéri séta de volt mikor piknikeztünk vagy épp táboroztunk. Nagyon élveztem ezeket az együtt eltöltött pillanatokat. Lassan véget értek az általános iskolai évek, és jövetet a közép suli, míg mások klubb tevékenységekbe jártak én inkább ha csak pár órát is de munkát vállaltam. Nem fizettek túl jól, a zsebpénzem több volt a fizumnál, de hogy akkor mégis miért csináltam. Nem akartam teher lenni többé a szüleimnek, azt szerettem volna ha önálló életet élhetnék minél hamarabb, hogy lássák milyen nagyszerű szülők is voltak ők. Persze sokan beszéltek rólam a hátam mögött, meg terjesztettek rólam otromba pletykákat, valamiért nem voltam túl szimpatikus másoknak, pedig eleinte próbáltam kedves lenni. Az ember azt gondolná hogy felnéznek arra aki önállósodni akar, de a korosztályom inkább csak hülyének tartott hogy nem használom ki az utolsó éveim „gyerekként” én meg fordítva, világ életemben utáltam azt amikor valaki csak szórakozik ahelyett hogy valami hasznosat is tenne a társadalom vagy épp, a saját érdekükben. A tanárok látták az elszántságom így nem akadályoztak benne, én pedig gondosan ügyeltem hogy a szüleim ne tudják meg, biztosra vettem hogy elleneznék, sőt még képesek lennének megemelni a zsebpénzem csak hogy ne legyen „szükségem” semmire. Az öcsémmel nem nagyon tartottam a kapcsolatot, nem igazán értettem az ilye játékokhoz, meg alap nem is érdekelt. A vacsorákat én vittem be a szabályába, ugyanis arra is lusta volt hogy ki jöjjön enni, mikor bementem és letettem a tányért jó étvágyat kívántam… egyszer sem reagált semmire, fel sem tűnt neki hogy bent jártam, úgy belemerült a játékokba. Szólongattam de hiába, néha pár percet néztem őt miként játszik, de csak annyit láttam hogy mérges lesz ha elveszi a fegyverét a kovács, vagy hogy felkiált örömében ha le tudnak győzni közösen valami nagy szörnyet. Az igazat megvallva haragudtam ezekre a játékokra, úgy éreztem elveszik tőlem az öcsémet. De mégsem tudtam mit tenni ellene. Egyszer mikor valami játékos társával beszélt online említette hogy Ő is szeretne valami Nerve Gear-t. Úgy gondoltam hiába utálom az ilyen kütyüket talán észrevesz ha megkapja tőlem. A munkáimnak köszönhetően meg is tudtam venni neki. Bent a szabályába rá is csatlakoztattam a gépre a leírás alapján. Volt elég időm kitanulmányozni mivel annyi órát ellógott hogy már kénytelen volt bemenni hogy ki ne rúgják vagy évet ne kelljen ismételnie. A naptárára pillantva be is voltak jelölve azok a napok amikor muszáj bemennie. A kis sunyi kiszámolta mennyit kell neki bejárnia. Mérgelődtem kicsit majd hirtelen ötletből adódva felpróbáltam a nerwe geart. Velem is azt történt ami másokkal, bent ragadtam és kénytelen voltam megismerni és megtapasztalni ezt a világot. Kemény erőt feszítettem bele abba hogy egyre feljebb és feljebb jussak, ha tudtam mindig csak a magam erejéből. Mindig csak egy szintet, és mindig csak egy kihívást vállaltam el, tudtam nem éri meg kockáztatni. Többször megfordult a fejemben az hogy ezt a halálos játékot szánt szándékkal adtam volna neki ajándékba és hogy ez az én büntetésem. De mindegy is, eventeken szerettem részt venni így nem hagyhattam ki a vidámparkot sem. Nem, nem bulizni mentem oda, hanem azért mert tudtam hogy biztos rejteget majd valami kihívást vagy valami jutalmat. Sok helyet bejártam mígnem ráakadtam egy elég érdekes helyre. A tükör palotára. Bementem, ügyet sem vetetettem a tükrökben lévő személyekre. Egésze addig amíg meg nem pillantottam az utolsó tükröt, the real one?... Olvastam, majd megpillantottam benne valakit aki nem is hasonlít rám, de mégis rá pillantva valahogy lefutott előttem minden amit eddig tett, érzett, gondolt. És ami a legdurvább hogy Ő az én életemet élte, végig játszadozott, hazudozott és mégis sikereket ért el. Utálom a ilyen hercegnő típusú lányokat, kettőt köhintenek és minden a lábuk előtt terem. Barátok, szerelem, egy társaság ami elfogadja és befogadja. Gyámoltalannak tűnő arcát elnézve mélységes undort éreztem iránta. Azt akartam hogy haljon meg, amúgy is minek létezett Ő egyáltalán? Csinált valami maradandót? Értékes tagja lett a társadalomnak?... Nem! Csak játszadozott végig. A gyűlöltem a gondolatim gyűrűjében egyre csak nő iránta. Megtorpant.. hátrálni kezdett. Kérdésekkel ostromoltam, de nem nagyon akart válaszolni semmire. Megfordult a fejemben hogy netán nem tud… de ha akart volna tudott volna. Eleinte még próbált válaszolgatni de mint aki elharapta a nyelvét csak szánalmasan nyögdösött, semmit sem tudott mondani. A győzelem az enyém. A mondataim eltalálták, és mélyre hatoltak benne, pont oda ahova szántam őket. Gyűlöltem őt, hisz játszadozva vitte végig mindazt amiért én vért izzadtam, időt és energiát áldoztam, míg ő gyermeki egyszerűséggel, mások felhasználásával jutott el idáig. Undorító. Térdre rogyva előttem még egyszer felnézett rám, és bocsánatot kért. Első gondolatom: - Ez hülye! – És már le is szúrtam. Nem gondolkodtam, miért is tettem volna, hisz ha Ő én volt, akkor rendelkezhetek az élete felett, nem? Mint hacsak egy cipő lenne, ha nem kell már kidobjuk és veszünk egy újat. Ő a részem, tehát a tulajdonom. A pixeldarabkái, ahelyett hogy eltávolodtak volna felfelé mint normális esetben, felém közeledtek. Megijedtem, mert ez nem normális. Amint ért hozzám egyre közelebb, fonta körül a testem, mindinkább valami ismeretlen melegség árasztott el. A rémületem szertefoszlott, és hallottam még a lány szavait:
- Köszönöm és kérlek bocsáss meg. Jóvá fogom tenni a tetteimet! – Suttogta a fülembe a bőrömön keresztül melybe szép lassan beszivárgott és felszívódott.
- Mégis mi volt ez?... – Álltam értetlenül a dolgok előtt. Hiába öltem meg, hiába vált aprócska pixelekké a hangját még mindig hallottam, itt legbelül. Belecsöppentem egy égszínkék óceánba mely tetején állva visszatükröződve látom önmagam, olyan tiszta. Az ég is vakítóan kék, szinte már túl kék, túl tiszta, nem tudom megkülönböztetni meddig van a tenger és hogy mikor simul rá az horizont és választja el a kettőt. Körbetekintve nem láttam senkit, még Őt sem, mégis érezem itt van. Frusztráltan keresem hogy mégis merre fogom megpillantani, de két kar a magasból átölelve, ami lebeg a végtelenben és szorosan magához ölel. Mikor ez megtörténik nem csak látom a tetteit hanem át is érzem az érzéseit, nem tudok most már vakon ítélni, hisz most már tényleg Őt magát látom, nem pedig azt aki elvette az életemet, végig játszotta és mégis többre vitte mint én aki mindenért megküzdött. Talán jobban is mint én. Láttam amint Tsubakival ismerkedik, ahogy Ritával köt barátságot és miként szerelmet fogad Jin-nek. Éreztem azt az átható és megindító őszinte érzéseket, amikről én azt hittem állszent hízelgés. Azt hittem csak el akarta fogadtatni magát hogy a magány messzire elkerülje, azt hittem félt attól hogy lemarad és ezért másokba csimpaszkodik. De most már tudom hogy képes lenne igaz áldozatokat hozni, még akkor is ha butus és szétszórt, ha sokszor látszik hogy nem törődik semmivel, de Ő mármint nem Ő hanem én, vagyis inkább mi már csak ilyenek vagyunk. Sokat tanultam tőle, és érzem hogy ez kölcsönös. Most már elfogadom Őt olyannak amilyen, elvégre része önmagamnak.

by Ajánlott tartalom