Re: [Event] Tükörkép

by **Anatole Saito** Csüt. Okt. 03 2013, 22:41

Aldo húzza kicsit a száját, hogy lesz még egy potyautasunk. Egyrészt így neki is nehézkesebb a közlekedés a föld alatt, másrészt nincs ínyére, hogy a kialakulófélben lévő káosz kellős közepén intézem a nőügyleteimet. De hát mit tud tenni? Felszólalni ellene ugyebár nem tud, és különben is tudja, hogy pórul járna, hogy ha ellenkezne nekem. Úgy tűnik a szőke liba kissé zokon vette, hogy lepattintottam. Így jár az, aki kiterített kártyákkal játszik. A másik lány már sokkal jobban érdekel, még ha nem is olyan vonzó, mint a dacos szőkeség. Különben is, nem minden nőt kell feltétlenül szexuális tárgyként kezelni, na meg ki tudja milyen rejtett képességei vannak az új kicsikémnek.
Minerva (Kana) elfogadja a felé nyújtott kezemet, majd Aldot megérintve még időben kijutunk az elharapózni látszó balhék kellős közepéből. Hogy mi történt a két szöszivel, engem aztán hidegen hagy. A fő, hogy mi kijutottunk. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a csajsziért visszaküldöm Aldot, de egy nőcskéért nem kockáztathatom az értékes segédem életét! Az utazás pillanatok alatt megvan, lényegében olyan, mint egy teleportkapunk való utazás, csak sötétebb. Azonban ahogy átérünk az új helyszínre, nem várt meglepetésben részesülök, amire még Aldonak sincs ideje figyelmeztetni. Pedig ha tudna beszélni, akkor aztán most a fejemhez vághatná: ő aztán megmondta, hogy egyszer baj lesz a nőügyekből! Az a hálátlan perszóna ugyanis a gyomromba döfi a kését, ami normál esetben meg sem kottyanna, de most valami egészen mást eredményez...

*

Lebegés. Lebegés a semmiben. Volt már egyszer ilyesmiben részem. Az talán valami rendszerhiba volt legalább fél évvel ezelőtt. Bár lehet könnyelműség, vagy talán inkább butaság mindent rendszerhibákra fogni. Lehet minden ilyen furcsaság egy-egy jól megkomponált része a játéknak, amivel Kayaba ki akar idegelni bennünket. Lehet túl jól állunk a fronton, túl gyors ütemben haladunk, ezért ezzel a vidámpark álcája mögé bújtatott szabotázzsal akar kicsinálni bennünket, vagy legalább is kíséretet tesz arra, hogy megőrüljünk.
Egy újabb tükör. Ki tudja mióta lebegek már itt. Nem számolom a másodperceket. Őrültség lenne, az ember amúgy is elveszti pillanatok alatt az időérzékét ilyen szituációban. Mindenesetre próbálok nem kétségbe esni. Volt ennél már rosszabb is a Mantikor barlangjában. Mindig mindennek próbálom a pozitív oldalát nézni, bár egy ilyen kilátástalan helyzetben elég nehéz bármilyen pozitív attitűdöt találni. Az a tükör viszont a fényt jelentheti számomra az alagút végén.
Amennyire csak a lehetőségeim engedi, megpróbálok közelebb libbenni a tükröződő felülethez. Azonban ahelyett, hogy magamat látnám viszont, a vidámpark egy szegmensére kapok rálátást. Magamat látom, jobban mondva azt a fura fickót, aki olyan, mint a groteszk képmásom. Van még mellette egy ismeretlen kölyök és az... az ott Mirika? És az... az ott a kezében egy tőr!? Figyelmeztetnem kell! Figyelmeztetnem kell? Bakker, teljesen összezavarodtam! Mielőtt azonban bármit is tehetnék, a tőr már bele is mar az alteregóm gyomrába. Azonban ahelyett, hogy csökkennének az életpontjai, hirtelen elkezd közelíteni a tükörfelülethez, amiben eddig szemléltem az eseményeket. Mit közelíteni? Egyszerűen beszippantja a tükör! Ahogy átkerül a fénylő semmibe, amiben eddig én is tartózkodtam, a tükör egyszerűen szétrobban. De nem pixelekre szakad, a kisebb-nagyobb szilánkjai tovább keringenek körülöttünk.
- Te? Már megint te? Azt hittem végeztem veled, nyikhaj! Az a liba biztos valamit machinált a rendszerben! - förmed rám az alteregóm, s egy pillanatra sem haboz, azonnal támadásba lendül ellenem. Balja körül vöröslő erőtér jelenik meg, úgy tűnik valami képességet igyekszik aktiválni. Már fölébem is került? Bakker, mit csináljak? Hogy védekezzek egy... egy tűzlabda ellen? O.O

Nos, egy tűzlabda elleni legjobb védekezés elkerülni azt. Lábammal az alteregóm testén támaszkodok meg és a vállára lépve elrugaszkodók tőle, mielőtt a tüzes gömbbel bepancsolhatna. Nem lesz jó vége, ha folyamatosan menekülök előle, de ki kell fárasztanom legalább annyira, hogy kifogyjon a skilljéből. Várjunk csak! Erre létezhet egy másik módszer is! Aktiválom a harmadik képességem, melynek köszönhetően igencsak sok ponttal tudom csökkenteni a spec pontjait. S lám, máris bedöglik a kézi rakétája. Ezaz! Legalább ezzel nem tud tovább fenyegetni!
- Jobban jársz, ha visszakotródsz oda, ahonnan jöttél! Nem veheted át többet a helyemet! ki kell jutnom innen, de neked nem adom meg ezt az esélyt! - Elszánt pillantásomat állja, s vicsorgással viszonozza a hallottakat. Mivel ezúttal nincs miről elrugaszkodni, ezért közel egyforma lendülettel igyekszünk közel jutni egymáshoz. Amikor összetalálkozunk, pofonok sorával jutalmazzuk meg egymást. Hamarosan elkeseredett verekedéssé fajul az egész összecsapás, melyben egyikünk sem akar egérutat engedni a másiknak. Válogatott szitkokkal illet, amiket viszonzatlanul hagyni igencsak nagy önuralmat igényel részemről, de ez most nem egy retorika párbaj. Itt most nyers erővel kell győzedelmeskedni. Márpedig győzni kell, nincs más választás! A meddő csépelésnek azonban véget kell valahogy vetni, s egy hirtelen jött gondolattól vezérelve megpróbálok mögé kerülni. Megragadom a hajánál fogva, miközben a combjaim közé szorítom a derekát. Birkózóktól ellesett mozdulatsorral igyekszem fölébe kerülni, amit rettenetes erejű öklösökkel próbál megakadályozni. Szerencsére a fájdalomérzet hiánya itt is fennáll, így próbálkozásai nem tudnak eltántorítani a tervemtől. Fölébe kerülök tehát, s ahogy a haját megmarkolom, csúfondáros gondolatok villannak át az agyamon a pillanat tört része alatt. Megtehetném, hogy egyszerűen kitöröm a nyakát. Vagy megfojtom. De ezekre képtelen lennék, még ha önvédelemről is van most szó. Az adrenalintól lüktet az egész testem, a szívem a torkomba dobog. Lehunyom a szemem és egyszerűen átadom magam az érzésnek...

Gondolatban elképzelem, amint ismét visszakapom a fizikai testem. Felidézem azokat a pillanatokat, amikor ez a gazfickó bekebelezett. Ahogy gondolatban végigjárom a folyamatot, úgy kezd testünk valóban egybeolvadni. A visszafordíthatatlan folyamat eredményeképpen teljesen összeolvadunk.
Ahogy kinyitom a szememet, ismét abban az alagútban találom magam, ahol a tükrök sora állt. Ezúttal azonban üres a folyosó, a végén azonban fény szüremkedik be. Egy ajtó! Azt hiszem megtaláltam a kijáratot! És valóban, ez az ajtó vezet ki az alagútból, egyenesen vissza a vidámparkhoz. Azonban mielőtt megfoghatnám a kilincset, éles fájdalmat érzek a bal kézfejemnél. Fájdalom? Ez hogy lehetséges? Odakapok a másik kezemmel, s bár csak egy hirtelen jött, szúrás szerű érzet volt, mégis nyoma marad. A fájdalom elillan, de egy vérvörös stigma marad a bal kézfejemen. Hiába dörzsölöm, nem akar eltűnni. További fájdalomérzetet nem produkál, mégis felettébb zavar. Az viszont még inkább, hogy az ajtón túl elém táruló látvány katasztrofális! A vidámpark romokban! Lehet, hogy amit a tükörben láttam, a valóság volt mégiscsak? Azonban egy sokkal fontosabb kérdés foglalkoztat még: hol van Alex? O.o

//Köszönöm az eventet, izgalmas volt és érdekes!//

by **Hime** Pént. Okt. 04 2013, 16:09

4.Kör: (493 szó/1000)

Élvezettel néztem, ahogy Hime lassan apró pixeldarabkákra esik szét, majd ezek a darabok belém áramlanak. Bár nem bántam volna, ha azon nyomban el is tűnik a föld színéről, de hát ez van, ezt kell szeretni. most pedig itt az ideje a bosszúnak. Bár Hime se volt túl régimódian öltözve, én még ennél is kihívóbb voltam ezen a téren. fejem felett pedig csak úgy lángolt a piros indikátor. Kezeimen lévő éles tőrökkel könnyedén utat nyitottam magamnak a tömegben, és gyilkoltam, akit értem. Élveztem az emberek halálsikolyait, a tébolyult káoszt, ami engem körbevett. Kiterjesztettem magamra indikátorom vörös derengését, és most már tényleg vörös démonként siklottam végig a vidámpark területén. tudatalattim szinte érezte a vér szagát, és szinte éreztem a vér ízét, mikor egy-egy gyilkolás után végignyaltam tőröm pengéjét. Most már nem féltem a haláltól. Szerettem a halált, szerettem a fájdalmat, melyet másnak okozhattam. Tombolt bennem a féktelen harag, düh és szenvedély. Egy embert kerestem tekintetemmel, ám sehol nem tudtam a nyomára bukkanni. Sehol nem volt egy ismerős arc, aki fájdalmat okozott volna. sehol nem volt egy ismerős, akibe még élvezetesebben márthattam volna pengéimet. Mindenfele pixeldarabok, sikolyok. Az emberek tébolyult mámorban rohangásztak körbe-körbe, mint mérgezett patkány a ketrecben. A halál jeges áramlata töltötte be a teret. Nem kímélt senkit. Se gyereket, se idősebb embert. Olyan volt ez, mint egy apokalipszis. Senki nem nézett se istent se embert. Mindenki élvezte a másik szenvedését, mindenkit fűtött a harag és a bosszú. Mindenki élvezte a mások szenvedését. Mintha az apokalipszis most című számba csöppentem volna bele. A téboly, ami mindenkin elhatalmasodott egyre nagyobb méreteket öltött, és a vidámpark kezdett átváltozni valami morbid horrorfilm-é. Senki nem tudta mi történhetett, mindenki az életét próbálta menteni. Ám de ez csak keveseknek sikerült. A katarzis a tetőfokára hágott. Élvezettel gyilkoltam, és élvezettel harcoltam. Imádtam össze törni mindent, ami az utamba került. Standok dőltek romba ez jelezve utamat, valamit a pixelözön, amit magam után hagytam. Cseppet sem érdekelt, ki kerül az utamba. Egy embert kerestem, de őt sehogy nem sikerült megtalálnom. Ez az ember volt Yuichi. Ő volt az, aki elcsavarta Hime fejét, majd úgy dobta el magától, mint egy használt zsepit. És így a gazdatest, amibe most kiszabadultam, majdnem megsemmisült. Neki mindenképp pusztulnia kell. nem maradhat életben. Semmi nem állhat az utamba. Aki ezt mégis meg merné tenni, az halál fia. Mérgemben elkezdtem üvöltözni.
- Yuichi te aljas féreg, te utolsó nőcsábász merre bujkálsz? Félted a csinos kis pofikádat a harctól és a haláltól?
Ám a szavaim süket fülekre találtak. Senki nem tudta megmondani, hogy merre lehet az az aljas gazember, így ők a halál fiai lettek, mint a régi korokban a hírvivők, akik rossz hírt vittek az uralkodónak. most én akartam lenni az uralkodó. én akartam az lenni, aki mindenkit a sárba tipor. Aki mindenkit megaláz. Nem akar senkit maga mellé. nem akar barátokat. diktátor akartam lenni. Aki mindenkinek meg mondhatja, mit szabad, és mit nem. Aki a törvényeket hozza. Aki úgy sanyargathatja a többieket, ahogy csak szeretné. Nem volt kegyelem senkinek.

5.kör:/275 szó/500)

Hirtelen egy furcsa fickó állja az utamat. Mellette egy csomó denevérszerű lény. Nem messze tőle egy gyönyörű párduc sétált. Ily fenséges lényt nem mostanában láttam. Viszont a furcsa férfi nem tetszett nekem. És pont utamban is volt, ami pláne nem tetszett. Ám ahogy közelebb léptem egyszerre őrjítő fájdalmat éreztem. Mindenem fájt, pedig itt nincs is fájdalom. Nem értettem, hogy lehet ez. Minden erőmmel próbáltam kitörni ebből a hatásból, ám ez csak nehezen ment. Mikor sikerült, óvatosabban közelítettem meg az emberkét. Láttam, hogy aki még közelebb megy hozzá, mint én, az elevenen ég el szörnyű kínok között. Ez az ember még ördögibb, mint én vagyok. Ellene esélyem sincs. Főleg, hogy én közelharcban vagyok jó, nem távolságiba. Idő közben a párduc kiszemelt engem, de egy gyors mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy távolabb kerüljek tőle. Gyanakvó pillantásokkal méregetett, ám amikor látta, hogy a gazdája ügyet sem vet rám, ő is tovább lépkedett, még mindig kecsesen és elegánsan. Én is egy macska fürgeségével ugrottam fel az egyik közelebbi még épségben lévő bódé tetejére és onnan pásztáztam végig a terepet. Ám még most sem láttam azt az embert, akit keresek. Mondjuk vele is megtörténhetett az, ami Hime-vel,és akkor az isten tudja csak, hogy nézhet ki. Megpróbáltam Hime emlékei alapján valami hasonló forma embert keresni ahhoz a sráchoz, de nem sikerült. Így hát bódéról bódéra ugrálva kémleltem tovább a terepet. közben egymás után öldöstem le az utamba kerülő embereket, Illetve lökdöstem le őket a megvadult tömeg közé. Ám a srác csak nem akart elő kerülni. Ám a vidám parkból nem akartam elmenni, hátha mégis megjelenik. Addig is új szórakozás után néztem. Most már mindent apró darabokra törtem, ami az utamba került.

6.kör (295/500)

Érzem, hogy Hime belülről mindent végignéz és zokog. De engem ez sem hat meg. Nem bírom ezt a sírós kis picsát. hangját szerencsére elnyomja a tömeg, amely egyre inkább kaotikus állapotba kerül. Élet-halál harcot vív mindenki, aki él és mozog. Nem egyszer csak hajlékonyságomnak, és fürgeségemnek köszönhetem én is az életemet. Minél több embert ölök meg, annál élénkebben világít az indikátorom, és annál erősebb fénnyel von be engem. De én ezt élvezem. Fülemnek mennyei muzsika a halálsikoly, és lelkem örömmámorban úszik, ahogy a sok nyápic az életéért könyörög. De most az egyszer nincs kegyelem. A furcsa fickót és a párducát messziről elkerülöm, hiszen ahogy láttam megközelíthetetlen. Aki átjut a párducon, azt a férfi öli meg, aki nem, az a párduc vacsijaként végzi. Nekem pedig még dolgom van. Nem tudom, mennyi embert öltem meg eddig, de egy tucatnál is több lehet. Végre a két pengés is vérvörösen világít, jelezve, hogy most még gyorsabb, és még erősebb vagyok. most már igazán belelendülhetek a harcba. Nem nézem, ki kerül elém, csak gyilkolok, akit érek. Hime folyamat sikoltozik, de már ő sem érdekel. Most én nyomom el őt, ahogy annó is elnyomtam, és ahogy ő nyomott el sok sok éven keresztül. Nem engedem, hogy vissza kijusson. hiba volt hagyni, hogy belém szállhasson. Ám ha kettőnk között, mégis harcra kerül sor, most már biztos, hogy én nyerek. Nekem van még pár ütőkártya a kezemben, neki semmije sincs. én el tudom lehetetleníteni őt. Láttam rajta ott benn is, hogy ha azt mondom neki, hogy senki nem szereti, akkor legyengül, és annyi ereje se lesz, mint a téli napsütésnek, vagy mint a hajnali harmatnak. Ő viszont semmit nem tud ellenem bevetni. most nincs itt anyuci, és apuci, hogy meggyőzze, hogy ő a jó kislány. Most nem fog neki senki és semmi segíteni.

7.Kör: (383 szó)

Ahogy róttam a köröket, egyre idegesebb lettem, és egyszer csak Hime nézett velem szembe. Hirtelen megijedtem, ám rá jöttem, hogy csak egy bódéban lévő tükörben láttam meg őt. Már indultam volna tovább, hogy senki ne tudja meg, hogy ki is vagyok én, ám a már ismerős sötétségben találtam magam. Ezt nem hiszem el. Szóval mégis csak harcolnunk kell. Nem messze tőlem a földön hevert. Teljesen össze volt törve, és zokogott.
-Mit tettél? Mond el nekem, ez mire volt jó? Miért kellett őket megölni? Ők nem ártottak senkinek. Még csak nem is ismertem őket. Azt sem tudom, kik voltak. Miért bántottad őket? Miért?- Hangzott Hime szájából a kérdéssor.
- Hogy miért, te nyápic kis csíra. Azért, mert utamban voltak. És ha innen kikerülök, még több embert fogok lemészárolni. És először a barátaiddal kezdem. Most már nem érdekel Yuichi. persze, ha elém kerül, őt is megölöm, de most még nem. Azt hiszem, Kiyo-val fogom kezdeni.
-Azt már nem.- Üvöltötte Hime, és egy másodperc alatt ugrott nekem. Mégcsak reagálni se nagyon volt időm.
-Te aljas kis ringyó.- Vágtam képen a pengémmel. Hime pár métert hátrább ugrott, majd elő kapta felszerelését.
- Én vagyok az igazi, és az én fegyverem a szeretet. Ami, ha jól használom, bármit legyőzhet.- Mondta Hime, és újra nekem ugrott. Csak úgy csattogtak a pengék, és hányták a szikrákat. Ám ahogy a keze a puszta bőrömhöz ért, szinte perzselt az érintése.
- Nem nyerhetsz ellenem. -Mondta Hime, és a következő pillanatban halálos csapást mért tám. Életcsíkom a nullára zuhant.

Legyőztem. Legyőztem Pszichét. Ám a lelkem zokog. rengeteg embert ölt meg, ki tudja, kiket. Mindez az én hibám. Én jöttem el ide. Ha otthon maradok, nem történik ez. Idő közben a fényes pixelhalom a mellkasomba áramlott vissza, ugyanúgy, ahogy az én pixeldarabjaim áramlottak nem sokkal ezelőtt Psziche mellkasába. Hirtelen újra elsötétedett előttem a világ, és az eszméletemet vesztve a földre zuhantam. Nem tudom, meddig lehettem ebben az állapotban, ám hirtelen egy alagútban találtam magam, pár méterre tőlem, egy nyitott ajtó tátongott. Kintről fényesség áramlott, szinte vakítóan. Még mindig gyenge voltam, így a fal mellett, botladozva megtettem pár lépést, és amikor kiléptem a fényre, akkor láttam meg, hogy amit álomnak hittem,az maga volt a kegyetlen valóság. Térdre rogytam, és keserves zokogásban törtem ki. Sirattam mindazokat, akik itt haltak meg, főleg azokat, akik Psziche keze által.

/OFF: Bocsánat, hogy csak most, és bocsánat, hogy csak ennyi, tudom, hogy sokkal kevesebb, mint az előírt szólimit, de még mindig 39 fokos lázzal küzdök, és csak ennyi tellett tőlem./

by **Mirika** Pént. Okt. 04 2013, 20:20

Halvány lila gőzöm se volt róla, mi a fene folyhat a tükör túloldalán, de érezni.. éreztem. Végtelen gyűlöletet, keserűséget és csalódottságot, és azt is levágtam, hogy miért éreztem mindezt. Ezek az ő érzelmei. A másik énemé, aki a jövőből jött, vagy mi. Fájt, iszonyatosan fájt átélni azt, amit ő is végigszenvedett, komolyan ne bírtam elviselni. Mégsem tudtam üvölteni, nem volt hangom, de szerintem testem sem. Nem éreztem ugyanis semmit azon kívül, amit ő közvetített belém. Semmit, se szagokat, se ízeket, nem láttam, nem hallottam, és hiába próbáltam kinyúlni a tükör felé, mintha kezem se lett volna, amivel tapinthatnék. Nagyon para volt ez az egész szitu, ennyire nem féltem azóta, hogy le akarták tépni a Nerve Geart a fejemről. Csak hát most nem a valóságban voltunk, hanem Aincradban. Vagyis... most speciel lövésem sincs, hol voltam, és hogy ez a nagy üresség egyáltalán a SAO része-e. Végül is lehet, hogy csak simán megkattantam, és igazából az egyik tükör előtt fekszem ájultan, miután behalluztam ezt a "másik énem" dolgot. Amennyi keserűség és fájdalom ért mostanában, simán lehetett így is :/
Azonban ahogy bámultam a tükör sötét felszínét, egy pillanatra bevillant rajta valami. Egy szemüveges lány megszállott tekintetével találkoztam, és amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a hátborzongató, eszement pillantást, ahogy mámorban úszva nézett... valamit. Egyszeriben ott állt ő is előttem, én pedig mintha visszakaptam volna a testemet. Tétován megmozgattam a végtagjaimat, nyújtóztam egyet, majd ránéztem hasonmásomra. Kezében egy számomra ismeretlen, baljós kisugárzású tőr volt, de legalább annyira nem értette, mi történik, mint én.
- Kudarcot vallottam, huh? - szólalt meg, majd leeresztette a kezét és rám nézett - Elpazaroltam ezt a sok időt a semmire és még te is visszatértél? Egyszer már megöltelek :/ - húzta el a száját, sötét tekintetével illetve.
- Hát bocs...
- ...szívós vagy, tudom. Máskülönben én sem lennék ilyen erős - Kezdett irritálni, hogy folyton ő fejezi be a mondataimat, ez így nem poén >.>
- Megöllek még egyszer, természetesen. És nem, nem fejezem be a gondolataid olvasását :3 - válaszolt a fel nem tett kérdésemre, ami már a nyelvemen volt :drop:Kését fenyegetően felemelte, most azonban nem vártam meg, amíg támad. Legutóbb a meglepetéstől meg sem tudtam moccanni, most viszont más volt a leányzó fekvése. Két késem azonnal a kezembe reppent és előreszökkentem, hogy full sebességemmel belé döfjem a pengék egyikét. A tervem egyszerű volt, az egyik késel félrelökni az ő tőrjét, a másikkal meg leszúrni. A fém éles csattanása után azonban nem repültek vörös pixelek, vágásom a levegőt szelte, a következő pillanatban pedig repültem. Gyomron könyökölt, erejétől pedig pár méterrel odébb kerültem.
- Add fel kivételesen, és akkor szenvedésmentesen végzek veled - eresztette le a fegyverét, szánakozó pillantással méltatva engem. Igaz ami igaz, gyorsabb nálam és erősebb is, az életcsíkomból máris szép szelet hiányzott.
- Heh, nem semmi jövő vár rám, ha ennyire el lettem cseszve. Eszem ágában sincs feladni, egy magadfajta ellen nem veszítek :3 - vigyorodtam el magabiztosan.
- Majd meglátod, Kana... vagyis nem, már csak az hiányozna. Nem szeretek félmunkát végezni, először te jössz, aztán a helyedet átvéve szépen sorban megölök mindenkit, aki fájdalmat okozott nekünk. Ren, Kota, Hanatsu, Anat... visszakapják azt, amit velünk tettek - szavaiból csöpögött a gyűlölet, azonban engem is feldühített. Csak még több okot adott rá, hogy elfenekeljem, nem hagyhatom, hogy bántsa őket >.> A támaszaim nélkül össze fogok omlani... Már csak az hiányzott, hogy egyedül maradjak, mint Mizuki-chan :/ Ugyanazt a tekintetet látom ennél a csajnál is, amit nála láttam. Reményvesztett és üres...
Megszorítottam a késeimet és erősen koncentrálva vártam, hogy mit fog tenni. Jött... és láttam a mozdulatát ezúttal. A kés az arcom felé közeledett, de el tudtam előle hajolni, igaz néhány tincsem bánta, de ha nem tervezek ellenakciót, akkor még az sem lett volna meg neki. Összeszorítottam a fogaimat és megpördültem, mellékerülve pedig felszántottam a késeimmel az oldalát. Ez az! Mögé kerültem, és ahogy fordult, én is úgy követtem a mozgását, miközben újabb és újabb vágásokat ejtettem rajta, végig a háta mögött maradva.
- Angelic Sense - hallottam hirtelen, tükörképem pedig szó szerint eltűnt a következő szúrásom elől - Itt vagyok... - suttogta a fülembe, a kése által okozott bizsergés mellett pedig döbbenetem is kísérte szemem tágra nyílását. Hogy került mögém?! Megrökönyödve hátráltam el, hanyatt is estem és hitetlenkedve néztem fel rá. Az életcsíkja... teljesen ép volt o.O
- A páncélomat majdnem leszedted, nem rossz. Nekem még két vágás kell, ugye? Megejtem őket egyszerre, úgy lesz a legtisztább - mondta, azzal a háta mögé nyúlt, és újabb tőrt vett elő. Felém támadt, de nem moccant a testem, hiába akartam félreugrani.
- NE! - kiáltottam fel kétségbeesetten, és összeszorítottam a szemeimet. Azonban az újabb vágásokat... nem éreztem meg. Félve kinyitottam a szemhéjam, de nem láttam sehol, csak amikor körbenéztem, akkor fedeztem fel újra őt. Furcsán... áttetsző volt a teste.
- Pfff, lejárt az időm? Mattaku ^^" - sóhajtott fel, értetlen pillantást csalva ki belőlem - Jól jegyezd meg, amit mondok, Kana. Ne bízz meg senkiben, előbb-utóbb elárul mindenki. Sosem leszel boldog, de ha a magányt választod, legalább nem fog fájni - mosolyodott el, és távolba révedő tekintettel köddé vált hasonmásom. Nekem csak egy dafuq-tekintet maradt az arcomon, közben minden tagom remegett. Elvégre az imént meg kellett volna halnom o.O Kezembe temettem az arcom, megráztam a fejem, és mikor elvettem a kezeimet, már a folyosón voltam, velem szemben egy nyitott ajtóval.
- De hülye álom volt ez... - sóhajtottam fel, majd megpróbáltam talpra állni, amin nem segített a kocsonyaként remegő lábazatom ._. A fal segítségével aztán összejött a dolog, úgyhogy leléphettem erről a nyomasztó helyről. Csakhogy... egy romokban heverő vidámparkba léptem ki. Szemöldökráncolva néztem szét, olyan volt a hely, mint valami katasztrófa sújtotta terület. Lehet emiatt ájultam el és bevertem a fejem, hogy vizionáltam? Eh... azért a csajszi mondanivalója elgondolkoztatott, legalábbis abból a szempontból, hogy megerősített, nem akarok ilyen lenni. Elég... ijesztő voltam, és a legdurvább az volt, hogy éreztem az ő szenvedését is. Az tuti, hogy nem megoldás, ha elvonulok remetének.
- Miért kívánom ennyire a nyalókát? - kérdeztem magamtól, majd odébb botorkáltam az ajtóból, hogy utánanézzek, mitől lett a placc háborús övezet.

// Menő event volt, köszi :3 //

by **Noxy** Szomb. Okt. 05 2013, 12:20

/Anat, a karim gesztenyebarnahajú, míg az altija vörös, nem szőke Razz

//

Ketten voltak a szobában, de a fehér hajó fiú kinyírta őket, csak mert a szerencsétlenek rosszkor voltak rossz helyen. És ez zavarta volna Judy Lolitát? Nem! Ellenkezőleg ő kislányos szökdécseléssel és tapsikolással jutalmazta a "műsort".
- Jujj, de ügyes vagy! Majd ha mégsem ölsz meg, akkor megtanítasz így gyilkolni?
Aztán megmutatta, mit tud, amikor szóba jött a kétfejű dolog. Remélem, először és utoljára láttam ilyet, mert amit művelt, nagyon borzalmas volt. Voltak rajta tetoválásai, azok szinte egy helyre húzódtak vissza a bőrében, hogy helyét adja egy lassan kinövő fejnek, majd folytatva ezt az egyáltalán nem hétköznapi mutatványt saját magát alkotta meg, mintha úgy osztódna lassú folyamattal, mint egy sejt.
Judy Lolita nézte, nézte, majd mikor vége lett az előadásnak, megint szökdécselt, és tapsikolt. Ez a csaj tele van meglepetéssel, pedig tudom, hogy milyen behízelgő, nyálas, ribanc, pasi-lopó, gyáva alak, aki csak akkor képes egyedül rátámadni másra, ha rátör az idegbeteg hiszti.
- Cuki, szépfiú. Ez is valami speciális képesség, ugye? Másokkal is megtudod ezt csinálni, mondjuk velem? Mindig is szerettem volna egy tényleg hozzám hasonló ikertestvér, nem pedig az a buta Judy-neechan, mert ő gonosz és mindig mindent elront!
Aztán megint jött a fogdosás, vetkőztetés, amivel már karmolászás is járt. A srác, miközben hajtotta fel Lolita szoknyáját, szépen az ágyba vetette, majd rápréselődött. Azaz rám is. Ha én irányítanám a testem, de még így se tudnék tenni semmit a srác ellen, ilyenkor csak becsuknám a szemem, és rettegve könyörögnék magamba, hogy legyen ennek már vége. Mindig is attól rettegtem világéletemben, hogy valaki megerőszakol úgy, hogy teljesen tehetetlen vagyok ellene, és van, amikor hiába is tudnék a lelkére beszélni ennek az alaknak, aki ezért jelenik meg néha-néha rémálmaimban. Egyszer már átéltem egy ilyen szörnyű illúziót, ami miatt részben megváltozott a jellemem, ahogy a kasztom is, de még egyszer nem lennék rá hajlandó. Inkább a halál!
Judy Lolita, mintha olvasna a gondolataimban, mert mindvégig kuncogott a tehetetlenségemen, és ráadásul igyekezet minél jobban a sráchoz simulnia, hogy éreztesse velem a szex örömét és hátrányát, amit én nem akartam sohase, és nem akárkivel. Simogatta, paskolta a srác fenekét és hátát, közben úgy indított támadást nyelvével a srác szájüregének, ahogy az is a miénknek. Minden mozdulat, amit csinált, az nekem nagyon rossz és fájdalmas volt - inkább lelkileg, a karmolást a bordáimon meg se érezhetjük.
Aztán, mikor a "kis" Lolita már majdnem meztelenre vetkőzött, a fiú egy kis tükörre lett figyelmes, és feltápászkodott, hogy odamenjen.
- Húúú, tükörke! - csillant fel a tükörképem szeme. - Jövök én is, szeretném csodálni azt a szép félpucér testecskémet, ami a tied most!
Azzal felállt, és ment a sráccal együtt a tükörhöz, hogy illegesse magát ott. Mikor belenézett, egy velőtrázó sikollyal megrémült, és az ő bánata lett az én örömöm: én, azaz az igazi én nézett vissza rá a tükörből.
- Nocsak-nocsak, te kis hülye p*csa, Csak nem rémültél meg saját magadtól? - tettem fel neki gúnyosan a kérdést, mikorra hirtelen minden elsötétült körülöttünk, és én már nem benne voltam, hanem újra a saját testemmel ott álltam vele szemtől szemben.
Judy Lolita nem tudta felfogni, mi történt. Először a srácot kereste rémült szemeivel, aztán már csak tátott szájjal nézett vissza rám. Ezt követte egy hirtelen kitörő hiszti, toporzékolás, és késekkel való hadonászás.
- Te goni, aljas, buta, bajkeverő, kétszínű Judy-neechan! Nem engedtem meg, hogy kigyere az én testemből! Nem engedtem meg! Nem! Nem! Nem! Menjél vissza oda, ahová való vagy! Most akarom!
Én csak néztem rá, érzéstelen tekintettel.
[Event] Tükörkép - Page 5 TearGrants

- Nem. - mondtam tömören.
- De! De! De! - hisztizett Lolita. - Te az én belső hangom vagy, aki nagyon goni!
- Nem én vagyok a gonosz. Hanem te. - Ez is tömören szólt.
- Én nem goni vagyok, hanem hercegnő! És azt akarom, hogy visszamenj a helyedre, te goni! Menj vissza, menj vissza, menj vissza, MEEEEEEEEEEENJ VISSSSSSZAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!
- Itt nem az lesz többé, amit te akarsz, Lolita. Vége a játékodnak. Itt most az lesz, amit én akarok. És az én akaratom meg az, hogy te húzz el vissza oda, ahonnan jöttél, kisdrágám. Itt én vagyok az uralkodó. Te meg mi vagy hozzám képest? Egy szánalmas kis hamisítvány, ami szarkavarással próbálja bebizonyítani, hogy ő az istennő, én meg a féreg. Egy gyáva picsa, aki behízelgi magát másoknál a tyúkeszével, hogy megvédjék. Egy őrült, aki idegbajos módjára támad mindenkire hátulról, amikor nem az van, amit ő akar. Egy idióta, aki csak egy ostoba tükörben létezik.
- ELÉÉÉÉÉG!!!!! - üvöltözött bőgve Lolita, közben egyre idegesebben toporzékolt, és a késes kezeivel a fülét takarta el, hogy ne hallja szavaimat. - Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba! Miért kell mindig bántanod engem?! Miért kell tönkretenned mindent?!
- Mert te is majdnem tönkretetted az én büszkeségemet, és majdnem megöletted magunkat. És ezt egy Angelic Voice-os tag nem tűrheti el még a saját béna tükörképétől sem. Mivel bűntettet követtél el, ideje igazságot szolgáltatnom, és megmutatnom, neked hol a helyed. Hiába bőgsz, hiába toporzékolsz, hiába üvöltesz, itt fordult meg a kocka. Légy igazi harcos, és mutasd meg nekem, mit tudsz. Persze, ha tud harcolni egy ilyen magadfajta kis emberi roncs.
Judy Lolita számára az utolsó pár szavam volt az utolsó csepp a pohárban. Felüvöltött, mint akit nyúznák, és dühösen rohamozott meg, ahogy előtte. Ezúttal számítottam rá, hogy ezt fogja tenni, így ki tudtam kerülni a támadását. Ő pedig futott tovább, vak módjára, aztán megingott, szinte majdnem elesett.
Megfordultam felé csak egy fejfordulattal.
- Könnyű másokra váratlanul, szinte majdnem hátulról támadni, de szemtől szemben nem vagy képes megállni a saját lábadon.
- HALLGASS!!!!! - üvöltötte bele a sötétségbe Lolita, és megint rohamozni kezdett felém. Abban a pillanatban rántottam elő a késeimet, és ezekkel védtem ki az övéit. Úgy kellett vigyáznom, hogy nehogy belém rúgjon, vagy valami, miközben a késeit védtem ki. Azonban ez szerencsémre az ő üres fejébe nem jutott, ellenkezőleg nekem eszembe jutott az én széles látókörű gondolkodásommal. Eszembe jutott a közös edzés Mirikával, ahol sokat tanultunk egymástól. És hálás is voltam az edzésnek, főleg Mirikának. Egy erős mozdulattal belerúgtam Judy Lolita gyomrába, úgy, hogy néhány pixeldarab le is hullott róla. Döbbenten hátrált meg.
- Várj egy kicsit! - szóltam neki nagy hirtelen, aztán levettem az egyik cipőmet, hogy fél lábon állva megmutassam neki a zoknimat, amely egy kék színű, cicamintás, gyapjús darab volt.
- Mielőtt kinyírnálak, meg kell nézned a zoknimat, Lolita! Szereted a cicákat? Ez lesz az utolsó cuki dolog, amit látni fogsz!
Judy Lolita, ahogy számítottam rá, hirtelen dühe boldogsággal lett teli, szemei csillogtak, közben vágyakozóan nézegette a zoknimat. Ostoba tyúk, túl nagy bizalmat kelt egy közönséges mintás zokniba, amiben csak a cicák voltak nagy számok, semmi különös. Ez meg teljesen elvonta a figyelmét attól, amit terveztem ellene.
- Húúúúúú! Kiscicák! De cukik! Neked adod? Neked adod? Lécci, lécci, lécci, LÉCCÍÍÍÍ!!! Megígérem, jó kislány leszek, és nem foglak megölni!
- Először is nem adom oda, mert zokni nélkül egészségtelen lenne cipőben mászkálnom, másrészt meg azzal, hogy jó kislány leszel, azzal már rég elkéstél.
- Add nekem a zoknidat! MOST!!
- Óóóó, ennyire kell a pici hercegnő-babának a zoknija? Hát megkapja az ő átkozott zokniját!
Azzal mindkét késemet hozzá vágtam, ahogy befejeztem az utolsó szavam. Az egyik kés a gyomrába, a másik a hasába állt. Vér ugyan nem fojt belőle, de rengeteg pixeldarab hullott belőle. Eleget álltam már fél lábon, ideje végpontot tenni az egészre. Visszavettem a cipőmet, aktiváltam a villámpajzs képességem, és úgy rohantam neki. Ahogy nekimentem, és erős ütközéssel eltaszítottam magamtól, úgy estek ki belőle a késeim, amiket még az utolsó pillanatban elkaptam, mielőtt a láthatatlan sötét talajra hullottak volna. Judy Lolita olyan arcot vágott, mint akit arcon öntöttek volna egy savanyú citromlével. Mielőtt visszavágott volna dühösen, könnyekkel a szemében, ismét megrohamoztam őt, a lehető legvadabb vágásokkal.
- Ezt a testem megrontásáért - Belevágtam a képébe. - Ezt meg gyilkolásért - Másik késsel hasába vágtam. - Ezt meg erkölcstelen szexualitásodért - Kigáncsoltam. - Ezt meg azért, mert rémidegesítő és hülye vagy - Belerúgtam.
Mikor Judy Lolita már a földre kényszerült, hullottak róla rendesen a pixelek, már alig bírt mozogni, ámbár a pixelek lassan belém olvadtak. Közben sírt, mintha azzal próbálna jobb belátásra téríteni engem, hol ez nem is volt igaz. Leguggoltam mellé, és szúrósan néztem a szemeibe. Utoljára meg akartam nézni jól magamnak, mielőtt végleg elteszem láb alól, ahogy ő is ezt tette velem.
- Most miéééééért?? - sírt. - Miért kell bántanod?? Miéééééért?? Goni vagy, nagyon goni! Én csak egy cuki gótloli vagyok, és igazi hercegnő! Utállak! Utállak! Bántasz mindig engem, te aljas...
Nem tudta befejezni a mondatát, mert egy végső szúrást intéztem a fejére, aztán a fegyveremet végighúztam a fejétől a hasáig, szép lassan. Néztem, ahogy lassan már csak egy rakás pixeldarabokká válik, és belém költöznek azok, mindeközben halálsikollyal búcsúzott kietlen sötétségtől, és a tekintetemtől, amit utoljára látott remélhetőleg életében.
- Ezt meg csak úgy, mert nagyon nem bírom a képedet. - vetettem oda az utolsó szó jogán, mire az utolsó pixeldarab is eltűnt onnan, ahol előtte még Judy Lolita ficánkolt kétségbeesve.
Becsuktam a szemem, de mire kinyitottam, ott hevertem a teremben, ahol eddig még ott állt az összes tükör, melyek már nem voltak ott, ahogy a Real One tükör sem az orrom előtt. Ezek szerint csak álmodtam volna az egészet? Judy Lolita nem a tükörképem volt, hanem egy puszta virtuális álom, amellyel KA valamelyik készítője próbált meg bemocskolni?
Lassan feltápászkodtam, és erőt szedtem, hogy mihamarabb itt hagyjam ezt az átkozott helyet. Első és utolsó alkalom volt, hogy tükörterembe látogattam el, és azután, amit itt átéltem egy ilyen játékban egy tükörteremben, már végképp elvette a kedvem már attól is, hogy egy jó időre vidámparkba jöjjek.
Csak egy valamiben volt igaza a kis Lolitának: néha tényleg lazítanom kéne. Tény és való, az a sok-sok merevség is elég bajt okoz, de néha hasznos is. A lazaság meg elfeledteti velünk egy kis időre a gondjainkat, csak azzal meg az a baj, hogy ha el is lazulok egy kicsit, akkor mindjárt baj van. És erre jó példa a vidámpark. Már akkor probléma volt, hogy ide eljöttem. Ha nem jöttem volna el a vidámparkba, nem éltem volna ezt át. Hát igen, ha kemény és merev vagy, az a baj, de ha laza és vidám vagy, akkor meg az a baj. Istenem, néha annyira kívánom, hogy egy időre érzelemmentes legyek, bár lelkileg könnyebbnek is.
Szerencsémre minden cuccom megvan és az indikátorom is zöld volt. Még jó, hogy az nem is én voltam igazából, a képmásom meg eleve is vörös indikátoros volt, mikor elkapott.
Megdöbbentem a vidámpark állapotán. Minden romos, és néhol még füstölgött. Egek... mégsem álmodtam volna azt az idétlen tükörképemet, és valóságban is majdnem megerőszakoltattak és/vagy megölettek volna engem egy másik játékossal?!

//Ügyességet, íráskészséget és türelmet megpróbáltató kalandos kis event volt. ^^ //

by **Hinari** Szomb. Okt. 05 2013, 22:26

Őt néztem, ahogyan a lent futkározó tömeget figyelte, próbáltam kiérteni az arckifejezéséből, mire is gondolhat, s valahogy úgy tűnt, már nem is igazán akar „Aincrad hőse” lenni, aki mindenkit megvéd és mindenkin segít. Tippem az volt, miért kellettem neki, de egyelőre hagytam, hogy a dolgok a saját medrükben csordogáljanak tovább, nem akartam sem türelmetlennek látszani, sem pedig akaratosnak. Az enyém volt, ez nem is kérdés, csupán a történések lehetnek változóak, mik végén be fog állni az általam preferált egyensúly. Én diktálok, ő bólint és tesz. Viszont ez így kezdett unalmassá válni, nem csináltunk semmit, eközben ő sem méltatott válaszra, csak lefeküdt és a fegyverével játszadozott. Tisztára, mint az óvodában. A szememet forgattam, persze kerülve a tekintetét, s ahogy teltek a percek, már kezdtem kapisgálni, hogy mindezt direkt csinálja, fel akarja mérni a türelmemet, és már most bizonyítani akarja, hogy ő áll a ranglista tetején. Chh. Feltűnően ásítottam, majd az emelvény szélére sétáltam – közben persze illegetve magam előtte - , és kikönyököltem az egyik vízszintes tartórúdra.
- Hová lett a nagy megmenthetnéked? – kérdeztem flegmán, a sikoltozó emberek felé intve, rá se pillantva a fiúra, csakúgy mellékesen. Választ sem vártam, mintha megváltozott volna azóta… még jó, hogy nálam ennek a helyzetnek még a csírája sem állt fenn.

Ez az érzés, ami percről percre jobban hatalmába kerített… Feszültség, idegesség, a vereség fájó és mindennél keserűbb íze? A tehetetlenség. Nem tudtam, hol vagyok, vagyok-e, létezek-e egyáltalán, de gondolkodni azt tudtam, s amíg ez a képességem megvolt, nem voltam teljesen elveszve. Erőnek erejével próbáltam megtalálni azt a kapcsolatot, ami eltüntette akkoriban a tükröt, s egyre közelebb jutottam hozzá. Beléptem a gondolataiba, kiszakítottam magamnak egy darabkát a múltjából, az emlékeiből. Ekkor vált lehetővé a teljes egyesülés, és a harc, amit nem nevezhettem annak. De mit tettem, amivel ezt elértem? Akarat… Tudni akartam róla, igen, képesnek akartam lenni arra, amire ő, a gondolatolvasásra, s sikerült is. Miért ne sikerülhetne hát újra? De ha sikerül is, mi célja, mi eredménye lenne?
… Hinari-chan…
Felkaptam a fejem, és a hang irányába fordultam, valaki engem hívott, s nemlétező lényemmel igyekeztem belekapaszkodni a ténybe, elérni a hangot, amelyekből eleddig egyetlen egy sem volt képes átlépni az űrt, a sötét falat, mely mögött voltam. Nem érdekelt, ki az, de ha felismert, akkor Őneki, az én másik felemnek ott kellett lennie a közelben. Hogy merre is volt az az ott, csak a benyomásokból tudtam kikövetkeztetni, s éreztem, ahogy közelebb és közelebb kerülök, ahogy vékonyodik az a bizonyos fal, ahogy magamhoz térek.

Tetszett a fiú hozzáállása. Tisztességes alkut ajánlott, de egyben ostoba is volt, elárulta, hogy szintben és pontokban sehol sincs hozzám képest. Talán mégiscsak volt, amit jól csinált ez a csajszi. Elmosolyodtam, helyeslően bólintottam, látszott rajtam, hogy élvezem a játékot. Próbálkozzon csak, minél többet beszél, annál többet megtudok róla, a terveiről, hogy mire lehet használni, hogy mire nem érdemes, és nem utolsó sorban, hogy mit és mennyit is mutathatok magamból. Ketten voltunk, felülemelkedve a tömegen, s könnyedén megölhettem volna, ezt ő is tudta. De nem tettem. Valahol igaza volt, szükségem volt rá, habár nem éppen a szónak ebben az értelmében. Nem, ő pótolható volt, csupán egy bábu, egy figura, akit kedvemre mozgathatok.
Miért?
Összeráncolt homlokkal pördültem hátra, előhúzva a kardomat, de senki sem volt ott. Bekapcsoltam az észlelést, de semmi, s hiába kerestem, nem leltem rá, ki szólított meg. Szórakozhatsz velem, öcsi, de nem sokáig! Bosszantott, hogy a srác is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, s most ez a hang… igen, ismerős volt, csak azt nem tudtam, honnan. Ha ez az egész a kölyök egy újabb hülyesége, én esküszöm fölnyársalom a következő alkalommal, ahogy megpillantom őt. Velem aztán ne játszadozzanak, azt hittem, van annyi esze, hogy ez felfogja. Aztán eszembe jutott! Arcomat gonosz vigyorra húztam, és átvettem a vércsíkos pengét a bal kezembe, a jobbal pedig előhívtam a beszélő katanát. Csak ő lehetett, egész eddig nem szólt egy szót sem, amíg az inventorymban csücsült, most bezzeg belepofázik, pedig most jött volna a lényeg. Dühösen és sajnálkozón meredtem rá, s forgattam meg párszor. Azt hittem, megtanulta a leckét, de legyen bármilyen értékes is, ezt nem fogom tűrni. És mivel tud beszélni, sajnos innentől el sem adhatom, még a végén kikotyogna valamit, amit nem kéne. El kell hallgattatnom, méghozzá örökre.
- Bocsi, de neked most véged – váltottam kezet, s az erősebbikkel markoltam a sajátom, mely oly sok csatában segített már. Gyengébbik kezemmel mozdítottam a mintás fegyvert, élét nekitámasztottam a földnek, és a magasba emeltem a pengét, melynek vörös csíkjain szikrázott a napsütés. Majd előrelendítettem, az utolsó pillanatban megszakítva a műveletet. Szinte biztosra vettem, hogy meg fog szólalni, hogy nem hagyja magát megsemmisíttetni. Elhúztam a számat, és megismételtem a műveletet, ezúttal azonban magamban átkozva őt, amiért a meggondolatlansága miatt el kell pusztítanom. Hasznomra lett volna még… de ez is csak egy fegyver. Pótolható.
- Volt katana, nincs katana! – ordítottam, és teljes erőből szeltem ketté, szemeimet elvakították a felszállingózó fémdarabok, melynek felületén tükröződni látszott egy ismerős árny. Győzedelmesen húztam ki magam, hiszen vége volt. … O.o

- Nem tudsz róla semmit – arcomon nyugodtság tükröződött, mosolyogtam, s szelíden simítottam végig a sárkánymintát. Látszott rajta, hogy nem érti, mi történt, s ez most nekem kedvezett: míg ő dühös volt, én kezdtem visszanyerni az önbizalmam, az erőm, mely akkor teljesedett ki, amikor felfedezni véltem az elképedést, ami átsuhant rajta – egy cseppnyi gyengeség. Szemben álltam vele, egymást méregettük a félhomályban, a köztünk lévő falnak nyoma sem volt többé.
- Már megint te? El kell ismernem, ügyes – húzta gúnyos mosolyra a száját, s lépett felém kettőt, majd megállt, tétován pillantva rá a kezemben lévő, ép fegyverre.
- Azt hitted, kettétörted, ugye? – magabiztosságom talán még sohasem volt ekkora, már tudtam a gondolataiban olvasni, könnyedén és fáradtság nélkül, csakúgy, mint akkor ő az enyéimben. Kuncogott, vészjóslóan, majd egy elismerő bólintás után nyúlt a háta mögé… és fogta meg a levegőt – De annyira biztos voltál a dolgodban, hogy meg sem bizonyosodtál róla, mégis melyik penge pusztult el – folytattam, lassan lépkedve feléje, végig megtartva a szemkontaktust. Ekkor már leplezni sem tudta a meglepődöttségét, hátrált egyet, míg én közeledtem. Hirtelen rugaszkodtam el, még ideje sem volt kivédeni a szúrást, mely átdöfte a testét, s lassan megölte a benne lakozó szörnyet. A szörnyet, mely annyira nagyképű volt, hogy még akkor sem vette észre a vereséget, amikor az a szeme előtt öltött alakot. Egy lány, ki mindenhatónak gondolta magát… s ki elpixeleződött a Katanával való érintkezéskor, akárcsak a vércsíkos penge, miben annyira megbízott.

*

Kimerülten tápászkodtam fel, megkapaszkodva a kilincsben, mi az utolsó pixeldarabkák távozásakor jelent meg. Mélyen beszívtam a levegőt, majd emelt fővel léptem ki az ajtón. Fejemben a történtek jártak, nem foglalkoztam a külvilággal, sem az emberekkel, kik el voltak foglalva magukkal. Megálltam, szememet végigjáratva a kanyargós mintán, megállva a sárkány jellegzetes szeménél. Mintha engem nézett volna...
Elmosolyodtam. Bízhatok benned. Mostmár tudom.

/ Köszi az eventet, jó volt kicsit kilépni a karim stílusából. ^^ /

by **Askr** Vas. Okt. 06 2013, 15:01

Lépteim halkan kopogtak a járdán. A farkas tappancsaival nesztelenül járt, miközben rosszat sejtően morgott. Leült, én pedig megvártam. Vártam, mert nélküle nem tudnám célomat beteljesíteni - gyilkolni. Lehajtotta fejét, szemével pedig szinte megilletődve sütötte le. Udvarias volt. Sosem vitatkoztunk, és sosem kérdőjelezte meg szándékaimat. Egyszóval mindenben egyetértettünk, és az, hogy segített a selejtesebbik énjeink leküzdésében, azzal a hozzám fűződő hűségét hitelesítette. Leguggoltam hozzá, és állát megemelve elértem, hogy bár egy pillanatra, de rám nézzen. Az ideges morgás bocsánatkérő nyüszítésbe ment át. Megrázta fejét, fülét lehajtotta. Valami baj volt - én éreztem. Bár Sköll egy szót se szólt, tekintetéből sok mindent leolvashattam volna, de nem nézett rám. Pofájára mélyebb ráncok húzódtak, és mintha valamin tűnődne, ide-oda billentette fejét. Egy ideig azon gondolkodtam, miképpen tudhatnám kierőszakolni a farkasból a válaszokat. Pofája két oldalára tettem a kezemet, aztán homlokát az enyémhez húztam. Szavakat mormoltam, mire Sköll mélykék, lesütött íriszei az enyémmel találkoztak. Összeszűkült szemmel néztem, aztán ijedten hőköltem hátra. A farkas szempárjában egy ismerős, de rendkívül bosszantó egyént véltem felfedezni: a rosszabbik, selejtesebbik énemet, Askrt. Ugyanolyan tekintettel nézett engem, mint én őt. Valahogyan nem tudtam elengedni magamat, valami rettentően frusztrált - pedig ez a bolond sosem tudna legyőzni, ha nem lép túl a múltból eredő félelmein. Akaratom ellenére egy halvány mosoly húzódott a szám szélére.
- Szóval őt érezted, mi? - kérdésemet a farkasomnak címeztem, ki szinte szégyenkezve hajtotta le fejét. - Kedves, tudhatnád, hogy ő sosem győzhet le minke...
- Csak hiszed. - És ezzel áttört a gát. Vészjóslónak gondoltam ezt a két szót. Sosem állt ki magáért, szavai üresek voltak, viszont most valahogyan másképpen csengtek. Nem tudom, miért, de muszáj volt lehunynom szemeimet, ám aztán pillanatokkal később ki is nyitottam azokat. Újból az én világomban. A fiú ott állt előttem, fekete, koponyapofájú farkasa mellett, pálcáját a vállára téve, szúrósan méregetve. A démoni bestiája acsargóan morgott, Sköllel szinkronban.
- Hiszem, mert tudom. - feleltem végül nyugodtan, idegességemet palástolva. - Sosem tudsz legyőzni, ha csak futsz.
Egy pillanatra a fiú maga elé nézett. Látszólag nem talált olyat, amivel megcáfolhatta szavaimat. Nyájasan mosolyogtam, elvégre esze ágában sem volt megfordulni, és megküzdeni a bajaival. Most azonban meglepett: halkan, szinte dallamosan kuncogott, amin még a saját farkasa is megdöbbenten nézett fel rá. Az biztos, hogy a rosszabbik felemnek elvesztette az eszét.
- Tévedsz! Már megtanultam a leckét. - mondta sziklaszilárdan. Ebbe meg mi üthetett? Felvont szemöldökkel méregettem, miközben zsebre dugott kézzel fel-alá járkáltam. A farkasom lehajtott orral ült a helyén, de kék szemeivel mind a fiút, mind Hatit figyelte. Kíváncsi voltam, mit értett ezalatt: megtanulta a leckét. Orrnyergemet masszírozva mértem fel újból az alteregómat, majd megálltam, s szembefordultam vele.
- És? Mire jutottál? - Kezdett az agyamra menni ez a helyzet. Kezembe fogtam késemet, ujjaim annak végével játszadoztak. Be akartam fejezni. Vissza akartam menni, hogy megtegyem azt. Ő csak ott állt, ökölbe szorított kézzel, mintha újból meg akarná próbálni - harcolni a javított, a fejlődött énjével. Nem válaszolt. Arcára egy olyan mosoly húzódott, ami túlságosan meleg az én hideg világomhoz. Fényesség, melegség. Túlságosan visszataszító és undorító, hogy jómagam is ilyen legyek. Egyszerűen felfordul tőle a gyomrom... El is fordultam, ne kelljen látnom ezt a fényt. Hibát követtem el. A fiú egy jelzésre rám uszította a farkasát, minek az agyarai a karomba fúródtak. Az átkozott dög még élvezte is: ördögien vigyorgott. Kihívóan mosolyogtam rá, aztán Sköllnek füttyentettem. Az én farkasom sem volt rest, sőt, a látottaktól idegesen felvonyítva vetette magát a dögre. Bár maga alá gyűrte a fekete szörnyet, az iszonyatos erővel rúgta el magától a bestiámat. Sköll az oldalán feküdve, morgás közepette tágra nyílt szemekkel nézte saját alteregóját. Hati lassan, árnyékkal eggyé válva közelített felé. Ostoba voltam, mert nem figyeltem. A tükörképem már ott állt előttem, pálcáját a torkomnak szegezte. Egy hümmögéssel jeleztem elismerésemet, mely nem tarthatott sokáig. Le kellett győznöm. Vissza kellett mennem oda, és elkezdenem azt, amit annyira meg akartam tenni. Késemet a pálcájának nyomtam, hogy nyers erővel le tudjam nyomni, de látszólag ugyanakkora hatalommal bírtunk. El kellett ismernem, ez meglepett, viszont még édeskevés volt ahhoz, hogy legyőzzön. Villámként kerültem a háta mögé, és úgy próbáltam belé döfni fegyveremet. Ismét lebecsültem volna? A tűzóriás alakját felvéve bőréről szinte lepattant a szúrás. Kisebb karjaival a földre tenyerelt, míg a másik kettővel a hatalmas jogar formáját felvett fegyverére támaszkodott. Vadállat hangon üvöltött. Hát tényleg komolyan gondolja... A kosszerű szörnyeteg masszív, patás lábával próbált odébb rúgni, ám most is bebizonyosodott, hogy a gyorsaság felülmúlja a fizikai erőt. Felmásztam a farkán keresztül a hátára, hogy belé döfhessem fegyveremet. A démon azonban látta ezt, és egy földrengető ordítás közepette hanyatt feküdt. Egyszerűen összenyomott, majd mint aki jól végezte dolgát, felállt, és lenézett rám. Szánalmas vakarcs. Azt hiszi, hogy most győzhet? Oldalt pillantva láttam, hogy Sköll tusája is érdekes fordulatokat vett: a fekete démonfarkassal mintha táncot lejtettek volna, úgy ugrálták körbe egymást, miközben igyekeztek egymásban minél nagyobb kárt tenni.
- Te mondod, hogy nem értünk egyet egymással? - kérdezte a szörnyeteg. - Látom, hogy téged nem is foglalkoztat a társad sorsa.
- Ezt meg honnan veszed? - Érdekelt a válasza. - Azt teszi, amit én jónak látok. Más nem is foglalkoztathatná.
- Nem tudom, mi van köztetek, de amit látok, az nem tetszik. Nem törődsz vele. Talán még az érzéseivel sem, még ha a petem rossz fele is. - Visszaváltozott. Pálcájára támaszkodva fürkészte a tekintetemet. Mégis miről tud ez arról, hogy mit érez Sköll? Semmit!
- Cöh, bagoly mondja verébnek! Hati talán szót fogad neked, ha megkéred valamire? - kérdésemre még a fekete ordas is felfigyelt, és rosszallóan morgott. A fiú viszont lehunyta szemét, és újból elmosolyodott.
- Hatinak szabad akarata van afelől, hogy velem marad-e, vagy sem. Amúgy meg nem tudom, miről beszélsz. - sóhajtott egy nagyot. - Igaz, nem úgy tűnik, hogy puszipajtások lennénk, állandóan vitatkozunk, de ez nem azt jelenti, hogy harcban egyáltalán nem dolgozunk össze.
- Na, de ez nem jelenti azt, hogy meggondoltad magadat... - Megpróbáltam emlékeztetni ezt a bolondot, hátha visszavesz abból a hatalmas önbizalmából. - Vagy talán ezentúl fogva gyorsabban, a szélnél is sebesebben fogsz futni?
- Igen... - itt gondolkodóba esett. - Igazad volt. Teljes mértékben. - Nem erre számítottam. Ez a bolond tele van meglepetésekkel.
- Mit akarsz mondani? - gyanakvóan döntöttem oldalra fejemet. Kezdett igazán idegesíteni a rejtélyes viselkedése, és a ragyogása.
- Nem futhatok el a problémáim elől, és ezt te nagyon jól kifejtetted ezt. Oda kell állnom, és megküzdök velük. Úgy, ahogy veled is harcolok, itt és most. Így, utólag belegondolva igazán hálás vagyok nekik, hogy nem hagytak meghalni. Az lett volna a legnagyobb hiba az életemben - ha megállok, és hagyom magamat, azzal csak még több fájdalmat okozok. Hatinak, és a többieknek is. És te? Mit gondolsz, a gyilkolás talán jobb megoldás? Tudod, az is egy menekülési fajta...
Az ostoba ostobaságai kilendítettek a béketűrésemből. Megráztam fejemet, két marokra szorítottam késemet, és neki lendültem.
- Miért, mit kéne tennem?! - üvöltöttem, magamon kívül. - Mit csináljak, hogy enyhüljön a fájdalom?! Szerinted én annyira élvezem az itteni létet? Heh?! - Faggattam, de sejtettem, hogy erre nem lehet mit mondani. Ő csak mosolygott, miközben hangtalanul kitért a támadásom elől, és kobakon vágott a pálcájával. Nem éreztem tőle fájdalmat, de megszédülve ejtettem el késemet. Aztán mikor azt hittem, tényleg széttép, magához vont, és testvériesen átölelt. Ez a bolond... túlságosan vidám, és fényes. Az engem átfonó karjaiból melegség áradt - melegség, mely mindent megváltoztatott. Arcomat eltorzító dühös ráncaim szépen lassan elsimultak, és szomorúan sóhajtottam. Szememet félig-meddig lehunytam. Megnyugodtam.
- Megmondom mit, testvér. - Testvér... Annyira rokonszenves volt ez a szó, mégis viszolyogtam tőle. Nekem ez túl fényes. - Legyél olyan, mint én. Mert mi igazából egyek vagyunk... - És ez volt az utolsó, amit Askrtől hallottam utoljára. Utolsó pillantásommal még az elpixeleződő Sköllre néztem és csupán ennyit mondtam:
- Bocsáss meg...

Mintha egy nagyon mély álomból ébredtem volna, úgy tértem magamhoz, ott, ahol először megpillantottam Lokit. Hati elégedetten nyüszítve ült mellettem, és örömteljesen nézett, ahogyan felülök. Meglepett a vidámsága, főleg az, hogy felmászott a térdemen, és arcon nyalt. Ritkán, sőt, szinte sosem csinálja ezt. Megdörzsöltem homlokomat, aztán felálltam, s körbenéztem. Minden tükör eltűnt. Pedig még beszélni akartam Lokival. Beszélni, hogy mennyire sajnálom, amiért ez a sorsa - árnyékként élni, bennem.
~ Ne szánj vagy sajnálj engem. Felfordul tőle a gyomrom. ~ Mintha csak kértem volna, úgy szólalt meg a fejemben. ~ Éld a saját életedet. Én is azt teszem. ~
- Jó. Köszönöm. - feleltem halkan, alig hallhatóan, majd Hatinak jelezvén elindultam a kijárat felé. Egy ideig csak gondolkodtam, mit lehetne tenni vele és a farkasával, de aztán rájöttem, hogy így lesz a legjobb. Nem jöttem ki teljes lényemmel, ennyi az egész. Talán így sokkal könnyebb lesz a rémes gondolataimmal dacolnom. Főleg, hogy Hati itt van mellettem, támogatás gyanánt. Örültem. Odakint mindig is egyedül voltam. Bezárkózva, a könyveket bújva, a saját világomban. Aztán jött a felismerés: nem vagyok egyedül, és sosem voltam. Elmosolyodva nyitottam ki a résnyire kitárt ajtót, aztán meglepetten néztem körbe: romos vidámpark. Jobbra, balra, fel, le. Minden. Összenéztem a fekete démonfarkassal, aki csak megvonta vállát, és csupán ennyit szólt:
- Hát ennyit a jutalomról!

/Köszönöm az eventet, rengeteg ötletet adott! ^^/

by **RenAi** Vas. Okt. 06 2013, 19:50

Furcsa érzések és élmények kavarogtak bennem, nem tudtam sok dolgot hova tenni, mint ahogy azt sem hogy hogyan is viszonyuljak hozzájuk. Hittem Ai-nak, bíztam az eddigi döntéseiben így úgy döntöttem hogy úgy akarom folytatni tovább ahogy azt Ő tette. Bíztam benne mármint magamban, így megkezdve új életem és életmódom hamarosan esélyem is akadt rá hogy kipróbáljam magam. Kilépve az ajtón elhaladva a szobrok mellett elsétálva az útig, hamarosan meg is pillantottam egy fura alakot. Nem ismertem, sőt a neve sem volt ismerős mégis akadtak rajta olyan vonások amik nem hagytak nyugodni, és újra és újra kényszeredetten feltettem magamban az a kérdést hogy mégis ki lehet ez…? Választ ugye nem kaptam, nem is igazán vártam, csupán nem hagyott nyugodni néhány gondolat. Bár jobban bele gondolva, mindenki hasonlít valakire így lehet én is csak összekeverem egy másik sráccal. Új esélyem adatott hogy kipróbáljak valamit, haszonlesés nélkül léptem oda a sráchoz, nem túl közel, mivel a pete előtte járt és nem mindig adott bíztató, barátságos jeleket magáról. Furcsa érzés volt leszólítani, sőt még csak oda sem köszöntem neki, szimplán előhalásztam egy csokit és hozzá vágtam a fiúhoz. Ai emlékeiben kutatva gyakran láttam példát hasonló tettekre, sőt Ő még a petekkel is kedves volt mindig. Mikor a csoki szimplán lepattant a srácról sok gondolat fordult meg a fejemben, de főként hogy debil. Enni azt hittem mindenki szeret, és ha még ingyen vágják hozzá az még külön profitáló üzlet is számára. Ő elfogadja és megeszi én meg örülök hogy elfogadta. Azt hiszem valahogy így működik, bár ha valaki hozzám vágna ingyen bármit is, rögtön gyanakodnék hogy hol a csapda, átverés vagy hogy mit fog kérni cserébe. A srác csak közeledett felém lassú nyugodt lépteivel, a petje meg már szinte előttem volt. Furcsállottam a dolgokat, nem értettem a viselkedését, mert ha nem kell neki akkor mondja azt hogy kösz nem. Ha meg igen akkor kapja el ne játssza a világ tudatlan debilt. Gondoltam rá hogy megkínálom egy másikkal, de a petre tekintve elég furcsán vicsorgott. Megkérdeztem hogy megsimogathatom-e, de válasz nem jött. Már nagyon közel volt hozzám így úgy döntöttem kitartom neki, úgy mint a kutyáknál, ha megszagol, megismerkedik onnantól kezdve már kicsit közvetlenebb a kapcsolatunk. Meg is szagolt, így már csak fel kellett emelnem a kezem a fejéhez hogy óvatosan rátegyem és végigsimítsam a kezem az állat fején. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket, hogy engedi-e vagy sem. Sosem gondoltam volna hogy ez ilyen nehéz és félelmetes dolog. Valahogy Ai emlékeit látva ez mint inkább szórakoztató és vidám eseménynek tűnt. Most pedig csak annak örülhetek ha nem támadott meg. Miután a pet folytatta tovább az útját, a gazdája ért a közelembe. Nos valahogy Őt már nem akartam megsimogatni, de akartam kezdeni valamit a helyzettel. Kissé közelebb léptem hozzá mikor szörnyű sikoly, zúgás vagy nem is tudom mihez hasonítni azt a hangott amit meghallottam. Ösztönösen a fülemre tapasztottam a kezem. Az első ötletem az volt hogy ez lehet a speciális képessége, vagy nem is tudom, bár közelharc ellen hatásos, mivel mint engem is úgy bénítat meg mást is, és Ő persze távolsági harcos. Remek kombináció, de vajon minek használta ellenem, hisz nem is akartam bántani, sőt nem rémlik hogy bármi félre érthető dolgot csináltam amit támadásnak vehetett volna. Ő pedig csak sétált tovább mintha semmi sem történt volna. Vissza pillantottam és már nyílt volna a szám hogy szóljak, de nem jött ki rajta hang. Nem tudom mi történt. Furcsa volt, pedig most tényleg nem akartam bántani senkit.

by **RenAi** Vas. Okt. 06 2013, 21:46

A fiúval történt fail után fordultam előre és vettem az irányt ki a vidámparkból. Haza akartam menni hogy letisztuljanak bennem a dolgok. Mondjuk az hogy nem tudtam vele rendesen kommunikálni elbizonytalanított hogy jól csinálom-e a dolgokat, vagy hogy egyáltalán nekem való-e az ilyesfajta viselkedés. A közvetlenség, a feltétel nélküli szeretet, mások jó oldalának meglátása… ezek mind nehezemre estek eddig, sőt egyenesen bolondnak tartottam az ilyen csitriket, de volt egy lány aki az én életemet élte és könnyebb dolga volt mint nekem, és ez a lány világított rá arra hogy nem irígykenem kell, csupán pár dolgot megválltoztatni önmagamban. Eddig nem kellett volna ilyen élet, most pedig nem hiszem el hogy ez járhat nekem… Nem érdemlem meg… Ő mindent játszva szerzett meg, míg én vért izzadtam a sikerért. Most hogy megpróbálok leereszkedni az Ő szintjére jövök rá hogy nem egy egyszerű játék ez sem. Sosem játszottam… mindig megharcoltam a dolgokért és azt hittem hogy Ő nem. Hogy Ő nem harcolt meg semmiért csupán játszadozott és most mégis látom hogy az Ő élete jobb volt mint az enyém. Elhatároztam hogy egy ilyen élet nekem is jár. Léptem felkavarták a járda porát, és míg simán elhaladtam az emberek mellett akik eddig ölték egymást én eddig tudomást sem vettem róluk. Minek? Ők nem tartoznak hozzám, de bevillant hogy Ai nem haladna el mellettük, Ő valahogy elejét venné a káosznak, vagy ha már nem tudna de bizony megpróbálna rendet tenni. Körül néztem és azt láttam miként néhány ember már piros indikátorral öli egymást. Miért? Tettem fel magamban a kérdést…Mi a hasznuk belőle?... Talán ez valami ki a legjobb mérkőzés? Csak egy maradhat alapon? Nem tudom... Mindenki indikátora erősen piros színben úszott tehát mindenki ölt már. Szűkült össze a szemem. Az egyik férfé éppen egy kisfiúra támadt volna, aki csak állt egyhelyben és nem csinált semmit, nem menekült… meg sem moccant. A haja aszemébe lógott és pont támadójára emelte a tekintetét. Talán ledermedt volna a félelemtől?... Nem tudom, de tenni kéne valamit. Így a kisfiú és a férfi elé álltam, kardom pajzsom kifonva vettem fel a harcot a fiú védelmében. A kis srác indikátora is piros volt, bár gondolom csak önvédelemből ölt, vagy nem tudom. Ai akkor is megvédené azt hiszem.
- Túl kedves vagy Onee-san. – Hallottam a kis srác hangját a hátam mögött mikor félig mefordultam hideg kék szemei szinte izzottak és már láttam is miként két tőrét felemelte és húsomba hasíotott vele. Nem értettem a dolgokat, hogy mégis miért mikor megvédtem, de a pasas is támadot a kardjával mire előre fordultam, megpillantottam kardja pengéjén ami a fejem mellett haladt el a másik énem. Biztatóan mosolygott, míg én értetlen néztem rá. Azt hittem ez nekem szólt hogy védjem meg magam, de mire kinyitottam a szemem ismét a tükrös teremben találtam magam. Kiegyenesedtem és eltettem a kardom, tudtam hogy már nincs rá szükségem.
- Büszke vagyok rád! Mármint magamra vagy micsoda…- Vakarta meg a fejét. Törökülésbe leültem vele szembe, majd követte a példámat. Nem szólaltam meg, megvártam hogy elmondja amit szeretne. Sóhajt egy nagyot majd folytatja.
- Szeretném ha vissza térnél oda ahova tartozol. – Azzal a két kezét a szívére tette. Nem értettem miért mondja majd rá jöttem. Ha én láttam az Ő emlékeit akkor biztos Ő is látta az én emlékeim. A kezem felemeltem és ismét ott találtam magam az ég óceánjában. Kezem a szívéhez tettem és az egész testem fehéren kezdett el ragyogni, majd szépen elhalványultam és eltűntem. Legalábbis kívülálló szemek ezt láthatták, de valójába ráébredtem hogy mi egyek vagyunk. És hogy Ő is úgy gondolja hogy mindkettőnknek joga van az élethez míg csupán egy test jutott kettőnkre.

Kinyitottam a szemem, végre újra én vagyok én. Felkeltem a padlóról és láttam miként a tükrök eltűnnek és egy ajtórésnyi fénnyel jelent meg a folyosó végén. El is indultam felé, már nyúltam is volna a kilincs felé mikor megbotlottam valamiben és elcsúsztam mire az ajtó becsukódott, botorkálva álltam fel és kerestem meg a kilincset. Majd mikor kiértem az egész vidámpark romokban állt, majd mivel nem akartam hogy engem gyanúsítsanak meg valami úton módon a lerombolással gyorsan irányt vettem is haza.

by **Lizbet** Hétf. Okt. 07 2013, 21:37

Gratulálok az Event végig viteléhez. Érdekes volt olvasgatni, főleg azt, hogy kinek mi az elképzelése a gonosz, vagyis a másik énről. Volt aki ügyesen megoldottá, másoknál láttam egy kis „erőlködést” de összességében élvezetes volt olvasgatni Very Happy

Íme a jutalmak a szenvedésekért:

Anatole Saito: 1400 arany
Askr: 1150 arany
Chancery: 1150 arany
Hayashi Yuichi: 1100 arany
Halász Alex: 1100 arany
Hime: 1150 arany
Hinari: 1200 arany
Judy Noxia: 1250 arany
Mirika: 1150 arany
Nagoyaka Kiyoshi: 1100 arany
RenAi: 1250 arany
Snowcat: 1250 arany
Szophie: 1200 arany

by Ajánlott tartalom