[Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

by **Lizbet** Vas. Jún. 20 2021, 22:18

Tükörkép - Ki nevet a végén?

Hangos zsivajra ébredtek fel reggel, lakjatok bárhol. Az utcára kinézve nagy nyüzsgést láthattok. Sokan csoportokba gyűlnek és úgy beszélgetnek, mások vígan szaladgálnak és néhányan csak értetlenül néznek ki a fejükből.
Érdekes esemény vett kezdetét az összes eddigi felszabadított szinten. Aincrad szerte különféle tükrök jelennek meg. Az üzletekben, az utcán, valaki találta kezdetek városában lévő tó mélyén is és talán a te szobádba is bekerült egy és most veszed észre. Szóval rengeteg tükör jelent meg és az a furcsaságuk, hogy egyikben sem magadat látod. Van olyan, amiben az ellenkező nemű másodat pillantod meg, vagy láthatod magad valamilyen állatként, öregebben, fiatalabban, gonosz boszorkányként esetleg hercegnőként és még rengeteg mindenkén. Minden azon múlik, hogy mennyi energiát fektetsz a kíváncsiságodba, hogy felkeresd ezeket a tükröket amikben nem magadat látod... vagy mégis? :O
Továbbá a kezdetek városában újfent megjelent a színarany Dicsőség palotája, benne az összes eddigi frontharcos és az általuk legyőzött bossok arany szobraival. Mindegyik talapzatára rávésték a nevüket, és érdemeiket - mennyi bosst öltek, mobot vagy esetleg jk-t, legnagyobb sebzésüket stb-stb.... - bárki megcsodálhatja őket. Talán ti magatok is ott vagytok...
A másik épület a városon kívüli mezőségen nyílt meg, az elesettek kertje, ahol minden egyes elhunyt playernek van saját sírja a képével, nevével és dátumokkal ellátva, na meg halálának körülményeivel. Szabadon le lehet róni a tiszteletet.

Feladat: Fedezzétek fel a tükröket és írjátok le mit láttok benne. Megcsodálhatjátok az aranyszobrokat, vagy megemlékezhettek elhunyt társatokról... Képeket szabadon lehet használni.
Fekete tükörrel egyelőre nem találkoztok. A The Real One énetek egyelőre maradjon titokban, ha lehet

Szólimit: 500, de aki megirja az 1000 szót, az plusz jutalmat kap Very Happy

Határidő: Júli 4.
Néhány példát azért berakok:

Bohóc Akito:

öhm.... habfiú Akito? :

by **Leonard** Szer. Jún. 23 2021, 19:58

Odakintről kiabálás és harsány nevetés hangjai szűrődtek be a nyitott erkélyajtón át. Szokatlan volt a Palota környéki utcában az ekkora forgalom, de Leonak eszébe sem jutott foglalkozni vele. Sokkal jobban lekötötte a szobája kellős közepén elhelyezett irgalmatlan méretű tükör, ami valahogy az éjszaka folyamán került oda.
Már önmagában az is épp eléggé aggasztó információ volt, hogy valaki bejutott a szobájába és még csak észre sem vette. Vagy talán a programozók szórakoznak már megint?
Éppen át akart menni Hinarihoz, hogy megérdeklődje tőle, mások is voltak-e ily szerencsétlenek, vagy Ozirisz egy újabb poénjáról van-e esetleg szó, de ahogy alsógatyás, nagyon kócos alakja elhaladt a tárgy előtt, abban nem önmaga köszönt vissza.
Megtorpant és farkasszemet nézett az anyjával. Vagyis annak fehérneműs másával.
- Jézusom, öltözz már fel! - ripakodott rá ösztönszerűen, mert az ember a saját édesanyját szeretné legutoljára pucéran látni, de az alak nem reagált. Mi több, először kinyitotta a száját, mondott valamit, aztán idegesen összefonta a mellei előtt a karját, épp mint a fia, csak neki ez a mozdulat nehezebben ment bizonyos testrészek miatt. Leo összeráncolta a homlokát, és közelebb hajolt a tükörhöz. Az anyja követte a mozdulatot.
Vagy az is lehet, hogy ez nem is az anyja. Az ő szemszíne egy kicsikét más, az arcéle sem ennyire karakteres, sokkal inkább lágy, és az is biztos, hogy a ráncaiból is több van, dacára a mindenféle arcfeltöltő kezeléseknek.
Nem, ez a nő inkább... Leo volt. Lányként. És mivel Leo vonásai többségét az édesanyjától örökölte, így a lány tükörmása is hihetetlenül hasonlított Tányára.
- Átvertél - csóválta meg a fejét és ajkaira zavart mosoly költözött. Elfordult a tükörtől, és babrált egy kicsit a hajával, majd az ujjai közé csippentett egy cigarettát. Még hogy az anyja! Egy pillanatig mintha átsuhant volna rajta a remény, hogy... beszélgethet vele.
Besétált a fürdőszobába, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Fellélegzett, hogy az ottani tükör a szokásos, karikás szemű formáját mutatta.

Fél órával később, immár felöltözve, de továbbra is égő cigarettával a kezében - vagyis aktuálisan inkább a szájában -, bosszúsan morgott Tapsinak valamit érthetetlenül, ami úgy hangzott, mint a "nyavalyás dög" és a "lábam alatt". Mindeközben kezei tele voltak a gigantikus méretű tükörrel, amit erőnek erejével igyekezett kivonszolni a szobájából valami épkézláb helyre. Ugyanis nem volt valami méretes az a szoba, egy extra tükör egyáltalán nem fért már el benne. Főleg nem egy olyan tükör, ami a női énedet mutogatja. Mintha ő, Leo, valaha is ilyen bájosan rebegtetné a pilláit, vagy aranyos-kedvesen mosolyogna. Ész megáll. Ráadásul ott volt az a hülye cigaretta is, ami olyan kecsesen, szexin állt vékony, hosszúkás, manikűrözött ujjai között, amitől a férfiembert képes kirázni a hideg. Főleg ha az a kéz hozzá tartozik. Főleg ha ennyire az anyjára emlékezteti.
Ha nem lenne ilyen nehéz, hogy még a súlyemelés sem fog rajta, már rég kihajította volna az erkélyen ezt a nyamvadt tükröt. Így azonban maradta a huzavona, meg az, hogy majdnem átesett Tapsin. Kétszer.

Délre aztán sikerült eliminálnia a szobájából a káros tárgyat, és úgy döntött, jutalmul bekap a közeli fogadóban valami ebédnekvalót. Csakhogy legnagyobb meglepetésére, ahogy elsétált a pult előtt az ablak melletti, kedvenc asztalához, egy újabb tükörbe botlott. Meglepetésében felkiáltott. Egy pincér épp akkor robogott el mellette, arcán elnéző mosollyal vetette oda a magyarázatot:
- Reggel óta itt van. A város legkülönbözőbb helyein bukkannak fel, és mindegyik mást mutat. Sokan szórakozásból direkt felkeresik őket - hadarta, majd már odébb is állt, hogy kiszolgáljon egy fiatal párt.
Leo homlokát ráncolva bámult bele az egyszerű kerettel rendelkező, masszív tárgyba, majd arcára kiült a döbbenet.
- Ez valami vicc? - kiáltott felháborodottan, és már el is ment a kedve az evéstől.
Az hagyján, hogy kora reggel a női alakja nézett vele farkasszemet, na de hogy kicsivel később aztán Disney Aranyhajaként tetszelegjen egy másikban, több volt a soknál.
- Akkor már miért nem Villám McQueen? Miért már megint egy lány? - méltatlankodott, aztán sarkon fordult, és úgy döntött, hazamenekül ebből az őrületből.
Miközben morogva csattogott hazafelé a macskaköveken, még az is megfordult a fejében, hogy befesti a haját. Akkor talán a hercegnő is átváltozik. Mert mégis miféle asszociáció vezetne éppen Aranyhajhoz, ha nem az egyetlen hasonló vonás, a szőkeség?
Leo határozottan elutasította, hogy holmi várbörtönből szökni akaró hercegnőcske lenne a lelke mélyén.

Ahogy magában dörmögött, lábai azonban nem a Palota felé vitték, hanem a Fő térre tartottak. Ki tudja, mi okból, egyszerűen csak hallgatott rájuk. Na jó, talán kíváncsi volt, milyen lehet a többi tükör. Talán. De az is lehet, hogy ma szimplán csak nem a szobájában, hanem a házában akar elbújni.
Ahogy ballagott, elhaladt egy aprócska, keret nélküli tükör előtt, ami az egyik vakolat nélküli téglafal mellé volt állítva, és nagy volt a tolongás előtte. Belenézett, és egy labrador kiskutya képe mosolygott vissza rá. Ez volt ezen a napon az első pillanat, amikor szívből elmosolyodott. A kiskutyák... azok mindenkit le tudtak venni a lábukról, ezt támasztotta alá a keret előtt egymással versengő utcakölykök hada is.

Mire délután kettő lett, végigjárta a Kezdetek Városa majdnem összes tükrét. Akaratlanul is elkezdte szórakoztatni a dolog, és talán ott húzta be végleg magának a történet, amikor egy vastag, fekete-fehér keretes tükörben megpillanthatta a szuperhős énjét. Némileg tartott tőle, hogy a szőkeség miatt valami hülyeség fog kijönni, mondjuk ő lesz Amerika legszebb segge, de szerencsére végül Vasember lett. Na persze, ez nem meglepő, mert szuperhős ereje, na az nincs, de legalább van egy rakat pénze meg némi sármmal is megáldotta a sors. Igen, Mr. Starkkal már egészen ki tudott egyezni, leszámítva a zsenialitást, ami viszont elég távol állt tőle.
A sor aztán folytatódott. Megtudta például, hogy a Harry Potterben griffendéles lenne, a Gyűrűk urában Rohan egyik lovagja, a vadállatok között pedig egyértelműen oroszlán. Ezek azért eléggé megnyugtató információk voltak, olyannyira, hogy még azt is be tudta venni a gyomra, amikor kiderült, hogy a démoni alakja egy succubus. Aranyos szárnyakkal, patákkal, nagy mellekkel és szexi fehérneművel. Meg ostorral. Mégis miért akarja minden második tükör nővé változtatni?

Jó pár óráig elszórakozott a változatos képekkel, mielőtt végül eljutott a Dicsőség Palotájában. Az épület elsőre harsánynak és hivalkodónak tűnt a Palota letisztult márványához szokott szemeinek. Beletelt egy-két másodpercbe, mire nem csak bámulta az aranyból készült szobrokat, de meg is értette, miket lát. Az első bossok, ahol már meg lett volna a lehetősége részt venni, ő gyáva módjára mégis távol maradt. Hosszú métereket kellett megtennie, mire egy olyan ponthoz ért, ami már neki is ismerős volt. Az első szintfőnök, ahova elmehetett már, Hinari támogatásával. Mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét, majd inkább az emberi alakokhoz fordult. Olyan gyönyörűen, nagyszerűen ragyogtak mind, pedig a többségük már nem is élt. Ott volt például Lewis, aki példaképe volt valaha, és mostanra már évek óta elnyelte őt a játék kegyetlensége. Ott állt büszkén, kihúzott háttal Hinari, Szophie és Ozirisz is. És ott volt ő, Leo is, habár neve alatt érdemei fele olyan hosszúra sem dagadtak, mint a többiekénél. Végül megállt egy kecses, Mirika alakú szobor előtt, hosszú pillanatokig nézte az ismerős arcvonásokat, a magabiztos mosolyt.
Mélyet sóhajtott, és elfordult, elindult a kijárat felé. Nyomasztotta ez a terem. Időközben valahogy elillant a jókedve, és most csak az űr tátongott a mellkasában.

by **Afton** Csüt. Jún. 24 2021, 09:19

-... Nem is vagyok ilyen kövér...
Csipkedi meg kicsit a ruháját a hasánál, száját biggyesztve, majd megtapogatja az orcáját, de azok a kis zsírpárnák elmaradnak az érintéstől, amiket éreznie kéne, ahogy a tükröt bámulja. Megemeli a lábát, megismétli a másikkal, kicsit lenget a karjával, majd odébb megy, mint aki semmit nem csinált, ahogy meghallja a folyosón a lépteket. Ugyan, ő nem nézegette magát egy tükörben, dehogyis. Nem hiú ő, csak... bizonyos okokból tény, hogy elkezdett jobban törődni a külsejével, mert hát, még ha egy játékban vannak is, illik adni magunkra valamit, nem igaz?
Főleg, ha az ember arra készül, hogy esetleg többet találkozzon egy bizonyos valakivel.
Előtte viszont mindenképp megejti egészségügyi sétáját, még akkor is, ha ennek a cybervilágban nincs sok hatása. A lélek viszont annál inkább megköszöni, és volt már, hogy valaki úgy hivatkozott rá, mikor elárulta kinti szakmáját, hogy "a lélek doktora". Kicsit elmosolyodik, de komolyan sosem gondolna magára ilyen formában.
Az utcán persze elkap foszlányokat mások beszélgetéséből a különös eseményeket illetően, és ő maga is elmegy még pár ilyen különös tükör előtt. A következőn szinte csontsovány, olyannyira, hogy gyorsan el is menekül inkább előle. A zöldséges előtt levőben hosszú hajú, szemüveges lányka néz vissza rá, kérdőn megemelt szemöldökkel. A szökőkútnál több tükör is várta az arra járókat; az egyikből egy szurikáta nézett vissza rá, különös, négyzet alakú foltokkal a szeme körül, a másikból egy gyermek kinőtt ruhákban, a harmadikból valamilyen állat fülei voltak rajta, a negyedikre már rá sem pillantott. Elnevette magát, hisz alapvetően mókásnak találta a dolgot, és mélyen elnyomta azt, hogy a lelke egy szeglete segítségért kiáltott, mert érezte, hogy baj van készülőben.

Mikor van az az érzés, hogy rossz fog történni, de az ember egyszerűen képtelen megragadni, csak árnyékként kavarog mélyen, fenyegetően, és mire a rossz bekövetkezik, már késő. Az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni, pusztán azért, mert nem akar vészmadárnak tűnni, Afton helyzetében sincs ez másképp, és elgondolkodva nézi az arany színű épületet, zsebre tett kezekkel. Talán két perce mintha látta volna bemenni Leo-t, de nem biztos benne, mindenesetre, ahogy egyre többen és többen engednek a kíváncsiságuknak, ő maga is megteszi és átlépi a kaput. Tudja, hogy mi ez az épület, hisz többször is járt már benne, megnézve a neveket és leróni a tiszteletét, most viszont döbbenten áll meg a csarnok végében és pillant végig a változáson.
Ha őt kérdeznék, ezt nem engedte volna. Szinte káromlásnak érzi ezt a túlzott büszkeséget, így hamar megfordul és elhagyja az épületet. Utólag döbben rá, hogy kíváncsi lett, vajon Chakna vagy Chancery kapott-e szobrot, de semmi kedve visszamenni oda. Ő biztos benne, hogy neki még nem járt, elvégre még csak egy bosson vett részt, ráadásul végül ott is Mirika egyedül lépett be a terembe és nyitotta meg számukra az utat.

Sétája nyomán megtalálta a másik helyszínt is, aminek bejáratánál jóval többet időzik el. A szíve szinte összefacsarodik, ahogy végül belép, és ezúttal kiveszi a kezeit a zsebeiből. Megadja a tiszteletet az elhunytaknak a kertben, és nem kell sok, hogy megtalálja azt a sírkövet, amit keresett.
Egy csippanás üti meg a fülét. Kíváncsian néz a hang irányába, és valami szürke-fekete bújik el fürgén a többi sírkő között. Afton óvatosan lépked arra, de mire odaér, már semmi nincs ott. Visszafordul, és döbbenten megdermed, ahogy a sírkőre, amit az imént ő maga is alaposan megnézett, egy pók mászott fel. Kicsit nagyobb, mint az ember tenyere, szemei megcsillannak az enyhe fényben, egyenesen Aftont bámulva. A férfi nem igazán szereti a pókokat, főleg, ha ennyire nagyra nőttek, és rémülten lép hátrább, mikor is észreveszi, hogy a pók feletti indikátor más színű; tehát nem mob. Egy pet.
-Heh. Alaposan rám ijesztettél, kishaver! -kuncogja el magát zavartan, kezével a hajába túrva. Lassan hátrál tovább. -Nem is zavarlak, szia. Légyszi, ne ugorj rám...
~~~Azt inkább valaki más tegye~~~
Lassan megfordult és folytatta az útját a sírkövek között. Egyszer hátranézett, a pók még ott volt, de már rég nem vele törődött. Lábaival azt a követ kapargatta, amin ült, miközben folyamatosan csipogott, mintha beszélne.
Érdekes... nagyon érdekes.

Kissé odébb a kertben ismét megállt, majd elfordult. Nem volt egyedül; vékonyabb, fiatal, még talán gyermek állt az egyik emlékmű előtt, fejét lehajtva, csuklyája mélyen takarta az arcát, csupán barna hajtincsei szabadultak kis alóla kissé. Zöld pulcsija makulátlanul tiszta volt, kis üde folt ebben a temetőben. Még mielőtt Afton elmehetett volna mellette, a játékos megfordult, egy pillanatra ránézett égővörös szemeivel, majd elhagyta a kertet. A férfi nem bírta megállni, hogy ne nézzen rá kíváncsian a sírkőre, hogy legalább a nevet elolvashassa:
"Papyrus"
Mire a távozó irányába nézett, amaz már eltűnt, mintha soha nem is járt volna itt. Afton visszafordult a sírkő felé, lehunyta a szemeit, elbúcsúzott tőle, majd ő maga is kilépett a temető nyomasztó atmoszférájából.

A városba érve ismét átvette lelke fölött az uralmat a jókedv, nagyrészt. Már csak kedveltetésből is elkezdte keresni a tükröket, hogy vajon miket láthat még bennük; és maga is meglepődött, mennyire kreatívak tudnak lenni a készítők. Talált villanyszerelőt, sárkányt, virágot, édességet, sellőt (vagyis hát, ez esetben habfiút), pestisdoktorként, dalnokként, még el is döntötte, hogy megtalálta kedvenc tükrét, mikor az egyikben Én kicsi pónim-ként jelent meg. Mikor egy másik játékos is felbukkant a sikátorban, odébb ment fütyörészve, nehogy bárki kitalálja, hogy minimum fél órát töltött el csak ennél a tükörnél...

Volt ádáz harcosként bemutató tükör, volt arab, kertész, de még egy... állólámpa is. Érdekes látvány volt, ahogy egy lámpa egyszerűen csak mozgott jobbra-balra, aszerint, hogy Afton épp merre lépett. Kicsit megforgatta a szemét, hogy de hát ő nem ennyire "fényes jellem", de végül legyintett és tovább ment. Az egyikben különös, rovarszerű fantáziahibrid volt, a királylepke színeivel, egy másikban pedig hosszú fülű, szinte lángoló, zöld szemű elf. Az egyik tükörben bottal járt, a jelek szerint a bal lábára nem tudott rálépni, egy másikban kopasz volt, a harmadikban pedig derékig érő hajjal, kendővel a fején mutatta a béke jelét jointtal a szájában. Volt informatikus, csontváz, démon, démonvadász, koktélkeverő, chippendale - ez elől megint csak úgy menekült, mintha valami égetné a talpát -, maffiózó, tengerész, udvari bolond, ékszerész, mezei bolti eladó.
Tudta jól, hogy bőven nem járta körbe a várost, de annyit nevetett és szörnyülködött, hogy úgy döntött, mára ennyi elég is volt. Mikor visszatért a palotába, a macska fogadta - a mai napig nem tud úgy gondolni rá, mint sajátjára. Kökörcsinsárga szemei bírálóan mérték végig a férfit, majd Álom megfordult és visszatért a folyosó sötétjébe, magára hagyva a férfit a kétely kérdéseivel.
Végül úgy döntött, ideje lenne mondjuk... felkeresni valakit, aki esetleg szintén észlelte már a tükröket. Mosolyogva indult el a palota folyosóján, hogy rálel-e valakire, ám a sötét érzés a lelke mélyén, miszerint valami rossz fog történni, nem tűnt el, egyszerűen csak ő nem akart tudomást venni róla.

(A merman és a póni rajzok Dinoriel, a dalnok Sollenu, a fantáziahibrid saját alkotás, köszönöm nekik <3 )

by **Simeon** Vas. Júl. 04 2021, 18:54

Csodálkozástól eltátott szája most hatalmasnak hatott, ahogy az ifjú idomár közeledett s távolodott el a torz képtől; próbálgatta, melyik irányból és távolságból hogyan tükröződik vissza a fény.
Mert ez egészen, de egészen biztosan a fénycsíkok műve!
Simeon őszinte, hangos kacagását visszaverte az utcasarok masszív téglafala. Már vagy tíz perce leragadt ennél a furcsa, hullámosszélű tükörnél, amely valószínűleg a karikatúráját volt hivatott mutatni, de valamiért szögtől függően más és más testrészeket nagyított ki, viccessé téve a mozgást az objektum előtt. A srác kitágította orrlyukát, majd a fél fülét nyomta neki az üvegnek, később pedig mintha vámpírfogai nőttek volna, annyira közel hajolt az itemhez - és hogy mások is oda akartak esetleg férni? Az nem izgatta őt túlságosan.
- Ez majdnem olyan, mint amikor beleestünk egy jégbarlangba, ugye, Tengerszem? - nézett körül, fiatalkorú petje viszont már korábban megunta a bámészkodást és most egy közeli cukrászdában próbálta meggyőzni az eladó gépi karaktert, hogy ő tulajdonképpen ugyanolyan vevő, mint a játékosok és igaz arany, az nincs nála, de az idomárja hamarosan megérkezik. Persze Simeon nem érkezett meg kettő és öt perc után sem, az éhes polip így hoppon maradt. És hogy mindeközben Kimi merre járt? A fióka már felfedezett és tönkretett legalább hat különbözőféle tükröt, mivel az első (meglehetősen vérmesre sikeredett) találkozás után határozott céljául tűzte ki, hogy a bennük lévő, idegen madarakat bármi áron, de eltüntesse a túloldalról. Vajon ha kicsiny testével elborítja a tárgyakat és megtörik a kép, az a másik madár is elmenekül? Kimi szentül hitt ebben. A hetedik riválisának fekete tollai voltak, éles csőre és pont úgy vijjogott Kimire, mint Kimi őrá. Karmukat is pont egyszerre csapták neki az üvegnek, de szerencsére egyikük se tudott átmenni ezen a furcsa falon és így egymást sem bánthatták soha. A kismadár tehát hamar taktikát váltott: felrepült a tükör tetejére és minden erejét bevetve csapkodott a szárnyaival, hogy valahogy megbillenthesse a számára túlontúl nehéz objektumot.

Fél órával ezelőtt, együtt indultak el a céhházból, hogy először vegyenek pár süteményt a legközelebbi cukrászdában, aztán meglátogassák Fuwát, a lány akárhol is tartózkodjon éppen. A terv persze az első tükörnél kútba esett: Tengerszem találta meg az egyik padon és benne a hármas mesefigurás ábrázolása lesett vissza rájuk; fekete kontúrvonalakkal és hatalmas, animékben látott szemekkel. Simeon megborzongott és már rohant is tovább, mert meglátott közben egy másikat, amelyikben kalózok voltak, valahogy pont úgy, mint Seishin még régebben, abban a napcsíkelengedős színdarabban. És minden itt kezdődött el.
- Nézzük meg az összeset! - ajánlotta a srác és már szaladt is tovább, észre sem véve, hogy Kimi közben összetörte a mesefigurákat; a törött darabokból pedig nem nézett vissza más, mint az arra járók csillogó, hatalmasra nőtt íriszei.

- ... és akkor befordultunk jobbra és képzeljétek, jégkatonák voltak! De hamar levágtuk az összeset és a következő kanyar után végre kijutottunk a barlangból! A napcsíkok vezettek ki minket; mindig arra kellett fordulni, amelyik oldalról dundibb volt a testünk. Nézzétek, így!
- Phh-ph-ph! Brrrphrp! - szuszakolta át magát a pet az összegyűlt tömegen.
- Ó tényleg, a cukrászda! - jutott eszébe Simeonnak és miután elköszönt a megrökönyödött hallgatóságától a tükör előtt, gyorsan beszaladt pár süteményért a polipnak, hogy amaz békében hagyja. Ezután a páros már együtt maradt és miközben a sasfiókát keresték, felfedezték magukat inverz színekben, ellenkező neműként (ami őszintén, Tengerszem esetében jelentős változást nem hozott), cumis kisbabaként és sárkányformában is - de amitől Simeon a leginkább fellelkesült, az az esküvői változat volt, szmokingban, rózsaszirmokkal és márcsak a kecses hajadon hiányzott mellőle, aki a képen, hát... Fuwa helyett egy értetlen polipot ábrázolt, hisz más nem téblábolt éppen Simeon mellett.
- Ide mindenképp elhozom Fuwát - mosolygott az idomár és már haladtak is tovább. A srác állatalakja Tengerszem legnagyobb méltatlankodására egy fényes, szikrázó szárnyú, arany főnixmadárként tetszelgett és amikor a polip megpróbálta eltolni onnan az álmélkodó Simeont, majdnem hanyatt esett a tükör másik oldalán látott fess fiatalembertől.
- Nézd, narancsosvörös a fejed a tükörben is - kacagott Simeon, jóllehet ez inkább a dühtől volt olyan, mintsem Tengerszem eredeti színe miatt. A polip sápadtan szemlélte egy darabig, hogyan is nézne ki ő emberként, figyelmét viszont nem sokkal később lekötötte a park túloldaláról érkező hangos szitokszó, amely valamilyen "ostoba, mihaszna madarat" küldött el éppen melegebb éghajlatra.
A madárkának sikerült összetörnie a hetedik tükröt is.
- Ez Kimi lesz - vigyorgott az idomár és ahogy sejtette, bébikorú petje hamarosan fel is tűnt a levegőben, mögötte egy pocakos, igencsak mérgesnek tűnő szakáccsal - Futás! - nevetett az idomár és ölbe kapta a madarat, majd elszáguldott a Kezdetek Városának majdnem másik szegletéig, fuldokolva a nevetéstől és a légszomjtól. Tetszett neki ez a nap, vidámságát pedig semmi sem tudta lelohasztani. A napcsíkok egyszerűen fantasztikusak! Beragyogják az eget és ma mindenféle furcsasággal szórakoztatják őket, amit csak el lehet képzelni! A srác derűsen nézett körbe, hova érkeztek meg és szinte észre sem vette a mellettük, komoran álló tükröt, amelyben ráncos alakjuk rendkívüli fájdalommal és szomorúsággal tekintett pont arra, merre ők: a távoli csillogás felé. Simeon még lélegzetet venni is elfelejtett, amikor meglátta a tetőkön túl az arany kupolát. Oda tutira be kell menniük, méghozzá azonnal!

A Dicsőség Palotája - mint az a tábláról kiderült - csak nagyritkán jelent meg itt. Simeonék még sosem látták, de ha a napcsíkok ennyire szerették ezt a helyet, az egészen biztosan csodálatos lehet belülről is! És nem is csalódtak. Tengerszemnek mondjuk rettentő giccses volt az egész, ifjú idomárja viszont tátott szájjal forgatta fejét hol erre, hol arra, pont úgy, ahogy abban a mókás tükörben alig egy órával ezelőtt. A szobrok méltóságteljesen magasodtak föléje. Az alakok alatti leírásból kiolvasta Peter nevét, akiről a kártyájából tudta, hogy Chan előtt volt a céhvezér, de még sosem látta őt így. Végigmasírozott a különböző játékosok előtt, Chanceryre rámosolygott és halkan megsúgta neki, hogy mennyire várja vissza, Daneetól pedig azt kérte, hogy egyszer, csak még egyszer játsszanak olyat, mint legutóbb: a fény és az árnyék harcosa játékot. De persze ott volt Mirika is, meg Leo és mindenki más, mégis akinek szobra előtt szinte lecövekelt az áhítattól, az természetesen Fuwa volt, aranyszínben, csillogó páncélzatban és kedves mosollyal. Simeon szíve majd kiugrott a helyéről és gyorsan előkapott egy Fotó Kristályt, hogy megörökíthesse a számára oly fontos jelenést. Fuwa volt a Fény Tündére. És most a játék készítői meg is alkották őt, a srác pedig nem tudta levenni szemét az alakról és annak alulról méginkább kidomborodó melleiről a vért alatt.
- Fürdőruhában azért szebb - állapította meg a srác halkan és rákacsintott a szoborra, aztán sarkon fordult és nevetve kivágtatott az épületből, hogy elújságolja kedvesének, mit talált.

/Nem tudom itt is lehet-e dixizni, de ha igen, van egy Pufók Tűzköpőm Very Happy

/

by **Chakna** Vas. Júl. 04 2021, 23:23

A szafari szomszédságában általában lehet nyugodtan aludni. Csak olyankor nem piheni ki magát az ember, amikor valami miatt ideges, vagy olyan esemény történt vele, ami nem engedi nyugodtan aludni. Nagyon éles volt ehhez a különbség, hogy ezen a reggelen olyan zsivaj rántott ki az álomvilágból, ami mellett a legnagyobb városban élők sem tudnak békésen aludni. A csendhez szokva nekem pedig egyenesen lehetetlen lett volna egy perccel is tovább aludni és ágyban maradni. Elsőként az ablakból néztem ki, hogy megtudjam, hol van a zaj forrása, de a szafariban nem volt nagyobb nyüzsgés, mint általában, bár onnan is szűrődött be némi zaj. Nem kaptam tehát gyors választ, úgyhogy mindenképpen kénytelen voltam elhagyni a céhházat.
Gyorsan magamra kaptam a védjegyemmé vált Miko öltözetet, és elindultam, hogy körülnézzek az utcán is. Biztos voltam benne, hogy találok valakit, aki tudja, mi történik, ami ekkora hanggal jár.
Rögtön meg is lett a zaj forrása. Több csoportban is beszélgettek és nevetgéltek az emberek, mások valami mérgezett egerekhez hasonlóan futkostak fel-alá. Én azok közé tartoztam, akik korán reggel révén értetlenül szemléltük az események alakulását.
Akkor kezdtem megérteni, hogy mi történik, amikor elindultam, hogy megtudjak valamit, és megpillantottam egy tükröt az út menti padon. Először simán elsétáltam mellette, hiszen tökéletesen átlagosnak hatott. Fekete, hosszú haj, lazán összefogva, piros alsó, és fehér felső... A hétköznapi Chakna.
Mégis visszaléptem, mert valami azért megütötte a szemem. Jobban megnézve a tükörképet… Mégsem volt teljesen átlagos. Sőt, egyáltalán nem volt az. Villogó macskaszem pislogott vissza rám, és az arcom is éppen olyan fényes, ébenfekete szőr borította, mint a hajam. Megdöbbenve néztem tovább a képet. Minden más is stimmelt. A ruha mögül kecses farkinca kandikált ki, a kezeim és lábaim helyén éles karmokkal felszerelt mancsok voltak láthatók… Egy párduc nézett velem farkasszemet. Ezt realizálva megdörzsöltem kicsit a szemem. Milyen tükör ez? Valami vicc akar lenni? De hát nincsen április elseje… Akkor meg mi ez a vicces tükör?
Tovább léptem, mostmár meglehetősen kíváncsian. Tudni akartam, mi folyik itt. És miért. És hogy van-e hatása ránk. Nagyon reméltem, hogy nincsen annál több, mint hogy esetleg jól szórakozunk rajta.
Nem kellett sokáig sétálnom, hogy kedvenc könyvesboltom kirakatában újabb tükörre bukkanjak. Valószínűleg a sors fintora akart lenni, hogy ebben Takashit láttam meg. Legalábbis első pillantásra, ami elég volt, hogy meg is torpanjak a kirakat előtt. Aztán jobban megnézve… Kiderült, hogy mégsem ő volt az. A szemem becsapott elsőre. Mert saját magamat láttam a tükörben. Csak éppen nem nőként, hanem férfiként. És igen… Ikertestvére lehettem volna elhunyt vőlegényemnek nem csak a kinézet miatt, de a testtartás, és a mozdulatok alapján is. Eddig is tisztában voltam vele, hogy mennyire hasonlóak vagyunk gesztusokban is, ez viszont biztossá tette, hogy ő lett volna a tökéletes párom… Nem véletlenül mondtam neki gondolkodás nélkül igent.
Elmerengve, és kicsit letargikusan sétáltam tovább. Újra kénytelen voltam belegondolni, kit is vesztettem el az óvatlanságom miatt a játékban. Menet közben gyűjtöttem a szóbeszédekből az információkat, és azt is hallottam, hogy az első szinten két épület is megnyílt. A dicsőség palotája nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. A történeteket ismertem, az arcokat nézni pedig nem igazán volt jelenleg kedvem... A hősöket az után érdemes tisztelettel körülvenni, miután a csata végetért. A mi harcunk viszont közel sem ért még a végéhez. A másik hely viszont… Nagyon is vonzott. Valószínűleg mazoista vagyok. De az is tény, hogy a nagymamám mellett mindig azt tanultam, hogy az elhunytak előtt időről időre tiszteletünket kell tenni, és ápolni kell az emléküket. Aincradban erre kevés lehetőség volt, így semmiképpen nem akartam elszalasztani a kínálkozó alkalmat. Tehát elindultam az elesettek kertjébe.
Út közben még láttam tükröket. Az egyikben sikeres üzletasszony állt előttem, aki nem ragadt a játékban évekre. Kicsit elgondolkodtam. Tényleg ez várt volna rám, ha nem találom meg azt a sisakot a szekrény mélyén? Vagy ha egyszerűen nem jövök Takashi után?
Egy másik tükörben kisgyerekként láttam magam. Külsőre épp olyannak, amilyen voltam is, de a gesztusok, és az öltözet - az íjjal a vállamon- elárulták, hogy ez nem a múltbeli Nanácska, hanem az a kislány, aki most bennem él. Mérhetetlen elgyötörtséget láttam az arán, a tekintete mégis bizakodó volt, és reményteli.
Egy újabb tükör alig észrevehető különbséget mutatott, mégis ez volt a legszembetűnőbb: Vidáman ragyogott a tekintete, ragyogó, őszinte mosoly ült az arcán a tükörképemnek. Kiegyensúlyozott, pihent volt, és magabiztos. Voltam én valaha ilyen?
Végül csak elértem az emlékművekhez. Először csak feltérképeztem, hogy merre állnak azok, amiket mindenképpen meg akarok látogatni. Rengeteg idő kellett ehhez is… Ledöbbentett, hogy mennyi emlék áll itt… Akik mind meghaltak ebben az átkozott játékban egy eszelős szórakoztatása kedvéért… És ezek mellett a gondolatok mellett nem tudtam nem gondolni arra is, hogy még nagyon messze vagyunk tőle, hogy kiszabaduljunk… Vajon hányan fognak még meghalni, mielőtt vége lesz a szenvedésnek?
Ezután sorra megálltam az emlékművek előtt. Rengeteg mondanivalóm volt, és rengeteg emlék, amit fel kellett idéznem.
Makoto emléke előtt sokáig álltam némán. Nem tudtam mit mondhatnék. Azt sem igazán, hogy mi volt az a kapcsolat, ami közöttünk kialakult. Izgalmas volt, az egészen biztos, felszabadító… És sosem derült ki, hogy több is lehetett-e volna. Elmondtam neki, hogy sajnálom. Hogy szerettem volna jobban megismerni. Hogy segítettem volna, ha beavat a nehézségébe.
Cearsonak meséltem a céhről. Elmondtam, hogy Árnyék nem maradt a céh közelében, és el is tűnt a szemünk elől, hiába igyekeztem gondoskodni róla. Elmondtam neki, hogy hálás vagyok, hogy rámbízta Artemist, és azon igyekszem, hogy megfelelőképpen fejlesszem.
Sokan voltak, akiknek nem tudtam szavakkal kifejezni, hogy mit is akarok elmondani. Csak az érzés sugárzott belőlem, hogy nem így kellett volna történnie.
Takashitól elbúcsúztam, és kiszáradó torokkal, de végre elmondtam neki, hogy sajnálom. Hogy nem akartam, hogy így történjen, és hiba volt olyan nyíltan keresnem őt. Bíznom kellett volna benne, és megvárni, hogy megtaláljon. Hiszen szándékosan úgy választottam nevet, hogy rögtön tudja, hogy rólam van szó.
Csak akkor vettem észre, hogy itt is van egy tükör, amikor már elmondtam mindent, és indulni készültem. Talán válaszolni akart az elmondottakra… Furcsa véletlen volt. Hasonló kép volt, mint az előző tükörben. De itt végtelen boldogságot láttam a tükörképemen, és mellette egy sziluettet. Nem lehetett megállapítani, kiét, csak azt, hogy férfi, és magasabb nálam (ami nem igazán szűkíti a kört). Tényéleg lenne valaki az életemben még? Minek? Hogy őt is elveszítsem? Nem, nem kérek ebből!

by **Silence** Hétf. Júl. 05 2021, 00:12

A palota falain kívülről érkező zaj lassan kihúzta az álomvilágból. Ahogy minden reggel. De még lustálkodni szeretett volna, úgyhogy nem foglakozott vele. Az előző napja meglehetősen fárasztóra sikerült. Nehéz, ha az ember szeretne fejlődni, mert szembesült vele, hogy jelenleg még nagyon keveset tud. Fuwa tehát még pihent volna, mielőtt a könyvtárba megy - reménykedve, hogy ezúttal Quentint is ott találja, és a fiú segít neki megtalálni a megfelelő könyveket.
Csak egy gond volt: Vele ellentétben Noise már teljesen ébren volt, és egyrészt már ideje volt, hogy enni kapjon, másrészt neki feltűnt, hogy ez a zsivaj nagyobb, és intenzívebb, mint amilyen lenni szokott reggelente. Teljesen biztos, hogy történt valami, ő pedig nem hagyhatta, hogy ne járjanak utána, mi is ez a valami. Különben is ligások, és a ligások utána járnak az ilyesminek, vagy nem?
Fuwa hasonló következtetére juthatott, mert miután Noise az orrával és a nyelével rávette, hogy felkeljen, gyorsan felöltözött, és az étkezőbe menet már magyarázta a rókának, hogy most csak egy gyors reggelire van idő, mert utána kell járni, hogy mi az a felfordulás, amit a róka említett. Természetesen eszébe jutott, hogy ha valamit megtud, Simeon is egész biztosan szivesen segít, hogy teljesen a végére járjanak az ügynek. Ilyen elmélázással nem sikerült túl gyorsan a bögre kakaó elfogyasztása, de utána már indult is, hogy a városban nézelődjön.
Szegényke arra nem volt felkészülve, hogy ilyen komoly csapatok verődnek össze itt ott, alig győzte kerülgetni az embereket, akik többször meglökték. Már kezdett ettől teljesen kétségbeesni, amikor az egyik ilyen lökés következtében egy tükörnek ment neki. Elképedve nézegette, és nem értette mi is lehet ez. Ugyanis tükör volt, de mégsem magát látta bene. Hanem azt a hercegnőt, akiről ő tudta, hogy soha nem lehet. Csodálatosan szép rózsaszín ruha volt rajta, a haja loknikba göndörítve, és félretűzve az arcából, hogy jól látszódjon a kifejezése. Ami komolyságot, életörömöt, nemességet és bölcsességet tükrözött. Persze Fuwa ezek közül csak addig jutott, hogy észrevette, hogy nem csak a ruha furcsa, de az egész testtartása is. Valahogy nem olyan, mint ő. De tetszett neki. Bele is feledkezett a tükörképének a nézegetésébe, és a tükör előtt törökülésbe ült, nem foglalkozva a járókelőkkel (Akik meglepő módon voltak olyan előzékenyek, hogy óvatosan léptek el mellette, nehogy meglökjék a kezét a nagy munka közben) Mindenképpen meg kellett örökíteni a tükörben látott képet. A fantáziavilágában soha nem látta Ennyire gyönyörű hercegnőnek magát, és emiatt is mindenkinek meg kellett mutatnia, hogy micsoda fantasztikus tükröt talált.
Mikor jó három órával később elkészült a rajzzal, és felkelt, a körülötte zajló beszélgetés eszébe juttatta, hogy neki még utána kell járnia, hogy honnan is vannak ezek a tükrök. Igyekezve a tömegbe nem belekeveredni, csak a szélén manőverezni előrefelé, megpróbálta összeszedni az információkat.
Közben pedig talált újabb tükröket. Az egyiket nevetve mutatta Noisenak. Hiszen abban a tükörben a kisrókát látta! Némi nézegetés után jött rá, hogy… magát viszont nem látja a tükörben. Elgondolkodott, hogy vajon ez olyan tükör, ami csak a rendszer által létrehozott személyeket mutatja? Elég logikusnak tűnt ez a magyarázat, úgyhogy nem is keresett másikat. Eszébe sem jutott, hogy a tükörben látott figura nem Noise volt, hanem ő maga. De hát miért is mutatna egy tükör állat képében játékosokat?
Egy másik tükör kifejezetten megijesztette. A tükörképe ugyanis vakon tapogatózott. Márpedig ezt a tapogatódzást túlságosan jól ismerte. Nem volt hajlandó elviselni. Gyorsan tovább is sétált ettől a tükörtől. Egy harmadik tükörben riadt, félénk önmagát látta Grimm mellett, körülvéve a banda tagjaival. Összehúzott szemmel bámult erre a tükörre egy darabig, aztán magában korholni kezdte a tükörképet. Buta. Nem véletlenül döntött úgy, hogy önállóan akar boldogulni. Sokkal, de sokkal jobban járt így, hogy találkozott Hinarival. És lettek barátai, és rengeteget tanult, és mostmár nem kell félnie a világtól. Ezt a tükröt maga mögött hagyva eldöntötte, hogy még sokat, rengeteget fog tanulni a világról. Különösen egy negyedik tükörnél, amiben viszont vezérként látta magát, homályos alakoknak adva utasításokat. Hátra is hőkölt kissé. Nem, erre még nem áll készen. Még nem tudja, hogy mikor mire kellene megkérnie a többieket. Így nem lehet a vezetőjük.
De olyan tükröt is talált, amiben egy olyan Fuwát látott, aki nem úszott ki a tengerbe egy bizonyos kétségbeesett kicsi polipon segíteni, és így nem találkozott Simeonnal sem. Nagyon elkeseredett ettől a képtől… Hiszen a legeslegjobb dolog, ami vele történt az volt, hogy az idomár fiút megismerte. Nagyon szomorú lenne, sőt Igazságtalan, ha nem találkozhatott volna vele. Senki nem akarna ilyen, ugye?
Ez volt az utolsó tükör, amivel találkozott, mielőtt elérte a várost járva talált úticélját. Azt beszélték ugyanis, hogy két új épület nyílt a Kezdetek városában. A Dicsőség Palotája, ahol Aincrad hőseinek szobra tekinthető meg, és az elesttek kertje, ahol az elhunyt játékosok emlékművét lehet meglátogatni. Az utóbbit mondjuk már csak fél füllel hallotta, mert a Palotára rögtön kíváncsi lett. Vajon a barátai közül van ott valakinek szobra? Hinarinak biztosan, hiszen ő a legeslegnagyobb hős. De Simeonnak is lehetne, hiszen ő is igaz hős fény-lovag idomár! Ebbe a palotába indult tehát, hogy megcsodálja a szobrokat. Először Hinarit találta meg, és igazán gyönyörűnek találta. A hercegnőhöz igazán illett, és méltó volt, hogy aranyszobor örökítse meg az alakját. Sok ismeretlen szobrot is megnézett, néhánynak a nevét is megjegyzete, de hamar túl sok lett az új név. Az ismerősökről viszont el is feledkezett, amikor meglátta Simeon fényárban úszó, csillogó szobrát, ahogy Tengerszemmel maga mellett mosolyog. Tágra nyílt szemekkel nézte. Alig hitt a szemének, hogy ez a szobor tényleg Pontosan úgy mosolygott, mint ahogy kedvese szokott. Na meg az a fényár! Máshogy álmodni sem lehetne Simeon szobrát. Életében először sajnálta, hogy nem tanulta meg elég jól kezelni a fotókristályt, így nem tudja aranyozott, teljes pompájában megörökíteni a szobrot. Pedig nagyon szerette volna eltenni emlékbe, és megmutatni az idomárnak is, hogy lám, nagyra értékelik a fény lovagját, még szobrot is állítanak neki, amit ráadásul körbe ragyognak a fénycsíkok.
Mentő ötletként az jutott eszébe, hogy most, ahogy nézi a szobrot, leírja mit lát a füzetébe, és majd ezt a leírást mutatja meg Simeonnak. A fiú úgyis remekül el tudja képzelni a dolgokat mindig, ami süt a történeteiből is. Így végül jópár percig állt a szobor előtt, hogy megtalálja a tökéletes szavakat, amik leírják a látványt.

by **Lizbet** Csüt. Júl. 08 2021, 19:30

A tükrök megjelenése felbolygatta egész Aincradot. Mindenki a csodájára jár, pontosabban majdnem. Páran látványosan kerülik a rájuk való pillantást, míg más nevetgélve keresi fel az újabbnál újabb darabokat, hogy megnézzék magukat egy kicsikét máshogy. Fene se érti őket, talán nem tetszett nekik a látvány, vagy más bajuk lehet? Mindegy, ki ér rá most ezzel foglalkozni? Ti egész jól elszórakoztok ezen az eseményen, tükörről tükörre jártok, ki keresi, ki csak találja őket. Ami mindnyájatokban közös, hogy találkoztok egy mély lila köpenyt viselő kislány megrohamoz titeket, majd egy keret nélküli fekete példányt tart elétek és vígan kiáltozza- Nézz bele! Gyerünk, nézz bele!- arcát nem látjátok rendesen, mert a köpeny csuklyája a fejére van húzva, mindössze a széles mosoly kandikál ki a ruha alól. A fekete felületre fehér betűkkel van ráírva: THE REAL ONE... A lányka a dolga végeztével tovább szalad, keresve a következő "áldozatát"
Azonban ahogy minden napnak, ennek is eljön a vége. Mikor a nap narancssárga korongja eléri a horizontot, akkor jelenik meg az első repedés egyidejűleg az összes darabon. Majd még egy és még egy , egészen addig repedeznek, míg a nap teljesen el nem tűnik. Mikor ez megtörténik, az összes tükör szilánkjaira törik és fényes pixeldarabokként hull a földre és hamarosan eltűnik. A palota és a kert is hasonlóképp jár. Egyszer csak felbomlanak és apró darabjaikat alaposan megtáncoltatja a szél, ezzel nem akármilyen látványt nyújtva az éppen közelükben tartózkodóknak.
A nap hátralevő része eseménytelenül eltelik.... vagy mégsem? Rajtad kívül senki se tudja mit látsz, miután már az álom zárja le a szemed.

Mit láttatok a fekete tükörben, amit elétek tartottak? Milyen a ti másik énetek? Gonosz vagy csak egyszerűen más?
Feladat:
Alkossátok meg a karakteretek "anti"énjét
Írjatok egy előtörténetet az "anti"énnek, amiről a karakterek álmodni fog az éjszaka folyamán. Mi történt máshogy az életében, mitől lett olyan amilyen stb-stb

Most még pótlással beszállhat, aki akar
Határidő: júli 24

by **Leonard** Kedd Júl. 13 2021, 19:56

A tükrökből fakadó újdonság ereje sokáig kitartott, végül azonban ez is - mint akármi más - elveszítette vonzerejét. Mire a lila köpenyes leányzó elé állt valami idióta, fekete tükörrel a piacon, készlet feltöltés közben, egészen elvesztette a türelmét, és csak elhessegette őt. Persze fél szemmel rápillantott a feliratra, de nem tudta azt értelmezni. Hiszen az igazi énje ebben a pillanatban épp ott állt, ahol. Ezt látta minden egyes reggel a saját tükrében is.
Vagy esetleg a kinti, kórházban fekvő testére gondoltak?
Akárhogy is, az már nem derült ki, Leo pedig el is engedte a témát. Elintézett még egy-két fontosabb feladatot, aztán kiült az egyik fogadó teraszára néhány jókedvű sráccal beszélgetni egy-két korsó sör mellett, így igencsak későre járt már, mire ágyba keveredett. Persze ez esetében sosem volt szokatlan jelenség.

A töltőtoll lustán forgott az ujjai között, kibámult az ablakon. A tanár magyarázata duruzsolássá halkult a fülében. Nemzetközi jog. Már semmi újat nem hallhatott a témában.
Az a köpcös alak járt a fejében, aki előző este segítséget kért tőle. Alacsony, kopasz, kinyúlt ruhákban. Tipikus bűnöző alkat, akire elég egy pillantást vetni, hogy gyorsan becipzározd a táskád.
Ironikus módon a férfi nem lopásért bukott le, hanem a nő ügyeivel, az egyikük ugyanis beperelte testi sértésért. Papírokkal tudta igazolni a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseit.
A férfi bár nem tűnt túl gazdagnak, de busás jutalmat ígért. Az előleget már át is utalta Leo számlájára, pedig ő még nem is tett semmit. Még csak diplomája sem volt, így aligha vállalhatta az ügy képviseletét, de természetesen itt csak az agyára volt szükség, semmi másra. Egy kis kreativitás, némi hazugság, egy-két hamis tanú, és az ügy pikk-pakk megoldódik. Hisz a mai világban ki az, aki figyelmet szentel holmi megvert ribancoknak? A nők néha túl sokat képzelnek magukról, mintha értékesek, egyenesen különlegesek lennének.
Különösen bizonyos, igencsak idegesítő nőszemélyek.
A tanár feltett egy kérdést, a három sorral lejjebb ülő Vio pedig már nyújtotta is a kezét és hadarta a választ. Testén megfeszült a szűkre szabott kardigán, nem csoda, hisz sűrű idomokkal áldotta meg az ég.
Leo bottal sem piszkálta volna meg. Nem értette, hogy voltak képesek erre az egyetemre felvenni holmi felkapaszkodott latin-amerikai ribancot, azt meg aztán főleg nem, miért hagyják, hogy még okoskodjon is. Ha már itt van, legalább meghúzhatná magát a leghátsó padban, mint az a kínai vagy vietnámi vagy milyen srác a sarokban. Bár az is lehet, hogy japán. Igazából nem sok különbség van közöttük, később úgyis éttermet nyit az összes.

Megszólalt a csengő, ezzel megszakítva egy roppant unalmasnak ígérkező okfejtést az Európai Unióról. Leo gondosan összeszedegette a jegyzeteit, becsúsztatta őket egy mappába, majd laptopja mellé az aktatáskába. Táskájában is - épp, mint az életében - precíz rend uralkodott.
Odakint aztán sálat kötött, összehúzta magán a kabátot és taxit hívott. Bár volt saját autója, valahogy sokkal kényelmesebbnek találta, ha nem kell vezetnie. Rápillantott a karórájára, gyorsan megsaccolta, nagyjából hány óra lehet Moszkvában, aztán felhívta az apját, hogy tanácsot kérjen tőle a Wilinsky-ügyben. Persze az orosz bíróság rendszere egészen máshogy - véleménye szerint sokkal jobban - működött, mint az amerikai, de a csalás és hazugságok művészetét nem volt nehéz átültetni a nyugati rendszerbe. Valójában ezek akárhol képesek voltak működni.
Az apja a beszélgetés végén röviden hablatyolt valamiféle találkozóról az egyik rendőr parancsnokkal, akinek van egy gyönyörű, nem mellesleg balerina lánya. Leo a háta közepére sem kívánta a házasságot és bármilyen hercehurcát, ami addig vezet, de ha már kötelező volt választania, inkább egy érdekházasságra adta le a voksát, mintsem valódi energiákat fektessen a dologba, így aztán beleegyezett a pár hét múlva esedékes vacsorába.
- Hé, Leo! - lépett oda mellé hirtelen Brooklyn, az egyik csoporttársa, akivel közös házi dolgozatot kellett írnia. A lány a változatosság kedvéért afroamerikai volt. Leo mélyet sóhajtott és oroszul elküldte a pokolba amerikát és a nagy egyenlőség mániáját. Meg az anyját is, azt az idiótát, aki szerint az itteni egyetemi végzettséggel nagyobb nevet lehet szerezni.
- Arra gondoltunk, összeülhetnénk valamikor megdumálni a témákat és kiosztani a feladatokat. Meg szeretném kérdezni, te mikor érsz rá - folytatta a lány, mintha Leo nem sóhajtott volna fel látványosan és nézett volna az órájára szenvedő arccal. Hol van már az a nyamvadt taxi?
- Küldjétek el messengeren, mire jutottatok. Vagy e-mailben, az még jobb lenne - még a végén vissza kellene jelölnie facebookon valami néger lányt, aki ráadásul még Greenpeaces is. A modern nők, főleg a jogi karon, valahogy folyton meg akarták menteni a világot. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez a kar valójában arról szól, hogyan kell kijátszani a szabályokat és ebből meggazdagodni. De hát nem is lehet elvárni, hogy egy nőnek ennyi esze legyen.
- Én... Szóval szerintem feltétlen jobb lenne személyesen. Ráadásul Vio nincs fent facebookon, így nem tudnánk közös chatet nyitni - folytatta a lány töretlen lelkesedéssel, bár most már egy kissé bizonytalanul. Leo újra ránézett az órájára és fejben a városi forgalmat és az alkalmatlan taxisokat kezdte el szidni. Biztos fánkot vagy hamburgert töm a pofájába a nyomorult.
- Kör e-mail remek lesz - tartotta magát Leo az elképzeléséhez, és továbbra sem nézett a lányra. Még csak a türelmét sem veszítette el, pedig Brooklyn mindent megtett ennek érdekében. Leo inkább Vio-ra emelte a pillantását, aki jó pár méterrel arrébb, összefont karokkal ácsorgott. Ők ketten még valamikor első évben úgy döntöttek, örök ellenségekké vállnak, bár köszönésen kívül nem is igazán szóltak még egymáshoz. Voltaképp elég volt az utálathoz pusztán a kisugárzás is. Vio nem csak úgy tett, mint aki próbál jó ember lenni, ő igazán meg akarta menteni a világot, az ártatlanokat és a gyámoltalanokat. Hétvégente karitatív szervezeteknek segített, szemetet gyűjtött, ételt és ruhát osztott, hétköznap pedig minden erejével küzdött az egyenlőségért és egy jobb világrendért.
Pedig a világ éppen attól volt érdekes, hogy farkastörvények uralkodtak. Minél nagyobb hazug voltál, annál jobb életet teremthettél magadnak, így tehát borítékolható volt ezeknek a kislányoknak a bukása. Milyen kár értük.
- A hétvégén esetleg? Tényleg fontos volna.
- Sajnálom, nem érek rá - hárított a fiú továbbra is türelmesen, és közben szerencsére megérkezett a taxija is. Végre. Köszönés nélkül szállt be az autóba és csapta magára az ajtót. Kissé megborzongott, ahogy testét körüljárta a meleg, ősz lévén ugyanis odakint igencsak csípősre fordult az idő.
Az egyetlen dolog, ami nem hiányzott neki Oroszországból, az a világhíres tél volt.
Bemondta a címet, majd elővette a telefonját, és megnézte a kamerában magát. Felírta magának emlékeztetőbe, hogy kérjen időpontot a fodrászhoz, a haja ugyanis kicsit megnőtt már. Az inge is egy kicsit meggyűrődött a nyakánál, hirtelen zavarni kezdte. Elégedetlenül csücsörítette az ajkait. Nem mintha találkozója lett volna bárkivel, de attól még szúrta a szemét, ha valami nem volt tökéletes. Épp, mint a taxi. A hátsó ülésen volt egy hatalmas folt, a kárpitot valaki kiégette cigarettával egy helyen, és a taxi óra is - természetesen - rosszul mért. Mélyet sóhajtott, és az ujjaival kezdett dobolni idegességében. Csak jöjjön már el végre az ideje, hogy visszamehessen Oroszországba.
Úgy döntött, még aznap este megveszi a pár hét múlva esedékes utazásra a jegyét.

by **Silence** Szer. Júl. 21 2021, 11:23

Kiváncsian nézett bele a tükörbe... Azátn csalódottan pislogott a lány után, mert most nem magát látta benne, hanem csak azt a fehér feliratot, amit nem is értett. Hamar visszatért viszont a vidámsága, amikor felfedezte, hogy vannak még tükrök, és még Simeonnal is összefutott a hősők csarnokában. A nap végén igazán elégedetten szenderült álomba annak ellenére, hogy végül nem tudta meg, honnan kerültek elő a tükrök. De majd holnap elmeséli Hinarinak, és akkor okosabbak lesznek.

Először is lássuk, mi is a legfontosabb dolog, ami meghatározta Fuwako személyiségének fejlődését. A kislány a saját fejébe zárva született, így különös figyelmet kapott gyerekkorától kezdve, aminek része volt az is, hogy a maga szintjén megtanulja mi „jó” és mi „rossz”. Hagyjuk most figyelmen kívül, hogy ez milyen kívánnivalókat hagyott maga után, és nézzük meg hogy alakultak volna a dolgok, ha nem születik sérülten.
Nevezzük ezt a lányt a megkülönböztetés kedvéért Ani-nak. Tehát. Ani szülei, a dúsgazdag nemzetközi leg elismert vállalkozók első gyermeke. Születésétől kezdve mindent megadtak neki, amire csak egy gyermek vágyhat… Csakhát a kishercegnő szülei szinte minden héten legalább 4-5 napot külföldön, üzleti úton töltöttek, így éppen az maradt ki a kislány életéből, amire valójában nagyon is szüksége lett volna: A gondos szülői figyelem, a szeretett, tanulságos estimesék, amiket jóéjtpuszival zárnak, a biztonságos határok, amik mentén a gyermek magabiztosan próbálgathatja szárnyait. Ezek helyett voltak az életében a tárgyak.
- Anyuuu Apuuu! – rohant a négyéves lányka a szüleihez. Ahogy szokott. A szülők ölelésre tárták a karjukat, ahogy ők szokták. A kislány pedig viszonzásul követelőn előre nyújtotta a kezecskéit, ahogy ő szokta. – Mit hoztatok nekem Spanyolországból? – kérdezte számonkérőn. A szülei pedig gyöngéd mosollyal igyekeztek leszerelni.
- Ani csillagom, csak most értünk haza. Kicsit pihenünk, és vacsoránál megkapod az ajándékot, amit hoztunk neked. – csitította anyja. De ahogy mindig, most is hiába próbálkozott.
- DE ÉN MOST AKAROM!!- visított, és toporzékolt a lány, sírósan dörgölve szemeit, miközben azért titkon leste, hogy most is a várható módon zárul a játéka.
Nem is várt hiába, mert az apja megfogta a kezecskéit.
- Jól van, hercegnőm, máris megkapod, aztán nyomás játszani – simogatta meg a buksiját, miközben az anyuka a csomagokban kotort, hogy elővegye a gyönyörű, spanyol ruhákba öltöztetett babát.
- Tetszik, aranyom? – kérdezte az anyuka.
- Johanna szebb – felelte a kislány, és magához ölelve a babát elszaladt, hogy a legújabb játékát, Inezt a többi játéka közé tegye, miután játszott vele egy kicsit.
Vacsoránál már nem volt nála. Megunta, és a polcra tette az előző tíz baba mellé.
- Apa! Szeretnék egy új kiscicát. – nyafogta vacsora közben, mikor a szülei valami fontosat szerettek volna elmondani neki.
- Bogárkám, hiszen van már egy cicád – szólt közbe az anyja.
- De ő már öreg, és nem akar velem játszani. És unalmas. – nyafogott tovább Ani.
- És Gizelle? – kérdezte felhúzott szemöldökkel az apa
- Az a bolhás kutya? Undorító. Őt nem akarom. Én egy kiscicát akaroook – csapott az asztalra a kislány, veszélyben érezve a vágyának teljesülését.
Talán mondanom sem kell, hogy már másnap érkezett a házba egy új cica, aki két héttel később már a hatalmas ház valamelyik zugában elfeledve kószált.
És hogy mi volt az a fontos dolog, amit a szülők végül nem tudtak Aninak megmondani a hiszti miatt? Hét hónappal később megtudta: A kis hercegnőnek testvére született. Azt gondolhatná az ember, hogy ez jót tesz az Anihoz hasonló kislányoknak, hiszen megtanulnak gondoskodni a gyengébbről, illetve osztozkodni is… Ebben a családban ez nem így történt. Ani ki nem állhatta a kishúgát, és ahányszor behozták a szobába, éktelen hisztériát kezdett, így végül a két gyermek szinte teljesen elkülönítve nevelkedett, nehogy sérülés legyen belőle, és a szülők az első jólidőzített hiszti után gondosan figyeltek, nehogy véletlenül a kisebbik úgy kapjon bármit, hogy Aninak nincs ajándék egyidőben.
Az iskola sem változtatott sokat a dolgokon. Mindössze annyi történt, hogy Aninak feltűnt, hogy mindenki játszik valakivel, míg ő egyedül maradt (Az nem fért már a kis buksijba, hogy ez a kiállhatatlan viselkedése miatt van). Innentől kezdve az egyetlen módon, amit ismert, igyekezett barátot szerezni magának: Kinézte a rajta kívül még egyedül maradó gyerekeket, és „nagyvonalúan” megosztotta velük az iskolába vitt játékait, finomságait. Természetesen a gyerekeknek tetszettek a gazdag kislány modern játékai: Igyekeztek is ezután elnyerni a kegyeit, hogy a legújabb babarobotot, telefont, ékszereket megcsodálhassák, és a megunt darabokat megtarthassák.
Ilyen játék volt a NerveGear és a hozzá kiadott SAO is. Amint meghallotta, hogy a társai a nemsokára kiadásra kerülő játékról, és a hozzá kapcsolódó béta-teszt megosztott információiról beszélgetnek, éktelen patáliát rendezett otthon.
- Édesem, a múlthéten kaptál új konzolt – igyekezett rendreutasítani az apja.
- Greta meg ma kap új mobilt mert összetörte, amit múlthéten kapott! – fonta keresztbe a karját a kamaszlány. Szándékában állt kihasználni az esetet, ami szükségessé tette, hogy a huga kapjon valamit, hogy megszerezze, amit akar. Jól tudta, hogy ha ilyesmi miatt kezd dühöngeni, akkor a szüleitől bármit megkap, amit csak szeretne.
Nagyon jól tudta, így az apja már aznap előrendelte neki a játékot. Ani nagy kegyesen megelégedett ennyivel, és nem követelte, hogy „most azonnal” szerezze meg neki. Ügyelt rá, hogy ne feszítse túl a húrt, mióta tapasztalta, hogy ha nagyon elrugaszkodik a realitástól a követelésével, akkor végül egyáltalán nem kapja meg amit akar.
A SAO hivatalos megjelenése előtti napon meg is kapta a játékot, és másnap – mivel „borzasztóan beteg volt”, iskola helyett be is lépett, hogy a többiekkel szemben már előnyben legyen.
Őszintén szólva… Gyűlölte a játékot attól a pillanattól kezdve, hogy az első napon rájött, hogy az előrehaladástért itt nem elég toporzékolni, vagy szomorú szemmel nézni valakire… Neki is dolgoznia kell. Ráadásul a rendszertől olyan képességet kapott, ami a fejlődését lassította… Legalábbis úgy, hogy ő a felugró ablakon minden alkalommal azt választotta, hogy a képessége miatt az exp helyett aranyat kapjon. Úgy gondolkodott, hogy a jó felszereléshez, amik ezekben a játékokban kulcsfontosságúak, rengeteg pénzt kell összeszednie.
Szerencsétlenségére, mire bekövetkezett a felismerés, hogy ez így mennyire megerőltető, és kilépett volna a játékból, Kayaba a főtérre teleportált minden játékost, így őt is.
Nem meglepő ugye, ha azt mondom: A bejelentés után rettegett. Soha nem volt még olyan helyzetben, hogy az élete veszélybe került volna. A körülötte álló játékosok pillantásai pedig elárulták, hogy látszik rajta, hogy gyengének látják, és kipécézték maguknak a fejlődés és kijutás érdekében.
Okos lányként azt is észrevette, amikor felé mozdultak, és gyorsaságát kihasználva futásnak eredt előlük. Kis előnyét kihasználva kinézett magának egy erősnek, tapasztaltnak, de kedvesnek tűnő férfit, aki később Grimmként mutatkozott be neki, és egyenesen nekirohant, hogy aztán sűrűn bocsánatot kérve sírva mutassa, hogy őt mennyien kipécézték maguknak, és nem tudja mihhez kezdjen.
A trükk tökéletesen bevált: Grimm szíve megesett a fiatal lányon, és elkergette a férfit látva hamar elbizonytalanodó üldözőit. Aninak – aki a játékba Princess néven lépett be – így hamar akadt testőre, aki jó választásnak bizonyult: tapasztalt csapat volt együtt Grimm és jó barátja vezetésével. Ki gondolta volna, hogy a rendszer által adott képesség éppen kapóra is jön neki a biztonságához? A csapattal teljesített küldetések nagyrészéért ő exp helyett aranyat kért, tartva tőle, hogyha nem járul így hozzá a csapat életben maradásához, elveszíti védelmüket. Nem értette, és nem is látta meg, hogy állandó színjátékával a csapat szívébe lopta magát, akik ezután feltétel nélkül keltek védelmére, ha a szükség úgy hozta. Évekkel később pedig már mindegyiküknek megszokott volt, hogy Princess révén gyorsan jó felszereléshez juthatnak, viszont a lány alacsonyabb szintje és lassabb fejlődése miatt védelemre szorul.

by **Simeon** Szer. Júl. 21 2021, 22:53

Simeon a céhház tetejéről csodálta a csillogó, szemkápráztató látványt: a lemenő nap utolsó, narancsvörös napcsíkjai tükördarabról tükördarabra pattogtak, ahogyan az objektumok városszerte elrepedtek és mintha beszívták volna az égitest fényét, annak eltűnésével robbant fel az összes, egyszerre. Az idomár még egy Fotó Kristályt is eltört, a kezében materializálódó fénykép pedig minden várakozását felülmúlta - ez is olyasmi volt, amit nem tapasztal minden nap az ember, sőt, valaki életében talán sohasem.
- Ugye, mennyire szuper? - simogatta meg a sasfióka fejét az idomár, aztán ránevetett petjére és ketten együtt visszasétáltak a szobájukba, ahol Tengerszem már álmosan várta őket - Kíváncsi lennék, melyik volt a legfurcsább... - gondolkozott Simeon hangosan és persze a tükrökre értette, amit értett: olyan sokféle volt, mindközül viszont a fiú számára talán az a színfekete, aprócska példány volt a leghátborzongatóbb. Amikor a csuklyás lányka megmutatta neki, Simeon persze rápillantott, de rögtön el is kapta a fejét, mert... mert valami végtelen sötétséget vélt kiérezni belőle. El is szaladt azonnal és bár az esetet nem említette senkinek, belsőjét mégis át és átjárta az a különleges, mély feketeség.
Mintha maga a Sötétség Lovagja figyelte volna őt azon a tükrön át.

*

Az első kép, ami álmában eléje kúszott, az egy fogadó koszos, sötét sarka volt. A szálkás, kemény szék csikorgott, amikor a fiú megmozdult, a hang pedig élesen és barátságtalanul tört rá a számára oly kedves csöndre. Kezét lustán emelte fel és intett egy arrajáró pincérnőnek, az előtte lévő, üres tányérra bökve, amíg ujjával az egyes számot mutatta.
Szájából egy polipkar lógott ki. Komótosan rágta az ételt és a második adag érkeztét is csupán egy biccentéssel köszönte meg; nem volt a fölösleges szavak híve. Hiszen minek beszélni annyit, amikor a lényeg mindebből rendkívül kevés? Talán éppen ezért sem szerette a társaságot sem: mindenki össze vissza beszélt, holott a gesztusok, az apró célzások sokkal fontosabbak voltak. Ebből fakadóan igyekezett kerülni is az embereket és egyáltalán nem zavarta a magány, sőt azt sem értette, mi a jó a barátságban, nem is vágyott soha egyre sem. Hanyagul görnyedt az asztal fölé és tekintetét a korsó sörének árnyékára vetette, tenyerét pedig szórakozottan simította végig az asztallapon: tetszett neki, ahogyan ráborul a sötétség, bár ezt még azok sem tudták volna megállapítani, akik ismerték őt, Simeon ugyanis mégcsak el sem mosolyodott eközben. Rezignáltan bámulta az árnyékot, majd felkapott egy újabb polipkart és a szájába gyömöszölte. Ha már épp ide vetette őt a sors, legalább mára lakjon jól; igaz itt az égvilágon semmit sem számított az, amit tett vagy ami történik épp, ha meg véletlenül mégis, akkor úgyis csak a rossz sülhetett ki belőle. Ha pedig meghal, hát akkor úgy kell lennie - a fiút nem különösebben érdekelte sem ez, sem pedig bármi egyéb, ami körülötte jelen volt.
Még megvárta, amíg lemegy a nap és csak ezek után távozott. Az éjszakai égbolt alatt érezte otthon magát, ő oda tartozott és ezen apja sem tudott változtatni, aki igaz a fénynek hála tért vissza az élők sorába, de őszintén, számított ez bármit is? A fény nem létezhetett a sötétség nélkül. Nem sietve, megfontoltan haladt a házak tövében és csak arra a pár pillanatra állt meg, amíg útjából eltakarodott valami kóbor, négylábú, nyivákoló dög: ha Simeonnak lett volna kedve, még bele is rúg az állatba, de mivel ebben a játékban a fájdalmat és bántást ezek a programok úgysem érzékelik annyira, egyszerűen nem lett volna értelme egy ilyen élőlényre pazarolnia az igen csekélyke energiáját. A fiú tehát végtelen türelemmel és nemtörődömséggel állt mozdulatlanul, amíg a macska úgy nem döntött, hogy máshol folytatja dolgát és közben azon merengett, hogy mint általában, most is ilyen az ő szerencséje: még ez a mihaszna lény is pont az ő terveit keresztezi, nem pedig másét.

Nagyjából tizenhárom perc alatt - hát persze, hiszen hogyan máshogy, pont pénteken - ért oda az ismerős sarokhoz. Nem Lydi állt ott, Simeon pedig csupán sóhajtott és ha már így alakult, hát ennek a nőnek csúsztatott némi aranyat a markába. Amaz flegmán felnézett rá, kiköpte a rágóját és csak ennyit kérdezett:
- Nem vagy te ehhez túl fiatal?
Simeon jól átgondolta a választ, megformázta és végül kibökte:
- Nem.
A nő újra végignézett a srácon, megvonta a vállát és követte őt az épület bejárata felé. Valóigaz; Simeon fiatal volt és külsőleg is úgy nézett ki, talán túlságosan is, de korosztálya átlagához képest sem energikusnak, sem pedig jókedvűnek nem számított, az őt körülvevő, szinte fojtogatóan sűrű és nyomasztó levegő pedig azokat is elbizonytalanította, akik egyébként helyesen tippelték volna meg az életkorát. Nem mintha ebben a játékban, ennyi év után bármit is számított volna a külső. Simeon pedig korán érett és voltak bizonyos szükségletei, amit időnként igyekezett ki is elégíteni.
Belökte az ajtót és anélkül sétált be, hogy a hölgyet előre engedte volna.
A következő időszak kifejezetten érzelemmentesen és tárgyilagosan telt; a nő tette a dolgát és Simeon is, fölösleges szavak nélkül. A srác nem volt az a hősszerelmes típus, mégcsak nem is volt soha szerelmes, dolga végeztével pedig intett a nőnek és ráérősen hazasétált, végig a lámpák fénykörén kívül maradva. Kapucniját az arca elé húzta, amikor elkezdett csöpögni az eső és akkor nézett körül először elégedetten, csípőre tett kézzel, amikor becsukta maga után kis lakásának ajtaját. A puritán, ablaktalan helyiség éppen megfelelt igényeinek, nem volt se túl nagy, se túl kicsi. Vendégek fogadására teljességgel alkalmatlan, dehát mégis ki hívna meg magához bárkit is? Simeon megfontolt mozdulatokkal levetkőzött, szépen élére hajtogatta a dolgait és eltette őket az inventory megfelelő helyére, csakhogy egy másik szettet vegyen elő és készítsen ki nem sokkal később. Ez a nap se különbözött ugyanis a többitől. Még pihent egy keveset, azután lefürdött és felöltözött, majd felcsatolta övére a késeit és elindult az éjszakai ködben, hogy megszerezze a heti betevőjét, akár mobok utáni hajkurászással, akár egyéb küldetések teljesítésével. Természetesen, mint oly sokszor, most sem talált semmi érdekeset a hirdetőtáblán: őt nem érdekelték holmi cukorhiányok, se bajba jutott lánykák és fiúcskák, de még arra sem vette a fáradtságot, hogy valami escortquestet bevállaljon npc anyókáknak, így hát elindult a mező felé mobok után nézni. Persze mindig azelőtt az épület előtt haladt el. Ablakaiban égett a fény, a tetejéről beszélgetést sodort felé a szél és mintha egy főnixet is látott volna többször is a könyvtár ablakán túl elrepülni. Simeon ilyenkor mindig azt kívánta, bárcsak gyújtaná fel az összes könyvet és halna bele a tűzbe maga a főnix is: zavarta a madár fényessége; számára olyan volt, mintha puszta jelenlétével is átkozná a gyönyörű éjjelt, Simeon pedig ki nem állhatta őt ezért. Kezébe vette a kését és életében talán először, de elmosolyodott a hirtelen fogant gondolatra.
Petek gyilkolására fog szakosodni.

Életének következő fejezetét tehát (egy másik Simeonhoz hasonlóan) ő is ennek a szárnyas dögnek köszönhette.

by **Chakna** Szomb. Júl. 24 2021, 00:07

A sírkertből kifelé találkoztam a köpenyes lánnyal, aki nagyon lelkesen mutogatta a tükrét. Arra gondoltam, annyi öröme hadd legyen szegénynek, hogy belekukkantok abba a tükörbe is. Rémesebbet úgy sem láthatok, mint az eddigiek. Meghökkenve láttam, hogy a feliraton kívül nincs benne semmi, de a kislány szalad is tovább viháncolva… Nem sokáig foglalkoztam viszont a dologgal. Éppen elég elmélkedni valót kaptam a mai napon, így visszatértem a céhházba, és az elmélkedést segítő edzéssel töltöttem a nap hátralévő részét. Testileg-lelkileg kimerülten dőltem az ágyamba, hogy elnyeljen a jótékony álomvilág.

Nana esetében nagyon sok tényező szerencsés közjátékaként jött létre az a nő, akit a SAOban Chaknaként ismertek. Kellett hozzá makacs eltökéltsége, a végletekbe hajló hűsége, a családjától és tágabb környezetétől egyaránt látott és eltanult segítő szándék, továbbá az emberek felé való alapvető érdeklődés és nyitottság…
Ha mindez ez nem lett volna, akkor én lennék a helyén, akkor is, ha minden ugyan úgy alakul.
Már 4 éves koromban megtanultam, hogy nem éri meg másoknak segíteni. Óvodás voltam, és a lány, akivel éppen játszottam, elesett. Nyúltam, hogy felsegítsem, de ő a nagy sírás közepette elütötte a kezemet, és le is lökött ráadásul az ablakból egy vázát. Az óvónéni a csörömpölésre jött oda megkérdezni mi történt. Én ijedtemben nem tudtam hirtelen megszólalni, Nime viszont bőgve mutatott rám, hogy ez én hibám, mert ellöktem, aztán bántani is akartam, és közben levertem a vázát… Magyarázni is felesleges tovább. Komoly büntetést kaptam, ráadásul ettől kerültek és szekáltak a gyerekek, mint ahogy én kerültem a látszatát is annak, hogy valamit is keresztbe tennék csak úgy, a kedvükért.
17 éves voltam, amikor azt is megtanultam, hogy semmi szükségem emberekre magam körül. Szeptember közepe volt. Épp a rajz klubb tagja voltam, de már tudtam, hogy a legközelebbi foglalkozáson ki fogok lépni. Tisztában voltam vele, hogy Yuri megint hisztériázni fog miatta, és megint előadja a hattyú halálát a nagymamája óta a családi hagyományban élő rajzolásról, amit csak a klubban tehet meg és tanulhat ki igazán, ami a rajtam kívül maradó 2 taggal meg fog szűnni. De azt is jól tudtam, hogy ez az ő baja. Nem én voltam a klubb elnöke, nem az én dolgom volt biztosítani, hogy a klubbnak elég tagja legyen a fennmaradáshoz… Sőt, eleve szívességet tettem, mikor áprilisban csatlakoztam… Már egy héttel azután, hogy megtörtént a kilépésem beszélték a szünetekben, hogy szívtelen vagyok. Hiszen “elég jól” rajzolok, és amúgy sincs jobb elfoglaltságom, miután múlt évben a kórust, előtte alsóközépben a kosarasokat, az íjászokat és az úszókat is otthagytam. Ez az eset viszont több volt a soknál nekik. Ennyire érthetetlen, hogy nekem nem jó, ha átlagosan jól csinálok valamit? Azt keresem, hol emelkedhetek ki, nem az én hibám, ha mindenről, amiről azt hiszem, lehetőséget ad, 4-5 hónap alatt kitűnik, hogy túlságosan nagy energiabefektetés lenne a közepesen jó képességeimmel kiemelkedni a lehetőség értékéhez képest. Eszébe nem jutott senkinek támogatni, így én sem kértem a tàrsaságukból
Mindig gyűlöltem, hogy a nagyanyám is azzal traktált, hogy a maradandó alkotást csak verítékkel lehet létrehozni. Ez a középszerű alakok kapaszkodója, akik örökké várják, hogy a befektetett végtelen mennyiségű munka majd elhozza a várt kiemelkedést… A francokat. Meg kell találni, mi az, amiben eleve kiemelkedő vagy. Na, azzal érdemes kicsit dolgozni, hogy bekerülj a kiemelkedés helyére.
19 éves voltam, amikor rájöttem, hogy kiemelkedni úgy is lehet, hogy a megfelelő embereket megfelelő módon forgatod a magad életére nézve. Ekkor ismertem meg Takashit, akiről hamar megtudtam, hogy komoly tőke áll rendelkezésére, ami nekem is segíthetett, hogy elérjem életem célját. Megtudtam azt is, hogy a visszafogott, értelmes lányok az esetei, így ha tudtam, hogy találkozni fogunk szokásos mélyen kivágott, testhezálló felsőm és miniszoknyám helyett semleges zárt nyakú felsőt, és színtelen farmernadrágot húztam. Mikor beszélgetésbe elegyedtünk, akkor pedig szépen felmondtam a számára kedves témák leckéjét. Nem meglepő módon így, hogy azt mondtam amit hallani akart, napok alatt oda jutottunk, hogy udvarolt nekem.
Szerencsémre a színjáték nem kellett sokáig tartson: Nemsokára belépett a SAO
Bétába, ami annyira megtetszett neki, hogy alig jutott ideje rám.
Nagyon meglepődtem, amikor az indulás előtt nekem is adott egy konzolt ajándékba… nem sokkal a gyűrű után, amit csak akkor hordtam, ha ő vagy ismerőseink látták… Ez a fiú tényleg belemzúgott úgy, hogy fogalma sincs milyen megalázó a 10 karátos gyűrü? Tényleg csak a farkával gondolkodik?
El is süllyesztettem a játékot a szekrénybe. Mázlimra, mert kiderült, hogy egy vén elmebeteg fasz szórakozik a játékosokkal. Na nem mintha nem szabadított volna meg egy gondtól azzal, hogy Takashit is bezárta oda… Csak ez a nyakamba zúdított egy rakat másikat. Minden ismerősünk (ismerőse pontosabban, akiknek eldicsekedett az ő okos és kedves barátnőjével) a nyakamon lógott a sajnálkozásával, és magyarázták milyen nehéz lehet nekem. Az agyamra megy… Ráadásul a pénze elkezdett elfolyni az ápolàs számláira. Nem nézhettem végig, hogy felépül, és közben leszegényedünk. Elhatároztam, hogy leveszem a sisakot a fejéről, maximum majd azt mondom, hogy meg akartam menteni. A szomorú menyasszonyt pedig biztos támogatni fogja a halott vőlegény családja.
A terv akkor változott, amikor a fülem (és mások szeme) hallatára mondta be a híradó, hogy NE távolítsuk el a sisakot a bentragadtak fejéről.
Eldöntöttem tehát, hogy titokban teszem meg, hogy ne köthessék hozzám az esetet. Be is jutottam a szobába észrevétlenül. A sisak pedig le is jött a fiú fejéről. Sajnos éppen a kezemben fogtam a sisakot, amikor hallottam, hogy a folyósón elindultak a terem felé… biztos egy rejtett riasztó volt, ami jelezte az agyműködés zavarát majd leállásàt Takashinál… Már nem tudtam volna elmenekülni. Gyorsan a fejembe nyomtam hát a sisakot. Akkor maximum elmebajra gondolnak a bánat miatt, és ha kijutunk rövid kezelésen helyrehoznak (persze, hiszen semmi bajom), és élhetem tovább az életen. Így kerültem a SAOba… ahol Soloban igyekeztem túlélni, míg kijuttatnak a nagyravágyó barmok... Csigatempóban. Csak azért néztem néhány “barát” után – Akiknek persze egyből elvárása is lett, hogy szükség esetén segítem őket a küldetések megoldásában – mert pár nap alatt kiderült, hogy akkor lehet csak életben maradni, ha van pár beáldozható gyalog a tarsolyodban, akik révén előre juthatsz. Mint Rika, aki megszerezte a ritka páncélt… aztán egy “óvatlan” lövésem eltalálta a harcban korábban piros HP-ba csúszott társamat… a rendszer pedig nekem ítélte a felszerelését. De hát… itt mindenki harcol az életéért, ugyebár, évekig is.

by **Afton** Hétf. Júl. 26 2021, 11:24

The Real One? Az Igazi?
Afton megrémült egy pillanatra, de mire akár csak pisloghatott is volna, a lányka már elszaladt. Döbbenten nézett utána, majd keze akaratlanul is felsiklott arcának bal felére, de nem volt göcsörtös, nem érezte ujjai alatt az égett sebek jellegzetes forradásait. Behunyta a jobb szemét, de rendesen látott a ballal is. Nem történt változás, így hát megnyugodva folytatta útját, de a sötét érzés, miszerint valami történni fog, valami nagyon rossz, nem hagyta nyugodni.
Szobájának ablakából nézte végig, ahogy minden széttörik és apró pixelekké, rongyokká válva tűnik el a semmiben. Felsóhajtott és elmosolyodott, a Real One emléke már tovaszállt a többivel együtt, de a póni volt a kedvence, az megmaradt. Kicsit elkuncogta magát, majd elfordult az ablaktól, ahogy a narancs fényt átvette a sötétség és nyújtózott egyet. Ideje aludni térni.

---

-Szabadnapot? -kerekedtek el a szemei. -Sugi szabadnapot vett ki? Pont ő?
-Nem érzi jól magát, így hagyom pihenni. -von vállat a mentora és az asztal lapján rendezett össze egy köteg papírlapot. -Chambers, szeretném, ha ma átvennénk a legjellemzőbb depressziós tüneteket és fajtákat.
-... Ugye tudod, hogy erről írtam disszertációt, igaz?
-Pont ezért szeretném, ha átvennénk. A depresszió az egyik leggyakoribb jelenség az emberek között, és utóbbi években a gyermekeknél is egyre több esetet dokumentálnak.
-Ez jogos. -biccentett a férfi és leült a székre. Összekulcsolta a kezeit, szája ravasz mosolyra fordult. -Nos, doktornő, mi az első kérdés?

Aftonnak éjszakára is bent kellett maradnia, az ő feladata lett elmosni egy hatalmas, ember méretű üveg akváriumot. Csupán eleinte morgott az orra alatt a feladat miatt, de a takarítás monotonitása lassan megnyugtatta az idegeit. Aggódott a társáért, és azon töprengett, vajon mi baja történhetett. Sugar, az örök évfolyamelső, akinek a képe simán szerepelhetne a lexikonok „munkamániás” címszava alatt, még sosem jelentett beteget. Az a lány talán még akkor is bemenne a munkahelyére, ha infúzióval táplálnák és ágyhoz lenne kötve.
Előző éjszaka ő volt ügyeletben, pont ugyanitt, de reggel már nem futottak össze. Még az első órákban kicserélték az ablakot a tanulólaborban, majd ment tovább az élet, ahogy szokott, leszámítva, hogy a lány hiányzott délután.
Afton kicsavarta a szivacsot, mikor végzett az akváriummal és a földön térdelve végig nézett a frissen felmosott padlón, ahol furcsa, karmolásszerű nyomokat talált, miután mentora távozott. Nem rémlett neki ezelőtt, hogy azok a nyomok eddig ott lettek volna, de talán csak a ő szeme nem vette észre eddig. Fogta a vödröt, a mosdóban kiöntötte, majd visszatért a laborba.
Az utolsó óra csigalassan telt, de tudta jól, ha csak teng-leng, csak még inkább nem akar eltelni majd. A labor, az az egy szoba, ahol az egész napjukat töltik a mentorukkal, már csillogott-villogott, és a férfi egy kis létre segítségével úgy döntött, ideje a szekrények tetejét is leporolni, ki tudja, mióta állt már ott a por. Kuncogva képzelt maga elé egy csapatnyi portigrist, de helyettük újabb papírokat, régi videókazettákat és üvegcséket talált végül. Némi porolás és tisztítás után, mikor meglátta az órán, hogy már csak negyed óra van vissza az idejéből, szinte boldogan huppant volna le a létrán, kezével a szekrény tetejébe kapaszkodva, hogy ne essen el.
A keze viszont megcsúszott a víztől még síkos felületen. Az események pillanatok alatt zajlódtak le, ahogy ujjai megbillentették az egyik, folyadékkal teli üvegcsét. A dugóját nem tették vissza rendesen, a földre pottyant, az üvegcse szája pedig szinte ontotta magából a folyadékot, egyenesen Afton arcára. Alig fél pillanat múlva a férfi megérezte az égető fájdalmat, szinte lángok borították el, ő pedig felüvöltött, de a fájdalomtól nem érezte meg, ahogy a hátára esett a kemény, hideg padlón. Kezeivel csapkodva próbálta elűzni magától a láthatatlan démont, ami az arcára tapadt. Érezte, de nem foglalkozott a dobogó lábakkal, amik körbevették, nem foglalkozott a vállát megragadó kezekkel, csak könyörgött, hogy valaki szüntesse meg ezt az elviselhetetlen kínt, miközben úgy érezte, szó szerint elolvad az arca.

Könny gyűlt ép szemébe, mikor a tükörbe nézett.
A haja már kezdett visszanőni a homlokán ott, ahol a sav lemarta, de semmi más pozitívumot nem látott magán. A bőre felismerhetetlenné csúfult arcának bal oldalán, a szeme olyan fehér volt, mint a hó, látása rövid idő alatt hozzászokott a fél szemhez, de a térlátása nem volt már az igazi. Nevetett volna azon, hogy a látványról az északi mitológia pokolistennője, Hel jutott eszébe, de nem volt túl sok kedve nevetni. Lehajtotta a fejét, megmosta az arcát, majd elzárta a csapot és a konyha felé indult.
Előző nap, a történtek és kinézete ellenére, állt Sugar elé és vallotta be az érzelmeit, de amit a lány arcán meglátott... az kicsit sem tetszett neki. Mintha undort látott volna átsuhanni rajta, de talán csak saját magának beszélte be a dolgot - nagyon jól tudja, hogy ez könnyen meglehet. Ujjaival kipattintotta a söröskupakot, és a fél üveg olyan lazán csúszott le a torkán, mintha megolajozták volna. Az alkohol viszont nem akarta elhozni a kívánt hatást már, a bódulatot és az önkívületi állapotot, mikor csak ül és mered maga elé. Minél többet ivott, annál többre volt szüksége, és valahol mélyen hiába tudta, hogy ez nem helyes, nem bírta abbahagyni. Szüksége volt erre, hogy meneküljön.
Ahogy a lány is bele akart menekülni valami játékba. Ugyanabba, ami Afton éjjeliszekrényén is várja őt, de gondolta, megvárja Sugart, hogy hazaérjen a gyakorlatból és együtt kezdjék el.
A sörösüveg végül nekicsapódott a falnak. A férfi felmordult, és trappolva a hálószoba felé indult. A kalibrálást már megtette, ideje belépni ebbe a különös világba, nem várja meg Sugart. Minek tegye? Nincs közük egymáshoz.
"Sajnálom, Afton, de én nem így érzek. Nagyon sajnálom. Viszont ne aggódj, biztosan megtalálod majd a melléd valót egy nap."
A fogait csikorgatva tartotta kezében a sisakot, majd felvette és elterült az ágyon. Az ajtó zárva, a lánc behúzva, a lakóházi szomszédok pedig mind öregasszonyok és idős házaspárok, akik nem fogják zargatni.

Elnyomott egy káromkodást, mikor kiderült a turpisság, amit Kayaba a játékba épített. Körbenézett a játékosok gyűrűjén, majd a táblán is átvizslatta, de Sugar nevét vagy lehetséges beceneveit sehol sem találta. A sajátja szinte virított az oszlopban, de mosolyogva húzta végig rajta a kezét; ez alapján Sugar sosem fog rájönni, hogy ő az, amennyiben mégis a játékba lépett.
Gaster.
Ahogy megfordult, megsuhant éjfekete köpenyének széle, a csuklyát mélyen az arcába húzta, hogy senki se láthassa meg égett arcát. Nem az Árnyharcost választotta, túlságosan is klisésnek gondolta volna, inkább ironikus módon az Állatidomár mellett döntött, hogy ezzel is csökkentse a veszélyét annak, hogy valaki felismeri őt az ismeretségi köréből, bár a tojás egyelőre még nem kelt ki. Nem foglalkozik vele bár. Egy tőr vagy élesebb fegyver bőven elég lesz neki egyelőre, a játék elpusztításán kívül.

by **Lizbet** Vas. Aug. 01 2021, 14:47

Nagyszerű, mindegyikőtök másik énjéből kaptunk egy kis szeletet, tehát itt az ideje, hogy elengedjétek őket \o/

Két világ létezik. Egy, amiben a karakteretek él, amiben felépített magának egy életet tele ismeretséggel, barátsággal, vagy éppen szerelemmel, itt éli minden napjait.
Azonban van egy másik világ is, ahol a T.R.O. énetek él a saját maga által megalkotott életével, kapcsolataival. Ez a világ különbözik a "mi" világunktól két alapvető dologban. Létezik a mágia és speciális képességek helyett mágikus képességeik vannak. Speciális képesség helyett Mágikus képességre lehet pontot osztani. A másik nagyon fontos különbség: T.R.O. Aincradban a városok, utcák, sikátorok nem védett területek. Szabadon megtámadhatnak bárkit....

A T.R.O. énetek egyik reggel arra ébred, hogy átkerül ebbe a világba, ahol nincs mágia, és védettek a városok, ami nekik a "másik" világ. Aki ott barát, lehet itt ellenség és fordítva. Aki ott céhtag, itt nem biztos, hogy az stb-stb

Írjátok le egy napjukat a számukra félig-meddig ismeretlen világban...
Kérhetitek mások segítségét is, gyorsan lepörgetni pm-ben pár párbeszédet olyanokkal, akik jól ismernek és nem tudják mi történt veled, vagy dc-n kijátszani pár minijátékot és majd bemásolni, de azért legyen egy szép kerek post.

Mivel elkövettem egy nagy hibát és későn osztottam meg ezt a fontos információt, amiért elnézéseteket kérem! Aki igényt tart rá, módosíthatja az előző postját, hogy jobban passzoljon eme információkhoz.

Határidő: szept 1.

by **Leonard** Vas. Aug. 01 2021, 19:24

- Édesem, beszélnünk kell az öltönyödről.
Az anyja köszönés nélkül rontott be az irodába, a nyomában érkező szélvihar lesöpört pár papírlapot az asztalról. Leo levette a szemüvegét és megmasszírozta az orrnyergét, mielőtt jeges pillantását a nőre emelte.
- Úgy gondolom, hogy a típusodhoz sokkal jobban illene egy mélybarna vagy szürke árnyalat, mint a fekete, ha pedig egy kis különlegességre vágysz, a Pradában legutóbb láttam egy mélyvörösre színezett bőrmellényt klasszikus szabással. Az tökéletesen illene a tervezett dekorációhoz is.
- Anya. Kérlek, ne hadarj, szedd össze a szétszóródott iratokat, aztán ülj le. Utána beszélhetünk - állította le a nőt, mielőtt az túlságosan belelovalta volna magát az eseményekbe, de jól tudta, hogy ez úgyis csak átmeneti megoldást hoz. Amióta - jelentős szülői nyomásra - úgy döntött, hogy végre megházasodik, egyenesen körülzsongták a nők. Az élete másról sem szólt, csak eldöntendő kérdésekből egy olyan ügyben, amit a háta közepére sem kívánt. Nem érdekelték az abroszok, a szalvéták, a porcelánok, és főleg nem érdekelték a ruhák és a divatmárkák. Egyszerűen csak túl akart esni a procedúrán békében.
Az anyja végre végzett a pakolással, és most csendesen az ügyfeleknek kialakított székbe ült. Leo visszatette a szemüvegét és a megfelelő sorrendbe rendezte a szétszóródott iratokat.
- Egyébként a hagyományos öltönyt preferálom. Ismered a méreteim, varrasd meg egy szabóval. És csak semmi divatmárka.
- Na de drágám! A Versace...
- Anya. Most kérlek hagyj dolgozni. A továbbiakat beszéld meg Ksushával.
- Jajj, de hát csak nem döntheti el a menyasszony, hogy mit vegyél fel. Neki nem is szabad tudnia...
- Akkor oldd meg egyedül. És most ha kérhetem - mutatott az ajtóra, a nő pedig értett a ki nem mondott kérésből. Felkelt és elhagyta a szobát.
Nem mintha Leonak tényleg olyan sok dolga lett volna. Az aznapra tervezett munkáival már bőven végzett, a hivatalosakkal és a nem túl legálisakkal egyaránt. Az iroda azonban békés volt és legfőképp nyugodt, itt nem kellett az esküvő részleteiről kiselőadásokat hallgatnia.
Egy pohárban whiskeyt töltött magának és leheveredett a sarokba állított bőrfotelbe, miközben a tv-jét kezdte el kapcsolgatni. A hírek szokás szerint tele voltak hülyeségekkel. Az EU környezetvédelmi változásokat sürget, Oroszország GDP-je az elmúlt öt évben tíz százalékkal növekedett, Thaiföldön hurrikán tombolt, Új-Zélandnál felborult egy teherszállító hajó, cuki kispatkány az instagram legújabb sztárja.
Aztán ahogy kapcsolgatott, a Первый csatornán valami kifejezetten érdekesre bukkant.
"Eltűnt Valentina Iguerra Ochoa, a SAO-ügy amerikai képviselője. A lányt utoljára a Tokióban rendezett békés nemzetközi tüntetésen látták, ahol beszédet mondott az ügyben érintett amerikai személyek családtagjai és barátai nevében, majd felhívta a figyelmet az amerikai kormány virtuális valóságellenes álláspontjára, végül pedig kérte a japán felsővezetést a nemzetközi együttműködésre és a titkosított információk nyilvánosságra hozására. Ezután gyalog a hotelszobájába indult, de oda már nem érkezett meg. A japán hatóságok vizsgálják az ügyet, véleményük szerint nem kizárt, hogy eltervezett emberrablásról lehet szó."

Szóval Vio eltűnt. Leo elégedetten dőlt hátra és húzta le a whiskeyjét egy hajtásra. Így jár az, aki túl sokat ugrál.
Na nem mintha ő soha egy pillanatig sem tenyerelt volna bele Kayaba Akihiko bizniszébe. Maradjunk annyiban, hogy a fekete piacnak megvoltak a maga mechanizmusai, és idővel több sisak is felkerült az online térbe. Csillagászati összegekért, de ha valakit el akartál hallgattatni, keresve sem találhattál jobb módszert rá, mint hogy rárakod a sisakot, addig kínzod, amíg ki nem mondja a megfelelő szót és be nem zárod hátralévő életébe egy halálos játékba. Ha a környezetét is profi módon elrendezed és gondoskodsz a búcsúlevélről, soha, senki sem fog rájönni, hogy nem magától lépte ezt meg.
Leonak hirtelen remek ötlete támadt. Volt egy ügy, ahol éppen kapóra jöhetett a Nerve Gear, hogy a nekik megfelelő módon legyen elhallgattatva egy tanú.

*

- Mondom, hogy saját használatra - tartott ki továbbra is az álláspontja mellett higgadtan, annak ellenére, mekkora nyomást helyeztek rá. Belül azonban tombolt. Az az idióta latin-amerikai ribanc tehetett az egészről, akit hónapokkal ezelőtt elfogtak. Miatta vizsgálták felül a Nerve Gear feketepiaci vásárlásait, és miatta fogták el, ráncigálták ide és tartották fogva embertelen körülmények között.
- Mégis mi oka lenne rá, hogy a nyilvánvaló tények ellenére belépjen?
- Ahhoz magának igazán semmi köze. Engedjen el, az isten szerelmére, nem csináltam semmit.
- Illegális eszközt vásárolt a feketepiacról. Ez magának semmi? - A nyomozó nyugodt hangon folytatta a kihallgatást, de közben minden létező módon éreztette erejét és felsőbbrendűségét. Hangja mély baritonként visszhangzott az aprócska, fémmel burkolt szobában, amit pusztán egyetlen egy lámpa világított meg. Leo hátradőlt a székében, kezén a lánc megcsörrent. Arcán laza mosoly ült, de valójában nagyon ideges volt.
- Ugyan, ügyvéd vagyok. Mind a ketten tudjuk, hogy emiatt még nem kellene ilyen komolyan kihallgatniuk.
- Csakhogy magának semmi oka egy ilyen öngyilkos konzolt vásárolni. Biztos állása és megfelelő anyagi körülményei vannak. Támogató a családja és most készül házasságra lépni. Barátai és családtagjai közül senki sem érintett a sao-botrányban. Így tehát még egyszer megkérdezem, mégis mi végre vásárolta az eszközt? - A férfi jégkék tekintete a veséjébe látott. Katonásan nyírt haja rövid volt, pusztán fekete frufruja takarta el magas homlokát. Övtartójában pisztoly pihent, kezében egy gumibotot forgatott.
- Uram, maga szerint a házasság nem épp elég ok arra, hogy el akarjak menekülni?
- Bizonyos körülmények között ezt a megjegyzést viccesnek találnám, de attól tartok, továbbra sem tud értelmes indokot felmutatni. Tudja, én mit gondolok? - a férfi bizalmaskodó hangon szólalt meg és olyan közel hajolt, hogy Leo tisztán ki tudta venni az arca bal felén húzódó sebhelyet. Suttogása olyan halk volt, hogy szinte elnyomta a hangfelvevő készülék monoton kattogása.
- Szerintem fel akarta használni ezt az eszközt. A szakmájában bizonyára rengeteg ellensége van.
- Uram, én törvénytisztelő állampolgár vagyok. Számomra sértés ez a feltételezés és minden okom meg van rá, hogy bepereljem önt az engem ért vádakért.
- Minden bizonnyal meghallgatják majd, miután emberölési kísérlettel küldöm bíróságra.
Leo elvesztette a türelmét.
- Nem teheti!
- Bizony, hogy megteszem. Kivéve, ha...
- Ha? - idegesen megrándult a szemöldöke. A vádalku lehetősége kecsegtető volt, de Leo nem volt hülye. Tudta, hogy valami igen nagyot kell virítania ahhoz, hogy kimentse a seggét, és ezt támasztotta alá a férfi arcán végighúzódó féloldalas, kegyetlen vigyor is. Arckifejezése egy cápáéra emlékeztetett.
- Bemegy abba a játékba, ahogy - állítólag - tervezte. Megkeresi Valentina Iguerra Ochoa kisasszonyt, a volt hallgatótársát, felveszi vele a kapcsolatot, segíti az előrehaladását és kifaggatja a történtekről.
Mi? Vio a játékban van? Mégis hogyan? Leo elsápadt, de végül csak sikerült összeszednie maradék önkontrollját hozzá, hogy visszakérdezzen.
- Maguknak mégis miféle hasznuk származhat abból, ha én megtudom tőle az igazságot?
- Igencsak sok, de erről maga egy szót sem fog megtudni még sokáig. De biztosan nem zavarja, hisz egyébként is öncélú használatra vásárolta a konzolt, nem?
A férfi hideg kacagásától végigfutott gerincén a hideg. Nem, ezt nem tehetik. Inkább a börtön! Nem fog bemenni abba a szarba és ott ragadni élete végéig, hogy aztán meghaljon valami virtuális ellenféllel szemben! Te jó ég, hiszen soha életében nem játszott! Ha börtönbe kerül, vajon hány éven belül szabadulhat? Öt? Tíz? Elég jó a szakmájában, biztos kidumálja magát, és onnan legalább van kiút.
- Nem egyezek bele.
- Gondoltam.

*

Álom és ébrenlét között lebegett, amikor először bekúszott orrába a cigarettafüst túlságosan ismerős szaga. Fázni kezdett, összehúzta magán a durva anyagból szőtt takarót. A börtönben tilos volt dohányozni a raboknak, a dohánytermék azonban státuszszimbólum volt, így természetesen egész nap ott lebegett közöttük a keserű, fullasztó szag.
A fülére húzta a párnáját. Mindjárt meg fog érkezni az őr, felveri őket az ijesztő villyogás, aztán tíz percük van öltözni és összekészülni, mielőtt kirángatják őket reggeli egészségügyi tornára a harminc centis frissen szakadt hóba.
Szibéria nem viccelt. Jeges ujjaival a lelkedbe mart és minden egyes nap kifacsart, hogy már azt kívántad, bárcsak lecsukódna a szemed mindörökre és jégszoborrá fagynál. Az őrök azonban kíméletlenül diktálták az élet tempóját. Vállkörzés. Lábemelés. Séta. Reggeli. Tusolás. Ide gyere. Oda nézz. Soha el ne aludj.
Még szorosabbra fonta maga körül a karjait, de ahogy az álom szépen lassan távozott elméjéből, úgy lettek egyre gyanúsabbá a körülmények.
Az őr még mindig nem érkezett meg. A takaró puha, fekhelyét matrac borítja. Voltaképp még hideg sincs annyira.
Hirtelen ráeszmélt, hogy ő már egy játékban van. Egy pillanat alatt felült, és automatikusan a szemüvegért nyúlt, amire csak megszokásból volt szüksége idebent, és amit mindig az éjjeliszekrényére készített elő, ujjai azonban csak egy hamutálba és lassan pixeleződő tartalmába futottak.
Felpattant, olyan sebességgel, hogy szinte megszédült, aztán átesett valami nagyon-nagyon puha dolgon, ami aztán visítva elszaladt az ágy alá.
Leo hatalmas türelemmel elfojtotta a kitörni készülő káromkodását, de írtózva megremegett, amikor körülnézve megállapította, hogy egy rendetlen, dohányszagú szobában találta magát egy nyúl társaságában.
És természetesen azonnal elöntötte a pánik. Mégis ki, hogyan és mi célból hozta őt ide úgy, hogy még csak fel sem ébredt rá? És miért nem ölték meg?
Felkelt, undorodva arrébb lökdösött néhány szétdobált holmit, aztán fel-alá járkálva gondolkodni kezdett. Mindenekelőtt ellenőrizte a menüjét, de az nem volt rendben. Nagyon nem volt rendben. Sejtései dacára azonban nem eltűntek belőle dolgok, hanem... ott teremtek. Még csak a leírásukat sem teljesen értette, soha életében nem látott ilyesmit, de azt még így szakavatatlan szemmel is értette, hogy ezek a dolgok megértek egy kisebb vagyont. Ráadásul a szintje is... Jesszus, ezért évekig kellett volna keményen dolgoznia! Na nem mintha a pontelosztással elégedett lett volna, ráadásul kicsit sem konyított a kardokhoz, márpedig nagyon úgy festett, hogy kardforgatóvá avanzsált egyik nappalról a másikra. Ezen a ponton aztán Leo előtt nagyjából kilencven százalékos bizonyosságot nyert, hogy valamilyen játékbeli bugba futhatott. Talán felcserélték az adatait valamelyik másik játékoséval. Kissé sajnálkozva gondolt arra, hogy azt akár meg is javíthatják, hiszen - bár nem szimpatizált a kardforgató kaszttal, sem a gyorsaság alapú pontozással -, azért igencsak sok munkától kímélték volna meg, ha így marad. A pontozás pedig átállítható idővel. Egyébként is, ki az az öngyilkos fajankó, aki ilyen keveset rak életre?!
Közben a nyuszi előmerészkedett az ágy alól, ahová az előbb lett száműzve, és most Leo lábát szagolgatta érdeklődve. A srác ettől egy kicsikét sem volt elragadtatva, ahogy attól főleg nem, hogy úgy festett, a furcsa idegen ruháit kell majd hordania. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy még a méretük is tökéletesen egyezett.
Nagyjából tizenöt percébe telt, hogy rendbe tegye magát. Eközben talált egy viszonylag normálisan kinéző inget és fekete farmert is az inventoryjában, úgyhogy fogjuk rá, hogy elégedett volt. Rövid ott tartózkodása alatt megfigyelte azt is, hogy valamilyen puccos fogadó egy emeleti szobájába kerülhetett, így hiába is reménykedett benne, a szobájának nem volt tartozéka a konyha. Csak a nyúl. Egy idegesítő, levakarhatatlan, látszólag éhesnek kinéző szőrcsomó, akit hiába rugdosott meg többször, nem akart leszállni róla.
Gyomrának korgása végül rávette Leot is arra, hogy kimerészkedjen a szobából. Elég bizonytalan volt az ismeretlen helyet szemlélve, de mivel egy nívós épületnek tűnt, talán nem kellett attól tartania, hogy reggeli közben hátba támadják.

Folyt. köv.

by **Leonard** Hétf. Aug. 16 2021, 20:47

Folytatás

- Oh, Leo, jó reggelt - libbentem ki a srác elé a folyosóra, magamhoz képest egészen felszabadultan és mosolyogtam rá - Van egy perced? - kérdeztem, majd meghallva a gyomorkorgását elnevettem magam: igaz is, ő jóval később szokott reggelizni, mint én - Akár a konyhában is megbeszélhetjük, feltéve, ha nem Aftonnal terveztél kávézni - indultam el vele a lépcső felé - Bár... - tűnődtem el, majd el is hessegettem a gondolatot - Nem, mindegy. Szóval kellene a tanácsod - javítottam ki magam, mert igaz, hogy Afton is férfiember volt, de őt... hát, még nem ismertem annyira.

Arra egy pillanatig sem számított, hogy kilépve az ajtón egyből egy idegesítően vidám, csicsergő szomszédba fut bele. Bágyadtan morgott egy "Jó reggelt", és automatikusan húzta ki volna magát a párbeszédből és szituációból - azaz futott volna le a lépcsőn sietve -, de aztán mégis megtorpant. Ez a furcsa idegen tényleg a nevén nevezte? Ráadásul úgy viselkedett, mintha régi jó barátok lettek volna.
Más körülmények között Leo talán ráfoghatta volna a dolgot arra, hogy részegen ismerkedett meg a kiscsibével, mivel azonban nem volt szokása emlékezetkiesésig inni, ez a magyarázat természetesen nem játszott. Őszintén szólva semmilyen magyarázat nem létezett a dologra, és bár egy varázslattal átitatott virtuális világban élték az életüket, de még ez is racionális szabályok mentén épült fel. A varázslatba pedig semmilyen módon nem fért bele, hogy egyetlen éjszaka alatt valaki szinteket lépjen, fogadót váltson, barátokat szerezzen, és még csak ne is emlékezzen rá.
- Nem igazán érek rá - erőltette meg magát és préselt ki magából valami kifogásszagút, amivel talán lerázhatta magáról a csicsergő lányt. - Máshol fogok enni - tette még hozzá, mert a gyomra rút árulónak bizonyult és hangosan megkordult közben.

Az eddigi kérő tekintetem egy pillanat alatt váltott át valami sokkal sokatmondóbbá, ahogy szavai nyomán kiszélesedett a mosolyom:
- Csak nem...? - kérdeztem őt és sétáltam tovább mellette vidáman - Tudod, csak egy tipp. Nyster a kedvenc helye - hajoltam oda hozzá és kacsintottam rá - Ha szerencséd van, még nem reggelizett odakint - tűnődtem el, de aztán hamar napirendre tértem efelett: ha regelizett is, az itteni test is megkíván egy s mást.
- Vagy már megbeszéltetek valamit? - kérdeztem rá lányos kíváncsisággal és majdnem el is felejtettem, miért is kerestem fel őt ma.

A lerázás félig-meddig sikerült is. Csak félig, mert a lány elfogadta ugyan, hogy Leonak távoznia kell, de a kérdezősködést továbbra sem hagyta abba, ráadásul olyanná vált a pillantása, mintha a fiú éppen azt tudatta volna vele, hogy sikerült megkötnie a rég áhított üzletet valami miniszterelnökkel. Vagy királlyal. Sőt, egyenesen egy császárral. Még soha életében senki nem nézett ilyen furcsán rá!
Még szerencse, hogy Leo igazán türelmes ember volt, így a további kérdésáradatot is elintézte egy szimpla bólintással. Ő ugyan senkivel nem beszélt meg találkozót, de nagyon is remélte, hogy az az idegen már rég reggelizett, és nem rá vár valamilyen rejtélyes okból kifolyólag Nysterben. Mindeközben azon kezdett el gondolkodni, vajon volt-e amnéziája a közelmúltban, és ha igen, hogyan deríthetné ki. A sisakok biztos okoztak másnál is átmeneti tudatzavart, nem?
Leo abban biztos volt, hogy nem ettől az idegsítő nőcskétől fogja megtudakolni a dolgot, de fogalma sem volt róla, hol találhat olyan embert, aki kellően megbízható ehhez.

Volt valami furcsa Leo szótlanságában, ami önkéntelenül is lassításra késztetett: azt nem tudtam volna megmondani, mi, de olyan... nem is tudom, más volt. Persze ekkor még egyáltalán nem gondoltam a tegnapi tükrökre, össze pedig végképp nem kötöttem a dolgot, hisz mi okom lett volna rá? Nem, Leo egyszerűen csak így mutatta ki a feszültségét, ami ennyi bizonytalansággal töltött idő után teljesen normális volt most, hogy végre lépésre szánta el magát. És ha még a cigit is letette mára, hogy ne bűzölögjön Mirikának, hát akkor már végképp érthető volt, miről is van szó.
- Csak ne aggódj - mosolyogtam rá a jóbarát biztatásával - Biztos jól fog elsülni a randi - bólintottam elköszönésképp és megálltam a lépcső tetején, elnézve őt, ahogyan lesétál, majd eltűnik a szemem elől. Igaz, hogy valami számomra fontosban szerettem volna kikérni a véleményét ma reggel... de most az ő érdeke még ennél is sokkalta fontosabb volt.
- Sok szerencsét - mondtam ki még halkan, őszinte mosollyal arcomon, majd sarkon fordultam és visszasétáltam a szobámba.

Nagyon-nagyon furcsa volt annak a lánynak a pillantása, és az idő előrehaladtával - pedig alig pár perce találkoztak csak - egyre furcsábbá vált. Olyan volt, mintha gyötörte volna valami probléma, és a korábbi hablatyolásainak fényében valószínűleg így is volt. Nem hiába akart közösen reggelizni. Leonak viszont esze ágában sem volt ilyen alakokkal üzletet kötni, ráadásul látszólag épp nagyon sietett valahova... egy másik ügyfélhez. Vagy legalábbis hitte ezt addig, amíg meg nem hallotta azt a szót, hogy randi. Randi. Soha életében nem is volt randin! Már persze ha a kötelező köröket nem számítjuk, amit lefutott a feleségjelöltjével a szüleik kedvéért. Egy pillanatra megtorpant, de nem engedte arcára kiülni a meglepettséget, pusztán hátrafordult és köszönésképp biccentett a lány felé, akinek még csak a nevét sem sikerült megtudni. Ezután pedig sietősen, a leggyorsabban, ahogy csak tudott - márpedig ezzel az új testtel nem is akármennyire tudott - távozott a furcsa fogadóból, és megfogadta, bárhová is megy aznap, Nyesterbe még csak véletlenül sem teszi be a lábát.

by **Simeon** Szomb. Aug. 28 2021, 15:58

/ A mese alapján átírtam az előző hszemben azt a részt, amikor a lila fal miatt nem rúg bele a macskába, remélem nem gond! Very Happy

Kitaláltam helyette más okot, ami miatt akkor még nem tette meg, hogy ne kelljen sokmindent átírni Very Happy

/

Simeon a napsugarakra ébredt. Azok könyörtelenül tűztek be az ablakon, ami elé még a függöny sem volt elhúzva, hogy némiképp csökkentse a kellemetlenséget. A fiú hunyorogva dörgölte meg szemeit és ült fel meglehetősen morcosan: mégis ki kapcsolta fel a villanyt!? Aztán szemei egy pillanat alatt kipattantak: ez nem is mesterséges fény volt, hanem igazi! Márha ebben a játékban ezt bármire is rá lehetne mondani. Az árnyharcos tehát meghökkenten kelt fel és első dolga volt, elhúzni a függönyöket, még mielőtt körbenézett volna - hiszen ez volt a legeslegfontosabb, az áldott sötétség, vagy legalábbis a félhomály, ha már ennyi sok ablak volt ezen a helyen.
Simeon persze nem volt hozzászokva, hogy idegen helyeken ébredjen.
Két kézzel megmarkolta a szövetdarabot és behunyta szemeit: utoljára több hete érzékelte ennyire erősen a nappalt és ezen csodás hagyomány megtörését minden porcikája megsínylette most. Végül aztán egy nagyobb sóhajjal húzta ki magát és fordult meg, hogy eljusson az ajtóig és előszöris megtudja, hol van, másodszor is keressen magának valami nyugodt és árnyas zugot, ahol átgondolhatja, mi is történt vele tulajdonképpen. Simeon ugyanis, természetéből adódóan nem szerette a meglepetéseket. Vonzotta a semlegesség és a magány, nem vágyott izgalmakra, sem pedig kalandokra, az tehát kizárt volt, hogy valami rosszul sikerült küldetés vagy görbébb este miatt kerüljön ide. Még mindig szűk szemekkel, minimális látótérrel igyekezett közlekedni; egyszerűen bántotta a fény. És éppen ezért, ahogy az ablaktól megtette az első három lépését az ajtószerű körvonal felé, átbukott valami nyálkáson és fejjel előrefele belezúgott a medencébe.
- Azt a *** - szűrte ki a fogai között, amikor végre levegőhöz jutott és az, hogy szavakat pazaroljon ilyesmire, tőle igencsak nagy szó volt. De a helyzet ezt egyértelműen megkívánta: Simeont, amikor alámerült, először elöntötte a félelem és csak pár, elég ügyefogyott kapálózás után jött rá, hogy a víz, amibe belekerült, egyáltalán nem mély. Akkor aztán mély gyűlölettel kászálódott ki és káromkodta el magát, undorral az arcán figyelve, ahogyan minden ruhájából csöpög a víz. Na nem mintha ezek az ő ruhái lettek volna: Simeonnak eddig szinte fel sem tűnt, hogy mit adtak rá, amíg aludt, de ezek a göncök... minek nézik őt, valami vidám óvodásnak!? Nyelvével csettintett egyet elégedetlensége jeleként és gyorsan meztelenre vetkőzött, hogy az inventoryjából előszedhessen valami sötét, vagy legalábbis szürke ruházatot, megszabadulva a víznek mégcsak a gondolatától is. Simeon nem tudott úszni. Mindigis utálta a vizet és a közelébe sem kívánt menni, hacsaknem egy sokat fizető megbízás arra nem sarkallta, de ez elég ritka volt és az ifjú petvadász el is kérte az árát rendesen. Most pedig egyszerre találkozik napsugarakkal, vízzel és... egy polip!???
- Ph-ppph-bbrph?
Simeon még az előtte lévő panelról is megfeledkezett, amikor meglátta a nyolckarú petet tőle alig pár centire. Az állat valamit beszélt hozzá a saját nyelvén és ha Simeon rákoncentrál, akkor talán, de tényleg csak talán még meg is érthette volna, de a srác ettől most nem állhatott volna távolabb: meredten nézte a polipot, majd sötéten elmosolyodott és két kezével az öve két oldalához nyúlt, ahol a fegyverei szoktak lenni éjjel-nappal. Azok viszont, mily meglepő, nem voltak ott. Simeont nem érte váratlanul a helyzet: a ruháival együtt nyilvánvalóan a késeit is elvették, de nemhiába ő a környék legkiválóbb állatgyilkosa, most majd megmutatja, hogy lehet ezt puszta kézzel is.
Hiszen mi másért került volna ide, ha nem azért, hogy rátermettségét bizonyítsa? Ez a polip pedig könnyű préda lesz, hiszen láthatóan egyáltalán nem fél tőle, csak a hasa és a szája felé mutogat, mintha akarna tőle valamit. Simeon tehát gyorsan felvett egy fekete alsónadrágot, hogy mégse meztelenül keljen birokra a fejlábúval, aztán felállt és kezeit támadólag előrenyújtva kezdte el becserkészni az értetlen polipot. Higgadtan lépett egyet előre, de még mielőtt elrugaszkodott volna, elkövettett egy nagyon égbekiáltó hibát: körülnézett.
A fal melletti fatönk tetején egy sasfióka kezdett ébredezni.
Az ágy végében egy vörösszínű, dundi madár aludt.
A sarokban egy chocobo bámult rá mozdulatlanul.
A könyvespolc tetejéről egy molylepke pillantott feléje, méghozzá egy nyitott! könyv mögül.
A medence túlfelén pedig egy béka nézett rá és kezdett el szteppelni.
Igen, szteppelni.
...
Simeon akkorát ordított, hogy az egész ház beleremegett tőle, majd lerúgta a dagadt madarat az ágyról és felugrott a berendezésre, hogy a falnak vetve hátát felmérje a túlélési esélyeit. Innentől ugyanis nem volt kérdés, miért került ide: valaki lebénította és elaltatta, azzal a céllal, hogy petekkel ölesse meg őt. Simeon félig behunyta szemeit és nyelt egyet. Igen, ezt is meg tudja oldani. Rápillantott az ajtóra, ami nyilvánvalóan zárva kellett, hogy legyen, majd vissza a polipra, aki azóta igaz abbahagyta a hablatyolást, de most egyértelműen feléje igyekezett. Simeon megvető pillantással figyelte, ahogyan a pet az ágyra való felmászással bajlódik, majd - még mielőtt ez teljesen sikerült volna - lerúgta a polipot is, remélve, hogy ezzel okoz némi sérülést neki. A támadásnak szánt mozdulat azonban valamilyen furcsa, lila hatszögben végződött és ez az árnyharcos utolsó esélyeit is kútba ejtette: ezek szerint valamilyen erős, támadásgátló mágia hatása alatt áll. Innen pedig nem volt kiút. A srác megadóan sóhajtott, összeroskadt az ágyon és magára húzta a takarót, beburkolva magát a sötétségbe. Elfogadta, hogy vége van. Hogy bárki is tervezte el ezt, rendkívül körültekintően járt el. Hogy petek fogják megölni, bosszúból azért, amiket elkövetett. Elernyesztette izmait és várta a halált.

A halál azonban csak nem akart jönni.

Simeon egy jó tíz perc mozdulatlanság után kukkantott végül ki a takaró alól és elképedve vette tudomásul, hogy a kép csak nagyon kevéssé változott: a polip éppen pillecukrot tömött magába és mintha (egészen érthetetlen módon) aggódón nézte volna őt, a sasfióka a molylepkét üldözte, a dundi madár és a chocobo semmit sem mozdultak, a béka pedig továbbra is a medence szélén szteppelt. Simeon vett egy mély levegőt és minden gyorsaságát bevetve odarohant az ajtóhoz, feltépte azt és mivel hatalmas szerencséjére a nyílászáró mégis nyitva volt, a megszokottnál jóval lassabban, de azért kellő sebességgel robogott át a küszöbön és vágta is be az ajtót maga után, még mielőtt bármilyen pet utánaosonhatott volna. A kérdés pedig adott volt: mégis mi történt, hol van és mit kellene tennie? Befordult egy sarkon, lejjebb robogott két emeletet és végül az alagsor sötétjében találta meg azt a nyugodt pontot, ahol zavaró tényezők nélkül, megfontoltan és rászánva az időt átgondolhatja a következő lépést.

by **Afton** Hétf. Aug. 30 2021, 10:13

Mintha a végtelen űrbe zuhant volna. Nem volt kapaszkodó, nem volt semmi, csak a fekete massza, ami mégis levegőként nyelte el. A torka elszorult, úgy érezte magát, mintha vákumba került volna. Hiába csapkodott maga körül, nem talált semmit, amit felhasználhatott volna a menekülése érdekében.
Majd hirtelen minden véget ért, és kinyitotta a szemeit. Elméje már megszokta, miként csapja be magát, hogy valójában nem hiányzik a látóteréből semmi, a játékba lépés óta pedig a vak szeméből kifojt váladék sem jelentkezett már. Lassan emelte fel a fejét, hálát adva az égnek, hogy nem lüktet a fájdalomtól, majd az ágy szélére húzta magát, hogy felülhessen és elkezdhessen ébredezni.
Ujjaival a hajába túrt, jobban szétzilálva azt, majd felnézett. A liliommanó érdeklődve, fejét félredöntve nézett vissza rá.
A férfi szintén félredöntötte a fejét, kérdőn.
A liliommanó furcsa hangot adott ki, mintha kérdezett volna.
-Én sem tudom. Miért, te ki vagy?
Majd megütötte fülét a morgás. Halk volt, de fenyegető. Tekintetét felé fordította, így észrevette végre a macskát a kandalló tetején. Felborzolt bunda, karmai szinte belemélyedtek a kandalló kövébe, füleit hátracsapta, kökörcsinsárga szemei dühtől villogtak.
~Ki vagy te?
Gaster a fejéhez emelte a kezét, kérdőn megemelte szemöldökét. Különös volt, felettébb különös. Mintha egy dühös női hangot hallana a saját elméjében, miközben egy idegen szobában ébredt. Kezdene megőrülni?
Leereszti a kezét. Logikusan végig kell gondolnia, mi folyik itt. Mikor lefeküdt, a szoba még fából készült és hallotta a lenti fogadó apró zajait. Viszont már egy kőbőlt épült szobában ébredt, valami zöld izé és egy macska társaságában. A fogadó szobája semmilyen volt, mentes minden személyestől, ez viszont már kevésbé. Bár nem volt sok dísz, de a kandalló, a három ülőhely, a szőnyeg és a falra feltett kezdő pajzs árulkodó volt, hogy itt bizony lakik valaki.
Felkel az ágy széléről és semmibe véve a macskát a kandallóhoz lép, hogy elvegye onnan a Fotó Kristályt. Annak adatai között, kivetítve, meglátja a tartalmát, és a lélegzete is elakad egy pillanatra.
Mindkét szemében csillog az élet, az arca sima és fiatalos, sehol egy égésnyom, egy ránc, egy akármi. Boldog, széles mosollyal karol át egy szőke nőt, a másik oldalán pedig egy fiatalabbnak tűnő, fekete hajú lány mosolyog kedvesen, kezében rajzfüzettel. Több alak is van még a fotón, de Gaster szint lecsapja és reszketve kapaszkodik a kandallóba. A dühös macska hátrálni kezd és tovább morog.
A férfi végül, percek múltan, mikor úgy érzi, hogy csak fantomként érzett szívverése csitul kissé, felnéz a sárga, vágott szemekbe, amikben a düh szinte résnyire szűkíti a pupillákat.
-Te beszéltél az imént, igaz?
~Ki vagy te?
Gaster elmosolyodott.
-Ez nagyon... nagyon érdekes. -szólalt meg, erősen megnyomva a második "nagyon"-t. A macska láthatólag megrémült, megvillantak a szemei, majd leugrott a kandallóról és gyorsan az ágy alá kúszott, akár a kígyó. Gaster elnevette magát, és lehajolt, hogy benézhessen, de a sötétben csak az állat szinte világító tekintetét sikerült elkapnia.
-Szeretnélek majd kicsit jobban megvizsgálni később. Most pedig... elmegyek felfedezni, hova is kerültem, ám ösztöneim azt súgják, hogy nagyon is... jó helyre.
~Te gonosz vagy. Ide érzem. Nem vagy jó ember. Mi történt veled?
-Te pedig felettébb értelmesnek tűnsz. Tudod, meg is könnyíthetnéd akár a dolgomat, és akkor talán... kevesebb inzultus érne mindenkit. Nos? Áll az alku?
A férfi a kezét nyújtja az ágy alja felé, bár ujjai nem érintik az azt uraló sötétséget. A macska érezhetően gondolkodik, majd hangja ismét felcsendül a férfi fejében.
~Kérdezz...
-Jó cicus.

---

Gaster gyorsan felfogta, milyen helyzetbe keveredett, és sugárzó mosollyal, boldogan fütyörészve lépett ki az ajtón, miután kikérdezte a macskát; aki nem feltétlenül köszönte meg a bánásmódot, amit kapott érte. Álomkelő szinte félelemtől reszketve maradt az ágy alatt, ki tudja, meddig, ezek után.
Nem titok, hogy a szürke, hajdanvolt harci pet nagyon is jól tudta, mi történt. Látta már egyszer, átélte már egyszer mindezt, akkor ráadásul a saját bőrén is. Az, hogy első gazdája után most a második is így járt... szabályosan fájt a szívének.
Gaster viszont erről a történetről nem szerzett tudomást, és nem is érdekelte egy digitális állat lelki világa. Immár úgy hordozta végig tekintetét a falakon, hogy tudta; itt ő teljes jogú céhtag. Annak érdekében, hogy a felfedezés és a megfigyelés szempontjából hatékonyabban járhasson el, felvette Afton egyik piros kockás ingét, bár a köpenyt megtartotta feketének. Még így is nosztalgikus volt egyfajta régi ruháját hordania ennyi idő után. Arcát egy tradicionális rókamaszkkal takarta el félig, és széles, boldog mosollyal tekintett körbe a főtermen. Ha valakivel találkozott, annak biccentéssel, jókedvűen köszönt, majd ment is tovább, hogy a várost is szemügyre vehesse.

Rendkívül gyorsan tanult - bele volt kényszerítve, hogy így tegyen annak érdekében, hogy előrébb juthasson, minél hamarább. Tudomást szerzett a viág működéséről, és sajnálta, hogy odaát szerzett mágikus képességei itt semmit sem érnek - ellenben egy tragikus baleset folytán ez az énje már az eddig elérhető maximális szintnek örvendhet, vagyis könnyebb dolga akad, ha harcra kerülne a sor. Ennek gondolatára szinte repes a szíve. A Palotában itt is végig nézi a listát, de nem találja sem Sugar nevét, sem akármelyik általa ismert becenevét, bár ez mit sem jelent. Kezeit végig húzza a sajátján;
Afton
Miért adatott meg neki az, hogy boldog legyen? Miért nem kapott a savból? Szinte kárörvend azon, hogy legalább őt is elutasították. Ideje lenne ezen még jobban változtatni talán.
Tekintetét végig futtatja a listán, majd megfordul és visszatér a főtérre. Kell egy terv, hogy miként tehetné tönkre ezt a játékot, vagy legalább ennek az Aftonnak az életét. Ujjait végig húzza a borostáján, miközben figyeli az emberek gondtalan vándorlását ide-oda. Milyen különös a számára, hogy itt biztonságban vannak, bár odaát, a saját világában sem használta ki soha a képességeit, nem igazán lelte örömét abban, hogy bárkit is megtámadjon a nyílt utcán. Lenyitotta a menüt és átolvasta mindazt, ismét, amit tudnia kell. Legalább a macska nem a petje, nem kell vele törődnie, a lovag valóban egy remek választás, és igazán csalódott volna, ha ez az Afton, azok alapján, amiket eddig megtudott róla, mást választott volna. Képességei elsősorban a védelemre összpontosítanak, és az ereje sem elég ahhoz, hogy hatékonyan végezhessen bárkivel is, pedig oooh, lettek kiszemeltjei.
Felnéz a céhház irányába, bár innen minden épület eltakarja azt. Talán a szociális hálóval kéne kezdeni? Valamilyen ürüggyel mindenkivel megszakítani a jó kapcsolatot. Kilépni a céhből, szó nélkül?
Nem. Nem fog kilépni. Mosolya kiszélesedik, ahogy elindul az utcákon át vissza a céhház felé, de a célját egyelőre nem fogj elérni. Valami más kéne, valami brilliánsabb, valami mesteri. Valami, amit utána nem fog tudni senki sem kijavítani, csak még ki kell találnia, mi legyen az.
Ha már Sugart nem tudja elkapni, akkor elkapja ezt az énjét.
Hogy megtapasztalhassa azt a fájdalmat és keserűséget, amit ő.

by **Simeon** Szer. Szept. 01 2021, 21:19

- Simi! Mi az-mi az? Valami baj van? SIMIIIII! Hahóóóó!

Miközben robogott lefelé, hallotta a női kiáltást, de eleinte nem foglalkozott vele, aztán... Simi? Megtorpant és lassan hátrafordult az ismeretlen felé, aki ezek szerint tudta a nevét. De honnan? Ő is részese lehet az összeesküvésnek? Vagy segíteni jött volna? Simeon nem kérdezett azonnal. Először higgadtan és megfontoltan felmérte a helyzetet, amikor viszont tekintete a lány céhikonja felé tévedt, halkan felnyögött: "Éppen ide!?"
- Alábecsültelek titeket - mosolyodott el sötéten - A főnix idomárja itt van? - kérdezte, mert ha már úgyis az a sorsa, hogy rövid időn belül megölik, tudni akarta, ki áll emögött az egész mögött. Pedig Simeon mégcsak a tervek előkészítésénél tartott, hogyan csalja tőrbe és végzi ki azt a madarat. A céh felkészültsége viszont lenyűgöző volt, ezt még neki is el kellett ismernie.

A fiú végül megállt és visszafordulva furcsa kérdést tesz fel.
- Hm? A főnixé? - pislog őszinte szemekkel - Én nem ismerek semmilyen főnixet. Miért fontos? - itt elbambulva a plafon felé néz, ujjbegyével az állát piszkálva - De rajtad kívül úgy tudom nincs is más idomárunk nem?

Simeon összezavarodott. Nincs itt a főnix? Akkor valaki megelőzte őt? És hogy érti a lány azt, hogy rajta kívül? A srác jó fél percig gondolkozott és arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára ez a lány összetéveszti őt valaki mással - talán éppen azzal, akinek a szobájába elhurcolták tegnap éjjel.
- Nem vagyok idomár - szűrte a fogai között, mert bár tényleg bevégeztetett a sorsa, de egy ilyen baklövést azért még most sem hagyhatott annyiban. Őt csak ne nézze senki idomárnak. Sem most, sem semmikor.

Nagyokat pislogva vakarta a fejét, majd kicsit felfújja a pofazacskóit:
- Ez nem volt szép Simi! Csak azért mert összevesztél Szemivel nem kéne rögtön ilyenekkel dobálózni!

Szemi. Ez valami csaj lehet? Simeon elgondolkodott: tehát a tegnapi rutinest végződött ennyire rosszul; talán keveset fizetett, vagy legalábbis... kevesebbet, mint a céh, őérte. De hogy összevesztek volna? Nem, ez a rész egyértelműen homályba veszett, mint sokminden más is aznap este. Bár végülis lényegtelen. Itt van, tőrbecsalva, egy látszólag elég gyerekes csajszival, aki szívén viseli ennek a Szeminek a sorsát... no várjunk csak! Gyerekesség. Simeon körülnézett, van-e valaki a közelben, majd közelebb hajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:
- Ha tudsz innen egy kiutat, fizetnék. És ígérem, kibékülök Szemivel is - mosolygott rá.

Furcsa volt neki így látni Simeont, mintha részeg lenne. Viszont ez a gondolat végül megalapozta a gondolatát és felismerésként gyúlt lángba.
- AAAAh! Simi csak nem részeg vagy? Azért viselkedsz ilyen furán? Enje. Nem szép dolog ám inni! Akkor Szemi biztos ezért morcos rád! Na de gyere. - fogja meg a kezét és elkíséri a bejáratig a fiút, aki látszólag az ital miatt, most kissé másképp emlékszik a dolgokra - Tessék. De vigyázz magadra! Egy kis friss levegő jót tesz, de gyere hamarosan, majd vissza! Nem jó dolog sokáig egyedül lenni ittasan! Ha pedig nem alkohol, akkor enje benje! A kétes anyagok szedése, rossz dolog! - dorgálja meg őt anyáskodóan.

Simeon kezdte úgy érezni, hogy ezt az idiótát direkt küldték rá, hogy mielőtt megölik, még utoljára elszórakozzanak vele, ám úgy döntött, nem fogja megadni nekik ezt a szívességet. Nyelt egyet és egyetlen szó nélkül követte a lányt - ígyis eleget beszélt ma, az ő ízléséhez képest túl sokat is. Amikor viszont rájött, hogy tényleg kivezetik a kapuhoz és ki is engedik őt... megkövülten nézett a csajra, majd fogta magát és elrohant.

Több órával később jött rá, hogy ez a lila fal nemcsak őt akadályozza a támadásban, hanem mindenki mást is és végül - pár arany fejében - sikerült azt is kiderítenie, hogy ez nem teljesen az a hely, ahol ő eddig élt. Egy másfajta játék, aminek a szabályai hasonlóak, mégis... az ő munkáját roppantmód megnehezítik. A petbénító varázslata itt nem létezik, a városban kóborló állatokat pedig nem lehet csakúgy eliminálni, ahogy azt ő eleddig éjszakánként tette. Simeon továbbá átböngészte a menüjét is és megrökönyödve tapasztalta, hogy a furcsa csajnak igaza volt; ő tényleg idomár. És elég jó felszerelései is vannak, na meg persze aranya. Sok sok aranya. Így aztán, mivel még mindig kényelmetlenül világos volt, Simeon úgy döntött, hogy kibérel magának egy csöndes, ablaktalan fogadószobát és ott tölti a nap hátralévő részét a sötétben. Talán még alszik is egy rövidet, ugyanis ahogy erre a városra végre ráborul az áldott sötétség... Simeon felkel és ott fogja folytatni magányos életét, ahol előző nap abbahagyta azt.

by **Chakna** Szer. Szept. 01 2021, 22:55

Hát ez igazán felháborító. Az egyik pillanatban nyugodtan álomba szenderülök a megszokott, békés, biztonságos fogadói zugomban, a következőben meg ott találom magam az erdő közepén egy rakás vadállat között. Hitetlenkedve dörzsöltem a szemem. Mi a halál?
Az egy dolog, hogy nem ott ébredek, ahol elaludtam… ebben a játékban előfordult már. De hogy városon kívül legyek… Egy hordányi vaddisznó között… Na ez azért már igazán több a soknál. Hát kinek ártottam én, hogy el akarnak tenni láb alól?
Ráadásul, ahogy megmozdultam nyújtózkodni, az egyiket meg is ütöttem véletlenül… És nekem támadt. Aztán az egész horda. Hol a fegyverem? És mi ez a nyavajás gönc rajtam? Csoda, ha ebben a hacukában tudom, meddig tart a testem…
Mire ocsúdtam sárga életcsíkot láttam a fejem fölött. Csessze meg, ez így nagyon nem lesz jó. Még szerencse, hogy van megfelelő mágiám, ami kihúz a szorult helyzetből. A szokott módon mély levegőt veszek, és felemelem a kezem a legközelebbi vaddisznó felé, hogy a varázslat működésbe lépjen. És várok. És várok. És nem történik semmi… Ijedten pislogok magam elé, és ugrok fel, hogy elszaladjak, közben az inventoryt is lenyitva, hogy valami gyógyító italt kerítsek magamnak.
…
Most komolyan.. KIRABOLOTAK? Hol vannak a gyógyító potik és kristályok, amiket összegyűjtöttem?
Szerencsére elég hamar bejutok Wiskotába, ahol biztosan lehet kapni. Mert ez a sár… Mi vaan? Az előbb még tiszta sárga volt az életem… Most meg zöldes… Nem mintha baj lenne. Annyival több pénzem marad.
Leülök egy padra, hogy megpróbáljam felidézni mi történhetett… De sokra nem jutok vele, mert valami kis bugris odalép.
-Bo… Bocsánat. Te vagy Chakna sama?- kérdezi. Jó hogy össze nem esik a remegéstől a kis hülye.
-Ki más lenne? - vetem oda foghegyről. Nem szeretném egyelőre még jobban megijeszteni. Úgy túl nehézzé válna kiszedni belőle, hogy honnan a fenéből tudja a nevem.
-Hu, akkor jó! - sóhajt kicsit megnyugodva a gyerek. - Az Artes vezéréről mindenki tudja, hogy szivesen segít. Nekem is segítség kell! - pillog rám nagyra nyitott, reménykedő, könyörgő szemekkel.
-Szórakozz valaki mással. Nagyanyád térde kalácsa ér rá ilyesmivel foglalkozni. - hessentem el a srácot. Méghogy én céhvezér… Nem ment el az eszem, hogy ilyesmit a nyakamba vegyek.
Dohogva indulok tovább. Közben az életcsíkom teljesen feltöltődött. Na ez már valami!
Csak ne lenne az a további 2 gyerek, aki a sétám közben megtalált… és próbálta bebeszélni nekem, hogy a közismerten szem előtt lévő Artes vezére vagyok… A harmadiknak már nekihajítottam egy kezem ügyébe kerülő üstöt a kirakatból. Szórakozzanak valaki mással, komolyan.
Nos… Hamar két meglepetés is ért. Először is, az üst nem fejen találta a lánykát, hanem egy lila villanás kíséretében lepattant róla… Egyenesen az én fejemnek. Amit meg szintén nem talált el, hanem lepattant ugyan olyan lila villanás mellett. Azért így sem volt kellemes.
Hát még, hogy a kezemben lévő pohár sem tört össze. Ebben az esetben viszont már láttam a feliratot: Immortal Object. Nem értettem… Hiszen ugyan olyan lila effect kísérte a dolgot… Én viszont biztos, hogy sebződtem alig egy órával ezelőtt…
Gondolkodni kezdtem, így hamar összeállt egy nagy információhalmaz: 1.) A mágia nem működött. 2.) az erdőben rendesen sebződtem 3.) a városban sem a berendezés, sem a játékosok nem sebződtek…
A térképemet és minden egyéb jelzést is figyelve sétáltam ki a városból. Hamar felfedeztem a védett terület jelzést… Mióta van ilyen ebben a játékban? Mit programoztak már megint át?
Közben a karakterem adatait is átfutottam, és meghökkenve tapasztaltam, hogy valóban az Artes tagja vagyok. Megnyitva a céhadatlapot pedig még ennél is kiborítóbb módon…. Az én nevem volt feltűntetve mint céhvezér…
Szerencsére az első megrökönyödés után hamar rájöttem, hogy tulajdonképpen… bármi is történt, abból lehet hasznom. Valami rendszerhiba folytán kerülhettem be a céhbe, amit hülye lennék nem kihasználni.
Gyorsan a 10. szintre teleportáltam, és valóban: Minden gond nélkül sétálhattam be a céhházba. Még mosolyogva köszöntek is nekem, amit természetesen hasonlóképpen viszonoztam. Így is látszott, hogy még vártak volna valamit, de hát nem értem rá jópofizni.
Szépen besétáltam a céhbankba, ahonnan magamhoz vettem minden gyógyító itemet. Ha kérdeztek is, elég volt annyit mondanom, hogy veszélyes kalandra készülök, és több kérdés nem volt.
Ezután körülnéztem az épületben. Minden része védett övezet volt, vagyis itt nem sebződhetek.
Nagyon jó. Csak egy kis csinosítás kell. Főleg a ruhatáramon. Honnan kerültek hozzám ezek a használhatatlan darabok?
Meg is lett a délutáni programom a céhbankból felmarkolt arannyal. Végigjártam a kezdetek városát megfelelő ruhadarabokért. Szexi, de nem kihívó felső, feszülős nadrág, csipkés fehérnemű. Többen furcsán néztek rám, egyesek összesúgtak a hátam mögött (hallottam, hogy arról beszélnek micsoda ribi vagyok, hogy a gazdagság mellé még illegetem magam...) És voltak akik kaján mosollyal mértek végig. Ezektől teljesen megnyugodtam. Igen. Pontosan ezeket a tekinteteket szerettem volna látni. Ezzel így már lehetett kezdeni valamit.
Eddigre már erősen gyanakodtam, hogy nem valamit átprogramoztak a rendszeren, hanem egy másik, a SAO-val majdnem teljesen azonos játékba kerültem valahogyan egy rám kísértetiesen hasonló avatarba... Úgyhogy kihasználva a megteremtett női előnyöket, megpróbáltam megtudni, hogy pontosan mi is ez és hogyan. Sokkal okosabb nem lettem, pedig meglepően közlékenyek voltak az emberek, ha kissé bolondnak néztek is... Mintha valami párhuzamos univerzumba csöppentem volna, ahol létezem én is, csak éppen egy kiállhatatlan, minden lében hét kanál, messiásszindrómás tyúk viseli az arcomat és a nevemet.
Na... ezt túl hamar nem kellene megváltoztatni, csak fokozatosan. Ha megtudják, hogy ide kerültem ebbe a paradicsomi világba még valahogy elérik, hogy visszakerüljek az életbenmaradásért küzdeni... Nem, azt biztos nem hagyom. Nem fog senki rájönni, hogy mi történt.
A taktikám elég egyszerű volt, hogy ezt elérjem: Ki sem tettem a lábam a városból, sőt, a kényelmes cuccokat beszerezve visszavonultam a céhházba és meghúztam magam a "szobámban". Kis átalakítással ezt is elég otthonossá lehetett tenni. Egy kis alakítás a szineken, pár dísz elsüllyesztése az inventoryba, és már tűrhető is a lakoisztály. Nem bántam volna, ha itt tölthetem az egész életemet. A bankban van annyi pénz, hogy ellegyek, biztonságosnak biztonságos. Nem is kell ennél jobb hely, hogy kivárjam míg végigviszik a játékot. Ezért dolgoztam évek óta, és most itt van.
Nos... Nem okozott nehézséget, hogy biztonságom teljes tudatában, a szobában lévő kényelmes ágyon elszenderedjek. Évek óta nem aludtam ilyen jól. Végre minden a helyén voltamiért az elmúlt években küzdöttem.

by **Silence** Csüt. Szept. 02 2021, 17:09

Szokás szerint nehezen ébredt. De hát ki szereti a reggeleket? Az új nap új nehézséget, és új küzdelmet jelentett. Neki pedig egyre kevésbé volt ereje, hogy figyeljen a reakciókra, és észrevegye mit kell tennie, hogy az ő érdekeinek megfelelően alakuljanak a dolgok. Alig várta, hogy nyugovóra térjen és végre ne kelljen az aggodalmával foglalkoznia a jövőjét illetően.
Ahogy dörzsölgetni kezdte a szemét a furcsán világos szobában, kishíján szívrohamot kapott, amikor valami megnyalta az arcát. Azonnal kipattant a szeme, és a falhoz húzódott. A kis róka pedig értetlenül, és döbbenten pislogott rá. És nemsokára vakkantgatni kezdett. Ami egyébként aranyos volt, de pont ugyan úgy jelenthette azt hogy menj innen, mint azt, hogy jó reggelt, szeretlek…
Mindenesetre a lény nem támadta meg, úgyhogy végül kimászott az ágyból, és körülnézett. Igen, ez egyértelműen nem az ő szobája volt… Viszont éppen illett egy hercegnőhöz, úgyhogy gyorsan arra a megállapításra jutott, hogy mostantól az övé. Pontosan ilyen lakhely illik hozzá.
Vajon amíg aludt, a csapat ideköltözött? Nem igazán tudta elképzelni, hogy mi más történhetett.
-JOEL! - kezdett kiabálni kilépve a szobából, ahogy elindult keresni a testőrét. Meg kell mondania annak a fafejnek, hogy ilyet ne csináljon… Legalább ébressze fel, ha költözni akar. Na meg azt is, hogy innen mostmár sehova ne költözzenek. Tágas is, kényelmes is, védhető is, és pont olyan, mint egy Palota. Ez a tökéletes főhadiszállás.
De hiába kereste a társait.. senkit nem talált. Keresés közben viszont megéhezett. Éppen ideje reggelizni valami finomat.
Sokáig bolyongott a kamrát keresve, míg végül benyitott egy szobába. Sőt. A szobába. Tele édességgel, és forrócsokival. Éppen ezt kereste!
-Azta! Ez ám a kiszolgálás! - füttyentett. És szépen végigkóstolt mindent, amit talált a szobában. Ilyen süteményeket nem evett még a játékban.
Akkor vette észre, hogy a kis róka valószínűleg végig követte, amikor a térdére felugorva, ezúttal egyértelműen ételt követelt.
-Nem nem, az állatoknak nem jár ebből! Vadássz magadnak valami egeret - hessegette el a hórókát. Hogy került ez egyáltalán az épületbe?
Nemsokára az is kiderült, hogy itt nem is csak egy állat van. Először a tehénbőgés ütötte meg a fülét. De nem az ablak felől, hanem valamelyik szobából… Egy… tehenet.
Elkönyvelte, hogy biztosan képzelődik. Megrázta a fejét, és evett tovább. Egészen addig, ameddig egy fehérbundás illető fel nem ugrott az ölébe.
-Te meg mit akarsz már megint? - kérdezte Princess nagy sóhajjal. Aztán észrevette, hogy ez nem a róka. Hanem egy nyúl…
-Ííí… menj innen. A nyulak undik és büdösek - hessentette el az állatot. Emlékezett, hogy milyen nagy gondja volt vele, hogy a nyusziját rendben tartsa. Nem is csinálta sokáig.
Ezt követőan hallotta meg a sárkány szárnycsapásait. Ettől aztán besokalt. Mi ez a hely? Állatkert? Mit keres az Ő Palotájában egy állatkert?
Mindenesetre utána kellett járnia. Szóval elindult, és kiment a kertbe. Ahol meglátta a choccobo-kat. És sarkon is fordult. Felpuffasztott arccal. Ez már több a soknál. Hát hogy legyen így ő a helyen A cukiság? Elképesztő... Az első dolga lesz, ha körülnézett, hogy mindet kitessékelje.
És még ennél is aggasztóbb volt, hogy a csapatból senkit nem látott a környéken. Hát nem együtt költöztek ide? Akkor a többiek hova tűntek szó nélkül? És ki volt az a két idegen nő az udvaron? Még szerencse, hogy nem látták meg...
Végül a Palotából is kisétált, hogy körülnézzen. Hamarosan megtudta, hogy nem kell az idegenektől tartania a városban, mert nem sebződhet, amíg az úgynevezett védett övezeten belül tartózkodik.
Ez volt a jó hír. A rossz az volt, hogy többen megállították, mondván, hogy hálásak a Liga munkájáért, ami által sokkal biztonságosabb az élet Aincradban.
A Liga? Azok a felfuvalkodott alakok, akik hősnek képzelik magukat? Na persze… Csak hát kiderült, hogy azért emlegetik neki, mert a feje fölött található jelzés szerint… ő is hozzájuk tartozik.
Ez biztos valami hiba… Vagy elfelejtett volna valamit? Azt kérték tőle, hogy épüljön be közéjük, és szerezzen meg valamit? De mit? És miért nem emlékszik?
Az egész napja ráment, hogy ennek megpróbáljon utána járni, de csak aggódó válaszokat kapott, és Joel azonnal találkozni akart vele. Neki viszont semmi kedve nem volt hozzá. Szóval nem válaszolt, és elrejtette a pontos tartózkodási helyét.
Azután neki indult biztonságban csavarogni. Gondolkodnia kellett. Tehát... Tagja egy céhnek, ami egyértelműen piszkosul gazdag. Tehát nem lenne szükség rá, hogy aranyat szerezzen. És mindent megkaphatna amire szüksége van. Ráadásul a társai közelében biztonságban van.
Sőt, az adatlapja alapján ő maga sem szorul már állandó védelemre... 50-es szint... nem is rossz.
Észre sem vette, hogy csavargás közben kisétált a városból, és egyenesen beleszaladt egy farkasba. És meglepődött, milyen lassítva látta mozogni a farkast felé, miközben ő előkapta a kardját, és le is csapott. A farkas pedig ettől az egy találattól el is pixeleződött. Nagyot pislogott. Nem hitte volna, hogy tényleg ilyen erős... Ki szerette volna próbálni mennyire, úgyhogy kicsit tovább ment, míg talált egy csapat rókát is, és komoly ábrázattal cserkészi be őket. És mire kettőt pislogott, már a pixelfelhő közepén állította meg a kardját. Nem semmi. Elmosolyodott. Na, így biztosan mindent megkap amit akar. Például kitessékelheti az állatokat a Palotájából, és megteheti, hogy mindenkit kitilt onnan, akit nem akar ott látni. Ráadásul sietni sem kell. Kényelemben várhatja ki a megfelelő alkalmat mindenre.
Boldogan indult vissza a Palotába. Már az övé, csak egy kicsit türelmesnek kell lennie, hogy minden pontosan úgy legyen ahogy szeretné. És ki tudja, talán ha elég türelmes megtalálja azt is, akii ki tudja juttatni innen.
Bólogatva érkezett vissza a szobájába, ahol besurrant mellette egymást üldözve a nyuszi és a róka is.
- Nem nem, kifele innen - dorgálta mindkettőt, megragadva a grabancukat, és kitessékelve őket az ajtón. ott maradtok! - utasította őket, rájuk csapva az ajtót. Aztán elfeküdt az ágyon a lábát lóbálva elégedetten. Csend és nyugalom a saját palotájában! Nagyszerű!
Mármint... kivéve, hogy a róka az ajtót kaparva megállás nélkül nyivákolt. Micsoda szemtelen kis dög... Nem képzeli, hogy bejöhet a szobába? Kizárva a nyivákolást megnézte az üzeneteit, és szépen kedvesen elnézést kért, és elmondta, hogy kazamatázott egész nap, hogy gyakoroljon. Természetesen biztonságos helyen. Ezután pedig visszakapcsolta a helyzetjelzőjét is... Mit bánja ő, ha tudják merre van, ameddig nincs veszélyben.
Egy idő után szerencsére odakint elhallgatott a kis állat. Biztos odébbállt. Princess pedig végül álomba merült elégedett mosollyal az arcán. Ezen a délutánon végre megtehette, hogy lustálkodjon és aludjon. Ki is használta az alkalmat!

by **Lizbet** Hétf. Szept. 20 2021, 19:37

\o/\o/\o/\o/ Bevallom nekem ez a kör tetszett a legjobban. Üdítő volt olvasni az ismert karikat egy teljesen más jellemmel. Én szívem szerint olvasnék még egy ilyen kört, de nem húzom az időtöket ennyire, jöjjön a kövi kör bizony

A rendes énetek is felébred, ugyan csak egy idegen szobában, amit még soha sem láttatok és egyáltalán nem a ti ízléseseteknek megfelelően van berendezve, sőt.... Suspect

Az ajtó sajnálatos módon zárva van és semmiféle módszerrel nem tudjátok kinyitni. Ugyanez igaz az ablakokra és bármiféle kijáratra. Hiába kutakodtok, nincs innen kiút, aztán hangokat kezdtek hall. Van aki utcán nyüzsgő embereket, néhányotok ismerős hangokat. Mindez a szobában található tükörből jön, amibe ha belenéztek, akkor láthatjátok, hogy az a bizonyos másik énetek mit csinál a ti helyetekben a ti világotokban, mintha csak egy rossz filmet néznétek.
Lehet folytatni a randalírozást a kis goni énetekkel, csupán annyi különbséggel, hogy a rendes énetek szemszögéből, aki mindazt látja és hallja, hogy mit csinál a másik. A szoba ahol vagytok a másik énetek szobája, akinek kedve van, leirhatja annak berendezését, kinézetét, de a feladat főképp az, miként reagálnak a látottakra az eddig semmit sem tudó karik

Határidő: 10.15

by **Leonard** Kedd Szept. 21 2021, 16:25

A hasára fordult, lerúgta magáról a selyemtakarót, majd vissza a hátára. Félálomban levetette magáról az összes - igen, az összes - ruhadarabját, de még így sem volt elég. Ujjaival az éjjeliszekrényen kezdett el tapogatózni, és szokásával ellentében most nem a cigarettát, hanem a légkondi távirányítóját kutatta. El kellett telnie egy-két pillanatnak, hogy felfogja, egy játékban van, ahol ilyesmi nem létezik.
Akkor aztán úgy döntött, mégis a dohányáruért nyúl, út közben pedig talán ujjai beleakadnak egy csinos kis pohár vízbe is, amit a nyakába dönthet, de kutakodása ez alkalommal sem aratott sikert. Szentségelt, kitűrte izzadt haját a homlokából, és csak ezután jutott el odáig, hogy kinyissa a szemét, továbbra is a cigarettát keresve. Elsőre fel sem tűnt neki, hogy a drága és tömör diófa bútorok nem a sajátjai; ilyesmi volt a gyerekkori szobájának is a berendezése, sőt, az egész épület, amiben felnőtt, hasonló dolgokkal volt telezsúfolva.
Lecsúszott a földre és most a padlót kezdte el vizsgálni, de további néhány perc elteltével meg kellett állapítania, hogy sem a fiókban, sem pedig az ágy alatt, de még az éjjeli szekrény mögött sincs egyetlen szál, egy aprócska, félig elnyomott csikk sem. Sőt, hiányoztak a további kiegészítők is, az öngyújtó és a hamutál. Megborzolta a haját, hogy az se melegítse túlságosan, aztán nekidőlt a magából hűvöst árasztó, ízléses és visszafogott tapétával díszített falnak. Valami furcsa volt, de ameddig nem fogta fel a cigaretta hiányát, az agya képtelen volt ezekkel az apró kis problémákkal foglalkozni. A reggeli szertartása volt az a rohadt szál! A napindító! Hogyan igya meg nélküle a kávéját, hogyan ébredjen fel rendesen?
Csak legalább ez a rohadt meleg ne lenne! Ki fűtött így be?
- Olga - morgott magában dühösen, de aztán... Aztán eszébe jutott, hogy tizennyolc évesen elköltözött otthonról egy saját, modern bútorokkal berendezett lakásba. Meg hogy még ez sem számít, mert utána meg bekerült egy játékba, ahol közel kilenc éve él. Mégis mi tudta úgy összezavarni, hogy egy pillanatra mégis otthon érezte magát, Moszkvában a családi házukban?
Pedig ha választania kellett volna, sokkal szívesebben ébredt volna mondjuk a saját lakásán. Vagy abban, amelyiket Floridában bérelt. Vagy a nagyszüleinél, Szentpéterváron. De mégiscsak... pont Moszkvában?
Megrázta a fejét. Ezek a különös és értelmezhetetlen gondolatok elegek voltak hozzá, hogy végre felébredjen cigaretta és kávé nélkül is. Körbenézett, immáron tüzetesebben is megvizsgálva a berendezést, és rá kellett jönnie, hogy az emlékeket a nagy mértékű hasonlóság hozta elő. Éppen ilyesmi volt a szobája gyerekkorában, csak persze sokkal rendetlenebb, a szőnyegnek és tapétának nem pont ugyanilyen volt a mintája, a takaró sem selyem volt, mert azt gyűlölte, a falakat meg először autós, később... nos, később csinos és alulöltözött nőket ábrázoló plakátokkal aggatta tele, meg a kedvenc zenekarai logóival. Hiányzott ezen kívül még az egyik sarokból a match box készletét kiállító különleges vitrin, a másikból pedig a led fényekkel felszerelt gamer asztal, szék és a csúcskategóriás számítógép. Három monitorral.
A többi viszont egyezett. Akár otthon is lehetett volna, de persze odahaza soha nem volt ennyire kibírhatatlanul meleg. Feltápászkodott, hogy elhúzza a függönyt, meg persze azért, hogy kinézzen az ablakon, ahonnan hét ágra sütött befelé a nap. Már önmagában ez is furcsa volt, de persze ebben a játékban találkozott már értelmezhetetlen helyzetekkel, ébredt már különös látomásokban... Ezt is csak egynek tudta be közülük. Az is lehet, hogy még álmodik! Máskülönben hol lenne a cigije?!
Nyöszörögve belelépett a fénybe, és abban a pillanatban eltátotta a száját. Megdörgölte egyszer-kétszer a szemét, de nem, a táj még mindig ugyanaz volt. A teraszajtó egy pálmafás tengerpart sziklaszitrjére nyílt. A hullámok több méterrel a ház alatt vadul csapkodták a köveket, kicsivel odébb pedig egy aprócska lagúnát is látott, homokos parttal. Rövid gondolkodás után be is ugrott neki, hogy ez a helyszín hasonlít a negyedik szintre, bár nem töltött túl sok időt ott soha, főleg nem verőfényes nappal az ötven fokban. Inkább csak Simeonékkal járt ide úszni, na meg éjszakánként a bárokba koktélokat kóstolgatni és csinos bikinis lányokat hajkurászni.
Megfogta a kilincset, hogy legalább a tenger hűvös szellőjét beengedje a szobába, de hiába ráncigálta először finoman, később egyre vadabbul, az eszköz nem engedett. Akkor kétségbeesetten az ajtóhoz rohant, de az is be volt zárva. Rácsapott egyet, majd még egyet dühösen, aztán nekidőlt és tekintetét az égre emelte.
- Csak legalább egy kis levegőt küldjetek, mert meg fogok dögleni. Könyörgöm - nyöszörögte, de persze a kívánságát senki sem teljesítette. Pedig igazán lehetne valaki, aki megdobja egy cigivel!
Lecsúszott a földre, és kibámult az ablakon. Gondolta, ha már ilyen sanyarúan alakult a sorsa, hallgatja egy kicsit a tengert. Legnagyobb döbbenetére azonban a lány hullámzás helyett... a saját hangját hallotta meg, amint szitkozódva elküld valamit az anyjába. Rögtön fölkapta a fejét a hang forrását keresve, rövid időn belül pedig rá is talált arra a méretes, barokk keretes tükörre, ami a szoba közepén helyezkedett el. Hogy a francba nem vette ezt eddig észre?
- Először az anyám, most meg a gyerekkori szobám. Rohadt vicces - dörmögte, miközben karbafont kézzel a tárgyhoz lépett. Jól emlékezett ugyanis még arra, hogy alig egy nappal ezelőtt egy ehhez meglehetősen hasonlító tükröt állított valaki szobájába, amiben önmagát látta nőként. És ahogy az ő női alakja sem volt teljesen ugyanolyan, mint az anyja, csak nagyon hasonlító, úgy a tükör szobája sem volt pont olyan, mint a gyerekkori, csak majdnem. A megállapítás egészen felvillanyozta, mert ez legalább némi összefüggésnek tűnt a rengeteg kérdés erdejében.
Nem óvatoskodott, a tükör elé állt és hozzányomta az ujjait, még azelőtt, hogy egyáltalán megnézte volna magának, mit lát benne. Arra gondolt, hogy az valamiféle átjáróként szolgálhat... Szóval csak át kell lépnie rajta, vagy összetörni, vagy ilyesmi, és már otthon is lesz a saját helyén. A művelet azonban nem hozott sikert, és mielőtt még össze tudta volna törni, meglátta magát, ahogyan egy jól irányzott rúgással az ágy alá taszítja Tapsit.
- Te szemét! - bömbölte el magát és ököllel a tükörbe csapott. - Most azonnak hagyd békén az állatomat! Megöllek, érted?! Még egy rúgás, és ugyanezt teszem veled! - Hasonlóság ide vagy oda, Leo fél másodperc alatt rájött, hogy az az alak a túloldalon nem lehet ő. Esze ágában sem volt önmagát azonosítani egy ilyen gonosz nyúlgyilkossal. Fogait csikorgatva nézte végig, ahogy az idegen a holmijai - az ő holmijai! - között túrkál, aztán felkeresi a zuhanyzót. Erről mondjuk eszébe jutott, hogy egy jeges zuhany talán őt is képes lenne feldobni, és egy-két pillanat múlva meg is találta a fürdőbe vezető bejáratot. Megmosakodott, de természetesen roham léptekben, hiszen előbb kellett végeznie, mint annak a rohadéknak. Mindenképp vissza kellett jutnia, mielőtt mégegyszer bántani merészeli Nyúlurat! Meg sem törölközött, fel sem öltözött, úgy ahogy volt, csöpögő hajjal futott vissza a tükör elé, és szerencsére bőven időben volt; a másik alak nem siette el a készülődést. Leo ezek után végignézhette, ahogy a csávó kimért precizitással fésülgeti és állítja be az ő mindig kócos haját, vesz fel tiszta és vasalt inget. Úgy festett, mint aki egy randira készül, leszámítva azt az apróságot, hogy randira az ember nem gombolja össze az ingét egészen a feje búbjáig. Meg más eseményre sem nagyon, maximum temetésre. Kinek jó az, ha megfotja a saját ruhadarabja?
A köztes, unalmas időt Leo arra használta fel, hogy még egyszer-kétszer megkocogtassa a tükör felületét, körbesétálja és megvizsgálja, hátha talál rajta valamiféle nyomot, hogyan kell visszafordítani. Amikor ezt megunta, akkor pedig a bútordarabokat kezdte el újra átkutatni, hátha mégis csak akad ott valahol egy eldugott cigi... Hiszen elég fiatal korában elkezdett már dohányozni, ráadásul az apja is szokott! Az első szálakat pont tőle lopta el...
A dohánykeresésből figyelmét Hinari hangja vonzotta vissza a tükörhöz. Meglepődve pillantott fel, és habár a párbeszéd első feléről lemaradt, nem volt nehéz összerakni, miről lehet szó. Vagyis... egészen addig, amíg el nem hangzott a randi szó. Akkor aztán tükörképével egyszerre költözött arcára a meghökkent kifejezés, csak amíg odaát a csávónak arcizma sem rezdült a kifejezésre, Leo ezen az oldalon kifejezetten rémülten pislogott. Mégis miféle randi?!
- Ebből sohasem fogom kimagyarázni magam - nyúzta meg az arcát, aztán leült a tökör elé, és figyelt. Most, hogy elhangzott ez a szó, egyszerűen tudni akarta, mi fog történni, még mielőtt az az idióta nyúlkínzó pszichopata véletlenül ráveti magát Mirire is. Akkor biztos, hogy addig fogja ütni ezt a tükröt, amíg át nem tud nyúlni rajta és meg nem fojtja.
Az idegen szerencséjére azonban a délután csöndesen és rohadt unalmasan telt. Leo ideát minden egyes eltelt pillanattal egyre éhesebb és ingerültebb lett, de mindez mit sem számított volna, ha legalább lett volna a közelében egy rohadt csomag cigaretta. Az viszont sajnos nem volt.
A másik Leo - így nevezte el végül, mert a nyúlgyilkos kifejezést ismételgetni túlságosan agresszív volt - eközben meglepően jófej módon felmérte és tökéletesen elrendezte a készleteit, elment a piacra feltölteni a hiányzó dolgokat és eladni a fölöslegeseket, megkötött néhány üzleti célú befektetést is és jó pénzt hozott a házhoz. Leo maga is konyított valamicskét a dologhoz, de ő a saját üzleteit sohasem vitte végig ilyen precizitással, ráadásul érvelés helyett inkább a mosolyával és személyiségével nyerte meg az üzleti partnereit. De ez a másik Leo vérprofi volt, ez látszott kimért modorából és nyers stílusából is. Így, hogy nem volt sem Tapsi, sem Mirika, sem pedig Hinari vagy bárki céhtag közelében, Leo egészen elégedett volt a nyúlgyilkos aznapi munkájával. Estére már csak az zavarta, hogy az idegen nem igazán akart normális, kényelmes ruhákat felvenni, meg az, hogy az összes lányt messziről elkerülte és valamilyen ürüggyel lekoptatta, akiket Leo innen-onnan ismert korábbról, többnyire igencsak... közvetlenül. Nyolc óra felé már egészen le is nyugodott, és inkább azzal volt elfoglalva, hogy a cigarettájának hiánya miatt hangosan sopánkodjon, amikor megütötte fülét a menü ismerős csengése. Először csak fél szemmel, unatkozva pillantott a tükörre, aztán visszafordult, hogy inkábbb a plafont bámulja, de aztán hirtelen felugrott.
- Mit csinálsz, te szerencsétlen?! - kiáltott, de persze ahogy korábbi próbálkozásai sem működtek, úgy a mostani sem ért el sikert. A másik Leo megtalálta a hajbeállításokat, és pár gombnyomás segítségével meg is változtatta azokat. Leo szinte a testére sem ismert így, göndör fürtjeitől megfosztva. Úgy festett rövidre vágott, hátranyalt hajával, mint valami jó kisfiú az első padban. Mintha egy lett volna azok közül a pojácák közül, akik mérnöknek vagy ügyvédnek tanulnak az egyetemen. Ezt már aztán tényleg nem bírták elviselni elvonási tünetektől pattanásig feszült idegei. Odakuporgott az ajtóhoz, és szenvedő hangon kérlelni kezdett.
- Csak egyetlen egy szál cigarettát. Könyörgöm. Én ezt nem bírom elviselni...

by **Silence** Pént. Okt. 15 2021, 22:04

Az előző nap izgalmai miatt sokáig aludt. Arról álmodott, hogy vajon milyen lehetne a tükörben élni, igazi hercegnőként. Ha éberen figyelt volna az álmára, feltűnt volna neki, hogy csak az változott meg, hogy a fején korona volt, rajta pedig egy elképesztően gyönyörű ruha. De a barátai, és kedvese is éppen úgy volt vele, ahogy eddig is. Simeon pontosan olyan lovag volt, mint ahogy az a szobor ábrázolta, és ugyan olyan mosolygós, és ragyogó, mint mindig.
Mikor pedig már valamelyest felébredt, nem csoda, hogy nem akaródzott kikelnie az ágyból. Soha nem aludt még ilyen puha, meleg ágyban. Ráadásul… az illat is hihetetlenül finom volt. Az éberséggel együtt viszont bekúszott a gondolatai közé, hogy valami… Nem stimmel. A szemét dörzsölve ült fel, Noiset hívva. Minden reggel kedvence ébresztette, és úgy sejtette, ideje lenne már, hogy korgó gyomorral megérkezzen az apróság.
Amikor a kisróka nem válaszolt… az álmosság egy pillanat alatt elszállt a szeméből. Tágra nyitotta a szemét. Tudta… Érezte! Túl puha volt ez az ágy. Az ővé nem ilyen puha. De akkor hol van? Hát ő otthon feküdt le a saját ágyába… Ahol Noise is ott feküdt!
Körülnézett, hátha abból kiderül. És valóban… egyáltalán nem ismerte ezt a szobát. Sőt ami azt illeti… Egyáltalán nem is tetszett neki. Az a sok rózsaszín, meg csillogó dolog… Túl sok volt neki. Például… Szereti a tükröket, a szépen munkált kerettel méginkább… De ez az arany ragyogás… Ettől hamar megfájdult a feje, mert azt sem tudta melyik részletet csodálja a tükrön.
Az ablak meg, bár beengedte a fényt… túl kicsi volt, így a szoba egyébként romantikusan, és nem is kellemetlenül, de félhomályos maradt. Nem nem, ez nem elég fény. Bár… lehet nem is baj, hogy kicsi az ablak, mert a fény túlságosan is beragyogná ezt a szobát, és vakító lenne…
Miután így megállapította, hogy ez a szoba nem tetszik, lenyitotta a térképét, hogy kiderítse hol van… Meglepve tapasztalta, hogy Taftban… Elfelejtett volna valamit, ami tegnap történt? De hiszen… hetek óta nem járt Taftban. Grimmel is máshol találkozott… Hogy került ide?
Na nem baj, előveszi a teleportkristályát, és hazamegy. De… hiába keresett, nem talált teleportkristályt. Ettől kicsit kezdett megijedni… Valaki elvette tőle? De ki, és miért? Olyat csak a nagyon rossz emberek csinálnak…
De legalább ajtó volt a szobán, amint kisétálhat. Remélhetőleg gond nélkül. Mármint kisétálhatna, ha nyitva hagyták volna az ajtót… csakhogy nem hagyták nyitva. Az ablak pedig túl magasan volt, hogy ki tudjon rajta mászni… Elkeseredve ült vissza az ágyra… Ajjaj… Hogy fog akkor innen kijutni?
Nem szeretett volna csalódást okozni Hinarinak, de nem volt más ötlete, minthogy a céhtársaitól kérjen segítséget. Lenyitotta a barátlistáját, ahogy már sokszor, hogy üzenetet írjon, ahogy már sokszor… De a lista üres volt! Teljesen üres! Egészen magába roskadva ült az ágyon, és gondolkodott, hogy még miként juthatna ki. Egyáltalán, hogy lehetséges, hogy eltűntek a listájáról a barátai?
Az zökkentette ki, hogy a szeme sarkából észrevette, hogy… A tükörben valami megmozdult. És még hangokat is hallott. Pedig ő nem mozgott, és meg sem szólalt. Előbb körülnézett, hogy akkor meg mi más mozoghatott? De a szobában rajta kívül nem volt senki.
Úgyhogy a tükröt is alaposabban megnézte magának. És nem is értette, hogy elsőre miért nem tűnt fel neki, hogy ott nem azt látja, ami a szobában van? És a hangok is a tükörből jöttek. Mi a csoda lehet ez a tükör?
Tüzetesen megnézte, amit a tükör mutatott, és elszörnyedt… Mit csinál ez az akárki? Aki úgy néz ki, mint ő, de hát biztos nem magát látja, ha egyszer ő be van zárva ebbe a rózsaszín-habos szobába… És soha, de soha nem csinálja ilyet.
Szóval mit képzel magáról az a bárkicsoda, hogy így odébb rúgja Noiset? Hiszen ő egy jó róka, nem tett semmi rosszat. Csak köszönt neki, ha már reggel van, és enni kért. Ez teljesen érthető, nem? Minden állat kér enni a gazdájától.
A tükörre tette a kezét. Hagyja abba! Miért lökdösi Tapsit is odébb? És különben is hééé, Noisenak ennie kell! Nem maradhat élelem nélkül! Nem hallja ez a buta, hogy sír? Neki még hallania sem kell…
Na meg aztán amit a városban csinált… Miért zavarja így el az embereket? Hát segítségért jöttek… ráadásul mint a Liga tagját kérték… Ez a lány nem tudja, hogy ez micsoda nagy dolog, és hogy mennyit gyakorolt, és próbálkozott, hogy méltó legyen a társaihoz? Hogy tehet ilyet? Ököllel csapott a tükörre. Ez egy hazug, buta, gonosz nő! Miért vette el a helyét? Adja vissza! Éhesek a szegény állatok!
-Add visz-sza – mondta, a maga halk hangján, ahogy könnyes szemmel lecsúszott a tükör előtt ülésbe. Mindet elront… Pedig bíznak benne a kisállatok, hogy gondoskodik róluk… Nem látta, hogy a lány könnyedén elpixelezi a farkast és a rókákat. Vissza akarta kapni az életét, mielőtt véglegesen elrontja az életét az a némber. Csak Simeonnal ne találkozzon… Az katasztrófa lenne…
A másik lány közben a Palota felé vette az irányt, és visszatért. Még mindig morcos volt az állatokra… De legalább nem bántotta őket. A szobába menet most nem találkozott a többi lakójával a Palotának, és Fuwa kezdett egészen megnyugodni. Lehet még sem lesz olyan nagy baj. Már-már remélte, hogy végre Noise is megkapja a foglalkozást, amire szüksége van, ha már a csokiszobában nem kapott semmit reggel… Szegényke már nagyon nagyon éhes lehet.., És meg sem simogatták egész nap. Errefel mi történt? Az a gonosz banya egyszerűen kitessékelte a szobából szerencsétlen kisállatot! Hogy lehet ilyen gonosz? Az a kisróka mindig abban a szobában aludt! ott az ágya! Hát nem hallja, hogy milyen fájdalmasan sírva kaparja az ajtót, hogy visszamehessen? Miért nem engedi vissza. Eddig csak a könnyei csordultak ki, most viszont már szabályosan zokogni kezdett.
-En-gedd be! – suttogta hüppögve. Akárki az a lány, aki ellopta az ő helyét, nagyon nagyon rossz ember. Egész biztos lett benne, hogy szándékosan ilyen kegyetlen a szeretett állataival. Csak azt nem értette, hogy miért jó annak a lánynak, hogy elvette az életét, aztán fenekestől felforgatja azt? Azon is gondolkodott, hogy vajon… Lesz hova visszamennie? Mi lesz, ha a többiek haragudni fognak rá? Vagy egyáltalán… Visszakapja valaha az életét? Ugye nem lesz örökre bezárva ide?

by **Chakna** Pént. Okt. 15 2021, 23:28

Észre vehettem volna… Nem aludtam kényelmesen, a legkevésbé sem. Jó… nem volt teljesen szokatlan ez a fajta kényelmetlen éjszakai szállás. Csak éppen teljesen biztos vagyok benne, hogy tegnap szabad ég alatt, bekapcsolt jártasságokkal hajtottam álomra a fejem. De ez ahhoz képest is kicsivel kényelmetlenebb hely…
Most meg… itt vagyok ebben a fénytelen, szűk helyen… De legalább első ránézésre biztonságos.
Igen, igen… Tudom. Nem kell itt maradnom. Nos… Ablak nincs, az ajtó pedig zárva van. Tehát nem tudok csak úgy kisétálni. Pedig ellenőriztem: Az első szinten vagyok. Tehát – elméletileg – tényleg nincs mitől tartanom… És még sem tudtam kijutni.
Mielőtt megkérdezitek: Igen, eszembe jutott már a kristály is… Nem segített. Ugyanis nincs az inventorymban. Pedig sebtiben kétszer is átfutottam a kristályokat, amik nálam voltam… Valaki alaposan kitervelhette, hogy itt tartson, ha még a kristályomat is ekvette… De hogy a fenébe jutott be a céhházunkba? Mióta néhány órára elvették a terület védettségét, és majdnem elveszettük az otthonunkat plusz óvintézkedéseket is igyekeztem foganosítani, hogy biztonságban legyünk… Ennyire könnyen kijátszották volna?
Jó, az is igaz, hogy mindezt néhány perc alatt végigzongoráztam, mert közben egyre inkább piszkálta a gondolkodásomat a szobát betöltő hang. Amolyan televíziót pótló találmánynak gondolam elsőre: Videókristállyal meg valami nagyító felülettel, de… Ahogy körüljárattam a szemem a szobán, ahol nem volt semmi az ágyon, egy asztalon és egy széken kívül… Feltűnt a szére támasztott tükör. Onnan jött a hang.
És hátrahőkölök, mert magamat látom benne, Wiskotában. Gyorsan kezdenejk a kerekek forogni a fejemben. Az az én avatarom. Ott, ahol előző nap aludtam… De akkor… Én most kinek kerültem az alakjába, és…. Elsápadok. Nem. Nem nem nem. Kétszer pont elég volt más avatarjában ragadni. Ráadásul elsőre tragédia lett a vége. A másodiknál pedig szintén nem sok hiányzott. Hinari, vagy Afton… Ugye nem velük kutyult össze megint a rendszer? De nem… Ez a hely nem a palota. És őket nem lehetne ilyen egyszerűen itt tartani. Ráadásul ellenőrizve… A hajam színe stimmel, a kezem stimmel, az öltözéem… Na az nem, de ez még nem bizonyít semmit. Mély levegőket véve igyekeztem megnyugtatni magam Mindenesetre gyorsan lecserélem ezt a hálóinget.
Döbbenten néztem az inventoryt. Egyértelműen nem az én ruháimat találtam benne… Hanem valami ócska, könnyűvérű nő ruhatára volt előttem.
Megkerestem a legkevésbé arcpirító darabokat, fél szemmel a tükröt nézve.
-HÉ! – szalad ki a számon a kiáltás, ahogy megláttam, hogy elhajt egy gyerkőcöt, akiről még így tükrön keresztül is sütött a kétségbeesés, és a tanácstalanság. – Engedj oda, hallod? Hadd segítsek – szólalok meg. Magam sem tudom, hogy ahhoz a nőhőz bebszélek, vagy ahhoz, aki ide zárt… Vagy a kettő ugyan az, és egyszerre mindkettőnek. Abban viszont biztos voltam, hogy ezt nem nézhetem tétlenül! Hiszen segítségre van szüksége. És nézz csak oda… Nem is csak annak az egy gyereknek! Az ajtóhoz lépve dörömbölni kezdtem.
- Hé! Engedjetek ki! Fontos dolgom van! – kiabáltam, küszködve, hogy higgadt maradjak.
Egyáltalán nem érdekelt, hogy mint az Artes vezére zavarja így el a segítséget váró gyerekeket. Mit zavar engem mit gondolnak?
Viszont… ki fog szegény gyerekeknek segíteni? Ki fogja megvédeni őket? Még ha „csak” annyiról van is szó, mint amit Will kért… Végül az is komolyabb gond volt, mint elsőre gondoltam volna.
A céhtagok hangjára léptem vissza a tükörhöz. Igen… Látszólag valóban én voltam ott… Abból, ahogy viselkedett ez a nő… Abból sütött csak, hogy valaki más mászkál az én avatarommal… Sóhajtottam. Persze… ez a többieknek nem tűnik fel. Még a vcéhbankba is szemrebbenés nélkül besétál.
Nem mintha bármit titkoltunk volna azzal kapcsolatban, hogy mi van a céhünknél, de azért a privát szféránk mégis csak a privát szféránk. Nagy illetlenség csak így besétálni, és mindent megnézni magának…
Ráadásul a gyógyító itemeinket és egy nagy rakás aranyat el is rakott… Mit képzel ez, hogyan védik így meg magukat a többiek?
De nem is ez volt az, amitől véglegesen elszakadt nálam a cérna. Teljesen lefagyva, kimeredt szemmel néztem, ahogy a nő az avataromban besétál a boltba, és válogatni kezd a ruhák között. Csupa olyan darabot, ami teljesen ellent mond az elveimnek és az izlésemnek is. Jó, hogy nem egy szál melltartóóban szambázik végig a városon… Teljesen belevörösödtem a pillantásokba, hogy néhány férfi bámult… gyakorlatilag utánam. Kerüljön csak a kezem közé ez a lotyó…
Ahogy elfordulva kicsit lehiggadtam, azért valamilyen információt mégiscsak megtudtam. Azok a ruhák, amiket válogatott… Mind beleillik abba a ruhatárba, amit a menüt lenyitva találtam. Egészen biztos, hogy azzal a nővel helyet cseréltem… De hogy cserélhetném vissza?
Így, hogy erre ráéjöttem, közelebbről is megnéztem a tükröt. Van rajta valami kapcsoló? Vagy ha hozzáérek? De nem… semmi ilyesmit nem találtam, és nem is rejtett titkos átjárót a tükör. Pedig végigtapogattam, minden egyes oldalát, és négyzetcentjét. De semmi. Kayaba, milyen eszement szadisata őrült játékot játszol már megint velünk? Nem elég, hogy naponta harcolunk a rendszer szabályai közé szorítva? Nem elég, hogy meg kellett szoknunk az avatarunk működését, ami kicsit eltér a fizikai testünkétől? Nem, még szórakozni kell azzal is, hogy avatarokat cserélget… Aztán majd bocsánatot kér a rendszer hibája okozta kellemetlenség miatt… Nagyon fájóan ismerős forgatókönyv.
Az asztalra csaptam. A fenébe, ráadásul itt ülök Megint tehetetlenül, és semmit nem tudok tenni, hogy megvédjem a társaimat, ha esetleg szükség lesz rá… Dühtől remegve néztem a tükörbe. Nos… Legalább ez fruska akivel helyet cseréltem, nem kever bajt a nevemet és a céhjelvényt felhasználva. Leültem, magam elé emelve a tükröt.
-Mit csináljak? - kezdtem hangosan gondolkodni, elfojtott, tehetetlen dühvel. A szobában már észrevettem volna, ha lenne kijárat az ajtón kívül, a tükör fizikailag nem köt össze az avatarommal, csak megmutatja mi van… Nagyon egyedül érezte magam hirtelen, és nagyon elveszettnek. Miért kerülök mindig a néző helyzetébe, aki nem tehet semmit, hogy befolyásolja az eseményeket? Miért vagyok képtelen megóvni azokat, akik fontosak nekem?
Kissé felhúzva magam ezen lecsaptam a tükröt az asztalra, és még jobban körülnéztem a szobában. Nem lehet, hogy itt tényleg nincs semmi használható. Valahogy ki kell jutnom, vissza az avataromhoz. Vissza kell szereznem az életemet. Az irányítást.
Mérgemben alaposan átnéztem a jelenlegi avatarom adatait is. Képességek, Jártasságok… Mindent, ami talán segíthet, hogy kiszabaduljak. Még az előtt, hogy ez a csere-bere is tragédiához vezet. Azt nem tudnám újra elviselni. Soha.

by **Simeon** Szomb. Okt. 16 2021, 19:30

Simeon nem kelt fel azonnal: megszokta már, hogy a nap első, ragyogó napcsíkjaira ébred, ahogy azok körbeölelik őt, mivel azonban azok nem jöttek, az idomár még sokáig abban a tudatban volt, hogy tulajdonképpen éjszaka van. Még Tengerszem sem ugrott rá és keltette őt fel azért, hogy éhes, így aztán a srácnak egyáltalán semmi oka nem volt azt hinni, hogy ki kéne kelnie az ágyból - legalábbis egy ideig. Utána viszont kinyitotta a szemét és bámult körbe a sötétben, ami... hát, túlságosan is sötét volt. De miért? Hiszen a szobájában még éjszaka is több világosság volt ennél, az pedig kizárt dolog volt, hogy legalább az éjjeli égbolt haloványan pislákoló csillagjainak csíkjai el ne érjenek őhozzá. Simeon rémülten ült fel és értetlenül pislogott körbe: először ablakokat keresett, aztán Tengerszemet és Kimit, végül pedig a medencét, ezek közül viszont - a fiú legnagyobb ijedtségére - egyik sem volt a szobában.
- Tengerszem, itt vagy? - kelt fel és próbált meg valami lámpást kitapogatni, hátha létezik itt ilyesmi, de ez a kutakodása is sikertelenül zárult - Kimi? Tengerszem? - próbálkozott aztán, egyre kétségbeesettebben és jóideig semmi jelentőséget nem tulajdonított a szoba közepén álló tükörnek, ami szintúgy beleveszett a lakhelyre jellemző félhomályba, ám aztán hirtelen fényt vélt felfedezni onnan. Napcsíkokat! Simeon olyan hévvel robogott oda a tükörhöz és nyomta neki az arcát, mintha levegőért kapkodna és igen, az ő furcsa, kicsiny világában ez tényleg olyasmi volt, ami nélkül nem tudott volna élni. Szemei eddigre már rég megteltek könnyel, most viszont tágra nyitotta őket és nézte, nézte az üveg túloldalán lévő, csodás világot: a saját szobáját.
- Tengerszem, hallasz? - pislogott a túloldalra, mert biztosra vette, hogy ha ő látja első petjét, akkor - valahogyan - a polip is látni fogja őt, Tengerszem viszont nem válaszolt, sőt, mintha nem is észlelte volna, hogy ott van. Vagy legalábbis... nem őt magát észlelte. Az ágyban ugyanis egy tök ugyanolyan srác aludt éppen, mint ő, Simeon pedig még a sötétséget is elfelejtette, úgy rácsodálkozott a tényre: tehát van egy ugyanolyan srác, mint ő? Biztos az ikertestvére, igen! Simeon arca felragyogott és homlokával szinte áttörte a tükröt, olyan izgatottan meredt át a túloldalra, felfelé görbülő ajkakkal, mert ha van mégegy Simeon, az egyszerűen csodálatos! Majd barátok lesznek és együtt fognak fürdöni a napcsíkokban, meg menni cukrászdába is meg mindenhova, úgy, mintha testvérek lennének! De persze... Fuwához azért nem. Fuwával csakis ő találkozhat, meg aludhat együtt, bizony! A lányt még az ikertestvérének sem engedné és ezt Simeon olyan bizonyossággal tudta, hogy még mindig jókedvűen, de bólintott magában egyet: Fuwa ővele van és ő Fuwával. Ez a világ rendje. Gondolataiból aztán a tükör túlfeléről érkező, hangos ordítás zökkentette ki, amitől össze is rezzent és el is távolodott kicsit az objektumtól, persze nem annyira, hogy arcát ne ragyogják be az onnan érkező fénycsíkok. A tesója... megijedt? De vajon mitől? Simeon a fejét vakarva pislogott és sehogysem értette, hogy mi lehetett olyan félelmetes és nagyjából ebben az értetlenségben várta meg, amíg a tesója végül újra megmozdul és... kirohan a szobájából.
A harcművész lánnyal folytatott, elég furcsa beszélgetés ébresztette rá, mi is történt ott valójában:
- Mikonak tutira igaza van, biztos berúgott - vonta le az idomár is a következtetést és bárgyú vigyorral, elnézően figyelte, amint a másik kirohan az épületből. Mostmár tudta azt is, hogyan keveredhetett oda az ő szobájába és egyedül az zavarta kicsit, hogy Tengerszem és Kimi nem tudtak vele menni így. Merthát aki sokat iszik, arra vigyázni kell, nem? Simeon erre aztán újra körbenézett, hátha valahogy ki tudna jutni ebből a sötét szobából, de mivel az ajtót korábban már megpróbálta és zárva volt, végül nem mozdult el a tükör elől: onnan jött a legtöbb napcsík, szóval neki ott van a helye előtte.
Valaki majd úgyis kiengedi őt egyszer, nem igaz?
Simeon elhelyezkedett törökülésbe és tovább nézte ezt a tükröt, ami követte a testója útját, aki igaz nem mozgott olyan kacsán, mint a részeg emberek szoktak, de végig butaságokat kérdezgetett mindenkitől. Hát hogy lenne már mágia ebben a világban? Az idomár még halkan ki is nevette a tesót ezért, mert a varázslat csak a tündérmesékben létezik, abból meg rég kinőttek mindketten. Főleg úgy, hogy a testvére úgy néz ki már ivott is, amiről a szülei mindig azt mondták, hogy ha majd nagyobb lesz és akkor sem szabad túl sokat, ha nem akar úgy járni, mint a nagybátyja. Simeon pedig nem is szerette az alkohol ízét; sokkal jobban bejöttek neki az üdítők és az a tea, amit Itachi adott neki a horgászaton. De jó is lett volna kiszabadulni innen és felkeresni őt! Elvinné hozzá a tesóját is, hátha neki is ízlik az árpatea és akkor nem viselkedne ilyen nagyon furcsán. Sőt, túlságosan is furcsán, igen, mert mégis miért költ aranyat szobára, hacsaknem...
- Óóó - tátotta el a száját Simeon szomorkásan és megfogadta, hogyha majd találkoznak, egészen biztosan ad neki aranyat, sőt, megkéri Eikit, hogy hadd lakhasson velük a palotában, mert ha nincsen pénze, csak egy kis lyukra, akkor nagyon rossz lehet neki a hétköznapokon! Még a petjeinek sem tud akkor édességet venni, Simi ugyanis teljesen biztos volt benne, hogy ha valaki tök hasonlóan néz ki, mint ő, akkor az csakis idomár lehet. Tényleg, de akkor hol van a petje? Simeon félrebillentett fejjel nézte a tükröt és onnantól nagyon koncentrált, hogy nem-e látja meg az állatot valahol, legyen az bármilyen fajtájú is. A tesója viszont sokáig nem csinált mást, csak aludt és aludt és aludt és Simeont olyannnyira elkezdte untatni ez, hogy már nem tudott hogyan fészkelődni a tükör előtt úgy, hogy ne essen ki annak fényköréből, ami azután, hogy a rá tökre hasonlító fiú belépett a fogadó szobájába és magára csukta az ajtót, már negyedannyi fénycsíkot sem adott őneki.
És ha más nem is, ez ténylegesen is megrémisztette a srácot.
- Naa, kelj már fel én menj ki a napra! - unszolta, viszont (ahogy korábban Tengerszem sem), úgy a tesója sem hallotta meg szavait. Csak aludt és még mindig és mindig, egészen addig, amíg Simeon maga is el nem álmosodott. Éhes is volt, Tengerszem és Kimi sem volt mellette és a sötétség, ami csakúgy áradt ebből a helyből, egyre inkább összezavarta őt. Vajon mikor mehet már ki innen? Tengerszem és Kimi már biztos nagyon aggódnak érte! Simeon - ahogy napközben már többször - újra megpróbálta lehívni a menüjét, hátha tud világosságot kreálni vagy legalább egy kis ennivalót előhívni magának, ám erre még mindig képtelen volt; a menü nem nyílt ki, ő pedig egyes egyedül üdögélt tovább könnyes szemekkel és szemben a tükörrel, ami az egyetlen forrása volt a számára oly sokat jelentő, áldott napcsíkoknak.

by Ajánlott tartalom

[Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

[Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?

Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?