Kezdőlap[Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
+2
Leonard
Lizbet
6 posters
2 / 2 oldal
2 / 2 oldal • 
1, 2
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Afton Szer. Okt. 20 2021, 14:30
/Tartalmaz 16+-os jelenetet/
Nehezen ébredt, pedig ez nem feltétlenül volt jellemző rá. Mikor már harmadszorra szólt rá saját magára, hogy elég lesz a "még öt perc"-ekből, kényszerítette magát, hogy felkeljen és feltegye a szemüvegét, hiába nincs már rá szüksége a rendszer miatti rásegítés okán. Az, hogy érezheti magán gyerekkora óta ismerős látássegítőjét, megnyugtatja, hogy ő még mindig önmaga, és egyelőre nem is sejti, hogy alig pár perc múlva ennek mennyire fog örülni.
Viszont megretten, mikor először körbenéz. Hiányoznak a képek a kandallóról, sőt, maga a kandalló sincs sehol. A pajzs a falról, amivel kezdte az egész játékot, a liliommanó, de a macska sincs a helyén. A falak fából vannak, a padló sötétebb, mint odahaza. Az érzés, hogy valami rossz történik, karmokként görbültek a szíve köré és kötötték gúzsba az érzékeit.
Észrevette rögtön a tükröt, amitől a rossz érzés csak fokozódott, de előtte ő is végig próbálta az ablakokat és az ajtót egyaránt. A szoba sarkaiban táborozó sötétség mintha kinyújtotta volna felé a kezeit, hogy elmarhassák onnan, megfojtsák és elhurcolják a pokol mélyebb bugyraiba. Afton megállt és mély levegőt vett, majd ugyanolyan lassan kifújta azt párszor, hogy nyugalmat erőltessen tomboló szívére és a lelkére. Mikor úgy érezte, sikerrel jár, legalább részben, a tükör felé fordult. Minden azzal kezdődött, és úgy tűnik, nincs még vége a dolgoknak.
Kezét a tükör szélére támasztva hajol előre, hogy belenézzen, és döbbenten kerekednek el a szemei. Másik keze ismét végig simít arcának bal felén, de nem érzi a hullámzó bőrt és a hegeket az ujjai alatt. A tükör másik oldalán, az égett arcú felpillant, mintha egyenesen rá nézne, de a tekintete túlmegy Aftonon, majd ismét előre fordul és folytatja az útját.
-Na nem... ez nem lehet...
Elfeledkezett Arról, amikor az a különös kislány elé tolta az egyik tükröt, majd tovább is szaladt, pedig a kép, amit abban látott, Afton számára hátborzongató volt. Rögvest felismerte, hogy most ugyanazt látja, de a tükörkép nem úgy mozog, ahogy ő, és a környezete is más. Egy téren vág keresztül, durván lökve félre az egyik arra járó játékost, aki szitkozódva emeli felé az öklét, majd tovább megy.
A pszichológus hamar összerakja, szerinte, a képet. Megint valami különös küldetésbe kerülhetett, a tükör miatt. Oh, miért nem inkább a póni aktiválódott? Azt szívesen elnézte volna, de ettől az alaktól a hideg is kirázza. Ökölbe szorított kézzel ráüt egyet a tükörre, de annak semmi baja nem esik, majd elkiáltja magát.
-HÉ! HÉ, TE, ODAKINT! HALLASZ? VÁLASZOLJ?
Égett arcú mása nem reagál semmit, csupán egy félreeső helyen lenyitja a menüt és nézelődni kezd benne, néha elégedetten bólintva. Ujja úgy lebeg az ismerősök nevei felett, mintha válogatna, majd megáll pár felett. Afton kicsit összehúzza a szemeit, hogy lássa, mit néz annyira, majd elakad a lélegzete.
-Őket hagyd ki ebből...
A másik rábök a névre, mint Afton ismét megüti a tükör szélét.
-HAGYD ABBA! HA EGY SZÓT IS MERSZ NEKIK ÍRNI, ÉN KITEKEREM A NYAKAD!
Égett arcú mása széles mosollyal pötyögi az üzenetet mindhárom névnek; Silence, Hinari, Chakna. Afton viszont diadalmasan bokszol a levegőbe, mikor megzavarják; egy rózsaszín, hosszú hajú lány lép hozzá, kezében egy könyvvel, lábai körül egy kis sakálkölyök sertepertél. Meghajol Gaster előtt, majd halkan megszólal.
-Afton-sama... Jó napot. Hogy tetszik lenni?
Kokoro. A Unity könyvtárában ismerkedett meg a kislánnyal, még amikor Chan élt - vagyis, jobban mondva, a játék része volt. A macskafülű csupán annyit mondott, hogy különös kislány, de nem tudott segíteni neki, Afton pedig végül beszédbe elegyedett vele. Nem kellett sok, hogy kitalálja, nem azzal van a probléma, hogy különös, hanem az egész sokkal mélyebben gyökeredzik. Tudta, hogy a világban vannak elképzelhetetlen mértékű fájdalmak és kegyetlenségek, de nem hitte volna, hogy egy nap olyan gyerekkel találkozik, aki megtapasztalhatta mindezt. Kokoro pedig pont ilyen volt. Egy árvaháznak álcázott bordélyházban élt, ahol csak bizonyos meghívottak és bennfentesek tudták, mi is folyik pontosan, a gyerekek orrára pedig olyan szinten nem kötöttek semmit, hogy sokan közülük nem is tudták, miket művelnek velük. Nem oktatták, nem világosították fel őket, bábként és eszközként csak a pénzért használták ki a testüket. Ez a kislány szerencsés volt, hogy akadt egy nagyon kedves látogatója, aki meg akarta menteni, és némi út során ebben a játékban kötött ki. Persze kíváncsi arra, odakint mi történhetett vele, fény derült-e a bordélyházra és kimentették-e, vagy csak várják felemelt bunkósbotokkal, hogy kikerüljön a játékból, de addig is örül, hogy a lány egy olyan társra lelt, aki megérti és nem használja ki, bár Atoru-val személyesen nem találkozott még; Chan viszont váltig váltig állítja, hogy valóban angyali fiúról van szó.
Afton pedig magára vállalta, hogy beszélget olykor Kokoro-val és finoman rávezeti őt mindarra, ami a világot működteti, és ami történt vele, úgy, hogy egyúttal fel is dolgozhassa azt. Hogy egy nap normális, kedves, angyali lány lehessen belőle, akinek nem kell félnie.
A másik Afton jobban arcára húzta a maszkot, hogy takarhassa az égett sebet és vak szemét. Kokoro arca szinte vörösre gyúlt ennek láttán, de kellett még pár másodperc, mire kissé rángó arca el mert mosolyodni. Keze felnyúlt, a saját rókamaszkjához, és az arca elé húzta, mintha így akarná köszönteni a másikat.
-Épp a könyvtárba tartok. Kiolvastam egy könyvet. Visszaviszem. Szeretne velem tartani?
-Kímélj meg tőle, köszi.
Afton megrezzent a durva hangsúly hallatán. Kokoro érdeklődve pillantott ki a maszk mögül, döbbenten, mintha nem értené, mi történik.
-Valami baj van. Mi történt? Szeretne beszélni róla?
Az égett arcú elvigyorodott, ahogy a kislány felé fordul.
-Ne lopd a szövegem. De ha már itt vagy, én úgy látom, ismersz engem... tökéletes. Kezdjük hát a táncot.
-Táncot? De én... nem tudok...
Mielőtt Kokoro folytathatta volna, az égett arcú megragadta a karját és durva mozdulattal, mintha le akarná azt tépni róla, behúzta maga után a sötét sikátorba. Kokoro felsikkantott, de mire bárki is feléjük nézhetett volna, a férfi befordult vele az egyik sarkon, a külváros felé. Odébb ment, meg sem állt, amíg elég sötét és kihalt részhez nem értek, majd a lányt durván az egyik ház hátsó falához lökte, ő pedig fölé magasodott.
Afton tovább ütötte a tükör szélét, ordított, kiabált, de senki sem reagált rá.
Kokoro reszketve nézett fel rá, kerek szemekkel, mint egy rémült őzgida. Már tudta, miket műveltek vele az otthonban, és az egész szituáció biztosan ismerős volt neki. Megpróbált kibújni a férfi válla alatt, de az égett arcú nem hagyta és testét a lányéhoz préselve szinte a falhoz szögezte őt. Ajkait végig futtatta a lány nyakán, Kokoro pedig úgy nyöszörgött alatta, mint egy kínzásnak alávetett nyuszika.
Alig fél perc múlva eltávolodott tőle és félretolta a maszkját, hogy megmutassa arcát a lánynak, aki erre még a nyöszörgést is abbahagyta félelmében. Nem tudta levenni szemeit a sebről, a férfi ujjai pedig szinte lágyan simítottak végig a lány állán.
-Van egy feladatom a számodra. Írj egy üzenetet a céhvezéremnek most, hogy jöjjön ide. Hogy nézze meg, mi történik. Aztán eljátszadozunk, amíg meg nem érkezik. Gyerünk!
Majd ismét előre hajolt, keze szorosan tartotta a lány tarkóját, a másikkal a derekát fogta át, hogy ne tudjon kiszabadulni. Kokoro ide-oda tekergette testét, hogy kiszabadulhasson, de a levélnek nem állt neki. Ahogy száját nyitotta, hogy segítségért kiáltson, az égett arcú lenyomta a hüvelykujját a torkán, szó szerint belé fojtva a szót.
-Ha nem írod meg, akkor tényleg a magamévá foglak tenni. Vagy netán valójában ezt akarod, kis tündérke?
A valódi Afton elfordult a tükörtől, majd vissza, de a kép nem változott. Néha ráütött, de semmi hatása nem volt. Üvöltött, de nem reagált rá senki. Lenyitotta a menüjét, hogy abban keressen valami megoldást, minél hamarább, még mielőtt Kokoronak baja esik.
Nehezen ébredt, pedig ez nem feltétlenül volt jellemző rá. Mikor már harmadszorra szólt rá saját magára, hogy elég lesz a "még öt perc"-ekből, kényszerítette magát, hogy felkeljen és feltegye a szemüvegét, hiába nincs már rá szüksége a rendszer miatti rásegítés okán. Az, hogy érezheti magán gyerekkora óta ismerős látássegítőjét, megnyugtatja, hogy ő még mindig önmaga, és egyelőre nem is sejti, hogy alig pár perc múlva ennek mennyire fog örülni.
Viszont megretten, mikor először körbenéz. Hiányoznak a képek a kandallóról, sőt, maga a kandalló sincs sehol. A pajzs a falról, amivel kezdte az egész játékot, a liliommanó, de a macska sincs a helyén. A falak fából vannak, a padló sötétebb, mint odahaza. Az érzés, hogy valami rossz történik, karmokként görbültek a szíve köré és kötötték gúzsba az érzékeit.
Észrevette rögtön a tükröt, amitől a rossz érzés csak fokozódott, de előtte ő is végig próbálta az ablakokat és az ajtót egyaránt. A szoba sarkaiban táborozó sötétség mintha kinyújtotta volna felé a kezeit, hogy elmarhassák onnan, megfojtsák és elhurcolják a pokol mélyebb bugyraiba. Afton megállt és mély levegőt vett, majd ugyanolyan lassan kifújta azt párszor, hogy nyugalmat erőltessen tomboló szívére és a lelkére. Mikor úgy érezte, sikerrel jár, legalább részben, a tükör felé fordult. Minden azzal kezdődött, és úgy tűnik, nincs még vége a dolgoknak.
Kezét a tükör szélére támasztva hajol előre, hogy belenézzen, és döbbenten kerekednek el a szemei. Másik keze ismét végig simít arcának bal felén, de nem érzi a hullámzó bőrt és a hegeket az ujjai alatt. A tükör másik oldalán, az égett arcú felpillant, mintha egyenesen rá nézne, de a tekintete túlmegy Aftonon, majd ismét előre fordul és folytatja az útját.
-Na nem... ez nem lehet...
Elfeledkezett Arról, amikor az a különös kislány elé tolta az egyik tükröt, majd tovább is szaladt, pedig a kép, amit abban látott, Afton számára hátborzongató volt. Rögvest felismerte, hogy most ugyanazt látja, de a tükörkép nem úgy mozog, ahogy ő, és a környezete is más. Egy téren vág keresztül, durván lökve félre az egyik arra járó játékost, aki szitkozódva emeli felé az öklét, majd tovább megy.
A pszichológus hamar összerakja, szerinte, a képet. Megint valami különös küldetésbe kerülhetett, a tükör miatt. Oh, miért nem inkább a póni aktiválódott? Azt szívesen elnézte volna, de ettől az alaktól a hideg is kirázza. Ökölbe szorított kézzel ráüt egyet a tükörre, de annak semmi baja nem esik, majd elkiáltja magát.
-HÉ! HÉ, TE, ODAKINT! HALLASZ? VÁLASZOLJ?
Égett arcú mása nem reagál semmit, csupán egy félreeső helyen lenyitja a menüt és nézelődni kezd benne, néha elégedetten bólintva. Ujja úgy lebeg az ismerősök nevei felett, mintha válogatna, majd megáll pár felett. Afton kicsit összehúzza a szemeit, hogy lássa, mit néz annyira, majd elakad a lélegzete.
-Őket hagyd ki ebből...
A másik rábök a névre, mint Afton ismét megüti a tükör szélét.
-HAGYD ABBA! HA EGY SZÓT IS MERSZ NEKIK ÍRNI, ÉN KITEKEREM A NYAKAD!
Égett arcú mása széles mosollyal pötyögi az üzenetet mindhárom névnek; Silence, Hinari, Chakna. Afton viszont diadalmasan bokszol a levegőbe, mikor megzavarják; egy rózsaszín, hosszú hajú lány lép hozzá, kezében egy könyvvel, lábai körül egy kis sakálkölyök sertepertél. Meghajol Gaster előtt, majd halkan megszólal.
-Afton-sama... Jó napot. Hogy tetszik lenni?
Kokoro. A Unity könyvtárában ismerkedett meg a kislánnyal, még amikor Chan élt - vagyis, jobban mondva, a játék része volt. A macskafülű csupán annyit mondott, hogy különös kislány, de nem tudott segíteni neki, Afton pedig végül beszédbe elegyedett vele. Nem kellett sok, hogy kitalálja, nem azzal van a probléma, hogy különös, hanem az egész sokkal mélyebben gyökeredzik. Tudta, hogy a világban vannak elképzelhetetlen mértékű fájdalmak és kegyetlenségek, de nem hitte volna, hogy egy nap olyan gyerekkel találkozik, aki megtapasztalhatta mindezt. Kokoro pedig pont ilyen volt. Egy árvaháznak álcázott bordélyházban élt, ahol csak bizonyos meghívottak és bennfentesek tudták, mi is folyik pontosan, a gyerekek orrára pedig olyan szinten nem kötöttek semmit, hogy sokan közülük nem is tudták, miket művelnek velük. Nem oktatták, nem világosították fel őket, bábként és eszközként csak a pénzért használták ki a testüket. Ez a kislány szerencsés volt, hogy akadt egy nagyon kedves látogatója, aki meg akarta menteni, és némi út során ebben a játékban kötött ki. Persze kíváncsi arra, odakint mi történhetett vele, fény derült-e a bordélyházra és kimentették-e, vagy csak várják felemelt bunkósbotokkal, hogy kikerüljön a játékból, de addig is örül, hogy a lány egy olyan társra lelt, aki megérti és nem használja ki, bár Atoru-val személyesen nem találkozott még; Chan viszont váltig váltig állítja, hogy valóban angyali fiúról van szó.
Afton pedig magára vállalta, hogy beszélget olykor Kokoro-val és finoman rávezeti őt mindarra, ami a világot működteti, és ami történt vele, úgy, hogy egyúttal fel is dolgozhassa azt. Hogy egy nap normális, kedves, angyali lány lehessen belőle, akinek nem kell félnie.
A másik Afton jobban arcára húzta a maszkot, hogy takarhassa az égett sebet és vak szemét. Kokoro arca szinte vörösre gyúlt ennek láttán, de kellett még pár másodperc, mire kissé rángó arca el mert mosolyodni. Keze felnyúlt, a saját rókamaszkjához, és az arca elé húzta, mintha így akarná köszönteni a másikat.
-Épp a könyvtárba tartok. Kiolvastam egy könyvet. Visszaviszem. Szeretne velem tartani?
-Kímélj meg tőle, köszi.
Afton megrezzent a durva hangsúly hallatán. Kokoro érdeklődve pillantott ki a maszk mögül, döbbenten, mintha nem értené, mi történik.
-Valami baj van. Mi történt? Szeretne beszélni róla?
Az égett arcú elvigyorodott, ahogy a kislány felé fordul.
-Ne lopd a szövegem. De ha már itt vagy, én úgy látom, ismersz engem... tökéletes. Kezdjük hát a táncot.
-Táncot? De én... nem tudok...
Mielőtt Kokoro folytathatta volna, az égett arcú megragadta a karját és durva mozdulattal, mintha le akarná azt tépni róla, behúzta maga után a sötét sikátorba. Kokoro felsikkantott, de mire bárki is feléjük nézhetett volna, a férfi befordult vele az egyik sarkon, a külváros felé. Odébb ment, meg sem állt, amíg elég sötét és kihalt részhez nem értek, majd a lányt durván az egyik ház hátsó falához lökte, ő pedig fölé magasodott.
Afton tovább ütötte a tükör szélét, ordított, kiabált, de senki sem reagált rá.
Kokoro reszketve nézett fel rá, kerek szemekkel, mint egy rémült őzgida. Már tudta, miket műveltek vele az otthonban, és az egész szituáció biztosan ismerős volt neki. Megpróbált kibújni a férfi válla alatt, de az égett arcú nem hagyta és testét a lányéhoz préselve szinte a falhoz szögezte őt. Ajkait végig futtatta a lány nyakán, Kokoro pedig úgy nyöszörgött alatta, mint egy kínzásnak alávetett nyuszika.
Alig fél perc múlva eltávolodott tőle és félretolta a maszkját, hogy megmutassa arcát a lánynak, aki erre még a nyöszörgést is abbahagyta félelmében. Nem tudta levenni szemeit a sebről, a férfi ujjai pedig szinte lágyan simítottak végig a lány állán.
-Van egy feladatom a számodra. Írj egy üzenetet a céhvezéremnek most, hogy jöjjön ide. Hogy nézze meg, mi történik. Aztán eljátszadozunk, amíg meg nem érkezik. Gyerünk!
Majd ismét előre hajolt, keze szorosan tartotta a lány tarkóját, a másikkal a derekát fogta át, hogy ne tudjon kiszabadulni. Kokoro ide-oda tekergette testét, hogy kiszabadulhasson, de a levélnek nem állt neki. Ahogy száját nyitotta, hogy segítségért kiáltson, az égett arcú lenyomta a hüvelykujját a torkán, szó szerint belé fojtva a szót.
-Ha nem írod meg, akkor tényleg a magamévá foglak tenni. Vagy netán valójában ezt akarod, kis tündérke?
A valódi Afton elfordult a tükörtől, majd vissza, de a kép nem változott. Néha ráütött, de semmi hatása nem volt. Üvöltött, de nem reagált rá senki. Lenyitotta a menüjét, hogy abban keressen valami megoldást, minél hamarább, még mielőtt Kokoronak baja esik.
_________________
![[Event]Tükörkép - Ki nevet a végén? - Page 2 Tumblr-nkz36g0nul1rsmg7no2-r1-400](https://i.ibb.co/WsVTT5n/tumblr-nkz36g0nul1rsmg7no2-r1-400.png)
Afton- Lovag
- Hozzászólások száma : 291
Join date : 2019. Jun. 25.
Age : 33
Karakterlap
Szint: 50 (59)
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Lizbet Hétf. Nov. 22 2021, 20:26
igazán érdekes dolgok történnek a világban, míg ti egy kis szobában raboskodtok, bár legalább van mit nézni a tükörben 
de nah....!!! Most hogy kellőképpen felborzoltuk a kedélyeket, akkor jöjjön a várva várt pillanat, ami megkoronázza ezt az egészet.
Miután egy egész napot (napkeltétől-napnyugtáig) töltöttetek el abban a bizonyos szobában - ahonnan nem lehet kijutni, mindezt úgy, hogy a tükörben mindent láttatok, amit a másik énetek aznap művelt a ti életetekkel- végre valahára kijuttok onnan. Megtaláljátok a kiutat, de hogy egészen pontosan hogyan, az rátok van bízva, ahogyan az is, mi váltja ki pl kinyílik az ajtó, átzuhantok a tükrön vagy csak elalszotok.
Miután a kijutás megtörtént összefuttok a másik énetekkel, ezúttal már személyesen. A helyszín szintén rátok van bízva és bizony az is, hogy mi történik az énjeitek között... így, hogy némelyikőtök elég felzaklatott állapotban van
Beszélgessetek, ismerkedjetek vagy épp ugorjatok egymásnak... a lényeg hogy ne feledkezzetek meg az eddig történtekről
Nem kell finomkodni, de mindenki maradjon hű a karakteréhez és annak lelkiállapotához, ahogy eddig is. Hajrá.. \o/
de nah....!!! Most hogy kellőképpen felborzoltuk a kedélyeket, akkor jöjjön a várva várt pillanat, ami megkoronázza ezt az egészet. Miután egy egész napot (napkeltétől-napnyugtáig) töltöttetek el abban a bizonyos szobában - ahonnan nem lehet kijutni, mindezt úgy, hogy a tükörben mindent láttatok, amit a másik énetek aznap művelt a ti életetekkel- végre valahára kijuttok onnan. Megtaláljátok a kiutat, de hogy egészen pontosan hogyan, az rátok van bízva, ahogyan az is, mi váltja ki pl kinyílik az ajtó, átzuhantok a tükrön vagy csak elalszotok.
Miután a kijutás megtörtént összefuttok a másik énetekkel, ezúttal már személyesen. A helyszín szintén rátok van bízva és bizony az is, hogy mi történik az énjeitek között... így, hogy némelyikőtök elég felzaklatott állapotban van
Beszélgessetek, ismerkedjetek vagy épp ugorjatok egymásnak... a lényeg hogy ne feledkezzetek meg az eddig történtekről
Nem kell finomkodni, de mindenki maradjon hű a karakteréhez és annak lelkiállapotához, ahogy eddig is. Hajrá.. \o/
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Afton Kedd Nov. 23 2021, 09:58
Az égett arcú Afton végül ellökte magát a faltól és felsóhajtott. Kokoro reszketve összébb húzta magát, szipogott, fejét teljesen lehajtotta.
-Unalmas... Nem vagy olyan érdekes, mint elsőnek tűntél. Tűnj el a szemem elől!
A rózsaszín hajú zokogva szaladt el, de látszott, hogy reszketeg lábai szinte bármikor felmondhatják a szolgálatot. Ahogy eltávolodott és már nem lehetett hallani a lépteit sem, Gaster széttárta a kezeit és elnevette magát, hangosan, szemei tágra nyíltak az élvezettől.
-S lám, elkezdődött! Mondá' az Úr, legyen Élet, s lőn! Még sok a dolgom, nem tétlenkedhetek. Holnap... Egy céhen kívüli tagot kéne megfélemlítenem. Had dobjanak csak ki a fagyosszentek.
Kuncogott, kezeit a zsebébe süllyesztve, miután elrendezte a maszkot arcán és elindult vissza a céhház felé. Afton a szobában a tükör másik oldalán térdre zuhant, homloka szinte centikre volt a padlótól, ahogy elkeseredetten próbálta visszanyelni a keserűség könnyeit. Tehetetlen, és ez az érzés úgy akaszkodott rá, mint egy mázsás súly. Csupán a hangok szóltak már vissza a tükörből, ahogy Gaster visszatért a céhházba, nem épp kedvesen köszöntötte a szembejövőket, és a szobájában megkísérelte oldalba rúgni a macskát, aki ügyesen eliszkolt előle, vissza az ágy alá.
A padló pedig repedni kezdett, hasadt, végül szilánkokra robbant alatta. Afton felkiáltott, de már későn nyúlt egy gerenda felé, hogy megkapaszkodjon - értelme nem sok lett volna, amaz is pillanatok alatt tőrt darabokra a saját súlya alatt is. Érezte a hideg szelet, amint az arcába csap és elkezdi tépni az ingét, majd a sötétség teljesen körbevette, és eltompította a zuhanás érzését is. A férfi felkiáltott, majd a hang megakadt a torkán, mintha teljesen elvették volna tőle a levegőt, mégsem fuldoklott.
Megszédült, ahogy azon kapta magát, hogy talpon maradt. A zuhanás érzése hirtelen ért véget, mikor felkapcsoltak egy villanyt a feje felett. A régies búra csupán pár métert világított meg körülötte, és ő maga is a fényforrás szélén állt. A fapadló régi volt, szúette, repedezett, a levegőben por és doh szaga elegyedett valami különössel, ami emlékeztette a régi, elöregedett sprék szagára. Kezével a hajába túrt, megszorította a fejét, hogy enyhítse a szédelgés érzését, majd lassan felnézett.
Gaster türelmesen állt előtte, kezeit a zsebébe süllyesztve. A maszk ezúttal hiányzott a fejéről, és ahogy tekintete találkozott Aftonéval, elmosolyodott.
-Úgy látom, ezek szerint hamarosan véget ér a játékom. Milyen kár. Még szívesen elszórakoztam volna. Annyi sok terv, kárba vész...
-Te mocskos rohadék!
Aftonban a düh égető lángokkal lobbant fel, hirtelen és hevesen, pillanatok alatt elvéve a férfi eszét. Fel sem fogta, mit tesz, a teste magától mozdult, ahogy fogait összeszorítva előre lendült, és ökölbe szorított keze minden erejét beleadva tőrt előre, akár egy bika. Gaster viszont nyugodtan fogadta, és az utolsó pillanatban gond nélkül lépett el oldalra az ütés elől. Afton majdnem orra bukott, de sikerült előre lépnie és pát méterrel odébb megállni, hogy szembe fordulhasson égett arcú másával.
-Hogy vagy képes ilyet művelni, te mocskos nyomorult? -üvöltött szinte a dühtől. Gaster érdeklődve emelte meg a szemöldökét, mintha nem értené, mire fel a nagy érzelemkitörés, majd egyik kezének körmeit kezdte vizslatni.
-Nem igazán értem, mire szeretnél kilyukadni, drága barátom.
-Láttam! Végig néztem, amit műveltél szerencsétlen lánnyal!
Gaster elmosolyodott.
-Ha tudtam volna, hogy megfigyelsz közben, folytattam volna. Legalább láttál volna egy jó pornót végre egyszer életedben.
Aftont ismét ugrott, akár a feldühödött farkas, de Gaster hasonló mozdulattal kerülte ki, fekete köpenye meg sem libbent közben. Kezét visszacsúsztatta a zsebébe és fejét kissé félredöntve nézte végig, ahogy Afton próbálja összeszedni az egyensúlyát.
-Egész nap ezt fogjuk játszani?
-Szét verem a rusnya pofádat, te mocskos állat!
Afton ismét ugrott, ám ezúttal Gaster sem volt rest. Oldalra lépett, egyik kezével megragadta a férfi könyökét, a másikkal a vállát, majd akkorát taszított rajta, hogy Afton a földre került, még mintha valami reccsent is volna, de csupán a padló deszkái adták ki a hangot. A zilált hajú fogait csikorgatva tápászkodott fel és nézett rá a nyugodtan álló énjére, de a mozdulat legalább arra elég volt, hogy figyelmeztesse magát, higgadjon le. Az ép elme mint egy apró kis fénysugár, tőrt át a sötétségen és megpróbálta jobb belátásra téríteni. Elő kellene hoznia, amiket régen tanult, amikor még járt harcművészetre. A düh és a hirtelen érzelmek sosem segítenek egy harc során, csoda, hogy eddig kegyelmet kapott a másiktól, más különben már laposra verték volna.
Látja Gaster tekintetén, hogy így van. A fekete köpenyes mosolyogva néz le rá, majd kissé előre hajol, mikor megszólal.
-De azért el ne bőgd magad.
Afton ezúttal nem szólalt meg. Lassan ment közelebb, majd fél lábát előrébb tolta, hogy biztosabb támaszt adjon magának, miközben kezével úgy csapott le, mint a kígyó. Gaster hasonló gyorsasággal emelte meg saját karját, szinte csonttal fogva fel az ütést, majd egy gyors mozdulattal kicsavarta Afton kezét és elérte, hogy egy fogással megperdíthesse maga körül. Kis híja volt, hogy Afton ne kerüljön ismét a padlóra, és gyorsan odébb ugrott.
-Miért lettél te ilyen? Hogy vagy képes bántani akárkit is? -kérdezte közben.
Gaster kérdőn tárta szét a karjait, mintha az egész világra akarna rámutatni.
-Ez még kérdés? Nézz rám. Mit látsz?
Afton elsőre azt hitte, ez csupán költői kérdés, de végül jobban ránézett. Az égett, örökké csúf arc, a vak szem, a torz nyak, és még ki tudja, a seb meddig terjed lefelé, amit már takar a ruha. Kirázta a hideg, végigszaladt a gerince mentén, majd megrázta a fejét.
-Ez még nem elég indok.
EZ mindenre indok! -üvöltött fel Gaster. -Nem tudod, milyen érzés, mikor szörnynek néznek! Mikor félnek tőled a gyermekek, az asszonyok, az emberek! A férfiak undorral és lenézéssel, gúnnyal néznek rád, látják, hogy nem vagy ellenfél a számukra! Mikor lebecsülnek, megvetnek, pedig te nem is tehetsz semmiről, mégis meg vagy hurcolva. Az arckifejezések, elég csak látni a szemük villanását, mikor meglátnak, és elkezd benned izzani a tűz! Nem tudsz elmenni sehova, csak azért, ahogy kinézel!
A fekete köpenyes végül elmosolyodott és széttárta kezeit.
-Így hát, ideje elindítanom ezt a tüzet és porig égetni mindent, ahogy enem is porig égettek!
-A saját életed felőlem úgy teszed tönkre, ahogy akarod, de az én életemet hagyd békén!
-Miért is? -Gaster leeresztette a kezeit, félredöntötte a fejét és úgy nézett Aftonra, mintha egy érdekes állatot látni és csodálkozna. -Miért lenne több jogod a saját életedhez, mint nekem? Hisz mi ugyanazon érem két oldala vagyunk. Nem járja, hogy neked ilyen sors jutott, nekem meg amolyan. Osztoznunk kell. Én osztozom a tiedben, te osztozol az enyémben. Az már csak fintor, hogy lévén az enyém rosszabb, kihatással van a tiedre. Nem hagyom, hogy te boldogan élj, amíg meg nem halsz. Azt akarom, hogy ha már én szenvedek, akkor szenvedj te is!
-Ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is?
-Pontosan!
-Rossz válasz!
Afton ismét előre lendülte, de ezúttal résen volt. Úgy kerülte ki Gaster fogását, akár egy manguszta, előre dőlt az utolsó pillanatban, ellenfele karjai csak a levegőt érték a tarkója felett, érezte a köpeny szövetét a hajszálai végén. Karjaival átölelte a másik testét és hagyta, hogy a lendület elsodorja mindkettejük a földre, majd lábai közé vette Gastert, felült és öklével erősen az arcába vágott. Nem érezte a súlyát, nem érezte a fájdalmat, az erőt, amit a két test találkozása adott volna ki, fogait csikorgatva, lángoló tekintettel nézett le ellenfelére és csak sziszegte a szavakat.
-A helyes válasz: ponTYosan!
Meg akarta leckéztetni a fickót azért, amit Kokoroval művelt, és amit tenni szándékozott a többiekkel is. Nem érdekelte, hogy mit fognak róla gondolni majd, ha végre visszakerül; és kell egy kis idő, amíg Gaster szavai és tetteinek forrása jobban eljut az agyáig.
Ám mikor ez megtörtént, megállt és lihegve nézett le saját tükörképére. Lassan leeresztette a kezét és kifújta a levegőt.
Ő is járhatott volna így. Ő is nézhetne ki így. És akkor ő is így érezne, ahogy a másik. Gaster egyetlen ép tekintetében továbbra is kihívás és fájdalom csillogott, Afton pedig végül elfintorodott, előre dőlt és felhúzta a férfit, hogy megölelhesse.
Gaster viszont szobormereven nem mozdult. Pár másodperc múlva kezdte el felemelni a kezét, de nem valószínű, hogy épp visszaölelési szándékkal.
-Hibát követtél el.
Sziszegte gonoszul, ahogy végül lecsapott.
-Unalmas... Nem vagy olyan érdekes, mint elsőnek tűntél. Tűnj el a szemem elől!
A rózsaszín hajú zokogva szaladt el, de látszott, hogy reszketeg lábai szinte bármikor felmondhatják a szolgálatot. Ahogy eltávolodott és már nem lehetett hallani a lépteit sem, Gaster széttárta a kezeit és elnevette magát, hangosan, szemei tágra nyíltak az élvezettől.
-S lám, elkezdődött! Mondá' az Úr, legyen Élet, s lőn! Még sok a dolgom, nem tétlenkedhetek. Holnap... Egy céhen kívüli tagot kéne megfélemlítenem. Had dobjanak csak ki a fagyosszentek.
Kuncogott, kezeit a zsebébe süllyesztve, miután elrendezte a maszkot arcán és elindult vissza a céhház felé. Afton a szobában a tükör másik oldalán térdre zuhant, homloka szinte centikre volt a padlótól, ahogy elkeseredetten próbálta visszanyelni a keserűség könnyeit. Tehetetlen, és ez az érzés úgy akaszkodott rá, mint egy mázsás súly. Csupán a hangok szóltak már vissza a tükörből, ahogy Gaster visszatért a céhházba, nem épp kedvesen köszöntötte a szembejövőket, és a szobájában megkísérelte oldalba rúgni a macskát, aki ügyesen eliszkolt előle, vissza az ágy alá.
A padló pedig repedni kezdett, hasadt, végül szilánkokra robbant alatta. Afton felkiáltott, de már későn nyúlt egy gerenda felé, hogy megkapaszkodjon - értelme nem sok lett volna, amaz is pillanatok alatt tőrt darabokra a saját súlya alatt is. Érezte a hideg szelet, amint az arcába csap és elkezdi tépni az ingét, majd a sötétség teljesen körbevette, és eltompította a zuhanás érzését is. A férfi felkiáltott, majd a hang megakadt a torkán, mintha teljesen elvették volna tőle a levegőt, mégsem fuldoklott.
Megszédült, ahogy azon kapta magát, hogy talpon maradt. A zuhanás érzése hirtelen ért véget, mikor felkapcsoltak egy villanyt a feje felett. A régies búra csupán pár métert világított meg körülötte, és ő maga is a fényforrás szélén állt. A fapadló régi volt, szúette, repedezett, a levegőben por és doh szaga elegyedett valami különössel, ami emlékeztette a régi, elöregedett sprék szagára. Kezével a hajába túrt, megszorította a fejét, hogy enyhítse a szédelgés érzését, majd lassan felnézett.
Gaster türelmesen állt előtte, kezeit a zsebébe süllyesztve. A maszk ezúttal hiányzott a fejéről, és ahogy tekintete találkozott Aftonéval, elmosolyodott.
-Úgy látom, ezek szerint hamarosan véget ér a játékom. Milyen kár. Még szívesen elszórakoztam volna. Annyi sok terv, kárba vész...
-Te mocskos rohadék!
Aftonban a düh égető lángokkal lobbant fel, hirtelen és hevesen, pillanatok alatt elvéve a férfi eszét. Fel sem fogta, mit tesz, a teste magától mozdult, ahogy fogait összeszorítva előre lendült, és ökölbe szorított keze minden erejét beleadva tőrt előre, akár egy bika. Gaster viszont nyugodtan fogadta, és az utolsó pillanatban gond nélkül lépett el oldalra az ütés elől. Afton majdnem orra bukott, de sikerült előre lépnie és pát méterrel odébb megállni, hogy szembe fordulhasson égett arcú másával.
-Hogy vagy képes ilyet művelni, te mocskos nyomorult? -üvöltött szinte a dühtől. Gaster érdeklődve emelte meg a szemöldökét, mintha nem értené, mire fel a nagy érzelemkitörés, majd egyik kezének körmeit kezdte vizslatni.
-Nem igazán értem, mire szeretnél kilyukadni, drága barátom.
-Láttam! Végig néztem, amit műveltél szerencsétlen lánnyal!
Gaster elmosolyodott.
-Ha tudtam volna, hogy megfigyelsz közben, folytattam volna. Legalább láttál volna egy jó pornót végre egyszer életedben.
Aftont ismét ugrott, akár a feldühödött farkas, de Gaster hasonló mozdulattal kerülte ki, fekete köpenye meg sem libbent közben. Kezét visszacsúsztatta a zsebébe és fejét kissé félredöntve nézte végig, ahogy Afton próbálja összeszedni az egyensúlyát.
-Egész nap ezt fogjuk játszani?
-Szét verem a rusnya pofádat, te mocskos állat!
Afton ismét ugrott, ám ezúttal Gaster sem volt rest. Oldalra lépett, egyik kezével megragadta a férfi könyökét, a másikkal a vállát, majd akkorát taszított rajta, hogy Afton a földre került, még mintha valami reccsent is volna, de csupán a padló deszkái adták ki a hangot. A zilált hajú fogait csikorgatva tápászkodott fel és nézett rá a nyugodtan álló énjére, de a mozdulat legalább arra elég volt, hogy figyelmeztesse magát, higgadjon le. Az ép elme mint egy apró kis fénysugár, tőrt át a sötétségen és megpróbálta jobb belátásra téríteni. Elő kellene hoznia, amiket régen tanult, amikor még járt harcművészetre. A düh és a hirtelen érzelmek sosem segítenek egy harc során, csoda, hogy eddig kegyelmet kapott a másiktól, más különben már laposra verték volna.
Látja Gaster tekintetén, hogy így van. A fekete köpenyes mosolyogva néz le rá, majd kissé előre hajol, mikor megszólal.
-De azért el ne bőgd magad.
Afton ezúttal nem szólalt meg. Lassan ment közelebb, majd fél lábát előrébb tolta, hogy biztosabb támaszt adjon magának, miközben kezével úgy csapott le, mint a kígyó. Gaster hasonló gyorsasággal emelte meg saját karját, szinte csonttal fogva fel az ütést, majd egy gyors mozdulattal kicsavarta Afton kezét és elérte, hogy egy fogással megperdíthesse maga körül. Kis híja volt, hogy Afton ne kerüljön ismét a padlóra, és gyorsan odébb ugrott.
-Miért lettél te ilyen? Hogy vagy képes bántani akárkit is? -kérdezte közben.
Gaster kérdőn tárta szét a karjait, mintha az egész világra akarna rámutatni.
-Ez még kérdés? Nézz rám. Mit látsz?
Afton elsőre azt hitte, ez csupán költői kérdés, de végül jobban ránézett. Az égett, örökké csúf arc, a vak szem, a torz nyak, és még ki tudja, a seb meddig terjed lefelé, amit már takar a ruha. Kirázta a hideg, végigszaladt a gerince mentén, majd megrázta a fejét.
-Ez még nem elég indok.
EZ mindenre indok! -üvöltött fel Gaster. -Nem tudod, milyen érzés, mikor szörnynek néznek! Mikor félnek tőled a gyermekek, az asszonyok, az emberek! A férfiak undorral és lenézéssel, gúnnyal néznek rád, látják, hogy nem vagy ellenfél a számukra! Mikor lebecsülnek, megvetnek, pedig te nem is tehetsz semmiről, mégis meg vagy hurcolva. Az arckifejezések, elég csak látni a szemük villanását, mikor meglátnak, és elkezd benned izzani a tűz! Nem tudsz elmenni sehova, csak azért, ahogy kinézel!
A fekete köpenyes végül elmosolyodott és széttárta kezeit.
-Így hát, ideje elindítanom ezt a tüzet és porig égetni mindent, ahogy enem is porig égettek!
-A saját életed felőlem úgy teszed tönkre, ahogy akarod, de az én életemet hagyd békén!
-Miért is? -Gaster leeresztette a kezeit, félredöntötte a fejét és úgy nézett Aftonra, mintha egy érdekes állatot látni és csodálkozna. -Miért lenne több jogod a saját életedhez, mint nekem? Hisz mi ugyanazon érem két oldala vagyunk. Nem járja, hogy neked ilyen sors jutott, nekem meg amolyan. Osztoznunk kell. Én osztozom a tiedben, te osztozol az enyémben. Az már csak fintor, hogy lévén az enyém rosszabb, kihatással van a tiedre. Nem hagyom, hogy te boldogan élj, amíg meg nem halsz. Azt akarom, hogy ha már én szenvedek, akkor szenvedj te is!
-Ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is?
-Pontosan!
-Rossz válasz!
Afton ismét előre lendülte, de ezúttal résen volt. Úgy kerülte ki Gaster fogását, akár egy manguszta, előre dőlt az utolsó pillanatban, ellenfele karjai csak a levegőt érték a tarkója felett, érezte a köpeny szövetét a hajszálai végén. Karjaival átölelte a másik testét és hagyta, hogy a lendület elsodorja mindkettejük a földre, majd lábai közé vette Gastert, felült és öklével erősen az arcába vágott. Nem érezte a súlyát, nem érezte a fájdalmat, az erőt, amit a két test találkozása adott volna ki, fogait csikorgatva, lángoló tekintettel nézett le ellenfelére és csak sziszegte a szavakat.
-A helyes válasz: ponTYosan!
Meg akarta leckéztetni a fickót azért, amit Kokoroval művelt, és amit tenni szándékozott a többiekkel is. Nem érdekelte, hogy mit fognak róla gondolni majd, ha végre visszakerül; és kell egy kis idő, amíg Gaster szavai és tetteinek forrása jobban eljut az agyáig.
Ám mikor ez megtörtént, megállt és lihegve nézett le saját tükörképére. Lassan leeresztette a kezét és kifújta a levegőt.
Ő is járhatott volna így. Ő is nézhetne ki így. És akkor ő is így érezne, ahogy a másik. Gaster egyetlen ép tekintetében továbbra is kihívás és fájdalom csillogott, Afton pedig végül elfintorodott, előre dőlt és felhúzta a férfit, hogy megölelhesse.
Gaster viszont szobormereven nem mozdult. Pár másodperc múlva kezdte el felemelni a kezét, de nem valószínű, hogy épp visszaölelési szándékkal.
-Hibát követtél el.
Sziszegte gonoszul, ahogy végül lecsapott.
_________________
Afton- Lovag
- Hozzászólások száma : 291
Join date : 2019. Jun. 25.
Age : 33
Karakterlap
Szint: 50 (59)
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Leonard Szer. Dec. 08 2021, 13:38
Mire a nap végre elhagyta a horizontot, Leo fejben már azt tervezgette, hogyan fogja kinyírni magát, ha nem juthat rövidesen cigarettához, egy hűvösebb szobához és némi szórakozáshoz. Világ életében aktívan pihenő ember volt, így számára kifejezetten pokoli volt bezárva lenni a négy fal közé, nulla szórakozási lehetőséggel. Még ha lett volna legalább egy telefonja, vagy néhány játéka, ideig óráig csak kihúzta volna, de így, összezárva a gondolataival egyszerűen nem bírta. Estére aztán eljutott a pontig, hogy egy beszélgetőpartnerre jobban vágyott, mint ételre. A cigaretta persze még mindig első helyen állt a ranglistán, de azért az se ártott volna, ha valaki végre válaszol neki, amikor megszólal. Már az sem volt mókás, hogy a tükörképével ordibáljon, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a srác a túloldalon nem hallja őt.
Még kilenc óra sem volt, de neki már csukódott le a szemhéja. Ilyen elpocsékolt, értelmetlen napja nem volt egészen azóta, hogy kiengedték a kórházból nagyjából tíz évvel ezelőtt. Bár tolószékesként sem volt vidám az élet egy hozzá hasonló, extrovertált személy számára, ott még mindig vigaszként szolgálhatott a modern világ minden létező kütyüje, ami le tudja kötni a fölös gondolataidat, ha egy szobába vagy zárva.
Itt meg nem volt semmi. Tényleg semmi. Egyre homályosabbá váltak előtte a bútorok körvonalai, egyre mélyebben magába szippantotta az álom; és akkor meglátta.
A cigaretta körvonala olyan tisztán rajzolódott ki a tükörben, mintha csak valódi lett volna. Leo félálomban lévő képzeletét így is megtévesztette, egy szemvillanás alatt felkelt, átbotorkált a szobán, nyílegyenesen a tükörhöz. Rátapasztotta kezét, de a várttal ellentétben nem üveg hűvöse fogadta, hanem valamilyen ragacsos, de folyós anyag tapadt a tenyerére, majd folyta őt körbe. Egy pillanat alatt magába szippantotta. Üvegcsörömpölést hallott, aztán egyszer csak ott találta magát az utca közepén, épp úgy, ahogy eddig is volt; egy szál ruha nélkül.
A mindent betöltő sikoly elkönyvelhető volt, csak arra nem számított, hogy szemérmes lányok helyett inkább egy férfi torkából fogja azt megkapni. Egy férfiéból, aki épp úgy fest, mint ő, csak rövid hajjal, és akire történetesen sikerült ráesnie.
- Jézusom, haver. Mi vagy te, valami szűz cafka? - kászálódott fel a földről és alig két másodperc alatt magára öltött néhány ruhadarabot az inventoryjából. Még azelőtt, hogy bárki más is megbámulhatta volna pucér testét, bár egy sötét sikátorban erre nem sok esély volt. Egyáltalán mi a francot keresnek épp itt? És miért van ez a másik tag még mindig a helyén?
- Miféle sorscsapás ez? - ráncolta a homlokát öregemberesen kettes számú Leo, de első sorban nem is azzal volt elfoglalva, hogy duplikálva lett, hanem hogy tökéletessé tisztogassa csúnyán járt öltözékét. Leporolta a kardigánját, elsimítgatta nadrágszárán a ráncokat és megigazította kilazult nyakkendőjét. Honnan a francból szerzett egyáltalán nyakkendőt?
- Gondoltam, hogy találkozni fogunk - pillantott végül fel és jelentőségteljesen megigazgatta a szemüvegét is.
- Valóban? Te szemét, nyúlverő, szadista... - kezdte el Leo sorolni a szitkokat, amint eszébe jutott duplikált énjének délutáni tevékenysége, de még mielőtt nagyon belelendült volna, a vele szemben helyet foglaló Leo a várttal ellentétben tök nyugodtan felemelte a kezét.
- A vádjaid nem helyénvalóak és ezt több dologgal is alá tudom támasztani.
Leot - az igazit - természetesen ez csak még jobban felbosszantotta, szóval gondolkodás nélkül közelebb lépett a másikhoz és lekevert neki egyet. Csakhogy a keze lila falba ütközött, ők ketten pedig egy-egy méterre repültek egymástól.
- Első ok - tápászkodott fel Ketteske, annak ellenére is magabiztosan mosolyogva, hogy még egy ilyen egyszerű, rendszer által alkotott fal is képes volt ledönteni a lábáról. - Nem lehetek nyúlverő, hiszen védett övezeten belül a rendszer egyértelműen megakadályozza, hogy bármiféle testi fenyítést alkalmazzak.
- Láttam, ahogy arréb rúgtad - fonta keresztbe maga előtt a karját Leo bosszúsan, belátva azt, amit józanabb esetben már amúgy is tudott volna; védett övezeten belül tényleg semmi értelme a verekedésnek.
- Én csak felé legyintettem, a többit a rendszer intézte - tárta szét a karját a szőke hajú férfi, mint akinek semmi köze a bűntényhez. - Nem lehetek nyúlverő, ha hozzá sem értem.
- Elferdíted az igazságot a saját érdekedben.
- Lehet, hogy az igazság a tiéd, de a valóság az én álláspontomat támasztja alá.
- Cseszd meg az álláspontodat. Meccseljük le odakint - mutatott a védett övezet szélét jelző városfal irányába.
- Attól tartok, az nem áll érdekemben. Viszont tudok valamit, ami mind a kettőnknek jövedelmező lehet, már abban az esetben, ha egy játékban fogunk maradni - zörgetett meg hirtelen egy marék aranyat Ketteske a zsebében, és bár Leo nem volt az a könnyen lefizethető típus, attól még emlékezett rá, micsoda brilliáns üzleteket kötött délután a hasonmása a nevében.
- Rendben, meghallgatlak - jelentette ki hosszú gondolkodás és mérlegelés után.
- De csak abban az esetben, ha bocsánatot kérsz Tapsitól - itt Ketteske szemöldöke a homlokába szaladt, de hangosan nem fejezte ki nemtetszését -, ha a nevemben is elnézést kérsz Hinaritól, amiért ma reggel ignoráltad a kérését és ha elmondod, mégis mi a francért nem voltál még egy icipicit sem kíváncsi Mirikára és a randira.
- Hinari... Ha arra a szőke csajra gondolsz, a saját döntése volt, hogy végül nem kért meg semmire. Ha szeretne valamit, tárja elém, aztán majd elmondom, mi az ára. Mirika pedig... Nem lettél volna dühös, ha elmegyek helyetted a randidra?
- Persze, hogy az lettem volna, de ez így is épp elég dühítő - morogta Leo és most, hogy rájött, az inventoryjának tartalma épp olyan teljes, mint a zavar előtt, előszedett és jóízűen rágyújtott egy cigarettára. Olyan volt, mint fuldoklónak egy korty levegő. Egy csapásra felszabadultabbnak érezte magát.
- Fogalmad sincs, mit hagysz ki vele - folytatta a gondolatmenetét váratlanul megenyhülve. Ketteske elfintorodott, de hangosan most sem kommentálta a dolgot, pusztán tovább legyezte Leot a sikátor vége felé, ahol egy hangzatosan Tigrisnek keresztelt, kifogástalan bár állt.
- Szerencsére nem dohányzó - vigyorodott el, mielőtt belépett a küszöbön, Leo azonban megtorpant ezt hallva.
- Szóval ezért nem voltam még itt - morogta elégedetlenül és esze ágában sem volt bemenni. Pedig a hely maga tényleg jól nézett ki. Még talán azt is ki lehetett nézni belőle, hogy tartanak rendes, minőségi vodkát. A cigarettáról azonban nem volt hajlandó lemondani semmi kedvéért most, hogy több óra szenvedést és lemondást követően végre hozzájuthatott.
- Szörnyű szokás, ha engem kérdezel - morogta Ketteske úgy, mint akit egyáltalán nem érdekelnek Leo aggályai, ezt alátámasztva pedig még két lépést tett befelé, ahol egyértelmű piktogram jelölte, hogy ez bizony nem dohányzó intézmény. Leo oroszosan káromkodott és lecövekelt a bejárat elé. Túlságosan makacs volt hozzá, hogy engedjen a másiknak akár csak fél órára is. Az egyébként is csak egy nyúlverő barom. Még mielőtt azonban eszükbe jutott volna megölni egymást a dohányzás - nem dohányzás kérdéskör miatt, egy női hang akasztotta meg néma vitájukat.
- Leo? - lépett oda hozzájuk Sally, vagy... Candy... vagy... Szóval Leo nem tudta pontosan, hogy hívják, de arra emlékezett, hogy volt már néhány jól sikerült közös estéjük.
- Nem is tudtam, hogy van testvéred. Szia, az én nevem...
- Arra senki sem kíváncsi - fojtotta belé a szót Ketteske hidegen. - Nekünk itt most fontos megbeszélnivalónk akadt, remélem megérted, hogy zavarsz - rázta le egyetlen mondattal, majd karon ragadta hosszabb hajú "ikertestvérét" és dohányzási tilalom ide vagy oda, berángatta a bárba.
- Te teljesen megvesztél?! - csattant fel aztán Leo, amint magához tért döbbenetéből. - Hogy bánhatsz így egy lánnyal? Szerencsétlen csak ismerkedni akart és...
- Tökre nem érdekel. Most beszéljük az üzletről.
- Engem meg az üzleted nem érdekel.
- Egyetlen nap alatt megdupláztam az aranykészletedet. Mi ez, ha nem haszon?
- És elcseszted a kapcsolataimat.
Összefont karral, háborús helyzetben ültek egymással szemben, mire megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelést.
- Egy whiskeyt jég nélkül.
- Vodkát tisztán.
Egymásra néztek és most először értettek egyet valamiben a nap folyamán:
- Azt hiszem, ezt tényleg védett övezeten kívül kellene lerendeznünk.
_________________
Gyöngédséget csak az fog kapni,
aki gyöngének is mer mutatkozni.
aki gyöngének is mer mutatkozni.
Leonard- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 1317
Join date : 2017. Sep. 25.
Karakterlap
Szint: 50
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Simeon Vas. Dec. 12 2021, 10:39
Két, egymáshoz megszólalásig hasonlító fiú ásított két ablaktalan szobában, majdnem teljesen egyszerre. Mindketten álmosan dörgölték meg a szemüket, ám amíg egyikük alig bírt ébren maradni és le-lecsukódott a szeme, a másikuk eddigre már kialudta magát és elégedett vigyorral öltözött fel és csatolta az övére késeit. Ahogy átlépte az apró szoba küszöbét, hunyorogva pislogott fel a fogadó folyosóján sápítozó lámpatestre és szaporázta meg lépteit, hogy minél hamarabb kijusson az épületből és eltűnhessen az éjszakában. A lépcsőfordulóban azonban megtorpant: az a sápítozó lámpatest mintha őt nézte volna. Ugyanezen lámpatestet bámulta egy másik Simeon is eközben, aki arcát odanyomta a tükör hidegének és csillogó szemekkel nézte a fényt; úgy vágyott rá, mint vétkező a megváltásra és egy pillanat alatt felébredt, tenyere viszont megakadt ebben a világban, hiszen a mesterséges, melegfényű fénycsíkok képtelenek voltak segíteni rajta.
Testvére pedig hamar túllendült az érzésen: megpaskolta arcát, eztán pedig hátat fordított a folyosónak és ruganyos léptekkel, de nem elsietve a tempót haladt a kijárat felé.
Csillagokkal teleszórt égbolt fogadta őt. Sosem szerette, ha ennyire tiszta és felhőtlen az éjszaka, de céljától ezer tűz sem tántoríthatta volna el most, hogy tudta, céhtagként kezelik és bemehet a céhházba, ahol ilyenkor már mindenki édes álmát alussza, a petekkel együtt. Ez volt az ő ideje, felhúzta tehát a csuklyáját és útját a Unity felé vette, hangtalanul, mint az árnyék.
Csillagokkal teleszórt égbolt fogadta őt a tükör túloldalán és ebben a pillanatban, mintha a fénylő égitestek végre megtalálták volna őt is, egy kristálytiszta, kéken izzó fénycsík hatolt be a szobába a kulcslyukon át és kergette el a sötétséget mindenhonnan, ahova elért. Simeon tágra nyílt szemekkel ugrott fel és szaladt oda az ajtóhoz megint, behunyta szemét és tenyerét a hideg, áldott fény felé tartotta... a következő pillanatban pedig kizuhant a folyosóra és mögötte becsapódott a tükröt rejtő szoba ajtaja, végleg bezárva a sötétséget, de őt felszabadítva mégis. A zárt ajtóval szemközt, a hatalmas ablakon át pedig reá mosolygott a fény. Simeon mindigis szerette a tiszta, felhőtlen éjszakákat, céljától pedig ezer árnykép sem tántoríthatta el most, hogy tudta, hogy testvére merre tart és bemehet a céhházba, ahol ilyenkor már mindenki édes álmát alussza, a petekkel együtt. Igaz nem ez volt az ő ideje, de útját a Unity felé vette, hangosan trappolva és fel-felnevetve közben, mint a nyugtalan gyertyaláng.
Egyszerre értek oda a bejárat elé.
Az egyikük megtorpant és csöndesen, bizalmatlanul kapott az övéhez, amíg a másik nem lassított és széles vigyorral szaladt szinte bele a másikba, majd ölelte őt át boldogan:
- De jó, hogy utolértelek még itt! Azt ugye tudod, hogy éjszaka mindenki alszik? Ha így mentél volna be, senki se lett volna, aki szobát adjon neked, ezért siettem annyira, mert képzeld, van az első emeleten egy egész lakosztály, tele hatalmas ablakokkal és nincs is olyan messze az enyémtől! Arra gondoltam, hogy beköltözhetnél oda, mert így tök közel lennénk és átjöhetnél néha medencézni, meg csodálni a napcsíkokat! De van egy másik szoba is, az kicsit messzebb van, onnan meg a napfelkeltét látni jól, ezt ne mondd el senkinek, jó, de képzeld néha átlógok abba a szobába, még amíg a többiek nem keltek fel és megnézem, hogyan emelkedik a házak teteje fölé a napkorong! Az aztán irtó csodálatos! Egyszer volt, hogy majdnem megláttak, de ha az lenne a te szobád, akkor bármikor átmehetnék! Persze Eiki meg a többiek biztos ígyis megengednék, ha tudnának róla, de az most csak egy vendégszoba, nekem meg van sajátom, szóval tudom, hogy nem illik - hadarta az idomár izgatottan és csak annyi időre tartott egy kis szünetet, amíg újra levegőhöz nem jut - Tényleg, te még nem is láttad az én szobámat, vagyhát csak futólag, ugye? Miért ordítottál és szaladtál el? Hiszen már rég tele volt napcsíkkal a hely! ... De nem baj, mert majd holnap reggel körbevezetlek, jó? Van egy vaskos fatönk Kiminek a sarokban, hú azt de nehéz volt megszerezni! Mert amit az erdőben vágtam, az mind elpixeleződött, így naaaaagyon sok npc-t megkérdeztem, mire találtunk egy olyat, ami bírta és még el is lehetett hozni az inventoryban; mert persze van Súlyemelésem, de azért nehéz lett volna felcipelni a lépcsőn. Meg ugye ott van a medence, meg pár dugi édesség Tengerszemnek, de psszt, van egy olyan is, amiről nem tud, azt csak neked fogom megmutatni, oké? Há-rom-cso-mag-pil-le-cu-kor egy könyv belsejébe rejtve! - suttogta az utolsó szavakat testvére fülébe és izgatottan, széles mosollyal lépett egyet a kapu felé és várta, hogy a tesója is vele tartson.
A másik Simeon már a hasonlény első öt szava után azt kívánta, bár soha ne is született volna meg.
- Nem jössz? - tudakolta az idomár és felnézett az égre - Ugye, milyen szerencsénk van, hogy ilyen sok csillag van ma az égen és sehol egy felhő? De holnap, a napcsíkokkal majd még ennél is szebb lesz! - mosolygott és megfogta a másik karját, hogy siessenek már. Az árnyharcos viszont egy tapodtat sem mozdult.
Mielőtt a másik énje, aki e világból való felbukkant volna, a srácnak feltétlen szándékában állt beosonni először a főnixhez és valamilyen mondvacsinált indokkal kicsalni őt a védett övezetből, majd pár vágással végleg törölni a petet ebből a játékból. Most viszont, hogy ez a hülyegyerek itt hadovált neki megállás nélkül, változtak a prioritások: először ezt a kölyköt kellett megölnie, ez azonban nehéz feladatnak bizonyult, látva a hasonló erőviszonyokat. Simeon gondterhelten fújta ki a levegőt és döntésre jutott.
- Jól van - bökte ki és elindult a másik után, be az épületbe, ahol mégcsak kósza járókelők sem láthatták meg, mire készül.
- ... amúgy nyugodtan beszélhetsz, nem ébresztesz fel senkit vele - folytatta az élénkebb Simeon már a lépcsők mászása közben és rávigyorgott a tesójára - Először az én szobámat mutassam meg, vagy a tiedet? Bemutatlak Tengerszemnek és Kiminek is, jó? Biztos nagyon aggódnak már, hogy hol voltam, de képzeld, bezártak valami szobába egy tükörrel és annyira sötét volt! De aztán a csillagfény segített - vigyorgott és már nyomta is volna le a kilincset, amikor a másik finoman rátette tenyerét a kezére, megállítva ezzel a mozdulatban és csuklyája alól egészen közel hajolt őhozzá:
- Inkább az én szobámba menjünk. A távolabbiba.
Simeonnak ezzel sem volt problémája. Naivan bólintott és átvezette testvérét a céhház egy másik, kihaltabb szárnyába, azt ecsetelve közben, hogy így majd a napfelkeltét is láthatják, az árnyharcos pedig sötét gondolatokkal csukta be maguk után az ajtót és noha nehezére esett, de pár szóval arra biztatta a másikat, hogy nyugodtan aludjon itt nála ma este. Simeon pedig bárgyú mosollyal ölelte át testvérét és ásított egyet, majd dőlt be az ágyba és aludt el pillanatok alatt.
- Ostoba gyerek... - suttogta az árnyharcos, egy mozdulattal behúzta a függönyt és az alvó fiú keze után nyúlt, hogy kihívathassa vele magát párbajra.
Testvére pedig hamar túllendült az érzésen: megpaskolta arcát, eztán pedig hátat fordított a folyosónak és ruganyos léptekkel, de nem elsietve a tempót haladt a kijárat felé.
Csillagokkal teleszórt égbolt fogadta őt. Sosem szerette, ha ennyire tiszta és felhőtlen az éjszaka, de céljától ezer tűz sem tántoríthatta volna el most, hogy tudta, céhtagként kezelik és bemehet a céhházba, ahol ilyenkor már mindenki édes álmát alussza, a petekkel együtt. Ez volt az ő ideje, felhúzta tehát a csuklyáját és útját a Unity felé vette, hangtalanul, mint az árnyék.
Csillagokkal teleszórt égbolt fogadta őt a tükör túloldalán és ebben a pillanatban, mintha a fénylő égitestek végre megtalálták volna őt is, egy kristálytiszta, kéken izzó fénycsík hatolt be a szobába a kulcslyukon át és kergette el a sötétséget mindenhonnan, ahova elért. Simeon tágra nyílt szemekkel ugrott fel és szaladt oda az ajtóhoz megint, behunyta szemét és tenyerét a hideg, áldott fény felé tartotta... a következő pillanatban pedig kizuhant a folyosóra és mögötte becsapódott a tükröt rejtő szoba ajtaja, végleg bezárva a sötétséget, de őt felszabadítva mégis. A zárt ajtóval szemközt, a hatalmas ablakon át pedig reá mosolygott a fény. Simeon mindigis szerette a tiszta, felhőtlen éjszakákat, céljától pedig ezer árnykép sem tántoríthatta el most, hogy tudta, hogy testvére merre tart és bemehet a céhházba, ahol ilyenkor már mindenki édes álmát alussza, a petekkel együtt. Igaz nem ez volt az ő ideje, de útját a Unity felé vette, hangosan trappolva és fel-felnevetve közben, mint a nyugtalan gyertyaláng.
Egyszerre értek oda a bejárat elé.
Az egyikük megtorpant és csöndesen, bizalmatlanul kapott az övéhez, amíg a másik nem lassított és széles vigyorral szaladt szinte bele a másikba, majd ölelte őt át boldogan:
- De jó, hogy utolértelek még itt! Azt ugye tudod, hogy éjszaka mindenki alszik? Ha így mentél volna be, senki se lett volna, aki szobát adjon neked, ezért siettem annyira, mert képzeld, van az első emeleten egy egész lakosztály, tele hatalmas ablakokkal és nincs is olyan messze az enyémtől! Arra gondoltam, hogy beköltözhetnél oda, mert így tök közel lennénk és átjöhetnél néha medencézni, meg csodálni a napcsíkokat! De van egy másik szoba is, az kicsit messzebb van, onnan meg a napfelkeltét látni jól, ezt ne mondd el senkinek, jó, de képzeld néha átlógok abba a szobába, még amíg a többiek nem keltek fel és megnézem, hogyan emelkedik a házak teteje fölé a napkorong! Az aztán irtó csodálatos! Egyszer volt, hogy majdnem megláttak, de ha az lenne a te szobád, akkor bármikor átmehetnék! Persze Eiki meg a többiek biztos ígyis megengednék, ha tudnának róla, de az most csak egy vendégszoba, nekem meg van sajátom, szóval tudom, hogy nem illik - hadarta az idomár izgatottan és csak annyi időre tartott egy kis szünetet, amíg újra levegőhöz nem jut - Tényleg, te még nem is láttad az én szobámat, vagyhát csak futólag, ugye? Miért ordítottál és szaladtál el? Hiszen már rég tele volt napcsíkkal a hely! ... De nem baj, mert majd holnap reggel körbevezetlek, jó? Van egy vaskos fatönk Kiminek a sarokban, hú azt de nehéz volt megszerezni! Mert amit az erdőben vágtam, az mind elpixeleződött, így naaaaagyon sok npc-t megkérdeztem, mire találtunk egy olyat, ami bírta és még el is lehetett hozni az inventoryban; mert persze van Súlyemelésem, de azért nehéz lett volna felcipelni a lépcsőn. Meg ugye ott van a medence, meg pár dugi édesség Tengerszemnek, de psszt, van egy olyan is, amiről nem tud, azt csak neked fogom megmutatni, oké? Há-rom-cso-mag-pil-le-cu-kor egy könyv belsejébe rejtve! - suttogta az utolsó szavakat testvére fülébe és izgatottan, széles mosollyal lépett egyet a kapu felé és várta, hogy a tesója is vele tartson.
A másik Simeon már a hasonlény első öt szava után azt kívánta, bár soha ne is született volna meg.
- Nem jössz? - tudakolta az idomár és felnézett az égre - Ugye, milyen szerencsénk van, hogy ilyen sok csillag van ma az égen és sehol egy felhő? De holnap, a napcsíkokkal majd még ennél is szebb lesz! - mosolygott és megfogta a másik karját, hogy siessenek már. Az árnyharcos viszont egy tapodtat sem mozdult.
Mielőtt a másik énje, aki e világból való felbukkant volna, a srácnak feltétlen szándékában állt beosonni először a főnixhez és valamilyen mondvacsinált indokkal kicsalni őt a védett övezetből, majd pár vágással végleg törölni a petet ebből a játékból. Most viszont, hogy ez a hülyegyerek itt hadovált neki megállás nélkül, változtak a prioritások: először ezt a kölyköt kellett megölnie, ez azonban nehéz feladatnak bizonyult, látva a hasonló erőviszonyokat. Simeon gondterhelten fújta ki a levegőt és döntésre jutott.
- Jól van - bökte ki és elindult a másik után, be az épületbe, ahol mégcsak kósza járókelők sem láthatták meg, mire készül.
- ... amúgy nyugodtan beszélhetsz, nem ébresztesz fel senkit vele - folytatta az élénkebb Simeon már a lépcsők mászása közben és rávigyorgott a tesójára - Először az én szobámat mutassam meg, vagy a tiedet? Bemutatlak Tengerszemnek és Kiminek is, jó? Biztos nagyon aggódnak már, hogy hol voltam, de képzeld, bezártak valami szobába egy tükörrel és annyira sötét volt! De aztán a csillagfény segített - vigyorgott és már nyomta is volna le a kilincset, amikor a másik finoman rátette tenyerét a kezére, megállítva ezzel a mozdulatban és csuklyája alól egészen közel hajolt őhozzá:
- Inkább az én szobámba menjünk. A távolabbiba.
Simeonnak ezzel sem volt problémája. Naivan bólintott és átvezette testvérét a céhház egy másik, kihaltabb szárnyába, azt ecsetelve közben, hogy így majd a napfelkeltét is láthatják, az árnyharcos pedig sötét gondolatokkal csukta be maguk után az ajtót és noha nehezére esett, de pár szóval arra biztatta a másikat, hogy nyugodtan aludjon itt nála ma este. Simeon pedig bárgyú mosollyal ölelte át testvérét és ásított egyet, majd dőlt be az ágyba és aludt el pillanatok alatt.
- Ostoba gyerek... - suttogta az árnyharcos, egy mozdulattal behúzta a függönyt és az alvó fiú keze után nyúlt, hogy kihívathassa vele magát párbajra.
Simeon- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 1003
Join date : 2017. Jun. 19.
Karakterlap
Szint: 50 (63)
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Lizbet Hétf. Jan. 10 2022, 15:51
Most, hogy mindenki személyesen is megismerkedett a másik énjével, elérkezett az idő, hogy pontot tegyetek az egész felfordulás végére. Kinek van nagyobb létjogosultsága Aincradban? Vajon melyik énetek alkalmasabb a további életre? Na és ki fogja ezt eldönteni? Hát ti és a másik énetek. Eljött az idő, hogy megmérkőzzetek, mert csak egy maradhat és az bizony az erősebb lesz, vagy az okosabb? Esetleg kegyetlenebb? Vagy mégsem? 
Rajtatok áll...
A küzdelemhez először is keveredjetek valahogy védett övezeten kívülre - már ha nem olyan helyen vagytok - ahol a két "én" egymásnak esik. Nyomjatok egy nagyon epic kis harcot, aminek a végén egy ember fog talpon maradni. Hogy az melyik énetek lesz, azt ti döntitek el. A jó énetek, a gonosz énetek, egyik se, mindkettő? Zúdítsátok a másikra az eddig felgyűlt feszültséget, izzasszátok meg őket rendesen, repkedjenek csak a szitkok, szakadjanak a végtagok stb-stb... hajrá \o/
Rajtatok áll... A küzdelemhez először is keveredjetek valahogy védett övezeten kívülre - már ha nem olyan helyen vagytok - ahol a két "én" egymásnak esik. Nyomjatok egy nagyon epic kis harcot, aminek a végén egy ember fog talpon maradni. Hogy az melyik énetek lesz, azt ti döntitek el. A jó énetek, a gonosz énetek, egyik se, mindkettő? Zúdítsátok a másikra az eddig felgyűlt feszültséget, izzasszátok meg őket rendesen, repkedjenek csak a szitkok, szakadjanak a végtagok stb-stb... hajrá \o/
Aki nem irt, még van alkalma pótolni
Határidő: Ebben a hónapban próbáljuk meg befejezni
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Simeon Szomb. Jan. 22 2022, 18:02
Apró nesz volt csupán a néma sötétségben. Egy kattintás, egy gombnyomás, majd egy csilingelő hangeffekt, amely mégis élesen hasította a hangtalanságot: az óra megkezdte a visszaszámlálást.
Hatvan másodperc.
Ennyi és pár késszúrás volt hátra egyedül; ennyi választotta el Simeont az örök sötétségtől vagy fénytől, kinek hogyan mutatja magát az a bizonyos másik oldal. A fiú, aki elégedett, száraz mosollyal hajolt föléje, most leült az ágy szélére és kinyújtotta felé a markát, tenyerét rásimítva a másik nyakára, anélkül, hogy ebből "testvére" bármit is megérzett volna. Senki nem volt a szobában kettejükön kívül; az árnyharcos kizárta a holdfényt a szobából.
Negyvenegy másodperc.
Simeon még sosem ölt embert. Peteket és mobokat már igen, de élő, hús-vér játékost még soha. A tudat forrongva gyűrűzött bele lelkébe, de jól tudta, hogy ebben a világban csak egy maradhat és azt is, hogy az ő lesz. Itt nincs helye a hangoskodásnak; nem lehet túlélni ezt a világot ilyen vak bizalommal és jókedvvel, így ő tulajdonképpen csak bevégzi azt, ami egyszer egészen biztosan bekövetkezett volna e gyilkosokkal teli, groteszk világban. Legyen bármennyire is erős ez a kisfiú, aki itt álmodta utolsó álmát őelőtte. Simeon ajkain mosoly húzódott, ahogyan a takaróval betömte a másik száját majd rászorított a nyakára; játszott vele, feszegette a határokat, amitől amaz még nem ébred fel.
Tizenhét másodperc.
Szabad kezével elővette a kését az övéről, a penge pedig a sötétség erejeként szelte a levegőt és állapodott meg végül a gondtalan, ábrándos arc vonalában. Simeon teljes testtel az evilági énje fölé hajolt, áthelyezte súlypontját késnélküli kezére, ezzel szinte belenyomva a kölyköt az ágyba, annak nyakánál fogva: mostmár nem érdekelte, hogy a másik felébred-e, vagy sem, kiáltani úgysem tudott már. A gong megszólalt, innentől pedig nem volt menekvés.
Tengerszem és Kimi egyszerre ébredtek fel a furcsa rendszerjelzésre: párbaj kezdődött. A kismadár kíváncsian forgatta körbe fejét, hogy vajon merre van Simeon és mégis kivel akar harcolni éppen most, Tengerszem viszont, tapasztaltabb pet lévén szinte azonnal átlátta a helyzetet:
- Ph-h! - ugrott ki a medencéből - Hhhp-phhh-bhhhpr! - kiáltotta Kiminek és már kapaszkodott is fel, hogy lenyomja a kilincset és a felélénkült madárkával együtt induljanak el arrafelé, amerre az ösztönük vezette őket, meg... hát, amerre Simeon nyomai mutattak a palotában. Az a bizonyos távolabbi szoba pedig nem volt olyan messze, hogy elkéssenek, így a két pet dühösen rontott be, csakhogy a következő pillanatban... teljes sokkban torpanjon meg, meglátva az egymáshoz megszólalásig hasonlító két fiút.
Simeon, mire egyáltalán elért a sárga életcsíkig, magában már vagy ötször elátkozta a kölyök pontozását, amelyet az az idióta úgy alakított ki, hogy keveset sebezzen és még ilyen sok élete is legyen mindemellett, amely aztán teljesen lehetetlenné tette, hogy az árnyharcos gyorsan végezzen itt és mehessen végre a főnix után. Az idomár viszont érdekes módon nem ébredt fel, ami azért képes volt csökkenteni msik énjének bosszankodását, akinek így nem kellett sok energiát beletennie a gyilkolás műveletébe és aki időközben azt is eltervezte, hogy az utolsó késszúrás előtt azért fel fogja kelteni a fiút, hogy megláshassa annak kikerekedő szemeit és bennük a megvilágosodást, hogy itt van az út vége. Igen, Simeonban felébredt a vadász, a gyilkos leghőbb vágya, arcán pedig vigyor terült szét, ahogyan újra és újra beleszúrta kését a másikba.
Két dologgal nem számolt csupán: hogy az idomárral együtt jár a kisállat is, valamint hogy a kisállatok megérkeztével együtt jár a hangzavar is. Ami minden volt, csak nem apró nesz csupán, a néma sötétségben.
- Phhh-bhhhp-rph! Phhh-phh! - csúszott feléje a polip azonnal, amíg a kismadár a vízszintes röptéből egy kis megakadás után végül csatarikoltással kísérve merőlegesre váltott, előrenyújtott, éles karmokkal. Az sötétség szülte Simeon pedig egyetlen szót tudott kinyögni csak: "Hoppá".
Az egész pillanatok alatt alatt végetért: a zajra felébredt az igazi Simeon is, aki a vártak szerint kikerekedett szemekkel bámulta meg a másikat, a vártakkal ellentétben viszont, hát, az a megvilágosodás csak nem akart jönni. Jó öt-tíz másodperc is eltelt, mire felfogta, hogy élete pirosba csúszik és azt, hogy a testvére éppen Tengerszemet rúgja hátrébb és Kimit vágja neki a falnak, miközben kése az ő torkában pihen és szívja el az életerejét lassan, de biztosan.
- Hé! - tért magához - Őket nem bánthatod! - lett dühös pillanatok alatt és aktív Súlyemeléssel taszította le magáról a másikat és szedte ki a kést magából, torkában dobogó szívvel. Egyáltalán nem értette. Szemei könnyesek lettek és szipogva, de rettentő mérgesen lépett előre ökölbe szorított kezekkel, Tengerszem pedig most, hogy végre lett tere hozzá, azonnal a két srác közé vágta be magát és nem tágított onnan egészen addig, amíg egyetlen idomárja élete veszélyben volt. Csápját gazdája felé nyújtotta, aki megszorította azt, a következő percben pedig a szobát megtöltötték a polipok: az eredetivel együtt összesen huszonhat Tengerszem bámult a megdöbbent árnyharcosra, aki a hirtelen túlerővel szemben hamar az ajtóig hátrált. Eddig nem is vette észre, hogy amíg ő és így az idomár tényleg nem rendelkezett a szintjéhez képest sok erővel, addig a polip ilyen téren már egy teljesen más szinten állt: elég volt kettő találat a nyolckarútól, hogy élete erős sárgába zuhanjon és azok az apró karmolások ettől a kicsiny madártól elérték, hogy a mindösszesen huszonhat életével kénytelen legyen feladni a harcot, amíg még lehetősége van rá.
- Még találkozunk - mondta ki, majd kését hátrahagyva rohant végig a folyosón és tűnt el az éjszakában, nesztelenül, akárcsak az éjjeli árnyékok...
Simeon arcát fényesre festették a holdcsíkok, ahogyan az idomár egyre másra hüppögött a szélesre tárt ablak előtt, folyamatosan folyó könnyekkel. Ő... egy kicsikét sem értette. Miért akarta megölni őt a testvére és miért bántotta Kimiéket? Egyszerűen nem fért a fejébe a dolog és sem elaludni nem bírt, sem pedig megnyugodni, még hosszú hosszú ideig. Tengerszem az ölébe kucorodott, Kimi pedig a vállára telepedett és tollas fejecskéjét Simeonhoz dörgölte, aki közben a Pufók Tűzköpő melegéhez dőlt és egyre csak azt kérdezgette magában, hogy mi történt és miért. Már a saját szobájukban voltak, biztonságban, hiszen látták az árnyképet elszaladni, a rendszer pedig többé már nem engedte be őt a kapun, a Unity kapuján, ahová bármennyire is hasonlított Simeonhoz, nem tartozott többé.
- Talán... ő volt a Sötétség Lovagja. Alaktalan alakváltó, a feketeség megtestesítője... - motyogta Simeon és ezzel együtt valami megváltozott benne: homlokát elszántan ráncolta össze, vonásain pedig már nyoma sem volt a zavart, bizonytalan szomorúságnak: mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, kezeit ökölbe szorította és arcán újult izgatottsággal egyenesedett fel, hogy öklét a Hold felé nyújtsa és hangosan, felszabadultan nevessen bele az éjszakába:
- Szavad ne feledd, Sötétség Lovagja! Egyszer még találkozunk és akkor mi, a Fény Lovagjai, örökre elűzünk innen téged!
Hatvan másodperc.
Ennyi és pár késszúrás volt hátra egyedül; ennyi választotta el Simeont az örök sötétségtől vagy fénytől, kinek hogyan mutatja magát az a bizonyos másik oldal. A fiú, aki elégedett, száraz mosollyal hajolt föléje, most leült az ágy szélére és kinyújtotta felé a markát, tenyerét rásimítva a másik nyakára, anélkül, hogy ebből "testvére" bármit is megérzett volna. Senki nem volt a szobában kettejükön kívül; az árnyharcos kizárta a holdfényt a szobából.
Negyvenegy másodperc.
Simeon még sosem ölt embert. Peteket és mobokat már igen, de élő, hús-vér játékost még soha. A tudat forrongva gyűrűzött bele lelkébe, de jól tudta, hogy ebben a világban csak egy maradhat és azt is, hogy az ő lesz. Itt nincs helye a hangoskodásnak; nem lehet túlélni ezt a világot ilyen vak bizalommal és jókedvvel, így ő tulajdonképpen csak bevégzi azt, ami egyszer egészen biztosan bekövetkezett volna e gyilkosokkal teli, groteszk világban. Legyen bármennyire is erős ez a kisfiú, aki itt álmodta utolsó álmát őelőtte. Simeon ajkain mosoly húzódott, ahogyan a takaróval betömte a másik száját majd rászorított a nyakára; játszott vele, feszegette a határokat, amitől amaz még nem ébred fel.
Tizenhét másodperc.
Szabad kezével elővette a kését az övéről, a penge pedig a sötétség erejeként szelte a levegőt és állapodott meg végül a gondtalan, ábrándos arc vonalában. Simeon teljes testtel az evilági énje fölé hajolt, áthelyezte súlypontját késnélküli kezére, ezzel szinte belenyomva a kölyköt az ágyba, annak nyakánál fogva: mostmár nem érdekelte, hogy a másik felébred-e, vagy sem, kiáltani úgysem tudott már. A gong megszólalt, innentől pedig nem volt menekvés.
Tengerszem és Kimi egyszerre ébredtek fel a furcsa rendszerjelzésre: párbaj kezdődött. A kismadár kíváncsian forgatta körbe fejét, hogy vajon merre van Simeon és mégis kivel akar harcolni éppen most, Tengerszem viszont, tapasztaltabb pet lévén szinte azonnal átlátta a helyzetet:
- Ph-h! - ugrott ki a medencéből - Hhhp-phhh-bhhhpr! - kiáltotta Kiminek és már kapaszkodott is fel, hogy lenyomja a kilincset és a felélénkült madárkával együtt induljanak el arrafelé, amerre az ösztönük vezette őket, meg... hát, amerre Simeon nyomai mutattak a palotában. Az a bizonyos távolabbi szoba pedig nem volt olyan messze, hogy elkéssenek, így a két pet dühösen rontott be, csakhogy a következő pillanatban... teljes sokkban torpanjon meg, meglátva az egymáshoz megszólalásig hasonlító két fiút.
Simeon, mire egyáltalán elért a sárga életcsíkig, magában már vagy ötször elátkozta a kölyök pontozását, amelyet az az idióta úgy alakított ki, hogy keveset sebezzen és még ilyen sok élete is legyen mindemellett, amely aztán teljesen lehetetlenné tette, hogy az árnyharcos gyorsan végezzen itt és mehessen végre a főnix után. Az idomár viszont érdekes módon nem ébredt fel, ami azért képes volt csökkenteni msik énjének bosszankodását, akinek így nem kellett sok energiát beletennie a gyilkolás műveletébe és aki időközben azt is eltervezte, hogy az utolsó késszúrás előtt azért fel fogja kelteni a fiút, hogy megláshassa annak kikerekedő szemeit és bennük a megvilágosodást, hogy itt van az út vége. Igen, Simeonban felébredt a vadász, a gyilkos leghőbb vágya, arcán pedig vigyor terült szét, ahogyan újra és újra beleszúrta kését a másikba.
Két dologgal nem számolt csupán: hogy az idomárral együtt jár a kisállat is, valamint hogy a kisállatok megérkeztével együtt jár a hangzavar is. Ami minden volt, csak nem apró nesz csupán, a néma sötétségben.
- Phhh-bhhhp-rph! Phhh-phh! - csúszott feléje a polip azonnal, amíg a kismadár a vízszintes röptéből egy kis megakadás után végül csatarikoltással kísérve merőlegesre váltott, előrenyújtott, éles karmokkal. Az sötétség szülte Simeon pedig egyetlen szót tudott kinyögni csak: "Hoppá".
Az egész pillanatok alatt alatt végetért: a zajra felébredt az igazi Simeon is, aki a vártak szerint kikerekedett szemekkel bámulta meg a másikat, a vártakkal ellentétben viszont, hát, az a megvilágosodás csak nem akart jönni. Jó öt-tíz másodperc is eltelt, mire felfogta, hogy élete pirosba csúszik és azt, hogy a testvére éppen Tengerszemet rúgja hátrébb és Kimit vágja neki a falnak, miközben kése az ő torkában pihen és szívja el az életerejét lassan, de biztosan.
- Hé! - tért magához - Őket nem bánthatod! - lett dühös pillanatok alatt és aktív Súlyemeléssel taszította le magáról a másikat és szedte ki a kést magából, torkában dobogó szívvel. Egyáltalán nem értette. Szemei könnyesek lettek és szipogva, de rettentő mérgesen lépett előre ökölbe szorított kezekkel, Tengerszem pedig most, hogy végre lett tere hozzá, azonnal a két srác közé vágta be magát és nem tágított onnan egészen addig, amíg egyetlen idomárja élete veszélyben volt. Csápját gazdája felé nyújtotta, aki megszorította azt, a következő percben pedig a szobát megtöltötték a polipok: az eredetivel együtt összesen huszonhat Tengerszem bámult a megdöbbent árnyharcosra, aki a hirtelen túlerővel szemben hamar az ajtóig hátrált. Eddig nem is vette észre, hogy amíg ő és így az idomár tényleg nem rendelkezett a szintjéhez képest sok erővel, addig a polip ilyen téren már egy teljesen más szinten állt: elég volt kettő találat a nyolckarútól, hogy élete erős sárgába zuhanjon és azok az apró karmolások ettől a kicsiny madártól elérték, hogy a mindösszesen huszonhat életével kénytelen legyen feladni a harcot, amíg még lehetősége van rá.
- Még találkozunk - mondta ki, majd kését hátrahagyva rohant végig a folyosón és tűnt el az éjszakában, nesztelenül, akárcsak az éjjeli árnyékok...
*
Simeon arcát fényesre festették a holdcsíkok, ahogyan az idomár egyre másra hüppögött a szélesre tárt ablak előtt, folyamatosan folyó könnyekkel. Ő... egy kicsikét sem értette. Miért akarta megölni őt a testvére és miért bántotta Kimiéket? Egyszerűen nem fért a fejébe a dolog és sem elaludni nem bírt, sem pedig megnyugodni, még hosszú hosszú ideig. Tengerszem az ölébe kucorodott, Kimi pedig a vállára telepedett és tollas fejecskéjét Simeonhoz dörgölte, aki közben a Pufók Tűzköpő melegéhez dőlt és egyre csak azt kérdezgette magában, hogy mi történt és miért. Már a saját szobájukban voltak, biztonságban, hiszen látták az árnyképet elszaladni, a rendszer pedig többé már nem engedte be őt a kapun, a Unity kapuján, ahová bármennyire is hasonlított Simeonhoz, nem tartozott többé.
- Talán... ő volt a Sötétség Lovagja. Alaktalan alakváltó, a feketeség megtestesítője... - motyogta Simeon és ezzel együtt valami megváltozott benne: homlokát elszántan ráncolta össze, vonásain pedig már nyoma sem volt a zavart, bizonytalan szomorúságnak: mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, kezeit ökölbe szorította és arcán újult izgatottsággal egyenesedett fel, hogy öklét a Hold felé nyújtsa és hangosan, felszabadultan nevessen bele az éjszakába:
- Szavad ne feledd, Sötétség Lovagja! Egyszer még találkozunk és akkor mi, a Fény Lovagjai, örökre elűzünk innen téged!
Simeon- Állatidomár
- Hozzászólások száma : 1003
Join date : 2017. Jun. 19.
Karakterlap
Szint: 50 (63)
Indikátor: Zöld
Céh: Unity
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Afton Szer. Jan. 26 2022, 14:18
Nem volt ideje elkerülni a csapást. Úgy érezte, a levegő a tüdejébe szorul, ahogy fülében mintha visszhangot vert volna a reccsenő csont hangja és ahogy a törött borda átszúrja a tüdőt. Persze mindez itt, a digitális világban nem történt meg, és a férfi térdre zuhant, ahogy másik fele nevetve elhátrált tőle. Diadaltól csillogó szemekkel nézett le rá, fogai megvillantak a fényben. Afton fülét lassan megütötte a város zaja, beszélgetések foszlányai, majd lassan minden elhalt, ahogy a körülöttük állók megálltak és őket kezdték el figyelni.
-Gyere velem.
Az égett arcú nem várta meg, amíg Afton feltápászkodik a földről, hanem megfordult és elindult. A zilált hajú szitkozódva tért talpra, semmi baja nem esett az ijedtségen kívül látszólag, a védett övezet megvédte, legalábbis egyelőre. Követte végül a fekete köpenyes fickót, aki arca elé emelte ismét a maszkot, hogy takarhassa megsebzett ábrázatát.
Sokáig mentek, szó nélkül, mikor a fekete köpenyes végül megállt. A város tornyai már messze maguk mögött hagyták, a hatalmas mező tengerként hullámzott az egyik oldalon, az erdő sötétje szinte csak délibábnak hatott a szemnek, másik oldalukon viszont a fal mögött tudták, hogy ott a szint vége, a soha véget nem érő zuhanás. Az égett arcú felmászott a falra, majd intett, hogy Afton tegyen ugyanígy. A férfi megtette, de szívében felébredt a félelem és a reszketés, ahogy lepillantott az arany égbolton úszó felhők felé, amik különös módon alattuk haladtak lassan ismeretlen úti céljuk felé.
Gyönyörű látvány lehetett volna, ha eltekint a körülményektől. Gasterre nézett, aki szintén a végtelenséget figyelte, és Afton akaratlanul is jobban megfigyelte az arckifejezését. Mintha szomorú lett volna, bánat árnyékolta be a vonásait, egészen addig, amíg felé nem fordult, és a düh hirtelen el nem torzította még jobban az arcát.
-Úgy vélem, nem kell elmagyaráznom. -kezdte.
-Nem, nem szükséges.
Afton kedves akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett neki, és szavai inkább fenyegetésnek hatottak. Kihúzta magát, pedig minden egyes széllökés azzal fenyegette, hogy le fog zuhanni a szint széléről. Tudták mind a ketten, szavak nélkül is, mik a szabályok. Harcolni, lehetőleg úgy, hogy közben nem esnek le a végtelenbe. Aki leesik, az vesztett. Mindketten bőven elszántak voltak ahhoz, hogy előbb a másikat dobhassák le, mielőtt fordítva történne meg.
Gaster végül elküldte a felkérést a párbajhoz annak érdekében, hogy a rendszer egész biztosan ne szólhasson közbe. Afton elfogadta, hezitálás nélkül, majd egymást figyelve, szoborrá merevedve várták, hogy leteljen a számláló.
A hatvan másodperc egyszerre volt végtelen és egy szempillantás is. Afton hezitált végül; ahogy letelt, nem támadott rögtön. A szíve nem bírta rászánni magát, hogy bántsa a másikat, aki talán csak egy kis megértést és szeretetet akart, akinek talán csak ennyi hiányzott volna ahhoz, hogy mindent másképp fogjon fel. Gaster viszont ennek az ellentéte volt, és ahogy a rendszer megadta a jelet, előre ugratott, fogait vicsorgatva, akár a vad farkas, felemelte öklét és készen állt rá, hogy arcon csapja vele a másikat úgy, hogy amaz rögtön le is bucskázzon a szint szélén.
Csak a szerencsén múlt, hogy Afton időben hátra tudott lépni ijedtében, majd előre hajolt, hogy elkerülje a következő csapást, és előre tőrt, karjaival átölelve Gaster derekát. A másik mordult egyet dühében, rácsapott a hátára és igyekezett szabadulni, de mindketten elterültek a szint szélének vastag falán. Ahogy Afton feljebb ült, Gaster elröhögte magát.
-Látom, szeretsz felül lenni. Dominálni a másikon. Végre valami, ami tetszik benned.
-Nem fogok felülni a kötekedésednek.
-Oh, dehogy nem fogsz.
Gaster nyúlt volna, hogy megragadja Afton lábait, de a férfi gyorsabb volt, számított rá, és hátrább csúszott, tenyere szorosan fogta a másik csípőjét és oldalra gördítette, de nem a szakadék, hanem a mező irányába.
-Hiba. A másik oldalra kéne fókuszálnod! -figyelmeztette Gaster, aki, ahogy a térdeire tudott támaszkodni, hátra rúgott, akár a ló, eltalálva sarkával Afton orrát. A zilált hajú felnyögött képzelt fájdalmában, az orrát fogva hátrább kúszott térden állva, a világ megperdült a szeme előtt, és mire egyáltalán lett volna alkalma összeszednie magát, érezte, ahogy Gaster ujjai a hajába markolnak és erősen oldalra rántják. Ujjai kétségbeesetten szántottak végig a fal mentén, körmei beleakadtak a repedésbe, de mikor a lábai csak az ürességet taposták maguk alatt, a szíve szinte megállt a rémülettől és úgy érezte, minden melegség kiszökik a testéből. Vissza lendítette magát a falra, még mielőtt Gasternek lett volna alkalma letaposni az ujjait a repedésből, és lábát beakasztotta a másik fele bokájába, aki egyensúlyát vesztve hátraesett, tarkója nagyot csattant a kövezeten.
Afton nem használta ki az alkalmat, inkább saját magát húzta beljebb a falon, hogy távolabb kerüljön a szakadéktól. Ezzel alkalmat teremtett Gasternek is, hogy összeszedje magát. A fekete köpenyes megtörölte az orrát, majd felsóhajtott.
-Nem vagy egy gyilkos fajta, mi? Elszalasztottad a tökéletes alkalmat.
-Te sem vagy gyilkos.
-Ez az, ahol tévedsz.
-Nem tévedek. Ismerem magam.
Gaster érdeklődve, egyben kérdőn nézett a másikra, aki dühtől villogó szemekkel méregette őt a falon ülve, keze a térdén pihent kinyújtva. Kicsit várt, majd a zilált hajú folytatta.
-Te, meg én. Jól mondtad, egyek vagyunk, csak a sorsunk különbözött. Viszont ettől még ennyire drasztikusan nem változna meg a személyiség.
-... Egy naiv gyökér vagy.
Gaster élesen kifújta a levegőt, mintha csalódott volna, majd felkelt és megropogtatta az ujjait. Afton követte a példáját, majd széttárta a kezeit.
-Meddig akarod ezt még folytatni?
-Eddig.
Gaster hirtelen mozdult ismét, leguggolt, lábával gáncsolta ki Aftont, aki előre dőlt, és egyenesen a szint széle felé zuhant. Keze elkapott valami puhát, ami megakasztotta a zuhanását, lábai ismét a semmit taposták, másik kezével a fal szélébe kapaszkodva igyekezett ismét felhúzni magát. A puha dolog rándult egyet; Gaster köpenyének szélét sikerült elkapnia, és az égett arcú fintorogva igyekezett lefejteni az ujjait róla. Afton fogai megcsikordultak, és rántott egyet a köpenyen, mire Gaster hátát behajlítva adta meg az ellenerőt, de a cipője jobban a szint szélére csúszott.
Egy újabb rándítás, majd a cipő lecsúszott. Afton fel tudott kapaszkodni, Gaster viszont már csak fél lábbal volt a szinten, majd az is hamar megadta magát, és kezeivel épp hogy sikerült a szélét elkapnia. Afton ismét hezitált, majd megragadta Gaster alkarjait és elkezdte őt felfelé húzni.
-Mi az istent csinálsz, te hülye? -ordított a másik fele. Afton lenézett rá, elhúzta a száját.
-... A f...om beléd, de komolyan! -káromkodta el magát végül. -Csak figyelmet szeretnél! Apró kedvességet! Valakit, akit szerethetsz, és viszonozza! Tudom jól, mert önző dögként én is pont ugyanezeket akarom! És ahogy te, úgy én se kapom meg őket, soha, tudom jól. Ez a mi sorsunk. -mosolyodott el. -Mi vagyunk azok a cuki fickók, akik vállán mindenki kisírhatja a bánatát, majd megy tovább az ő Igazijához. Csak el kell ezt fogadnod, és máris jobb életed lenne. Hidd el.
-Miért? Te már elfogadtad?
Afton kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül nem tette, Gaster pedig győzedelmesen elmosolyodott.
-Oh, kínzod te magad épp eléggé. Lúzer.
Az égett arcú végül elengedte a fal szélét, Afton pedig nem tudta megtartani, hogy visszahúzhassa.
Valamiért mégis úgy érezte, nem fog tőle szabadulni soha többé. Hogy az égett arcú valahol mégis nyert, talán az elmeharc során, ki tudja, és mellette maradt valamilyen formában. Mikor hazaérve tükörbe pillantott, egy pillanatra őt látta és felsikított ijedtében...
-Gyere velem.
Az égett arcú nem várta meg, amíg Afton feltápászkodik a földről, hanem megfordult és elindult. A zilált hajú szitkozódva tért talpra, semmi baja nem esett az ijedtségen kívül látszólag, a védett övezet megvédte, legalábbis egyelőre. Követte végül a fekete köpenyes fickót, aki arca elé emelte ismét a maszkot, hogy takarhassa megsebzett ábrázatát.
Sokáig mentek, szó nélkül, mikor a fekete köpenyes végül megállt. A város tornyai már messze maguk mögött hagyták, a hatalmas mező tengerként hullámzott az egyik oldalon, az erdő sötétje szinte csak délibábnak hatott a szemnek, másik oldalukon viszont a fal mögött tudták, hogy ott a szint vége, a soha véget nem érő zuhanás. Az égett arcú felmászott a falra, majd intett, hogy Afton tegyen ugyanígy. A férfi megtette, de szívében felébredt a félelem és a reszketés, ahogy lepillantott az arany égbolton úszó felhők felé, amik különös módon alattuk haladtak lassan ismeretlen úti céljuk felé.
Gyönyörű látvány lehetett volna, ha eltekint a körülményektől. Gasterre nézett, aki szintén a végtelenséget figyelte, és Afton akaratlanul is jobban megfigyelte az arckifejezését. Mintha szomorú lett volna, bánat árnyékolta be a vonásait, egészen addig, amíg felé nem fordult, és a düh hirtelen el nem torzította még jobban az arcát.
-Úgy vélem, nem kell elmagyaráznom. -kezdte.
-Nem, nem szükséges.
Afton kedves akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett neki, és szavai inkább fenyegetésnek hatottak. Kihúzta magát, pedig minden egyes széllökés azzal fenyegette, hogy le fog zuhanni a szint széléről. Tudták mind a ketten, szavak nélkül is, mik a szabályok. Harcolni, lehetőleg úgy, hogy közben nem esnek le a végtelenbe. Aki leesik, az vesztett. Mindketten bőven elszántak voltak ahhoz, hogy előbb a másikat dobhassák le, mielőtt fordítva történne meg.
Gaster végül elküldte a felkérést a párbajhoz annak érdekében, hogy a rendszer egész biztosan ne szólhasson közbe. Afton elfogadta, hezitálás nélkül, majd egymást figyelve, szoborrá merevedve várták, hogy leteljen a számláló.
A hatvan másodperc egyszerre volt végtelen és egy szempillantás is. Afton hezitált végül; ahogy letelt, nem támadott rögtön. A szíve nem bírta rászánni magát, hogy bántsa a másikat, aki talán csak egy kis megértést és szeretetet akart, akinek talán csak ennyi hiányzott volna ahhoz, hogy mindent másképp fogjon fel. Gaster viszont ennek az ellentéte volt, és ahogy a rendszer megadta a jelet, előre ugratott, fogait vicsorgatva, akár a vad farkas, felemelte öklét és készen állt rá, hogy arcon csapja vele a másikat úgy, hogy amaz rögtön le is bucskázzon a szint szélén.
Csak a szerencsén múlt, hogy Afton időben hátra tudott lépni ijedtében, majd előre hajolt, hogy elkerülje a következő csapást, és előre tőrt, karjaival átölelve Gaster derekát. A másik mordult egyet dühében, rácsapott a hátára és igyekezett szabadulni, de mindketten elterültek a szint szélének vastag falán. Ahogy Afton feljebb ült, Gaster elröhögte magát.
-Látom, szeretsz felül lenni. Dominálni a másikon. Végre valami, ami tetszik benned.
-Nem fogok felülni a kötekedésednek.
-Oh, dehogy nem fogsz.
Gaster nyúlt volna, hogy megragadja Afton lábait, de a férfi gyorsabb volt, számított rá, és hátrább csúszott, tenyere szorosan fogta a másik csípőjét és oldalra gördítette, de nem a szakadék, hanem a mező irányába.
-Hiba. A másik oldalra kéne fókuszálnod! -figyelmeztette Gaster, aki, ahogy a térdeire tudott támaszkodni, hátra rúgott, akár a ló, eltalálva sarkával Afton orrát. A zilált hajú felnyögött képzelt fájdalmában, az orrát fogva hátrább kúszott térden állva, a világ megperdült a szeme előtt, és mire egyáltalán lett volna alkalma összeszednie magát, érezte, ahogy Gaster ujjai a hajába markolnak és erősen oldalra rántják. Ujjai kétségbeesetten szántottak végig a fal mentén, körmei beleakadtak a repedésbe, de mikor a lábai csak az ürességet taposták maguk alatt, a szíve szinte megállt a rémülettől és úgy érezte, minden melegség kiszökik a testéből. Vissza lendítette magát a falra, még mielőtt Gasternek lett volna alkalma letaposni az ujjait a repedésből, és lábát beakasztotta a másik fele bokájába, aki egyensúlyát vesztve hátraesett, tarkója nagyot csattant a kövezeten.
Afton nem használta ki az alkalmat, inkább saját magát húzta beljebb a falon, hogy távolabb kerüljön a szakadéktól. Ezzel alkalmat teremtett Gasternek is, hogy összeszedje magát. A fekete köpenyes megtörölte az orrát, majd felsóhajtott.
-Nem vagy egy gyilkos fajta, mi? Elszalasztottad a tökéletes alkalmat.
-Te sem vagy gyilkos.
-Ez az, ahol tévedsz.
-Nem tévedek. Ismerem magam.
Gaster érdeklődve, egyben kérdőn nézett a másikra, aki dühtől villogó szemekkel méregette őt a falon ülve, keze a térdén pihent kinyújtva. Kicsit várt, majd a zilált hajú folytatta.
-Te, meg én. Jól mondtad, egyek vagyunk, csak a sorsunk különbözött. Viszont ettől még ennyire drasztikusan nem változna meg a személyiség.
-... Egy naiv gyökér vagy.
Gaster élesen kifújta a levegőt, mintha csalódott volna, majd felkelt és megropogtatta az ujjait. Afton követte a példáját, majd széttárta a kezeit.
-Meddig akarod ezt még folytatni?
-Eddig.
Gaster hirtelen mozdult ismét, leguggolt, lábával gáncsolta ki Aftont, aki előre dőlt, és egyenesen a szint széle felé zuhant. Keze elkapott valami puhát, ami megakasztotta a zuhanását, lábai ismét a semmit taposták, másik kezével a fal szélébe kapaszkodva igyekezett ismét felhúzni magát. A puha dolog rándult egyet; Gaster köpenyének szélét sikerült elkapnia, és az égett arcú fintorogva igyekezett lefejteni az ujjait róla. Afton fogai megcsikordultak, és rántott egyet a köpenyen, mire Gaster hátát behajlítva adta meg az ellenerőt, de a cipője jobban a szint szélére csúszott.
Egy újabb rándítás, majd a cipő lecsúszott. Afton fel tudott kapaszkodni, Gaster viszont már csak fél lábbal volt a szinten, majd az is hamar megadta magát, és kezeivel épp hogy sikerült a szélét elkapnia. Afton ismét hezitált, majd megragadta Gaster alkarjait és elkezdte őt felfelé húzni.
-Mi az istent csinálsz, te hülye? -ordított a másik fele. Afton lenézett rá, elhúzta a száját.
-... A f...om beléd, de komolyan! -káromkodta el magát végül. -Csak figyelmet szeretnél! Apró kedvességet! Valakit, akit szerethetsz, és viszonozza! Tudom jól, mert önző dögként én is pont ugyanezeket akarom! És ahogy te, úgy én se kapom meg őket, soha, tudom jól. Ez a mi sorsunk. -mosolyodott el. -Mi vagyunk azok a cuki fickók, akik vállán mindenki kisírhatja a bánatát, majd megy tovább az ő Igazijához. Csak el kell ezt fogadnod, és máris jobb életed lenne. Hidd el.
-Miért? Te már elfogadtad?
Afton kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül nem tette, Gaster pedig győzedelmesen elmosolyodott.
-Oh, kínzod te magad épp eléggé. Lúzer.
Az égett arcú végül elengedte a fal szélét, Afton pedig nem tudta megtartani, hogy visszahúzhassa.
Valamiért mégis úgy érezte, nem fog tőle szabadulni soha többé. Hogy az égett arcú valahol mégis nyert, talán az elmeharc során, ki tudja, és mellette maradt valamilyen formában. Mikor hazaérve tükörbe pillantott, egy pillanatra őt látta és felsikított ijedtében...
_________________
Afton- Lovag
- Hozzászólások száma : 291
Join date : 2019. Jun. 25.
Age : 33
Karakterlap
Szint: 50 (59)
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Leonard Vas. Jan. 30 2022, 11:55
Az éjszaka nyári estéhez képest igencsak hűvös volt, ami jól esett Leonak. Félig lehunyt szeméhja alatt élvezte a cirógató szelet a bőrén és minden egyes lépésével egy időben beleszívott egyet a cigarettába is. Olyan jó érzés volt egy teljes nap szenvedés után végre az ujjai között érezni! A dohányzás felett érzett öröm nagyobb volt benne, mint a harc iránti aggodalom. Ez az ő világa, az ő teste és az ő képességei. Nagy rutinja van már a használatukban, mégis hogyan veszítene? Ez a másik itt csak egy sunyi utánzat, semmi több.
Az éjszaka nyári estéhez képest igencsak hűvös volt, ez pedig aggodalommal töltötte el Leot. Szorosabban összehúzta magán a pulóverét és két lépést eltávolodott különös ikertestvérétől, hogy a szél ne fújja arcába az idegesítő dohányfüstöt. Olyan jól el volt nélküle egész nap! Ez az idegesítő fráter meg úgy füstölög, mint egy gyárkémény. Magában morgott, de nem mutatta ki nyíltan rosszallását, főleg mert éppen egy harcra készültek. Nem akarta elárulni az egyik gyengeségét, mégpedig hogy irtózik a füsttől.
Volt ezen kívül is épp elegendő, ezekkel pedig mind tisztában volt. Még soha nem harcolt ebben a testben, ezekkel a képességekkel. Egyáltalán nem ismerte az avatarját vagy a világ szabályait, amibe csöppent. Hiányzott a varázsképessége és bizony igencsak összeszedettnek kellett lennie, ha ma itt győzni akart. Márpedig esze ágában sem volt meghalni, az nem az ő stílusa. Tervre lesz szüksége. Igazi, rafinált, hátbatámadós tervre.
Leo egy magasabb szintre vezette ketteskét, hogy véletlenül se keveredhessen bele a harcba egy arra járó ártatlan idegen. Két ötvenes szintű, ugyanolyan pontozású karakter vérre menő harca bizony elég csúnyán is elsülhet. Nem kellett fölösleges nézőközönség hozzá, az csak akadályozta volna őket. Neki most tombolnia kellett, megtorolnia az őt ért egész napos sérelmeket és vissza vennie jogos helyét a vilában. Vajon mi történik akkor, ha veszít? Egyáltalán lehetséges az, hogy kettő létezzen belőle ugyanazon a világon belül? A másik fél marad itt helyette? Egy pillanatra átfutott elméjén a kételkedés, de aztán lerázta magáról. Ez hülyeség, soha sem történhet meg. Nem engedi, hogy megtörténjen.
Megijedt, amikor az idegen egy számára ismeretlen, magasabb szintre vezette őt. A saját testében soha nem érte el azt a szintet, így pedig azt sem tudta, mire számíthat. Leotól igencsak ravasz lépés volt a saját előnyére fordítani a helyszínismeretet, ezt el kellett ismernie. Ha nem füstölögne annyit, talán még kezet is rázna vele dicséretképpen, így azonban el kell tekintenie tőle. A végén még bevenné a ruhája a szagát.
Leonak veszélyes sebességgel forogtak agyában a fogaskerekek. Muszáj volt nyernie, ez nem kétség. Csak így biztosíthatja az életbenmaradását, ha már átkerült ebbe a különös, párhuzamos, de igencsak kényelmes világba. Nem gondotla azt, hogy a halálával visszakerül oda, ahonnan érkezett, sőt. Biztos volt benne, hogy a halál az valódi halált okozna számára, azt pedig nem engedhette meg. Ki kell várnia, hogy megtalálják a megoldást és kihozzák ebből a szörnyű játékból. El kell érnie, hogy kivigyék és újrakezdhesse a kinti, tökéletes életét! Vissza akarta kapni a munkáját. Ezért küzdött. Ezért kellett küzdenie.
- Teljes életes párbaj, természetesen - szólalt meg kis idő múlva, miután elpöckölte a cigarettából maradt csikket a levegőbe. Az pixeleire hullott, ahogy remélhetőleg ez az álLeo is fog rövid időn belül. A gyorsaság és az ügyesség lesz a kulcs. Az összeszedettség. A rutin. Magabiztosan elmosolyodott, miközben ujjai gyors táncot jártak a menü beállításai között. Minden adott a sikerhez.
Szíve mégis nagyot dobbant, amikor elküldte a felkérést. Mi van, ha tényleg ez lesz az utolsó párbaj az életében?
És Hinarinak fogalma sem lesz róla, hogyan keveredett ebbe a szituációba a randi helyett.
- Teljes életes párbaj, természetesen - szólalt meg a srác és Leo gyomra összeszorult. Lázasan törte a fejét. Az nem lehet, hogy itt érjen véget minden! Egyre csak figyelte a különös ikertestvére arcán játszó magabiztos mosolyt és percről percre tovább nőttek a kétségei. Amikor megjelent előtte a párbajfelkérés, szabályosan erőltetnie kellett magát, hogy megtartsa mindig nyugodt, hűvös álcáját.
- Nem mintha sok életed lenne - mosolyodott el tettetett magabiztossággal és megnyomta a gombot. Mégegyszer ellenőrizte felszerelését, a testén zörgő páncélok meglepően könnyűek voltak nehéz felszereléshez szokott testének. A kard ügyetlenül állt a kezében és csak a rendszerben bízhatott, annak segítő mechanizmusaiban. Soha nem akart kardforgató lenni és soha eszébe sem jutott volna gyorsaságra gyúrni.
Nem volt érzéketlen, megadta ellenfelének az első mozdulat jogát. Úgy érezte, ennyit megtehet, hiszen ez az ő teste, az ő pályája. Sima ügy az egész. Már abból is látszott, hogy Ketteske nem használta ki az első adandó másodpercet, nem mzodult rögtön, hezitált. Tekintete ide-oda járt a környéken. Balfasz. Leo felsóhajtott. Ez így a végén még túl egyszerű meccs lesz.
Nem ismerte a környezetét. Nem ismerte a karakterét. Nem ismerte a kasztját. Nem ismerte az itemeket. Fogalma sem volt róla, mit tehetne ebben a helyzetben és miközben lázasan törte a fejét, elvétette a visszaszámlálót. Csak akkor ocsúdott fel, amikor egy kard keményen a páncéljának ütődött, bizsergés futott végig a gerincén és pixel szállt fel a testéből. Riadtan hátrálni kezdett, kardját maga előtt lóbálva. Megpróbált egy csapást mérni ellenfelére, de nem sikerült aktiválnia a rendszer támogató funkcióit. Vagy talán csak a másik Leo hajolt el túl gyorsan hozzá? Létezik, hogy valakinek ilyen reflexei legyenek? Újabb csapás érte a fején, csillagokat látott. Elöntötte a kétségbeesés, menekülni kezdett. Csak ne haljon meg. Bármit, csak ne haljon meg.
Sóhajtva vette tudomásul, hogy hiába adta át a kezdeményezés nagy lehetőségét. Meghalni azonban nem volt kedve, Ketteskét meg szívből gyűlölte. Nem volt más tehát hátra, tényleg végeznie kellett vele. Nem volt szívtelen ember, soha nem tett volna ilyet alapból, de ez a... lény... nem ember volt. Nem lehetett az, hiszen nem létezhetett kettő belőle ugyanazon a névvel és ugyanazzal a családdal. Ez az egész olyan volt, mint abban a filmben, amit még a játékba kerülése előtt látott. A pókember - Nincs hazaút. Nagyot ütött a moziban. Ketteske csak egy alternatív verziója volt, nem érző és lélegző lény. Nincs baj azzal, ha megöli őt - legalább is ezzel nyugtatta magát.
Az viszont meglepte, amikor a férfi aktiválta az első képességét. Elég nehezen lehetett előhozni a rejtett funkciót, ráadásul nem is csak az alap gyorsaságnövelőt használta. Leo meglepetten bámult utána.
- Hé, arra egy szakadék van! - hallotta maga mögött az aggódó kiáltást, de nem hitt neki. Miért figyelmeztetné az ellenfele ilyesmire? Hülyeség. Menekült, ina szakadtából menekült. Életben kell maradnia. Muszáj lesz. Úgy futott, hogy nem is nézett a lába elé. Ágak ütődtek az arcába, felsebezték a bőrét. Pixelfoltokat hagyott maga mögött, miközben rohant. Megcsúszott az avaron, elesett, gurulni kezdett a lejtőn.
Szakadék. Tényleg volt ott egy szakadék!
Rohadt nehéz volt a nyomába eredni saját magának, még a vértjét is aktiválnia kellett hozzá, hogy utolérje. Lehet, hogy csak egy másik világból átköltözött idegesítő utánzat volt, Leo mégsem tudta hagyni, hogy lezuhanjon a szint szélén. Képtelen lett volna végignézni, hogy egy ember, legyen az akárki, akaratán kívül a mélybe csússzon... Felkiáltott és minden erejét bevetve elvetődött. Már azt hitte, hogy a levegőbe kap, de aztán megérezte tenyerében az emberi bőr eltéveszthetetlen melegségét. Sikerült! Elkapta!
A szíve hevesen vert. Úgy megijedt, hogy még sikítani is elfelejtett. Kapálózott, menekvést keresett, de ujjai újra és újra megcsúsztak a nyirkos avaron. Nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna és megállíthatta volna a zuhanást. A gyomra felfordult, hánynia kellett. Átfutott az agyán, hogy ez itt a vég. Meg fog halni. Most tényleg, rohadtul meg fog halni.
Hallott egy kiáltást a saját hangján. Behunyta a szemét, aztán hirtelen egy rántást érzett a kezében. Valami elkapta őt. Valamiben fennakadt. Minden életerejével arra fókuszált, hogy a kézbe kapaszkodjon.
- Húzz fel, édes Istenem, húzz! - könyörgött, az idegen pedig engedelmeskedett neki. Remegett a keze, a lába. Még fel sem fogta igazán, mi történt vele. Fel nem fogta, de... a lehetőséget meglátta a szituációban.
- Hagynod kellett volna leesni.
- Hagynod kellett volna leesni - mondta az idegen és arcára különös, megmagyarázhatatlan mosoly költözött. Leo töprengve a szemeibe bámult, de nem maradt már ereje ezen gondolkodni, miközben izmainak összes erejére szüksége volt hozzá, hogy felhúzza őt a szakadékból. Leizzadt, csúszott a tenyere, de erősen szorította. Megkönnyebbült, amikor Ketteske lábai talajt fogtak és végre elengedhette őt. Lehunyta a szemét és kifújta a levegőt. Sikerült.
Aztán egy rántást érzett, kavicsok csikorogtak körülötte. Még meglepődni sem maradt ideje, már zuhant is lefelé a semmibe. Elkerekedett szemekkel nézett a kőszikla pereme felé. A hasonmása vigyorogva integetett neki.
_________________
Gyöngédséget csak az fog kapni,
aki gyöngének is mer mutatkozni.
aki gyöngének is mer mutatkozni.
Leonard- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 1317
Join date : 2017. Sep. 25.
Karakterlap
Szint: 50
Indikátor: Zöld
Céh: Justice League
Re: [Event]Tükörkép - Ki nevet a végén?
by Lizbet Vas. Jan. 30 2022, 17:32
Leonard: Egy parányi kis sziklanyúlványon ébredsz fel, épphogy elférsz rajta. HP csikód vörös zónában van, annak is a végén, jobb karod leszakadva. Elég hervasztó a helyzet, de legalább életben vagy... talán felülmúlja azt a tényt is, hogy rá szabadítottál valamit a világra....
Gratulálok azoknak, akik végig vitték az eventet. Én bevallom nagyon jól szórakoztam. Érdekes volt látni, hogy akár ilyen jelleme is lehetett volna a mára már jól ismert kariknak \o/ Mindenki döntse el magában, hogy melyik jellem jött be nekik jobban Én személy szerint a gonikat érdekesebbnek találom, de valószínűleg csak azért, mert már ennyire kiforrott az alap karakter.... akik most új élménnyel gazdagodtak. Mindhárman biztosak lehettek abban, hogy ennek még nincs vége, kiváltkép Leo és Simeon. Ügyesek voltatok \o/
Jutalmak:
Chakna: 500 arany + 20 Félíves fragment
Silence: 500 arany +20 Félíves fragment
Leonard: 1500 arany +30 Félíves fragment
Simeon: 1500 arany +30 Félíves fragment
Afton: 1500 arany +30 Félíves fragment + Fekete szilánk "A nagy egész egy kis darabja"(nem tudod eltávolítani az inventoryból)
U.I.: Még egy ideig nyitva hagyom a topicot, hátha akar valaki egy levezető postot. Nem kötelező, rajtatok áll. Gratulálok azoknak, akik végig vitték az eventet. Én bevallom nagyon jól szórakoztam. Érdekes volt látni, hogy akár ilyen jelleme is lehetett volna a mára már jól ismert kariknak \o/ Mindenki döntse el magában, hogy melyik jellem jött be nekik jobban
Én személy szerint a gonikat érdekesebbnek találom, de valószínűleg csak azért, mert már ennyire kiforrott az alap karakter.... akik most új élménnyel gazdagodtak. Mindhárman biztosak lehettek abban, hogy ennek még nincs vége, kiváltkép Leo és Simeon. Ügyesek voltatok \o/ Jutalmak:
Chakna: 500 arany + 20 Félíves fragment
Silence: 500 arany +20 Félíves fragment
Leonard: 1500 arany +30 Félíves fragment
Simeon: 1500 arany +30 Félíves fragment
Afton: 1500 arany +30 Félíves fragment + Fekete szilánk "A nagy egész egy kis darabja"(nem tudod eltávolítani az inventoryból)
Goni Simi és Goni Leo innentől játékbeli npc-nek minősülnek. Azaz bizonyos eseményeknél megjelenhetnek....
Lizbet- Mesélő
- Hozzászólások száma : 740
Join date : 2013. Mar. 13.
2 / 2 oldal • 1, 2
Similar topics» [Event] Tükörkép
» [Event]Tükörkép
» [Event] Karácsonyi event, avagy Nicholas visszatér
» [Event] Tükörkép - THE REAL ONE
» [Event] Tükörkép - THE REAL ONE
» [Event]Tükörkép
» [Event] Karácsonyi event, avagy Nicholas visszatér
» [Event] Tükörkép - THE REAL ONE
» [Event] Tükörkép - THE REAL ONE
2 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.