[Küldetés] Valami bűzlik Aincradban

Egy bugra gyanakodtam, de túl jól ismertem már a SAO világát ahhoz, hogy tudjam: ilyesmi szóba sem kerülhet. Persze még csak második szintű voltam, épp csak hogy belekóstoltam az itteni életbe, viszont eddig úgy tűnt számomra, hogy elég jól haladok a többiekhez képest. Amit eddig láttam ebből a világból, az alapján biztos lehettem benne: bug lehetősége kizárva.
Talán éppen az volna a baj, hogy túl magas szintű vagyok? Nem csak hogy megléptem ezt a szintet, hanem azóta szépen gyarapodtak a tapasztalatpontjaim. Lassan közelebb álltam a level háromhoz, mint az egyhez.
Elléptem a táblától, amin megint csak nem volt elvégezhető küldetés számomra. Féloldalasan álltam, vártam, hogy más menjen oda. A yagan miatt még csak oda sem kellett néznem ahhoz, hogy lássam, mit csinál. Egy cetlire bökött, elolvasta a számomra teljesen üres leírást, pedig görgősávja is volt, majd elfogadta. Előhívta a mappáját, és határozott léptekkel elindult egy olyan cél felé, ami az én szemem szerint nem volt jelezve neki sehol.
Fortyogtam magamban.
Ha ez jelzés, hogy nekem már a főbossal kéne foglalkoznom, akkor komoly problémáim lesznek a játékkal. Nem voltam öngyilkosmerénylő, hogy egyedül nekivágjak. Rin, Mizuki... őket hívnám, de egyes szintűek. Kizashi második szintű már, de ketten nem sokra mennénk. Egyáltalán: hol találjuk a főbosst? Eh, túl sok volt az ismeretlen az egyenletben.
Sóhajtottam.
Nagyjából ezredszer játszottam már el ezt a játékot: az elvonuló játékos helyére léptem, és lehívtam az üres küldetést. Nem volt írás, nem volt elfogadógomb, teljesen használhatatlan volt. Már épp ott akartam hagyni, amikor a yagannal egy írásra lettem figyelmes. Bal alsó sarok. Ez hány napja lehet rajta?!
A fejembe szállt a vér, miközben olvastam. Idegesen igazgattam a szemüvegem. Prüszköltem. Az orrom vakartam. Dobbantottam. Majd minden erőmből, amennyire csak lehetséges volt, behúztam a hirdetőtáblának. Ő szolid felvillanó üzenettel jelezte, hogy nem rombolható az objektum. Ennyiben maradtunk.
Éreztem, hogy nincs más lehetőségem, és minden magyarázkodás csak újabb pofon a hirdetőtáblának, nincs semmi értelme. Elvállaltam. Felkerestem. És letaglózott a látvány. Mi ez az egész?
Idegesen kopogtatok a ház ajtaján. Dörömbölök. Csapdosom!
Addigra konstatáltam, hogy mások is szállingóznak erre, tehát nem lehettem egyedül a problémával. Ez az egész egyre érdekesebb. Részemről gyorsan pontot akarok tenni a végére.

Egyszerűen nem értem. Bennem lenne a hiba? De hát mindent úgy csinálok mint mások. Odamegyek, megnyitom... és sehol semmi. Az előttem lévőknek van, sőt, aki fél perccel később megy oda az is fel tud venni küldetést, csak én nem tudok valamiért. És ez így nagyon nem jó. Le fogok maradni szintben a többiektől, így is elvesztegettem az elején egy adag időt, és ki kell jutnom. Minden nappal kisebb az esély arra, hogy bosszút tudok állni. Minden nap egy értelmetlen nap, amit nélküle élek le, és amíg nem tud békében nyugodni a lelke, mert a gyilkosa még szabadon mászkál.
De hiába, napokig ez megy. Már arra gondolok, hogy kimegyek a mezőre és a respawnoló mobokat fogom gyilkolászni, amikor meglátok egy küldetést, ami eddig nem volt ott.

"Puhány, léhűtő úgynevezett k-a-l-a-n-d-o-r-o-k!

Hallottam, hogy mostanság sokatokra rájár a rúd, mert mások nem olyan lusták mint amilyenek TI vagytok és ezért nem jut nektek munka (hó-ho-hó, igazán jó kifogás)! Hát én gondoltam egy nagyot, itt a sok földem és egyedül bizony nem tudom hamar felszántani. Mivel egyébként sincsen dolgotok és a madarak azt csiripelték, hogy ha így folytatjátok nem is lesz, arra jutottam hogy hát... miért ne dolgozhatnátok ti kis gazemberek és tunya hölgyemények az én földemen?

Ha annyira kell a pénz és élettapasztalat, jöjjetek a Horunka közeli szántóimra és itt majd becsületesen megdolgoztok a jussotokért. Le a lazsálással, ki a földre kisparasztok!

Nazo Gazda"

Ahogy olvasom egyre inkább felkelti az érdeklődésemet. Maga a quest annyira nem néz ki izgalmasnak, egyszerű földművelés, de valami kell, hogy legyen a háttérben. Ugyanis ez a küldetés személyre szól nekem, meg a szöveg alapján talán még egy-két embernek. Ráadásul a legtöbb MMORPG-ben az NJK-k nem adnak küldetést maguktól, csak a beprogramozottakat. Persze lehet hogy itt másképp van, de nem hinném. Ami azt jelenti, hogy a program kiválasztott, felülírta számomra a quest-táblát, hogy ne lássam a küldetéseket, és ezzel automatikusan elindult egy küldetés, aminek most kapom meg az első megbízását. Ám legyen, vágjunk bele.
A küldetés egy Horunka közeli farmra szólt, a térképem megmutatta, hogy pontosan hová. Nem volt messze, így reméltem, hogy mob mentesen eljuthatok oda. Persze vészesetben harcolok, de a legelején szívesebben elkerülném, mert itt nem respawnol az ember.
A tanya közelében méretes szántóföld van, az orromat betölti a föld illata. Egészen olyan mintha valóságos lenne... de nem, nem szabad megfeledkeznem arról, hogy ez nem a valóság. Csak egyesekből és nullákból álló világ, melyet az agyunk virtuális valóságként fog fel. Csak egyesek és nullák, amiken az életünk múlik.
A tanyánál már látok egy embert, elég feszülten áll az ajtónál, és dörömböl rajta. Egy íj van a hátán, ami elég ritka látvány. Ráadásul határozottan jobban felszerelt mint én. Gondolom ő is erre a küldetésre jött, mert nem néz ki túlságosan békésnek. Remélem nem egy ...kalap, elég feszült vagyok így is. Odamegyek a közelébe, gondolom nem véletlenül kopogtat az ajtón ennyire, bár ez egy finom szó, mivel enyhén idegesnek néz ki, a valóságban az az ajtó vagy az ökle már széttört volna. A földeken tényleg nincs senki, ráadásul ha jól sejtem akkor egy békés övezetben vagyunk. Úgyhogy oda se neki, csak várok, hogy történjen valami, két méterre az íjásztól, a házfalnak támaszkodva.

- Bakker! - ütöttem bele ököllel a küldetéstáblázatba.
- Már megint elvitték mindet. Ez már a harmadik város ahova jövök küldiért és semmi. - morogtam az orrom alatt és leültem a táblával szembeni padra, ami egy fa árnyékban pihent. Elkezdett korogni a gyomrom, mert már napok óta nem ettem, hiszen egy küldetés sem akadt, amiből pénzt tudtam volna szerezni és abból kaját venni.
- Addig innen egy tapodtat, sem mozdulok ameddig nem lesz egy küldetés. - határoztam el miközben egyre jobban elkezdett korogni a gyomrom. Órákon keresztül ültem és figyeltem a táblát közben persze elhaladt mellettem pár játékos, akik szintén nem találtak küldetést és tovább indultak a következő városba. Kezdtem feladni a reményt, amikor egyszer csak megjelent egy felkérés. Felpattantam és odaszaladtam a küldihez. Elfogadtam amilyen gyorsan csak tudtam és elkezdtem olvasni a részleteket.

"Puhány, léhűtő úgynevezett k-a-l-a-n-d-o-r-o-k!
Hallottam, hogy mostanság sokatokra rájár a rúd, mert mások nem olyan lusták, mint amilyenek TI vagytok, és ezért nem jut nektek munka (hó-ho-hó, igazán jó kifogás)! Hát én gondoltam egy nagyot, itt a sok földem és egyedül bizony nem tudom hamar felszántani. Mivel egyébként sincsen dolgotok és a madarak azt csiripelték, hogy ha így folytatjátok nem is lesz, arra jutottam, hogy hát... miért ne dolgozhatnátok ti kis gazemberek és tunya hölgyemények az én földemen?
Ha annyira kell a pénz és élettapasztalat, jöjjetek a Horunka közeli szántóimra és itt majd becsületesen megdolgoztok a jussotokért. Le a lazsálással, ki a földre kisparasztok!

Nazo Gaza"

- Nincs az az isten, hogy én… - és egy hatalmas gyomorkorgás közbevágott a szitkozódásomnak.
- Oké. Irány Horunka szántói! - kiáltottam teljesen felpörögve bár eszembe jutott, hogy napok óta nem ettem ezért nem igazán tudok majd szaladgálni tehát szépen lassan elindultam a farm felé. A nap magasan fenn járt az égen mikor megérkeztem a földekre legalábbis azt hiszem, hogy ide kellett jönni. Páran már dörömböltek az ajtóban onnan meg csak valami hihetetlenül undorító beteg hangok (pl.: köhécselés és orrszörcsögés) és kutakodás hangja hallatszódott.

Nazo Gazda nem volt sebesíthető. Ezt magam próbáltam ki, miután úgy döntöttem, hogy revansot veszek rajta ezért az egészért. Nem érdekelt, ha esetleg csökkentett xp-t kapok a küldetés végén… még az is felmerült bennem, hogy ezért a küldetésért bizony nem fog tapasztalatpont járni. Egyes sebzésem volt, és abban is biztos voltam, hogy túl sok bőr van a gazda arcán ahhoz, hogy komoly kárt tudjak benne okozni, így hát vállaltam a felelősséget, majd behúztam volna neki. Ha lett volna hatása! Feszültségcsökkentőnek tökéletes módszer volt, de eredményességét figyelembe véve csúnyán alulmaradtam.
Előtte egy lány is odébb taszított, mint közelharcos nyilvánvaló előnyt élvezett az ilyesfajta testi kontaktusokban, és bár életpontjaim nem csökkentek, bizony felfeslett a férfiúi becsületem. Egy lány fellökött!
Nagyon-nagyon rondán néztem rá.
Ráadásul ha mindez nem lett volna elég, az ő módszere sikeres volt, és az ajtót kinyitották neki. Ó, bárcsak ne így lett volna! Nem kellett több egy-két mondatnál, hogy biztos legyek benne: itt valami tévedés lesz. Dicséret, igen, az jár nekem, hiszen az egyik legsikeresebb íjász vagyok a SAO-ban, de mi az a vágott nyelvű irónia, ami kihallatszik a szavak közül?
Persze ezt hiába mondtam el neki, bizonygattam, hogy nem csak a jelenlévőknél, hanem az átlagos játékosoknál is magasabb szintű vagyok, semmi sem hatott rá. Szinte hallottam, ahogy a fejemben megfeszülnek az idegek, miközben lapátot nyomott a kezembe. Lapátot!
Még egyszer megpróbáltam elmondani neki, hogy nekem nem ásásra van szükségem, hanem információkra arról, hogy hol találom a főbosst, és ki végezhessem őt a céhemmel – semmi nem segített.
Soha nem ástam még, városi gyerekként azt sem tudtam, mire is jó az pontosan, amit művelünk vele. Először a többieket figyeltem, hogyan használják, majd én is nekikezdtem. Nem értettem, hogy mi lehet ebben a nehéz. Hiszen el sem fáradok! Hamarosan a többiek már nem bírták olyan jól, mint én, és néhány pillanattal később már az én kezemben sem maradt meg a lapát. Éreztem, hogy mintha más pontokat kezdenék használni hirtelen, hiszen fárasztó volt lenyomni a földbe, ráadásul – és itt jött a csoda – az ásó tönkrement. Tönkrement! Több sem kellett nekem, ha rajtam múlik, kérdezés nélkül próbálom elvenni a többiek eszközeit is, és sorra tönkrevágni őket. Persze közben pihegek, hiszen hiába a magasabb kitartás, ha nincs erőre adott pontom, de azért csak haladnék. És közben nem igazán érdekelne a többiek reakciója sem: ha meg tudom szerezni az ásókat, kapákat, én bizony remekül elszórakozom azzal, hogy módszeresen pusztítgatom őket.

~Elég érdekes társaság gyűlt össze itt a ház előtt. Van egy arrogáns, és agresszív hülyegyerek, ráadásul valószínűleg erősebb is mint mi, egy szintén agresszív csaj, aki próbál az udvariasság mögé bújva minden alkalmat kihasználni ahhoz, hogy bunkó legyen, és rothadt nagyra van magával... és egy szőke srác, aki így első ránézésre a fegyverével az IQ-ja hiányát akarja pótolni. -összegzem magamban, az események hatása alatt, miközben a földön ülök, a háztól már jócskán arrébb.
Ugyanis a kislány, miután megérkezett első dolga volt hogy fellökje az íjászt, ahelyett hogy megkérné, hogy félreálljon, majd jó kislány módjára halkan kopogtatni kezdett. Undorító. A földön fekvő úgy nézett rá, mint aki mindjárt nekiesik. Közben betoppant a szőke srác a pallosával, mit ne mondjak tényleg szép nagy kardja van, de valahogy nagyon nem izgat. Hogy én mit csináltam eközben? Nyugodtan a házfalnak dőlve konstalláltam az eseményeket, és röhögtem magamban rajtuk, gondosan ügyelve, hogy ez ne látszódjon meg az arcomon.
Miután kinyílt az ajtó a mi csodálatos íjászunk nemes egyszerűséggel megütötte munkaadónkat, aki persze sérthetetlen volt, de nem baj, biztos jól esett neki. Munkaadónkat ez nem igazán zavarta, mármint ugyanúgy szörcsögött tovább, és hozzánk vágott egy adag szerszámot, hogy azzal menjünk és álljunk neki földet művelni. A személyisége eléggé katasztrófális lenne, ha ember lenne, de mivel NJK nem érdemes arra, hogy jobban törődjek vele.
A hölgyeményünk egy kapát kapott, mi meg ásókat. A lány hűdejópofinak akart kinézni, és pozitív hullámokat sugároztatott. Gondolom az iskolában is minden tanárnak fényesre nyalta a... na mindegy, ha ő ettől érzi jól magát, tegye. Az íjászunk meg szép beképzelt módon nekiállta ugatni, hogy ő elintézi a bosst a céhével, csak mondja meg hol van!
~Rossz hírem van zsenikém, de most mi vagyunk a társaid, nem a céhtagok. -gondoltam, de nem mondtam ki.
Neki álltunk földet művelni, egyre távolodva a háztól. Amíg a békés zónában voltunk könnyen ment, mert nem fáradtunk, de alig értünk ki, és az íjász kivételével mindnyájan kidőltünk. Ő sem nézett ki csúcsformában lévőnek, de az ásója hamarabb tört el, mint a kitartása. Ezen fellelkesülve, vagy talán a föld illatától részegen kikapta a kezemből az ásót, és gyorsan tönkretette. Engem nem igazán zavart ez, tegye, ha jónak látja.
És most itt ülök, és hallgatom, ahogy ez a csodás íjász-kardforgató páros megint veszekszik, mert nem akarja odaadni neki azt az istenverte kapát, miközben nincs ereje arra, hogy ő használja... de nini, már szét is törte a hölgy, de nagyon nem akarta odaadni, mert hű de fontos volt az az egy értelmetlen ütés. Az eszem megáll.
De a csaj nem bírja tovább, felpattan, és valamit ordítozni kezd a rossz minőségről, majd elszalad a ház felé. Én meg ülök, és kíváncsian várom, hogy itt maradt két társam mit fog kezdeni.

Nem voltunk túl sokan. Voltam én, volt egy idegbajos íjász, egy idegbajos hölgy, és egy látszólag nyugodt fiú. Az íjász kellemesen dörömbölt az ajtón egészen addig ameddig a hölgy egy kecses mozdulattal elsöpörte az útjából, nos, a harmadik fickó meg csak halál nyugodtan nekidőlt a falnak és nézte az eseményeket. Jó sok dörömbölés után megérkezett a munkaadó NJK, akit a kedves íjász barátunk szépen arcon is ütötte, mert ezt biztosan jónak látta.
- Jó reggelt Nazo gazda vagyok. –mondta bár látszott rajta, hogy nem igazán érdekelte az a tény, hogy szépen arcon törölték, hanem megfogott néhány szerszámot és elénk vágta őket.
- Hát ekém az nincsen – röfögött igen boldogan - ezért az URAK ásni fognak és a KISASSZONY meg kapálni. Nézzenek körül, ezek itt a földjeim – mutatott körbe - ássák, kérem, fel akármeddig is tartson, este kapnak kenyeret aztán meg reggel. Ha én tudom csinálni, hát akkor a maguk fajtáknak köpniük-vágniuk kell! – mondta miközben szörcsögve visszacammogott a házba és magára zárta az ajtót. Amint eltűnt mindenki előhívta a menüt és kereste a küldetés leadása funkciót, de senki sem találta ezért mindenki felkapott egy ásót és nekiindult a földnek. A hölgy szemében ismerős lelkesedést láttam, nagyon olyan volt, mint amikor én harcolni indulok.
- No, de uccu, neki! - mondtam miközben nyújtózkodtam, majd felkaptam egy ásót és irány a föld! Anyám konyhája miatt sokat ástam a kertben, mert mindig azt mondta " Az a finom zöldség, amit szeretettel gondoznak. " bár nem zöldségeket kellett gondozni ásásban sem voltam járatlan. Teljes erőmből elkezdtem felásni a földet bár egy kis idő múlva elkezdtem lelassulni és éreztem, hogy fáradok. Egy tíz perc után annyi energiám maradt, hogy befeküdjek egy fa árnyékába. Körbenéztem és meglepetten láttam, hogy már csak az íjász van talpon, de nem sokáig, ugyanis eltört az ásója. Felénk fordult és láttam rajta, hogy meg akarja szerezni a mi szerszámainkat. Először a hölgytől próbálta meg elszedni i lovagias módszerrel mire a hölgy leordította a fejét.
- Te mégis mit gondolsz magadról? Attól, hogy egy picivel magasabb szintű vagy nálunk még nem teheted azt, amit csak akarsz ráadásul ezzel a viselkedéssel nagyon hamar ellenségekre is szert tehetsz. - mondta majd belevágta az ásót a földbe, ami azzal a lendülettel szét is tört. A hölgy kissé meglepődve bámulta a szerszámát majd felállt, kihúzta magát és megszólalt.
- Rosszak a szerszámok! Megyek, kérek újakat a gazdától. - mondta majd sietett a viskó felé.
Én felálltam leporoltam a seggem megfogtam az ásót a nyakamba tettem és úgy ahogy van széttört.
- Na, már csak ez hiányzott az enyém is. - morogtam miközben a hölgy után szaladtam,mert nekem is szükségem lett volna új szerszámra.

Rákaptam az ásásra, ez megfellebbezhetetlen tény volt, de nem azért, mert annyira élveztem volna, hanem mert hatásosnak bizonyultam az eszközök módszeres tönkretételében. A sajátomat már kipipálhattam, egy srácét szintúgy, a lányé volt a soros. Két ásó már megvolt, most jöjjön a kapa.
– Az állításod helytelen – toltam feljebb a szemüveget az orromon. – Nem picivel magasabb szintű vagyok nálatok. Szerény véleményem szerint éppen kétszer olyan magas szinten állok, mint ti. – Nem láttam rá a szintjeikre, de valószínűsítettem az eddigi információk alapján, hogy ők még egyes szinten állnak, míg én kettes vagyok. Ha jobban belegondolunk ez tényleg kétszer akkora szint, más kérdés, hogy nem igazán oszt, nem szoroz az eredményeinken. Mondjuk az biztos, hogy én már jó úton haladok a kijutás felé. – Gondold már végig, mit beszélsz! Szerinted most melyikünk szerez magnak veszélyesebb ellenfelet? – mondtam neki haragtól fuldokló hangon. A szememben jó úton haladt afelé, hogy egy esetleges harcban ne őt próbáljam meg fedezni a nyilaimmal.
A kapa kérdése közben tárgytalanná vált, mivel helyettem is törölte a rendszerből. Tettét fanyar mosollyal jutalmaztam. Gratulálok! – gondoltam magamban, majd nem sokkal később ugyan ezt el is mondtam hangosan, amikor a lány elindult visszafele. Időközben az utolsó ásónk is tönkrement. Örült a szívem! Bíztató pillantást küldtem a fiú felé. Kár, hogy megint elfelejtettem használni a tekintetem, a yagan viszont nem volt képes ilyesmi közvetítésére. Így úgy tűnhetett, mintha hálás lennék a földre. Mindegy.

Mi lehetett volna a következő lépés? Az eszközöket akartam tönkretenni, nem érdekelt különösebben, hogy felássuk a földet, így amint elfogytak a lehetőségeim, egy ideig szerencsétlenül álldogáltam, majd úgy döntöttem, hogy nem bízhatom a lányra az új eszközök szerzését. Igen, utánuk kell mennem nekem is! Épp indultam volna, amikor a yagannal csodálkozva nézhettem végig három mob megjelenését. Amennyire a gyorsaságpontjaim csak engedték, íjat ragadtam, tüzeltem… és közben bőszen értetlenkedtem magamban. Mi ez az egész? Hiszen nem lett előtte itt semmi elpusztítva. Sőt az övezet egy része még védett is volt!
A három vaddisznó nem jelentett kihívást. Hátrafordultam, hogy a velem maradt fiúra lessek: mit vett észre az egészből, és ő is csodálkozik-e? Szólni azonban már nem volt időm, ugyanis újabbak jelentek meg, és még több. A kezemben volt már az íjam, hát nyilat illesztettem rá, majd lőttem egyszer… lőttem kétszer… majd abbahagytam. Kíváncsian néztem, hogy mi fog történni. Csak el tud bánni a maradékkal a srác is.
– Először zéró. Majd három. Most hetet számoltam – összegeztem hangosan is a látottakat. – Mi van, ha folyton egyre több lesz? Ha harmadszor is respawnolódnak, ne nyúljunk hozzájuk! – adtam ki az utasítást. Nem mintha én lettem volna a főnök…

Az íjász és a csaj persze képtelenek voltak abbahagyni a vitatkozást.
-Az állításod helytelen. Nem picivel magasabb szintű vagyok nálatok. Szerény véleményem szerint éppen kétszer olyan magas szinten állok, mint ti.Gondold már végig, mit beszélsz! Szerinted most melyikünk szerez magának veszélyesebb ellenfelet?
~Ami k*rva nagy teljesítmény egyes szintűekkel szemben... Attól az még egy szint különbség. F*szkalap. -vontam le a következtetést. Bár abban igaza van, hogy helyre tette a csajt. A hölgy túlságosan forrófejű, és túlságosan azt hiszi, hogy ő a világ közepe (na nem mintha a szemüveges nem ezt hinné). Ráadásul nem éppen a legbölcsebb dolog a legerősebbel összeveszni, pláne ha az az az ember, aki fedezni fogja a csapatot egy esetleges harcban.
A vitájuk hamar értelmetlenné vált, mivel összetörték a kapát, és a kardforgató felpattant, hogy szerezzen másikat. A pallosos fickó követte, miközben ő is összetörte a kapáját.
~Na most hogyan tovább? -mormolom magamban, továbbra is a fűben ülve. Itt hagyhatnám az íjászt, és átpártolhatnék hozzájuk... de akkor az íjász teljesen elszakadna tőlünk, ráadásul nagyobb a kockázat a veszteségre, ha valamelyikünk egyedül van. Nem mintha nagyon a szívemhez nőttek volna, mert egyáltalán nem, de ettől függetlenül jelenleg a társaim. Stratégai ártalom, de nagyon nem szeretek egyetlen „társat” sem veszteni. Tehát maradok.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy az íjász előkapja a fegyverét, és attól, ami neki előre van kilencven fokban oldalra kilő egymás után három nyilat. Amikor odanézek három vaddisznó tör szét.
Felpattanok, és gyorsan körülnézek, miközben sebesen jár az agyam. Először is, használjam-e a képességemet? Nem látom úgy, hogy túlságosan szükséges lenne, mivel eléggé jól láthatóak a mobok itt, nem tudnak nagyon rejtőzni. Továbbá úgyse hallgatna arra amit mondok. Másodjára, mi a fene ez az íjász? Tökéletesen merőlegesen lőtte ki halálos pontossággal a nyilait! Ennek a csávónak nincs fókusza? Lehetetlen hogy így lássa a távolságot és a célpontot a szeme sarkából! Lehet hogy tényleg nincs fókusza? Nem tudom, nem lehetek ebben biztos, de erre mindenképpen figyelnem kell. Ha így van az hatalmas előnyt jelent, és a képessége erőteljesen hasonlítana az enyémre... bár én nagyobb területet látok be, és síkban, de ettől függetlenül területi skill mindkettőnké. Minden esetre úgy kell tennem mintha ötletem sem lenne, amivel még tesztelhetem is az elmélet helyt-állóságát.
Alig egy pillanat telt el, és máris újabb hét mob spawnolódott. A vaddisznók felénk rohantak, a társam kilőtt két nyilat, ezzel elintézve kettőt, de ezután leeresztette az íját. Talán tesztelni akarja a képességeimet? Ötletem sincs, de nincs időm gondolkodni. Előkapom a kardomat, és előre vetem magam. Félrelépek egy vaddisznó elől, majd egy gyors mozdulattal végigvágom a gerince mentén, egy csapással elintézve. A maradék négy felém iramodik, és hátrálásra kényszerítenek. Kivédem kettőnek a támadását, átugrok egy harmadik felett, és azt is levágom, majd földet érve arcon rúgom a negyediket. Az hátratántorodik, és lemegy egy kicsi az életcsíkjából. Az egyik már visszafordult és nekem ront, félreütöm a fejét a pengémmel, és elvágom a torkát. Kettő van hátra, de a két oldalamon. Ha valamelyikre fókuszálnék akkor a másik elintézhetne... úgyhogy csak egyetlen dolgot tehetek.
Amint nekem rontanának előrevetem magam és bukfencezek, a kettő egymásnak rohan, és összeakadnak a szarvaik. Megpördülök, és egyetlen suhintással véget vetek a dolognak.
-Először zéró. Majd három. Most hetet számoltam. Mi van, ha folyton egyre több lesz? Ha harmadszor is respawnolódnak, ne nyúljunk hozzájuk! -mondja komoly arccal.
-Szép terv meg minden, de ezek is automatikusan támadtak minket... inkább egy harci stratégia kéne. Elég jól bánsz az íjjal, ráadásul nagyobb a ranged is egyértelműen. Tehát te tudsz gyorsabban pusztítani kettőnk közül. Én viszont gyors vagyok, és elég jól mozgok. Tehát a tervem a következő: legközelebb ha megtámadnak minket, bárkik is, elvonom a támadók figyelmét, és lekötöm őket, amíg te leszeded őket. Én a védekezésre és kitérésre fogok koncentrálni, pusztítást ne várj, de bőven tudom őket annyira harassolni, hogy leszálljanak rólad, amíg one hit-eled őket. Bár tény, hogy egy lovag erre jobb lenne, de sajnos be kell érned velem. Megfelel?
-Ja, és nagyon úgy néz ki, hogy egymásra vagyunk utalva. Úgyhogy akár meg is ismerkedhetnénk. Én Ilaszior vagyok, kardforgató, egyes szintű.

Szépen lassan követtem a kardforgató hölgyet, aki dühös léptekkel előttem sietett és közben valamit morgott valószínűleg az íjászról, akivel az imént összeveszett. Mikor odaértünk a házhoz az ajtó tárva nyitva állt és üres volt a ház.
- Nazo úr, itt van? - kérdezte a hölgy miközben kopogtatott a nyitott ajtón, amit kicsit furcsálltam, hiszen ha az nyitva van, akkor nincs értelme kopogni. Mikor beljebb ment én is követtem és bár nagy rumli volt bent Nazo gazda sehol se volt. A hölgy elkezdett körbekémlelni és meglepő módon csak akkor vett észre engem. Mondjuk tényleg nem beszéltem az az idő alatt ameddig ide értünk, de azért szerintem halható, ha valaki jön mögötted.
- Segíts nekem a kutatásban! - utasított engem és mivel nem vagyok egy nagy vitakedvelő ezért inkább nekiálltam keresni szerszámot, legalábbis ha azt kell keresni, hiszen azok szépen eltörtek nemrég. Először az egyik szekrényt néztem meg, de pár szakadt ruhán kívül semmi hasznosat nem találtam. Sajnos nem találtam semmi használhatót a szekrényben ezért elindultam az ágy felé hátha találok valamit az alatt mikor odaértem az ágyhoz egy hatalmas csörrenést halottam mire megfordultam azt láttam, hogy a hölgy lehajolt azért, hogy összeszedjen valamit.
- Oh… hát persze! Mindig elfelejtem, hogy ez nem a valóság. - mondta miközben felállt és a haját a füle mögé tette a haját. Az ágy alatt sem volt semmi ezért gondoltam megnézhetnénk, kint de a hölgy megelőzött.
- Nézzünk szét kicsit odakint is. - mondta mielőtt még megszólalhattam volna. Mikor kiértünk megpillantottunk néhány csillogó tárgyat a fűben, amik edényekre hasonlítottak, de nem ez volt a lényeges, hanem az, hogy hirtelen disznóröfögést hallottam mögülünk. Mire megfordultam a kardforgató hölgy kivont kardal állt szembe két disznónak, de nem volt időm figyelni, mert a másik három felém száguldott. Nem tudtam volna félreugrani, mert egyszerre jöttek és őszintén nem is akartam elmenekülni.
- Végre eljött a te időd. - suttogtam miközben a pallosomért nyúltam. Már csak két méter választott el a száguldó disznóktól, de én higgadtan vártam őket. Egy méterre voltak mire én felkiáltottam.
- Gyertek csak husik! - kiáltottam majd megszorítottam a kard markolatát és lesújtottam a középső disznóra. Szinte halottam, ahogy a koponyája kettéválik, de sajnos csak azt az animációt láthattam, hogy kettészakad a kicsike. A másik kettő elszáguldott mellettem, valószínűleg arra számítottak, hogy a középső be fog találni és ők csak a kikerülés megelőzésére voltak ott. Belenéztem a szemükbe, de sajnos nem láttam semmit, mert ezek csak agyatlan animációk.
- Itt az ideje egy kis hentelésnek! - üvöltöttem miközben a másik kettő felé vetettem magam. A második disznó megpróbált megfejelni, de a pallos lapjával hárítottam az ütést, de eközben a harmadik hátulról belém rohant, amitől én elestem és a kard is kirepült a kezemből.
- Te kis sunyi szemétláda! - kiabáltam rá a disznóra miközben odagurultam a pallosomhoz. Ismét az előző csellel próbálkoztak, de nem jártak túl sok sikerrel, most nem a lappal védtem, hanem a pengével. Szaladt és szaladt a kis butus egyenesen bele a pallos pengéjébe, ami által önmagát vágta ketté. A másik kis sunyi hátból akart támadni, de tanulva az előző hibámból felugrottam az égbe és a képességemet használtam. A kardom elkezdett citromsárgán fényleni én pedig a fejem fölé emeltem, hogy teljes erőmből tudjak lesújtani a kis cocára. Körülbelül két másodperc volt ameddig átszaladt alattam, és én rácsaptam a fejére a pallos lapjával. Kicsit eltúloztam az erő beleadást én csak kábítani akartam, de sikerült beleépíteni a földbe. Míg kábult volt a fejére csaptam a pallossal mire az szépen kettényílt.
- Knock Out! - kiáltottam boldogan és a pallosomat az égbe emeltem. Boldogan láttam, hogy a hölgy is végzett a másik kettővel és nem esett bántódása. Túl korai volt az örömöm, mert bár komolyabb bajunk nem lett a játék ismét lespawnolt öt disznót.

Első körben az volt a terv, hogy amíg a másik fiú dolgozik, én azt fogm megfigyelni, hogyan respawnolódnak a mobok, de helyette csak yaganommal hesszeltem a környezetet, a tekintetemmel cserébe elismerően néztem a srác ügyeskedését. Láttam már az elsajátítható képességek listáját, mivel akartam vásárolni magamnak, és ott találkoztam az Akrobatikával. Biztos voltam benne, hogy a srác nem sajnálta rá az aranyát, és ilyen lehet, ha valaki első szintű… Bár ennek ellentmondott, hogy még a srác se több, tehát aligha lehetne ilyesmikre zséje… Fogalmam sincs. Merengésemből arra ébredtem, hogy taktikai beszámolóval traktál. Végighallgattam, mert nem akartam megsérteni – ha már így egymás mellé hozott minket a sors.
Nem volt végülis jobb ötletem, és a srác szavai nem tűntek hülyeségnek. – Rendben van – adtam meg magam kis gondolkodási idő után. – Nézzünk utána a többieknek. Semmi kedvem lelkifurdalást érezni, mert a csaj kicsinálta magát. Úgy tűnik, hogy bele kell törődnöm: ez egy ilyen küldetés. Nem fűlik a fogam a logikátlan eseményrendszerhez, de talán jobban ki tudunk jönni belőle négyen. – Nem néztem felé, amikor elindultam abba az irányba, amerre távoztak, de reméltem, hogy követ, és nem csak áll egyhelyben, bíztató szavakra várva.
– Ranmaru vagyok, íjász. A lovagok megfigyelésem szerint túlpontozzák az életüket, és nem adnak gyorsaságra vagy a kitartásra, míg nekünk most mindkettőre szükségünk van. Ebből a szempontból most sokkal jobb vagy ilyen szerepre, mint egy lovag. – Ez tényleg nem volt több, mint szimpla megállapítás, amit a kunyhó felé vonulva mondtam el neki. A yagannal figyeltem közben a távolban termő vaddisznó-csapatokat. Nem volt kedvem lődözni rájuk, hiszen én vetettem fel, hogy ne nyúljunk megint hozzájuk. Egyelőre elég az akcióból – gondoltam naivan, de nem sokkal később megláttam a hatalmas vaddisznót, távolabb pedig a másik duót.
XP! – gondoltam, majd Ilaszior felé fordulva csak ennyit mondtam: ahogy megbeszéltük!, és megfeszítettem az íjamat, amint fény jelezte, hogy sebzésokozásra kész, el is engedtem, majd nyúltam a következőért. Úgy számoltam, hogy két nyíllal többet nem igényelhet. Mostani értékeimmel a szimpla vaddisznókat is felülütöttem, akkor két nyíllal talán már azt is leterítem. Max három. Nem lényeges, hisz Ilaszior úgyis lefoglalja, amíg én csak lődözök.

Valami rejtélyes oknál fogva még mindig bíztam a rendszer „logikai helyességében”. Jól kellett, hogy számoljak.

Az íjász végül elfogadta a tervemet, bár nem úgy nézett ki, mint akit nagyon érdeklik az ilyenek. Végül kitalálta, hogy keressük meg a többieket, mielőtt kicsinálják magukat. Ezzel az ötlettel mélyen egyetértettem, mivel a párosuk nem úgy nézett ki mint ami hű de sokáig képes talpon maradni, illetve mi voltunk az erősebb csoport, tehát alapból meg kell őket védenünk. Közben megtudtam ezt-azt a társamról. Ranmarunak hívták, és elmondása alapján hasonló véleménye volt a pontrendszerről mint nekem. Az életerő nem minden, ha nem tudsz kitérni a támadások elől, vagy nem tudsz sokáig harcolni akkor hamarabb meghalsz, mint egy kitartó és gyors karakter. Az MMORPG-kben mégis a lovag szokott tankolni, aminek több oka van. Először is, a legtöbb gyors karakter inkább sebez, mintsem tankol. Másodszor, ritka az olyan aki bevállalja egy karddal a tankolást, mivel nincs meg az az önbizalma. Harmadszor, a lovagok teljesen értéktelenek lennének ha nem tankolnának, mivel a fő damage forrás a melee ad karakterekben rejlik, illetve taktikai okok miatt a rangedekben.
Ranmaru tényleg nem nyúlt az íjához, de nem is forgatta a fejét, hogy van-e körülöttünk ellenfél. Ez talán egy újabb bizonyítéka annak, hogy látási képessége van, vagy csak szimplán annyira öntelt, hogy nem tartja fontosnak körülnéznie?
Ám amikor már a ház közelében egy hatalmas eddigieknél nagyobb disznót látott meg (és a másik kettőt valamivel hátrébb, bár nem biztos, hogy látta őket) már nem állta meg, hogy ne támadjon.
-Ahogy megbeszéltük! -kiáltott fel.
Én odarohantam a disznóhoz, kurjongattam, füttyögtem, illetve felkapott földgöröngyökkel és kövekkel dobáltam, hogy rám figyeljen.
És most itt rohangászok körbe-körbe, ugrálva, elterelve a figyelmét, remélve, hogy Ranmaru leszedi, mielőtt még elfogy a kitartásom, vagy mielőtt őt veszi célba. Nem vagyok biztos abban, hogy ha közel érne hozzá akkor akár egyikünk is élve távozna. Muszáj kitartanom.

Ilaszior remekül végezte a munkáját, meg voltam elégedve vele, hiszen amíg ő elterelte a vaddisznó figyelmét, addig az én nyilaim szép sorban ékelődtek bele a vadállat bőrébe. Nem kellett zavartatnom magam, kényelmesen lődözhettem. Tény, hogy nem volt így a dologban különösebb kihívás, de azért egy-két alkalommal el tudtam volna ezt még képzelni.
Talán nem az én nyilam volt az, amelyik végső csapást mért a disznóra, de ez nem is jelentett különösebb problémát: végülis lassan a hármas szint küszöbén álltam, nemhogy a kettes szintért kéne küzdenem. Nyugodt szívvel hagytam meg Trisnak az expet. Nem tűnt rossz kardforgatónak, ennyivel támogatom őt.

A yagannal lettem figyelmes arra, hogy nem a mi csatánk az egyetlen érdekes dolog. Konstatáltam, hogy a lány sem pusztult még el, és a fiú is vele van, hiszen előbbi még segíteni is próbált... nagyon látszott még rajta, hogy egyes szintű, hiszen nem mert beleavatkozni a csatánkba. Tényleg jobb is volt ez így.
Fókuszom viszont egy idő után a fiún állapodott meg: láttam, hogy a menürendszere felvillan, de nem igazán tudtam mit kezdeni az információval. Arra számítottam, hogy talán így halad majd tovább a játék, ez lesz az újabb lépcsőfoka a küldetés teljesítéséhez vezető rögös, logikától mentes útnak. Elolvasni a kiírásokat ilyen távolságból lehetetlen volt. Főleg, hogy felém szürkítve mutatta, fordított írással.
Épp oda akartam kiabálni hozzá.
De aztán a hang bennem szakadt.
A lábam földbe gyökerezett.

Tompa aggyal néztem, ahogy Rita előrebukik, negyedik társunk pedig csatába kezd egy olyan lánnyal, akinek a mozdulatait még én is nehezen követtem. Ha a srác, Tris is egyes szintű volt, akkor kevés esélyt adtam neki a csatában. És hamarosan be is igazolódott a felvetésem, alig szívdobbanásnyi idő múlva: komoly vágást vitt be a lány a mellkasára. Biztos voltam abban, hogy biztonságos meccset állítottak be, így már el is indultam, hogy üdvözöljem új csapattagunkat: nyilván azért jött, mert ő is jelentkezett a küldetésre, és gyorsaságával ígéretes partnernek tűnt... Egyet, ha léptem, amikor Tris pixelekre bomlott. Én pedig ott álltam, levegőhöz alig jutottam. Teljesen megbénított a látvány. Ilyennel még soha nem találkoztam!
Képtelen voltam bármit is kezdeni magammal.
Nem tudtam, mit tegyek.

Nem csak a lány hívta le a menürendszerét, hanem én is: revansot akartam. - Hárman megöljük! - lihegtem a többieknek, miközben kiválasztottam a csatanemet, és küldtem volna az invitálást... de a lány eltűnt.
Ott álltam, odafagyva a pillanathoz, a menürendszerem elől. Lassan kiléptem belőle, majd Nazo gazdát tudattalanul ignorálva Tris hült helyére futottam: hátha valami trükk az egész. Nem akartam hinni a szememnek, a földet vizsgálgattam... Hátha csak trükk!

Felfordult a gyomrom. Az agyam veszettül keresett valami értelmes pontot ebben az egész küldetésben, amit megragadhat, és belekapaszkodhat, hátha abból kiindulva végig lehet követni az egész eseménysorozatot valamilyen kitekeredett, beteges logika mentén, és végre meg lehet látni, hogy hová is tart ez az egész, mikor lesz vége. De hiába kattogtam, egyszerűen nem jutott eszembe, még egy darabka elejtett mondat sem, hogy mi lehetett a célja a küldetésnek. A föld felszántása? Ugyanmár, hiszen az eszközök tönkrementek, így lehetetlen volt a megművelés. Talán a mobok eltakarítása? Semmiképp, akkor nem respawnolódtak volna. Legalább a küldetés elvégzésének idejére leállt volna az újratermelődésük? Hát akkor? Hát akkor! Hát akkor?!

Ott térdeltem Tris helyén, és még csak a testét sem tudtam megérinteni, hiszen minden-minden pixellé változott. A ruhái, az eszközei, a teste. Semmi nem maradt belőle. Tényleg meghalt? Vagy csak felébredt otthon az ágyában? Egyáltalán volt hol felébrednie, milyen helyen élt ő eredetileg?

Fulladoztam a rám törő érzelmek súlya alatt, a legtöbbjüket definiálni sem tudtam volna, nemhogy feldolgozni, vagy megérteni, hogy mit is jelentenek. Talán soha nem szaladt át a fejemen ennyi gondolat, nem éreztem ennyi mindent, nem voltam annyira leblokkolt, mint ezekben a pillanatokban.

Mozgásra lettem figyelmes, SAO-ban lassan kialakuló reflexeimmel egyből fókuszt helyeztem arrafelé, hogy lássak: és megint csak alig akartam hinni a szememnek. Odakaptam az arcom, hogy minél több részletet lássak tisztán: újabb bődületes baromságok indultak itt meg. Rita felé tekintek, de közben nem veszem le a szemem a formálódó lányról sem.
Egy ötlet jut eszembe.
Belekapaszkodom.
Semmilyen más logikus magyarázata nincs ennek az egésznek.
Igen, ez lesz a megoldás!
– Te csak egy vírus, vagy igaz? Vagy valami hacker? Egy zavar a rendszerben? Elhárítás előtt álló hibaüzenet? Mi?! Az vagy, igaz? – Nem lehet más. Ezzel bíztatom magam. Kell lennie logikának ebben az egészben!
Az íjam készenlétbe helyezem. Automatikus mozdulat, ahogy nyilat helyezek rá. Nem érhet felkészületlenül semmilyen támadása! Kettes szintű vagyok. Engem nem érhet felkészületlenül semmilyen támadás! Semmilyen!