[Küldetés] Kapocs

Hisamét szabadítottuk az ágak fogságából, a sárkány viszont nem szólt és némi szégyent is véltem felfedezni a tekintetében, de csak a pikkelyeit simogattam, nem hallattam a hangom. Erős volt, tudtam, hogy a következő sikerélményénél már feledi is az itt történteket.
- Szép volt. – dicsértem meg közben Shukakut és Timudust, hisz nélkülük félő balul sült volna el a küzdelem. A kígyó mérge úgy tűnt időközben, hogy már nem volt tovább hatással rám, mi némi megnyugvással töltött el.
Furcsán viselkedett a fiú. Ez eddig passzív viselkedése után különös mód volt lelkes a győzelmet illetően és hamar kiderült, hogy nem csak a sikerünknek örült annyira. A kígyóját emelte ki egy kőhalom alól, azonban úgy tűnt, hogy a pikkelyes csúszómászó már nem viszonozta annyira a széles vigyort, sőt, mintha szabadulni is akart volna. Az előbbi félretekintésének nem fordítottam annyira nagy figyelmet, gondoltam félt tőlünk, ugyanakkor látva a mostani reakcióját is, mintha nem is a fiú lett volna a gazdája. No mindegy. Egyszerűen vontam a vállam, hisz úgy tűnt teljesítettük a küldetést. A fiú eddig is más volt, mint a többség, így ez sem lepett meg annyira, hogy problémázzak miatta. Fordultam, szóltam volna Shuhoz, hogy menjünk, hisz felfedeztünk egy mobot, tudassuk másokkal, de a lányt nem hagyta nyugodni Kobura viselkedése. Nem vettem észre, hisz nem vele foglalkoztam már, azonban megjelent egy lándzsa az ez eddig fegyvertelen fiú kezében.
- Hisame. – szóltam neki és intettem, hogy álljon készen, mert féltem és rossz érzés kerített a hatalma alá, hogy Shu feléjük közeledett. Már szinte elküldött minket a „megbízónk”, lehet hagyni kellett volna ezt ennyiben.

A mögénk kerülő Shukaku pár szava elég volt, hogy kiváltsa azt Hisaméből, mit ki kellett most. Hátrébb léptem, amolyan óvó mozdulatként tette tenyerem Shu mellkasa elé, hisz eszem ágában sem volt megállítani a sárkányt. Részben mert kíváncsivá váltam, részben mert talán nem is tudtam volna állítani őt. Két lábán ágaskodott és a szárnyait tárta előttünk, hogy nagyobbnak, ijesztőbbnek látszódjon. Üvöltése messze visszhangzott és érezni lehetett benne iménti sérelmeit, miként tehetetlen volt az ágak fogsága alatt. Ha figyelt ránk a velünk levő lány, úgy neki némán intettem, hogy álljon mellénk, legyünk együtt.
- Beszélj! – ereszkedett négy lábra és lépett közelebb a fiúhoz – Válaszolj Shukaku kérdésére. Hol a gazdája? Mi történt vele? Mi akarsz tőle?
Nem foglalkoztatott különösebben a fiú, hisz ha az imént a két lány nem foglalkozik vele, én már messze jártam volna, azonban most hogy kiderülni látszott az átverés, én is másképp álltam a dolgokhoz. Sosem szerettem, ha ostobának néztek, ha saját érdekből kihasználták a tudásom. Segítettem majd mindig, ha kértek, nehezen mondtam nemet, de volt egy határ, mi most csúnyán át lett lépve.
A kígyót akarta, érte jött el eddig, azonban most nálunk volt, Shu őrizte őt az ölében. Nem vártam válaszokat, ismerve a fiú eddigi stílusát, hamarabb mondtam volna, hogy támad, mintsem hogy kielégít minket a válaszokkal.
- Hisame, csak óvatosan.
- Ja, rendben. – köpött felém két szót, hogy tudassa hallott engem, de nem úgy tűnt, hogy változott bármi is a hozzáállását illetően. Mutatni akarta magát, mutatni, hogy ő is ért valamit. Bár Shu mögé bújt mintegy fedezékként tekintve rá, úgy tűnt, hogy ez nem volt elég a számára.

- Olyat kérdezünk, amit már tudunk? - ismételtem a szavait, karba fontam a kezeimet és ujjaimmal az állam simogattam – Mh. Mit kérdeztünk? Hol a gazdája? Mi történt vele? Mit akarsz tőle? Honnan tudnánk ezt?
Talán valamelyest hangosan gondolkodtam, de nem zavartattam most magam miatta. A fiún kívül nem láttunk mást és ő sem mondott semmit nekünk.
- Várjunk, egy vörös hajzuhatag, egy kereső lány. – ugrott elém a kép és fordultam a többiek felé - Van egy ötletem, talán, de mit is mondott? Mikor narancs lesz az ég. Mikor lemegy a Nap? Talán. Menjünk, ámbár még egy perc. – léptem előrébb - Valóban, igazad van, az indikátor szín itt nagyon fontos. – magabiztos volt a fiú, így magabiztosságot kellett mutatnom nekem is, hogy megtörjem akár egy pillanatra is – Azonban látszik, nem látod a helyzetet. Idomár vagyok, ám ez nem jelenti azt, hogy ő, ez a nagy bestia, sárkány, jégcsoda, vagy épp nevezzük most Hisamének, az irányításom alatt van. Rég elrontottam a nevelését, szabad akaratú és bizonyítani akaró állat áll most előtted, ostobaságot csinálsz, de asszem ez már nem az én bajom. Menjünk. – kapaszkodtam Hisame szarvába és úgy fordítottam magammal a többiekhez, miközben azért próbáltam nyugalomra inteni – Shu, te fel Hisamére a kígyó, bocsánat, Koburával. Timudus mellettem és te is gyere. – mosolyogtam a harmadikunk felé, hisz most társunk volt ő is – Van egy ötletem, tippem talán, menjünk vissza a városba. – és várjunk, de ezt már nem akartam mondani nekik. Abban sem voltam biztos, hogy az a lány Koburát kereste és abban sem, hogy újra ugyanott jelent volna meg, de másra nem tudtam gondolni, hisz a fiú szavai ezt idéztették elő velem.

- De, elméletileg látják, azt hiszem. – válaszoltam Sayának, hisz kérdezett, majd hallgattam a fiút, kinek eleinte háttal álltam. Jól ismert türelmem volt, de kezdett idegesíteni már engem is. Eddig nem értettem a többieket, tán lassan értem fel hozzájuk, de röviden most már nekem is elegem volt belőle.
- Taps? – kérdezett Hisame – Induljunk?
- A fenébe. – gyorsan fogtam meg Shut, ha mászott volna a sárkány hátára. Azt mondtam neki, hogy legyen Hisame hátán, de most még sem tűnt olyan jó ötletnek ez. Láttam a lányom pillantását, tudtam mi következett és nem örültem neki.
Egy üvöltés, mi nem volt szép, nem erősített, nem ösztönzött senkit sem. Rázott a hideg. Inkább volt ijesztő és félelmetes a hang. Elfogyott Hisame türelme, mit nem róttam fel neki.
- Hagyj békén minket! Elég volt belőled! – üvöltött még egyszer és a szárnyát tárva fordult a fiú felé.
Talán a fiú felém intézett szavai zavarták meg jobban, talán elege lett így már a mai napból, talán az iménti küzdelem is sokat tolt rajta, hogy elérjen ide. Sok mindent fel lehetett volna írni a listára és itt volt most a megfelelő alkalom, hogy kiadja ezt magából. Indikátor szín? Egy sárkányt ilyen apróságok nem foglalkoztatnak, hát még ilyenkor.
- Hisame. Csak óvatosan.
- Ja, az leszek.
Ha meg lett volna a termete, úgy kérdés sem lett volna, hogy keresztbe nyelte volna le a fiút, de ilyen „kicsiny” méretekkel csupán csak a szarvaival akarta öklelni a testet. Nem akartam megállítani, egyszer már megtettem, részemről elkönyveltem, hogy én megtettem mindent, a továbbiak nem lesz bűntudatom.
- Egy pillanat. – szóltam a többiekhez, de úgy gondoltam tudják, hogy mire gondolok.

- Majd elgondolkodom rajta Shu, ha megvertem. - kerülve a lányt állt elé - Nem kell a bocsánata. Már nem! - és folytatta onnan, hol félbe szakította Shu.
Kedves volt tőle mindez, hogy újabb apróságot osztott meg az életéről, de mindez most nem tudta csillapítani Hisame dühét. Félreértés ne essék, tisztelte őt a lányt, figyelt rá, de most nem volt mit tenni ellene. Meg ragadtam Shu karját, talán kicsit akaratosan is és úgy húztam hátrébb pár lépésnyit, míg a másik kezemben a kapott kígyót tartottam.

Azt mondanám, hogy nem fogtam fel a történéseket, vagy inkább csak nem akartam. A két szememmel láttam, hogy mi történt, miként hullott pixeljeire a fiú, miként vált semmivé előttünk, de nem reagáltam le, csak mozdulatlanul tekintettem előre. Észre nem vettem, hogy a kígyó harapva menekült a kezemből, észre nem vettem, hogy az eddig nehezen tartott Shu is szabadult és az sem tűnt fel, hogy szinte Timudus is hasonlóképp tett, odébb állt mellőlünk. Csupán csak Shu sírása vonzotta a figyelmem, de nem siettem hozzá, hogy védelmezőn öleljem, hogy felállítsam a földről. Ő ébresztett fel, a keserves hangja zökkentett ki engem.  Léptem egyet, hogy a tehetetlenségembe ne boruljak fel, de remegett a lábam. A halál óta mintha megállították volna az időt, nem, csak lassították azt és a hangok erős, búgó zajként folytak egybe, de Shu hangja megtörte ezeket, a lány pillantása, a könnyes szemei igézőek voltak, cselekvésre késztettek.
Mit lehetett tenni? Semmit. Késő volt bármit is tenni. Egy egyszerű véletlen, súlyos, nem kívánt következményekkel. Kétségbe estem, Hisame tette az én hibám volt. Lehetett volna a sárkányt hibáztatni, tán mások így is tettek volna, de én rontottam el. Egy Apa nem hibáztatta a lányát, azonban nem álltam úgy védve elé, mint ahogy a kését ragadva azt Shu tette.  Talán helyettem cselekedett.
- Mit csináltál Hisame? – álltam mellé. A kérdésem nem volt hangos, nem tükrözött semmi érzelmet.
- Nem… - a hangja megakadt – Nem tettem semmit sem. Csak… - és nem folytatta.
Véletlen volt, ahogy azt Shu is mondta, de egyszerűen nem tudtam nyugtatni őt, nem tudtam most a pikkelyeire tenni a kezem.
- Bocsánat.
- Sajnálom.
Többet nem tudtam szólni. Egyszerűen nem jöttek szavak a számra, nem tudtam mit mondani. Menekültem most volna én is, ha tehettem volna, de úgy a helyzet csak tovább romlott volna. Csak azért nem sírtam, mert sírt helyettem más.