Benn a sárkány, kinn a farkas avagy Hinari vs. Askr

Pihenésre vágytam. Valamire, ami kicsit kizökkent, és elfeledteti velem a monoton, mobölős hétköznapokat, melyek a szintemen lassan már olyannyira könnyedén és reflexből mentek, hogy még gyakorolni sem volt érdemes ellenük. Így nem fejlődtem semmit. Lelassult a szintesedés, abban a pillanatban, hogy utolértem és lehagytam az aktuális, még élő boss szintjét. Időarányosan egyre többet kellett volna a mezőn töltenem ugyanannyi expért, s lassacskán elegem lett. Fogtam magam, kiléptem a céhházból, és át sem gondolva a dolgot, teleportáltam a negyedik szintre.

A hiányát már korábban is éreztem, ám a kiábrándító tény csupán akkor tudatosult bennem, amikor nekem ugrott a legelső állatka, vaddisznó vagy valami más, teljesen mindegy volt. Már húztam is volna elő a kardot, ám rá kellett jönnöm: nem volt a tokjában. Idő azonban nem volt a pánikra, így kénytelen voltam puszta kézzel hárítani a veszélyt, s csak ezután kezdeni el az őrült keresést. Olyan béna nem lehetek, hogy elveszítsem, ugye? Ugye? Visszaszaladtam az úton, még a képességem gyorsasági bónuszát is bevetettem, s minden arra járót szinte lerohantam a kérdésemmel, néha még válaszolni sem hagytam őket. A céhház. Igen, biztosan ott van, ott kell lennie, máshol nem lehet. Kitartásom már jócskán a végéhez közeledett, mire a szobámat is átkutattam, ám pozitív eredmény híján hamar visszaszambáztam a tengerpart szintjére, és a homokos partszakasz mentén folytattam a keresést. A furcsa, tudat alatti gondolat fokozatosan, lépésről lépésre kerített hatalmába: úgy éreztem, mintha kihagytam volna valamit, egy helyet, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy eddig eszembe sem jutott. Ott volt a nyelvem hegyén, de mégse voltam képes kimondani, egyszerűen kitörlődött a memóriámból, ahogy ráébredtem volna. Bezzeg ha a kezemben lenne a Katana, rögtön megmondaná a tutit…

Ekkor láttam meg a fiút, aki békésen labdázgatott, mit sem törődve a vészhelyzettel. Ahogy közelebb futottam hozzá, arcomon derűs mosoly szaladt végig, s az emlék egy pillanatra el is feledtette velem a problémámat.
- Szia Askr – köszöntem neki, és nagyon büszke voltam magamra, hogy elsőre sikerült normálisan kiejteni a nevét, ám ahogy az állatkájára néztem, bevillant, mit is akartam tőle elsősorban – Öhm, nem találom a kardom. Se a tokjában nincs, se a céhházban, nincs valami tipped, hová tehettem? – kérdeztem tőle, nem is gondolva rá, hogy valószínű neki mégannyira se lehet fogalma róla, mint nekem. Miközben a válaszára vártam, elnézegettem a játékszert, és mosolyogva ébredtem rá, hogy én is valami ilyesmire készültem még reggel. Pihenés. Önfeledt szórakozás. Játék.
 
/Eredetileg egy ördög miatt kezdtem bele ebbe a szálba, de jó kis rejtvény lett belőle, próbáld megfejteni! ^^ /

Ahogy számoltam a másodperceket, egyre inkább úgy gondoltam, mégsem volt jó ötlet kivárni. A labda szépen repült a levegőben, s ami fő, viszonylag hosszan, én pedig toporogva vártam, hogy történjen már valami. Simán támadhattak volna közben, sőt, talán még két összeütközés is belefért volna, ők azonban, okosan vagy éppen kevésbé, de nem kockáztattak. Helyette a játékszert figyelték, s amikor már éppen azt hihettem volna, hogy a farkas fogva visszapasszolni, Askr megindult. Nem túl gyorsan, vagyis nekem nem úgy tűnt, ámde mégis sikeresen hárította a föld felé igyekvő lasztit, és rögtön küldte is felém, méghozzá elég lendületesen.
Hoppá – kommentáltam a történéseket, ugyanis a szerva nyílegyenesen suhant, és mire eldöntöttem volna, hogy kézzel vagy karddal hárítsak, nomeg hogy merre és hogyan, addigra már túl késő volt: úgy fejbetalált, hogy majdnem hátra is estem tőle, ám az ütközés utáni visszapattanás sajnálatos módon nem adott elég sebességet a labdának, hogy visszarepüljön az ő térfelükre, így egy reflexes mozdulattal rúgtam belé az utolsó pillanatban, elvéve ezzel a sima találat lehetőségét az ellenfeleinktől. A játékszer az előzőnél kevésbé ívesen szállt el fölöttük, s ahogy elnéztem, amint a fiútól egyre távolodik és távolodik, hirtelen megszólalt a Katana:
- Ugorj hátra!
- Késő – vágtam rá azonnal, hiszen a hanggal egyidőben megérkezett a harapás is, a bizsergés sem maradt el, s mint ilyen, oda sem kellett néznem, hogy tudjam mi történt. Az életpontjaimat persze leellenőriztem, és egy minimális számolás után ki tudtam következtetni az állat sebzését. Pontosan annyi volt, amennyi páncéllal rendelkeztem. Jó.

- Dehogy jó! Veszíteni akarsz? – hallottam a kezem felől a furcsán halk és ingerült hangot, s először nem is tudtam mire vélni a felháborodást. Későn szóltál, a te hibád – jegyeztem meg gondolatban, de mint kiderült, nem ez volt a legmegfelelőbb kezelése a történteknek. Egy ideig meg se szólalt, mintha válaszra sem méltatna, aztán mégis megtette, méghozzá nem a legbarátságosabb stílusban.
- Ennek így semmi értelme, eredmény nélkül.
- Felőlem – vontam meg a vállam makacsul. Kissé elegem lett. Rengeteget gyakoroltunk, tényleg, erre még ő van felháborodva, hogy egy teljesen új figura nem sikerül elsőre, ráadásul ő szólt későn. Aztán meg csinálja itt a felhajtást, méghozzá közönség előtt. Szép. Vajon mit gondolhatnak rólunk? És ha csak magamat égetném, de a céhemet is, ami mégrosszabb. A Katanát persze nem tettem el. Hogyisne, hallja csak szépen minden gondolatomat, legalább biztosan tudom, hogy van, akinek kidühönghetem magam.
- Ehh, bocsi a közjátékért, még szoknunk kell egymást – mosolyogtam Askr-ra kényszeredetten, majd nem vesztegettem tovább az időt: maximális sebességre kapcsoltam, és igyekeztem – szó szerint – visszavágni a beszélő farkasnak az előbbi harapásáért.

Élet: 80/80
Páncél: 17/0

Még ha teljes erőmmel és maximális koncentrálással is indítottam el a csapást, titkon azért reméltem, hogy nem fog idő előtt véget érni a játékos párbaj. A sebzésem ugyan nem volt az egekben, ám egyelőre nem volt viszonyítási alapom, így fogalmam sem volt róla, mennyi élete lehet a srácnak és a virgonc farkasának. A Katana pedig szélsebesen repült az állat felé, ellentmondást nem tűrően hasította a levegőt, és egy pillanatra úgy tűnt, semmi sem lehet gyorsabb nála. Ekkor azonban feltűnt a fénysugár, s mivel csak a szemem sarkából láttam az átalakulást, először nem is hittem az igazságában.
Érdekes és egyben lélegzetelállító volt a képessége, egyfajta természetfeletti erő lengte körbe, amit nem is tudtam hová tenni ebben az adatokból álló világban. A kardom pedig őt találta telibe, ám az életcsíkja nem mozdult, így továbbra sem tudtam megállapítani a statpontjait. Az biztos, hogy több, mint húsz pont volt a páncélján, ami nem kispályás azért. Elismerően bólintottam, miközben azok éppen szócsatát vívtak egymással. Jó lesz ez bizony. Erősek és jól tudnak együttműködni, habár a külvilág felé csak a veszekedést mutatják. Nem kellett mozdulnom, de nem is akartam még. Rajtuk volt a sor, a laszti az ő területükön zuhant lefelé, és bár erősen gondolkodtam egy elterelő hadműveletben, ezúttal inkább végignéztem, ahogy a fiú visszaalakul, és kiszámoltam, nagyjából mennyi ideig teszi ezt. Információkat szerettem volna, a nyers erő és a támadás utána is ráér.

Aztán mire feleszméltem, már jött is a szerva, és amíg én a maradék időt igyekeztem bemérni, a Katana is tette a dolgát.
- Bottal jön! – kiáltotta, és egy pillanatra meg is lepődtem, hogy nem utasít, hogy ugorjak hátra, vagy ilyesmi, hanem csak simán figyelmeztet. Mindenesetre ez nem akadályozott meg benne, hogy könnyedén hárítsam a támadást, sréhen oldalra fordítottam a fegyverem, és a lapjával védtem, elcsúsztatva a botot a fémen, hogy még véletlenül se tudjam elvágni. A fiú közel volt, a farkasa pedig ha akart volna se tudott volna közbeavatkozni, így minden adott volt egy elegáns ellentámadásra, azonban a labda vészesen közeledett, méghozzá az én térfelemen. Kénytelen voltam tehát hátraugrani, és a Katanát baseball ütőnek használva elröpíteni azt, úgy célozva, hogy az egyiküknek mindenképpen utána kelljen rohanni, ha nem akarják, hogy leessen. Ezek után én se álltam tétlenül, amelyikük helyben maradt, azt próbáltam megszúrni.

Élet: 80/80
Páncél: 17/0

Nevettem. Furcsa is volt, egy küzdelem kellős közepén, két igen jó ellenféllel szemben, de nem tudtam megállni, a farkaskölyök annyira aranyosan reagált az ütésemre, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem a gyakorlásról. Meghát, játék is volt egyben, így minden figyelmemmel őt követtem, a szemem sarkából látva csak, amint az idomár elindul a labda után. Persze ezzel egyidőben az előre eltervezett mozgássorozat sem maradt el, ha nem tettem volna meg, a Katana biztos rám szólt volna, bár egy kicsit rosszul éreztem magam a szúrás miatt. Hati jó sok életpontot veszített, amin meg is lepődtem, hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyi élete van, az viszont szerencse, hogy a támadásom nem vetett véget a párbajnak. Valószínű az előző, a fiúra mért ütésem után könnyedén ki tudták számolni a pontos sebzésem, ezért nem aggódtak ennyire. Én viszont még mindig nem tudtam róluk eleget, csupán Askr életpontjairól volt némi fogalmam a pet sebződése után.

- Labda közelít – hallottam hirtelen, és mikor odakaptam a fejem, szemem nem a felém száguldó játékszerre fókuszált, hanem a srácra, aki éppen háttal a föld felé esett, láthatóan egy jól kivitelezett rúgás után. El kellett ismernem, hogy szép mozdulat volt, de mire akármit is reagálhattam volna, a farkas is megmozdult. Tudtam, hogy úgy beszéltük meg, hogy én figyelek a labdára, amíg a Katana az esetleges támadásokra, de képtelen voltam nem megnézni a pet átalakulását. Lábaimat behajlítottam, hogy a képességének következményeit megfelelőképpen tudjam fogadni, de a szörnyeteg nem támadott, úgy tűnt, vár valamire. Gyorsan fordultam, ám a lasztit még a képességemmel sem tudtam volna utolérni, így kénytelen kelletlen hagytam leesni a homokba, majd sóhajtva néztem Askr után. Ő ütötte meg, őt illeti tehát a szabad támadás joga. Mielőtt azonban szólhattam volna neki, az életcsíkom váratlanul süllyedni kezdett, és elsőre nem is értettem, hogy miért.
- Egy árnyék támadott. Biztosan a farkasnak van köze hozzá – kommentálta rögtön a kard, én pedig ezredszerre is elcsodálkoztam, mennyire számon tudja tartani a körülötte zajló eseményeket. Aham, köszi. Erre innentől érdemes lesz jobban odafigyelni – válaszoltam gondolatban, majd megvártam, amíg az idomár is a közelünkbe ér, és felé nyújtottam a bal karom.
- A labda leesett, így megüthetsz – mosolyogtam rá, majd amint ez megvolt, és újra visszaállt a rend, feldobtam a levegőbe a játékot, ami gyorsan, de ívesen repült az ő térfelük felé.

Ezzel azonban még nem volt vége, ugyanis most rajtam volt a sor. Úgy gondoltam, ideje nekünk is megmutatni, mit tudunk, ideje felébreszteni a sárkányt. A kérdés már csak az volt, hogy melyiket.
- Summoning Earth Dragon! – mondtam ki végül, lábamat erősen megvetve a talajon. A barna sárkányforma pillanatok alatt előbújt a kardból, és Hatit célozta, villámgyorsan közeledett felé, próbálta megharapni. Reméltem, hogy sikerül, és hogy lecsökkenti a farkas erejét egy kicsit.

Élet: 80/58 (Askr 5 sebzés, Hati 17 sebzés)
Páncél: 17/0

Egész ügyesek voltak, főleg a démonfarkas elszántságát csodáltam, ahogyan erején felül teljesítve, fogát összeszorítva megvédte barátját egy… labdától? Egy halálosan száguldó labdától. Igen. Egy életpontokat is levivő pöttyös labdától. … Hmmm. Naigen. Felettébb furcsa szituáció volt, főleg az állat dülöngélése utána, mintha kissé tényleg erős és halálosan száguldó lett volna a játékszer, ami elé beugrott. A laszti meg jött visszafelé, ám amint megláttam, hogy a fiú a homokba szúrja a fegyverét, inkább két kézzel elkaptam azt, minthogy visszaüssem nekik. Nagyon úgy látszott, hogy a gondolatait sikerült elterelnie a küzdelemről, s bár én szívem szerint folytattam volna, most mégsem tettem semmit ennek érdekében. Kíváncsi voltam, mit szeretne mondani.

Persze a farkas továbbra sem kelt föl, így végülis eldőlt a párbaj, azonban jobb szerettem volna egy normális befejezést. Ha egyáltalán volt valami normális abban, ahogy itt dobálgattunk meg ütögettünk egymásnak, mint két, illetve három kisgyerek. Sóhajtottam.
- Ha lesz labdajátékos bossterem, azt biztosan mi nyerjük – jelentetem ki, félig beletörődő, félig vicces hangnemben, majd egy mosolyt is magamra erőltettem, azért jelezve neki, hogy nemigen tetszik a dolog lezárása ebben a formájában. Feladni, az eredmények tükrében viszont nem adtam fel, ha ő rászánja magát, hát legyen. Addigis fennáll a lehetősége annak, hogy folytatjuk… majd valamikor. Természetesen eszembe se jutott, hogy ezzel akarnának kicselezni, a fiú arcán látszott, hogy komolyan gondolja a szavakat, amiket kimond. A téma viszont kissé kínos volt, főleg azok után, amiket az előbb mondtam neki. Magam sem tudtam, mennyi igaz belőlük, és hogy én mennyit gondolok igaznak. Mennyit gondoljak igaznak.

Összetartás… Jól ismertem a szót. A céhemben, a JL-ben mindenki egy csapat volt, s ha néha nem is tűnt úgy, ha baj volt, mindenki kiállt a másikért. Ezt tapasztaltam a bossokon is, egy-két kivételtől eltekintve ott is mindenki megvédte, leváltotta a társait. Még olyanokat is, akiket alig ismert. Mindannyian féltek ugyanis a haláltól, de legalább annyira féltek annak a látványától, a szétszóródó pixelektől, a tudattól, hogy valaki meghalt. Ezért védték meg őket, nem csupán a másik miatt, hanem a saját érdekükből is. De egy játékban… egy nem halálra menő játékban ki lenne képes erre? A fiúnak igaza volt ebben. Nemcsak a játékosok közti kapcsolatokat javítaná, de erősítené az összetartást is, ami jól jöhet a bosstermekben is. Csupán csak meg kéne értetni ezt a többiekkel is.
- Igen, tényleg segítené az összetartást, de csak azoknál, akik nyitottak rá. Bevallom elsőre nekem se tetszett, és itt bőven akadnak olyanok, akik nem látnak mögé annyira, hogy megértsék. A fogadtatással továbbra is gondok lesznek, de ha képes voltál engem kizökkenteni, akkor talán mással is menni fog – mosolyogtam rá őszintén. Nem is értettem, ez a fiú hogyan volt képes erre, persze eleve a pihenés miatt jöttem fel erre a szintre, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen párbajban veszek részt. És hogy miközben önmagam adom és rákoncentrálok a feladatra, képes legyek, ha csak egy icipicit is, de elengedni magam. Pont, mint a csokibirkózáson. A párhuzamra való ráébredés váratlanul ért, de mindkettő Askr-hoz kötött. Örültem neki.
A kérdésére pedig csak bólintottam, majd Hatit figyeltem, ahogyan békésen alszik, a védett övezeten kívül. Jó volt látni, hogy biztonságban érzi magát és az idomárját is, ebben a halálos játékban. Egy olyan felszabadultságot és vidámságot sugárzott, amit csak nagyon kevésszer tapasztaltam meg Aincradban. Elmosolyodtam, és leültem a fiú mellé.

- Rendben – feleltem, a felhők felé nézve – Már úgyis vesztésre álltatok – vigyorodtam el, majd újra magamba merültem. Úgy tűnt, nem akar még beszélni az általa kitalált játékról, vagy csak simán nincsenek még meg a pontos tervei. Annyi bizonyos, hogy már kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle. Felé fordultam, és bólintottam, jelezve neki, hogy megértem, de egyben célozva is arra, hogy bizony el kell majd mondania, ha odáig jutunk. A Katanát viszont nem tettem el, hiszen továbbra is a veszélyes zónán belül voltunk, és ki lenne olyan meggondolatlan, hogy csakúgy itt sütkérezzen a homokban, miközben a mobok arra várnak, hogy lecsaphassanak? A JL tagja biztosan nem.

/Köszi a játékot! ^^ Nagyon-nagyon nagyon jó volt, minden reagját élveztem! ^^/