Sárkány ellen sárkányfű - de mi van, ha nincs sárkány?

A stadion küszöbén álltam, hol korábban az idomárok tornáját nyertem. A küzdőterek kiürültek, visszhangzott minden lépés. Ijesztő üresség uralkodott az építményen. Egy folyosón keresztül sétálva végül kiértem a színpadra. Talán itt küzdöttem meg akkor Taival, talán itt lett a mélybe dobva a Majom. Talán, nem tudtam, rég volt, halvány emlékek voltak csak csupán.
A kapcsolat gyűrű az ujjamon volt, mit akkor nyertem. Hogy megérdemeltem e? Nem. Ám mégis én viseltem, nem volt ki elvegye tőlem. Anatole kovácsolta, a macska még mindig fénylett az ékszeren. A gyűrűnek csupán csak az eszmei értéke volt több a társainál, nem adott több pontot, játékosi szemmel nézve nem volt értékesebb másnál, sőt az újabb ékszereket figyelve lassan értéktelenné is vált…

Hisame nem volt most mellettem. Rosszul keltem, rossz álmom volt és látva ezt rajtam, Lea hívta kertészkedni a sárkányt, mit reggel csupán csak némán köszöntem meg neki. Kedves lány volt, egy érték a céh számára.
Az álom. Nem véletlenül vezetett az utam ide, nem véletlenül álltam most a karomat tárva az építmény közepén. Az álmomban veszítettem, azonban nem láttam, hogy ki ellen, nem láttam az illető arcát. Egyszerű kíváncsiság hozott ide, az egyszerű kérdés, hogy teljesül e, mit korábban láttam. Meg persze az arc, ki a földre terít engem, már ha persze képes lesz rá.
- Valaki… ki… ki… ki… - messze visszhangzott a hangom, tán az utcára is hallani lehetett, hogy miként kiabál egy bolond harcos – Bárki… ki… ki… ki… - sóhajtottam, majd emeltem a tekintettem az égre, miközben a hideg végig futott a testemen – Megküzdök bárkivel! Most! Itt! Itt… itt…

Szavaimra egy ismerős macska lépett a lábaimhoz. Nem őt vártam. Valaki nagyobbat, két lábút, talán emberibbet, azonban csakhamar megérkezett a gazdája is, kire illett a leírás. A lány futott felém, majd miként úgy tűnt, hogy el akar tarolni, megállt. A macskafülei, mint két örökmozgó, úgy imbolyogtak a feje tetején.
- Szia, Chan. – lepődtem meg, hisz nem számítottam rá, hogy egy ismerőssel találkozok, hogy egy baráttal.
Nem kérdeztem, hogy mit keresett itt, mert akkor visszakérdezve nekem is válaszolnom kellett volna, mi azt hiszem nem lett volna jó ötlet. Legalábbis ha azt őszintén teszem. Őt kaptam, körbenéztem, de nem volt itt más. Nem mintha válogatni akartam volna, de a gondolat, hogy a céh egy tagja volt, mégis nyomasztott. Lenéztem a gyűrűre és húztam mosolyra a szám.
- Lehet, hogy új gazdára találsz. – halkan szóltam az ékszerhez, majd néztem Chan felé és léptem közelebb hozzá – Szia. Meglepő itt látni titeket, ugyanakkor úgy tűnik ti hallottátok meg a hangom. Mit gondolsz… kiálltok itt ellenem, lesztek az ellenfeleim? – tértem rögtön a tárgyra kihagyva minden fölösleges kérdést most, majd néztem körbe, néztem az üres lelátókra – Legalább senki sem látja majd a kudarcom. – a fogaimmal húztam le a kapcsolatgyűrűt az ujjamról, majd ejtettem azt a tenyerembe – Ha nyersz, úgy gyűrűt cserélünk. Értékes darab, az idomár torna valamikori nyereménye volt. – nyújtottam felé, hogy lássa a csillogását.
Nem voltam zavarba, pedig máskor abba lettem volna. Nem kérdeztem, hogy hogy van, pedig máskor kérdeztem volna. Más voltam e nap, mint szoktam lenni, küzdeni akartam és bíztam is benne, hogy vállalja az ellenfél szerepét. Nem akartam ártani neki, eszemben sem volt, nem volt célom erősebbnek lenni, csupán csak nem adni fel olyan könnyen.

- Ahogy gondolod. – mosolyogtam, majd léptem el tőle – Kezdjük akkor. – és hátráltam tovább és tovább, míg el nem értem egy bizonyos távolságot. Így volt szokás, hogy futva a másikhoz újra egymás előtt legyünk.
Csak a kezdő késem volt a nálam, a pálca nem kellett, nem volt velem Hisame. A penge markolatát biztosan fogtam, fénylett a fegyver a ráeső sugarak miatt. Irányba fordultam és rúgtam közbe az alattunk levő porba. Nem volt a legbiztosabb a járás, de ez volt a helyszín, nem sétáltunk át máshova.
Ketten voltak egy ellen. Végre sikerült megtapasztalnom, hogy másoknak milyen is volt ellenünk. A kérdés, hogy miként és kit támadjak majd minden lépésnél foglalkoztatott, azonban végül sikerült döntenem. Bár jól tudtam, hogy az idomár és idomított gyorsasága megegyezik, mégsem akartam a macskát üldözni, függetlenül attól, hogy kevesebb élettel rendelkezett, mint a lány. Egyszerűen nem volt kedvem lehajolnom hozzá, lényegesen egyszerűbbnek tűnt elsőnek a nagyobb célpontot támadni. Ostobaság talán, ám tényleg nem volt kedvem a hajlékony négylábú után kapkodnom.
Elindultam, határozottan, ám hangok nélkül. Kiabálnom sem volt kedvem. Használva a képességem rugaszkodtam el a talajtól, így a magasból érkeztem felé. A kés nem kard volt, a penge hossza jóval rövidebb volt a többi fegyvertől, így fölöslegesnek is éreztem különleges mozdulatokat leírni vele a levegőben. A fejem fölé sem emeltem, egyszerűen csak tartottam a jobbomban amolyan plusz pár centiként gondolva rá az öklöm kiegészítéseképp. Chan mellkasa volt a cél, a legnagyobb található felület, így lendítettem is a karom a földre érkezés pillanatában, nem törődve vele, hogy Álomkelő miatt a védekezésre is gondolnom kellett volna.

Futott, ám előtte Álomkelő a hátamra vetette magát. Ügyes volt, ezt el kellett ismerni és okos is, mert nem maradt rajtam. Nem tudtam utána nyúlni, nem tudtam viszont sebesíteni a bundást.
- Szép. – mosolyogtam elismerően, majd siettem Chan után, hisz a terv változatlan maradt. Nem üldöztem még igazán senkit sem eddig és emiatt kerített most a hatalmába szokatlan érzés. Vadászat. Többnyire eddig én voltam az üldözött, ám most változott a felállás, mondhatni én voltam a puska végén és előlem futottak, mint vad és vadász. Eddig nem igazán tudtam átérezni a Hisame által leírt meséket, mikben macskákat üldözött, de most én üldöztem egy kétlábút. Kuncogtam magamban. Én üldöztem a Macskalányt. Akaratlanul is kerestem a lány mozgásába a kecsességet, mit a társától örökölhetett. Szűk ruhát képzeltem rá, néztem a domborulatait, hisz ez volt a képregényekből ismert macskalány egyik különlegessége.
A figyelmem terelődött, lemaradtam. Átkozva ráztam a fejem, hogy tisztítsam a gondolataimat, majd koncentráltam újra a küzdelemre. Magam mellett tartottam a kezeimet, kicsit előrébb hajoltam futás közben. Egy egyszerű vágás elég lett volna, de úgy problémák nélkül folytatódott volna a rohanás, így elsőnek azt akartam megállítani. Elrugaszkodtam ismét, ám most nem magasra, hanem előre és mint a focisták a labda helyett, úgy akartam rúgni én is Chan lábait, hogy essen el, nyeljen földet előttem.
Vizes füvön talán egyszerűbb, könnyebb lett volna, de így is rúgtam a port és remélve a lábait is. Remélve, hisz a kisebb felhő miatt, mit magunk közé csináltam nem sok mindent láttam, csupán csak egy –két sötétebb foltot, de nem bátorkodtam egyikben sem Chan alakját meglátni.

Éreztem, ahogy újra támadott a macska, majd a késemmel nyúltam utána sikertelenül. Talán ugrott még egyszer, de úgy tűnt, hogy azt elhibázta és már csak Chan botját éreztem a lábamon. Szemléltem a hangyányi sebzését és csóváltam a fejem, hisz többet vártam tőle. Elrúgtam a fegyvert, majd egy hátra bukfenccel hátráltam és tápászkodtam fel a földről, miközben ő is hasonlóképp tett.
- Talán lehet nem ártana a saját erődre is tenni pár pontot, mert csak egyszer ne legyen melletted Álomkelő és akkor nagy problémák lesznek. – szóltam, miközben ülepedett a por és váltak újra láthatóvá – Ámbár most ellenfélként lehet inkább örülnöm kéne ennek. – a szavaim végén hosszúra nyújtottam a nyelvem, majd indultam újra felé. Közel volt, talán lehetett némi esélyem is és tudva, hogy mennyit sebzett ő maga, úgy a közelharcot akartam jobban erőltetni.
Egyszerű kalimpálás, hisz nem értettem máshoz, nem értettem még annyira a késforgatáshoz. Persze gondoltam már rá, hogy tanulni kéne, hisz ez volt a fegyverem, de sosem jutottam még el addig, mindig közbejött valami, vagy csupán csak nem volt kedvem felkelni az ágyból.  
A terv egyszerű volt, a mellkasa sebzése figyelve rá, hogy a lány Álomkelő és köztem legyen. Bár szinte még csak a megváltó pontjai  váltak semmivé, azonban Chan helyett is sebzett eleget a kisállat. Nem lehettem tovább felelőtlen, mi a támadásaik hárítását, illetve azok nem hárítását illette és reméltem csupán csak, hogy az eddigiek, ha más nem is, de elgondolkodtatták őket. A mellkasa sebzése. A kés pengéje az alkarommal volt párhuzamban és csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy a csuklóm fordítsam. Nem tudtam, hogy sikerült e a támadás, de nem akartam megvárni, hogy ők vegyék át a kezdeményezést.

Sikerült sebeznem, mely némi örömmel töltött el, azonban a macska újbóli támadását kedvtelenül fogadtam. Kezdett idegesítővé válni a kicsiny állat, azonban a késemre markolva a fegyverrel vártam a találkozásunk. Mint ahogy ő a karmait bennem, úgy én a pengét akartam a testében látni. Nekem ugrott és vesztettem is el az egyensúlyom, nem tudva, hogy sikerült e sebeznem őt. Akartam, hisz megérdemelte volna már.
- Itt maradsz. – nem akartam elengedni Álomkelőt, azonban váratlan melegség járta át a testem, mi fokozódva kellemetlen forrósággá változott. Elméletileg nem volt fájdalom e világban, azonban ez mintha más lett volna. Éreztem, mintha lángolt volna a bőröm. Nem volt ötletem, hogy mit kellett volna tennem, ugyanakkor látva, hogy ezt Chan okozza, úgy némi nyugalom is társult e forróságoz. Mondhatni fájt, akartam tenni ellene, kellett volna most Hisame és az ő hűsítő ereje, de nem volt most itt, egyedül kellett boldogulnom.
Terelni akartam a lány figyelmét, de nem tudtam mivel. Mozdultam, de ejtettem is el az első lépésnél a késem. Nem akartam megválni tőle, de nem tudtam tovább markolni most. Hangos lihegés, hideg levegő keresése sikertelenül.
- Ügyes vagy Chan… eh… - mosolyogtam elismerően, már amennyire sikerült mosolyra húznom az ajkaim.
A kitartásom magas volt, talán csak emiatt álltam még és talán csak emiatt sikerült egyre közelebb és közelebb kerülnöm hozzá. Léptem és csak reméltem, hogy ő nem hátrált. A célom a közel kerülés volt őhozzá, azonban a miértet nem tudtam. Csupán csak ütni tudhattam volna őt, de nem tudtam, hogy e forróság közepette mire is lettem volna képes.
- Szinte izzik a levegő köztünk. Szerelmes találkozás. – gyenge poén, de többre nem futotta most.

Hátrált és nem tudtam utolérni, hátrált és Álomkelő folyamatosan támadott. Csak egy – két támadása elől tudtam kitérni és ezeknek is majd csak a felét tudtam viszonozni. Esélytelen volt bármi érdemlegeset is tennem. Volt egy célpontom, ám én is áldozata voltam egy ügyes vadásznak.

- Lea, mennyit érek?
- Tessék? – egy virághagymával a kezében fordult felém, miközben én törökülésben ültem mellette a földön és egy – egy fűszálat tépkedtem a kezeim alól.
- Van értékem? Ha nem lenne mellettem Hisame, úgy sokat érnék?
- Gondolom igen. – vonta a vállát, majd folytatta tovább az ültetést – Ugyanakkor nem értelek… Idomár vagy, mintha azt kérdeznéd, hogy egy íjász mit ér az íja nélkül, vagy egy kardforgató a kardja nélkül. Butaság ilyeneken gondolkodni.
- Lehet. Igazad lehet.

Nem volt célom választ kapni erre Chan ellen, azonban nyilvánvalóvá vált… semmit sem értem a sárkány nélkül.
Egy álom miatt nem sok lelkesedéssel érkeztem ide és most az a csipetnyi kedv is elszállt belőlem, mi eddig bennem volt. Ingerülté váltam pár pillanatra, mondhatni dühössé egyszerűen csak a tehetetlenség miatt. A felém ugró macska fejét akartam az ujjaim közt látni és hajítani úgy az állatot a gazdája felé. Talán mocskosnak tűnhetett ez, gonosznak, de ezt hozta ki belőlem a négylábú ugrálása. Az oldalamon szívesen láttam volna, de ellenfélként a legutálatosabbak egyike lehetett. Ha nem is a fejét, de a testét fogva akartam Chanhoz hajítani, hogy a karmai a lányban álljanak az én testem helyett. Piszkosnak éreztem magam, függetlenül attól, hogy sikerült e a tervem, vagy sem. Még a gondolat sem volt szép e támadást illetően.

- Oh, bocsánat. Ezt nem akartam. – úgy tűnt, hogy túlzásba estem, megromlottam talán. Egy pillanat elég volt, egy rossz mozdulat mialatt a dühöm felülkerekedett rajtam. Elvesztettem a türelmem, talán most először. Vagy legalábbis most először ilyen látványosan. Kellemetlen volt és zavarba is jöttem miatta – Bocsánat, azt hiszem túl lőttem a célon.
Máskor nem csináltam volna ilyet, talán elfáradtam, ugyanakkor rossz ember is látta ezt most rajtam. Olyan, kinek nem szabadott volna, kinek a vezére voltam, vagy legalábbis annak nevezett engem. A tenyeremet néztem, nem volt benne a fegyver. Fordultam, ott volt nem messze tőlem, por fedte, nem csillogott a penge.
- Félő rossz állapotomban látsz most. – szóltam hangosan, mégsem kiabálva, miközben a késem felé sétáltam – Sajnálom ezt. Biztos rossz benyomást kelthetek most, azonban ügyesek vagytok, nem tudok mit kezdeni veletek. – fordultam a félrevonuló macskához, megsajnáltam. Lehet nem tért volna most vissza a párharchoz, de már fölöslegesnek is éreztem az itt létét, hisz már véget ért a küzdelem. Ketten legyőztek, egy az egyben pedig nem akartam harcolni Channal. Nem éreztem magam úgy, hogy szembe álljak vele ezek után, nemhogy még üssem, esetleg szúrjam is őt.
- A haragod meddig kísérne engem, ha feladnám a párharcot? – igyekeztem kedvesen mosolyogni.
Szinte biztosnak éreztem a tippem a válaszát illetően, de komolyan gondoltam a kérdésem. Talán más helyszínen, talán Hisamével magam mellett egy visszavágó jó lett volna, de itt és most könyörtelenül győztek le, függetlenül attól, hogy a lány szinte csak futott előlem. Megtapasztaltam, hogy milyen kettő ellen harcolni és pocsék érzés volt, nem kívántam többet magamnak.

Chan lelkesedése akarva akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.
- Hehe. Kedves vagy. - újabb kincs a számomra, kit őrizni kellett. Önző gondolat és nem is hallattam hangosan.
Zsebembe volt a gyűrű, mit Channak akartam adni, ám félő volt még nem fogadta volna el azt tőlem. Látszott rajta, hogy számára nem volt teljes a küzdelem, folytatni akarta volna még.
- A gyűrűt neked akarom adni, de még nem hordanád szerintem, visszadobnád nekem. Folytatni akarod még, de csak ketten vagyunk. – elmélkedtem, hogy hogyan is lehetne folytatni – Hehe. Gyorsabb vagyok tőled. Erősebb. A kitartásom is több és talán ügyesebb is vagyok. Folytassuk akkor, üss meg és nyersz. Üss meg, ha tudsz. Egyedül. – adtam meg a kihívást számára.
Tényleg nem akartam folytatni a küzdelmet, ő viszont nem akarta befejezni. Kétoldalú volt ez, mint egy egyszerű érme. Hamar engedtem neki és győzködnie sem kellett nagyon. Csalódott voltam, de nem akartam tovább rontani a helyzetet, hogy a számára is csalódást okozok, hogy szomorúnak látom, mert a bűntudat sokáig kerülgetett volna.
Egyszer sikerült sebeznie a párharc során, a porban, miként a földön feküdtem, azonban akkor Álomkelő is terelte a figyelmem. Kíváncsi voltam, hogy a macska nélkül, miként tudja teljesíteni ugyanezt. Csak rá kellett figyelnem, senki másra. Jó lett volna hagyni magam, de nem volt ostoba a lány és én is pocsék színész voltam, észrevette volna azt. A testem megfeszült és készültem remélve, hogy elfogadja az ajánlatom az egyszerű játékra.
- Többel nem tudok szolgálni, de remélem azért, hogy ennyivel is beéred. – határozott, tőlem szokatlan mód nagyképű mosoly ült az arcomra és mutattam a nyelvem végét a számára.

- Kapj el, ha tudsz… vagy valami ilyesmi. - a gyerekes megszólalás, mit egy óvoda mellett mindig hallani lehet és kezdtem el hátrálni, majd futni is.
Kíváncsi voltam Chanra, hogy mivel tud előállni, mert jól tudtam, hogy egyszerű futással nem ért volna utol. Nem porban való sétára találták ki a cipőm, ám ahogy nekem nehézkes volt futni, úgy reméltem, hogy neki is az volt.
Egy újabb emlék jutott az eszembe a menekülés közepette. Hisaméval játszottam, majd miként a futásba lehagyni látszott, akkor váratlanul állt meg és szegezte nekem a miérteket. Nem értette, hogy miért volt előrébb, mikor ugyanolyan gyorsnak kellett volna lennünk. Akkor a nevelés jósága irányította a cselekedetemet, hogy hagyjam nyerni a sárkányt, azonban Hisame nem volt ostoba már akkor sem, függetlenül attól, hogy gyakran szerette magát annak tettetni még most is.
Elbambultam, az emlékképbe felejtkeztem és miként feleszméltem, úgy már késő volt a forduláshoz. A lábaimmal nem léptem tovább és „faroltam” úgymond pár métert a porba. Nem sokkal álltam meg csak csupán a küzdőtér szélétől.
- Hoppá. A csudába. – majdnem kérdeztem Chantól, hogy miért nem figyelmeztetett, ám az most inkább komikus jelenet lett volna, hisz előle menekültem. Hirtelen ötletként a képességemhez fordultam volna segítségül, azonban nem bíztam annak a sikerében, függetlenül attól, hogy egyszer már használtam e küzdelem során. Elég alacsony volt a speciális képességemre tett pontom, így csodálkoztam, hogy egyáltalán akkor is tudtam használni.
- Asszem elkapott a fogó, már csak meg kell ütnie. Ó, jaj. Mit tegyek most? – mosolyogva aggódtam, valamiért nem éreztem olyan drámainak e helyzetet.

Csapdába kerültem és nem volt ötletem a szabadulásra.
- Nézd, ott egy gombolyag. – mutattam a távolba, azonban nevettem is mellé. Egy újabb gyenge poént eresztettem útnak, szegényt szinte már sajnáltam is miattuk. Dadogtam, egy – egy hangot hosszan elnyújtottam, nyögtem, hogy húzzam az időt, de nem, semmi – Hát, nincs ötletem. Viszont, - húztam félre a számat - asszem arról nem volt szó, hogy én sem üthetlek meg téged. Csupán csak a te ökleidet kell kerülnöm.
Így nem tértem ki, nem kanyarodtam el se jobbra, se balra. Egyenes, tiszta célpont volt a számomra. A fogaimat mutatva, vicsorítva indultam meg felé, hogy komolyan vegyen, azonban már az első lépéseknél kezdtem elveszíteni az egyensúlyom, rúgva végül a saját lábamba estem el és zuhantam a lábai elé. Térdeltem előtte, mint szolga a királynéja előtt. Por fedte a kézfejeim, por ment a cipőmbe.
- Hoppá. – keserű vigyor jelent meg az arcomon, azonban nem láthatta, az árnyékban a földet néztem. A fejem lassan emeltem és nagyot is nyeltem a lábait figyelve, majd a tekintettem menetelése megállt a csípője tájt – Hoppá. – más fele jártak hirtelen a gondolataim, minek okán a fejemet ráztam és újra a földet pásztáztam Chanra koncentrálva, a küzdelmünkre. Nem akartam felállni, ismerve őt, meg is várta volna, talán még vissza is kísért volna a sarokba, hogy kezdjem újra az egészet. Nem volt kedvem ehhez, nem kellett a sajnálata. A lábaimat kitámasztottam, már amennyire lehetett a helyzetembe, majd mély levegőt vettem.
- Váááá! - elrugaszkodtam, megindultam, hogy a lábai közt, a szoknyája alatt bújjak keresztül. Nagy voltam, ő kisebb tőlem, a sikerre kevés volt az esély, ám a meglepetés erejével élve voltam bizakodó.

Szűk volt a hely a lábai között, én viszont kemény voltam és nem adtam fel a cselekvést. Igencsak érdekes jelenet született volna, ha félúton megállásra kényszerültem volna, mondván, hogy: „Tágulj, nem férek be!” Végül azonban sikerrel hódítottam meg az eddig ismeretlen területet, minek meg lett az eredménye és kiválónak nehezen nevezhető eredménnyel, de átpréseltem magam a végtagjai alkotta kicsiny lyukon. Csak közelebbről szemlélve jöttem rá, hogy nadrágban volt, nem szoknyában… látszott, hogy más fele jártak a gondolataim. Felállva, minthogy állnom kellett e jelenet után, enyhe taszítást éreztem a vállamon, mi előrébb taszított pár lépésnyit.
- Aucs! Ez fájt. – igazából nem, ezt ő is jól tudtam, ugyanakkor jól esett kimondani – Megütöttél. – a megjátszott kétségbeesett tekintett, mit nem sikerült sokáig megtartanom, hisz hamar csíntalan mosolyra görbültek az ajkaim végei – A túróba.
Megütött. Igazából reméltem, hogy okozok majd némi kihívást a számára, de úgy tűnt, hogy túlságosan is lebecsültem őt. Kellemes csalódás ért a személyében a küzdelem során, függetlenül attól, hogy eléggé alul szerepeltem ellene. A minőséget úgy tűnt, hogy nem tudtam hozni, ám lehet más ellen sem hoztam volna. Talán, de csak talán lehet jól is jött ki, hogy Chan ellen szenvedtem és e párharcot nem látta senki más.
- Na, majd legközelebb, hisz most természetesen hagytam magam. – apró füllentés, mit a széles vigyorom hamar leleplezhetett - Viszont azt hiszem vége. Gratulálok neked, ügyes voltál egyedül is. Köszönöm. – léptem közelebb hozzá, majd nyújtottam a karom kézfogásra. Gondoltam valami frappáns macskás megszólalásra, de kifogytam a poénokból és nem is akartam már tovább fárasztani szegényt eleget kapott e egy órában tőlem.