Perzselő könnyek avagy Judy vs. Askr

Dühvel és szomorúsággal a szívemben róttam Aincrad utcáit. Senkire nem voltam dühös, és még csak nem is magamat marcangoltam valamiért, hanem inkább a játék okozta kegyetlen sorsra haragudtam.
Emlékszem még a legelső küldetésem legapróbb részleteire is. Azon az első küldetésemen vesztettük el Matthew D. Blackfire-t, a legerősebb tagunkat, akit már elsőre megkedveltem. De ő meghalt, az indák közt.
És most nem is olyan rég a legutóbbi küldetésemen Sakuraba Shiki halt meg. Ő csak egyszerűen otthagyott minket a szökni akaró petje miatt, és csak azután történt meg, hogy valahol egyedül, áldozattá válva valami halálos dolog miatt örökre eltávozott az élők sorából.
Ha Shiki nem lett volna olyan kis bunkó velem szemben csak azért, mert logikusabb érveim voltak egy hülye mob miatt, talán őt még kedvelhettem volna. Attól, hogy nem voltunk első pillanatokban jóban, egyáltalán nem érdemelte meg a sorsát. Vele attól még szívesen összefogtam volna, akárcsak Lizzyvel. De nem. Igaz, hogy az a elkényeztetett kis "hercegnő" is az agyamra ment. Akármennyire tudnak egyesek bosszantani, nem kívántam egyikük halálát sem. Én csak azoknak a vörös indikátorosok halálának örülnék, akik minden ok nélkül, élvezet kedvéért képesek meggyilkolni játékostársaikat.
A köpenyem lustán lengett rajtam, ahogy mentem az utcán. Mostanság viselem rendesen a köpenyt, de attól még sose takartam el az arcom, mint bizonyosabb antiszociális személyek, akik inkább annak örülnének, ha kinyílna a lábuk alatt a talaj, és elnyelné őket, vagy csak inkább egyedül akarnak mindent megoldani... és segítség és barátok támogatása nélkül meghalni. Áldottam a biztos ami biztos elvemet a köpeny miatt...
Eleredt az eső.
A játékosok és az önálló gondolkodású NJK-k sorra vonultak menedékeikbe, ám nekem eszem ágában sem volt elbújni az eső elől. Csak a fejemre húztam a csuklyámat, és mentem tovább az esőben. Egyenesen a célpontom felé.
Mire végre megérkeztem az úticélomhoz, addigra már bőrig áztam köpenyestül, de ez nem izgatott. A helyszín egy nagy, oszlopos körcsarnok. Közepén egy hatalmas, égig érő Obeliszk állt, televésve mindazok a játékosok nevével, akik a játék során meghaltak. Ez az emlékmű emelt emléket ezeknek a játékosoknak.
Mint az egér görgetőjével a honlapot, az Obeliszk névlistáját is így futottam végig egy panelen, megkeresvén azokat a neveket, amiket látni akartam. Elhaladtam pár ismerős név mellett, amikkel nem foglalkoztam, mert azokat a játékosokat nem ismertem, vagy olyanok voltak, akik nem érdemelnek tőlem gondolati gyászt sem. Például Luv Delacrose, az a transzvesztita (mert senki nem tudta, mi volt a neme igazából), akivel szintén egy küldetésen voltunk, és egy időre felakasztva végezte. Neki volt az a tigrise.
Aztán megakadt a szemem váratlanul egy másik néven, amire nem számítottam. Ichiga Zakuro. Ővele volt dolgom. Egy ugyanilyen borús időben találkzotam vele csak egy alkalommal, és ugyanabban az időben lerendeztünk egy teljes életű párbajt. Akkor láttam őt utoljára földe rogyva azzal a tudattal, hogy hol ronthatta el, hogy vesztett ellenem. Rámutatam, hogy neki még sokat kell tanulnia, hiába áltatta azzal magát, hogy ő sokkal logikusabban és taktikusabban gondolkozik nálam. Pedig érdekes módon pillanatok alatt legyőztem. Mivel vannak kivételes kis szintűek, akik képesek ügyes furfanggal egy hozzánk hasonló "idősebbeket" legyőzni, azért hívtam ki teljes életűre... bíztam benne, hogy ő is ezekhez a kivételekhez tartozik, de elbukott a párbajon. És úgy tűnik egy olyan küldetésen bukott el végleg, ahol állítólag együtt volt azzal a rockergót csajjal, azzal a Clioval. Mindenki tudta, hogy a Platina Varánuszok basszusgitárosa igencsak gyűlölte a srácot. Biztos vagyok benne, hogy ő végzett vele a küldetésen, és nem egy mob, vagy a saját balszerencséje.
Egy perc néma csenddel emlékeztem meg a fiúra, aki még sokra vihette volna, majd mentem tovább a soron.
Végül megtaláltam Shiki nevét. Kicsit megrázott, hogy már az ő nevét is megtalálhatja bárki az elhalálozottak között egy olyasmi miatt, aminek meg se kellett volna igazából történnie. A gondolatra egy-két könnyt megejtettem.
Már sose fogom megtudni, miért hagyott ott minket, és szaladt a szökőfélben lévő petje után. Istenem, miért csinálta ezt? Miért nem fordult vissza már az elején a srác után, aki szintén otthagyta a küldetést azért, mert túlreagálta és túlrealizált egy olyan dolgot, ami igazából nem is létezett ebben a világban? Miért nem kért tőlünk segítséget? Miért nem bízott meg így bennünk véleményektől függetlenül? Miért kellett halálba futnia egy pet után? Miért nem maradt ott velünk, és törődött bele a petje elvesztésében, mint Möraja Chanchery, aki végül pillanatok alatt kaphatott egy új petet? Miért ilyen fontos az idomároknak ragaszkodniuk olyan lényekhez, amik csak puszta pixelekből áll, és egyáltalán semmi közük a valósághoz?
Nem vagyok az a hirtelen hibáztató típus, de csodálkoznék, hogy ha lenne valaki, aki magát okolná Shiki elvesztéséért. Pedig senki nem tehet erről...
Vagy mégis?
Aki jogosan hibáztathatná magát, az nem más, mint Shiki petje. Ha ő nem akarta volna elhagyni a gazdáját, nem történt volna meg ez. Ha Delacrose tigrisében láthattam azt a félelmét, akkor bizonyára abban a kis sárkányban is ott élhet a bűntudat. Szerintem ő azt nem tudhatta, hogy ezzel a szökésével halálba küldte gazdáját, de ami megtörtént az már megtörtént, és egyszer mégis szembe kell néznie a szörnyű igazsággal és Shiki halálának körülményeivel.
Ahogy ott álltam jó ideje, és nézegettem Shiki nevét, hallottam, hogy valaki érkezik. Csak akkor fordultam meg az illetőhöz, mikor az már olyan közel volt hozzám, hogy felismerhettem az egyik petet, a démonfarkast. A másikat azt talán még az eső homálya fedhette. Szerencse, hogy az esőcseppek eláztatták úgy az arcom, hogy nem látszott rajta, hogy csak néhány könnyet tudtam ejteni a gyász során.
Askr volt az. Párszor csak futólag már találkoztunk, de én már ismertem őt néven.
- Szia, Askr. - köszöntem neki csendben. - Hát te mit csinálsz itt ilyenkor egy lehangoló helyen?

- Muszáj megnéznem valamit, mielőtt továbbállok. - válaszolta ugyanazzal a gyászi, csendes hangnemmel, ahogy én érdeklődtem meg tőle. - Mellesleg én is ugyanezt kérdezhetném tőled. Nos, Judy?
- Csendes, esős gyászt tartok jómagam is. - adtam meg a választ.
Az esőcseppek szomorúan hullottak alá, szétáztatva mindent, ami itt van. Bár ez csak egy játék, nem valóságos helyszín, mégis olyan élethű volt itt minden. Éppen ugyanolyan pára és nedv volt, mint a valóságban... és ugyanolyan lehangoló. A démonfarkasa, Hati türelmetlenül mászkálgatott, majd egy helyben hevert hason. Egyszer rám meresztette a szemeit, majd azokat gazdájához fordította. Vajon az is sajnálja az illetőt, aki gyászol Askr, vagy csak unja a banánt? Ki érti ezt egy hozzá hasonló virtuális állatnál, aminek legalább van még valamennyi önállósága.
A másik petet még mindig az esős homály fedte. Ha nem is, akkor se néztem rá, mert nem érdekelt igazán.
Megdöbbentő dolog történt. Askr Shiki neve felé nyújtotta kezét. Megdöbbentem, mert ő is ugyanazt a lányt gyászolja. Megdöbbentem, mert ismerheti valahonnan. Megdöbbentem, mert pont egyazon napon, egy időben, egy helyen gyászoljuk.
- Ismerted Shikit? - kérdeztem egy hosszas csend után.
Bizonyára hasonló reakciót válthat ki Askr, mint ahogy én, mikor feltűnt nekem egyből, hogy konkrétan kit gyászolgat ő. Ha szóvá is teszi, és megkérdezi, én honnan ismerem, akkor elmondom neki az én kapcsolatomat vele. Ha inkább nem kérdez semmit, akkor is elmondom.
- Nagyon nem ismertem igazából, de két küldetésen voltunk együtt. - mondtam visszafogott keserűséggel. - De csak a legutóbbin volt igazán egy rövid időre közelebbi szerencsénk egymáshoz. Nem voltunk egymásnak szíve csücske, mert mindkettőnknek megvolt a külön véleménye a küldetés témájáról, és nagyon pimaszul reagált a logikus elméleteimre. Aznap a küldetés éjszakáján, mikor én Lizzyvel mentem el fát gyűjteni parancsra, a sárkánya elkóborolt, ő meg csapott-papot otthagyva utána ment... azóta nem láttam őt többé - élve. Tegnap este hallottam beszélgetni a barátnőjével egy beképzelt szőke liba, hogy egy ismerősének egy ismerőse eldicsekedett azzal, hogy megölt egy tűzsárkányos állatidomárt. Nem ismerték a nevét, ahogy én sem, de a személyleírás és a petje alapján megtudtam név nélkül is ki volt az... aztán a lány egy közeli barátjától tudtam meg a nevét.
Erre dühösen előkaptam az egyik késemet, és belevágtam az emlékműbe, amin végighúztam az élét. nyoma nem maradt meg, viszont kis pixeldarabok hullottak a húzás során.
- Felháborító, hogy csak úgy egyesek élvezik megölni a másikat, mert már nincs életük azóta, amióta be vagyunk ide zárva a tetves játékba!
Hirtelen felvillant bennem ismét a régi emlék. Az emlék, amiben a Swords and Phoenix-ben folytatott intellektuális beszédet folytattam a "jó" vörös indikátoros barátommal, Calebbel, azaz Árnyék C.-vel.

- Tudod, Judy, ez egy igen összetett dolog, és ez a dolog értetődik az elmebajokra, azaz a tudathasadásokra. Az emberek a majmokból fejlődtek ki, és ezek a majmok egyszer már voltak ragadozók. Azóta tudat alatt, ösztönből él az emberekben az úgymond "vadászösztön". Egy ragadozó védelemből, éhségből, vagy csak úgy simán képes megölni áldozatait, és ez az embereknél sincs másképpen. Ha ez az ösztön kitörik egyszer az emberből, az teljes mértékben befolyásolja a józan észt, elsöpri azt a megmaradt emberit magából, gyilkos elmebajossá válik. Ettől kezdve átalakul egy úgymond vademberré, aki számára többé semmi se fontos a világon, csak a túlélés és a pusztítás. Ez egy összetett probléma a valóságban, amit tudósok ezrei próbálnak megoldani, mialatt több ilyen ember kerül örökre elmegyógyintézetbe, vagy villamosszékbe.

Hát igen... jó, hogy eszembe jutott Caleb szavai. Levettem a kezem, és eltettem a késemet.
- Bocsánat, csak az indulat... egyszer mesélte nekem valaki, hogy azért van ez, mert a mai napig él bennünk a bizonyos gyilkos vadember, aki arra vár, hogy kitörjön. És ezekből a játékosokból már rég kitört. Hogy még itt vagy ezelőtt, nem tudni. Semmit nem lehet ellenük tenni. De még mindig nem tudom, hogy történhetett meg ez. Konkrétan ki ölte meg? Ki tehet az egészről? Én eleinte a sárkányára tippeltem, mert miatta szakadt le rólunk... és talán akkor történt vele valami. De ezt nem tudhatom. Az is lehet, hogy nem. Senkit nem akarok hibáztatni. Bármi is történt, Shiki akkor is halott. És az se biztos, hogy valaki felelne a haláláért.
Ha nem is jogosan, de lassan az indulatok kezdtek gyűlni bennem.

A lány válaszára némán biccentettem. Persze egyértelmű volt, hiszen ki jönne egy ilyen helyre, alapos ok nélkül? Végül megérintettem a táblát, majd ugyanazzal a mozdulattal végighúztam rajta kezemet. Keserűen mosolyogva hunytam le egy hosszú pillanatra a szememet, ám Judy - hosszabb némaság után - ismét kérdést tett föl.
- Fogjuk rá. - feleltem tömören, s összenéztem csendben pihenő petemmel. Rubinvörös szemei aggódó érdeklődéssel figyeltek mindkettőnket. Fejét rosszallóan csóválta, végül Nestorhoz hasonlóan lehajtotta.
- Ismerte. - javított ki a pet, egy szomorú sóhajtás közepette. Rossz vagy jó, nem tudtam eldönteni, de különös szokásához híven állandóan korrigálni vagy be akarta fejezni monológjaimat. Ilyen helyzetekben kifejezetten idegesítő tulajdonsága volt ez a kis démonfarkasnak. Hatival egyetemben kitekintettem a szabadba: az eső vadul zuhogott. A cseppek lassan, de egyenletesen peregtek le az ablakról. Még egy-két szem jég is esett, habár nem tartott túl sokáig. Végül meg kellett kérdeznem Judytól:
- És te? Honnan ismerted? - Aztán türelmesen végighallgattam a mondanivalóját. Kiderült, hogy nem is csak egy küldetésen voltak együtt. Senki sem lehet tökéletesen jóban, s amint elmesélte azt, hogy külön véleménnyel éltek, értően bólogattam. Bár a monológjában érzékeltem némi ellenszenvet, ez a maguk dolga volt, ebbe nem avatkozhattam bele. Ám amint Nestort említette, még a sárkány is felfigyelt rá, bár nemigen látszott meg rajta. Mihelyst témaugrás történt, a pet azzal egyetemben elvesztette az érdeklődését, s ismét lehajtott fejjel gyászolta gazdáját. Szóba került annak a gazember is, aki végzett a lánnyal. Szóval dicsekedett, mi? Bármily meglepő, nem tápláltam túl nagy haragot a vörös indikátoros harcos iránt, hanem inkább magamat hibáztattam. Furcsa, nemde? Szinte úgy hangzik, mintha én kergettem volna a halálba Shikit. Ökölbe szorított kézzel már-már rá akartam vágni a falra, de Judy megelőzött. Kissé lehengerlő volt látni, miképpen a késével szeretné elpusztítani az írást, azonban csak pixeldarabok hullottak le, a táblának kutya baja. Nagyjából ez történne, ha berepesztettem volna.
- Felháborító, hogy csak úgy egyesek élvezik megölni a másikat, mert már nincs életük azóta, amióta be vagyunk ide zárva a tetves játékba! - Tény. Hiába is, undorító egy teremtmény az ember, ha hagyják elrohadni. Jó lenne erre a tényre kenni egy ártatlan halálát, de egyszerűen nem lehetett. Csakis magamat hibáztathattam: a szó szoros értelmével megtagadtam a céh mozgatórugó szabályát, miszerint a bajba jutott ártatlanokat védelmezni kell. Bár nem szándékosan, de megtagadtam. Jobb, ha én magam válok meg a tagságtól, minthogy maga Peter teszi ki a szűrömet. Gyáva megoldás, de le van a gond. Kinek kell egy olyan alak, aki még ennyit sem tud? Gyakorlatilag meg se próbáltam Shiki védelmére kelni, hanem fejjel mentem a falnak. Furcsálltam, amiért Judy elnézést kér a kitöréséért. Szerintem természetes dolog, ha valaki dühös. Amit az emberben szunnyadó állatról mondott, nem feltétlen volt igaz, hiszen a józan ésszel való gondolkodás különböztetett meg minket a fenevadaktól. Pontosan itt hibáztam akkor. És amint elmesélte, hogy még Nestor is elkövethette a gyilkosságot, feszült lettem. A sárkányra néztem, ő vissza rám. Az volt benne a furcsa, hogy nem szólt egy árva szót sem mindenről, nem védte magát, hanem csendben tűrte az árnyharcos szavait. S amint kimondta a puszta tényeket, egyszerűen nem bírtam magamnak parancsolni. Idegesen a kőtáblára vágtam, ami egy rövid pillanatig megrepedt, azután pixelhullás kíséretében helyreállt. Ismét a démonfarkas aggódó nyüszítésére lettem figyelmes. Orrával a bokámat bökdöste, s ahelyett, hogy szólt volna bármit is, vonyított egy rövidet. Remegő kézzel, összeszorított fogakkal próbáltam helyrerázni magamat. Nagy befújásokkal, kilégzéssel igyekeztem visszaszerezni az önkontrollomat.
- Igen, halott. - feleltem, egy percnyi némaság után. - Nem Nestor hibája, hanem egyedül az enyém. Én nem vigyáztam rá eléggé és megölték. Megígértem neki, hogy megvédem attól az alaktól, de nem tudtam. Kudarcot vallottam. Elhagytam a Young Justice falait, hiszen nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Védeni az ártatlanokat... Szépen hangzik, nem? Jó lenne, ha sikerült volna megfelelnem ennek! Shiki miattam halt meg! - A végén már nem bírtam türtőztetni magamat. Szinte már kiabáltam, annyira megemeltem hangomat, aztán még egyet belevágtam abba az átkozott sziklatömbbe. A fekete kis farkaskölyök fájdalmas vonyítása adott hangot annak, mennyire bántott, amiért elbuktam. Mit tehettem volna annak érdekében, hogy levezessem ezt az elmét sajdító dühöt?

Szóval Nestor az a másik pet, ami vele van? Végre szemet meresztettem a tűzsárkányfiókára, aki gyászosan hallgatott, mint a sír. Visszafordultam Askrhoz. Tudni akartam, honnan ismerte Shikit, és hogy került hozzá a sárkánya. Meg se kellett kérdeznem, a fiút annyira emésztette a történtek, hogy teljes egészében kitört magából.
- Nem Nestor hibája, hanem egyedül az enyém. Én nem vigyáztam rá eléggé és megölték. Megígértem neki, hogy megvédem attól az alaktól, de nem tudtam. Kudarcot vallottam. Elhagytam a Young Justice falait, hiszen nem tudtam megfelelni az elvárásoknak. Védeni az ártatlanokat... Szépen hangzik, nem? Jó lenne, ha sikerült volna megfelelnem ennek! Shiki miattam halt meg!
Dühöngött, sírt, kiabált. Ezek az azok a jellemzők az elkeseredett gyászolókra, akik magukat okolják. Tehát együtt voltak valahol, mikor rájuk "köszönt" az az alak, aki végzett Shikivel... és magát okolja azért, mert nem tudta betartani azt az ígéretét, hogy vigyáz rá. Én eddig nem ismertem a Young Justice etikáit, de ennél a pontnál meg tudom érteni, hogy nem tudott megfelelni bizonyos elvárásoknak. Azért még nem kellett volna otthagynia őket, hiszen olykor-olykor mindenki tud hibázni, még a céhekben is gyakran előfordul, hogy nem tudjuk betartani a feltételeket, de még maga a céh vezetője is szokott hibázni, mint például Mirika. Ami történt, megtörtént, jogosan mondhatnám, hogy senki se tehet az egészről. Se Askr, se a sárkányfióka.
De nem tettem szóvá a dolgot. Akkor érdemes még erről beszélni, amikor a fiú már megnyugodott. Aligha fog lenyugodni, hiszen látszik, hogy mekkora benne a nyomás.
Itt csak egy valami segíthet enyhíteni a feszültségeinken.
Dobtam egy fél életes kihívást Askrnak.
- Fogadd el. - mondtam neki. - Jót fog tenni neked egy párbajozás, meglátod. De a sárkányt szerintem hagyd ki ebből. Legyünk rá tekintettel.