Zaraki Kizashi VS Fuun Kotarou, avagy furcsa leszámolás.

A már jól megszokott pénzeszsák szemlét tartottam az este. Sétálgattam és utamon nekimentem egy-két embernek, persze nem feltűnően, de elég erősen ahhoz, hogy esetleg egy zsák arany essen ki a kezéből vagy valami. Tudtam, hogy nem sok esélyem volt így pénzt szerezni, de az élet már csak ilyen, nem nyerhetsz, amíg nem próbálkozol. Ezer esetből csak beválik egyszer, és az az egy teljesen megérné, hiszen totálisan ingyen lenne. Ebben az esetben egy igazán kellemetlen alakba botlottam...szó szerint, hiszen miután vállal neki mentem és vártam a kihulló aranyat vagy egyéb csecsebecsét, egy lábat kaptam magam elé, amin szépen sikerült felbukni, majd jól előre dőlni és hasra esni. Felálltam amilyen gyorsan csak tudtam és leporoltam a vállaimat, végül lassan emeltem tekintetemet a szemétládára, aki azzal fenyegetőzött, hogy fogam nem maradt. Zsebre tettem a két kezem és előre hajoltam a fejemmel.
- Nem hinnéd el, hogy hányan mondták ezt nekem.
Vicsorítottam egyet, majd újra megszólaltam.
- És, mint látod, az összes fogam megvan. Sajnos nekik már nem.
Majd közölte velem, hogy bocsánatot kérhetnék tőle.
- Na ide figyelj, kicsi csíra. Nem vagy sem az apám sem az anyósom, hogy nekem itt diktáld a szabályokat. Még, hogy bocsánatot kérni... inkább te kérj bocsánatot, hogy az utamban voltál. A gáncsodat meg hamarosan kompenzálom egy késbeszúrással, vagy egy alvó PK-val. Az is biztosan nagyon tetszene neked.
Mire végigmondtam, már meg is kaptam a párbajra való kihívást. A visszaszámláló elindult és az egyik késemet már a középső ujjamon forgattam, ami szépen, a maga módjára bemutatott ellenfelemnek. Nyelvemet kinyújtottam és készen álltam a küzdelemre, egészen mindaddig, amíg az ellenfelem meg nem szólalt. Pontosabban egy furcsa harcolási módszert ajánlott fel nekem. A jó öreg és kiszámíthatatlan kő-papír-ollót. Mivel nem voltam beszari alak és rajongtam az adrenalinnal teli pumpált éles küzdelmes típusú szerencsejátékokért, belementem.
- Jól van, de akkor áruld el a nevedet. Nehogy névtelenül kelljen téged eltemetni.
A mondat végére egy gonosz vigyor is keletkezett arcomon. A kő-papír-ollónál annak a híve voltam, hogy mindig kővel kell kezdeni, valamiért az volt a legszimpatikusabb számomra. Indult is a visszaszámlálás, ezúttal nem a küzdelemnek, hanem a játéknak és egy kővel kezdtem a harcot. Vigyorom kissé lelankadt, hiszen ellenfelem papírt mutatott. Úgy látszott, hogy eljött a támadásának ideje.

Ellenfelem támadt, azonban nekem nem volt kedvem védekezni. Ahelyett, hogy figyeltem volna a mondanivalójára, csak egy helyben álltam és vártam, hogy belém sebezzen. Biztosra vettem, hogy nem veszi le az összes életpontomat egy támadással, így felmértem, hogy mennyit fog. Egy sebzést ütött belém és mivel kettes páncélom van, így értelemszerűen hármas a sebzése. Huszonkilenc életem maradt. Lenne egy idő, míg levinné, szóval úgy döntöttem, hogy tovább szórakozom. Ismételten egy kő-papír-olló kör jött, ezúttal ebben a körben figyeltem ellenfelemre. Azt hittem, hogy követ akart, így értelemszerűen papírra váltottam. Sajnos a papír ismét nem jött be, megint az ellenfelem nyerte a kört. Kissé furcsálltam ezt a zsinóros nyerést, mintha valahol sumákolna, biztos nem volt rendben a dolog. Mondjuk, igazából tetszene, ha csalna, hiszen én sem vagyok az igazságos küzdelmek híve. Miután ellenfelem bevitte a csapását és csak huszonhat életem maradt, megszólalok.
- Ez kissé lassú így, szerintem turbózzuk fel a játékot. Aki nyer, kettőt támad, ha pedig nem egyezel bele, akkor nincs játék, ami azt jelenti, hogy neked ugrok és harapok.
Próbáltam minél gonoszabbul ellenfelemre tekinteni, hogy ne utasíthassa el az ajánlatomat. Imádtam, mikor az én szabályaim szerint játszottunk, sőt ezt számítottam az alap dolognak, mintha egy íratlan szabály lenne, mintha maga Kayaba Akihiko rakta volna a játékba... a két ütés már sokkal jobban tetszett. A következő kő-papír-ollónál ismét követ mutatnék, abban reménykedve, hogy valami másra számít ellenfelem. Ha ismét nyerne megszólalnék:
- Ne sumákolj.
Kíváncsi lennék a reakciójára... azonban a dolog teljesen más tészta lenne, ha ezúttal én nyernék. Élvezném a két támadásomat...

Az ellenfelem három ütést javasolt. Elmosolyodtam, mert élveztem, hogy kihívásban lesz részem. Még mindig nem féltettem az életemet, sőt, sohasem féltettem még. Nem az én stílusom, hiszen ez csak egy játék, amiben azért vagyunk, hogy élvezzük a játékot. Arra pedig magasról teszek, hogy túlélem vagy sem, az élvezet és a szabadság miatt kezdtem el játszani, és ezt nem hagynám sohasem abba. Elfogadtam a három ütéses szabályát, azonban a másik ajánlását nem.
- A szívességbe nem egyezek bele. Nem szoktam szívességeket tenni, sem másoktól elvárni, hogy tegyenek, így hülyeség lenne egy teljesen új dologba is belekezdeni. Ez a szívesség dolog egy élvezetes játékból, hangulat rombolót kreálna. Túl sokat kellene gondolkozni és így elvesztene mindent, ami miatt beleegyeztem.
Mivel még nem volt olló, ezért az következett nálam, lehet az a gyengéje. Úgy látszott, hogy beteljesedett a jóslatom és átvágtam a papírját. A három támadás jött ezúttal szóba. Elmosolyodtam.
- Bám!
Kiáltottam rá, majd egy lépéssel közelebb léptem, csak, hogy mérlegeljem, hogy mennyire ijedős típus. Nem akartam azonnal támadni, így kihasználva, hogy nem támadhat meg közel sétáltam hozzá. Alig egy méterre előtte megálltam és a jobb kezemet elvittem a szeme előtt és a bal kezemmel egy kést akartam az oldalába döfni. Azonban meglepődtem, mikor nem értem el a kívánt hatást és véletlenül a hasa előtt suhintottam el a kést. Kényelmetlen volt így leégni, ezért inkább térdbe rúgtam, majd mikor begörnyedne, akkor alulról próbáltam bele szúrni... de ez a szúrás meg el ment a feje mellett. Szokatlanul béna voltam, nem tudtam elhinni, hogy mi történik velem. Lehet, hogy túlságosan is élvezni kezdtem a játékot. Felvettem a komoly tekintetem és egyszerre két késsel két oldalról, a bordáit céloztam meg. Választhatott, hogy melyiket védje ki. Melyik oldala volt a fontosabb. Vége volt a harmadik támadásomnak. Úgy látszott, hogy ismét a kő-papír-olló jön.