Zaraki Kizashi vs Tatsuki Ranmaru

Találkozni akartam Kizashival, mielőtt elfogadtam volna a céhcsatlakozási indítványát. Megérkezett, nézegettem egy darabig, de... nem akartam így egyből belevágni. Ezért mielőtt felkerestem volna Mizukit, hogy megbeszéljem vele közös kalandunkat, még volt elintéznivalóm. Nézzük csak, hogy miben voltam biztos: miután Kizashi nevében érkezett a meghívó, nem volt kétségem afelől, hogy jól logikáztam, és így kell, hogy hívják. Mivel Mizuki is mesélt róla, pontosabban a vele közös kalandjáról, ezért már azt is tudtam, hogy meg kell lennie a pénzügyi hátterének a céhalapításhoz. A szintjét illetően nem voltam biztos a dolgomban, de kitartottam amellett, hogy nem lehet magasabb szintű nálam.
Muszáj volt találkoznom vele, mielőtt csatlakoztam volna az... Ítélet ökléhez? Komolyan? Hát milyen ítéletet hoznánk mi?

Sokkal több idő ment el, hogy őt hajkurásztam, mint ahogy én azt szerettem volna. Kerestem azon a helyen, ahol mi is találkoztunk, leültem egy padra a főtéren, és onnan bámultam a tömegeket, de semmi. Végül úgy döntöttem, hogy az aréna irányában nézek körbe. Reméltem, hogy nem küldetésen van, vagy ilyesmi, mert akkor én aztán hiába várom itt. Néhány órája még én sem a Kezdetek Városában jártam, így biztos voltam benne, hogy más faluban sincs. Meg kell lennie!

Az arénában ezúttal nem voltak túl sokan. Figyeltem a küzdelmüket, de nem igazán láttam meg bennük a kihívást. Kettes szintű voltam, ráadásul íjász. Az eddigi tapasztalataim alapján egész jól sikerült elosztanom a pontjaimat, elég kiegyensúlyozott harcosnak tartottam magam, aki még akkor is képes meglépni, ha közvetlen közelébe jutnak, és nem használhatja a nyilait. Ráadásul a yagan miatt sokkal többet látok, mint amennyit kinéznek belőle.
Nem igazán találtam olyat, aki komolyabb izgalmakat ígért volna. Ekkor figyeltem fel a yaganom segítségével egy ismerős alakra nem túl messze tőlem. Szemem automatikusan odafókuszált, tekintetünk összekapcsolódott…

A tekintetét figyeltem, miközben kezet fogtunk. Szerettem volna kiolvasni valamit azokból a fekete szembogarakból, de nem jártam sikerrel. Megcsóváltam a fejemet, és keményítettem a szorításon, majd elengedtem a kezét.
– Így van – bólintottam. – Többlépcsős teszten kell átmenned – kezdtem bele, és miközben ezt mondtam, az ujjaimon azokat a kérdéseket kezdtem számolgatni, amikre válaszokat várok. – De nem csak válaszokat akarok. Annál egy kicsit többre vágyok.
A mozgására koncentráltam, miközben lefelé haladt az arénába. Felkérés jelent meg az oldalamon, harcra invitált. A yagant használva elfogadtam, és elindultam utána. Dinamikus, kissé lezser járásmodort állapítottam meg, de reméltem, hogy a harcban legalább olyan jó, mint amennyire az esze vág. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kiderüljön: blöff az egész harcra invitálása, mert valójában gyenge, mint a lehelet. Arra gondoltam, amit Mizuki mesélt róla. Abban sem a harci készségeit méltatta.
Amiben biztos voltam: nem hármas szintű még. De ahogy elnéztem azt, amit a két másik játékossal művelt, mégsem féltette a bőrét. Minden kezdett egyre érdekesebb lenni. Megnyaltam a szám szélét.

Kezembe vettem az íjamat, nyilat helyeztem rá, az aréna egy távolabbi szeglete felé vettem az irányt. – Kezdjük például a tényekkel. – A lábam elé néztem, nem számítottam támadásra tőle. A yagan miatt úgysem gondolnám, hogy képes lesz úgy megközelíteni, hogy ne vegyem észre. – Zaraki Kizashinak hívnak. Árnyharcos vagy, ez tiszta sor. Különben szóba sem állnék veled. – Elértem az arénának arra a pontjára, ahonnan felőlem kezdődhetett a harc. – És erősen kétlem, hogy kettesnél magasabb szintű lennél. – Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak tőle, elég kaotikus személyiségnek tűnt eddig, akit nem lesz egyszerű kiismerni. Abban biztos voltam, hogy nem én fogom kezdeni a csatát, mégis igyekeztem ezt megcáfolni, és amint fordultam, már céloznám is be őt, hogy az első nyilat felé repítsem. Nem terveztem sorozatvetőt játszani, mert látni akartam, milyen gyorsan mozdul, hogyan taktikázik, de mindenképpen meg akartam volna tűzdelni, mire ideér. A biztonság érdekében nem csak a yagant használtam, hanem a tekintetem is felé emeltem.

Amint a tekintetünk találkozott, Kizashi hűlt helyére céloztam. Persze ezt nem fogtam fel ennyire nyilvánvalóan, csak azt tűnt el, ahogy ő feltűnt a yaganom bal részén tűnt fel. Meglepve kaptam felé a tekintetem. Ez nem lehet! – futott át az agyamon, miközben ő a gyorsaságára hivatkozott. A gondolat teljesen betöltötte a fejemet, nem figyeltem eléggé a nyílra, amit megfeszítve a kezemben tartottam. Nem is tudom, hogy mit akartam a kezemmel, amiért elengedtem a húrt, de így a nyíl a saját lábamba állt. Önsebzés – tájékoztatott egy felugró üzenet, majd láthattam, amint az életem csíkja megindul. Túl sokat sebeztem saját magamnak. 23 életem maradt, a pajzsom lement. Francba!
– Nehezen fogunk haladni vele, ha nem vagy hajlandó egyenes válaszokat adni – vigyorogtam. És hogy miért vigyorogtam? Fogalmam sincs! Talán az izgalom? Nem, az nem jellemző rám. Akkor az előbbi szerencsétlenség furcsa mód ezt váltotta ki belőlem? Talán.
– Miért én? – böktem ki végül azt a kérdést, ami a leginkább bökte a csőröm. Hiszen skilles voltam, persze. Az egyik legjobb – ebben szinte biztos voltam. De ő mégis honnan tudhatná ezt?
Nem csak a kérdést tettem fel, hanem előbbi szerencsétlenségemet elkendőzendő, íjamat is újra rá irányítottam. A vége felfénylett, én céloztam…
– Lássuk azt a híres gyorsaságodat – mondtam, miközben elengedtem a húrt. Ezúttal túlságosan zavart voltam az előbbi balesetem miatt ahhoz, hogy megint összeszedjem valahonnan a tekintetem. Most éppen Kizashi mellett pihent valahol, szemmagasságban, egykedvűen szemlélve az aréna lépcsőit. Csak akkor kaptam ellenfelemre, amikor nagyon arra akartam figyelni, hogy merre mozdul, egyáltalán tényleg olyan gyorsan tud-e mozogni, ahogy állította. Tehetséges árnyharcos, nem dőlök be minden trükkjének – próbáltam bíztatni magam, hogy az előbbi nem lehetett a gyorsasága. Akkor nem lenne túl sok esélyem.

Biztos az a trükk, hogy direkt nem mozdul! – hasított a fejembe a gondolat sok más összeesküvés elmélettel együtt, miközben megdöbbenve figyeltem, ahogy meg sem próbálja kikerülni a nyilamat. Vagy próbálta, csak még az sem látszott?
– Mi a franc van már?! – kiáltottam fel. Mérges voltam, mert szép, tiszta küzdelmet akartam, amiben láthatom Kizashi gyengéit és erősségeit, helyette egy olyan harcot kaptam, amiben egyre több és több volt a rejtély. Lassan semmit nem értettem, pedig volt már egy-két csata mögöttem, és biztos voltam benne, hogy…
– Sok minden vagyok, de mezei íjász biztosan nem! – kaptam fel a vizet, már ha ez egyáltalán lehetséges volt amúgy is felfokozott állapotomban. Már most tudtam, hogy ha valaha is belépek a céhbe, akkor néha tudnom kell lenyelni Kizashi egy-két hülyeségét, de tisztázni akartam: a sértegetés nincs benne abban a repertoárban, amit ő használhat velem szemben.
Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, ráemeltem az íjam, és rossz szokásként a tekintetem is, miközben a yagannal a környezetet csekkoltam, hogy minél hamarabb észrevegyem, hol tűnik fel újra.
Alig pár szó hagyta el ezek után az ajkát, mert amint tekintetünk összekapcsolódott, ő eltűnt.
Teljesen összezavarodtam!
Tönkrement volna a yagan és vele a szemem is? Mi ez, valami bug? – Amíg hangja nem hallatszott mögülem, addig ezek a gondolatok és társaik kergetőztek a fejemben, én pedig idegesen forgattam a fejem. Nem látom!
Viszont képtelenség lett volna nem észrevenni a két vágást a hátamba. 17 életem maradt.
– Mi a fene?! – hördültem fel, és már aktivizáltam is a sebességem: olyan magas fokozatra kapcsoltam, amennyire csak tudtam, hogy kikerüljek a rövid hatótávjából. Nem csak a yaganommal, hanem a tekintetemmel is őt kerestem közben: végre látni akartam, hogy mi is történik. Minden erőmmel a távolodáson voltam, és azon, hogy végre lássam, mit is fog csinálni…
A kezemben ott volt máris az íjam: nem veszíthettem több életerőpontot, az már kritikus lenne számomra! Megfeszítettem, és amint kellő távolságba kerültem – már ha kerültem –, ahhoz, hogy a rendszer engedje a tüzelést, én máris lőttem.

Megint nem mozdult, én pedig veszettül kerestem a trükköt abban, hogy így tesz: hiszen neki is volt élete, nekem pedig elég szép nagy sebzésem, nem létezhet, hogy nem hatja meg a lövöldözésem. Nem érdekelt: eleresztettem a nyilamat, és az minden további nélkül belé is csapódott.
Ott álltunk egymással szemben, és egyikünk se mozdult. Ő nem indult el felém, én nem nyúltam újabb nyílért.
Válogatott szitokszavak jártak a fejemben, amiket majd nyíl helyett vágok hozzá, hogy mozduljon végre, küzdjön rendesen, ahogy illik, mert így semmi esélyét nem látom annak, hogy én a céhhez kapcs… Beszélni kezdett.
Úgy álltam ott, mint egy rakat szerencsétlenség. Hallgattam Kizashi beszédét, és hol az ideg rázott, hol úgy éreztem magam, mintha egy szülő beszélne forrófejű gyerekével. Néha értetlenkedtem, máskor a legtriviálisabb dolgokat mondta el. Egy biztos volt: én aztán nem nézek még egyszer a szemébe!
Ez nem tudatos megállapítás volt, nem sikerült megfigyelnem, hogy ilyen a képessége, egyszerűen azt láttam a legjobbnak, ha legfeljebb az előttem lévő földet nyársalom fel a tekintetemmel, valahányszor Kizashi szavai kicsit jobban fejbe vertek, mint kellett volna.

Végül ott állt előttem Kizashi, mellettem fénylett a meghívása csatlakozásra, ő a kezét nyújtotta. Emeltem a sajátom, de végül kézfogás helyett összefűztem a mellkasom előtt.
– Zaraki Kizashinak hívnak. Árnyharcos vagy, ez tiszta sor. Különben szóba sem állnék veled – ismételtem el azt, amit már korábban is mondtam már. – De a szinted! Hányas szintű vagy? – néztem fel rá. Végre létrejött a szemkontaktus, kutatva fúrtam tekintetem az övébe.
Az invitálás továbbra is ott lebegett előttem, nem zártam le.

Ha Kizashi válaszol, invitálás elfogadva, kéznyújtás elfogadva - vagy ha addigra visszahúzza a kezét, Ran ajánlja fel. Kizashi a végén kap egy jelképes tockost, Ran közben vigyorog. És már megint maga se tudja miért.

// Három nyílvessző elhasználva, és nem lesz több. //