Re: Csoki-Süti bunker ^^

by **Hinari** Csüt. Aug. 29 2013, 14:26

Elmosolyodtam az emlékre, igen, amikor véletlenül találkoztunk, még az első szinten… akkor, mint utána oly sokszor, vidámnak tűnt, sokat beszélt és a nyomát sem éreztem annak, ami most járhat a fejében. Persze azóta sokminden megváltozott. Hogy Naxonról beszéltem neki… egy pillanatig sem bántam meg, végre egy ember, akivel maximálisan őszinte lehetek, és nem kell attól félnem, hogy cserbenhagy, amint úgy viselkedek, ami valójában Én vagyok. Bólintottam, s nagyon de nagyon örültem neki, hogy ő is a barátjának tart, ritka kincs ez ezen a pontoktól függő helyen. Kicsit mintha elfeledkeztünk volna a borús hangulatról, egészen addig, amíg kinyögtem, ami már nagyon nyomott belülről, s válaszul ő… ő is elmondott valamit.
Nem is tudom, mit lehet felelni ezekre. Talán semmit. Ránéztem, s nem tudtam szavakat formálni, nem is léteztek szavak, amik megfelelő kifejezőerővel bírtak volna. Szophie… Fogalmam sem volt, miken ment keresztül, miként állhatott hozzá a dolgokhoz, és mit érezhetett akkor s most. Elszomorodtam, jobban, mint eddig, s lehajtottam a fejem.
- Szophie én… - felnéztem rá, szavakat próbáltam formálni, de nehezen ment. Megértettem, amit utána mondott, s ez talán rosszabb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Nagyon erős volt, hogy bírta, s nagyon tiszteltem őt ezért – Mindig maradjunk barátok, jó? – próbáltam mosolyogni, szomorúan és halványan, de azért éreztetni vele, hogy mennyire mellette állok. Átöleltem, meg akartam nyugtatni, de nem tudtam, mit mondhatnék – S kint majd várjunk egymásra…

Aznap, egy kicsivel később, vigyorogva néztem, amint a kezemben lévő maci elpixeleződik, nem próbáltam megmenteni, a rumos csoki tombolt, hiába ittam rá azóta jópár pohár vizet.
- Pápá – ismételtem meg Szophiet, még integettem is a plüssnek, azt hiszem. Ránéztem a barátnőmre, és elnevettem magam. Furcsa egy nap volt, annyi bizonyos.

by **Szophie** Csüt. Aug. 29 2013, 15:30

A társalgás komor hangvétele nem adta lejjebb magát, sőt, egyre fokozódó ború ereszkedett a kicsi szobára, melynek épp ellenkezője, a vidámság lenne a funkciója. A meleg színekkel borított falak most oly ridegnek, sötétnek tűntek. Az ablakon besütő napfény jeges koszorúként hatott. Koszorú volt, mely körül ölelt bennünket, hirdetve egy olyan helyet, hol boldogság repdes. Emlékeztet a kertre, hol önfeledt pillangó repked illatos virágok között.
A lelkem sivár éjszakája nem figyelt oda erre. Túlzottan el volt foglalva önnön nyomorúságával. Megdöbbentő, mennyire kiszámíthatatlan az emberi lélek. Elég egy éjszaka, egyetlen álom, hogy kizökkentsen a hétköznapok boldog önfeledtségéből, és visszahúzzon a jeges verembe, mellyé lelkem vált.
Neki is megvolt a maga története. Neki is fájt, és mégis oly erősnek tűnt mindezek mellett. Hogy csinálja? Mindig annyira tiszteletre méltó, annyira bátor, annyira.. Hinari.^^ Nekem ez nem megy. Képtelen vagyok ilyen lenni.
Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Neki is fáj.
Komor uradalmam bevehetetlen fallal bástyázta körül az emléket, és soha nem akart beengedni oda embert, hogy kitudódjék fájó titka. Ám mégis összerogyott a burok, meghasadt a fal, és végre, oly sok esztendő óta, végre először meséltem valakinek a történtekről.
Nem nyugtatott, de nem is kellett. Sokkalta többet jelentett, ahogy a barátságát fejezte ki nekem.
- Igen. Megkeressük egymást. - bólintottam, és átöleltem. Nem kellett több szó, nem kellett más esemény. Ennyi tökéletesen elég volt mindahhoz, hogy megnyugodjak. El kellett felejteni ezt a reggelt, kitörölni emlékeinkből, hogy csak lelkünk őrizze mindezt.
A váltás könnyű volt, a játék önfeledt, a nap újra ragyogó.
Örültem, hogy mosolyogni látom, örültem, hogy együtt nevetünk.
Nyílt az ajtó, és farkasom lépett be rajta. Morcosan vette szemügyre, mit művelünk.
- Fejlődni kéne. - ejtette ki a szavakat, majd ott hagyott.
- Igaza van, mennem kell. - kezdtem bele a búcsúba. Nagyot nyeltem, ahogy végiggondoltam azon, mi vezetett el egészen eddig a pontig.
- Majd még találkozunk.^^ - mosolyodtam el őszintén. És kiléptem.
Megtanultam, ki az, aki fontosabb mindenkinél. Fontosabb a játék kivitelénél is. Ő az, hisz mellettem áll még ilyen állapotomban is. Ő az, hisz képes megérteni. Ő az én királynőm.

by **Hinari** Csüt. Aug. 29 2013, 22:01

Azt hiszem, ez volt az egyik legszomorúbb, de egyben legszebb pillanat az életemben, amióta be lettünk zárva ide. Egymásra találtunk, immáron nemcsak a vidám csevegés szintjén, hanem mélyebben, sokkal mélyebben. Ahogy átöleltük egymást, amikor biztosított afelől, hogy minden rendben lesz, és kint találkozunk majd… Valamiért megnyugtatott, a szűnni látszott a kezdeti feszültségem és rosszkedvem. Örültem neki, hogy ő is helyrejött, valamennyire, bár tudtam jól, a múltat néha nem lehet csakúgy elfelejteni, s ahogy én sem fogom a kisfiút, úgy ő sem a szüleit. De mindketten itt voltunk egymásnak, tudtuk segíteni egymást, átsegíteni a holtponton, s közben megtanulni, mi az, ami igazán számít…
Nem az exp pontok voltak azok, nem is a szint. Valami más, amit kevesen érthetnek meg, de mi már értettük.

Lassan, de biztosan helyrejött a kedvünk is, forrócsokiztunk, sütit eszegettünk és plüssmaciktól köszöntünk el, egyre vidámabban és vidámabban, s már-már a hely is tükrözte valódi lényegét. Kintről hűvös szellő csapott az arcomba, a huzat felerősödött, ahogy Vezér kinyitotta az ajtót. Csak pár szót vakkantott idomárjának, s már el is tűnt, kicsit felébresztve mindkettőnket.
- Persze menj csak – bólogattam, s a kezébe nyomtam egy sütit, hogy az úton is legyen csokiellátása, mivel nem ettünk ma még eleget, hehe – Jaja, alig várom – mosolyodtam el, s integettem, amikor átlépte a küszöböt. Elcsendesedett a szoba, s én hátradőltem, s behunytam szemeim. Tudtam, hogy többé sohasem leszek egyedül. Arcomon őszinte mosollyal aludtam el, immáron sokkal szebb álmokat látva.

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Aug. 31 2013, 20:46

Hinari: Kidolgozott Bőrruha (+8 páncél)
Szophie: Pókháló Pajzs (+3 páncél +1 erő)

by **Szophie** Hétf. Jún. 23 2014, 20:56

Hinari

Hosszú-hosszú napok teltek, múltak, és sokszor előkerültek furcsa gondolatok a fejemben. Mint ahogy már szokásommá lett, az ilyen gondolatok elől, mindig a csokiszobában kerestem menedéket. Talán egy régmúlt beszélgetés miatt, amelyet azóta is számtalanszor pörgettem vissza fejben. Szükségem volt azokra a szavakra újra, meg újra. Erőt merítettem belőlük. És bizony az ilyen furcsa, és leginkább szörnyű gondolatokkal tűzdelt napokon szükségem is volt erre az erőre. Az én jókedvem sem volt örök, ahogy - mint valószínűleg sokan elképzelni sem tudják, hogy lehet ilyen - a játékkedvem is csak időszakos volt. Most is fent hagytam Vezért a szobámban, habár ebben a pillanatban nem is volt nehéz ezt megtenni. Brumi épp eléggé lefoglalta ahhoz, hogy ne engem nyaggasson. Egyedül Falatot féltettem, aki nemrégiben elveszítette a farkincáját is egy Vezérrel folytatott küzdelemben, de reméltem, hogy Brumi őt is megvédi. Igazából a szemétből összeszedett fiú nagyon hasznosnak bizonyult, ha az egyedüllétem garantálásáról volt szó.
Most is abba a bizonyos szobába menekültem, mint már annyiszor. Magam elé vettem egy nagy adag csokis sütit, de csak egy-két falatot ettem belőle, ugyanúgy, ahogy a kávémból sem fogyott egy csepp sem. Egyszerűen nem volt kedvem ilyesmit enni. Egyáltalán az édesség illata is taszított. A kávéra pedig csak egy emlék miatt volt szükségem.
Így hát az történt, ami elég ritka dolog nálam, és talán azt hihettétek, hogy soha nem is fordult elő, és nem is fog. Lenyitottam a menümet, és elővettem egy cigarettát, amelyet még régebben szereztem be a Kezdetek Városának egy eldugott üzletében. Fogalmam sem volt róla, vajon mennyire hasonlít ez az otthonira, de nem is ez volt a lényeg. Persze végül nem volt nagy eltérés. A dohány íze kellemesen csípte a nyelvem, és én csak néztem merengve a körülöttem gomolygó füstöt, és talán egy kicsit helyrekattant bennem valami. Nem mondom, hogy jobban lettem, mert nem. Egyszerűen csak nyugodt voltam. A füstön át a világ is egy szebb képet mutatott. Mélyen beszívtam egy újabb slukkot, jól letüdőzve. A szoba hamar ki fog szellőzni, hisz most is nyitott ablak mellett ülök. Nem fogja észrevenni senki. És ha igen? Nem hiszem, hogy baj lenne. És ha mégis? Akkor így jártam.

by **Hinari** Hétf. Jún. 23 2014, 22:19

Nem is tudom hová tartottam pontosan, lábaim maguktól lassítottak, majd álltak meg, tétován, mintha nem tudnák, mi céljuk lenne egyik vagy másik cselekedettel. Annyira talán mégsem volt fontos továbbmennem. Egy gondolat, egy fájó, régi emlék kötődött hozzá, s bár tisztában voltam vele, hogy nem lehet, mégis, a gondolat befészkelte magát a fejembe, és nem hagyott nyugodni. Végleg megálltam, először csak behunyva szemeim, kiélezve a többi érzékszervem, melyek közül az egyik határozott információt közölt velem, éppen egy és fél másodperce. Cigifüst. Mostmár biztos voltam benne, habár továbbra is élt bennem az első, nevetséges, reményekkel teli gondolat, hogy ki más lenne, ha nem ő? Ám a logika és a kétely elfújta, csakúgy, mint a szálló illatot a gyenge széláramlat, ami végigfutott a folyosón, meglebbentve egy szabadon lévő hajtincsem. Mélyen beszívtam a levegőt, emlékeztem, márcsak az ital hiányzott, amit saját kezűleg készített nekem, a gyakorlómeccsünk előtt. Ámde az álom hamar végetért, és szemeim is kinyitottam, egy cseppnyi csalódottsággal konstatálta, hogy ezt a szag merőben más, mint amit Lewis szívott.
- Hahó – nyomtam le a kilincset, és néztem be a csokiszobába… majd egy sóhajtás után aktiváltam a Látásomat, hogy lássak is valamit – Szo? – kérdeztem meglepetten, eszembe sem jutott, hogy ő lehet az, habár nem is igazán gondolkodtam el a lehetséges magyarázatokon, azt az egyet kivéve. Nem szokott cigarettázni, ő nem. Beléptem, becsuktam az ajtót, majd lehuppantam melléje, hátradőlve, egyetlen szó nélkül helyezkedve el. Nem erőltettem a beszélgetést, legalábbis egyelőre: úgy voltam vele, majd megszólal ő, ha szeretne. Abban biztos voltam, hogy van miről beszélni, de ha más nem tapasztalatból tudtam, hogy ezt sosem szabad erőszakosan. Így vártam, nem számonkérőn, egy idő után még egy sütit is magamhoz vettem, kényelmesen és türelmesen kezdve el majszolni. Bennem megbízhatsz, nekem bármit elmondhatsz. Hiszen barátok vagyunk. Reméltem, ő sem felejtette el ezt…

by **Szophie** Kedd Jún. 24 2014, 14:12

És a valóságban még a tüdőm sem károsul. Ezen elmosolyodtam, miközben természetesen minden idegszálammal azon voltam, hogy a környezetemet szuggeráljam, nehogy valakinek az a rémes ötlete támadjon, hogy benyit. Mint egy zugivó, olyan voltam. Nem szerettem volna, ha fény derül erre a kellemetlen, szokásnak sem nevezhető néhai kikapcsolódásomra. Viszont azt sem tudtam megtenni, hogy ne szívjam. Ebben a pillanatban erre volt szükségem ahhoz, hogy a nap hátralevő részében össze tudjam szedni magam, és újra leélni huszonnégy órát. Ez van, ha az ember nem bízik hosszútávon a saját idegei tűrőképességében. Még én sem tudtam, mi lesz holnap. Sosem terveztem nagyon előre semmit. Még én sem ismertem a saját reakcióimat. Ez van. Néha elgondolkodom azon, nem kellene-e bevonulnom ön jelölten valamilyen szanatóriumba. Vagy rögtön zárassam be magam egy diliházba. Voltaképp egyszer, amikor kint voltam - legalábbis érzékeim úgy érezték, hogy kijutottam -, már tapasztaltam azt, hogy gumiszobában vagyok, rémes állapotok közepette. Remélem, azért az nem volt igazság, és csak fantáziám játszott velem egy rosszabb napomon.
Benyitottak, és én összerezzentem. Természetesen amikor az ember olyat csinál, amit nagyon titkolni akar, mindig lebukik. Most én jártam így. És ha ez nem lenne elég, pont céhvezérünk nyitott ajtót.
- Szia. - mondtam komoran, miközben ő mellém lépdelt, és leült. Nem szólt egy szót sem, én pedig inkább nem is néztem rá, csak mereven bámultam a kávéval töltött csészét. Hirtelen rám tört az a sok hosszú hónap, amikor nem volt alkalmunk és időnk igazán leülni ketten, és beszélgetni. Legbelül már régen vágytam erre, és annyi mindent tudtam volna most mondani..., mégsem szólaltam meg. Valahogy nem jött semmi a nyelvemre, és nem is éreztem úgy, hogy most alkalmas lenne. Valahogy Hinari is.. elnyűttnek tűnt egy csöppet, ahogy mellettem üldögélt. Mi traktáljam még én is az önző problémáimmal? Ha egyáltalán még érdekli, mi van velem.

by **Hinari** Kedd Jún. 24 2014, 21:00

Egyetlen szót se szólt, a köszönésen kívül, bámulta a bögréjét, és még véletlenül se nézett felém. Eleinte jó ötletnek tűnt csakúgy melléheveredni, csöndbe burkolózva, de be kellett hogy valljam, így, jópár perc elteltével kezdett egy kissé unalmas és egyhangú lenni a szituáció. Ő ül, és cigit szív, én ülök, és nem csinálok semmit. Még a kezemben lévő csokis süti is elfogyott, hiába igyekeztem lassan elfogyasztani, valahogy az az egy szál dohány tovább tartott. Fészkelődni meg nem akartam, sem felállni, olyan jól elhelyezkedtem, és magát a monotonságot sem szerettem volna elrontani egy hirtelen mozdulattal. Inkább a szemközti sütis tállal szemeztem, majd a csokiszökőkúttal, de ezek sem adták bármi jelét, hogy értékelnék a jelenlétem, így hamar felhagytam az igyekezettel, és egy nagy sóhajjal adtam a tudtukra, hogy márpedig én nem fogok most fölkelni (persze hozzá kell tenni, hogy mindez Szophienak is legalább annyira szólt). Végül meguntam. Nyújtóztam egyet, felültem, szembefordulva vele, egy ideig elnéztem, ahogy szipákol, majd visszaestem a kanapéra, flegmán nyújtva ki a kezem, csak fél szemmel nézve rá a lányra.
- Egy szívást?
S ha odaadta (ha pedig nem, akkor egy elegáns mozdulattal kivettem a szájából), egy másodpercig forgattam a kezemben, majd nagyot szívtam belőle én is: kíváncsi voltam, mi benne a jó, még sohasem kóstoltam vagy próbálkoztam ilyesmivel, és őszintén, nem is volt a terveim között. Most sem az élvezetért tettem, vagy mert megtetszett, csak.. megtettem. Merthát miért ne. A saoban vagyunk, itt lehet. S persze, mivel fogalmam sem volt hogyan és mennyit kell, jól letüdőztem, olyan köhögőrohamot kapva tőle, hogy fájdalomérzet ide vagy oda, szinte kaparta a torkom.
- Pfuu, ez förtelmes – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, egy szájelhúzás kíséretében, és adtam is vissza Szophienak, azért rámosolyogva, hátha egy kicsit jobb kedve derítem vele. Ezek után viszont már semmi sem akadályozott meg benne, hogy felpattanjak, és a számba vegyem a legelső édességet, amit találok, feledtetve a cigi ízét. Méghogy megnyugtató… a csoki ezerszer nyugtatóbb, és még finom is. Neutral

by **Szophie** Kedd Jún. 24 2014, 21:50

Ez a csend kezdett felérni azzal a kínossággal, amellyel legutóbb kellett szembenéznem a bosson. Amikor legelőször érkeztem, és csak Anat és Alex volt jelen. Szörnyű volt, és a mostani helyzet is kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Szinte hallottam Alex akkori szavait, Hinari hangján, és most is szívesen elfutottam volna, hogy megbújjak egy kicsivel arrébb egy bokorban a kezdésig. Csakhogy itt nem futhattam vagy bújhattam el, és semmilyen kezdés nem volt, amely elterelje a figyelmet végül. Itt csak a közöttünk levő csend volt. Nyoma sem volt annak a vidámságnak és könnyedségnek, amelynek lennie kellene két jó barát között. Persze gondok mindenhol vannak, ahol két emberről volt szó. Ez a gond viszont kimondatlan volt, már ha egyáltalán ilyesmiről volt szó. Akármi is volt, egyre csak nőtt, és nőtt, és csak arra várt, hogy kipukkadjon végre, hogy aztán maga mögött vagy ürességet hagyjon, vagy megoldódjon minden.
Megszólalt. Egy mondat, és pukk. Eljött a pillanat. Lefagytam a kérdés hallatán, és jobb híján tátva is maradt a szám, végül pedig cinkosan nyújtottam át neki. Mint a kisgyerekek, akik iskola után elbújnak együtt, hogy kipróbálják. Huncut mosoly ült ki az arcomra, majd még enyhén fel is nevettem, amikor olyan szörnyű reakciót mutatott. Ejnye, úgy tűnik, tényleg én voltam az ő megrontója. Az a csintalan gyerek, aki lopott a szüleitől, és most a többieket kínálgatja..
- Tudom. - bólintottam, miközben újra a számhoz emeltem, majd még egy-két slukk után végül úgy döntöttem, ideje elnyomni a hamutálban. A következő pillanatban pixeleire is bomlott. Felsóhajtottam, és hátradőltem.
- Jó régen beszélgettünk, nem? - néztem rá, és majdnem azt is megkérdeztem, hogy most vajon fogunk-e. Viszont mégsem tetetm meg, hiszen tudtam, hogy ez ugyanúgy múlik rajtam is, mint rajta. Fogalmam sem volt, mivel is kezdhetném, és hogy ő mire kíváncsi. Végül a kávéra pillantottam, és ekkor kikívánkozott belőlem egy egyszerű szó.
- Hiányzol. - mondtam csendesen, miközben lehajtottam a fejem. - És ő is.. - néztem a kávéra. - Nem tudom, hogy én miért élek még.. Hisz ő is megígérte, hogy én ölhetem meg, ha arra kerül a sor. Vajon mi van Hatival? Vezérnek is nagyon hiányzik... - mondtam a szavakat, mintha csak magamnak mondanám. Tudtam, hogy ez neki is fáj, és nem is akartam felhozni, főleg nem rögtön ezzel kezdeni a témát. Ám fogalmam sem volt, hogy Hinari hogyan ilyen erős, hogy bírja ki. És én miért nem törtem még össze? Valószínűleg csak idő kérdése.. Vagy nem. Nem tudom. Ez most fura. Talán az is közrejátszik, hogy nincs időm rá gondolni, annyi minden máson jár közben az eszem. Meg akartam kérdezni azt is, hogy Zut nem látta-e mostanában. Vagy ha ő nem is, akkor Anat, vagy valaki más.. Fogalmam sincs, mi van vele. Aggódom. Ez miatt is.

by **Hinari** Szer. Júl. 09 2014, 20:43

Egy félmosoly, miután visszaadtam neki a cikket, és ő beleegyezően megszívta újra, semmi több, semmi nevetés, amit ilyenkor szoktak. Valahogy nem éreztem át a hangulatot, tudtam, hogy van valami, ami őt bántja, de többet nem tudta tenni, segíteni neki. Magától kellett kimondania, s amikor megtette, szomorúan szögeztem szemem a kezemben tartott sütidarabkához. Hirtelenjében képtelen voltam bármi megnyugtatót, vagy akármi pozitívat felelni neki, minden szava késként vágott belém, de főleg a legelső.
- Sajnálom. Nem éppen ilyen egy barát, igaz? – hangom keserű volt és önironikus, teljesen igaza volt, mostanában nem is beszélgettünk, sőt, találkozni is csak elvétve sikerült. Hogy miért, az most nem lényeges. A kifogásokkal nem jutunk előbbre.
Sóhajtottam, Hope említésére még az a csöppnyi jókedv is elpárolgott belőlem, ami mindeddig kitartóan bujkált bennem, valahol mélyen, elveszítve… Hiszen tudtam, hogy számára is sokat jelent, a fiú és a farkasa is, mégsem kerestem fel Szophiet a hírrel, nem egymás vállán sírtunk, s nem is beszéltem róla senkinek. Pedig ha más nem, ő megérdemelte volna. Én pedig ehelyett majdnem elmenekültem, végleg. Beleborzongtam az emlékbe, pár másodpercig szótlanul ültem, elmélázva, majd végül megszólaltam, nem is feltétlen a lánynak szánva a mondottakat, hanem csakúgy, a semmibe.
- A viadal közben lehetett… Nem tudom, mi történt, Hati se jött vissza azóta sem… Én… nem tudok semmit, és ez nagyon rossz – emeltem tekintetem végül a lányra - Sajnálom, hogy nem említettem – mondtam, lesütve a szemem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Az egész eseményt, a viadallal és az azután történtekkel együtt, szerettem volna kitörölni az emlékezetemből, végleg. Mint a kisgyerek, aki ha eltakarja a szemét, azt hiszi, őt se látja senki. Csak néztem a süteményt, ami halkan repedt el, ujjaim tehetetlen szorítása nyomán; arcomon könnycsepp gördült, de nem hagytam, hogy a többi is előjöjjön. Most jöttem csak rá, mennyire rosszul tettem mindezt, hogy ezzel Szo fájdalmát erősítettem, akaratlanul is. Nem tudtam mit mondani. Nem volt jogom bármit is mondani, ezek után…

by **Szophie** Szer. Júl. 09 2014, 22:27

Elfogyott. Még egy utolsót szívtam, hosszan bent tartva a füstöt, majd elnyomtam a hamutálba, és úgy dőltem neki a kanapé háttámlájának, fejemet hátra ejtve.
- Sajnálom. - ismételtem meg a szót, enyhén elmosolyodva. Vagy inkább vigyorogva. - Egyikünk sem viselkedett úgy. - ráztam meg a fejem, és arra gondoltam, nekem is mennyiszer fel kellett volna már keresnem őt. Lett volna alkalmam rá. Igaz, hogy sok a dolga, igaz, hogy nem akartam zavarni.. de talán kellett volna. Elég lett volna azt a pár folyosót átsétálva elmenni hozzá, és elmondani neki dolgokat.. Sok mindent. Megbeszélhettem volna vele. Nekem is jobb lett volna. Így pedig mindent csak utó kézből kell megtudnia. Csak ugyanakkor, mint a többi embernek, az idegeneknek. Talán én voltam az, aki először nem mondott el neki valamit.. És ez miatt történhetett minden. Idegennek éreztem a lányt. És a boss csatákon csak egyre idegenebb lett nekem. Mostanra már azt sem tudtam igazán, el akarok-e neki mondani mindent, vagy megosztani vele a dolgaimat. Láttam Alex, Anat és Mirika társaságában, boldognak. És mellettem pedig mindig csak ilyen szörnyű hangulat van. Képtelen vagyok rendes barát lenni, ezt nem is kell tagadnom.
- Nem olyan rég láttam meg a fekete betűket. - sóhajtottam fel, és fejem még mindig hátra volt döntve, most úgy figyeltem a plafont.
- Nem hibáztatlak. Én sem mondtam el sok... dolgot. - néztem most a lányra, akinek látható volt arcán a könnycsepp. Az én arcom ugyanúgy festett, mint az övé, mert közben a fiú emléke hatalmába kerített. De próbáltam erős lenni. Most már próbáltam. Nem tehetem megint ugyanazt, mint évekkel ezelőtt. Nem juthatok el odáig, mint akkor..
Nagy levegőt vettem, majd nyeltem egyet, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. Már felépítettem magam köré egy játékot, abban kell játszanom. Most nem hagyhatom abba, akármennyire is fáj. De mégis..
- Megint eszembe jutott. - nyögtem ki lassan, falfehér arccal. Nem mintha alapból nem lenne a bőröm hulla fehér.. - De most nem veszem komolyan. Ellenállok. Itt, a szobában. Mindig eszembe jutnak a régi szavaid.. És a maci is. - persze ez alatt az öngyilkosságra gondoltam, és úgy hittem, ő is érti ezt. A szüleim halála után úgy gondoltam, nem bírom ki élve, ha még egy számomra fontos embert elveszítek. Nos, most még éltem. De nagyon a perem szélén egyensúlyoztam. És nem akarok következőt.

by **Hinari** Szomb. Júl. 12 2014, 12:25

Csupán egy bólintással nyugtáztam a kijelentését, békés elfogadása a dolgoknak, és nem is kell többet szólni hozzá. Igen, valóban, sokkal többet kéne foglalkoznunk egymással, jól tudtam mindezt, és úgy tűnt, ő is. Mereven bámultam valahová, nem is igazán tudtam, merrefele, ám amikor Szophie folytatta, döbbenten fordultam feléje. Csak nemrég tudta meg? Elszégyelltem magam. Azt hittem, nem is tudom miért, de azt hittem hogy a többiek is, minden céhtag, azért tisztában van az ilyen súlyú eseményekkel, ésbár lehet Szo-t egyáltalán nem hibáztattam ezért, mégis furcsa volt, roppantul furcsa… Kérdezni sem kérdezett rá, hogy hol van, merre jár, miért nem látja, de a helyében lehet én sem tettem volna, olyan… mintha egyre jobban eltávolodtunk volna egymástól.
- Nekem… mondanom kellett volna… Még aznap – feleltem csöndesen – Amikor a viadalt néztem, és hirtelen eltűnt a másolat a képernyőről… már akkor tudtam. És igazam is lett – sóhajtottam, figyelve rá, hogy még véletlenül se mondjak semmi mást arról a napról. Szophie is folytatta, és kíváncsian néztem rá, arca sápadtnak tűnt az eloszló füstben. A legrosszabbra számítottam, de egy csöppet megkönnyebbültem, amikor kimondta, hogy ellenáll. Hogy nem hagyja magát. Elmosolyodtam, talán most először volt őszinte a mosolyom, mióta beléptem a szobába. Örültem neki, hogy emlékezett arra a beszélgetésre, éshogy nem adja fel.
- Ígérjük meg egymásnak, hogy felkeressük a másikat, ha ilyeneken gondolkozunk – néztem a szemébe komolyan, ámde melegen és barátságosan, majd lesütöttem szemeim, úgy folytattam – Én… el akartam menni. Miután meghaltam a viadalon, miután rájöttem, hogy Hope már nem él – a szavak nehezen jöttek, még soha senkinek nem meséltem erről, és talán így is volt jó. Szophie viszont megérdemelte az igazságot – Ha nem láttam volna a képernyőn Alex reakcióját, nem tudom, hogy megálltam-e volna a szint széléig… Akkor gondoltam bele. Hülye voltam – ráztam meg a fejem, majd emeltem fel – Viszont, nem halhatok meg, ahogyan te sem. Ki fogunk jutni, és el fogsz vinni a csokigyáradba, ahogyan megígérted, és odakint is barátok leszünk, igazi barátok – mondtam, a nyomott hangulat ellenére halvány lelkesedéssel a hangomban, és biztatón mosolyogtam rá.
- Mostantól igyekszem úgy is viselkedni. Friends forever, right?
Mosolyomon látszott a boldog megkönnyebbültség és a várakozással teli remény.

by **Szophie** Szomb. Júl. 12 2014, 21:21

- A viadal.. - nyögtem fel. Nem is akartam emlékezni rá. Ott ültem a képernyő előtt, és nem hittem a szememnek. Nem mondom, egészen feldobott elsőre a tény, hogy nyertem. Vagyis a másom nyert.. Valahogy büszke voltam arra, hogy az én karakterem élte túl, amikor mindenki magára volt hagyva, fegyverek és páncélok nélkül. Lenyomtam a céhvezéreket is, ha úgy tetszik. Mégis, utána sikerült elvenniük a kedvemet a játéktól.
- Nem is figyeltem őt akkor. - vallottam be csendesen. - Azóta is azon töröm az agyam, tényleg jobb lenne-e nekem egyedül.. Ott sikeres volt. - sóhajtottam fel. Azóta is van, aki felismer. Én nem ilyen hírnévre vágytam. Nem akarok az lenni, aki teljesen egyedül túlélte. Vagyis igen, akarok. De ettől egy kicsit megingott a hitem, hogy tényleg a jó úton járok-e. Hogy nem lenne-e jobb az, amit régen csináltam. Amikor nem beszéltem senkivel, és nem érdekelt semmi.
- Viszont.. jobb volt a tudatlanság. Habár sejtettem egy ideje, mégis.. Az ember ilyenkor mindig kifogásokat keres, nem? Hogy nem ér rá, hogy küldetésezik, hogy csak úgy véletlen elkerültük egymást.. - felsóhajtottam. - Csak azt kívánom, felejthessek el mindent és mindenkit egy életre. Jobb lett volna bele sem kezdeni ebbe a játékba. - csóváltam meg a fejem. És a játék alatt most nem a saot értettem, sokkal inkább azt az életmódot, amelyet mostanában űzök. Hogy emberekkel beszélgetek, ismerkedek, hogy közel engedem magamhoz.
Szemöldököm felhúzva mutattam ki, mennyire meglepődtem. Nem gondoltam volna soha, hogy Hinari is küzdhet ilyen gondolatokkal. Hogy ő is tényleg megetenné. Hogy ő is lehet ennyire gyenge.. Viszont szörnyen sajnáltam, hogy Alex, már megint Alex volt az, aki kihúzta ebből, még ha akaratlanul is, és nem pedig én.
Szívesen megígértem volna neki, hogy tényleg úgy lesz, ahogy ő mondja. Ez annyira boldog jövőt jósolt, annyira bizakodó volt. Viszont..
- Azt mondtuk, az igazat mondjuk, igaz? - sóhajtottam fel lemondóan. - Mert akkor nem tudok ilyesmit ígérni. - a szemébe néztem, mélyen. - Én sem ismerem magamat. Sem azt, hogyan is reagálok majd a környezetemre, ha megint ki kerülök.. Egyelőre.. nem érzem magam elég erősnek hozzá. - megráztam a fejem. - Lehet, hogy itt úgy tűnik, már megváltoztam, de legbelül.. Az is lehet, hogy soha többé nem keresem majd senki társasgát. Talán.. idővel ez a gondolkodás változhat. - próbáltam biztatóan rámosolyogni, de én is tudtam, hogy most sem éppen olyan irányba halad az életem, hogy tényleg sikerüljön elvetnem ezeket a gondolatokat. Minden egyes rossz csak egy újabb késdöfés belém, amely arra késztet, hogy jobbnak tartsam teljesen elhatárolódni a társadalomtól. Az emberektől. Tőlük is. Ha nem szeretem őket, nem is fáj, ha meghalnak. Ennyire egyszerű volt az én megoldásom.. És hát, természetesen nem jó. Viszont én sosem voltam jó, vagy ésszerű ilyesmikben.
Fájt most is, hogy el kellett utasítanom őt, hogy nem mondhattam vidáman annyit, hogy rendben.. Pedig az anyanyelvünkön beszélt. Szíven ütöttek a szavai. És úgy éreztem, egyre mélyebbre süllyedek csak. Elmarom magam mellől őt is. Teljesen mindegy, hogy akarattal, vagy sem, így lesz. Egyedül fogok maradni talán akkor is, ha próbálok barátokat szerezni.. Mert ez vagyok én. Jól el vagyok cseszve, hehehh...

by **Hinari** Csüt. Júl. 24 2014, 22:16

Csöndesen hallgattam Szophiet, szavainak hála tudtam először átérezni a történteket az ő szemszögéből is. Ennek nem kellett volna így történnie, nem szabadott volna megerősítést kapnia, hogy egyedül jobb. Mert nem az. Ezt mégse mondhattam neki, nem voltak ellenérveim, minden, ami az eszembe jutott, kisgyerekes, naiv álomnak hatott volna. Még gondolatban is annak hatott. Lesütöttem szemeim, hiába akartam, nem tudtam mondani neki semmit, egyetlen kifakadás vagy észérv sem vezetett volna eredményre. Egyet tehettem ellene: hogy a barátja maradok, és bebizonyítom, hogy a viadalnak nem volt igaza.
És hallgattam őt. Elszomorított, hogy így gondolkozik, hogy a játékos énje mögött ilyen gondolatokkal küzd, és lassan hagyja, hogy elnyeljék őt. Hogy akarattal hagyja, hogy megbánta azt a két szót, link start, és hogy egyre kevesebb esélyt ad nekünk és önmagának is, hogy változzon. Hirtelen azt sem tudtam, akar-e változni, vagy csak azért mondja, hogy maradjon némi remény… Én, mi tényleg sokszor beszélgettünk, de eddig nem ismertem ezt a felét. Egyszerre volt ijesztő, lehangoló és ébresztett bennem lelkiismeret-furdalást. Hisz nem vettem észre, talán nem is akartam. Nem tudom. Semmit sem tudok. Főleg nem a megoldást.

Egyelőre nem szóltam, emésztgettem a hallottakat, és megpróbáltam elhelyezni őket oda, ahová valók. Igyekeztem nem Szophie szavait, hanem a mögöttes indíttatásokat figyelembe venni, és aképpen rakni rendbe, de rengeteg falba ütköztem, rájöttem, hogy ennél sokkal többet kéne együtt lennünk. Számos érzés kavargott bennem, de a harag nem volt közte. Nem hibáztattam, nem haragudtam rá, mégcsak meg se bántódtam. Nem. Ez is egy lépés volt, hogy jobban megismerjem, sötét lépcsőfok ugyan, de lépcsőfok. És nagyobb is, mint elsőre hinné az ember.
- Figyelj Szo, én itt vagyok, és leszek is. Te vagy az első igazi barátom, és remélem, hogy a barátod lehetek, akármi történjék is – néztem a szemébe – Ha nem fogsz keresni, majd kereslek én. És nem fogom feladni. Jól érzem magam, amikor együtt nevetünk, és nem akarlak elveszíteni, odakint sem.
Hagytam, hadd ülepedjenek le a szavaim. Mindez elég komoly volt és nagy vállalkozás, magam sem gondoltam volna, hogy képes leszek kimondani ilyesmit, bárkinek is. De ő ért nekem ennyit, és örültem ennek a felfedezésnek. Felvillanyozott, és határozottabbá tett, eltökéltebbé, hogy igenis nem fogom hagyni magam. Lehet, hogy fájni fog, de ha sikerül elérnem, hogy ugyanúgy bohóckodjunk, mint annak előtte, akkor megéri.
Óvatosan pillantottam a lányra. Nem tudtam, mit fog felelni erre. Azt hiszem, féltem. Igen, féltem a válaszától, és minden tizedmásodperc, amelyet szótlanul ült végig, óráknak tűnt. De reméltem. Reméltem, hogy… nem, nem tudtam mégcsak megfogalmazni sem, mit remélek.

by **Szophie** Szomb. Aug. 23 2014, 20:48

- Annyira nagy baj.. Annyira rossz, hogy mindig ez van. Hogy mi csak akkor beszélgetünk, hogyha valami nagy baj van. De akkor sem. Csak ha már nagyon összegyűlik minden. És itt, ebben a szép és boldogságra hívatott szobában ontjuk magunkból ezt a nyomott hangulatot mindig.- mosolyodtam el egy rövid időre. - Szörnyű.. - csóváltam meg a fejem. - Rengeteg butaságot csináltam az elmúlt két évben, ami egyébként rám nem jellemző. Hülyültem, ha szabad ilyet mondanom. De amikor veled vagyok, akkor mindig úgy kezdjük, hogy kiöntjük egymásnak a levest. Aztán persze a végére összeszedjük magunkat.. De miért nem lehet a kezdet is vidám? - dőltem hátra, majd nagy levegőt vettem. - De talán így is van ez jól. Hiszen egy legjobb barátnővel lehet csak úgy igazán megbeszélni ezeket.. Szóval siessünk, gyorsan mondjunk el mindent, aztán térjünk rá a nevetős részre, jó? - mosolyogtam rá biztatóan. Akaratlan is megmelengették a szívem az előző szavai. Hogy keresni fog - habár nem vagyok biztos benne, hogy lesz értelme, vagy célt ér vele -, de akkor is keresni fog. Hogy nem akar elveszíteni. Hogy a barátja vagyok. Az első.. Ohhmm, ha már itt tartunk..
- Szóval.. Kezdem én. Találkoztam Justinnal. Egy régi... közeli barátommal. Még gyerekkoromból. Amikor a szüleim is.. - nem akartam kimondani, de szerintem nem is kellett. - Szóval.. Érted. Gondolom nem kell elmondanom, hogy ez nem kicsit felkavart. Aztán tett erre egy lapáttal Hop.. szóval.. Ő is. Mármint hogy nincs. Meg... nem kedvelem.... - most hogy mondjam el szegénynek? Na jó, ki kell mondanom. - Alexet. - fintorodtam el. - Mert vele sokkal többet foglalkozol. Többet beszélsz. Hogy ő több. - vettem egy nagy levegőt, hogy aztán folytathassam. - Aztán.. mostanában egyszerűen nem tudom, mit miért teszek. Nem látom értelmét annak, hogy tegyek valamit. Ha itt vagyok, ha nem, teljesen mindegy, nem számít senkinek. Ne érts félre, nem az életem célját keresem, mert célom már jó ideje nincs. De most először érzem azt, hogy egyáltalán nincs szükség rám. Van egy rakat ismerősöm, egy csomó ember, aki a barátomnak nevezi magát, mégis.. Rengetegszer van az, hogy unatkozom. Nem keresnek. Nem akarnak velem találkozni. Még csak egy üzenetre sem méltatnak. Mindenkinek van jobb dolga, mint hogy velem foglalkozzon. Persze ehhez hozzá tartozik egy kicsit az is, hogy egész eddigi életemben el voltam kényeztetve. Mindig mindenki a parancsomat leste, dicsért, és fontos voltam. Főleg az utóbbi Sao előtti hat évben. Amikor egy vállalkozást vezettem. Fontos ember voltam. Volt hatalmam. Megbecsülésem. Most semmim nincs. Igazából gyűlölöm az esélyegyenlőséget. Lehet, nem vagyok valami... hogy is mondjam.. Szóval talán önző vagyok, beképzelt, meg hasonlók.. De szükségem van törődésre, na. Hiányolom az egészet. Azt az életemet akarom vissza, mert akkor foglalkoztak velem. Amikor nem akartam senkivel sem beszélni, és senkinek a barátja lenni, akkor keresték a társaságom. Ha ezt így nézzük, teljesen logikusan arra a következtetésre jutunk, hogy sokkal jobb volt nekem akkor és úgy. Hát miért maradnék a jelenlegi állapotomban ha nincs értelme? Ha ezek a buta érzések csak fájdalommal járnak.. - befejeztem hosszas mondandómat sérelmeimről, majd még hozzátettem. - Kérlek, győzz meg valahogy, hogy ez így nekem jó most, és ne változzak vissza. Aztán te jössz, végül pedig a vicces rész. - fejeztem be a mondandómat, bízva abban, hogy tényleg lesz vicces rész is..

by **Hinari** Szer. Szept. 03 2014, 18:51

Teljesen igaza volt, és én is szégyelltem magam miatta, s így visszagondolva nem is tudom miért történt minden úgy, ahogy. Vagyishogyhát sehogy. Igen, beszélgetnünk kellett volna, sokkal többször, többet találkozni, együtt lógni, ahogy a barátnők teszik. Csak bólintottam, keserű mosollyal, rendes volt tőle, hogy próbált pozitívan hozzáállni, és azt hiszem nekem is ezt kellett tennem. S el is kezdte, én pedig csöndesen és figyelmesen hallgattam őt végig, s bár párszor nagyon nehéz volt megállni, hogy ne szóljak közbe, mégis megtettem, hisz úgy illett, s azok után, amit elszenvedtünk mindketten, megérdemelte, hogy végigmondhassa úgy, ahogy neki tetszik.
Nagy levegőt vettem: egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi minden felgyűlt benne, és mégcsak nem is apró, jelentéktelen dolgok. Volt, amire nem tudtam mit mondani, vagy egyszerűen fogalmam sem volt, mit szeretne hallani, mivel teszek neki jót, ám voltak olyan részek is, amik attól függetlenül bántottak, hogy nem kellett volna bántaniuk. Most hogy magyarázzam el neki? Tanácstalan és egy kicsit kétségbeesett is voltam, túl sok információt zúdított rám egyszerre, és nem éreztem magam elégnek rá, hogy mindent megoldjak, ehhez egyszerűen nem voltam elég. De neki szüksége volt rám, így azért megpróbáltam, nem feltétlen sorban haladva, hisz szinte megjegyezni nem tudtam monológjának különböző részleteit, de hogy nagy baj van, az nyilvánvaló volt.
- Azt hiszem alulértékeled magad egy kicsit – néztem rá – Tudom, hogy azért érzel így, mert a kinti életedhez képest nagy a kontraszt, de hidd el nem vagy jelentéktelen, sem nem alacsonyabb senkinél sem. És Alex sem több nálad, kettőtöket nem lehet összehasonlítani, s teljes mértékben az én hibám, hogy így érzel – sütöttem le a szemeim, nem kezdve el magyarázkodni, hogy voltaképpen a fiúval se találkozom sokkal többször – Neked ez új lehet, az emberekkel való közvetlenség, ezért nem megy rögtön, de sokan szeretünk, és látod, mi is önzőek vagyunk, a magunk módján – húztam el a számat, majd mosolyogva ráztam meg a fejem – viszont a barátaid vagyunk, lehetünk, és az sokkal többet jelent, mint amit odakint tapasztaltál. Ne hidd, hogy azok az emberek magad miatt kerestek – komolyodtam el, nehezen mondva ki a szavakat – Ha baj van, rájuk nem számíthatsz… a barátaidra, az igaziakra viszont igen, ahogy szeretném, ha rám is számítanál ilyenkor. Nézz meg minket, most is ezt tesszük – mutattam körbe – Én kedvellek, annak aki vagy, és próbálok segíteni, habár nem tudom, hogy mondok-e egyáltalán bármi értelmeset – nevettem fel zavartan – Szóval bátran számíts rám, és ha egyedül érzed magad vagy unatkozol, csak keress meg, hiszen, umm, két emberen múlnak ezek. Tudod, neked is tenned kell érte, kint elég volt a neved és a címed, idebent viszont nem fog az öledbe hullani minden… Ostobaság azt gondolni, hogy senkinek sem kellesz, ha nem keresnek. Ha mindenki így érezne, a világ nem állna másból, csak a szobájukban a sarokban csücsülő emberekből – mosolyodtam el, majd öleltem át, próbálva némi vidámságot csepegtetni belé. Aztán hátradőltem, kicsit elkomorodva, úgy folytattam.
- Ne haragudj rám. Az én hibám is, hogy így vagyunk most, ahogy, de nekem… - vettem egy mély levegőt – Tudod, odakint én sose voltam fontos. Csak sodródtam, leginkább a bátyám árnyékában, és nem kerestek, és én se kerestem senkit, nem tartottam magam érdemesnek rá... szóval nekem is új ez, és… nem is tudom, van-e rajtad kívül aki magamért van velem… te igen, remélem, és Alex is, de vajon lenne kettőtökön kívül bárkim, ha nem lennék a legjobbak között, ha nem lennék céhvezér? –szórakozottan gyűrögettem a szoknyám szélét, úgy folytatva, egy kis szünet után – Én sose akartam hírnevet. A kinti életemhez képest ez nekem túl nagy váltás, és bár fejlődtem közben, de néha azt kívánom, bárcsak ne értem volna el semmit idebent – kezeim ökölbe szorultak – Nem tudom, melyik a jobb. Vagy hogy van-e jobb egyáltalán…

by **Szophie** Szomb. Szept. 06 2014, 18:45

Úgy éreztem, süllyedek. Legbelül egyre mélyebbre merültem a víz alá.. nem is, a mocsárba. Egyre erősebben nehezedett rám a súly, összenyomott, lefelé húzott. De nem féltem. Ismertem már, mi van a mélységben. Tudtom, mire számíthatok ott. Tudom, hogy nekem ott nem is olyan rossz...
Voltaképp hullámokban tört rám az érzés. Mindig így volt. Nem volt fokozódás, nem volt olyan, hogy kicsit érzem, vagy nagyon.. Vagy éreztem, és akkor a legteljesebb valómig, a csontvelőmig hatolt, vagy pedig nem volt semmi. Csak a szokásos álomvilágban tengődő gyermek, és a játék, mellyé magamat tettem.
Elmosolyodtam szavaira. Azt hiszem, egy röpke pillanatig el is hittem, hogy úgy van, ahogy mondja. De aztán megint jött egy hullám. A valóság lesújtott, utolért, fojtogatott. Rideg volt, és a meleg barnára festett falak egyszerre juttatták eszembe a csokoládé émelyítően édes illatát, és az ürülék gusztustalan torzságát. Mert a kettő közül akármelyik lehetett. Csak nézőpont kérdése. Egyik hullámban ez, másikban az. Ilyen egyszerű az egész.
Valahogy rettenetesen olyan volt ez, mint valami unalmas amerikai filmben. Semmi fordulat, csak a szokásos dolgok.. Azok, amit az átlag emberek elvárnak. Mindenki azt akarja, hogy a másik fél ezeket a szavakat mondja ki. Mert ezt tartják normálisnak. Ha egy filmről lenne szó, én egyszerűen csak unalmas maszlagnak nevezném. Ám itt, az életben más volt. Mégsem elég kielégítő. Valamilyen különös módon nevetés fogott el. De csak legbelül, kívül mindezt nem mutattam. Újra a csendbe burkolóztam, miközben szemeimet Hinarira függesztettem.
Vajon jobban örültem volna annak, ha azt mondja, úgy van, ahogy gondolom? Talán.. Érdekesebb lett volna. Valószerűbb. Váratlan. Ha esetleg azt mondta volna, hogy utál.. Gyűlöl, amiért mindig siránkozom, amiért nekem soha semmi nem elég jó, amiért mindig mindenért elégedetlen vagyok.. Talán még tetszett volna is, ha ezt mondja. Mielőtt összetörök. De miért akar ennyire megóvni ettől? Mi a rossz abban, ha teljesen elmerülök, eltűnök, és egy új ember formálódik belőlem? Miért nem hagyja ezt nekem? Miért akarja megtartani azt, ami most van?
Az ember sosem egy én. A kor változik, az egyén is vele, ahogy telik az idő. Minden korban, minden történés után kialakul bennünk egy személyiség. Ami aztán újra átalakul, habár teljesen soha nem tűnik el. És ezekből a személyiségekből áll össze az ember. Ezért kell a változás. Ezért kell, hogy ne óvjon meg mindig.. Habár talán ettől is változom. Talán így is egy új valaki megteremtésében segédkezik. Csak ezt az irányt még nem ismerem..
Nem tudtam, mit mondhatnék. A barátom volt, ezt az érzést tisztán ki tudtam venni. Egy biztos pont volt ez a jelenben, talán az egyetlen. Mégis, egyszerűen nem mondhattam maszlag szöveget. Nem jött a nyelvemre. Semmi olyasmi, hogy ne aggódj, mindenki magadért szeret, vagy hogy jól csinálod, amit csinálsz, vagy hogy pedig te erre teremtettél, esetleg, hogy segítek neked, akármiben, ha szükséged van rám.. Én egyszerűen csak elfogadtam, hogy ez úgy van, ahogy mondja. Nem ismertem az érzést, így nem tudtam megérteni. Nekem szükségem volt arra, hogy törődjenek velem, még ha ezt csak a pénzem miatt is tették. Sosem bántam, hogy így volt. Amíg nekem tetszett, addig elégedett voltam. Nem is értem azokat, akik megvetik ezt. Akik holmi önerőből akarnak elérni valamit, nem hagyatkozva forrásaikra. Persze nem azt mondom, hogy rossz dolog. Egyszerűen csak ott van a gondolat, hogy miért is ne tegyem, ha megtehetem..
Azt viszont talán csak most kezdem megérteni, milyen a háttérbe szorulni. És nem tetszik. Azt pedig pláne nem tudom átérezni, milyen egész életedben így élni, és ettől elégedettnek lenni. És milyen ezután hatalmat kapni..
- Természetes, ha az emberek kedvelnek a hatalmad vagy a befolyásod miatt. Fogadd el, és örülj neki. Vagy ha valami nem tetszik, azt mondd meg. És akkor máshogy fogják a talpad nyalni. Teljesen mindegy, mi az okuk. A lényeg, hogy úgy viselkedjenek veled, ahogy az neked tetszik. Az pedig bizonyos, hogy a hatalom, a hírnév mindig előnyös dolog.. Nem értem, mi a bajod ezzel, és miért nem akarod. O.o

by **Hinari** Vas. Szept. 14 2014, 16:56

Túl sokáig maradt csöndben, s én minden így eltelt másodpercben egyre jobban éreztem, hogy elrontottam. Hogy pontosan mit és mikor, azt nem tudtam, de bármennyire is vártam tőle valamilyen reakciót, bármilyet… a csönd volt mindközül a legrosszabb. Fogalmam sem volt, mit gondol, vajon át tudja-e gondolni, átlátja-e, hogy nem jó irányban halad, mert… csak nem, és kész. A barátok értékesek, értékesebbek, mint a szolgák. Sóhajtottam. Nem ment ez nekem, ezúttal nem. Hiába akarnám is meggyőzni, túl sokban különbözik a kinti életünk, túlságosan is más környezetben nőttünk fel. Már azon voltam, hogy elnézést kérek tőle és otthagyom – ha egyáltalán képes lennék rá -, amikor megszólalt. Én csak ránéztem, a döbbenetet mégcsak meg sem próbáltam leplezni. Hát ennyire nem érti?
- Szerinted miért ölték meg a szüleidet, mégis? – csattantam fel. Azt hiszem most lett elegem – A hatalom és a befolyás kétélű dolog; és te talán élvezted és élveznéd, hogy „a talpadat nyalják”, de sose jutott még eszedbe, hogy az irigy emberek, akik a helyedbe lépnének vagy akiknek nem tetszik a sikerességed, egyszer el fognak jutni odáig, hogy kíméletlenül meggyilkoljanak, ahogy a családoddal is tették? Ahogy Lewissel is tették? – keserűen fordítottam el a fejemet, szemeimbe könnyek gyűltek. Túl messzire mentem. Nem szabadott volna kiabálnom vele, de… Lassan ráztam meg a fejem. Nem, nincs de. Nem tettem még túl magam a lovag elvesztésén, de leginkább annak módján nem, ez most, az előzőek után tisztán kiderült számomra.
- Hogyan menekültél meg? – kérdeztem csendesen, szinte suttogva, ám nem néztem rá, s nem is vártam választ, úgy folytattam - … Voltak, akik segítettek, pedig csak egy kicsi lány voltál, hatalom nélkül… akik számára te magad voltál kedves, nem a neved és a pénzed… otthagyhattak volna, de nem tették… ez az, amit becsülni kell. Ami fontosabb, mint a hatalom és a pénz. Sajnálom, ha nem akarod elfogadni, de én már képtelen vagyok többet mondani… - szavaim szomorúak és keserűek voltak, keserűbbek, mint a szobában található legtöményebb étcsokoládé. Nem akartam tovább vitatkozni. Kimerítettek az emlékek, s már a dühöm is elszállt. Csak… hagyjon békén. Most nem akartam mást. Sírni, bőgni akartam, de nem érdemelte meg, hogy előtte tegyem mindezt. A legjobb barátnőm volt, most mégis azt éreztem, hogy két külön világban élünk. Csöndesen húztam fel magamhoz a térdeim, kulcsoltam át őket, és temettem bele az arcom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek el zokogni.

by **Szophie** Vas. Szept. 14 2014, 18:09

Mosoly ült ki az arcomra, talán most először, mióta ebbe a szobába beléptem. Persze ez nem az a boldog, felhőtlen nevetés volt, sokkal inkább az a hideg fajta, mellyel kigúnyoljuk a tudatlan embereket. Nevettem, mint már oly sokszor annak előtte, a tárgyalóteremben a bolondokon, teli torokból, hosszasan. Nem törődve senkivel és semmivel, azzal sem, hogy látszólag egyáltalán nem illik bele a helyzetbe az egész. Aztán egy ponton hirtelen abbahagytam. Felnéztem rá. Ő nem nézett rám. Így pedig nem láthatta az arcomra kiülő érzéketlen közönyt. Talán jobb is így.. Soha nem szabadott volna megismernie ezt az oldalamat.
- Szerinted nem vagyok tisztában mindezzel? - kérdeztem, hangomban játékos éllel. - Ez mindennek a lényege. - suttogtam, mintha csak egy becses titokról lenne szó. Egy csodáról, melyet most megosztok vele, egy ebben nem járatos személlyel. - A hatalom, melyet csak oly kevesek ismernek igazán... Ez egy játék, amelybe csak mi vagyunk hajlandóak belemenni. A közemberek ezért nem képesek sikeressé válni és felemelkedni. Mindig csak ez az eszmeiség, ez a.. erények hajtása? Igen-igen. - bólogattam magam elé, majd felkeltem a helyemről, és lassan az ablakhoz sétáltam.
- Mi játsszunk az életünkkel. Mindannyian. Ezért vagyunk sikeresek. De ne hidd, hogy csak ennyiről van szó. A szolgák, az alkalmazottak, a környezetünkben élők.. Mindannyiuk életével játsszunk. - keserűen elmosolyodtam.
- Ők, azok a szolgák, akik megmentettek.. - beszéltem tovább, visszaemlékezve. - Ők "magánkatonák", akiket a szüleim maguk választottak. Bármitől képesek megvédeni a családunk tagjai. Ettől lesz valaki Iryana szolgáló. Lényegtelen, mi az okuk. Én nem kötődök hozzájuk semmilyen formában. Amíg rendesen végzik a dolgukat, addig minden rendben van. Csak azt tették, amit elvártunk tőlük.

by **Hinari** Vas. Szept. 14 2014, 19:26

Ha akartam volna se tudtam volna nem odafigyelni rá. Nem válaszoltam, sokáig. Csalódott voltam, s nem akartam elfogadni a szavait. De kimondta őket. Élesen vágódtak belém és csaptak arcon, és már nem tudtam, hogy ismerem-e egyáltalán azt a lányt, aki mellettem ül. Talán így volt a jó, talán eddig volt jó, igen. Ameddig nem ismertem őt, belül. Behunytam szemeimet, képtelen voltam ezt így befogadni és megemészteni: nem illeszkedett a kirakós. Voltak kérdéseim, de féltem feltenni őket, féltem a választól, de tudtam, hogy úgyis meg fogom tudni, hogy meg akarom tudni. Nem mozdultam, fejemben irreális nevetése visszhangzott.
- Játék… s a szüleid halála csupán járulékos veszteség, egy kis semmiség a szemedben, ugye? ... Csak tudnám, hogy akkor kivel beszéltem itt a múltkor, ki siratta a családját s ki akarta követni őket, hogy kinek is segítettem végül… Mert nem annak, aki most itt van, az biztos – hangom a kezdeti keserűségből az utolsó mondatra határozottá vált és keménnyé, s csak ekkor néztem rá újra, egy rövid másodperc erejéig. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, vagy ha meg is teszi, a hangok az idegen Szophie szájából fognak előjönni, s nem a barátnőméből. Ha létezett még ő egyáltalán.
Felálltam, hátat fordítva neki, ám nem mentem el: valami visszatartott, egy érzés, hogy nem lenne helyes, ha belenyugodnék mindebbe, és itthagynám. Mégsem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy megváltoztassam, így menni is akartam, meg nem is, aminek végül az lett az eredménye, hogy egyhelyben, magam elé meredve álltam, összeszorított ajkakkal, gondolataim pedig hol az egyik, hol a másik irányba húztak.
Spontán, minden mélyebb gondolat és tervezés nélkül történt. Megpördültem, odaléptem hozzá és átöleltem, hosszan és melegen, s nem érdekelt, hogy hogyan reagál rá – Én bízok benned. Keress meg kérlek – suttogtam a fülébe félhangosan, majd amilyen hirtelen öleltem át, olyan hirtelen engedtem is el, sarkon fordulva, átlépve a küszöböt. Nem csuktam be az ajtót magam mögött. Csak rohantam, el a szobámig, az ágyamig, belevetve magam, arcom hozzányomva a plüssoroszlánhoz, azt remélve, hogy ez a nap voltaképpen soha nem is létezett. De titkon, a folyosó minden rezdülését éberen figyeltem, s vártam, hogy egyszer, valamikor, eljöjjenek idáig az oly ismerős léptek…

/ Köszi a játékot, a szobámban folytathatjuk majd valamikor, ha gondolod. Surprised

^^ /

by **Cardinal** Kedd Szept. 16 2014, 15:24

Szophie: Béna Frissítő Potion (+2 gyorsaság egy körig és +10 HP)

Hinari: Futóíj (+3 fegyverkezelés +3 gyorsaság)

by **Hinari** Csüt. Szept. 18 2014, 12:47

Csokiizé xP

Előzmény

Valahogy nem sikerült úgy a mozdulat, ahogy gondoltam. Nem tudom, miért, de mintha maga az aréna akadályozott volna, nevetve véve semmibe a pontjaimat. Az egész olyan dühítő volt, Miri azonban nem ugrott el, pedig volt egy olyan sejtésem, hogy képes lett volna rá. Talán. Én csak fáradtan sóhajtottam, amikor végre vége volt ennek az egésznek, téblábolva egy pár pillanatot, nem igazán tudva mit kezdeni a lány önfeledt kacagásával. Végül persze rám is átragadt a hangulata, így mosolyogva figyeltem őt, leülve az emelvény szélére, majd odasétálva hozzá, hogy felsegítsem. Hogy lehúzott, azon viszont már én is elnevettem magam, konkrétan ráestem, onnan fordultam le a porba én is, s amikor belegondoltam, hogy hogyan is nézhetünk ki kívülről, már én is a lánnyal együtt nevettem, mikor legszívesebben a fejemet fogtam volna inkább. Ilyenek is csak akkor történnek, ha Miri vagy Szophie a közelemben van. ><
- Japp, csokiizé – helyeseltem vidáman, a köszönetére csak melegen visszaölelve, bólintva egyet, ha rámnézett – Elsétálunk addig, ugye? – kérdeztem aztán: a JL palota nem éppen a szomszédban volt, de most nem volt kedvem a teleportkristályt használni, az olyan… furcsa lett volna. Nem ide illő. Eközben pedig pár mozdulattal én is leszerelkeztem, egyedül a Katana maradt a tokjában az övemen, biztonságérzetett adott, hogy a kezem ügyében tudhattam. Akármit is felelt Miri, előbb utóbb csak elindultunk, s én vissza se néztem: nem igazán tett rám jó benyomást ez a helyszín.

- Szóóóval – tártam ki előtte az ajtót – Van itt egy rakat különféle sütemény és csokoládé, forrócsoki, meg rumoscsoki, ha szereted – vigyorodtam el, a szemem sarkából nézve rá – És persze a csokiszökőkút – fejeztem be büszkén, előreengedve, vidáman figyelve, ahogy körbenéz, magam is utánalépve – Önkiszolgálás van, bármit ami megtetszik ^^ – tettem hozzá, bár egy percig sem gondoltam Miriről, hogy szégyenlős lenne. A legközelebbi asztalról levettem egy tányért és egy bögrét, előbbit csokidarabos sütivel és étcsokival, utóbbit pedig a szökőkútból töltve fel, majd miután végeztem, lehuppantam az egyik kanapéra, bele is kezdve az egyik sütibe.

by **Mirika** Vas. Szept. 21 2014, 14:50

Csokiizé \o/

- Nem, majd repülünk. Mégis hogy jutunk el oda, ha nem sétával? - nyújtottam ki a nyelvemet szemtelenül, amit egy széles mosoly követett. Egészen furcsa vége lett ennek a párbajnak, picit be is néztem, azt hiszem, de valahogy mégis elégedett voltam. Döntetlen. Legutóbb kikaptam, legközelebb lehet hogy már én fogok nyerni, és akkor visszaszerezhetem a titulust, ami hosszú ideig az enyém volt. Aincrad legtáposabb csajszija Cool

Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ez nem sültgalamb, hogy a szájacskámba fog repülni, azért rávilágított ez a harc arra, hogy hiába tudom, hogy szerezhetek előnyt, ha a fölényemet nem tudom kihasználni. Ugyanez volt Anat ellen is... és már megint az a párbaj járt a fejemben wtf

Mondjuk nem hibáztatom magam miatta, egészen hasonló volt a két szitu és egyik esetben sem Dávid nyert Góliát ellen. Tökéletes shouhen főhősnő lennék, azok mindig szimpátiát kiváltva veszítenek és lehet őket sajnálni Razz

Aztán egy idő után már unalmas lesz, hogy totál haszontalanok, és csak arra jók, hogy elveressék magukat egy kis ruhaszakadás kíséretében. Férfiak wtf

Ha én mangát rajzolnék, tuti megfordítanám és a pasi lenne a szánalmas pofozógép a menő főhős csaj mellett Cool

Csak hát rajzolni nem tudok. Sőt, jó sztorikat írni sem Rolling Eyes

Na mindegy, inkább szaladtam Hina-chan után, aki már el is indult. Gyalog. Tiszta gáz, gyalogolni kell egy MMO-ban Razz

Most nem is törődtem azzal, hogy mekkora bitang nagy házban laknak ezek a JL-esek, sőt nem is figyeltem oda, csak dúdolgattam magamban egy animés számot, ami nem sokkal azelőtt jött ki, mielőtt ide bekerültünk volna. Kíváncsi voltam már nagyon arra a csokiszobára, nyújtogattam hát a nyakam erősen, mikor a szöszi kijelentette, megérkeztünk. Amint szabad utat kaptam, be is nyomultam. Egyből a szökőkút került a szemem elé, aztán körbenézve felfedeztem a sütihalmokat is, és bizony menetrendszerűen érkezett a csillogó szem és az általános voah *3*
- Itt nem csak csoki van! *3* - fedeztem fel örömittasan, és máris rárepültem a választékra, csak fél szemmel figyelve arra, hogy elvegyek én is egy tányért meg egy evőeszközt. Lázasan keresgéltem, mire megtaláltam a kedvencet. Citromos süti \o/ Na persze elcsábultam másfelé is, így került egy epres csoda is a tányérra. Vagyis hát egy arra hasonlító valami, mert hát eredeti itt semmi sem volt. A citromos cuccok is a Savanykás gyökér-Zöldlevél kombinációból készültek, mármint az ízesítésük, és még én is szoktam vele próbálkozni, hátha sikerül még közelebb kerülni az eredetihez :3 Vidáman huppantam le a szerzeményemmel, és egy pillanatot se haboztam, hogy megkóstoljam.
- Mmm, oishii *.* - nevettem fel, kiélvezve minden pillanatát, amíg a finomság a számban volt, lassan ízlelgettem. Meg tudtam állni, hogy ne faljam fel rögtön az egészet :3 - Zseniális ez a hely, honnan jött az ötlet? :3 - kérdeztem rá, és kicsit a lány felé fordultam, majd keresztbe tettem a lábaimat és hátradőltem kényelmesen.

by **Hinari** Hétf. Szept. 29 2014, 15:41

Olyasmi érzés kerített hatalmába, mint amikor valakit meglepsz, és csak őt nézed, az arcát, hogy mit szól hozzá, és úgy mosolyogsz mellé te is, mint a vadalma. Ő befurakodott, alig tudott hová fordulni, én pedig már-már nevetve mentem utána, a magam részéről nem sietve el semmit, annál is inkább, mivel pontosan tudtam, mit hol találok. Egy kis ez-az, időközben felfedeztem, hogy egy újfajta sütivel bővült a kínálat, így az is került a tányéromra, soha meg nem unva a menüt. Amit a sose raktak ki, de saját inventoryból rendre lehívtam, az az ásványvíz volt, nagy hasznát tudtuk venni, főleg ha már jól teleettük magunkat, amire, tekintettel a remek társaságra és a jó hangulatra, minden feltétel adott volt.
- Figyelj oda rá, mielőtt leülsz, hogy minden legyen a kezed ügyében – csak félig néztem rá a lányra, várva egy kicsit a folytatással – Mert ha egyszer belekezdesz, fel nem tudsz majd állni – nevettem fel, és haraptam bele egy csokikrémmel töltött süteménybe, mely még forrón gőzölgött a kezemben. Aláfűtött tálak, ahol az édesség megkívánja. Cool

Kényelmesen engedtem el magam, szabad karomat a kanapé hátának vetve, lábamat áttéve a másikon, szinte teljesen elnyúlva, hogy a tányér is majd kiesett az ölemből – Szophie ötlete volt – feleltem mosolyogva Miri kérdésére – Bár ki másé, ugyebár – kuncogtam vidáman - Aztán mindig rakunk hozzá egy keveset, havonta vannak új édességek, hogy senki se unjon meg semmit, és a helyet is folyamatosan modernizáljuk, már amennyire azt idebent lehet – meséltem, útközben a kezemben lévő süti maradékát is elfogyasztva, egy újabbat véve ki a többi közül – A cukrászunk igen jól érti a dolgát, és a legtöbb itteni dolgot másnak nem is készíti – forgattam az apró kekszet a kezeim között, pillantásom átemelve Mirire - Szóval sütit lenyúlni ér, receptet viszont nem – mondtam pajkosan, majd egy elegáns mozdulattal bedobtam a számba a kekszet, el is tüntetve azt, nagyot sóhajtva utána. Nincs is jobb, mint a harc utáni pihi.

by **Mirika** Kedd Okt. 07 2014, 13:03

Ez a hely maga a mennyország volt! Rögtön az jutott eszembe, amikor beugrok egy cukrászdába, és nyálcsorgatva nézem a pult mögötti kínálatot, és legszívesebben az egészet felfalnám, csak ugye kinek van annyi pénze, hogy mindent megvegyen? Na, itt viszont elhárult az a csúnya anyagias akadály, azt vehettem el, amit csak akartam. Mennyország, igen *3* Hogy nem került mégse ezerféle süti a tányéromra, az amiatt volt, mert alapból nem vagyok nagyétkű, sőt állandóan tukmálják rám az ételt akkor is, amikor már tele vagyok, és ha vendégségbe megyek, akkor is kábé kétszer annyit tesznek elém, amennyit meg bírok enni. Hina-chan tanácsára viszont azért még behúztam egy-két szeletet, de aztán elég volt egy pillantás, hogy rájöjjek, ennyi lesz a felső határ. Fáj a szívem, hogy nincs külön gyomrom az édességeknek Sad

- Szophie, mi? Amúgy is egy ennivaló csajszi, de most még az is kiderül róla, hogy zseni? - nevettem el magam immár lehuppant állapotban, hihetetlen szimpi volt a vagányságával. És ha ilyen ötletei vannak... el fogom rabolni egyszer innen, esküszöm Razz

Furcsa ilyenekre gondolni, miközben régebben még el sem tudtam képzelni, hogy itt jó arcok is lehetnek.
- Heeh? Ez kihívásnak hangzik Ismerek pár fortélyt én is ám, Nacchannak elég sokat sütök :3 Mármint izé... Anatnak :3 - korrigáltam, elvégre csak én hívom így őt, és igazából csak magamban. Szerintem a falra mászna attól, ha így becézném, most is csak úgy kicsúszott a számon >.> Mindenesetre rámeredtem a sütire, amibe belekezdtem, és megkóstoltam újra, most azonban nem az ízeket élveztem, ahogy csiklandozták a szájpadlásom, hanem azt próbáltam kitalálni, hogy mi lehet benne. Jópofa, hogy mindenkinek vannak ilyen kis trükkjei meg titkai, ha főzésről van szó, de annyi kombinációt lehet az alapanyagokból csinálni, ráadásul mindig jönnek újak, ahogy feljebb jutunk, hogy lehetetlenség mindent ismerni, és senki se hajlandó nyilvánosan kiadni, ha talál valami ismerős ízt. És így fordul elő az, hogy több tucatnyian hiszik azt, hogy a szójaszószt csak ők ismerik Rolling Eyes

- De azért nyugtass meg, nem csak sütit esztek, ugye? - kérdeztem gyanakodva, azért én nem tudnám elképzelni, hogy ilyen választék mellett bármit is megunhassak, hacsak nem folyamatosan ezeket tömöm magamba. Jó, Szophie ezt csinálja, de a többiek? Hm, igaz Ai-chanról is el tudtam képzelni

- De viszoooo~nt... nem azért vagyunk itt, hogy sütikről beszélgessünk - vigyorodtam el ragadozó módjára, éhesen várva azt, hogy reagál a témára a lány, mármint az tök egyértelmű volt, mire céloztam, nem? De Rolling Eyes

by Ajánlott tartalom