Re: Csoki-Süti bunker ^^

by **Hinari** Pént. Nov. 02 2018, 15:41

Amióta egyszer kiszaladtam a díszterem ablakához, egyre többször léptem át az Allal közös lakrészünk küszöbét. Minden csöndes volt és nyugodt, jólesett a falak biztonságos védelme alatt sétálgatni. Legtöbbször céltalanul, csakhogy teljen az idő és... szokjam az érzést.
Még mindig nem akartam visszagondolni arra az időre. Mennyi is volt, talán bő másfél hónap? Egy távoli emlék csupán, amely mégis olyan erősen határozott meg mindent, azóta is... minden lépésemet, minden gondolatom, legfőbb félelmeim. Nehéz volt Alex nélkül, de meg kellett értenem, hogy nem maradhat a nap minden percében mellettem. Ígyis sokat tett. Ő is és mindenki más. Kezem végig a falat érintette, ahogyan a folyosókon sétáltam. Rendre megálltam a csokiszoba előtt. Valahogy... magától vitt arra a lábam. Mindvégig azzal a tűnékeny álommal léptem be, hogy odabent várni fog rám valaki. Mindig elmosolyodtam az ürességre, ami fogadott. Keddenként és csütörtökön is.
Azt ígérted, ott találkozunk.
Megráztam a fejem és visszaballagtam a szobámig: ez is képzelet, álom volt csupán? Lehet a fejemen lévő sisak küld rendre rossz jeleket felém, vagy valaki odakint viccelődik... talán látott is mindent, ami történik velem. Kiléptem az erkélyre, elnéztem Himét, amint a virágait gondozza. Jeanie hangja idáig hallatszott, ahogy a chocobokkal beszélget. Nestor a felhők felett repült, vadhúst akart fogni nekünk vacsorára. Az élet haladt tovább... én azonban nem tudtam mit kezdeni vele.

Megint a csokiszoba előtt találtam magam. Becsuktam magam után az ajtót és figyeltem a csokiszökőkút jellegzetes mozgását. Egy csepp kiült a perem szélére, le akart csöppenni onnan. Odaléptem és megízleltem azt, hosszú idő után először. Nem akartam, hogy leesen a széléről. Meg akartam menteni. Tudni akartam, milyen a kétségbeesett zuhanás íze.
Ekkor hallottam meg a kopogást.
Gyorsan odaszaladtam az ajtóhoz, két kezemet és fülem gyengéden az ajtóhoz simítva. A hangok nem szűrődtek át, hiába szerettem volna tudni, ki az. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, jobb kezem ökölbe szorult. Hátrébb léptem. Nem tudtam, mit csináljak, elteleportálni képtelenség lett volna, nem is volt hová. Ki semmiképp se mentem volna. Ajkaim szélén egyetlen leheletnyi csokoládé kapaszkodott. Kivártam. A szoba felénél toporogva, összezavarodva kissé a hirtelen helyzettől. Ha céhtag lenne, nem kellene kopognia, nem? De más meg nem juthat be... eszembe se jutott lenyitni a térképet és megnézni, ki van itthon. Alexet akartam. Nem akartam senki idegent. Nem akartam, hogy újra egy kristályt nyomjanak a kezembe. Nem akartam ezt... ha csöndben maradok, talán elmegy.

by **Silence** Szomb. Nov. 03 2018, 12:51

Csupa mosoly a lány. Mintha nem a közelmúltban történt volna a küldetés, ami őt is épp úgy sokkolta, mint mindenki mást a csapatból.
Kedvesen mosolyogva ingatja meg a fejét. Egyáltalán nem semmiség, neki nagyon is fontos, és komoly dolog! Tényleg aggódott Hinariért... És most Ozi nélkül nem nézhetné meg, hogy jól van-e... Hogy lenne ez semmiség?
De nem mond semmit, csak vidáman, szinte táncikáló mozdulatokkal lépkedett a komor, nyikhaj céhtag mellett, egészen a Palota ajtajáig.

Kíváncsinak kellene lennie... Helyette a vidám lépések megtorpannak, ahogy kinyílik az ajtó. Fuwa nyel egy nagyot. Túl sok hasonlóságot vélt felfedezni... Akkor is Hinarihoz mentek... És most is Hinarihoz igyekezett eddig olyan nagyon... Azt az épületet sem ismerte... És ezt sem ismeri... Ott is Ozirisszal volt... És most is a fiú van vele... Megremegett egy pillanatra. Nem tehet róla... Megijedt... Megijedt, hogy több hasonlóság is van, és ebben az ismeretlen épületben is ugyan olyan szörnyűségek történhetnek, mint a másikban... Hogy valakit itt is bántani fognak...
Végül akkor rázódik ki a pánikban végződő spirálról, amikor Ozi visszanéz rá... Nyel mégegyet, ée lassan belép a Palotába. Nem igazán néz szét se jobbra, se balra, csak követi Ozit, amennyire csak közel tud menni anélkül, hogy kényelmetlen legyen neki így a séta.

A sebes cipőkopogásra összerezzen... Ott is a cipőkopogással kezdődött... Megrázza a fejét. Nem, ez nem igaz... Ott az ijesztő nővel kezdődött! Itt pedig nem volt olyan.
Miközben nagy levegőt vesz pillantja meg a szeme sarkából a szőke tincseket. Hinari! Az Hinari!
Azonnal indulna is oda, utána, ahogy Ozirisz is, aki be is kopog az ajtón, de közben betoppan a cipőkopogás gazdája egy kedvesnek tűnő, hosszú hajú lány képében. A helyzet enyhe zavarában Fuwa esetlenül, de illedelmesen meghajol, a kérdésre megrázzaba fejét. Nincs idő teázni! Hiszen látta Hinarit!
Mostmár tényleg oda is lép az ajtóhoz, és óvatosan benyit. És valóban... Szembe találja magár Hinarival... Rögtön elmosolyodik, ahogy ezt konstatálja, de pár pillanat múlva el is tűnik az arcáról a mosoly... Feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, és lányoktól sokat látta, hogy ilyenkor mi segít... Kicsikét elpirul, aztán szó nélkül finoman átöleli a szőke lányt. Olyan sokáig, ameddig csak tudja anélkül, hogy nagyon kellemetlenné válna neki a dolog.

by **Ozirisz** Szomb. Nov. 03 2018, 14:15

Sil vidámsága egy kicsit akartalanul is átragadt rám, amíg a Palota felé sétáltunk. Minden bizonnyal más körülmények között én is vidámabb lettem volna. Legbelül örültem neki, hogy sikerült Hinarit kiszabadítani. De ettől függetlenül féltem is a találkozástól, annak fényéban, hogy tudtam, mekkora nagyot hibáztam abban az elátkozott épületben.
Csak bóklásztunk az épületben, helyenként biztatón rámosolyogva Fuwára, hogy nincs baj, előbb-utóbb megtaláljuk, csupán a furcsa véletlenek műve, hogy mindig pont a rossz folyosón voltunk, a rossz teremben kerestük. A csokiszoba ajtaján úgy tűnik hiába kopogtam, lehet csak a képzeletem tréfált meg, és Hinari nincs ott. Vagy nagyon is ott van, és nem kíváncsi rám...
Túl szétszórt voltam, és a lépések hangját sem vettem észre. Csak Himécske hangjára figyeltem fel. Felcsillantak a szemeim, amint megláttam a lányt, és megfeledkeztem minden gondomról. Csak őrá tudtam gondolni, és hogy mennyire hiányzott a társasága... a kedvessége... a törődése...
- Himécske drága... – szólaltam meg, rámosolyogva a lányra. Örültem neki, hogy Hime is itt van, mindennél jobban. A hercegnő kérdésére Fuwára néztem, majd a lány fejrázását látva ismét megszólaltam – Himécske, kérem ne fáradjon vele... mi csak jöttünk meglátogatni Hinarit, megnézni, hogy jól van-e... ha jól láttuk, a csokiszobába surrant be az előbb... - ismét Sil felé néztem, hogy bemutassam egymásnak a lányokat, de ő megtette azt, amire nem voltam képes. Benyitott a csokiszobába. Bátor lány, nagyon is bátor, effelől semmi kétség. A mentőakció során is bátran viselkedett, és ahogy meggyőzte az őrt, hogy beengedjen minket... én emg már fent is majdnem berezeltem az "áru vagy megbízás" kérdésen...
Aztán minden gondolkodás nélkül Himéhez mentem oda, és szorosan átöleltem. - Hercegnőm, el se tudná képzelni, hogy hiányzott már nekem – mondtam a lánynak – Nagyon örülök, hogy itt van velem – és csak gyengéden simogattam a lány hátát, beszívtam hajának illatát, némán, szótlanul, csak a pillanatnak élve. A pillanatnak, ami bár sosem érne véget, de tudtam nagyon jól, hogy nem állhatunk itt örökké. Tudtam, hogy hamarosan szembe kell néznem a sorsommal, bármi is legyen az, és most, hogy Himécske itt van velem, azt hiszem elég erőt adott. A jéghideg érzés, amit legbelül éreztem, és ami a csontjaimba hatolt, csillapodni látszott a lány jelenlétében – Himécske... kérem ne haragudjon... - szólaltam meg ismét, határozatlanabbul. Most először hasított belém a felismerés, hogy azzal, hogy eltűntem, mit okoztam szegény lánynak... mennyit aggódhatott értem... biztos vagyok benne, hogy hiányoztam neki... talán ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy nem voltam itt azóta... legalábbis ő biztosan tudta... - Drága kicsi Hercegnőm.. - suttogtam halkan a lány fülébe.

by **Yurihime** Szomb. Nov. 03 2018, 21:51

Örültem neki, hogy végre találtam valakit, aki nem zárkózik be, mégis kicsit féltem, mert hát... nem tudtam, hogy fognak rám reagálni, ez pedig bizonytalanná tett. Jól esett így belekapaszkodni az udvariasságba, a vendéglátás eszméjébe még akkor is, ha végül az ajánlatomra nemet mondtak. Bátorságot adott és értelmet annak, hogy jelen voltam. Ha ez nem lett volna, talán el is futok inkább. Hiába döntöttem el már évekkel ezelőtt, hogy nem mozdulok ki ebből a városból többé, mégis rosszul esett a gondolata annak, hogy a társaim, az itteni családom az életüket kockáztatják, amíg én itthon a virágokat locsolom. A legjobb az lett volna, ha senki sem kockáztat semmit, de tisztában voltam vele, hogy ez nem így működik.
- Hinari-sama azt hiszem nem szeretne látogatókat... - szólaltam meg halkan, lehajtva a fejemet. Hiszen ha szeretne, akkor biztosan járna-kelne köztünk, meglátogatna a kertben, mint mindig, és akkor látnám edzeni is mondjuk éppen Alex-samával, vagy Yuuki-samával. Persze lelkem mélyén tudtam, hogy ez a félmondat a saját nyúlvérem eredménye is.
A kisasszony ennek ellenére benyitott, én viszont mielőtt tehettem volna valamit, már Ozirisz-sama karjai között voltam. Bennakadt a lélegzetem is egy pillanatra. Nem tudtam, miképpen kéne reagálnom. Nem tudtam hinni a szavainak, de az ölelése jól esett, és kicsit megnyugtatott. Kicsit megengedtem magamnak, hogy belefeledkezzek a gyengéd cirógatásába, de az elmém sarkában végig ott motoszkált az értetlenség. Képtelen voltam megfejteni, miért ilyen kedves velem még mindig, mikor minden bizonnyal összetörtem a szívét. Ráadásul most már cserben is hagytam őt is, meg mindenkit.
- Kérem, én tartozom bocsánatkéréssel ^.^" - reagáltam hirtelen, nem is tudom, miért érezte úgy, hogy neki elnézést kéne kérnie. Nem csinált semmi rosszat. Mostanra viszont kezdtem kényelmetlennek érezni az ölelését egy picit, úgyhogy finoman és gyengéden eltoltam magamtól a fiatalurat.
- Úgy gondolom nem illik magára hagyni egy vendéget ^.^" - bújtam ismét a hoszpitalitás biztonsága mögé, és jómagam is bemerészkedtem a jól ismert ajtón. Végtére is látni kívántam Hinari-samát. Nagyon aggódtam miatta, és most, hogy nem voltam egyedül, képesnek éreztem magam arra, hogy szembenézzek az esetleges szitokáradattal.

by **Hinari** Vas. Nov. 04 2018, 22:22

Egy ideig nem jött reakció. Behunytam a szemeim, ökölbe szorított ujjaim elernyedtek: talán nem fog bejönni... vagy csak én képzeltem, hogy kopognak? Olyan sokáig a teljes némaságban... néha már magam sem tudtam, hogy mi az igazi és mi nem. Hogy érzékszerveim csak játszanak-e velem, vagy tényleg lépéseket hallok? Egy pillanatra összezavarodtam, majd önmagamon mosolyogva fordultam vissza a csokiszökőkút felé, mutatóujjamat mélyen melemártva a sűrű folyadékba: annyira finom volt! Pont úgy, mint régen, ővele.
Ekkor robbant be a lány a szobába és mi az első másodpercben csak pislogtunk egymásra: én őrá, akire a legkevésbé számítottam, ő pedig valószínű énrám, aki csokis ajkakkal kapta fel fejét a hirtelen belépőre. Nem tudtam mit mondani neki... de szerencsére nem is kellett. Átölelt. Óvatosan és tapasztalatlanul, mégis jószándékkal, én pedig nem tudtam nem szívből mosolyogni rajta. Csak egy kicsit kellett várnia, hogy meglepettségemből felocsúdva viszonozzam a gesztust. Silence. Igen, őt hallottam odalent is, ő is ott volt. A lány, aki a negyediken végig se tudott jönni egyedül a pallón és egy kilométerről látszott rajta, mennyire új is még neki ez az egész. És valahogyan... mégis lejutott. Gyengéden eltoltam magamtól és megfogtam kezeit, úgy néztem végig rajta: idebent, a NerveGear adatfeldolgozása miatt minden vonásunk ugyanaz marad... de én látni véltem rajta valamiféle változást. Talán a tekintetében, a mozdulataiban.
- Örülök, hogy nem bántottak. Téged, meg aa - teljesen elfelejtettem a harcos nevét - szőkehajú fiút. A riadóztatásnál. Tudod... - fordítottam el arcomat fájdalmasan; nem akartam visszagondolni rá. Az első időben sokat gondolkoztam rajtuk... hogy vajon mi lett a két csapattársammal, akikhez osztottak. Hogy őket vajon bántották-e? A kérdéseimre ott lent soha nem találtam meg a választ, egy idő után pedig nem is voltak fontosak már... sokkalta nyomasztóbb, mélyebb sebek kerültek a helyükre. Most viszont őszintén örültem, hogy így láthatom őt. Újra mosolyogni.
Vissza is mosolyogtam rá.
- Szia Hime - pillantottam előre, ugyanis közben a nyitott ajtón át feltűnt az ő alakja is: ha véletlen megtorpant volna az ajtóban, beinvitáltam, hisz nem volt gond, hogy itt voltak. Épp ellenkezőleg: örültem neki, hogy jöttek. Őket ismertem, igaz Silencet nem annyira, mint Himét, de mégis... jelenlétük meg tudott nyugtatni. Nekem pedig pont erre volt szükségem most.

by **Silence** Vas. Nov. 04 2018, 23:28

Ozirisz kedves mosolyai segítenek neki összetartani magát, és nem szétesni a hasonlóságot okozta ijedtség miatt. Nyugtatja magát, hogy nincs baj, Hinarit jött meglátogatni, itt biztonságban van a hercegnő, és ő is.
Őszintén szólva egy pillanatra megijedt, hogy Ozirisz nem nyitott be. Zárva lett volna az ajtó? Akkor Hinari be van zárva, megint?
Ezért is sietett annyira, hogy maga is meggyőződjön róla, hogy ez nem igaz… Az ismeretlen lányról, és Oziriszról egy pillanatra meg is feledkezett… Benyitott. Az ajtó kinyílt!
És Hinari is ott volt, kicsit csokis szájjal, és olyan tekintettel, ami miatt Fuwa aggódni kezdett, és néhány pillanatnyi pislogás után átölelte. Fellélegzett kicsit, elpirult, és el is mosolyodott, ahogy a hercegnő viszonozta az ölelést. Mire magától is ellépett volna, addigra Hinari is eltolta magától, és megfogta a kezeit. Új volt neki a lány érintése, de mégsem teljesen idegen, hiszen megszokta, hogy fogják a kezét.
Megkönnyebbülten mosolygott a lányra. Tükröződött az arcán a boldogság, hogy láthatja, hogy Hinarinak láthatóan nincs baja, az aggodalom, amiért a tekintete nem ezt erősíti meg. Az ártatlanság, és a naivitás viszont mintha kicsit megfakult volna a szemeiben. De lehet, csak a képzelet szüleménye…
Az emlék egy pillanatra letörli az arcáról a mosolyt… Nem akar emlékezni arra az estére… Végül azonban ismét elmosolyodik, és bólint. Nem bántották sem őt, sem pedig Eikit.
Talán életében először kifejezetten szeretne beszélni… Elmondani, hogy ő is örül, hogy Hinarinak nem lett végül baja… Hogy aggódott… De nem mer megszólalni… Tart tőle, hogy csak bajt csinálna vele… A kezét elhúzni pedig… Nem akarta. Kedvesen próbált mosolyogni Hinarira, hátha ezzel kicsit jobb kedvre tudja deríteni…
A belépő lány miatt észbekap… Hiszen be sem mutatkozott… Modortalan volt. Mivel Hinari mostmár elengedte a kezét, gyorsan felveszi a füzetet, amit elejtett mikor megölelte Hinarit, és írni kezd, majd elkészülve közelebb lép az ismeretlen lányhoz, és mutatja neki a füzetet, lapozgatva.

Bocsánatot kérek… Nem is mutatkoztam be

Otomura Fuwako vagyok, Aincardban Silence. Igazán örvendek.

by **Ozirisz** Hétf. Nov. 05 2018, 01:23

Amikor megemlítettem Himének, hogy miért is jöttünk, kicsit elhúztam a számat a lány válaszát hallva – Igen, azt vettem észre én is... - bővebben nem fejtettem ki. Újra bevillant az egész szituáció, ahogy azon az elátkozott helyen voltunk. Ahogy Hinari észre sem vett minket. Vagy ha igen, nem nagyon hatotta meg. Csak Alex. Aki szintén ugyanabban a csőlátásban szenvedett, mi meg Yuukival tarthattuk fel az ellent. Az angolos távozásukról nem is beszélve...
Az ember azt hinné, hogy a céhvezér kiszabadítása után örömünnep van a Palotában, de ez nyilvánvalóan elmaradt. Fogadni mernék rá, hogy amióta elsárkánylovagoltak a naplementében, azóta elő sem bújt egyikük se, leszámítva az ilyen röpke kiugrok egy kis nasiért jellegű dolgokat. Hát igen, a csokoládé csodákra képes. Most belegondolva, ha még pár percet késünk, valószínűleg hosszú-hosszú órákat várhatnánk a következő lehetőségre...
És most tudatosult bennem, ahogy ezt végiggondoltam, hogy így, ahogy én sem jöttem vissza a küldetés óta, Himécske mennyire is egyedül érezhette magát. Semmi mozgás, semmi élet, csak a csend és mozdulatlanság... Ha nem tűnök el, akkor Himécske sem lett volna egyedül ezekben a nehéz napokban... Lassan tisztult bennem a kép, miközben Himét magamhoz öleltem. Kavarogtak bennem az érzések. A sors furcsa játéka, hogy pont azzal a tettemmel, hogy elvonulok, hogy ne követhessek el több hibát, az is egy hatalmas hibához vezetett.
Más körülmények között megmosolyogtam volna, hogy Hime még most is bocsánatot kér, amikor pont én voltam, aki hibázott – Nem szabadott volna magára hagynom Himécskét ezekben a nehéz időkben... - szólaltam meg, majd ahogy éreztem Hime szándékát, hogy szabadulna az ölelésből, elengedtem a lányt – Buta voltam, nagyon buta... többet nem hagyom magára, Hercegnőm – még egy darabig biztos folytattam volna, hogyha a lány nem vált témát. Az egyik felem rögtön felkapta volna Himét, és a jártasságoknak és gyorsaságra osztott pontoknak hála már úton lennénk az Ozi-lakosztály felé. Elvégre Fuwa most már gond nélkül meglátogathatja Hinarit, szóval küldetés teljesítve. A másik felem viszont a csokiszoba felé vette volna az irányt, nem tovább halogatva a dolgot, hanem szembenézni a sorssal. És kíváncsi voltam Hinarira is, hogy van, meggyőződni róla, hogy tényleg jól van-e, és erre a minimapon levő apró pont egyértelműen nem képes.
Túl sokáig nem vívódhattam magamban, mert Hime elindult befelé a csokiszobába. Szóval ez eldöntötte, hogy hogyan tovább. Ezúttal nem hagyhatom magára, így követtem a lányt a csokiszobába, bármi is történjen. Legbelül még mindig tartottam attól, hogy Hinari hogy reagál a jelenlétemre, de mégis... most, hogy Himécske erőt adott, képes voltam rá. Bizonytalanul léptem be a helyiségbe, és Hime mögött megálltam, majd szép óvatosan kinéztem a lány válla mögül, és megszólaltam – Kis délutáni nassolás? - értelmesebb nem jött ki a számon, de ez legalább mekegés és dadogás nélkül sikerült, ami meg jelen helyzetben többet ér mint egy nyolcvankét szótagra nyújtott köszönés. De túl sokat nem kellett aggodalmaskodnom, amikoris jött a menetrend szerint érkező cukiságbomba Fuwa képében. Kíváncsian figyeltem, mire készül, mit ír a füzetébe, de volt elképzelésem. Gyengéden Hime vállára helyeztem a kobakom, elvégre fárasztó lenne végig struccot játszani. Így viszont a lány mögül gond nélkül látom mit irogat Fuwa, és egy-egy kósza pillantást is meg tudok ejteni kevésbé Hinari felé kevésbé feltűnően. Avagy nem is volt olyan nehéz, legalábbis egyelőre. Közben gyengéden meg-megsimogattam a lány felkarját, bátorítva, hogy nincs egyedül, nincs semmi baj. Biztos neki sem esett jól nap mint nap, hogy Hinari elő sem bújt. A múltkor látott csőlátás alapján ez pedig valószínű, és Himét ismerve... ő is mindig azon fél, hogy valami rosszat tesz... hmm, ez valahonnan nagyon ismerős... Na igen, ebben is hasonlítunk egymásra...

by **Yurihime** Hétf. Nov. 05 2018, 16:12

Ozirisz-sama szavai ráébresztettek, hogy miért is kért a fiatalúr bocsánatot. Így már érthető volt, attól a furcsa teától mondtam néhány dolgot, amiről végül nem is gondoltam, hogy fontosnak fogja tartani, de... mégis így lett. Az enyhe meglepetést egy csekély, lágy mosoly váltotta halványrózsaszín orcámon. Hálás voltam neki, amiért emlékezett rá, noha az ígéretét nem vettem, nem vehettem komolyan.
- Már figyelmeztettem egyszer, hogy ilyesféle ígéreteket nem szabad tenni, Ozirisz-sama ^.^ - feddtem is meg nyomban, majd elsiklottam mellette, hogy szembenézzek azzal a kissé félelmetes ajtóval. Megtorpantam előtte ugyan, de miután vettem egy mély levegőt, először bekukucskáltam, majd be is léptem. Tettem néhány lépést, de csak annyira, hogy ne is gondolhassak olyasmire, mint hogy ki is surranok azon az ajtón. Túl közel nem mentem.
- Szép napot, Hinari-sama ^.^ - köszöntem én is mosolyogva. Megrohantak az érzelmek, egyszerre voltam boldog, hogy újra láthatom kecses alkatát, és tartottam is tőle, hogy kérdőre von, én miért nem voltam ott azon a bizonyos napon. Akár azon, amikor eltűnt, akár azon, amikor megkerült. Újabb nagy levegőt vettem.
- Boldoggá tesz, hogy újra köztünk van ^.^ - folytattam végül a kis hatásszünet után a mondandómat, de ezután nem tudtam, mi következhetne. Persze leginkább az volt bennem, hogy bocsánatot kérjek, de már annyiszor feddtek meg érte, és most még megszólalni is alig mertem. Viszont Ozirisz-sama valamiért furcsán állt meg mögöttem, úgyhogy léptem kettőt oldalra, hogy Hinari-sama őt is tisztán láthassa. Csoportos fotózáson szokás így megállni, hogy mindenki beleférjen a képbe, de most még csak Fotó Kristály sem volt senkinek sem a kezében. Csak egy füzet, amit most éppen felém tartottak.
- Igazán örülök, hogy szólíthatlak? ^.^ - mosolyodtam el, miután eljutott a tudatomig a szöveg értelme. Amikor valaki így mutatkozik be, akkor sosem tudom, hogy melyik nevét szeretné, hogy használjam - Az én nevem Tsuyuri Yuina Kiyomi, itt a Yurihime nevet használom. Nyugodtan szólítson Himének, kisasszony ^.^ - mutatkoztam be én is, egyúttal gondolva rá, hogy neki ne kelljen feltennie azt a kérdést, amit nekem.

by **Hinari** Kedd Nov. 06 2018, 21:52

Egy ideig még fogtam két kezét; tekintetem azonban hamar a földön heverő füzetre tévedt: a lány valószínű elejthette, de hogy mikor, azt nem tudtam volna visszaidézni. Zavartan húztam vissza karjaim és pillantottam inkább a nyíló ajtó felé: Silence nem szeretett hangosan beszélni, így nem tarthattam fel őt sokáig. Hiába szerettem volna...
Elnéztem a hátát, amint lehajol a papírért, ír bele valamit, majd azt a belépő Hime felé fordítja. Pedig én... hallotalak. Beharaptam ajkaim és félig elfordultam, hogy rendbetegyem elkalandozó gondolataim, amik minduntalan visszatértek ahhoz a pár perchez. Először fel sem ismertem a hangot. Nem értettem mit mond, mit akar. Aztán...
Hime visszaköszönése zökkentett ki. Bólintottam neki és elmosolyodtam:
- Köszönöm... jó újra itt lenni - mondtam, azonban ennyi is elég volt, hogy lerohanjanak az emlékek. Mélyet sóhajtottam: egyáltalán nem tudtam mit csinálni velük még. Annyira erősen próbáltam kizárni őket és talán... talán éppen ez volt a probléma. Szembenézni viszont egyelőre nem lehetett; ahhoz még nem telt el elég idő. Fogalmam sem volt, el fog-e telni valaha. Eközben a hármas kis csapatunk négyre bővült, ahogyan egy feketeruhás alak állt meg Hime mögött: Ozirisz. Ujjamat a folyó csokoládé alá tartottam; a massza pedig körülfonta azt, leereszkedve egészen a nyitott tenyeremig. Érdeklődőn figyeltem, amint kaszttársam fejét Hime vállára teszi, a lány pedig ellép onnan: mi minden történhetett itt, amíg távol voltam?
- Ühüm - feleltem könnyedén és ezt alátámasztva lenyaltam kezemről a csokoládét - Csatlakoztok? Reméltem, hogy nem szüntetik meg a kiszállítást - mosolyogtam rá a srácra majd a lányokra is, tiszta kezemmel a tőlünk kissé távolabb lévő kanapé és az amelletti székek felé biccentve: volt ott elég hely mindannyiunknak. Ezidő alatt Silence és Hime is bemutatkoztak egymásnak - nem is kellettem sem én, sem Ozirisz hozzá, mint harmadik fél -, így azt hiszem több formaság már nem volt hátra a mai napra. Persze ha nem számítjuk Hime rendkívüli udvariasságát. Odasétáltam a tányérokhoz, magamhoz vettem a legfelsőt és rápakoltam egyet a kókuszos és a túrós sütemények közül: ha már így összegyűltünk itt, nem fogom itthagyni őket és bevinni az édességeket a szobámba. Bár eredetileg ez lett volna a tervem, de Al úgysem volt most itthon... meg amúgyis, érdekelt, hogy mi van velük. Mégha a saját biztonságérzetem fontosabb is volt ezekben az időkben.

by **Silence** Kedd Nov. 06 2018, 23:12

Nem sietteti, hogy Hinari elengedje a a kezét. Az érintéséből valahogy tudta, hogy kicsit segít vele… Ami mosolygásra késztette a szándékkal együtt, hogy ezzel is felvidítsa Hinarit. Az ajtón belépő lány zavarja meg… Észbe kap, hogy az előbb úgy sietett, hogy nem is mutatkozott be rendesen.
Ozira mosolyog ahogy a fiú is belép. Kicsit lassú volt, de hát ő is néha lassan jut el valahova, úgyhogy nem sokat gondolkozik rajta.
Elmosolyodik a lány szavaira. Örül neki! Örömet okozott! Gyorsan leírja a választ a kérdésre

Fuwa! Szólíts Fuwának!

Azután néhányszor elismétli a nevet, hogy megjegyezze. Hime!
Megint kedvesen rámosolyog Hinarira, aztán maga elé veszi a füzetét, és mostmár leírja amit el szeretett volna mondani… Sokáig tart, viszonylag, mert közben fél füllel szeretne figyelni arra is, amit közben beszélnek. Végül azonban odaadje Hinarinak a füzetet.

Én is örülök, hogy megint itt vagy. Nagyon aggódtam mikor eltűntél, és féltem, hogy bajod esik… Örültem, hogy megtaláltunk, és hogy mostmár jól vagy. Mostmár minen rendben, igaz?

Őszinte mosollyal néz a lányra, ameddig az elolvassa.
A süti javaslatára összeszalad a nyál a szájában, ahogy végignéz a finomságokon. A figyelmét leginkább a csokiszökőkút köti le… Nem látott még ilyet… Óvatosan lép oda, és tartja a folydogáló csokoládéba az ujját, ahogy Hinari is csinálta az előbb. A melegségtől egy pillanatra megretten, és a szájába kapja az ujját. Aztán elkerekedik a szeme, ahogy megérzi a csoki ízét. Óvatosan lenyalja az ujjáról az összes csokit, aztán mostmár kicsit felkészültebben, és bátrabban tartja az ujját ismét a csokizuhatagba. Nagyon ízlik neki a lágy, meleg finomság.

by **Ozirisz** Szer. Nov. 07 2018, 17:21

Még a folyosón, amikor Hime a felelőtlen ígéretekre figyelmeztetet, kissé váratlanul ért. De csak kicsit, valahol legbelül számítottam rá. Most is újra bevillant az az emlék, ahogy akkor este is mondta. Bár akkor is beugrott volna, amikor Frost City felé vettem az irányt. Bárcsak... Most viszont határozottan tudom, hogy Himécske mellett szeretnék lenni. Jóvátenni, hogy magára hagytam, és bebizonyítani, hogy tényleg mennyire fontos számomra, és milyen sokat jelent nekem. De válaszolni sajnos már nem volt időm...
Odabenn viszont minden, amit az előbb olyan jól elterveztem, Himécske egy röpke pillanat alatt áthúzta. Túl könnyű lett volna, hogy a lány válla mögül, félig-meddig észrevétlenül figyelhettem volna a történéseket, és vagy megérezte ezt Hime is, vagy csak kicsit kényelmetlenül érezte magát az adott helyzetben. Mondjuk valahol meg tudom érteni, hiszen eddig még nem mutatkoztunk együtt, és a lányt elég könnyen zavarba lehet hozni. Leginkább ez volt az oka, hogy nem úgy álltam meg mögötte, hogy hátulról magamhoz ölelem, de legszívesebben ezt tettem volna.
Mindenesetre ahogy Hime odébb lépett, egy pillanatra ledermedtem a váratlan helyzettől. A processzor a fejemben tovább pörgött, ezúttal az erőforrásigényes "hány százalékát takarja el Ozinak az előtte álló Hime" térgeometriai számítások helyett ismét Hinari reakcióján kattogott. Már-már vártam, hogy leteremt jó alaposan, extrém esetben egy szép nagy lökéshullám kíséretében, ami a folyosó szemközti faláig visz. Minden oka meglett volna rá, azután, hogy mekkorát hibáztam odalenn. De nagy meglepetést okozva mindez elmaradt. Értetlenül álltam a helyzet előtt, ahogy Hinari mosolygott ránk. Rám is, nem csak Fuwára és Himére. A lányoknak kétségkívül örült, hogy meglátogatták, de hogy még nekem is örült? Nincs rá oka, mégis mosolyott. Rám is, nem csak a két lányra. ~Könnyebben ment, mint hitted volna... ezen kellett így betojva lenni?~ futott át agyamon a gondolat. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy Hinari haragudna rám, és ennek nagyon örültem.
Sőt, még a semmitmondó, totál értelmetlen kérdésem is bevált, és úgy tűnik sikerült beszélgetést kezdeményeznem. - Ha már itt vagyunk, miért ne? - válaszoltam Hinari kérdésére, kicsit elmosolyodva, leginkább a megkönnyebbültségtől. Mintha kéttonnás szikla esett volna le a szívemről, úgy éreztem magam. Majd eszembe jutott, hogy mi van, ha Hinari nem is tudja, mit tettem? Benne van a pakliban. Pedig a nyakamat tettem volna rá, hogy Hooráék leadták a drótot. Vagy mégsem? Lehet, hogy Szophie közbenjárására nem tette? Nem tudom, de ezt előbb-utóbb át kell beszélnünk. Fő az őszinteség, és nem tarthatom magamban örökké, félve attól, hogy mi fog történni, ha Hinariék megtudják. De ez nem az a pillanat, semmiért sem szeretném elrontani ezt a napot. Úgyhogy egyelőre elhessegettem a kósza gondolatot, és közben Hime mellé orientálódtam, majd folytattam – Himécske érdeme, hogy van itt minden földi jó – mondtam Hime felé nézve, biztatón rámosolyogva. - A céhboltot is nagy gondossággal vezette, és ha valaki észben tartotta és intézte a dolgokat a beszállítókkal, az csak Himécske lehetett, ugye? –közben hol Hinarira, hol Himére nézve. Teljesen logikusnak tűnt számomra, hiszen amíg Hinari nem volt köztünk, valakinek akkor is kellett intéznie a céh ügyeit, és mivel ő már a boltvezetés miatt amúgy is benne volt a témában, valószínű ő gondoskodott pl a csokiszoba készleteiről is.
Majd amikor Fuwa felfedezte a csokiszökőkutat, ismét mosolyt csalt az arcomra, sőt még kicsit meg is nevettem halkan, ahogy a lányka épp kóstolgatja a csokit. Közben gyengéden magamhoz húztam Himét, közben tovább figyeltem Fuwa mit alkot – Ugye milyen aranyos? - szólaltam meg mosolyogva, elsősorban Himének mondva. Ez csak a második gondolat volt, ami ezen rövid idő alatt beugrott. Az első az valahogy így hangzott volna: ~Fogadjuk örökbe *.* Lécci-lécci-lécci :3

by **Yurihime** Szer. Nov. 07 2018, 19:09

Úgy éreztem, Hinari-sama lelkét nyomja valami. Nem tudtam, mi történt, és nem is mertem rákérdezni, nehogy fájdalmas sebeket szakítsak fel. Én csak annyit láttam, láthattam, hogy a kisasszony eltűnt, majd visszahozták, de valami nagyon megváltozott mindettől. Terhes lett a levegő, akár itt és most is éreztem valamiféle feszültséget. Egyedül a vendég kisasszony részéről nem éreztem ilyesmit, az ő vidámsága afféle ragyogó napsütés volt, mely átpislákolt a vastag felhők között. Belőlem is kicsalt egy őszinte mosolyt, olyan érzésem volt, hogy ha nem mosolyognék rá, azzal egy ártatlan, tiszta lelket szennyeznék be.
- Rendben van, Fuwa-sama ^.^ - bólintottam a kisasszonynak, majd Hinari-sama felé fordítottam a figyelmem. Már nyitottam is volna a szám, hogy kedvesen elutasítsam a meghívását arra hivatkozva, hogy nemsokára enni készültem amúgy is, de nem szerettem volna udvariatlan lenni, ráadásul Ozirisz-sama is olyan gyorsan elfogadta. Talán nem kéne folyton a körön kívül helyeznem magam valamivel, annyira örültem neki, hogy végre van egy kis élet a palotában, és néhányan együtt vagyunk újra.
- Azt hiszem én is... örömmel csatlakoznék ^.^ - határoztam el magam, bár én annyira ritkán ettem efféléket. Szinte csak mochit, illetve néhány másik japán édességet a teához, semmi mást. Szóval odamerészkedtem az asztalhoz, és én is vettem egy tányért, de mielőtt kétségbe eshettem volna az ismeretlennek tűnő választéktól, találtam taiyakit. Viszont ahogy Ozirisz-sama elkezdett dicsérni, majdnem ki is esett a kezemből a tányér.
- Én csak... szóval... semmi elismerésre méltót nem tettem - tiltakoztam rögtön, majd lesütöttem a szemem. Ozirisz-samának igaza volt. Valamikor szinte én voltam itt egyedül, Jeanie-sama elfoglalt volt a chocobókkal, tehát nekem kellett gondoskodnom ezekről a dolgokról. És ha én is segítettem volna Hinari-samát megtalálni, akkor senki sem lett volna itt. Az orcám halványpiros lett, ráébredtem, milyen buta is vagyok.
Mindeközben Fuwa-sama a csokiszökőkúttal ismerkedett. Valóban nagyon aranyos volt, úgyhogy bólintottam, és közben észre se vettem, hogy a fiatalúr magához húzott finoman.
- Arra emlékeztet, amikor először nyúltam hozzá, csak én nem a számba dugtam az ujjamat, hanem a fülcimpámat fogtam meg vele ^.^" - sóhajtottam fel, kissé zavarba jőve. Mindig arra tanítottak kiskoromban, hogy ha megégetem az ujjamat, akkor ne a számba vegyem, mert az illetlen, hanem a fülcimpámmal hűtsem le, és mivel működött, és tényleg jól esett, hozzá is szoktam. Csak akkor... akkor csokis lett a fülem.

by **Hinari** Szer. Nov. 07 2018, 22:06

Amíg Silence újabb sorokat írt a füzetébe, én fél szemmel két céhtársamat figyeltem továbbra is: próbáltam kitalálni, mi lehet kettejük között, de egyelőre csupán Oziriszen láttam jelét a... kötődésnek talán? Hime azonban látszólag nem zavartatta magát, sem pozitív, sem negatív irányban.
- Remek - bólintottan megkönnyebbülten, hogy mindketten maradnak: a kezdeti meglepettségem az idő előrehaladtával hamar kellemes közérzetbe majd ragaszkodásba csapott át. Nem akartam, hogy magamra hagyjanak. Nem akartam újra egyedül maradni. Tekintetem a felém fordított füzetre vontam, halvány mosollyal olvasva el a sorokba zárt vidám naivitást. Hogy minden rendben van-e már? Nem. Semmi sincs. Semmi sincs...
- Még kell egy kis idő, de igen - feleltem végül - Lassan minden rendben lesz.
Pillantásom végigpásztázta a szobát és megállapodott az ablakon túli tájon: a késő délutáni szél kíméletlen juhászként terelte tova a pamacsos bárányfelhőket, a távolban pedig Aincrad hegyei sejlettek fel, ködösen és tompán. Jó volt újra látni ezeket.
- Már-már el is felejtettem, milyen szép... - mondtam ki hangosan, jóformán csak magamnak... majd észrevéve magam fordultam vissza a társasághoz, arcomon nyugodtabb mosollyal. Ozirisz ekkorra már újra Hime mellett volt, nekem pedig kuncoghatnékom volt a fiú próbálkozására. Persze az igazát ettől még orozhattam el tőle, tőlük: Hime tényleg mindenben segített és valószínű tényleg őneki köszönhettem, hogy a liga - eddig legalábbis úgy tűnt - zökkenőmentesen haladt tovább nélkülem is.
- Köszönöm Hime - szólaltam meg őszinte hálával és mosollyal - Jó érzés tudni, hogy van, akikre számíthatok - folytattam, ujjaimmal a kezemben lévő tányért macerálgatva - És... - vörösödtem el - Nektek is köszönöm - néztem rá Oziriszra és Silencere - Én... szóval... nélkületek még mindig ott lennék. Vagy rosszabb - vettem egy nagy levegőt. Tekintetem belefúrtam az előttem lévő süteményekbe; lassacskán elmúlt a pír is a bőrömről. Már rég meg akartam köszönni nekik. Már másnap. De ők nem voltak sehol, én pedig nem is gondoltam rá, hogy valaha át akarom lépni a céhház küszöbét mégegyszer. Ruhám ujjával megtöröltem elhomályosuló íriszeimet, agyam pedig lázasan kereste, mivel lehetne elterelni gondolataim valahová jó messzire. Valami olyan távolságba, ami minden sötétségtől és némaságtól fényévekre van.
Silence és Hime pedig meg is adták a tökéletes megoldást.
Elnevettem magam. Hosszú idő óta először és meglehetősen hangosan is, de nem lehetett nem derülni a két lányon, akik annyira magukat adták, hogy sikerült - hacsak egy kis időre is -, de teljesen kizökkenteniük. Elképzeltem Himét tiszta csokoládés füllel, miközben Silt néztem, amint arcán végigterül a jóízű édesség okozta öröm és elégedettség. Letettem a tányérom és egy bögrét nyújtottam a lány felé.
- Tedd alá, úgy forrócsokiként is lehet inni - biztattam és én is hasonlóképp tettem: egy fehér pöttyös kék bögrét emeltem le a polcról és mártottam bele a folyó csokoládémasszába, majd a tányérommal együtt odavittem az asztalhoz, végül pedig letelepedtem a kanapé az ajtótól távolabbi szélére. Úgy, hogy ők itt voltak velem, már nem volt mitől tartanom.

by **Silence** Vas. Nov. 11 2018, 16:48

Sama? Kicsit zavartan, elpirulva pislog Himére… Miért hívja így? Ő nem fontos ember, nem is valami hercegnő, mint Hinari… Őt nem kell sama-nak hívni…
Ozirisz szavaira ámulva, elismerően pislog Himére. Egyedül kézbentartott egy ekkora palotát? Elképesztő! Hime nagyon ügyes lány lehet… Rámosolyog a lányra, próbálva az elismerést közvetíteni. Aztán kérdőn pislog amikor Hime lesüti a szemét, mintha valami rosszat tett volna… Pedig igazán semmi rossz nincs abban, amit Ozirisz mondott…
Hinari szavaira megin kedvesen, boldogan elmosolyodik. Nagyon örül, hogy mostmár nem lesz baj. Kíváncsian figyelte, mit néz Hinari, míg végül ő is meglátta az ablakon túli képet. Enyhén eltátotta a száját, aztán felkuncogott, mert valamiért erről a helyzetről eszébe jutott, amikor megismerkedett Hinarival. Akkor is figyelték a kilátást, bár kicsit furcsa lett az egész dolog…
A szőke lány köszönetmondására kissé elpirul, és most ő süti le a szemét egy pillanatra… Nem is csinált semmi érdemlegeset, csak próbált segíteni amiben tudott… Ezt csinálják a barátok, nem? Végül visszaemeli Hinarira a tekintetét, és megint rámosolyog, hiszen boldog, hogy segíthetett, ha nem is sokat.
Ismét maga elé veszi a füzetét, és ír bele pár szót, majd odaadja Hinarinak határozott, de félelmet is tükröző tekintettel.

Barátok vagyunk, úgyhogy vigyázok rád. Nem akarom hogy bántsanak.

Végül a csokiszökőkút lekötötte a figyelmét, és csak fél füllel hallotta, hogy Ozi és Hime beszélgetnek, azt nem tudatosította, hogy róla.
Hinari nevetésére a lányra pillantott, és megint szélesen mosolygott. Nevet… az jót jelent. Akkor tényleg nincsen baj.
Kérdő pillantással veszi át a bögrét, és óvatosan a csokizuhatagba tartja, és amikor majdnem megtelt elveszi, és lassan belekortyol, Jólesik neki a meleg folyadék, és hálásan pislog Hinarira, amiért megmutatta neki, hogy ilyet is lehet.

by **Ozirisz** Vas. Nov. 11 2018, 21:19

Megkönnyebbültem, amikor Hime sem ellenkezett a délutáni nassolás ellen. Valahogy megnyugtatot a lány jelenléte, és hála neki, szembe mertem nézni a félelmeimmel. Ha ő most lelépett volna, hogy hirtelen dolga akadt, nem tudom, mit kezdtem volna. Nagyon örültem, hogy itt van mellettem. És az is megnyugtatott egy kicsit, hogy Hinari is itt van, és lassan, de rendbe fog jönni. Bizonyára még sok időnek kell eltelnie, amíg a fogságban átélt időt teljesen maga mögött hagyja. Tudva azt, hogy azelőtt milyen erős és határozott volt, véletlen sem mutatta jelét gyengeségnek, bármi is történt vele, bármi is nyugtalanította... és látva odalent, megtörten, és ahogy feküdt a földön, és csak zokogni volt ereje... egy pillanatra összeszorult a gyomrom, ahogy belegondoltam. Abba pedig bele se merek gondolni, mit élhetett át azidő alatt... és ennek ellenére mégis mosolyogni láttam. Örültem neki, hogy már jobb állapotban van, mint akkor. És hogy nem adta fel...
Himécske reakciója ismét mosolyt csalt az arcomra, ahogy reagált a dícséretre. Na igen, őt még mindig könnyű zavarba hozni. Van ami sosem változik. Olyan cuki és imádnivaló ilyenkor. Eszembe jutott, hányszor paradicsompiros lett Hime arca, egy-egy félmondatomtól. És olyankor különösen aranyos, amikor zavarba jön. Ami a dícséretet illeti, teljesen jogos volt, és ezzel Hinari is egyetértett. Azonban Hime fényezése kicsit visszafelé sült el, ugyanis mi következtünk a sorban. Bár a magam részéről nem igazán éreztem jogosnak. Összességében többet ártottam, mint segítettem a mentőakcióban. Ha nem érnek oda időben Hooráék... Egy pillanatra elkomorodtam, amíg ezek a gondolatok újra átfutottak rajtam. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott... de örülök, hogy sikerült, és végre itthol vagy... - szólaltam meg bizonytalanul, lesütött szemmel. Aztán összeszedtem minden erőmet, és Hinari szemébe nézve, határozottabban folytattam – Erős vagy, erősebb, mint bárkit akit valaha ismertem. Biztos vagyok benne, hogy idővel újra a régi leszel, és magad mögött hagyod ami történt. - majd bevillant egy-két vidámabb emlék, ahogy tekintetem Fuwa felé terelődött, és elmosolyodtam – Fuwa nagyot alkotott ám, nem mesélte? Mentünk tyúkot lopni \o/ - avagy fényezzük most egy kicsit az ő érdemeit is – És ahogy meggyőzte azt az őrt, hogy engedjen be minket... nem semmi volt – meséltem nagy lelkesen Hinarinak.
Majd bebizonyosodott ismét, hogy valahogy nagyon elnéztem a rajzot, amikor lecseszésre és faltól-falig lökéshullámra számítottam. Ehelyett ez a délután a szöges ellentéte, úgy ahogy van. A démonaim úgy tűnik csak a fejemben léteznek, és szépen bebeszéltem magamnak azalatt az egy hét alatt a lehető legrosszabb forgatókönyvet. Butaság volt tőlem, és mindössze egyetlen egy, ha lehet így nevezni, "előnye" volt ennek az egy hétnek. A pozitív csalódás. A megkönnyebbülés és az öröm keveréke járta át az egész lényemet. Az egyik pillanatban még totál berezelve állok, és próbálok elbújni Hinari tekintete elől, most pedig Himével nézzük, ahogy Fuwa a csokiszökőkúttal ismerkedik. Himécske válaszán viszont kitört belőlem egy halk rötyögés, ahogy elképzeltem csokis füllel. Örültem neki, hogy Hinarit is nevetni láttam, végre. Innentől már biztos voltam, hogy felépül és rendbejön lelkileg. És ebben Hime is jó munkát végzett, hogy megnevettete a lányt. Csokisfülű Hime *.* Ez jó *.* Majd vizuális típus létemre rögtön tovább pörögtek a gondolatok, a rötyögést felváltotta egy sejtelmes mosoly. Csokis dinnyék *.*
Túl sokáig nem pöröghettem a témán, ahogy Hinari megadta az alapötletet a forrócsokihoz, szép nyugodtan én is odasétáltam a polchoz, és levettem két bögrét, és megtöltöttem őket a szökőkútnál. Aztán ismét Himécske mellé orientálódtam, átnyújtva neki az egyik bögre forrócsokit – Nehogy kimaradjunk a jóból :3 – mondtam a lánynak, biztatón rámosolyogva. Majd egy kis hatásszünet után, most, hogy már mindannyiunknál volt a finom italból, megszólaltam, határozottan, fapofát vágva – A Forrócsoki Csapat bevetésre kész! Reszkessenek a sütielementálok és a csokigólemek \o/ - emeltem a bögrémet koccintásra, várva hogy a többiek csatlakozzanak. Közben próbálva visszatartani a röhögést, de az előbb-utóbb úgyis előtör az emberből, főleg ha a lányok valami spontán váratlan cukiságot csinálnak megint. Mint ahogy Fuwa a szökőkútnál, vagy éppenséggel a Csokisfülű Hime sztori. Ha sikerül megnevettetnem Hinarit, már megérte...

by **Yurihime** Szer. Nov. 14 2018, 16:32

Úgy éreztem, nem érdemlek ennyi dicséretet, különösen nem valami olyasmiért, amit egyáltalán nem azért tettem, hogy magasztaljanak miatta, hanem mert segíteni szerettem volna. Jól esett a sok köszönet, de... olyan volt ez a melegség, mintha olyan tortát ettem volna meg, amit nem nekem szántak. Fülig pirultam a kedves szavaktól, és jól láthatóan kényelmetlenül éreztem magam.
- Én... én pedig... én pedig szeretném megköszönni mindannyiuknak, hogy... napról napra kockáztatják az életüket... értünk, és hogy minél hamarabb hazajuthassunk! - hajoltam meg hármójuk előtt mélyen, a legnagyobb tisztelettel. Én nem voltam a harcvonalba való, ezért különösen hálás voltam azoknak, akik képesek voltak áldozatokat hozni mindannyiunkért. Ez pedig remek alkalom volt, hogy kifejezzem az érzéseimet az irányukba, még ha csupán ennyivel is.
Talán-talán oldódott egy kicsit a nyomott, vészterhes hangulat, bár sok mindent nem értettem mindabból, amit meséltek a többiek, és nem is mertem hozzászólni, nehogy valami butaságot mondjak, vagy megsértsek valakit. Csupán igyekeztem befogadni a szavakat, és örülni annak, hogy láthatom Hinari-samát. De talán ott lett igazán felszabadult a légkör, amikor Fuwa-samát látva én is megosztottam a magam kis ügyetlenségét. A nevetést hallva az én arcomra is került egy halvány mosoly, bár elsősorban még mindig a cipőmet bámultam, és onnan pislantottam fel egy-egy pillanatra.
- Hálásan köszönöm, Ozirisz-sama. Igazán nem kellett volna fáradnia ^.^ - fogadtam el a bögrét, és nyomban át is kulcsoltam a meleg porcelánt az ujjaimmal, hogy a melege az egész tenyeremet átjárja. A mosolyom még szélesebbé vált, aztán halkan el is nevettem magam, ahogy a fiatalúr megszólalt. Egészen bájos volt ^.^

by **Hinari** Szomb. Nov. 24 2018, 23:15

Furcsálltam a fiút, ahogyan - mint a lányok kicsivel korábban - lesüti a szemét. Nem illett hozzá. Nem értettem egyáltalán és talán látta is rajtam ezt, miközben hozzám beszélt. Mi történhetett vele, amíg nem voltam? Silence mosolygott, éppen a füzetébe írt valamit, én pedig felelni akartam volna - valami olyasmit, hogy "én is örülök" -, de Ozirisz még előttem fűzte tovább a szót.
Meglepődtem rajta. A meglepettséggel együtt viszont... hatalmába kerített egy keserű, visszatérő érzés is, és én jól ismertem ennek kilétét: a veszteség fájt ennyire, rántott magával ennyire. Eszembe jutott a múlt nevetése, a naiv, gyermeki öröm és boldogság. Hogy ezeket már soha nem kaphatom vissza. Örökre elvesztettem őket és hiába nyújtanám ki a kezem, számomra már nem többek, mint távolról megfigyelt álomképek, mit visszaad egy-egy pillanat, de átérezni... talán soha nem fogom őket tudni többé.
- Már soha nem leszek a régi - feleltem csöndesen és ráztam meg a fejem. Kinéztem az ablakon újra: vajon akarnék-e az lenni mindezek után? Kaszttársam tovább beszélt. Nem néztem rá. Nem akartam emlékezni. Nem akartam tudni. Kezem ökölbe szorult. Egy őr? Ennyire őriztek? Egy játékos... egész napos munkája volt? Ennyire... ennyire... ennyire meg akartak ölni!? Már nem is figyeltem; minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam szavait, nem akartam tudni semmit sem. Azon kaptam magam, hogy összeszorított fogakkal szorítom a függönyt és könnyeim folynak. Homlokomat nekinyomtam az üvegnek. Egy füzet került elém. Elmosolyodtam és megtöröltem a szemeim.
- Bocsássatok meg - fordultam feléjük - Én igyekszem, de még... idő kell - bólintottam, majd reagáltam a leírt sorokra is. Valójában Silence is meglepett. Egyszer találkoztunk, ittunk meg egy teát közösen, meg később egy csapatba osztottak ugyan, de ott sem jutott előbbre az ismeretség, mint ahol Uscoban abbahagytuk. Ennek ellenére is barátjának nevezett, ez pedig... olyan melegséggel töltött el, ami képes volt visszahozni. Ide, közéjük.
- Köszönöm Sil. Én sem akarom. Senkit se... - mondtam és most először jutott eszembe, hogy talán lehetne még értelme a harcnak. Mármint számomra is. Új, illetve újra megtalált érzés volt és el is tűnődtem rajta egy kicsit, de... még nem. Nem! Megijesztett már a gondolat is és attól függetlenül, hogy próbáltam kizárni, azért valahol ott maradt bennem, kósza szellőként rezegtetve meg tincseim és csalva szívembe egy kis reményt. És Hime is. Ahogy hozzátette a sajátját, ahogy ránk nézett, ahogy örült nekünk és annak, amit teszünk, tettünk, őérte, mindenkiért, mindenkiért.
Hirtelen meleg szeretet öntött el - és én örültem ennek az érzésnek. Bólintottam Himének, hangtalanül köszönve meg neki. Jól éreztem magam velük. Itt voltam. Végre újra itt voltam!

És ez a megkönnyebbültség lassacskán kívülről is látható lett. Először tudtam nevetni a lányokon, a csokin, vettem magamnak süteményt, forrócsokit és ők is ugyanígy tettek. Ozirisz felemelte a hangját, én pedig nevettem rajta és örültem, hogy úgy láttam őt, ahogy régen.
Koccintottunk.
- Ez úgy tűnik egy felhívás volt - vontam aztán magamhoz Silence-t kihívó mosollyal és huppantam le a kanapéra, letéve a tényért és a bögrét az asztalra - Adunk mi nektek csokigólemet reszketésre! - fordultam az Ozi-Hime pároshoz - Gyerünk, Sil, építsünk egyet csokiból és ragadós mogyorókrémből. Hime, Ozi, nektek sütielementált kell. Alapanyag van bőven - mutattam a felhalmozott jóságok felé és már álltam is fel, hogy anyagbeszerző körutat tartsak - Aztán aki a legtöbbet eszik a másik szörnytípusból úgy, hogy minden testrészt forrócsokival öblít le, az nyer! - ismertettem a hirtelen kitalált játékszabályokat és már vettem is le a polcról a legnagyobb tányérunkat: versenyre fel!

by **Silence** Vas. Nov. 25 2018, 17:53

Elvörösödik ahogy Ozi róla beszél. Még a fejét is megrázza. Igazán nem csinált semmi különöset…És az őrt is csak szépen megkérte, hogy engedje be őket… Semmi turpisság nem volt benne… És sokszor ügyetlen is volt az alatt a délután alatt… A többiek nélkül semmire nem jutott volna, ha nincsenek ott a többiek. Siet is, hogy ezt leírja, és mindenkinek megmutassa

Ozirisz és Szophie sokkal ügyesebbek voltak. Ők találták ki, hogy mit kell csinálnunk, hogy hol keressünk, és mit csináljunk.

Még mindig elpirult arccal adja a füzetet először Hinari kezébe… Vagyis.. Adná, de a lány éppen nem figyel. Kicsit aggódva lép közelebb, a füzetével a kezében, és fürkészi a lányt. Végül kissé bizonytalanul átöleli, mert úgy veszi észre, hogy megint olyan az arckifejezése, mint amikor megérkezett a szobába.
A köszönet-nyilvánításra barátságosan rámosolyog Hinarira. Nincs számára ennél természetesebb dolog, minthogy a barátainak segít, ahogy csak tud.

Meglepetten, és értetlenül pislog kicsit a forrócsokis bögrével a kezében, ahogy Hinari magához húzza, és ő is lehuppan a kanapéra, egy keveset ki is löttyentve a bögréből.
Nagy szemekkel pislog Hinarira aztán ahogy megérti, hogy játékról van szó, ráadásul kifejezetten mókásnak hangzó játékról, felnevet, és vigyorogva bólint Hinarinak. Ő is leteszi a bögrét az asztalra, és követi Hinarit, kérdőn pislogva, hogy mit gyűjtsön be, mire lesz szükség a játékhoz. Aztán lelkesen segít a begyűjtésben, és az alkotásban is, nem sokat törődve azzal sem, ha tetőtől talpig csokis lesz.

by **Ozirisz** Vas. Nov. 25 2018, 20:25

Fuwa érdemeinek fényezése sajnos nem a várt eredményeket hozták. Pedig olyan jól indult, hogy na, akkor amolyan nosztalgiázós-élménybeszámolós jelleggel mesélek egy-két viccesebb pillanatot, de nem nyert hangszórót. Mire észbekaptam, hogy ismét nem gondoltam végig a szavak következményeit, már késő volt. Az igazat megvallva, még most sem tudom, mi játszódhatott le Hinari fejében, de azt tudtam, hogy valami nagyon nem jó, ahogy elfordult, és kifelé nézeget. Épp az imént mondta, hogy sosem lesz a régi. Kellett kis idő, amíg kellőképp összeszedtem a bátorságom, hogy újra megszólaljak. Végül Himécske köszönetnyílvánítása adta meg azt a szükséges pluszt, hogy kicsit feloldódjak, és megfeledkezzek az előbbi meggondolatlanságomról. Kavarogtak bennem az érzések, és amit Hime is mondott, elgondolkodtatott. Számomra teljesen természetes volt, hogy kimegyek a pusztákra farmolni, fejlődni, hogy erősebb legyek, ahogy a bossok lecsapásán való részvétel is. Igaz, nem tudatosult bennem, vagy ha igen azt már rég elfelejtettem, hogy ezzel közelebb hozom az oly távoli kijutást egy-egy kis lépéssel. A bossharcokon jobban motívált az exp, a loot, mint a kijutás. Hisz mindenki aki fontos számomra, itt vannak körülöttem, Aincradban, és csak ők számítanak.
- Sajnálom, ha rosszat mondtam az előbb – mondtam Hinarinak, kicsit bizonytalanul kezdve – És elhiszem... idő kell, sok idő... de mi nem megyünk sehová, itt leszünk, ha kellenénk. Itthol vagy végre, az itteni családod, barátaid körében. Ezt soha ne feledd el, és higgy benne, idővel minden rendbe fog jönni. Mi hiszünk benned. – mondtam a lehető legkomolyabban, határozottan, ha Hinari épp felénk nézett akkor megpróbálva tartani vele a szemkontaktust. Idő... az idő minden sebet begyógyít... csak hiába akarnánk az idő kerekét felpörgetni, nem tudjuk. Mindannyiunknak voltak olyan időszakok az életében, amikor tudtuk, hogy csak az idő segít. És hiába próbáltuk volna előre tekerni az idő kerekét, nem lehet. Végig kell járnunk azt az utat, ami a beletörődéshez, továbblépéshez kell, ezt sajnos nem lehet elcsalni. Igazából nem is lenne értelme.

És persze van a másik véglet, amikor egy-egy boldogabb pillanatban megálítanánk az idő kerekét, és nem engednénk tovaszállni. De hiába osztanánk minden pontunk az erőre, hiába maxolnánk ki a súlyemelést és teherbírást, az idő kerekét egy másik hatalom forgatja, megállíthatatlanul, ami felett nincs hatalmunk. Pedig a most kialakuló önfeledt, vidám hangulat miatt szívesen befagyasztanám az időt, azt kívánva, sose múljon el. Úgy tűnik, végül a csokigólemes-sütielementálos megnyilvánulásom jól sült el, Himécske is megnevette, Hinari is nevetett, szóval egyértelműen megérte. És Hinari is rápörgött a témára, szóval az igazi móka csak most kezdődik. Kortyoltam egyet a bögrémből, majd letettem az asztalra. - Himécske, építsünk nekik egy szép nagy sütielementált :3 – mosolyogtam rá a lányra, majd egy szép nagy lapostányért vettem le a polcról, amibe majd pakolászunk – Milyen sütiből lenne érdemes nekiállni? - tettem fel a kérdést Himének, amikor már a sütemények széles választékánál álltunk. Ő valószínűleg jobban kiismeri magát a sokféle finomság között, mint én. Miközben szedegettük a megfelelő sütiket, amiből hamarosan sütiszörny lesz, közben figyelgettem a másik csapatot is, hogy ők mire készülnek. Majd egy kicsit eltűnődtem a rögtönzött játékszabályokon – Amúgy, vajon hogy értette Hinari, hogy "aki minden testrészt forrócsokival önt le, az nyer" vagy valami ilyesmi volt, nem? - kérdeztem meg Himét, miközben gyengéden magamhoz húztam a lányt. Ahogy újra végiggondoltam azt a félmondatot, akaratlanul is lejjebb vándorolt a tekintetem egy-egy röpke pillanatra. Kicsit el is vörösödtem a gondolattól, ami megfordult a fejemben: Csokis dinnyék *.*

by **Leonard** Vas. Nov. 25 2018, 20:34

Nem tudom nem itt hagyni tongue

Spoiler:

by **Yurihime** Szer. Nov. 28 2018, 19:23

Voltak olyan... percei ennek a beszélgetésnek, amikor kívülállónak éreztem magam. Olyan pillanatoknak lehettem a szemtanúja, aminek hozzám vajmi kevés köze volt, aminek nem voltam része, amit nem tapasztalhattam, úgyhogy nem is tudtam értelmezni őket. Csak annyit tudtam, hogy a mentőakció körülményeit beszélik meg egymással, én pedig illedelmesen csendben maradtam közben, noha kissé bántott, hogy a hangulat mennyire nyomasztóvá vált eközben. Szerettem volna tudni, mi történt Hinari-samával, de nem volt merszem megkérdezni, azzal bizonyosan bántottam volna őt. Így megelégedtem annyival, hogy valami nagyon szomorú és nagyon sok sebet ejtő dologról volt szó.
Szerencsére nem maradt a pincében a hangulat, amiben leginkább a csokoládé segített. Engem mégis ekkor, Hinari-sama javaslata pillanatában fogott el a rémület. Elhűlve néztem körbe, bízva abban, hogy a józan ész diadalt arat, és nem fogunk mindenféle szörnyetegeket előállítani édességből szó szerint, és átvitt értelemben is. Azonban az ötlet elsöprő sikert aratott, Ozirisz-sama pedig már húzott is engem a tálcák rengetege közé. Esélyem sem volt ellenkezni, csupán tekintetem árulkodott arról, hogy mennyire rémisztő számomra ez az egész. Hiszen egy ilyen után már garantáltan nem fogunk semmit sem enni egész nap. Ráadásul az én csekélyke étvágyammal talán versenyre sem kelhetünk a másik csapat ellen. És-és-és én... nem is ismertem ezeknek az édességeknek a nagy részét pale

- Sü-sütielementál... - kétségbeesetten néztem körül, hogy mégis miből lehetne építkezni - Ta-talán a mochit... használhatnánk ragasztónak ^.^" - tettem egy bátortalan javaslatot, rámutatva a gömbölyű formákká gyúrt nyúlós masszákra. Ennél több ötletem azonban nem igazán volt, szinte teljesen véletlenszerűen mutogattam olyan süteményekre, amik úgy néztek ki, mint egy fej, vagy egy végtag. És hogy még inkább elveszítsem a lábam alól a talajt, még Ozirisz-sama is mondott valami különösen zavarba ejtőt, amitől úgy éreztem, azonnal megfőtt a fejem, és gőz formájában távozik a káposztalé a hajamon keresztül.
- Bi-bi-bi-bi-biztos nem úgy, ahogy Ozirisz-sama gondolja! ^.^" - tiltakoztam cérnavékony hangon, miközben az ájulás kerülgetett, különösen ha ránéztem Hinari-sama és Fuwa-sama készülő alkotására. Ugye nem kell mindent megenni? Ugye nem kell? pale

by **Hinari** Vas. Dec. 02 2018, 14:19

Jólesett Sil ölelése, mégha kissé bizonytalan is volt az elején. Hálásan pillantottam rá, majd az időközben felszólaló Oziriszra is: bólintottam, félszegen, de mégis teljes bizonyossággal. Tudtam én, jól tudtam mindazt, amit mondott. És habár lopva, de én is ebben reménykedtem: hogy az idő és a barátaim, a családom segítsége majd helyretesz mindent. Mégha nem is azonnal...
Jólesett a nevetés is. Végre kicsit kiengedni, felszabadulni. Kaszttársam pár szava elég volt hozzá, hogy fejemben kialakuljon egy ötlet, és ahogy néztem, talán a kicsit megszeppent Himén kívül mindenki egyetértett; ideje volt hát elkezdeni a különös versenyt! A pultra helyezett tányérra kezdetnek ráemeltem két nagyobb, üres csokigömböt: nagyjából akkorák voltak, mint egy-egy kézilabda és mivel nem voltak megtöltve, könnyedén el is bírtam őket. Fél szemmel a másik csapatra pillantottam, majd ha Sillel találkozott a tekintetünk, ujjamat ajkaim elé tettem, kacsintva, hogy nehogy elárulja, mire készülök. Úgy helyezkedtem, hogy társaim csak a hátamat lássák, majd óvatosan kifúrtam a gömböket felül és ha Oziék éppen máshova figyeltek, gyorsan a csokiszökőkút alá emeltem őket - majd tettem is vissza a tányérra, hogy nehogy feltűnjön nekik a csel. Közben Silence úgy tűnt gondoskodott a gólemek kezeiről és lábáról, én hoztam mogyoróvajat, hogy össze tudjuk ragasztani, meg egy-egy kisebb gömböt a két gólem fejének. Ezeket - természetesen - szintúgy megtöltöttem forrócsokival, de nem a szökőkútból: talán ők még nem is tudták, miért is mosolygok én ennyire.
- Azazhogy minden testrész megevése után kötelezően kell inni egy bögre forrócsokit - javítottam ki magam nevetve - Vagy tán te másra gondoltál, Ozi? - nyújtottam neki nyelvet és emeltem tekintetem Himére jelentőségteljesen, de csak egy röpke másodperc erejéig: jól megvoltak ők ketten, nem akartam én belekontárkodni semmi magánjellegűbe Wink

Két kézzel kiemeltem egy adag mogyoróvajat és megkentem vele a két nagyobb gömb tetejét, gondosan elfedve vele a lyukat, majd a lány felé fordultam - Nézd, Sil, most emeljük meg a fejet és tegyük rá a duci hasára - ajánlottam, csuklóig mogyoróvajasan, de széles mosollyal. Ha pedig megvolt a két remekmű, sunyi vigyorral lestem az "ellenfél" párost, ők mire jutottak eközben.

by **Silence** Kedd Dec. 11 2018, 11:35

Nem teljesen érti, amit Ozirisz mond Hinarinak, de nagyot bólint az egészre. Ő se megy sehova, és Ő is hisz Hinariban.. És ha szükség van rá, akkor nagyon sziíesen segít, és támogatja Hinarit.

A csokis-építgetés közben bizonytalanul nézegette a sütiket, és minen darab összeszedése előtt kérdőn pislogott Hinarira, hogy megfelel-e az alkotáshoz, vagy keressen inkább másikat. Az egyik ilyen pillantásnál emelte a szőke lány a szája elé az ujját. Félrebillentette a fejét, és kíváncsian nézte mit csinál Hinari. Attól, hogy ő akár egy szót is mond, nem kell tartani… Nem fogja elárulni mi folyik itt (Forrócsoki \o/, mindenki látja), már csak azért sem, mert nem is egészen érti, mi készül.
De végtére is, a pár darab süteménnyel visszatért az asztalhoz, és boldogan mosolygott látva Hinari már-már nevető arcát.
Értetlenül pislogott a következő párbeszéden hol Ozira, hol Hinarira. Hogy máshogy lehetett volna érteni, amit Hinari mondott? És miért olyan piros Hime? Jól van? Aggódva pislogott újdonsült ismerőse felé, próbálva megállapítani, hogy mi lehet a baja… Nem tűnt neki egészségesnek az arcszíne…
Hinari utasítására fordult csak vissza, és ahogy tudott, segített neki össze tapasztani a gömböket. Ha rátették, akkor ő is kivett egy kis mogyoróvajat, és a nyakuknál óvatosan körbe kente a gólemeket, remélve, hogy ettől biztosabban fognak állni a helyükön, és ugyan ezzel megpróbálkozott a kezeikkel és lábaikkal is. Végül elégedetten nézegeti a remekműveket, és közben a kezéről nyalogatva a mogyoróvajat és a sütik maradványait anélkül, hogy ezt észrevette volna. És közben az orra hegye is kicsit maszatos lett, ahogy kissé ügyetlenül tartotta a kezét.
Szivesen mondana valamit, de ilyen kézzel nem akar a füzetéhez, és a ceruzájához nyúlni, úgyhogy csak önfeledten mosolyogva figyeli a társaságot. Végülis… nem is olyan fontos, ami eszébe jutott, csak annyit mondott volna Hinarinak, hogy ez jó móka… Majd elmondja, ha tiszta lett a keze.

by **Ozirisz** Kedd Dec. 11 2018, 22:35

Szerencsére az újabb felszólalásom nem okozott galibát, de végülis csak az igazat mondtam. Hogy Hinari nincs egyedül, és itthol van, és mindannyian hiszünk benne. Amikor pedig az ember rossz passzban van, különösen fontos, hogy a pozitív dolgokra is emlékeztessük, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Tudom, hisz tapasztaltam én is. Judy halála után sokáig nem találtam a helyem a világban, elvonultam, és csak sodródtam az árral. Az a beszélgetés Hinarival a tizenötödik szint erdejében volt, ami ráébresztett, hogy nem vagyok egyedül. Persze, legbelül tudtam mindezt, de akkortájt sötéten láttam a világot, az életet, mindent. És amit nem mondanak el naponta nyolcvanszor, azt hajlamos az ember elfeledni. Egyedül összeroskad az ember a terhek alatt, és Hinarinak hála ébredtem rá az igazán fontos dolgokra. Ha a múlton rágódunk, elszalasztjuk a jelent. És újra ráébredtem erre, amikor ma délután megláttam a folyosón Himécskét. Ő talán tisztában sincs vele, hogy azzal, hogy most itt van mellettem, mennyit segített, és segít továbbra is. Őszintén nem tudom, mi lenne velem most nélküle...

Majd kezdődött az igazi móka, avagy a sütielementál építése. Amit egyelőre nem tudtam, hogy Hime valahogy nem éppen lelkesedik az ötlet iránt. Viszont készségesen segített kiválogatni a megfelelő süteményeket, amiket pakolásztam is a tálcára, hogy megépítsük belőle a csokigólem méltó ellenfelét, a sütigólemet. - Mi baj, Himécske? - kérdeztem meg a lányt, ahogy elszörnyülködve oda-odapillantott a másik csapat készülő remekművét kémlelve. - Ez csak móka :3 – tettem hozzá mosolyogva. Majd rövidesen feje tetejére állt a világ, amikor feltettem a kérdésem. Úgy tűnik totál másfele járt az eszem, már megint. Ahogy a lány szinte azonnal elpirult és cérnavékony hangon megszólalt, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy valamit nagyon benéztem. Aztán Hinari szavai nekem is betették a kaput. - Háááát... öö... izé... – csak ennyit tudtam mondani zavaromban. Nem számítottam a lány kérdésére, és ahogy a "másra gondoltál?" rész hallatán újra bevillant az a bizonyos másik gondolat, szinte azonnal elvörösödtem. Pedig nem vagyok az a fajta, akit olyan könnyű zavarba hozni, de most valahogy rendesen összehozták a lányok. Avagy amikor a hóhért akasztják. ~Ezt megérdemeltem~ Nemrég még én voltam kicsit gonosz ilyen téren Himével, most úgy tűnik visszakaptam, kamatostól, és most már ketten játszunk paradicsomot. Próbálva elrejteni a zavartságom látható jeleit, hirtelen vezérelt ötlettől a fejemet a mellettem álló Hime vállára hajtottam. Próbáltam minél jobban eltemetni tűzvörös arcom, egyre jobban belefúrva a lány ruhájába. Csak hogy elrejtsem a lányok elől, hogy zavarba hoztak... bár valószínűleg eredménytelenül, mert a szintén vörös füleim is messziről virítanak... ~Ez gonosz volt... de megérdemeltem...~ De végülis megérte, főleg, ha ilyen remek rejtekhelyem van :3
Miután nagyjából magamhoz tértem az események hatása alól, ideje volt nekiállni azt a sokféle sütit és a mochit sütielementállá konvertálni. Ha Hime is benne volt, akkor közösen építettük a sütiszörnyet. A törzsét és az alapokat megcsináltam minden gond nélkül, de a többivel már nehézségeim adódnának. Főleg az aprólékos részekkel, amik kézügyességet igényelnek. Ő sokkal jobb az ilyesmiben, sokkal ügyesebb, és a végeredmény is sokkal jobb lesz, és persze szebben fog mutatni, ha Himécske dekorálja az elementált.

by **Yurihime** Pént. Jan. 04 2019, 22:31

Ozirisz-sama ugyan próbált megnyugtatni, de számomra valahogy a cukorbetegség semmilyen formája nem tűnt mókának. Igaz, itt semmilyen betegséget nem lehet elkapni, de el tudtam képzelni, mit művelne velem egy nagyobb adag abból a csokiszörnyből. És nem csak velem, de bárkivel! Ozirisz-sama érthetően sokkal lelkesebb volt, mint én, talán neki még meg sem fordult a fejében az, hogy neki abból ennie kéne. Sőt, az egészet meg kéne ennünk. Képtelenség, lehetetlen! Már ha csak ránéztem, kezdtem rosszul lenni a tömény csokoládé émelyítően édes ízétől, szóval inkább igyekeztem a saját kreálmányunkra összpontosítani. Nem mintha mi sokkal kedvesebbek lettünk volna, a mochis ötletem egyenesen katasztrofális volt. Mi van, ha mit sem sejtve a torkukon akad? pale

Csak azért nem maradtam végig teljesen falfehér, mert Ozirisz-sama mondott valami egészen zavarba ejtőt, bár önmagában nem lett volna az, ha nem illet mellé azzal a félreérthetetlen pillantással. Hinari-sama le is csapta a magas labdát, hozzá kell tegyem, meglehetősen gonosz módon, és ettől már Ozirisz-sama is zavarba jött. Szegény nem viselte jól, noha meglehetősen nagyokat pislogtam arra, amit csinált. Nem lehetett túl kényelmes, elvégre egy jó fejjel magasabb nálam a fiatalúr.
- Ozirisz-sama...? - kopogtattam meg óvatosan a vállát, mire lassan csak-csak kiszabadultam. Bevallom, kicsit nehéz volt megtartani a fiatalurat ^.^" Annyira mindenesetre jó volt ez a közjáték, hogy elterelje a figyelmemet a szervezetünk ellen készülő merényletről, és tényleg képes legyek az "építésre" koncentrálni. Igyekeztem úgy felfogni, mintha ikebanát csinálnék, csak itt virágok helyett különféle sütemények álltak a rendelkezésemre. Nem szerettem volna gonosz lenni, szóval igyekeztem minél könnyebb, kevésbé megterhelő édességeket választani, és miután Ozirisz-sama összegyurmázta az alapot, mindenféle színes krémekkel és drazséval díszítettem tovább, és bár mindeközben azt hiszem tönkretettem néhány másik süteményt, igyekeztem az "elementál" köré ezeket a maradékokat további díszként elszórni. Végül az egész valami olyasmi lett, mint egy nagyon furcsa hóember, aminek nyilvánvalóan semmi köze nem volt a hóemberek valódi alkotóelemeihez, sőt, még színre sem stimmelt, de valahogy... valahogy kinézett. És ami a legfontosabb, egyben maradt. Most még ^.^

by Ajánlott tartalom