Csoki-Süti bunker ^^

by **Szophie** Csüt. Ápr. 04 2013, 19:17

Közkívánatra (és ez tényleg nem csak az én igényem..) megnyitotta kapuit a céh csoki-süti szobája. /Engedély Hinari titkárnőtől megkapva./

A szobákhoz közel eső kis szárnyban helyezkedik el ez a kis szoba, ahol otthonosan berendezett bútorok között fogyaszthatják el a tagok kedvenc édességeiket. Itt sosincs hiány, mindig érkezik utánpótlás. Megtalálhatják a kedvükre való finomságot a legínyencebb ínyencek is. Válogatott sütik, és édes csokik minden mennyiségben és ízben tálcákon kirakva. Ehhez társul italként a forrócsoki, kakaó, kávé. Édes illatuk betölti ennek a szárnynak folyosóit.
A bútorok sötétbarna színe, mely erős kontrasztot ad a fehér fallal olyan, mintha fehér, és barna csoki összessége lenne. A szoba közepén hatalmas díszként pompázatosan emelkedik ki egy szökőkút, melyből szintén olvasztott, langyos csoki folyik.

A belépés csak céhtagok számra szabad, ez alól kivételt képeznek azok, akiket céhtagok kísérnek, és engedélyt kaptak a céhvezértől.

by **Hinari** Hétf. Jún. 17 2013, 01:15

-Szophie-

Nem aludtam valami jól. Magam sem tudtam volna megmondani, miért, de olyasmi érzésem volt, mintha nagyon közel álltam volna valami vagy valaki elvesztéséhez. Megborzongtam a gondolattól, és a szokottnál is hamarabb kászálódtam ki az ágyból, az időközben levert takarót a földön hagyva. Nem törődtem vele, inkább próbáltam megnyugtatni magam, elfelejteni az érzést, igyekezve nem is gondolni a lehetséges előzményekre és következményekre. Elnéztem a távolba, tekintetem átsiklott a Kezdetek Városának elmosódó körvonalai felett, megnyugvást keresve a horizonton emelkedő hegyek körvonalain, átérezve a lágy szellőt, mely ezidőtájt a gerincen suhan végig. Megnéztem a barátlistámat is, és csak ezek után öltöztem át, a Katanát szándékosan az inventorymban hagyva.

Hogy most pontosan mire is volt szükségem? Nem voltam képes szavakba önteni, talán mert még magam sem voltam teljesen tisztában vele. Csöndesen mozogtam, nem tudtam, mennyi az idő, nem érdekelt, felébreszteni azonban senkit sem akartam. Szophie ajtaja előtt lassítottam kicsit, de végül mégse kopogtam be, inkább a közös helyiség felé vettem az irányt.
Gyomrom még mindig forgott egy kicsit, így nemigen tudtam ránézni a csokirengetegre, ami az új szobában köszöntött, mégsem fordultam vissza. Céltalanul lézengtem egy darabig, erősen elgondolkodva azon, hogy kimegyek a szabadba, ám végül mindig ide lyukadtam ki. Valami nagyon szerette volna, hogy itt maradjak, így nem ellenkeztem: leültem a kanapéra, és elmélyülve bámultam a szökőkút kiapadhatatlan édességfolyamát.

by **Szophie** Hétf. Jún. 17 2013, 16:31

<<Hinari>>

Az éjszakám rémesen alakult, főleg az álmom miatt. Teljesen nyúzott voltam, és akárhogy fésülködtem, szinte mindig kócos maradtam, a hajam összes tincse kuszán állt. Nagy nehezen beletörődtem, hogy bizony egy ilyen nap kezdetén nem fogok jó kinézni, akárhogyan is próbálkozok. Ezen az sem segített, hogy arcom még a szokásosnál is fehérebb volt, és a homlokomon egy ránc éktelenkedett a fejtörés következtében. Ugyanis folyamatosan agyaltam, és annyi minden járt a fejemben, hogy félő volt, ha nem figyelek, szétreped a fejem, és kiborul belőle a sok gondolat. És ezek még csak nem is fontos, vagy vidám dogok voltak, minden idegszálammal az öngyilkosság álomképeire koncentráltam. A szívem egy része ahhoz húzott, hogy tegyem meg, de ezt egyszerűen nem tudta elviselni a másik része, az agyam meg egyszerűen összezavarodott. Persze ahhoz sosem leszek eléggé zavart, hogy ne ismerjem fel a hasam korgó hangját, és annak jelentőségét. Szinte félkómában botorkáltam el a süti szobáig, hogy ízlelőbimbóimat kényeztethessem a fergeteges finomságokkal. Szerettem azt a helyet, egyszerűen nekem lett kitalálva, főleg arra tekintettel, hogy én indítványoztam a felépítését.. Mondjuk igaz, ami igaz, én is használtam a legtöbbet. Meglepett, hogy egy ismerős arccal találtam szembe magam a korai órákban. Végül, a reggelemhez képest vidám mosollyal köszöntöttem Hinari-chant.
- Mizu veled? Rég beszélgettünk egy jót! - ültem le vele szemben egy pohár forró csokival a kezemben. Azt mondják, hogy a csoki segít a boldogsághormonoknak, és nekem bizony most jó nagy szükségem van erre! A reggelemet felderítette valamelyest a jó társaság, a meleg csoki a számban, és a csodálatos édes illat. Minden szép is lenne így, ha nem cikáznának a fejemben továbbra is azok a kitörni vágyó gondolatok.
- Képzeld! Te is benne voltál az álmomban.. Vagyis szó szerint nem, csak egy levelet küldtem neked. - mondtam el csak úgy mellékesen.

by **Hinari** Hétf. Jún. 17 2013, 18:57

-Szophie-

Először észre se vettem, hogy bejött. Még álmos lehettem kicsit, vagy a digitális érzékszerveim nem álltak még át nappali üzemmódba, a lényeg, hogy talán még ugrottam is egy kicsinykét, amikor megszólított. Nem számítottam társaságra, de őszintén örültem neki, hogy itt volt. Valahogy… megnyugtatott a tudat. Elmosolyodtam.
- Jó reggelt, hogyhogy ilyen korán? – köszöntem neki én is, majd követve a példáját, felálltam, és elballagtam egy bögréért. Töltöttem magamnak is egy kis forrócsokit, és egy nagy sóhajtás kíséretében dőltem hátra megint. A kezem ügyébe került sütis tányérral is babráltam egy keveset, közelebb húztam magamhoz, majd miután minden adott volt egy kellemes beszélgetéshez, a lány felé fordultam.
- Semmi különös, vagyis… rossz éjszakám volt. Azt hiszem. Nem tudom. Furcsa érzéseim voltak… - elharaptam a mondat végét, nem akartam tovább feszegetni a témát, hiszen éppen azért nem aludtam vissza és keltem fel végül, hogy minél hamarabb kiverhessem a fejemből. Persze az is lehet, hogy csupán vágytam rá, hogy valakinek elmondhassam, hogy valakivel megbeszélhessem, és ilyen formában tört elő belőlem a gondolat. Hogy enyhítsem a szituációt, kortyoltam egy nagyot az italból, megvárva, amint a kellemes melegség végigfut a torkomon, közben Szophie szavaira figyelve.

- Egy álom? Véletlen egybeesés lehet talán?
Hangosan gondolkodtam, pedig nem biztos, hogy kellett volna. Mosolyom is alábbhagyott egy kicsit, amint agyamban máris megszülettek az első, eléggé negatív hangvételű teóriák a múlt éjszaka történéseiről. Kirázott tőlük a hideg, ámde ezzel egyidőben rendkívül kíváncsivá is tettek. Előrébb ültem a kanapén, egész felsőtestemmel a céhtársam felé orientálódva, majd rákérdeztem a dologra:
- Nem emlékszel véletlenül arra, hogy mi állt a levélben? Puszta kíváncsiság, semmi több – mosolyogtam rá újra, remélve, hogy tényleg csak egy ártalmatlan sztori lesz ez az egész.

by **Szophie** Kedd Jún. 18 2013, 19:02

- Akkor már kettőknek együtt volt furcsa éjszakája. - motyogtam, majd egy hatalmas ásítást követően ráérősen belekortyoltam a kakaómba. Nem mondhattam, hogy kialudt vagyok. Megdörzsöltem a halántékomat, és fejemet hátra vetettem a barna szék támlájának.
- Milyen egybeesés? Csak nem velem álmodtál? - viccelődtem, de aztán lehervadt az az enyhe mosoly is az arcomról, amint megláttam, mennyire nyomasztóan a gondolataiba merült. Ez a nap egyre rosszabb, és rosszabb.. Most mindketten depizünk? Pedig neki nem kéne, bőven elég, hogy én azt teszem. Remélem, ő nem akarja megöngyilkolni magát. Bár, a túlvilágon minden fájdalom, és szenvedés végérvényesen megszűnik.. Ehh.. Tűnjetek el a fejemből rossz gondolatok!
A kérdés villámcsapáskánt hatott. Természetesen emlékeztem minden egyes részletére. Ugyanakkor ha a tartalmát elmondom, akkor az eddigi viselkedésem alapján egyértelműen következtetni tud arra, hogy az én fejemben tényleg megfordult ez.. És ha erre rájön, akkor mindennek vége. Nem mondhatom el.. Mélyen a szemembe nézett.. De nem is hazudhatok! Rágna a bűntudat, ha megtenném. Olyan szép, tiszta kék szemekkel nézett rám, mint egy angyal.. Egy ember képes lenne egy angyalnak hazudni? Nekem nem megy.. Ez az angyal a barátom is, nem akarhatom, hogy aggódjon értem.
- Elbúcsúztam tőled. - mondtam az ablak felé tekintve. Hajnai köd ült a távolban Aincrad háztetőin. Mit csinálok? Miért mondom el? A szavak maguktól csusszantak ki a számból. Persze ebből még nem érthetett meg semmit, semmi olyat, amit nem akartam elmondani. Nem tehetem ki annak, hogy még az én problémáimmal is foglalkoznia kell. Megbirkózom azokkal egyedül is.. Sosem kellett segítség, és eddig is kihúztam! Felé fordultam, és próbáltam szuggerálni, hogy ne kérdezősködjön tovább. Nem szabad! ><

by **Hinari** Pént. Jún. 21 2013, 13:44

Nem tudtam, hogy most csak simán fáradt, vagy viselkedésében valami más is helyet kap, valami olyasmi, amit jobb lenne nem feszegetni. Ám az is igaz, hogy ha magában tartja, lehet csak rosszabb lesz. És bár én nem igazán értek ezekhez, azért érzem a levegőben, amit az álmomban is éreztem. Nehéz volt a levegővétel, ám végül mégiscsak elmosolyodtam, kissé keserűen, de ez betudható a kimerültségemnek. Azt hiszem.
- Nem, vagyis nem tudom – feleltem elgondolkodva – Nem emlékszem konkrét képekre, csak érzésekre – én is hátradőltem, ráérősen iszogattam a finom édességet. Felmelegített, és segített megnyugodni, ám elég volt csak ránéznem a lányra, s arcomra újfent aggodalom ült ki. Nem válaszolt rögtön, ezt pedig rossz jelnek tekintettem. Ehh, alkotod itt az elméleteidet, lehet teljesen feleslegesen – korholtam magamat, ám a bánat nem az a fajta érzés volt, amit csakúgy ki lehessen találni. Nem, valami volt a háttérben. Már bántam, hogy rákérdeztem.

- Óóó – nem tudtam okosabbat mondani, továbbra is őt figyeltem, miközben szeme a messzeségben járt. Búcsúzás… de mié… – és ekkor leesett. És ami a legborzasztóbb volt a dologban, képes voltam megérteni őt. Az álmok sokszor tükrözik az ébrenlétkor a fejünkben járó legfőbb kérdéseket, problémákat, és itt, ebben a bezárt világban, bizony nem csoda, ha megfordul a fejünkben ez-az. De ettől függetlenül, soha egy pillanatig sem gondoltam komolyan a lehetőséget. Engem is várnak kint, ahogy őt is. De hogyan segíthetnék neki?
Felálltam, megkerültem az asztalt, és leültem mellé. A percek néma lassúsággal teltek, ahogy ő kifelé nézett, én meg őrá. Próbáltam kitalálni a gondolatait, de a helyzet pengeélen táncolt, és én nem akartam elrontani. Amikor felém fordult, mélyen a szemébe néztem.
- De az csak egy álom volt, igaz? – mosolyogtam rá. Hallani akartam az igenlését, a saját szájából, és a hangsúlyából kiérezni, mennyire gondolja komolyan.

by **Szophie** Kedd Jún. 25 2013, 15:38

- Értem.. Rossz dolog, ha csak érzésekre emlékszel, hisz így még csak nem is kötheted semmihez. - motyogtam, mintegy társalgásképpen.
Elmerültem a táj figyelésében. Furcsa volt a jelenléte, régen volt utoljára, hogy együtt iszogattunk, és beszélgettünk. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékre.
Mire feleszméltem a bambulásból, ott ült mellettem, hirtelen meglepődtem a közelségétől, így akaratlanul is hátrahőköltem. A szemembe nézett, és feltett egy kérdést, egy kérdést, amire nem is olyan egyszerű válaszolni, mint azt elsőre tűnik. Nem tudtam ránézni, elfordítottam tekintetem, haboztam. Igen.. Nem? Még csak egy álom, ám valósággá tehetem. És.. Talán valamit sejt? Nem, azt nem engedhetem meg. Attól még, hogy annyit mondok, elbúcsúztam, nem következtethet rögtön arra..
- Csak egy álom. - mormoltam. - Egyelőre csak egy álom. - néztem rá. ~ Viszont semmi nem akadályoz abban, hogy valósággá tegyem..~ Nem mertem kimondani, még én sem tudtam pontosan, mit akarok.
- Mond csak, te mégis milyen búcsúzásra gondolsz ez alatt? - mosolyogtam immár rá. Képes voltam a szemébe nézni egy ilyen hamis mosollyal.. Nem tudom, mi járhat a fejében. Egy búcsúzásnak sok oka lehet, és az ember elsőre nem pont az öngyilkosságra gondolna ilyenkor. Tudni akartam, mi járhat a fejében. Hinari nagyon okos, és sokszor átlát olyan dolgokat, amik mások számára nem világosak, viszont az képtelenség, hogy erre is rájött volna. Vagy mégsem? Arca fáradtságot, és szomorúságot tükrözött. Elég ebből a nyomott hangulatból, épp elég az, ha magamban rágódom, nem kéne rá is átragasztanom ezt az egészet! Kikortyoltam a maradék italomat is, és felálltam, a sütikhez lépkedtem, kiválasztottam egy felettébb csokis példányt, és immár önmagamként, nagy vidáman ugrálgattam vissza mellé.
- Egyébként mik a terveid a mai napra? - hárítottam az előbbi témát. Itt az ideje derűsebb vizekre evezni..! Nem ronthatom itt mindenki hangulatát el a saját problémáim miatt.

by **Hinari** Hétf. Júl. 01 2013, 15:09

Láttam, hogy nemigen figyel, válasza mégis elgondolkodtatott. Kötni valamihez? Lehetséges, hogy… Végülis, volt benne logika. Mármint abban, amit mondott, és ami a fejemben lezajlott az előző percekben. Hiszen, hacsak egy furcsa álomról is van szó, akkor is hozzá kell kapcsolni valami kézzel foghatóhoz, vagy legalább egy fogalomhoz. Az érzés önmagában nem elég.
- Igen, igazad van – feleltem, ráérősen iszogatva a csokimat. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy bőven elképzelhető, hogy én tévedtem, és egyáltalán semmi köze nincs a múlt éjjel velünk történteknek egymáshoz, csupán csak társítani akartam az enyémet az övéhez. Tudat alatt, persze. Elmosolyodtam, és sóhajtottam egyet, a különös légkör azonban nem múlt el. Éreztem, hogy közelebb vagyok a megoldáshoz, de még mindig nem értem el teljesen. Márpedig ez a téma túlontúl foglalkoztatott ahhoz, hogy annyiban hagyjam.

Elnéztem a távolba, követve a tekintetét, majd amikor láttam, hogy felém fordul, próbáltam optimistának mutatkozni. Mosolyogtam is, azt hiszem, ám rendkívül kíváncsi voltam a válaszára. Ő pedig nem felelt rögtön, s a csöndben eltöltött másodpercek egyre komorabbá váltak.
- Egyelőre? – kérdeztem vissza szinte reflexből, magamban fontolgatva szavai mögöttes értelmét, ám sok időt nem hagyott, máris jött az elterelés, talán direkt, talán csak tényleg érdekelte mit gondolok. Éshát, sokmindent gondoltam. Túl sok mindent.
- Hümm, hát semmiképpen se valami pozitívra – húztam el a számat. Nem mondtam, nem mondhattam meg neki az összes lehetséges elképzelésemet, biztosan elborzasztotta volna, vagy inkább kinevetett volna a hülyeségeimért – Például hogy itthagyod a céhet – folytattam – Tudod Allen után… hát, nem is tudom mit gondoljak. Remélem nem tervezel ilyesmit – néztem rá hirtelen, miközben azon morfondíroztam, vajon megkockáztassak-e egy visszakérdezést, egy amolyan „és te milyen búcsúzásra gondoltál” félét, ám rövid habozás után végül mégsem tettem meg. Látszott rajta, hogy ugorni akarja a témát, s nekem se volt kedvem depresszióba süllyeszteni magunkat. Helyette inkább hátradőltem, és magamhoz húztam az asztal másik oldalán lévő, előre bekészített süteményeket, s mialatt Szophie is vett magának, elmajszoltam egyet én is. Ez a beszélgetés jobban kiszívott talán, mint a kialvatlanság, így szükségem volt már egy kis édességre, nameg egy baráti, felszabadult csevejre.
- Terveim azok nincsenek, de ha már it vagyunk, csinálhatnánk valamit ketten, mit szólsz? Tényleg, Vezért hol hagytad? – néztem körbe, mivel sehol sem láttam a farkast.

by **Szophie** Hétf. Júl. 01 2013, 23:04

Itt hagyni a céhet.. Hümm.. Végül is én is valami hasonlóra gondolnék a helyében. Viszont..
- Akkor miért pont tőled búcsúznék el? Nem kéne mindenkitől? - Mondjuk elvileg álmomban mindenkitől elbúcsúztam, de ez most részletkérdés. Nem ez itt a lényeg.
- Nem, a céhemet nem terveztem itt hagyni. De mi van akkor, ha egy drasztikusabb elbúcsúzásra gondoltam? - gonoszan mosolyogtam, miközben fejemben kusza gondolatok sora csapott fel. Aztán összeszedtem magam. Itt ijesztgetem szegényt feleslegesen.. Méghozzá nem is kicsit. Ez nem én vagyok! Nem tehetem ezt vele! Elfordultam tőle, és megráztam magam.
- Bo-bocsánat... - néztem rá idegesen. Nem tudtam, most mégis milyen reakciót várjak tőle.. Megmutattam gonoszkodó Szophiet, nagyon jó.. - Úgy értettem.. - kezdtem bele. - Nem is tudom, hogy értettem.. Ne gondolj semmi rosszra, jó? - próbáltam menteni a helyzetet.
Eltereltem a témát, és jobb vizekre próbáltam evezni, láthatóan ő is benne volt.
- Neked az nem elég "valami", hogy itt ülünk, és beszélgetünk? Persze, felőlem társasozhatunk is. - viszonylag poénnak szántam, de nem volt valami ütős, ezért valami mást kellett kitalálnom a hangulat feloldásra.
- Vezér? Ő a szobámban maradt.. itt nem lehet bajom, a sütizéseket meg utálja. - legyintettem. Ekkor felötlött bennem az ötlet. Mintegy villámcsapásként ugrott a fejemben elő egy gondolat, mely már rég foglalkoztat, és talán ő tud benne segíteni, arról nem is beszélve, hogy elég vicces egy téma..
- Izéé... Ez most talán kicsit furcsa lesz, de.. - haboztam. Biztosan meg kéne ezt vele osztanom? - Hááát.. Hogy is mondjam. - vakargattam meg a fejem. - Azt hallottam, hogy a kaki úszik a vízen.. Akkor szerinted, ha kakilnom kell, akkor a fenekemet feldobja a víz? - megálltam, és meredtem figyeltem a reakcióját. Ő az első, akit erről megkérdezek, így azt sem tudom, mit várhatok átlagosan..

by **Hinari** Hétf. Júl. 22 2013, 12:35

Furcsa volt, hogy rögtön visszakérdezett, méghozzá nem is ostobaságot.
- Hát, honnan tudjam, hogy nem mindenkitől búcsúztál el? – kérdeztem én is, csakhogy folytassuk a kijelentő mód nélküli beszélgetést. Hiszen valójában tényleg nem mondta, mint ahogy az álmából se mondott el túl sokat, bár amit elmondott, az is bőven elég volt nekem. Drasztikusabb elbúcsúzás… – nem, ez képtelenség, ilyen mégcsak meg sem fordulhat a fejében. És az igaz, hogy nekem is megfordult néha, de nemhogy kimondani vagy utalni rá, de még gondolni se mertem a cselekedetre. Kirázott a hideg, és Szophie hangneme csak tovább fokozta a rosszérzésemet. Aztán persze próbálta kimagyarázni magát, de a kimondott szavaknak súlyuk van, és nem tudott megnyugtatni, de egyáltalán. Ezúttal nem.

Nem válaszoltam, nem nyugtattam meg, mégcsak nem is mosolyogtam, hiába akarta, hogy semmi rosszra ne gondoljak, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a játékosan feltett kérdését. Kinéztem az ablakon, majd sóhajtottam.
- Inkább te ne gondolkodj ilyesmin – böktem ki végül – Vagy ha igen, szólj és beléd tömök egy adag csokit. Akárhova is jutsz, ennyit nem fogsz sehol se kapni – mosolyodtam el, és próbáltam játékosra venni a témát. Egyikünknek se tesz jót a búskomorság, a céhházon kívül pedig eleget tapasztalom ahhoz, hogy legalább idebent ne ezen kelljen agyalnom. Tereltem is a témát, a szájamba téve egy újabb csokis sütit, és bólogatva majszoltam, miközben beszélt.
- Nekem így is tökéletes, nem kell a társas – jelentettem ki, csak mosolyogva egyet, amikor Vezért említette – Ezek a petek nem tudják, mi a jó nekik – tettem hozzá, elsétálva a csokiszökőkúthoz, és belemerítve az időközben kiürült bögrét. Miután visszaültem, ráérősen kezdtem el kortyolgatni, ám Szophie kérdésére majdnem kiköptem, ami éppen a számban volt. A félrenyeléstől aztán köhögőrohamom lett, ami hamar átfordult nevetésbe majd megadó fejcsóválásba – Nem is te lennél – mosolyogtam rá, még mindig nem tudva mit kezdeni a témával – De szerintem a fajsúlyod lenyomná – gondolkodtam el egy kicsit, csakhogy választ is kapjon a hülyeségére. Nem volt teljesen normális a lány, de pont ezért, sokkal felszabadultabban éreztem magam vele, mint egyébként, és ezért hálás is voltam neki.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Nemtudom, talán a mackómintás bögre hatására, vagy valami bug következtében, de hirtelen egy hatalmas plüssmackó jelent meg a semmiből, elfoglalva a fél kanapét, ragaszkodóan tapadva a kezemhez.
- Mi a… - húztam fel a szemöldököm, majd a lányra pillantottam – Te érted ezt? – kérdeztem, értetlenül emelgetve a plüsst, de az sehogyansem akart lejönni onnan. A helyzet viszont már nem lehetett ennél idiótább, mint amiről az előbb diskuráltunk, így ez a maci… nos, ez már semmi nem volt. Elnevettem magam, egyszerűen nem tudtam nem nevetni, sem abbahagyni egy jó ideig. Komolyan nem vagyunk normálisak – vontam le a következtetést, majd Szophie felé fordultam:
- Segítesz leszedni? – kérdeztem, majd a bugokról eszembe jutott valami – Képzeld, egyszer egy hasonló bug miatt nővérkeruhában feszítettem majd fél napon keresztül – idéztem fel a szituációt, még mindig nevetve – Hát az nem volt semmi, még injekciós tűm is volt, és az se akart eltűnni, mint most ez a maci – folytattam, teljesen megfeledkezve a reggel történtekről.

by **Szophie** Pént. Júl. 26 2013, 12:57

- Nem megy.. - ráztam meg a fejem. - Ezen nem segít sem csoki, sem más. Itt van a fejemben, és nem megy ki soha. - beletörődtem, hogy tudja, miről van szó. El akartam valakinek mondani, mennyire fáj. - Annyira.. - nem találtam a megfelelő szavakat, így nem fejeztem be, csak nagyot sóhajtottam. - Szétcincál az érzés. - döntöttem hátra a fejemet, hogy a plafont bámuljam komor arckifejezéssel. Sírni volna kedvem.. De előtt nem teszem. Lehajoltam a bögrémért, és kiittam a maradék kakaót. Elégedetten töröltem végig a szám, és próbálkoztam téma váltással. Ha valami eltereli a figyelmem, egy pillanat alatt bolond Szophie leszek, meglásd.^^
- Nyuu. Nem is nagy a fenekem.>.< - nyafogtam. Még hogy a farsúlyom.. Vagy fajsúlyt mondott? De az mi az? Annak nincs értelme.. A farsúlyban több a logika, bár igen bántó. Ekkor viszont nem foglalkozhattam tovább a megbántódással, mert egy hatalmas maci foglalt helyet az arcomban. O.O Tágra nyílt szemekkel vizslattam a jelenséget. Egy medve teleport? O.o Vagy talán egy...pedomaci? :O Ahogy szegény Hi-t ölelgeti.. Jajj nekem, egy hatalmas mackó! Itt van egy mackó, és leteperte a céhtársamat! Most mit tegyek? Mihez kezdjek? Egy macival??
- I-igen. - válaszoltam bizonytalanul, és megfogtam a maci egyik karját, majd egy erőteljes rántással... letéptem azt. Egy macit megcsonkítottam! Kegyetlenség.. Kegyetlen maci csonkító vagyok! Nehhh...!
- Akkor varrd vissza a maci kezét nővérke! Kérlek! Könyörgöm! Vérzik a képzeletemben! Sad

- siránkoztam, mert kiakasztott, hogy mit tettem egy medvével. Egy plüssel nem szabad így bánni. Szörnyűség, amit tettem. Ezennel tiszteletemet kell kifejeznem a szegény áldozatom előtt valamivel.
Azzal meghajoltam. - Elnézését kell kérnem drága mackó uraság. Én csak le akartam önt szedni Hinari-sanról, nem akartam meg..csonkítani. - Ezzel el is intéztem a lelkiismeretemet. - Viszont újra megteszem, ha nem mászik le azonnal a barátnőmről! - kezdtem bele a fenyegetésbe, és megint elkezdtem ráncigálni, most a fejénél fogva. Egy macit fenyegetek.. Mi jöhet még?

by **Hinari** Kedd Júl. 30 2013, 16:42

Átöleltem. Nem… nem volt szokványos az érzés, nem is szoktam általában így viselkedni, most mégis megtettem, nem is gondolkozva, egyszerűen csak ösztönösen próbálva megóvni őt az ilyen gondolatoktól. Féltettem a lányt, mert mi lesz, ha egyszer tényleg megteszi? Valahogy el kéne felejtetnem vele ezt az egészet, habár ha egész idáig a fejében volt, akkor sajnos aligha lehet onnan kiverni… Sóhajtottam. Már megszoktam a tény létezésének komorságát, Aincrad virtuálisan tiszta levegője tele volt vele, és ha meg is találtuk a nevetést, a téma akkor is ott lapult a tudatalattinkban.

Aztán persze tovább folyt a beszélgetés, és az idő előrehaladtával egyre kevesebbet gondoltam a reggel történtekre, és arra, amit Szophie az imént mondott. Nevettem, amikor félreértette a mondandóm, és majdnem prüszkölve a számba öntött forró csokitól, próbáltam őt meggyőzni, hogy én bizony nem úgy értettem, éshogy bizony összekeverhető a két szó, és hogy nincs is nagy feneke tényleg. Mindeközben teljesen felszabadultam, utólag visszagondolva nem is tudom, mi üthetett belém, nem az a lány voltam, aki a harcokban oly végletekig koncentrált volt és megpróbált mindenre figyelni. Talán ha valamelyik céhtársunk elment volna a sütiszoba ajtaja előtt, biztosan nem gondolta volna, hogy én vagyok odabent.
- Nem is tudom mióta szórakoztam ilyen jól – töltöttem újra a bögrémet, miközben a lány próbálta lehúzkodni rólam a plüssmackót, amit végül sikerült is, igaz hogy csak félig – Hehe, oké, megvarrom én, de mivel? – kérdeztem, miközben az inventorymban kutattam a nemlétező varrókészletem után. Szegény macinak nem sok esélye volt, a tartóssága jelentősen csökkent a végtag elvesztésével, s a belőle szállingózó pixeldarabok se jelentettek jót. Én azonban nem bírtam abbahagyni a nevetést Szophie arcát látva, sőt, időközben rájöttem, hogy a forrócsokiból is több fajta létezett ebben a szobában, és hogy én már egy ideje a rumosat iszogattam. Nem csoda, ha jobban éreztem magam a kelleténél.

- Honnan tudod, hogy merre mész, ha a fán sincs semmi jelzés, se egy zuzmó, se egy moha, hogy a helyes irányt megmutassa? – kezdtem, időközben töltve magamnak egy kis hidegvizet, mert azért a jóból is megárt a sok – Ha ezt a dalt dúdolgatod, megtalálod hova is kell jutnod: előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél – folytattam, belekortyolva a vízbe, miközben még az ablakot is kinyitottam. A huzat aztán csak fokozta a nevetést, így jobb ötlet híján, lehuppantam a maci mellé, és elkezdtem összecsokizni – Ha pedig a nap sehol, dúdolgass míg el nem alszol, aztán reggel ha felébredsz, elfelejted majd az egészet! – fejeztem be diadalittasan, és a szájamba vettem egy kekszet, hogy addig se beszélhessek.

by **Szophie** Csüt. Aug. 01 2013, 13:50

Átölelt. Jól esett nagyon.
- Te vagy az egyetlen, akinek ezt elmondtam, kérlek tartsd titokban. - súgtam a fülébe, megszorítottam, majd elengedtem. - Nagyon jó barát vagy, ugyanakkor.. - hajtottam le a fejem. - Mennyit nyelnél le nekem? Megutálnál, ha valami olyat tennék..? - néztem mélyen a szemébe. - Ez alatt nem gyilkosságra, vagy ilyesmire gondolok, csak.. inkább olyasmire, amivel lehet, hogy egy picit megbántanálak. Vagyis.. ha megbántódsz. - nem tudtam, mit is mondjak. Ki akarok lépni a céhből? Nem tartozom közéjük úgy igazán? Nem érzem magamnak az elveket? Egyszerűen képtelen vagyok betartani azokat. Nem is tudom, hogy mondjam el neki azt, amin már rég rágódom. Pirosokkal cimborálok ahelyett, hogy megölném őket? Nem állíthatok így elé.. Talán előbb Lewissel kéne erről beszélnem. Ijesztgetem itt szegény Hi-t.. Megráztam a fejem.
- Nem mondtam semmit. - mosolyogtam újra. - Ez még csak egy gondolat, nem fogom most azonnal meglépni. És azzal csak nekem lenne jobb, nem gondolhatok mindig csak magamra. - Tényleg sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne a céhem köteléke miatt aggódnom. Viszont nem hagyhatom itt őket! A JL a családom, segítjük egymást, meg ilyesmik.. Nem hagyhatom csak úgy itt, csak mert én nem vagyok közéjük való. >< Pedig de.. Ezt tervezem. Nyooo..elég már a butaságaimból. Rontom itt a levegőt korán reggel.
Térjünk át a macira.. Vagyis az énekre. Szóval.. Hinari megbolondult!>.< Ezt én tettem vele, móóó.~ Nem akarom tönkre tenni szegénykét! Viszont azt hiszem, már késő.. Akkor énekeljünk együtt!
- Ha jó a kedved tapsolj nagyokat! *tapsol, tapsol* - hogy mit gondol az, aki elmegy az ajtó előtt...xDD - Egyszer, mikor micimackónak semmi dolga nem akadt,, eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat. - kis szünetet tartottam, amíg belehörpintettem a kakaómba. - Így elment tehát malackához, miközben sűrűn hullt a hó..

by **Hinari** Szomb. Aug. 03 2013, 13:41

Nem tudtam, ezúttal mire gondol. Mivel… bánthat meg? Kicsit elbizonytalanodtam, és ránéztem. Valahogy… sose akart rendbejönni ez a reggel, mintha mindig visszakanyarodtunk volna a témára. Viszont, ahogy beszélt, legalább az megnyugtató volt, hogy nem akarja megölni magát. Barát… Igen, talán ő volt az egyetlen legjobb barátnőm itt, jólesett, ahogy ő is így gondolja. Elmosolyodtam, de az aggódás továbbra sem szűnt meg, és hiába harapta el a mondat végét, és nem is folytatta egy ideig, úgy éreztem, hogy ha már belekezdtünk, tudni akarom, pontosan mi járhat a fejében. De ugyanakkor… valóban tudni akartam? Hisz azt mondta, ez még a jövő zenéje, bőven lehet, hogy meggondolja majd magát, és nekem sem szabadna fölöslegesen idegesítenem magam… azt hiszem.
- Te vagy a legjobb barátnőm itt, Aincradban – kezdtem, bár magam sem tudtam, mire akarok kilyukadni – És egy barátomat már elvesztettem, egy kisfiút… Nem akarlak téged is – fogalmam sem volt, miért is mondtam el ezeket neki. Fájt beszélni róla, és mindezt megosztani vele… nem szerettem volna még ezzel is terhelni, ígyis elég súlyt cipelt. Mindannyian cipeltük, akik részt vettek ebben a haláljátszmában.
Egyelőre nem folytattam, nem lett volna helyes, inkább megvártam, hogyan reagál. Még senkinek se beszéltem a céhbe lépésem előtti időszakról, és most se kellett volna. Ez az én problémám, de ha vele beszélgettem, mindig jobban éreztem magam. Barátság… talán mégsem annyira rossz itt. Talán mégiscsak jól tettem, hogy visszajöttem…

A friss levegő és a víz se segített, ahogy elkezdte az dalt, beszálltam én is, együtt énekeltünk, néha-néha megszakítva azt egy-egy sütivel vagy csokival. Kerültem a rumos italt, jó messzire eltettem, lassan már az illatától is rosszul lettem. Aztán csak kellett egy kis pihiszünetet tartani, nagyot sóhajtva dőltem hátra.
- Hű, nem is emlékszem, mikor csináltam ilyet utoljára – lihegtem, szám azonban mosolyra húzódott – Szegény maci, mindjárt elpixeleződik – öleltem magamhoz, miközben összecsokiztam a ruhám a plüssállattal. Fura volt, de nem érdekelt. Ahogy kezdődött a mai nap, nem is gondoltam volna, hogy így fog folytatódni. Örültem neki, meg nem is, szórakozásnak viszont mindenképpen első rangú volt. Éshát, ilyenek is kellenek… nem minden az exp. Nagyon nem…

by **Szophie** Kedd Aug. 27 2013, 19:03

Nem volt nagy meglepetés számomra, de eddig kimondatlan volt, így valamilyen hatalmas boldogságot éreztem akkor, amikor kitért arra, hogy a legjobb barátjának tart itt, Aincrad világában.
- Nem várt dolgokat szült az, hogy csak úgy leültem az asztalodhoz abban a fogadóban, nemde? - emlékeztem vissza mosolyogva az első percekre. - Én is hasonlóan érzek. - utaltam arra, hogy nekem is ő a legjobb barátom itt. Fontosabb mindenkinél, ez tény. Következő szavai viszont már nem voltak olyan vidámak. Elveszített valakit..
- Ohh.. sajnálom. - nem tudtam, mit mondhatnék. Tényleg nem lett volna hozzá túl kegyes, ha csak úgy itt hagynám, és a túlvilágra költöznék.
- Tudod.. - kezdtem bele, de nem jöttek ki a szavak a számból. El akartam mondani. Benne megbíztam, és most, hogy ő is ilyesmit mondott nekem, én is ezt akartam tenni. - Én a szüleimet vesztettem el. - hajtottam le a fejem. Kimondtam. Ő volt az első! Az első, akivel közöltem. Fájt, ugyanakkor jó is esett. Egyelőre nem mondtam többet. Így is épp eleget közöltem vele ahhoz, hogy mindent értsen. - Ez miatt van.. az. - motyogtam. Látszólag értelmetlenek voltak a szavaim, de talán mégis értelmesek. Ő megérthette.
Aztán sokkalta vidámabban folytatódott a nap. Énekeltünk, én táncoltam, és nem tudom, mi ütött az én mindig komoly barátnőmbe, de ő is mulatozott. Ez a nap a mi kis közös titkunk marad, az szent..
- Pápá maci. - búcsúztam én is el a plüsstől, bár én nem öleltem meg. Csak néztem, ahogy elpárolog a semmibe..

/Bocsi a rövidségért../

by **Hinari** Csüt. Aug. 29 2013, 14:26

Elmosolyodtam az emlékre, igen, amikor véletlenül találkoztunk, még az első szinten… akkor, mint utána oly sokszor, vidámnak tűnt, sokat beszélt és a nyomát sem éreztem annak, ami most járhat a fejében. Persze azóta sokminden megváltozott. Hogy Naxonról beszéltem neki… egy pillanatig sem bántam meg, végre egy ember, akivel maximálisan őszinte lehetek, és nem kell attól félnem, hogy cserbenhagy, amint úgy viselkedek, ami valójában Én vagyok. Bólintottam, s nagyon de nagyon örültem neki, hogy ő is a barátjának tart, ritka kincs ez ezen a pontoktól függő helyen. Kicsit mintha elfeledkeztünk volna a borús hangulatról, egészen addig, amíg kinyögtem, ami már nagyon nyomott belülről, s válaszul ő… ő is elmondott valamit.
Nem is tudom, mit lehet felelni ezekre. Talán semmit. Ránéztem, s nem tudtam szavakat formálni, nem is léteztek szavak, amik megfelelő kifejezőerővel bírtak volna. Szophie… Fogalmam sem volt, miken ment keresztül, miként állhatott hozzá a dolgokhoz, és mit érezhetett akkor s most. Elszomorodtam, jobban, mint eddig, s lehajtottam a fejem.
- Szophie én… - felnéztem rá, szavakat próbáltam formálni, de nehezen ment. Megértettem, amit utána mondott, s ez talán rosszabb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Nagyon erős volt, hogy bírta, s nagyon tiszteltem őt ezért – Mindig maradjunk barátok, jó? – próbáltam mosolyogni, szomorúan és halványan, de azért éreztetni vele, hogy mennyire mellette állok. Átöleltem, meg akartam nyugtatni, de nem tudtam, mit mondhatnék – S kint majd várjunk egymásra…

Aznap, egy kicsivel később, vigyorogva néztem, amint a kezemben lévő maci elpixeleződik, nem próbáltam megmenteni, a rumos csoki tombolt, hiába ittam rá azóta jópár pohár vizet.
- Pápá – ismételtem meg Szophiet, még integettem is a plüssnek, azt hiszem. Ránéztem a barátnőmre, és elnevettem magam. Furcsa egy nap volt, annyi bizonyos.

by **Szophie** Csüt. Aug. 29 2013, 15:30

A társalgás komor hangvétele nem adta lejjebb magát, sőt, egyre fokozódó ború ereszkedett a kicsi szobára, melynek épp ellenkezője, a vidámság lenne a funkciója. A meleg színekkel borított falak most oly ridegnek, sötétnek tűntek. Az ablakon besütő napfény jeges koszorúként hatott. Koszorú volt, mely körül ölelt bennünket, hirdetve egy olyan helyet, hol boldogság repdes. Emlékeztet a kertre, hol önfeledt pillangó repked illatos virágok között.
A lelkem sivár éjszakája nem figyelt oda erre. Túlzottan el volt foglalva önnön nyomorúságával. Megdöbbentő, mennyire kiszámíthatatlan az emberi lélek. Elég egy éjszaka, egyetlen álom, hogy kizökkentsen a hétköznapok boldog önfeledtségéből, és visszahúzzon a jeges verembe, mellyé lelkem vált.
Neki is megvolt a maga története. Neki is fájt, és mégis oly erősnek tűnt mindezek mellett. Hogy csinálja? Mindig annyira tiszteletre méltó, annyira bátor, annyira.. Hinari.^^ Nekem ez nem megy. Képtelen vagyok ilyen lenni.
Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Neki is fáj.
Komor uradalmam bevehetetlen fallal bástyázta körül az emléket, és soha nem akart beengedni oda embert, hogy kitudódjék fájó titka. Ám mégis összerogyott a burok, meghasadt a fal, és végre, oly sok esztendő óta, végre először meséltem valakinek a történtekről.
Nem nyugtatott, de nem is kellett. Sokkalta többet jelentett, ahogy a barátságát fejezte ki nekem.
- Igen. Megkeressük egymást. - bólintottam, és átöleltem. Nem kellett több szó, nem kellett más esemény. Ennyi tökéletesen elég volt mindahhoz, hogy megnyugodjak. El kellett felejteni ezt a reggelt, kitörölni emlékeinkből, hogy csak lelkünk őrizze mindezt.
A váltás könnyű volt, a játék önfeledt, a nap újra ragyogó.
Örültem, hogy mosolyogni látom, örültem, hogy együtt nevetünk.
Nyílt az ajtó, és farkasom lépett be rajta. Morcosan vette szemügyre, mit művelünk.
- Fejlődni kéne. - ejtette ki a szavakat, majd ott hagyott.
- Igaza van, mennem kell. - kezdtem bele a búcsúba. Nagyot nyeltem, ahogy végiggondoltam azon, mi vezetett el egészen eddig a pontig.
- Majd még találkozunk.^^ - mosolyodtam el őszintén. És kiléptem.
Megtanultam, ki az, aki fontosabb mindenkinél. Fontosabb a játék kivitelénél is. Ő az, hisz mellettem áll még ilyen állapotomban is. Ő az, hisz képes megérteni. Ő az én királynőm.

by **Hinari** Csüt. Aug. 29 2013, 22:01

Azt hiszem, ez volt az egyik legszomorúbb, de egyben legszebb pillanat az életemben, amióta be lettünk zárva ide. Egymásra találtunk, immáron nemcsak a vidám csevegés szintjén, hanem mélyebben, sokkal mélyebben. Ahogy átöleltük egymást, amikor biztosított afelől, hogy minden rendben lesz, és kint találkozunk majd… Valamiért megnyugtatott, a szűnni látszott a kezdeti feszültségem és rosszkedvem. Örültem neki, hogy ő is helyrejött, valamennyire, bár tudtam jól, a múltat néha nem lehet csakúgy elfelejteni, s ahogy én sem fogom a kisfiút, úgy ő sem a szüleit. De mindketten itt voltunk egymásnak, tudtuk segíteni egymást, átsegíteni a holtponton, s közben megtanulni, mi az, ami igazán számít…
Nem az exp pontok voltak azok, nem is a szint. Valami más, amit kevesen érthetnek meg, de mi már értettük.

Lassan, de biztosan helyrejött a kedvünk is, forrócsokiztunk, sütit eszegettünk és plüssmaciktól köszöntünk el, egyre vidámabban és vidámabban, s már-már a hely is tükrözte valódi lényegét. Kintről hűvös szellő csapott az arcomba, a huzat felerősödött, ahogy Vezér kinyitotta az ajtót. Csak pár szót vakkantott idomárjának, s már el is tűnt, kicsit felébresztve mindkettőnket.
- Persze menj csak – bólogattam, s a kezébe nyomtam egy sütit, hogy az úton is legyen csokiellátása, mivel nem ettünk ma még eleget, hehe – Jaja, alig várom – mosolyodtam el, s integettem, amikor átlépte a küszöböt. Elcsendesedett a szoba, s én hátradőltem, s behunytam szemeim. Tudtam, hogy többé sohasem leszek egyedül. Arcomon őszinte mosollyal aludtam el, immáron sokkal szebb álmokat látva.

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Aug. 31 2013, 20:46

Hinari: Kidolgozott Bőrruha (+8 páncél)
Szophie: Pókháló Pajzs (+3 páncél +1 erő)

by **Szophie** Hétf. Jún. 23 2014, 20:56

Hinari

Hosszú-hosszú napok teltek, múltak, és sokszor előkerültek furcsa gondolatok a fejemben. Mint ahogy már szokásommá lett, az ilyen gondolatok elől, mindig a csokiszobában kerestem menedéket. Talán egy régmúlt beszélgetés miatt, amelyet azóta is számtalanszor pörgettem vissza fejben. Szükségem volt azokra a szavakra újra, meg újra. Erőt merítettem belőlük. És bizony az ilyen furcsa, és leginkább szörnyű gondolatokkal tűzdelt napokon szükségem is volt erre az erőre. Az én jókedvem sem volt örök, ahogy - mint valószínűleg sokan elképzelni sem tudják, hogy lehet ilyen - a játékkedvem is csak időszakos volt. Most is fent hagytam Vezért a szobámban, habár ebben a pillanatban nem is volt nehéz ezt megtenni. Brumi épp eléggé lefoglalta ahhoz, hogy ne engem nyaggasson. Egyedül Falatot féltettem, aki nemrégiben elveszítette a farkincáját is egy Vezérrel folytatott küzdelemben, de reméltem, hogy Brumi őt is megvédi. Igazából a szemétből összeszedett fiú nagyon hasznosnak bizonyult, ha az egyedüllétem garantálásáról volt szó.
Most is abba a bizonyos szobába menekültem, mint már annyiszor. Magam elé vettem egy nagy adag csokis sütit, de csak egy-két falatot ettem belőle, ugyanúgy, ahogy a kávémból sem fogyott egy csepp sem. Egyszerűen nem volt kedvem ilyesmit enni. Egyáltalán az édesség illata is taszított. A kávéra pedig csak egy emlék miatt volt szükségem.
Így hát az történt, ami elég ritka dolog nálam, és talán azt hihettétek, hogy soha nem is fordult elő, és nem is fog. Lenyitottam a menümet, és elővettem egy cigarettát, amelyet még régebben szereztem be a Kezdetek Városának egy eldugott üzletében. Fogalmam sem volt róla, vajon mennyire hasonlít ez az otthonira, de nem is ez volt a lényeg. Persze végül nem volt nagy eltérés. A dohány íze kellemesen csípte a nyelvem, és én csak néztem merengve a körülöttem gomolygó füstöt, és talán egy kicsit helyrekattant bennem valami. Nem mondom, hogy jobban lettem, mert nem. Egyszerűen csak nyugodt voltam. A füstön át a világ is egy szebb képet mutatott. Mélyen beszívtam egy újabb slukkot, jól letüdőzve. A szoba hamar ki fog szellőzni, hisz most is nyitott ablak mellett ülök. Nem fogja észrevenni senki. És ha igen? Nem hiszem, hogy baj lenne. És ha mégis? Akkor így jártam.

by **Hinari** Hétf. Jún. 23 2014, 22:19

Nem is tudom hová tartottam pontosan, lábaim maguktól lassítottak, majd álltak meg, tétován, mintha nem tudnák, mi céljuk lenne egyik vagy másik cselekedettel. Annyira talán mégsem volt fontos továbbmennem. Egy gondolat, egy fájó, régi emlék kötődött hozzá, s bár tisztában voltam vele, hogy nem lehet, mégis, a gondolat befészkelte magát a fejembe, és nem hagyott nyugodni. Végleg megálltam, először csak behunyva szemeim, kiélezve a többi érzékszervem, melyek közül az egyik határozott információt közölt velem, éppen egy és fél másodperce. Cigifüst. Mostmár biztos voltam benne, habár továbbra is élt bennem az első, nevetséges, reményekkel teli gondolat, hogy ki más lenne, ha nem ő? Ám a logika és a kétely elfújta, csakúgy, mint a szálló illatot a gyenge széláramlat, ami végigfutott a folyosón, meglebbentve egy szabadon lévő hajtincsem. Mélyen beszívtam a levegőt, emlékeztem, márcsak az ital hiányzott, amit saját kezűleg készített nekem, a gyakorlómeccsünk előtt. Ámde az álom hamar végetért, és szemeim is kinyitottam, egy cseppnyi csalódottsággal konstatálta, hogy ezt a szag merőben más, mint amit Lewis szívott.
- Hahó – nyomtam le a kilincset, és néztem be a csokiszobába… majd egy sóhajtás után aktiváltam a Látásomat, hogy lássak is valamit – Szo? – kérdeztem meglepetten, eszembe sem jutott, hogy ő lehet az, habár nem is igazán gondolkodtam el a lehetséges magyarázatokon, azt az egyet kivéve. Nem szokott cigarettázni, ő nem. Beléptem, becsuktam az ajtót, majd lehuppantam melléje, hátradőlve, egyetlen szó nélkül helyezkedve el. Nem erőltettem a beszélgetést, legalábbis egyelőre: úgy voltam vele, majd megszólal ő, ha szeretne. Abban biztos voltam, hogy van miről beszélni, de ha más nem tapasztalatból tudtam, hogy ezt sosem szabad erőszakosan. Így vártam, nem számonkérőn, egy idő után még egy sütit is magamhoz vettem, kényelmesen és türelmesen kezdve el majszolni. Bennem megbízhatsz, nekem bármit elmondhatsz. Hiszen barátok vagyunk. Reméltem, ő sem felejtette el ezt…

by **Szophie** Kedd Jún. 24 2014, 14:12

És a valóságban még a tüdőm sem károsul. Ezen elmosolyodtam, miközben természetesen minden idegszálammal azon voltam, hogy a környezetemet szuggeráljam, nehogy valakinek az a rémes ötlete támadjon, hogy benyit. Mint egy zugivó, olyan voltam. Nem szerettem volna, ha fény derül erre a kellemetlen, szokásnak sem nevezhető néhai kikapcsolódásomra. Viszont azt sem tudtam megtenni, hogy ne szívjam. Ebben a pillanatban erre volt szükségem ahhoz, hogy a nap hátralevő részében össze tudjam szedni magam, és újra leélni huszonnégy órát. Ez van, ha az ember nem bízik hosszútávon a saját idegei tűrőképességében. Még én sem tudtam, mi lesz holnap. Sosem terveztem nagyon előre semmit. Még én sem ismertem a saját reakcióimat. Ez van. Néha elgondolkodom azon, nem kellene-e bevonulnom ön jelölten valamilyen szanatóriumba. Vagy rögtön zárassam be magam egy diliházba. Voltaképp egyszer, amikor kint voltam - legalábbis érzékeim úgy érezték, hogy kijutottam -, már tapasztaltam azt, hogy gumiszobában vagyok, rémes állapotok közepette. Remélem, azért az nem volt igazság, és csak fantáziám játszott velem egy rosszabb napomon.
Benyitottak, és én összerezzentem. Természetesen amikor az ember olyat csinál, amit nagyon titkolni akar, mindig lebukik. Most én jártam így. És ha ez nem lenne elég, pont céhvezérünk nyitott ajtót.
- Szia. - mondtam komoran, miközben ő mellém lépdelt, és leült. Nem szólt egy szót sem, én pedig inkább nem is néztem rá, csak mereven bámultam a kávéval töltött csészét. Hirtelen rám tört az a sok hosszú hónap, amikor nem volt alkalmunk és időnk igazán leülni ketten, és beszélgetni. Legbelül már régen vágytam erre, és annyi mindent tudtam volna most mondani..., mégsem szólaltam meg. Valahogy nem jött semmi a nyelvemre, és nem is éreztem úgy, hogy most alkalmas lenne. Valahogy Hinari is.. elnyűttnek tűnt egy csöppet, ahogy mellettem üldögélt. Mi traktáljam még én is az önző problémáimmal? Ha egyáltalán még érdekli, mi van velem.

by **Hinari** Kedd Jún. 24 2014, 21:00

Egyetlen szót se szólt, a köszönésen kívül, bámulta a bögréjét, és még véletlenül se nézett felém. Eleinte jó ötletnek tűnt csakúgy melléheveredni, csöndbe burkolózva, de be kellett hogy valljam, így, jópár perc elteltével kezdett egy kissé unalmas és egyhangú lenni a szituáció. Ő ül, és cigit szív, én ülök, és nem csinálok semmit. Még a kezemben lévő csokis süti is elfogyott, hiába igyekeztem lassan elfogyasztani, valahogy az az egy szál dohány tovább tartott. Fészkelődni meg nem akartam, sem felállni, olyan jól elhelyezkedtem, és magát a monotonságot sem szerettem volna elrontani egy hirtelen mozdulattal. Inkább a szemközti sütis tállal szemeztem, majd a csokiszökőkúttal, de ezek sem adták bármi jelét, hogy értékelnék a jelenlétem, így hamar felhagytam az igyekezettel, és egy nagy sóhajjal adtam a tudtukra, hogy márpedig én nem fogok most fölkelni (persze hozzá kell tenni, hogy mindez Szophienak is legalább annyira szólt). Végül meguntam. Nyújtóztam egyet, felültem, szembefordulva vele, egy ideig elnéztem, ahogy szipákol, majd visszaestem a kanapéra, flegmán nyújtva ki a kezem, csak fél szemmel nézve rá a lányra.
- Egy szívást?
S ha odaadta (ha pedig nem, akkor egy elegáns mozdulattal kivettem a szájából), egy másodpercig forgattam a kezemben, majd nagyot szívtam belőle én is: kíváncsi voltam, mi benne a jó, még sohasem kóstoltam vagy próbálkoztam ilyesmivel, és őszintén, nem is volt a terveim között. Most sem az élvezetért tettem, vagy mert megtetszett, csak.. megtettem. Merthát miért ne. A saoban vagyunk, itt lehet. S persze, mivel fogalmam sem volt hogyan és mennyit kell, jól letüdőztem, olyan köhögőrohamot kapva tőle, hogy fájdalomérzet ide vagy oda, szinte kaparta a torkom.
- Pfuu, ez förtelmes – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, egy szájelhúzás kíséretében, és adtam is vissza Szophienak, azért rámosolyogva, hátha egy kicsit jobb kedve derítem vele. Ezek után viszont már semmi sem akadályozott meg benne, hogy felpattanjak, és a számba vegyem a legelső édességet, amit találok, feledtetve a cigi ízét. Méghogy megnyugtató… a csoki ezerszer nyugtatóbb, és még finom is. Neutral

by **Szophie** Kedd Jún. 24 2014, 21:50

Ez a csend kezdett felérni azzal a kínossággal, amellyel legutóbb kellett szembenéznem a bosson. Amikor legelőször érkeztem, és csak Anat és Alex volt jelen. Szörnyű volt, és a mostani helyzet is kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Szinte hallottam Alex akkori szavait, Hinari hangján, és most is szívesen elfutottam volna, hogy megbújjak egy kicsivel arrébb egy bokorban a kezdésig. Csakhogy itt nem futhattam vagy bújhattam el, és semmilyen kezdés nem volt, amely elterelje a figyelmet végül. Itt csak a közöttünk levő csend volt. Nyoma sem volt annak a vidámságnak és könnyedségnek, amelynek lennie kellene két jó barát között. Persze gondok mindenhol vannak, ahol két emberről volt szó. Ez a gond viszont kimondatlan volt, már ha egyáltalán ilyesmiről volt szó. Akármi is volt, egyre csak nőtt, és nőtt, és csak arra várt, hogy kipukkadjon végre, hogy aztán maga mögött vagy ürességet hagyjon, vagy megoldódjon minden.
Megszólalt. Egy mondat, és pukk. Eljött a pillanat. Lefagytam a kérdés hallatán, és jobb híján tátva is maradt a szám, végül pedig cinkosan nyújtottam át neki. Mint a kisgyerekek, akik iskola után elbújnak együtt, hogy kipróbálják. Huncut mosoly ült ki az arcomra, majd még enyhén fel is nevettem, amikor olyan szörnyű reakciót mutatott. Ejnye, úgy tűnik, tényleg én voltam az ő megrontója. Az a csintalan gyerek, aki lopott a szüleitől, és most a többieket kínálgatja..
- Tudom. - bólintottam, miközben újra a számhoz emeltem, majd még egy-két slukk után végül úgy döntöttem, ideje elnyomni a hamutálban. A következő pillanatban pixeleire is bomlott. Felsóhajtottam, és hátradőltem.
- Jó régen beszélgettünk, nem? - néztem rá, és majdnem azt is megkérdeztem, hogy most vajon fogunk-e. Viszont mégsem tetetm meg, hiszen tudtam, hogy ez ugyanúgy múlik rajtam is, mint rajta. Fogalmam sem volt, mivel is kezdhetném, és hogy ő mire kíváncsi. Végül a kávéra pillantottam, és ekkor kikívánkozott belőlem egy egyszerű szó.
- Hiányzol. - mondtam csendesen, miközben lehajtottam a fejem. - És ő is.. - néztem a kávéra. - Nem tudom, hogy én miért élek még.. Hisz ő is megígérte, hogy én ölhetem meg, ha arra kerül a sor. Vajon mi van Hatival? Vezérnek is nagyon hiányzik... - mondtam a szavakat, mintha csak magamnak mondanám. Tudtam, hogy ez neki is fáj, és nem is akartam felhozni, főleg nem rögtön ezzel kezdeni a témát. Ám fogalmam sem volt, hogy Hinari hogyan ilyen erős, hogy bírja ki. És én miért nem törtem még össze? Valószínűleg csak idő kérdése.. Vagy nem. Nem tudom. Ez most fura. Talán az is közrejátszik, hogy nincs időm rá gondolni, annyi minden máson jár közben az eszem. Meg akartam kérdezni azt is, hogy Zut nem látta-e mostanában. Vagy ha ő nem is, akkor Anat, vagy valaki más.. Fogalmam sincs, mi van vele. Aggódom. Ez miatt is.

by **Hinari** Szer. Júl. 09 2014, 20:43

Egy félmosoly, miután visszaadtam neki a cikket, és ő beleegyezően megszívta újra, semmi több, semmi nevetés, amit ilyenkor szoktak. Valahogy nem éreztem át a hangulatot, tudtam, hogy van valami, ami őt bántja, de többet nem tudta tenni, segíteni neki. Magától kellett kimondania, s amikor megtette, szomorúan szögeztem szemem a kezemben tartott sütidarabkához. Hirtelenjében képtelen voltam bármi megnyugtatót, vagy akármi pozitívat felelni neki, minden szava késként vágott belém, de főleg a legelső.
- Sajnálom. Nem éppen ilyen egy barát, igaz? – hangom keserű volt és önironikus, teljesen igaza volt, mostanában nem is beszélgettünk, sőt, találkozni is csak elvétve sikerült. Hogy miért, az most nem lényeges. A kifogásokkal nem jutunk előbbre.
Sóhajtottam, Hope említésére még az a csöppnyi jókedv is elpárolgott belőlem, ami mindeddig kitartóan bujkált bennem, valahol mélyen, elveszítve… Hiszen tudtam, hogy számára is sokat jelent, a fiú és a farkasa is, mégsem kerestem fel Szophiet a hírrel, nem egymás vállán sírtunk, s nem is beszéltem róla senkinek. Pedig ha más nem, ő megérdemelte volna. Én pedig ehelyett majdnem elmenekültem, végleg. Beleborzongtam az emlékbe, pár másodpercig szótlanul ültem, elmélázva, majd végül megszólaltam, nem is feltétlen a lánynak szánva a mondottakat, hanem csakúgy, a semmibe.
- A viadal közben lehetett… Nem tudom, mi történt, Hati se jött vissza azóta sem… Én… nem tudok semmit, és ez nagyon rossz – emeltem tekintetem végül a lányra - Sajnálom, hogy nem említettem – mondtam, lesütve a szemem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Az egész eseményt, a viadallal és az azután történtekkel együtt, szerettem volna kitörölni az emlékezetemből, végleg. Mint a kisgyerek, aki ha eltakarja a szemét, azt hiszi, őt se látja senki. Csak néztem a süteményt, ami halkan repedt el, ujjaim tehetetlen szorítása nyomán; arcomon könnycsepp gördült, de nem hagytam, hogy a többi is előjöjjön. Most jöttem csak rá, mennyire rosszul tettem mindezt, hogy ezzel Szo fájdalmát erősítettem, akaratlanul is. Nem tudtam mit mondani. Nem volt jogom bármit is mondani, ezek után…

by Ajánlott tartalom

Csoki-Süti bunker ^^

Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^

Re: Csoki-Süti bunker ^^