Re: Ovidius kőszínháza

by **Taka** Vas. Május 22 2016, 11:43

Nagyon sok dolog volt, amiben határozottan egyet tudtam érteni Shucsival. Elég különös, hogy nem is nézett a mizékéjével furcsán rám, ha valamit mondtam. Néha az emberek szemöldöke különösen táncikált, ha a számukra nem szokványos véleményt hangoztattam. A lányka meg Timi viszont nem úgy figyeltek rám. Máshogyan, persze jó értelemben. Ez egy kicsit jól esett – egy kicsit nagyon jól. A múltkoriak után picivel óvatosabbnak kell lennem, nehogy valamilyen úton-módon megsértsek másokat. Eddig nem is sikerült, bár ennek éppúgy örültem, mint amennyire az idomárlányka és a tollas pajtás szívélyességének.
Már nem igazán bírtam magamban tartani a nevetést. Ahogyan Shucsi mesélte a maga tapasztalatát, újabb jelét adta annak, hogy hasonlóképpen érzett. Nem teljesen mindenben, így is akadtak különbségek, de – azt hiszem – erre mondják a felnőttek, hogy rokonlelkek. Egyre fokozódó érdeklődésem közepette kezdtem felülni a sárkány hátán, bár az óvó szárnyak puha érintésétől nem szerettem volna megszabadulni. Annyira, de annyira hasonlított a mami lágy, simogató kezeire. Hogyha lett volna rá mód, soha többet nem akartam lemászni Timiről.
Egy picit keserűnek éreztem az arcomon átívelő mosolyt. Nem túl kellemes emlékek jutottak eszembe, miközben egyetértésből lassú bólogatással feleltem. Kissé ideges lettem, amint eszembe jutott az a maroknyi kivétel, akik nem ehhez tartották magukat. Milyen szép is lett volna, ha mindenki így vélekedne a kisebbekről, bár nem volt mit tenni. El kellett fogadni azokat a fekete foltokat és továbblépni. Így, erre az elhatározással nyeltem egyet, s leküzdöttem magamban a kezdeti szorongásomat. Egy megkönnyebbült félmosoly költözött vissza ajkam bal szegletébe.
- Persze, hogy egy nagyon jó ötlet volt. – ismételtem meg, véleményét megerősítve. – Csak maradjon meg ez a tudás, miután… – Elharaptam a mondatom végét, szememet egy hosszabb pillanatra lesütöttem... – Miután hazamegyek a mamihoz. – Szomorú mosolyt engedtem meg magamnak, aztán újból Shucsi szemébe mertem nézni. – Igen, de akkor is vannak olyanok, akik piszkálnak, mert szerintük egy csipisz vagyok. Meg ha azok nem is állnak velem szóba, akkor ott hagynak egy erdő vagy egy kazamata kellős közepén. Aztán meg sem mondják, mi a bajuk velem. – Vállamat közömbösen rándítottam meg. Még mindig éreztem az utóbbi csalódásnak a rossz szájízét, de a hülye kamasz és Shucsiék mellett kevésbé fájt. Lassan ugyan, de el tudtam engedni, hogyha sikerült tanulnom az esetből. Ebben viszont már nem voltam olyan biztos. Azt a részét nem tudtam kiheverni, hogy hazudtak nekem.
Szemembe azonban visszaköltözött a korábbi fény, a korábbi lelkesedés szikrája. Ökleimet egymáshoz nyomva tapsikoltam, mint tényleg valami kislány. Fülig érő vigyorral néztem a tollas bigyuszkára és hevesen bólogattam.
- Igen-igen-igen! – Háromszor is megerősítettem, ha nem lett volna egyszer elég. Legalább tudni fogják, mennyire örülök neki, hogyha a barátjuk lehetek.

by **Shukaku** Hétf. Május 23 2016, 06:15

Timi egy pillanatra lazított a szárnyai ölelésén arra az esetre, ha távozni kívánnál, de mivel csak helyzetváltoztatás történt, így teljesen még mindig nem bújtál ki a szárnyai alól. Még azon is serényen ténykedett, hogy neked a lehető legkényelmesebb legyen, és úgy hajlította a hátát, hogy stabilan tudj ülni rajta. Shu ekkor már annyira belemerült a mesélésbe, hogy nem nagyon tudta mihez kötni azt a halovány változást, amit észrevett rajtad. Erről sem egyformán gondolkodtatok, így nem tudta kikövetkeztetni, hogy mi jár a fejedben. Ő nem akarta, hogy mindenki varázsütésre jó legyen. Ő úgy gondolta, hogy ez egy tanulás része, amelyet Kayaba Akihiko tanít nektek is és mindenkinek, aki itt él. Aki képes megtanulni és elfogadni, az maradhat, és jól fogja érezni magát, aki pedig nem, az egy idő után úgyis kiesik, hiszen nem való ebbe a csodálatos világba. A szomorúságodon azonban tudott osztozni, és meg is tette, bár megpróbálta rejteni fejének elfordításával. Szomorú volt, mert úgy hitte, hogy soha nem találkozhatsz újra anyukáddal, akivel ezek szerint nagyon is szeretnél, és szomorú volt, mert megint foglalkoznia kellett azzal, hogy mi történik, ha valami csoda folytán a frontosok mégis elérik az utolsó szintet. Nem akart ezzel foglalkozni, és nem is voltak válaszai, így inkább hagyta, hadd tereld tovább a témát, amit meg is tettél, ő pedig egy határozott legyintéssel válaszolt rá.
-És akkor mi van? Az csak nekik rossz, mert annál rosszabbul fogják érezni magukat, amikor a csipisz legyőzi őket. Mi is kaptunk például egy csomó csúfolást A... egy fiútól. Hogy csak egy buta kislány vagyok, és nem értem még a dolgokat, Timi meg... szóval mindenféle butaságot mondott. Azután pedig amikor megelőztük, sőt, le is győztük, meg most már sokkal többet tudunk mint ő a nagy felnőttségével, szóval most meg már duzzog. Ő lett olyan mint egy ovis, mint amilyennek engem csúfolt. De ugye én kedves vagyok, és nem haragszom rá... mégsem haragudhatok egy ovisra.
Nevetett fel a végén, és bár egy icipici gúny volt a hangjában, olyan csúfolódós, de egyáltalán nem gonosz. Volt ugyan ebben kárörvendés, de inkább annak örült, hogy neki sikerült, nem pedig annak, hogy Alexnak nem. Ezért nem mondta ki a fiú nevét sem.
-Az erdő közepéről meg a kazamatából pedig simán hazajöhetsz egy Hazatérés Kristállyal. Az a lényeg, hogy azt soha senkinek ne add oda. Az Kayabától volt ajándék, és ajándékot nem szabad továbbadni.
A kitörő örömödet mindketten nyugodtan szemlélték végig, még Shu sem csatlakozott, bár nagyon büszke volt magukra, hogy ismét visszacsempészték neked ezt a tapsikolós érzést, a válaszadásra azonban már terve volt. Hátralépett egyet, majd mivel már ültél, így előhúzta a pálcáját, és azt kétszer a két válladhoz, egyszer pedig a fejedhez érintette.
-Ezennel ünnepélyesen kinevezlek a barátunknak, Sir Taka. Gratulálunk!
Ha már egyszer valakinek sárkány a társa, és úgyis felemlegettétek a meséket, akkor ennek is meg kell adni a módját.

by **Taka** Kedd Május 24 2016, 12:59

A nemtörődöm legyintésre és kérdésre ajkaimat csodálkozó „ó”-ra kerekítettem, szemöldökömet kis gondterheltséggel ráncoltam. Bár kezeimet még mindig Timi hátához nyomtam, államat kézfejemen támasztottam, lehetőleg olyan pózban, hogy ne legyen kellemetlen a mizékének. Volt abban valami, amit mondott és legtöbbször kinevettem az ilyen rosszarcú alakokat. Attól még, a kevesebb alkalmakkor fájt. Lehet, hogy ebben a világban a térdem nem lesz bibis, amikor eltaknyálok, de ugyanúgy bánthatnak. Shucsi is annak tűnt, amikor beszélt A fiúról. Miután győzelméről kezdett beszámolni, elégedett mosolyt csalt az arcomra. A felnőttek mindig mindenről beszéltek, hogy „ezt nem szabad” vagy „azt nem szabad” vagy „így csináld, úgy csináld”. Na persze jó volt, ha tudták, mi a helyes, de miért? Nem is a maguk tapasztalatából tudták eldönteni, mit tartottak jónak vagy előnyösnek. A gondolatra fogaimat kissé ingerülten csikorogtattam, aztán egy nagy levegőt vettem, végül kifújtam azt. Az a helyzet, hogy nem igazán értettem az idomárlányt. Ne haragudjon egy ovisra? Igen, az, aki így viselkedik, talán még ovis sem lehetett. Jó, hogy nem mondott Shucsi nevet, biztosan jól bokán rúgtam volna, amiért oktalanul bántotta.
- Miért nem? – kérdeztem tőle hevesen. – Az a fiú bántott téged. Ovis vagy sem, ne csináljon ilyet. Nem szabad. – Ismét pír költözött az arcomba, de inkább a haragtól, semmint a zavarba jöttségtől. Habár az igaz, hogyha duzzog, a dedós kamasz egészen biztos, hogy a saját levében kezdett el fulladozni. Aztán meg ki tudja, talán azóta megunta a hisztizést. Nem mindent lehet megoldani a hisztivel – saját tapasztalatom van róla!
Fejemet tagadóan megráztam, amint a hazatérési lehetőségekről esett szó. Ezt mind jól tudtam, mert megtanítottak rá.
- Nem azzal van a gond, Shucsi. Azt ígérték meg nekem, egy kicsit együtt fogunk játszani. Aztán szó nélkül otthagytak vagy el sem jöttek a találkozási ponthoz. – Államat mutatóujjammal vakargattam. – Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egy ilyen nagyszerű ajándékot eldobjak. – Jobb szememmel játékosan kacsintottam.
Kitörő lelkesedésemet követően valahogyan tudtam, mit akart tenni Shucsi. Ahogyan közelebb lépett hozzám, hogy baráttá üssön, fejemet tisztelettudóan lehajtottam, jobb kezemet a szívemre helyeztem. Tovább vittem a játékot, amit közösen elkezdtünk.
- Enyém a megtiszteltetés, Milady. – feleltem rá ünnepélyes hangnemben. A pír kezdett ismét olyan zavarba jövős lenni, mindezek hatására. Érdekes, hogy mióta ahhoz a társulathoz csapódtam, majdnem minden jobbá vált. A gondolatbéli következtetésre egy nyájas mosolyt eresztettem a lánykára, tekintetem egy hosszabb pillanatra a tollas barátra vándorolt. Figyelmemet az ablakban villódzó levél ikon terelte el, amit csak akkor vettem észre. Elnézést kértem az új pajtásoktól, hogy megnézhessem az üzenet tartalmát. Jason hazavárt.
- Ne haragudjatok, nekem most futnom kell. – közöltem kissé kellemetlenkedve. Megvártam, míg Timi magától kienged a szeretetteljes ölelésből, nem akartam erőszakkal megszakítani. A kis szomorúság ellenére a mosoly egy pillanatra sem akart megszűnni. Tarkómat zavarodottan vakargattam. – Izé… köszönök. Mindent. Nagyon. Nagyon köszönök mindent. – A kutya fáját, hogy pont magamat hozom ilyen helyzetekbe!

by **Shukaku** Kedd Május 24 2016, 13:38

Igen, sajnos a lelki sebeket még ez a világ sem tudta teljesen kiküszöbölni, és azok, akik megbíztak az emberekben, akik naivan viselkedtek, azok szenvedték el a legtöbb fájdalmat. Ennek hatására azonban legalább megerősödtek, megedződtek, ha nem is túlságosan, de legalább valamennyire, és tanultak is az esetből. Ez a tanulás eredményezte azt is, hogy bár az idomár értette a kérdésedet, és megértette az érzelmeidet, de válaszolni is tudott rá.
-Azért, mert ha visszaütnék, akkor ugyanolyan lennék, mint ő. Most már én vagyok a nagyobb és az okosabb, és mivel már nem tud bántani, nem fogom azt játszani, hogy akkor most én bántom őt, meg visszabántom. Azzal, hogy én nem csinálom, csak példát mutatok, ő pedig elszégyelli magát azért, mert egy szerinte kislány sokkal felnőttesebben viselkedik mint ő maga. És ezzel megtanítom arra, hogy ne bántsa a kisebbeket, de cserébe még bántanom sem kell.
Igen, ez a legjobb terv volt mind közül, és működött is, hiszen tőled is rengeteg dicséretet kapott már ezalatt a kis idő alatt, amíg csak beszélgettetek. Vajon ki dicsérte meg utoljára Alexet Hinarin kívül? A történet folytatása azonban már nem volt ilyen egyszerű.
-Hát... az a gond, hogy ilyesmiben én sem tudok mit tanácsolni... és még Timi sem. De az biztos, hogy egy idő után mindegyik goniról kiderül majd, hogy gonik, és vagy jó útra térnek, vagy senki nem fog velük játszani. Annyiból jó, hogy ők már téged biztosan nem csapnak be megint.
Büszke bólintást kaptál az okosságodra, majd a ceremónia is lezajlott annak és módja szerint, bár a záróünnepséget megzavarta az üzenetjelződ, és a sietséged. Timi azonnal elengedett, Shu viszont nem. A tarkóvakargatás egyet jelentett azzal, hogy akarsz valamit, de nem mered megtenni, szóval ő lépett oda hozzád, és adott egy hatalmas ölelést.
-Mi köszönjük, és légy jó, vigyázz magadra, és pittyenj, ha bármi van.
Majd nyugodt szemlélődés közepette várták meg amíg távozol, Shu még integetett is, Timi csak intett, viszont kisvártatva ütemes kattogásba kezdett, mire az idomár kérdő hümmögéssel fordult felé.
-Négy és fél perced van eldönteni, hogy kövessük-e.
-Héé! Szállj ki a fejemből! Én csak aggódom...
-Tudom. Úgy tűnt neked, mintha hazudna?
-Nem... de akkor is, még nálam is kisebb... és tényleg kisebb. Simán kihasználhatja valaki, aki elhiteti vele, hogy segít neki.
A sárkány bólintott, majd a kis csapat négy percnyi távolságból követni kezdett a nyomaid alapján. Négy perc hosszú idő, és mivel nem lopakodtak, így nem is volt feltűnő az egész. Csak azt figyelték meg, hogy hova mész, kikkel találkozol, egyáltalán nem avatkoztak közbe, nem fedték fel magukat. Biztonságban akartak tudni.

Ha nem történik semmi extrém körülmény, akkor részemről zárókör.
Köszönöm szépen a játékot, nagyon muris volt ^^

by **Taka** Kedd Május 24 2016, 16:14

Számat keserűen húztam el. Igaza volt, de az „akkor is” még mindig ott motoszkált a fejemben. Azt a világért sem értettem, miért lehetett az ilyen rosszindulatúak számára előnyös kötözködni. Vagy egyszerűen a puszta szórakozásból találták meg azokat, akik amúgy a légynek sem ártottak? Egy dolgot tudtam nagyon, de nagyon nem szerettem: az igazságtalanságot.
- De… de akkor is… – Még mielőtt folytathattam volna, nyeltem egy nagyot, s elhallgattam. Nem akartam piszkálódni, hibát keresni abban, amit mondott. Egyszerűen csak nem bírtam elfogadni, hogy vele is hasonlót csináltak. Együttérző, szomorú pillantást vetettem a lányra, mert biztos voltam benne: még bánthatta az esett. Ha nem fájt, akkor valaki másnak a meséjét mesélte volna el. Az is több annál, amit a felnőttek szoktak mondani.
Nem haragudtam vagy szomorkodtam amiatt, amire nem tudott tanácsot adni. Az lenne igazán rossz, ha olyat adna, amit később megbánhatok. Szerintem Shucsi sem akart nem helyes ajánlásokkal előrukkolni, ahhoz túl kedves.
- Igen. Remélem… – szelíden mosolyogtam, mialatt a kobold kazamatában történtekre gondoltam. Az idegen jött és ment, mint az északi szél. Inkább port kavart fel az ajánlatával, aztán a sértődésével. Még az esélyét se adta meg, hogy bocsánatot kérjek vagy megkérdezzem, mi rosszat szóltam. Inkább az fájt az egészben, hogy esélytelenségemben hagyott magamra, nem a puszta szórakozásából. A gonoszkodást könnyebben el lehetett engedni. Amikor a számat tépem a saját hibám miatt, az egy kicsit kegyetlenkedő dolog. Nyilván ki fogom heverni, csak idő kérdése.
Ha jól számoltam, Shucsi volt a második, aki megölelt. Mindig meglepett, ha valaki más kezdeményezte ezt a jóságot és nem a mama vagy a papa volt. Egy picit habozva ugyan, de szívélyesen viszonoztam a gesztust.
- Rendben van, az leszek! – hunyorítottam rájuk egy utolsót, aztán szótlan integetés közepette megindultam a kőszínház hátsó sorainál lévő kijárat felé. Még egyszer utoljára hátranéztem és elvigyorodtam, majd kiléptem a kőgyűrű területéről. Csak néhány métert kellett mennem, s –nagy meglepetésemre – megláttam Jasont. Gondtalan mosollyal és egy pacsival üdvözölt, aztán kézen fogva ketten folytattuk utunkat. Egy darabig kellemes csend volt, aztán rám nézett.
- A szokottabbnál is vidámabbnak tűnsz. – vonta le következtetésül a nyilvánvalót. – Történt valami?
Csenevész vigyort eresztettem el, majd játékosan vállon bokszoltam. Kellemes rácsodálkozással mosolygott, a választ várván.
- A lehető legjobb mesékkel kell készülnöd a haveroddal. – feleltem. – Mostantól házhoz hozzák a kedvenc havilapodat.

Én szintúgy köszönöm és... várom a folytatást Smile

by **Kuradeel** Kedd Jún. 21 2016, 11:44

Taka tan: [T1] Rubin Sisak
Shu: [T1] Címerpajzs

by **Chakna** Szomb. Aug. 05 2017, 23:40

Tachi

Napokba telt, mire összeszedtem magam....Nem, igazából, ha őszinte akarok lenni, még nem szedtem össze magam... Nem is tudom mi történt volna Sei támogatása nélkül... Az ölelése és a szavai kihúztak a depresszió legmélyebb bugyrából... De az önvádat nem tudták elfeledtetni velem... Az úgy mar, mint talán eddig még soha... Takashit miattam tudták megölni.... Mint valami verkli forog az agyamban ez a mondat... Egyszer sem játszottam le újra a kristályban rögzített felvételt, amit azóta is a kezemben szorongatok... De elég volt egyszer hallanom, hogy emésszem magam...
Talán ez az oka, hogy szeretnék kideríteni mindent akit lehet az esetről... Tudat alatt szeretném a maró önvádat megszűntetni... Mert hosszú távon nem leszek képes elviselni... Úgyhogy nyomozásba kezdek, hogy megtujam mi történt.
Az ismerőseim a legkézenfekvőbb kiindulópont... Ha ők tudnak valmit, akkor hamar a végére járhatok a dolognak.
Shu eltűnése óta viszont csak egyiküktől remélhetem, hogy esetleg tudhat valamit a dologról... Tachitól. Már ennyi is bőven elég lenne, hogy keressem... Egyébként is vágyom a társaságára... Hogy beszéljünk.
Gondolkodnom sem kell, hogy írjak-e neki.

“Chakna” írta:Szia
Kérlek, gyere holnap délután az Ovisius kőszínházhoz. Fontos
Ölel
Chakna

Csendes, nyugodt helyet választottam, hogy beszélhessünk. És jól számítottam: Másnap miután megebédeltem a kőszínházhoz megyek, a környéken pedig alig lézeng egykét játékos és NJK... Nem fogják zavarni a beszélgetésünket. Leülök a nézőtéren, és gondolataimba merülve várok... A gondolataim pedig. Egont a felvétel körül forognak... Igyekszem másra terelni a gondolataimat, de bármire próbálok gondolni, hiába... Így viszont magamat marcangolva ülök ott...

~~/Holnap szinezem/~~

by **Tachibana Makoto** Vas. Aug. 06 2017, 10:05

Csupán néhány találkozás és néhány ember kell hozzá, hogy egy kényelmes, nyugodt és talán monoton életet felkavarjon. Az enyém most ilyen volt, de az első sokkot követően meglepően nyugodtan fogadtam a dolgot. Nem különösebben izgattam magam miatta, inkább hagytam magam sodródni az árral, és ahelyett, hogy leterhelem az elmém felesleges gondolatokkal, csak azzal foglalkoztam, ami éppen előttem volt. Talán éppen ez a hosszú élet titka. Úgy 80 év múlva ki fog derülni :] Mindenesetre most az előttem lebegő üzenettel foglalkoztam, melyből egyetlen szó ragadta meg a figyelmem. Fontos. De nem sürgős és életbe vágó, hiszen akkor azonnali találkozót kért volna. Ám mégis érződött az üzenet stílusán, ennek az egy szónak köszönhetően, hogy a lánynak szüksége van rám. Enélkül egyszerű randira hívás lett volna, így viszont úgy gondoltam, hogy valami egészen más vár. Valami, amiben számít rám, mert bízik bennem. Ez a tudat pedig jó érzéssel töltött el.
Délután tehát fel is kerekedtem, megkeresni az említett színházat. Azon kevés hely egyike volt, ahol még sose jártam, bár egyszer-kétszer már gondoltam rá, hogy meglátogatok egy előadást annak ellenére, hogy sose voltam színházba járó alkat. Sosem értékeltem a szórakozás azon formáit, ahol összegyűlik több száz, esetleg több ezer ember, hogy megnézzenek vagy meghallgassanak valamit közösen. Mi értelme van annak, hogy ennyien egy helyre gyűljenek, ha közben nincs kommunikáció közöttük? Vagy azért, mert csendben kell lenni, vagy azért, mert olyan hangosan szól a zene, hogy a saját hangodat sem hallod. Akkor inkább menjünk olyan helyre, ahol táncolhatunk egymással tömeg nélkül, nem? :]
A domboldalba épített ókori stílusú, félkör alakú nézőtéren nehéz volt eltéveszteni azt, akit kerestem. Csupán néhányan lézengtek itt, és őt leszámítva senkinek sem tanúskodott a testbeszéde olyanról, hogy várna valakit. Meg se próbáltam meglepni Chaknát, az akusztika nem tette lehetővé, hogy a lépteim csendessé tudjam tenni. Szóval egyszerűen csak odaléptem mellé, majd leültem. Ha az a szócska nem lett volna ott, akkor most minden bizonnyal átnyújtanék egy virágot, de így, hogy komolynak tűnt a megkeresés oka, inkább azt szerettem volna, ha arra koncentrál, amit tudatni kíván velem, és nem azzal, hogy udvarolok neki.

by **Chakna** Vas. Aug. 06 2017, 22:44

Egyedül ücsörögtem egy ideig, a gondolataimmal viaskodva, és egyre inkább alul maradva... Eltelt néhány óra, mire Tachi megérkezett, és valóban vártam már.
A lépések hangjára felnézek, észreveszem, és a jelenlegi állapotomhoz képest amennyire lehetséges, rámosolygok, felállok, és mielőtt leülne mellém, egyszerűen megölelem.
Fogalmam sincs miért, vagy honnan jött, máskor biztosan nem tenném ez így... De most szükségem van erre a gesztusra… Kicsit megnyugtat, erőt ad… Ha nem is feledteti a történteket… Néhány pilanatig ölelem, és közben üdvözlöm halkan, és mondok köszönetet, hogy eljött.
Valahol kicsit reméltem, hogy nem kell azzal kezdenem, hogy rákérdezek tud-e valamit… De úgy tűnik Tachi éppen ezt szeretné… Úgyhogy kénytelen leszek. Hiába hagytam magamnak egy napot kigondolni mit és hogyan akarok elmondani neki... Most mégsem tudom hogy kezdjek neki.
Miután leültünk, néhány pillanatig… lehet percekig csak csendben ülök… Hogy újra megfogamazzam, hogyan akarom elmesélni neki a történteket, és megmutatni neki a felvételt… Ami mellesleg most is a kezemben van... Nem tudom mióta...
- Mutatni szeretnék valamit. - szólalok meg. Egyértelműen nem az örömömet szeretném megosztani vele valami új szerzemény miatt… Aztán további magyarázat nélkül odaadom neki a hangrögzítő kristályt, feltételezve, hogy tudja hogy működik. Aztán pedig amikor elindítja a felvételt, kissé elfordulok, és mozdulatlanul, de érezhető feszültséggel, a kezeimet lazán magam mellett letéve a padra hallgatom újra végig… Máskor mindenképpen figyelném már a felvétel alatt is, hogyan reagál… Most viszont arra kell figyelnem, hogy végig tudjam hallgatni megint, úgy, hogy utána tudjak kérdezni… Most nem omolhatok össze, ha tényleg szeretnék előbbre jutni. Úgyhogy nem tudom őt figyelni.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 07 2017, 12:32

Chakna körülbelül úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott. Megelőzött egy váratlan öleléssel, de... nos, meglehetősen aggasztó állapotban volt. Ezek után különösen jó döntésnek tűnt, hogy komolyan vettem, és nem valami ostoba bókkal köszöntöttem őt. Átöleltem és magamhoz szorítottam a lányt. Bármi is az oka ennek a találkozásnak, valóban fontos lehetett, ha ennyire elhagyta önmagát miatta. Óvatosan leültettem, majd én is helyet foglaltam mellette, és komoly tekintettel figyeltem őt. Nyilvánvalóan tudta, hogy mit várok, de hagytam, hadd szedje össze magát. Lehet, hogy percekig tartott, de addig is itt voltam mellette, érezhette a közelségemet. Nem látszott rajtam aggodalom, inkább nyugalmat igyekeztem sugározni ebben a csendben. A kezében egy kristályt szorongatott, végül azt adta át, amit egy bólintással fogadtam. Szóval ezen van az, ami annyira felzaklatta. Ezen a gonosz kis micsodán :]
Néhány gyakorlott mozdulattal előcsalogattam belőle a hangokat, és mereven figyelve végighallgattam az alig néhány perces szösszenetet. Aztán még egyszer megtettem ugyanezt, mivel ezúttal már tisztában voltam vele, mit fogok hallani és mi fog történni, odafigyelhettem a részletekre is. És végül harmadszor is megkínoztam vele Chaknát, hogy megbizonyosodjak mindenről, amire a felvétel következtetni engedett. Nem kellett hozzá különösebben nagy zseninek lennem, hogy kitaláljam, kinek a hangját hallottam.
- Szóval... téged használva csalták csapdába - állapítottam meg egykedvűen. Ez olyasmi volt, amitől én is tartottam, de mivel anno Szophie egy picit erősebb játékos volt az átlagnál, és volt vele egy kifejezetten vérszomjas farkas pet is, ez senkinek sem jutott eszébe.
- ...és érdekel, hogy tudok-e valamit, vagy ha nem, körbe tudok-e egy kicsit szaglászni - tettem hozzá a következő megállapításom. Ez eddig egyértelmű volt. Nyilván azt gondolja, hogy a vörös indikátorom miatt nagyobb belátásom lehet az ilyen... ügyekbe. Esetleg ismerem is azt a másik prominens hangot. Újra elindítottam a felvételt, aztán valahol ott állítottam meg, ahol a talpnyalók fenyegetőznek már a dulakodás közben.
- Ezt a hangot felismerem. Úgy fél éve összekötőt játszott köztem és egy másik vörös között, de elcseszte, és megölette magát - közöltem a felfedezésemet - De a másik vörös egy nő volt - lomboztam le az esetleges lelkesedését, ha arra gondolt volna, hogy talált egy nyomot. Ami azt illeti, sok kérdésem volt, de majdnem biztos voltam benne, hogy Chakna egyikre sem tudja a választ.
- Lehet, hogy már senki sem él azok közül, aki ezen a felvételen megszólal - mondtam. Hárman már biztosan nem - Amíg kutattál utána, mit tudtál meg Takashiról pontosan? - kérdeztem végül. Nyilvánvaló, hogy belekeveredett valami sötét ügyletbe, ez alapján még abban se voltam biztos, hogy olyan jófiú volt. Valakinek a tyúkszemére lépett, és elég rendesen.

by **Chakna** Hétf. Aug. 07 2017, 15:31

Az ölelése megnyugtatott, amennyire lehet. Leültet, és hálás vagyok, hogy megvárja ameddig összeszedem a gondolataimat.
És aztán sem tesz fel felesleges kérdéseket. Szükséges rossznak tűnik, hogy 3x is meg kell hallgatnom a felvételt, hogy összerakja a képet. Tudtam, hogy így lesz.. Vagyis reméltem, hogy nem kell majd magyaráznom a dolgokat. Először kedvem lett volna elfutni, hogy ne kelljen újra hallanom… Másodszor csak a fülemet befogni… Harmadszorra viszont már szinte érzelem nélkül hallgatom végig… Azután amikor beszélni kezd, csak bólintok. Éppen ez az, ami miatt ennyire magam alatt vagyok.
A második megállapítása kicsit sántít. Nagyot nem téved, leginkább talán abban, hogy mi a motivációm.
- Azt mondtad, hogy néha jobb nem tudni…- utalok vissza az első találkozásunkkor mondott szavaira- Szerintem a legrosszabb az, amikor csak részleteket tudsz… -folytatom, ezúttal a saját helyzetemre utalva- Szeretném a teljes képet látni, és reméltem, hogy tudsz valamit, ami segít. Ne érts félre, nem bosszút akarok… Azzal nem érnék el semmit…-halkan beszélek, és erőtlenül, de nem bizonytalanul.
És valóban valamit tud, ami segít kicsit összerakni a képet, és talán nem is olyan apró részlet… Összekötőt játszott… Tehát legalább a fenyegetőző barmok egyike ez alapján jó eséllyel valamiféle zsoldos… A rosszabbik, undorítóbbik fajtából. Az ilyenek pedig ritkán mernek ölni anélkül, hogy pénzt kapnának érte. Szóval nagy az esélye, hogy valaki vagy felbérelte őket, vagy pedig vérdíjat tűzött ki Takashi fejére… Összetettebb a dolog mint hittem…
"Lehet hogy már senki sem él azok közül…" Ez engem nem megnyugtat, sőt… Ők azok, akik biztosan tudhatják mi történt, és könnyen előfordulhat, hogy senki nem tudja rajtuk kívül…
- Jóformán semmit. - válaszolok a kérdésére. - Sokmindent lehetett hallani az első szinten, de a nagyrésze nem volt több pletykánál, és humbuknál. A többi része pedig tökéletesen ködösített információ. Egy dolgot tudtam meg biztosra- Nézek Tachi szemébe Hogy vörös volt az indikátora. - Egyre inkább hasonlítok önmagamra... Úgy tűnik segít egy kicsit, hogy valakinek hát... mondjuk, hogy beszéltem a dologról, bár szinte semmit nem kellett kimondanom.

by **Tachibana Makoto** Szer. Aug. 09 2017, 18:32

Elmondtam, amit úgy éreztem, el kell mondanom a felvétel meghallgatása után. Néhány következtetés, és a csekély tudásom került napvilágra, ami nem volt sok, de legalább kevés volt. Viszont... nos, voltak aggasztó részletei ennek a felvételnek, amik azt engedték sejtetni, hogy meglehetősen komoly konfliktus húzódott meg a háttérben. A két főszereplő nyilvánvalóan közeli ismerősök, vagy akár mondhatjuk úgy is, hogy szövetségesek voltak, legalább egy darabig, és bár ezt Chakna előtt nem kívántam kimondani, de nyakig sárosaknak tűntek a párbeszédjük alapján.
Ezután azt is meghallgattam, amit a lány mondani szeretett volna, reflektálva a megállapításaimra és a kérdésemre. Komorrá vált az arcom, ezer meg egy olyan történetet láttam vagy hallottam, ahol az ilyen jellegű szaglászásnak nem lett jó vége. Talán Takashi sem olyan volt, mint amilyennek Chakna hitte őt. Elvégre én se olyan voltam :]
- Én elmondtam, amit tudok. Ennél többet nem kívánok segíteni. És azt javaslom, hogy te se próbálj ennél mélyebben belemászni - mondtam végül. Talán nem azt hallotta, amit akart, sőt, valószínű. És azt is sejtettem, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy leállítsam. Egy közönséges figyelmeztetés tőlem nem elég elrettentő erejű, beskatulyázhatja a gesztust egyszerű féltésnek is.
- Ez a fickó tőled nem akart semmit, akkor már téged is csapdába csalt volna. De ha még él, és fel akarod hánytorgatni a múltját, biztos lehetsz benne, hogy nem fog karba tett kézzel ülni. Szóval ne is gondolj rá, hogy megfested a teljes képet - folytattam szigorú hangnemben, a hozzá illő tekintettel nézve a lány szemébe. Arról már nem is beszélve, hogy ha kutakodni kezd, olyasmibe is beleütheti az orrát, ami még ennél is jobban fog neki fájni. Ez a rész már tényleg a féltésem volt, de ezt megtartottam magamnak. Valószínűleg ő is tudja, hogy nincs minden cukormázzal bevonva, ami a volt barátját illeti.

by **Chakna** Szer. Aug. 09 2017, 22:29

Voltál már úgy, hogy egyszerre értettél valamit, és mégsem? Így vagyok valahogy most… Értem, hogy nem akarsz segíteni, nem is kérném, hogy segíts ennél tőbbet…És mégsem… Talán az írja le legjobban amit érzek, hogy nem akarom érteni. Buta vagyok? Igen, minden bizonnyal… Hibáztatsz érte? Talán jogosan teszed, ha igen… De most az agyam csak kétségbeesetten próbálja visszaszerezni valahogy az uralmat.
- Te mit tennél a helyemben? - kérdezek rá, érezhető feszültséggel a hangomban. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Tudom, hogy veszélyes, de ebben a pillanatban nem tudna semmi meggyőzni róla, hogy nem tudok eléggé vigyázni magamra. Nem áll szándékomban fenyegetően fellépni. Ráadásul már így is jó eséllyel tudnak rólam Takashi korábbi ellenségei, ha még élnek. Ha eddig nem is jelentettem fenyegetést, mióta kifejezetten dolgozom a fejlődésért, ez egyre inkább változik: Egyre inkább tekinthet bárki fenyegetésnek… És közben tisztában vagyok vele, nagyon is, hogy mennyire hülyeség az egész…
Ezek után nem szólalok meg egy darabig, csak ülök magam elé nézve, de már nyugodtabban, mint amikor megérkeztél. Nem tudom kimondani, de jól esik, hogy féltesz.
- Tudod... - kezdek neki szinte suttogva, de nem nézve rád - Mostanra majdnem teljesen sikerült magam mögött hagynom... - mondom szomorúan. Lehet emiatt is igazad van... Lehet nem szabadna foglalkoznom vele? El kellene felejtenem? Vagy éppen az segítene végleg elengedni a múltat, ha összeállna a teljes kép, és megnyugodnék végre? Vagy hiába is küzdök, mert nem enged el? Ezen a ponton kezdek próbálkozni, hogy másfelé tereljem a gondolataimat, mielőtt még túlságosan messzire jutok a gondolatmenetben, és magába szippant a depresszió.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Aug. 10 2017, 20:46

Mit tennék a helyében. Ez gonosz kérdés volt, hiszen nyilván olyasmit várt rá válasznak, ami megerősíti őt abban, hogy joggal folytassa a nyomozást, és megpróbálja kideríteni, mi történt pontosan. Nem tudom, számolt-e azzal, hogy most velem beszél, és nem egy véletlenszerűen kiválasztott járókelővel az utcáról. Én máshogy gondolkodtam, mint a legtöbb ember, legalábbis ezt tapasztaltam, amikor számon kértek a tetteimmel kapcsolatban. Sokszor dühösen, mert nem értették.
- Számít az? Mindegy, mit teszel, már nem változtathatsz azon, ami történt - feleltem komolyan, majd a hátam mögé támasztottam a kezeimet, és felnéztem az égre - Az előző barátnőm megölt valakit, majd hagyta, hogy elkapják és a börtönbe zárják. Én is úgy éreztem, hogy tudni akarom, mi történt, miért tette. Aztán rájöttem, hogy nem éri meg azt az energiát befektetni, csak hogy még jobban fájdítsam a szívem - árultam el, bár nem tudom, miért csak barátnőként hivatkoztam Szophiera. Talán azért, mert kicsit túl nagy ugrás lett volna, ha a lány megtudja, hogy voltam már házas ebben a játékban. Nem tudom, de nem is számított, nem a feleség szó jött a számra Szophieval kapcsolatban. Ő már a múlt része volt, amin nem változtathattam.
- Ez valóban így is volt, vagy csak elhitetted magaddal? - kérdeztem. Az első találkozásunk alkalmával még nagyon erős volt benne a múltja, és bár azóta sok hónap eltelt, és a télből nyár lett, ez az esemény most azt mutatta, hogy legfeljebb elnyomta az emlékeit, nem pedig feldolgozta őket. Ha valóban túllépett volna rajta, legalább majdnem, akkor nem zaklatta volna fel ennyire ez a felvétel. Engem pedig mindez kissé szomorúvá tett, hiszen Chakna nagyon fontos volt nekem, de amíg ennyire kapaszkodik a múltjába, addig nem fog tudni igazán rám figyelni. A múlt árnyékában pedig nem kívántam élni, bármennyire is sokat jelentett számomra a lány.

by **Chakna** Csüt. Aug. 10 2017, 22:33

Tudom, hogy veled beszélek, éppen ezért nem várok megerősítést. Őszinteséget szeretnék, és a te esetedben úgy sejtem elgondolkodtató is lesz a válasz, amit kapok.
Csendben figyellek, ahogy a volt barátnődről beszélsz. És közben azt hiszem kezd tisztulni a kép bennem… Nem is tudok mit mondani… De jól láthatóan elgondolkodom… Igazad van, tudom... Én is tudom... Talán szükségem van rá, hogy mástól is halljam ezeket. Az elmúlt napokban semmi nem késztetett rá, hogy feltegyem magamnak a kérdést: Miért. Te most megtetted...
Nem tudom milyen választ vársz a kérdésedre… Vagyis pontosabban, hogy mire számítasz. Mindenesetre pár pillanatnyi csend után komoly tekintettel a szemedbe nézve válaszolok.
- Most nem tudom megmondani. - kezdek neki- Az biztos, hogy most nem csak Takashiról van szó… Már biztosan nem.- folytatom őszintén, aztán pár pillanatra megint elhallgatok. De ki kell mondanom…- Azért is zaklat fel, hogy nem tudom pontosan mi történt, mert így fogalmam sincs mit rontottam el. Márpedig… Túl sok ember van idebent, aki fontos nekem, nem engedhetem meg, hogy ugyanazt a hibát mégegyszer elkövessem… - ugye mondanom sem kell, hogy ezen a listán az első vagy… Őszinte vagyok, de jelenleg túlságosan kuszák a gondolataim és az érzéseim, hogy határozott választ tudjak adni a kérdésedre. Magam alatt vagyok, mert mardos az önvád a Takashival történtek miatt, és megijeszt a gondolat, hogy semmivel sem érzem különbözőnek a mostani helyzetet... És nem tudom melyik hatás erősebb… Talán ez is közrejátszott abban, hogy téged kerestelek meg először... A kusza gondolatok máris sokkal kevésbé kuszák, mint voltak... Lehet csak annyi kellett, hogy kimondjam valakinek őket? Nem, egész biztos hogy annak is köze van a dologhoz, hogy éppen neked mondtam el :-) Halványan, de erre a gondolatra elmosolyodom.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Aug. 10 2017, 23:18

Megint olyasmit mondtam el, amit nagyon sok személy előtt megtartottam volna magamnak. Még akkor is, ha relatíve friss esemény volt Szophie árulása, mégis megmutatott egy szeletet abból, hogyan gondolkodom. Azonban Chakna olyasvalaki volt, akinek nem féltem efféle fegyvert a kezébe adni. Ha ellenem fordítja, így jártam. Akkor se tennék másképp, ha előre tudnám. Benne megbíztam, vagy mondjuk úgy, képes voltam megbízni, és ez volt a nagy szó. Újra rápillantottam, és láttam, hogy elgondolkodik a mondandómon, és megrágja alaposan. Hogy milyen következtetésre jut, abba én már nem tudok beleszólni, és nem is kívánok. Azonban örvendenék, ha megkímélné magát attól, hogy tovább szenvedjen valami miatt, amiről nem tehetett. Egyértelmű, hogy ha ő nincs, akkor is találnak rá módot, hogy azt a férfi csapdába csalják. Ha nagyon akarná valaki, és elég hatalma lenne hozzá, még engem is csapdába tudna csalni, pedig kínosan ügyelek rá, hogy ne legyek könnyen támadható. Vagyis, ügyelnék, ha nem szaladgálnának olyan nők az életemben, mint mondjuk Chakna.
- Nos, a múlt azért van, hogy tanuljunk belőle. Ha nem találod benne a hibát, akkor érthető, hogy miért akarsz többet tudni - értettem egyet kissé hanyagul megszólalva, miközben újra a szórványos felhőket tanulmányoztam, ahogy előre kiszámolt módon, a programjuk útján haladtak az égen.
- De mi van akkor, ha minden részletet kiderítesz, és ezután sem találod a hibát? Eközben pedig kockára teszel mindent, amid most van - tettem fel a költői kérdést - Megéri? Te csak meg kívántad keresni a legfontosabb valakit az életedben. Ebben nincs semmilyen hiba - mondtam el a véleményemet, majd halványan elmosolyodtam. Nehezen hihető volt, hogy egy olyan intelligens lány, mint Chakna, nem tudja mindezt belátni. Hiába, az érzelmek ilyen könnyen elvakítanak. Én ezért is igyekeztem tőlük megszabadulni, hogy teljesen objektíven és tárgyilagosan hozhassak döntéseket. Egy darabig úgy éreztem, ez ment is. Manapság már meg se próbálkozom vele, csak elborzadok minden egyes alkalommal, amikor az érzelmeim bábként rángatnak.

by **Chakna** Pént. Aug. 11 2017, 00:34

Éppen azért gondolom fontosnak, hogy az ilyesmit megbeszéljem valakivel, mert olyan szempontok merülnek fel, amik magamtól soha nem jutnának eszembe. Ez pedig segít, hogy reálisabban lássuk a problémát.
Ez történik most is, miközben olyasmit osztasz meg velem, amit nagyra értékelek. A bizalom az egyik legértékesebb kincs… És tőled különösen megtisztelőnek érzem a bizalmat, amit mutatsz felém.
Hálás vagyok a megértésért, és azért is, hogy utána szembesítesz ezekkel a kérdésekkel… Mégha valószíűleg mást is akarsz mondani, mint ahogy bennem lecsapódik.
Eddig attól féltem, mi lesz, ha megint elkövetem ugyan azt a hibát… Nem gondoltam bele, hogy megéri-e a kockázatot… Vagyis… pontosabban hogy mekkora is pontosan ez a kockázat… Majdnem Elfelejtettem, hogy ezúttal nem csak magam miatt kell aggódnom… A legkisebb félnivalóm, hogy magamat belekeverem valamibe…De ha ez megtörténik akkor Te, Sei, a céhtagok, és a többi barátom is… mindanyiótokat veszélynek teszlek ki… Nem, ez egyáltalán nem éri meg a kockázatot… Az arcomon döbbenet ül… Letaglóz, és nem hiszem el, hogy ez eddig meg sem fordult a fejemben… Ráadásul azután, hogy éppen a kutakodásom miatt tudták a nevemet felhasználni…
Nem vársz választ a kérdésedre, én pedig nem is tudnék mit válaszolni. Szégyenlem magam… Kell néhány perc, hogy elcsituljanak a gondolataim. Utána felállok, és nyújtózom egyet. Nem, ennyi nem volt elég, hogy teljesen helyre tegyen… Viszont már csak idő kell. De nem most. Mára azt hiszem még sok is lesz a gondolkodásból, és a rágódásból.
- Hosszú még a délután -fordulok feléd, mosolyogva, és talán váratlanul.- Van kedved valamihez, közösen? - ezzel rád bízom magam. Elvihetsz, ahová szeretnél, én csak szeretnék veled lenni…

by **Tachibana Makoto** Vas. Aug. 13 2017, 19:58

Néhány perc csend következett, és ahogy eddig, úgy most se szóltam bele. Hagytam, hadd gondolja át a lány, amit mondtam, hadd csapódjon le benne, és értékelje a saját szája íze szerint. Többet nem kívántam befolyásolni, amíg nem valami őrültség kerül a fejébe, addig nincs miért. Ő nem az a lány volt, akit rövid pórázon kívántam tartani, miközben folyamatosan tömöm a fejébe a dumát, hogy eszébe se jusson másra gondolni, mint amit én akarok. Szóval amíg ő csendben volt, én ismét hátradőltem, felnéztem az égre, és becsuktam a szemem. Kiélveztem, ahogy melegíti az arcomat a nap, és bosszankodtam, amikor fél percre eltakarta azt egy kósza felhő. Aztán még egy, de az már nem felhő volt, hanem egy nyújtózkodó Chakna. A ruhája surrogásának hála észleltem a mozgását, és félig kinyitottam a szemem. És elmosolyodtam. Talán azért, mert ő is mosolygott, talán azért, mert úgy tűnt, már nem nehezedik a vállára olyan komoly teher, mint eddig. De lehet, hogy azért, mert jól esett nekem őt látni. Őszintén szólva, nem tudtam eldönteni. Ez a mosoly nem tudatos volt részemről, és amit nem tudatosan tettem, arra nehezen találtam általában magyarázatot. Úgyhogy ilyenkor jobb nem is keresni, csak elfogadni, ami történik.
- Ruhában, vagy ruha nélkül? :] - szólaltam meg végül, és a mosolyom is egy pimasz vigyorrá változott. Ám a pillanatnyi változás után a színház bejárata felé pillantottam, és elgondolkodtam. Csinálni valamit, közösen... Nem úgy jöttem ide, hogy ebből a találkozóból valami több lesz, és a kreativitásom is cserben hagyott hirtelenjében. Szükségem volt pár pillanatra, amíg átgondoltam, hová is kívánom vinni.
- Jártál már Floriában? - néztem vissza rá végül. Bevallom, nem igazán tudom, merre árt már és merre nem. Pedig új helyeket együtt felfedezni mindig szórakoztató :]

by **Chakna** Vas. Aug. 13 2017, 22:00

Miután elcsitultak a gondolataim, úgy döntöttem, hogy nem folgalkozom most többet az engem emésztő gondokkal. Nem, ameddig veled vagyok. Emiatt volt valószínűleg a nyújtózkodás is: Nem csak az elgémberedett tagjaimat, de a gondolataimat is felfrissítette, megmozdította. Aztán mosolyogva feléd fordulok, és kicsit szélesebbre húzódik a mosolyom, amikor meglátom a nem tudatos mosolyt. Nem megszokott tőled, hogy legalábbis nem próbálod minden rezdülésedet az irányításod alatt tartani, és hogy éppen egy mosoly az, ami a kivételt jelenti, és hogy ez a mosoly így, vagy úgy, de nekem szól… Örömmel tölt el.
A pimasz vigyorra pedig számítottam, amikor feltettem a kérdést, a visszakérdésedhez legalábbis hasonló reakcióval együtt. A tekintetemben egy pillanatra kihívás villan, a mosolyomba pedig huncutság költözik, viszont nem reagálom le szavakkal a szemtelenségedet, mert egy pillanattal később már elgondolkodva nézel a színház bejárata felé. Tényleg hirtelen jött a kérdésem… Máskor valahogy elégedettséget éreznék, hogy sikerült meglepnem. De most kicsit inkább elszomorít… Ezekszerint nem gondoltad, hogy nem csak annyit szeretnék, amire mint "fontos" dolog utaltam az üzenetben… és nem is tervezted hogy esetleg kicsit hosszabbra nyújtsd a találkozásunkat… Nem mintha nem tudnám elképzelni az okát…
Mindenesetre megtartva a mosolyomat megvárom a pár pillanatot, míg gondolkodsz, nem szólok közbe.
Floria… A 20. szinten van. Futólag jártam ott, de korántsem mondanám, hogy mindent láttam. Rávághatnám a kérdésedre hogy nem, és megpróbálhatnám elhitetni veled, hogy új helyet mondtál. Még csak nem is hazudnék nagyot, hiszen tényleg nem sokat láttam Floriából. De én teljesen őszinte szeretnék lenni veled, még ilyen apróságokban is.
- Futólag voltam már ott, de elég keveset sikerült felfedeznem a városból - válaszolok végül, és a tekintetemen láthatod: tetszik a felfedezés gondolata

by **Tachibana Makoto** Kedd Aug. 15 2017, 17:17

Az első kérdésemre nem kaptam verbális választ, bár nem is vártam. A tekintete megfelelt. Láttam már néhányszor ezt a csillanást a szemében, már az első találkozásunk alkalmával is. Eddig nem tudtam megfejteni, pontosan mit jelent. Talán majd ma. Annyi biztos, hogy nem volt ellenére ez a fajta pimaszkodás, azért is engedtem meg magamnak újra és újra. És talán emiatt is lőttem néha túl a célon egy kicsivel :] Hálás voltam a lánynak azért, hogy minden hibámat és... mondjuk úgy, különös szokásomat elfogadta és tolerálta. Chakna egy valódi kincs volt, és én szerencsésnek érezhettem magam, amiért kedvel. Minden férfi álma volt egy ilyen lány, ezt bizton állíthatom. Nekem is úgy kellene éreznem, hogy megtaláltam, akit kerestem, vagy éppenséggel nem kerestem, ha a fogadalmaimat veszem alapul. Azonban én mégse tehettem így. Én nem mindenki voltam, hanem az a kivétel, akinek muszáj megbonyolítania a saját életét :]
Chakna ugyanis hiába volt talán az egyetlen személy, aki teljes egészében elfogadott annak, aki vagyok. Hiába kerestem egész életemben ezt az egyvalakit, aki nem próbálja meg mindenáron kijavítani egyetlen hibámat sem, mégsem tudtam maradéktalanul elkötelezni magamat mellette. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak arra vágyom, amit ő tud nekem adni. Ez a gondolat önmagában még nem is lett volna félelmetes, csak akkor vált azzá, hogy ha belegondoltam, hogy mi emberek végtelenül önzők vagyunk, és hogy ez az önzőség vezethet ahhoz, hogy mindent újra elveszítsek, amim van. És így követek el olyan ostobaságot is, hogy meghívom a lányt egy olyan helyre, amit kifejezetten párok számára találtak ki. Annak ellenére, hogy még mindig nem tudtam, mit kezdjek az érzéseimmel, és hogyan prezentáljam őket. Inkább elmenekülök a hedonizmus zsibbasztó ködébe, és nyakig elmerülök benne :]
- Én se fedeztem még fel a helyet elég alaposan :] - feleltem, majd a kezemet nyújtottam. Azonban talán látszott rajtam, hogy valami nem stimmel, nem a szokásos mosolyom játszott az arcomon, hanem valami távolabbi dolog, valami, amit felhők árnyékolnak. Nem tudom, szóvá teszi-e, mert észrevenni biztosan észre fogja. Én azonban most inkább azzal törődtem, hogy kényelmes tempóban elsétáljunk a teleportkapuig, és átutazzuk fele a fél világot.

by **Chakna** Kedd Aug. 15 2017, 22:08

Az első találkozásunk után jóformán nem tudnál meglepni a pimaszkodásoddal… Nem mintha teljesen érteném az okát, vagy örülnék neki, esetleg tetszene… Mondjuk úgy, ér nekem annyit az, akit megismertem, hogy ezt elviseljem tőled.
Nem vettem észre azonnal… Vagyis észrevenni észrevettem, de nem fogtam fel amit látok. Valami nem stimmel… Mintha… nem egészen lennél itt velem? Mit nem adnék most, ha a fejedbe látnék, és tudnám min gondolkozol...
Mindenesetre ez az apróság elég, hogy habozzak mielőtt a felém nyújtott kezet elfogadnám. Szeretném veled tölteni a délutánt… De nem úgy, hogy neked kellemetlen, vagy gondot jelent… vagy bármi egyéb, ami miatt nem tudnád maradéktalanul jól érezni magad… Úgy nincs értelme...
És úgy sejtem egy "Mi baj" vagy "Biztos hogy neked is jó így?" és az ezernyi más hasonló kérdés nem lenne célravezető… Ahogy az sem ha "hirtelen eszembe jutna" hogy valami sürgős teendőm van… Talán ha valami váratlannal el tudnám terelni a gondolataidat… Csakhogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy úgy sikerülne, ahogy szeretném…Miközben gondolkodom, szinte automatikusan követem a vezetésedet… Ezúttal a kezedbe adom az irányítást.
A mosoly nem tűnik el az arcomról, de ha nem szólalsz meg, akkor én is csendben sétálok. Nem terveztem sokat gondolkodni, most mégis kicsit elmerültem a gondolataimba. Nem mintha ez baj lenne... Sokkal kellemesebb gondolatok kergetik egymást a fejemben, egy-két komorabbal megtűzdelve, mint tíz perccel korábban.

Végül a teleport előtt szaladok pár lépést előre, megfordulok, és komoly tekintettel fordulok feléd, és böklek homlokon. Talán nem a legváratlanabb cselekedet tőlem, nem is valami egetrengető... De ha segít elindulni valamerre, az nekem elég. A komoly tekintet viszont nem tűnik el. És kivételesen valószínűleg még neked sem tűnik fel, hogy a komoly tekintet mögött bújkál valami más.

by **Tachibana Makoto** Szer. Aug. 16 2017, 17:49

Bár általában be nem áll a szám, vannak olyan pillanatok, amiket nem feltétlenül szeretnék elrontani beszéddel. Talán jobb is volt így, hogy csendben, egymás kezét fogva sétáltunk a délutáni forgatagban, hiszen mindkettőnknek volt mit átgondolnia. Neki a hangkristályos ügy járt a fejében, nekem pedig az a képtelen helyzet, amibe belekeveredtem. Igazából sokat gondolkodtam már azon, miért alakult így, de mint mindig, magammal kapcsolatban messze nem voltam olyan okos, mint amikor külső szemlélőként elemzem mások viselkedését. Bár voltak aspektusai a saját viselkedésemnek, amiket kellően átláttam már, ez még nem tartozott azok közé, hiszen sose tapasztaltam hasonlót. Mikor együtt voltam Szophieval, számos lánnyal volt viszonyom, de egyikük sem volt képes úgy megfogni, hogy érezzek is valamit irántuk a szexuális vágyon kívül. Pedig voltak köztük igazán tündéri hölgyemények is, a szívem mégis lojális maradt Szophiehoz. Szóval valahogy nem értettem, miért húz most mégis kétfelé a szívem. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak a bugyijuk alá szeretnék bekerülni, nemde? :] Csakhogy mindkettejüktől többet kívántam.
A gondolatmenetemből végül Chakna váratlan pöckölése rántott ki. Nem lepett meg, mármint abból a szempontból, hogy ezek szerint észrevette, hogy elkalandoztak a gondolataim. Abból a szempontból viszont igen, hogy az ujja a homlokomat érte, úgyhogy egy pillanatra kérdő tekintettel néztem rá, legalábbis amíg észre nem vettem a komoly tekintetét.
- Ne haragudj - kezdtem bele a bocsánatkérésbe rögtön - Te habozás nélkül elmondod, mi nyomja a szíved, miközben én hallgatok. Nem vagyok túl tisztességes, tudom :] - egy pillanatig se titkoltam, hogy valami zavar, nem lett volna értelme letagadnom. Chakna szeme ehhez éles volt, és a kapcsolatunk alapjának és legfőbb értékének az őszinteséget éreztem - Azt hiszem, ígértem neked valamit, ugye? A hajón - mondtam, majd beinvitáltam a lányt a teleportkapuba, és kimondtam az úticélunkat. Az eszköz pedig a parancsnak megfelelően felrepített minket húsz emelettel, úgyhogy a következő kép, ami elénk tárult, azok a színes virágágyások voltak. Na meg persze a bódítóan édes illatkavalkád.

by **Chakna** Szer. Aug. 16 2017, 19:34

Csendben sétálunk a teleportkapuhoz, én is gondolkodom, és te is. Biztos hogy eléggé utánajártam annak a gondolatolvasás jártasságnak? Lehet valahol eldugva a rendszerben mégiscsak találnék valami ilyesmit…
Bár, ez per pillanat nem segít megmondani mi jár a fejedben… Persze, sejtésem az van. De pont te vagy az az ember, akinél valahogy a megérzéseimben nem tudok bízni.
Nem változik semmi, úgyhogy a teleportkapunál finoman homlokon böklek. A kérdő tekinteted láttán sem változik a komoly tekintetem, a bocsánatkérés első szavaira viszont már elmosolyodom. Nem bocsánatkérést vártam… És igazából nincs is rá szükség.
- Teljesen tisztességtelen vagy - jelentem ki kissé eltúlzott hangsúllyal, meleg mosollyal. Az lennél, ha okot adtál volna feltételezni, hogy ugyanúgy megosztod velem a gondjaidat mint én veled. Ahhoz eleget figyeltelek, hogy tudjam, te nem az a típusú ember vagy, aki szívesen adja ki a gondolatait… Éppen ezért is értékelem olyan nagyra, amikor valamit megmutatsz nekem belőle.
- "Majd mesélek" - idézem fel a szavaidat a hajóról. Akkor az események kavalkádja nem tette lehetővé hogy hosszabban beszéljünk. - Az a majd akkor legyen, ha szívesen mesélsz nekem -mondom továbbra is mosolyogva. A legkevésbé sem szeretném, hogy valamiféle kötelességtudatból ossz meg velem olyasmit, amit egyébként nem mondanál el… Kicsit vidámabban követlek át a teleportkapun fel a huszadik szintre. Mivel elsőre csak futólag tudtam megfigyelni a gyönyörű várost, így most is lenyűgöz a rengeteg szín, és gyönyörű virág. És kicsit meg is szédít a sokféle illat. Persze nem annyira, hogy gondot okozzon, csak egy egészen picit elzsibbasztja a fejemet.

by **Tachibana Makoto** Vas. Aug. 20 2017, 13:07

Sose voltam nagy rajongója a virágoknak. Mondom mindezt annak ellenére, hogy szerettem "virágnyelven" beszélni, még akkor is, ha nagyjából senki sem értette, miért adok éppen olyan virágot. Pedig az ember azt gondolná, hogy a lányok azok, akik nem csak virágot látnak a virágokban, aztán mégsem :] Viszont számomra egy-egy virág nem jelentett többet egy üzenetnél, mint amit át kívántam adni. Én nem láttam a szépségüket, nem tudott elbódítani az illatuk. Épp ellenkezőleg, a tarka-barka, élénk színek bántották a szememet, az illatukat pedig, különösen ilyen nagy tömegben émelyítőnek találtam. Chakna szeme azonban csillogott, miközben tettünk néhány lépést a tér közepén. Neki megvolt a képessége, hogy értékelje a látványt, én pedig egy halvány mosollyal vettem tudomásul a reakcióját. Bár ez éppenséggel nem az öntudatlan fajta mosolyom volt.
Tekintve, hogy Aincrad női populációja meglehetősen csekély, így amiatt sosem kellett aggódni, hogy ne lenne hely a teret körbeölelő padok között. Ugyan mindig lézengtek itt párok kézen fogva, de messze nem voltak olyan sokan, mintha a való világban lennénk. Egy ilyen hely a nap 24 órájában tele lenne "odakint". Így azonban meg mertem volna kockáztatni, hogy a virágmezőn gyűjtögető játékosok és NPC-k jelentették inkább a népesség zömét, és nem az olyan párosok, mint mi ketten. Mindezek ellenére nem az volt a célom, hogy itt leragadjunk, elvégre maga a város is tele volt romantikus helyekkel, ha már ebből a célból épült lényegében. Vagy, mondjuk inkább úgy, hogy ezért programozták.
- Ehhez a meséhez nincs se jó időpont, se olyan pillanat, hogy szívesen mondanám el neked - mondtam, az utolsó szót kicsit megnyomva, miközben a virágágyások között találomra elindultam az egyik irányba, és megfogtam Chakna kezét - Azonban eldöntöttem valamikor, hogy ha egyszer véletlenül találkozok egy olyan lánnyal, aki képes elfogadni engem minden hibámmal együtt, akkor vele az olyan meséket is megosztom, amiket jobb volna elhallgatni - tettem hozzá, majd a fejemet az egyik oszlopon üldögélő szobor felé fordítottam. Egy íjász kisgyerek szárnyacskákkal, kinek a nyílvesszője végén egy szívecske van. Hát hogyne.
- A hajós kirándulás előtt nem sokkal egyik nap bilinccsel a kezemen ébredtem. A bilincsen egy lánc volt, a lánc másik végén pedig egy lány - kezdtem bele, szinte várva, hogy Chakna kiegészítse a történetet a lány nevével.

by **Chakna** Vas. Aug. 20 2017, 23:56

Láthatóan nem nyűgöz le annyira a város sokszínűsége mint engem, úgyhogy pár pillanatnál nem töltök többet azzal, hogy gyönyörködöm benne.
Követlek a téren keresztül, miközben hallgatom amit mondasz. Amikor megfogod a kezemet, melegség jár át, de most nem arra koncentrálok. Nem egészen vagyok biztos benne, hogy nekem nem mondod el szívesen, vagy egyáltalán senkinek nem akarnál beszélni arról, amit mondani fogsz, de remélem, hogy az ezt követő "mese" választ ad erre a kérdésre.
A második mondatodra enyhe pír terül szét az arcomon. Valahogy boldogsággal tölt el, hogy olyan lánynak tartasz, akivel megoszthatod azokat a történeteidet, amiket szívesebben elhallgatnál. Nem követem a tekinteted az oszlop felé, téged figyellek, és igyekszem bátorító és megnyugtató lenni. Hogy érezd: nyugodt szívvel elmondhatod, amiről úgy gondolod, megosztod velem.
A történet nem ad egészen választ a kérdésemre... de ez igazából nem is zavar.
Sorra megjelenik előttem a hajó, és amit akkor láttam, elképzelem hogy a kezeden bilinccsel ébredsz, a láncot, és a lányt a végén. Nem kell zseninek lennem, hogy összeálljon a kép azok után, ami a hajón történt. És így sokkal érthetőbb, miért néztél ki úgy, miután felszálltunk, hogy Liese miről hadovált össze amikor végül találkoztunk a fedélzeten…
- Mibe keveredtetek Liessel? -kérdezem őszinte érdeklődéssel. Nem lepődöm meg… valami a mellkasom tájékán szorít, mert a "kalandnál" már csak abból is nyilvánvalóan többről van szó számodra, hogy most erről beszélünk... Ugyanakkor most méginkább megtisztelőnek, a bizalom jelének... és még másnak is érzem, hogy elmondod nekem. Ez pedig elég tartást ad, hogy nyugodtan hallgassalak végig, sőt, utána is az maradjak. Én is meglepődöm, hogy még a közelmúlt eseményei okozta labilis lekiállapotom ellenére is... nyugodt vagyok...

by Ajánlott tartalom