Ovidius kőszínháza

Hayashi Yuichi

A felébresztett férfi felállt, majd szemünk pont egy magasságba került. Furcsa az egy magasság... Körülbelül egy méter lehetett köztünk, de nekem már ez is személyes tér volt,  mivel nem szeretek senkihez sem közel kerülni. Hátrébb lépve egy lépést rájöttem, hogy nekem is be kéne mutatkoznom.
- Leafa vagyok, ő pedig itt mellettem a tűzsárkányom, Szierra. A ritka petek közé sorolt kincsem. - mondtam a férfinek, majd kezem oldalra nyújtva intettem egyet a föld fele jelezve petemnek, hogy üdvözölje az  idegent illő módon. Szierra lassan és gyönyörűen meghajtotta óriási fejét, majd visszaegyenesedve méregette az előttünk állót.
- Mégegyszer sajnálom, hogy megzavartam álmában, igaz az rossz volt .. Esetleg kiengesztelhetném valamivel? - kérdeztem a férfit közben megpróbálva nem szemébe nézni, nehogy megijesszem tekintetemmel .. mint mindenki mást. A szél újra feltámadt megborzolva ezzel hajam. Elgondolkodtam ezt a bizonyos Hayashi Yuichit méregetve .. komoly és értelmes embernek tűnik, és mintha már elég tapasztalt lenne ebben a játékban. De mégis szétszórtnak látszik .. elaludni egy ilyen játékban, mint amilyen ez? Egy ilyen gyilkosokkal teli helyen? Lehet, hogy védett terület, de ahogy én játszadoztam a való világban az emberi életekkel, úgy szórakozhat más okos játékos ebben a világban a szabályokkal .. Nem tudom, még nem ismerem, de így első ránézésre egyszerű "ki kell jutnom" játékosnak látszik .. csak ez a célja? Furcsa lenne .. A szél újra feltámadt, majd kérdőn ránéztem a férfire.
-Nos? - néztem rá, majd arcáról az égre futott tekintetem. Milyen szép ez a világ ...

Az idő kellemes, bár elég hűvős. Hamarosan itt a karácsony. Néha-néha már hullott is az év első hava, más néven a Boniver. Hogy is szokták mondani északon?
Winter is coming.
Láttam azt a sok vidám játékost, akik már nagyban átmentek karácsonyi hangulatba, egy részük még mikulássapkában vagy szó szerint mikulásnak vagy télanyónak öltözött be. Az utóbbiak még jól ki is csípték magukat, hogy tetszenek a társaságnak, de inkább a fiúknak. Még Mogorva is felvette a téli stílust, és gonosz ábrázatú fejére húzott egy zöld mikulássapkát. Ő mindig is azt vallotta, hogy a zöld ruhás télapó az IGAZI (hogy az ő szavaival élve kiemeljem). Igaza van: Szent Miklós volt akkoriban az igazi télapó, aki ráadásul zöld öltözetben járta be a környékbeli falukat, hogy némi elemózsiát, kis játékot, ruhát, vagy néha aprót hagyjon ott a szegényeknek. A piros stílus a Coca Cola miatt jött. Manapság mára a mikulás csak egy piros, ultra-drága ajándékokkal megtömött zsákos kövér emberként vánszorog a kisgyermekek lelki szemeiben. A karácsony is igencsak megváltozott kétezer-valahány évvel később Jézus születése után...
Egyedül nekem nem volt túlzottan karácsonyi hangulatom. Talán hiányzik valami az életemből, amire annyira szükségem lenne. Minden mást elvesztettem, amióta beestem ide SAO-ba. Tettem egy látogatást a céhemben, ahol csak az a sok kielégült, boldog arc fogadott, meg a megjátszott/valós szeretet és barátság a másik iránt. Valahogy én nagyon nem illek ide bele. Tényleg meg kell gondolnom, hogy elhagyjam-e a klánt annak ellenére, hogy én mindig is hűséggel járultam hozzá. Talán rosszul döntöttem akkor? Talán nem itt van a helyem. Legalábbis nem köztük.
Végül otthagytam a tornyot, hogy szívhassak egy kis levegőt, méghozzá egy csendesebb, kulturáltabb helyen, ahol nem vesz körül ennyi igaz/álszent vigyorú arc és mikulássapka. Az Ovidius Kőszínháza a legjobb hely lesz.
Körbesétáltam, majd megmásztam egy kicsit a romokat az én akrobatikámmal. Úgy érzem, visszanyerem a régi jó énemet azzal, hogy itt vagyok egy féltermészetes helyen.
Mikor beleuntam a mászkálásba, leültem az egyik legalacsonyabb kőfalra, hogy nézegessem a nem túl valós tájat, hátha azzal visszaszerzem a régi hangulatomat a karácsony iránt. Sajnos... ez lenne hamarosan az első idei karácsonyom, amit távol... és külön töltöm a családomtól, igaz barátaimtól és más szerettemtől.
Legutoljára Yuichi elvesztése miatt sírtam egy kicsit, és most ismét lecsúszott egy-két könny az arcomon.

/Ozirisz és Judy/

Nem is tudom, meddig búslakodhattam volna még itt egy kicsit, és ültem volna sokáig a kis falnál, ha meg sem szólítottak volna. Éppen akkor töröltem le azt a pár csepp könnyt, mikor egy ismerős hangot hallottam, mely engem szólított, még ha nem is nevezett meg.
Az illető bemutatkozott Ozirisz néven. Rémlik a neve... sőt! Ő volt az egyik férfiú abból a labirintusos küldetésből, legalábbis az a fiú, aki egy számomra igen kihívó és extrém stílusú lány társaságában volt. Ez a lány most egyáltalán nem volt vele, és ami azt illeti, a környéken se láttam sehol őt. Talán el van foglalva valamivel, vagy... meghalt volna? Néztem egy ideig a váratlanul felbukkanó fiút, akiről lerítt, hogy ő sincs sokkal jobb hangulatban nálam, úgyhogy némi egyértelmű dolgot már le tudnék róla olvasni. De ha tévedek, akkor javítsanak ki!
- Szia! - köszöntem neki, miközben leugrottam a falról. - Igen, jól emlékszel. Én is emlékszem rád, ott voltál a labirintusos küldetésen a kedveseddel. Én meg Judy Noxia vagyok, ha még emlékszel te is az én nevemre.
Mosolyogtam kedvesen a fiúra egy darabig, aztán a táj felé fordultam.
- Tulajdonképpen semmi konkrét problémám nincs. Csak tudod, hamarosan itt a karácsony, és nekem ez lesz az első karácsonyom, amit teljesen egyedül fogok tölteni távol a családomtól, barátaimtól és más szerettemtől. Az itteni igaz barátaim eltűntek, vagy jobban szeretik mással tölteni az ünnepeket, egy részük viszont jól hátba is szúrt, de erről nem igazán szeretnék beszélni.
Szomorúan sóhajtottam, de igyekeztem a megszokott barátságos arcomat mutatni egy rég nem látott ismerős felé, akivel úgyis csak egy küldetésig voltunk egy csapatban. Engem sajnos az utóbbi időszakban párszor érintett a lelki megrázkódtatás, és hiába volt segítségemre a Fehér Villámfőnix, aki természetesen én vagyok, sajnos a szomorú hangulatomat ő se tudná elmulasztani. Kedvesen érdeklődtem meg Oziriszt:
- Na és te hogy vagy és mi járatban errefelé? És mit csinál éppen a kedveskéd?

/Ozirisz és Judy/

Kicsit meglepődtem, mikor Ozirisz bevallotta, hogy a karácsony neki olyan, mint a kávés-automatának az iránta érzett szerelem. Azzal egyet kellett értenem vele, hogy a karácsony a családról, a barátokról, a békéről és a szeretetről szól.
- Hát igen. Sajnos a nagykereskedelem igen hazavágta ezt az egészet egyrészt, sokak számára a karácsony már csak a pénzről és az ajándékokról szól. Ez a marketing. Másrészt meg ugye itt van ez a sok játékos, akiket a fogság elszakított a családjuktól és rokonaiktól, akikkel azért szívesebben együtt töltenék a karácsonyt. Nekem sajnos idebent nincsenek se rokonaim, se olyan barátaim, akikkel ne lennék magányos... mármint lennének, de azok másokkal vannak jelenleg, én meg most így egyedül maradtam.
Teljes megdöbbenéssel hallottam, hogy a barátnője két héttel a küldetés után sose tért vissza többet a vadászatról. Talán egy erősebb mob, vagy egy arra járó vörös indikátoros végzett vele. Sajnos ezek a balesetek vagy gyilkosságok nagyon gyakran előfordultak. Ha valaki legalább ott lett volna mellette, talán még elkerülhető lett volna, de ha az a mob vagy vörös indikátoros erősebb lett volna, akkor annak a lánynak többmagával sem lett volna erősebb.
- Sajnálom, Ozirisz. Őszinte részvétem - Nagyon reméltem, hogy ezzel nem szegtem le nagyon az így is alacsony szinten lappangó kedvét. Persze, én nem tudhattam, hogy mi történt azzal a lánnyal.
- Sajnálom. - Ismételtem el arra célozva, hogy nem akartam megemlegetni a lányt.
A Fehér Viharfőnix, még ha elég szigorú volt velem szemben, hogy erőt adjon nekem, mostanság ő is szárnyát és fejét szegte. Mintha felszegte volna fejét. A gyomromban élő szörnyeteg, aki Yuichi-ügy óta teljesen magába fordult, hirtelen aktivizálta magát, és reménykedve beleszagolt a levegőbe. Nem tudom, hogy mi ez az érzés, de ha nem csal, akkor ez azt jelenti, hogy karácsony beköszöntével még lesz számomra valami remény. Hogy mi, a fene se tudja. Mondjuk, külön örülnék neki, ha végleg véget érnének a lelki szenvedéseim. Ha nem lehetek újra erős és szilaj természetű, akkor hasonló módon fogok járni egy vadászat során, mint Ozirisz néhai barátnője.
- Amúgy mit csinálsz mostanság? - kérdeztem érdeklődve a férfiútól. Nemcsak kíváncsiságból is, hanem hogy másra tereljem a témát.

- Hát, van amikor néha muszáj egy kis változatosság, hogy ne csak azokkal teljenek mindennapjaid - szögeztem le a magam véleményét. - Na de mit ácsorgunk itt? Kevésbé lesz hideg, ha mozgunk egy kicsit. Sétáljunk itt pár kört!
Ha benne volt, akkor elindultunk sétálni körbe a színház körül. Ha nem, akkor ott maradunk, de azért én leugrottam a kis falról, és odamentem, hogy ne kelljen már három méter távolságból beszélgetnünk egymással.
- Hogy miújság velem? Hát kérlek szépen, megvagyok - feleltem a kérdésre. - Jó sok kalandom volt a labirintus óta, és szereztem egy-két új ismeretséget. Habár az egyik nagyon közel állt hozzám.
Yuichi. Fontos barátom maradt attól még, de még így is nagyot csalódtam benne. Miközben rá vártam teljesen egyértelműbb értelemben, addigra elcsábítja őt pillanatok alatt egy kislány, aki jobban van Mirikára veri a nyálát, ráadásul pocsék főző is. Tudom, hallottam hírét, hogy Yuichi azért nem jött a 13. bossra, mert az egyik főztjétől nagyon rosszul lett. És most a fiú jelenleg hol lehet? Biztos tölti Ayanival karácsony előtti ünnepekkel járó szabadidejét.
- Az az egyik sajnos eldobott engem egy kislányért - Csak ennyit mondtam. - De végül is már nem érdekes. Ha őt szereti, akkor legyen, én nem akarom tönkretenni a boldogságát, de többet nem bízhatok meg benne. Korábban is volt előtte egy másik lány, őt meg miattam vetette el.
Ebben a pillanatban jöttem rá valamire: a fiúbarátom nagy csapodár, és könnyen elcsábítható. Bár Yuichi az, akit könnyen elsodorja az ár, de mégis olyan érzésem volt, hogy mostanra ő lett Ryuninji Ren 0.2, Ayani meg az igazi Heather 0.2 (Totál Dráma sorozatok egy szereplője utáni kinevezés), csak nem gonosz változatban.
Végre kezdesz felvilágosodni - szólt a fejember a Fehér Viharfőnix.
Ozirisz mosolya furcsa érzéseket keltett bennem, a sötét halálból feltámadt szörnynek ez nagyon tetszett, és ezt dorombolásával fejezte ki. Mikor is éreztem ilyesmit utoljára? Nem! Az nem lehet... hogy tudnék én alig pár héttel vagy hónappal azután így szeretni, hogy a szívemet összetörték?

Spoiler:

Amit Ozirisz mondott, azért elgondolkodtatott. Egy valamiben nincs igaza, amit azért nem mondtam vissza, mert tulajdonképpen ki tudja, de mégis...
Egyedülállóan Riuninji Ren, az a perverz állatidomár az, aki ilyen, hogy sorra szedi a lányokat (engem nem sikerült felcsípnie mostanáig sem). Yuichi viszont nem ilyen, ő csak az árral sodródik. Nem ő vonzza a lányokat, hanem a lányok vonzzák őt, a szó legszorosabb értelmében. Nem tudom, hogy Ayaniban mégis mi a fene volt, ami nekem nincs. Egy dolog, hogy nem vagyok az a típus, aki nyíltam mutatja ki szeretetét, és első sorban idegenekkel szemben vagy megvető, vagy szimplán bizalmatlan, de mégis mit tehetnék? Áradozzam szét a szeretetemet és csimpaszkodjak valaki nyakába úgy, hogy ne vegye el tőlem a másik? Én nem vagyok se ribanc, se buta kislány, se rámenős, se csábos bajkeverő, és mindennek a tetejébe Ayani sem én vagyok.
Ozirisz lányokkal való kapcsolata elég szomorú. Nem is csodálkoztam azon, hogy mostanság hogy áll a barátokhoz és a legtöbb lányhoz, ha az előző kedvesei elhajtották őt egy idő után (tisztelet a kivételnek, aki ugye a legutóbbi párja volt, és soha többé nem tért vissza vadászatából). Az utolsó szavai olyan őszinték, lélekhez szólók és kedvesek, hogy a szerelmi bánatom óta ismét elpattant bennem a szál. Ez volt a harmadik alkalom, amikor hosszú idő után, a SAO világában elsírtam magam. Először Yuichi elvesztése sújtotta depressziótól, majd az előbb a régi karácsonyi időket sirattam meg. Ez a kettő ugyan csak kis időre sirattak el, de most először írtam el magam igazán. Miért? Mert én is csak ugyanazokat szeretném, mint Ozirisz. Egyszerű boldog élet, férj, gyerekek. Emellett hűség és harmónikus összhang a párkapcsolatban.
- Ne haragudj, én egészen meg tudlak érteni, csak most így hirtelen nekem is eszembe jutottak a kínszenvedéseim - zokogtam - Nincs arról szó, hogy ne lennének barátaim és ne lennének gyámjaim, akik magukhoz vettek... csak nem tudom megérteni, hogy miért olyan emberek vesznek mindig körül, akikben nincs annyi összetartás, hűség és logikus előrelátás. Vannak, amiket nem szeretek, vannak, akikhez máshogy viszonyulok, és voltak hibáim, de nem annyi, hogy így érdemeljem ezt ki a sorstól. Sose öltem meg vagy csak bántottam is volna fizikailag valakit, mégis nagyon boldogtalan vagyok. Engem kétszer már megaláztak, csak mert megvannak a véleményeim és logikusan gondolkozom. Nem nagyon barátkoznak velem, és ha vannak is itt barátaim, még annyira sem sajnálják drága idejüket, hogy írjanak nekem egy PÜ-t hollétemről. Úgy érzem, hogy a céhemben is én vagyok a kakukktojás... tervezem is, hogy kilépek az Angelic Voice-ból. És mindennek a tetejébe Yuichit, akit igazán szerettem, meg egy Mirika-mániás céhtársam csábította el az ágyába. Persze egyszer Mirika is ezt tette vele, de még azelőtt, mielőtt egy meghitt vadászatra mentünk volna el. Most úgy érzem magam, mint anno Enheriel: engem senki se szeret vagy becsül meg annyira, hogy a megszokott galeritek életének részévé váljak.
Ha Ozirisz megengedi, vagy felajánlja vállát, akkor ráborulok a vállára kisírni magamat. Ha nem, akkor fél kézzel elfedem az arcom, hogy a könnyeimet felfogjam.

Ozirisz hagyta, hogy a vállára boruljak kisírni minden bánatomat, ami eddig összegyűlt. Minden egyes könnycseppel mintha a teher a hátamon egyre könnyebbé és könnyebbé válna. A férfiú nemcsak hagyta, hogy sírjak a vállán, még közelebb is húzott magához. Az érzés, amikor átölel, és amikor nyugtató és jóleső szavakat súgott a fülembe, úgy éreztem, most megnyugvásra találtam. A Fehér Viharfőnix reménykedve szegte fel fejét, a szörnyem meg kéjesen dorombolt a hasamban. Az meg úgy érezte, hogy ismét itt a lehetőség, hogy segítsen nekem egy új esélyt adni annak, amit egyszer Yuichi már kijátszott nálam.
Ozirisz szavai nem csak pusztán vigasztalóak voltak, hanem erős érvek és logikák. Sokáig én is így gondolkoztam, mégis ezek a bánatok igencsak elnyomták bennem azt a régi Judyt, aki egykor voltam. A csalódottság, összetört szív és az elhagyatottság/cserbenhagyottság után kialakult szürkeség levert. És most úgy érzem, lelki erőm lassan kezdi ismét felvenni ezekkel szemben a harcot. Ozirisz meg itt van mellettem, és olyan kedves hozzám, mintha nagyon-nagyon régóta ismernénk egymást, pedig ezelőtt csak egyszer találkoztunk egy küldetés alkalmából, akkor pedig még ott volt vele a néhai barátnője is.
Végül felemeltem a fejem a srác válláról, és így szóltam.
- Igazad van, Ozirisz. Mindenben igazad van. A sors kemény, drámai próbák elé állítanak bennünket. És még fognak is. Nem tudom, hogy engedhettem meg, hogy majdnem elenyésszen ezek a dolgok. Múltkor már gondoltam is rá, hogy levetem magam Aincradról, de végül meggondoltam magam. A nevelőszüleim kiakadnának, ha meghalok.
Az öngyilkosságról végül is a Fehér Viharfőnix beszélt le. És milyen jól tettem, hogy hallgattam is rá.
Még mindig van van remény. Kezd például ezzel a lovagias úrfival - szólt bennem a Fehér Viharfőnix. A szörny hevesen bólogatott.
Igaza van neki is. Újra kell kezdenem, tiszta lappal, másfelől pedig így nem lesz szép fehér karácsonyom még a nevelőszüleim nélkül is. De hát a karácsonyt együtt töltöttem velük egész életemben. Első karácsony, amit nem velük töltök. De még tölthetek másokkal is. Ha még nincsenek igaz barátaim itt a játékban, akkor is még megünnepelhetem velük. Ők is egy cipőben járnak velem: nagy részük ugyanúgy távol, elzárva szeretteiktől töltik töltik az idei ünnepeket. Talán Oziriszre is ráférne egy kis karácsonyi hangulat, de úgy, ahogy ő szeretné. De majd meglátom, mit tehetek az ő boldogságáért. Olyan jó lenne megismerni őt. Tudni kedvenc hobbiját, szokását, kalandozási típusát, jellemeit, fizikai erőlétét, és egyéb ilyen dolgokat. Amikor elszáradt könnyeimmel rámosolygok Oziriszre, egy kis pír elönti az orcámat, de aztán még legörbül egy kicsit a szám.
- Bocsáss meg, ha lelki szemetesládának használtalak. Máskor nem szokásom ilyet csinálni... úgy tűnik te vagy az első, akinek kibeszélhettem a bánataimat. De tudd, hogy ha kell, rám mindenben számíthatsz.

Hát igen, az öngyilkosság egyáltalán nem megoldás semmire, még akkor is, ha úgy gondolnám, hogy így minden teher lehullik rólam. És mégis ezzel nagyobb gondot okozhattam volna mindenkinek lelkileg, élet-körforgásilag és kivételes esetekben fizikailag is. Egyrészt Yuichi és Ayani a végén magukat hibáztatnák az öngyilkosságom miatt, és ez a teher biztosan az életük végéig rajtuk maradt volna. Másrészt a régi Judy sose vetemedne ilyenre, inkább mutasson példát másoknak, akik könnyen fel akarják adni. Én ezelőtt soha semmilyen körülmények között nem adtam fel semmit, még akkor sem, ha bántott is volna. Na jó, a tizenkettedik boss kis híján felnyársalt, mikor teljesen magam alá kerültem a párocskát látva... harmadrészt meg Mogorvára sem szívesen hagynám a boltomat örökségül, mert még a végén valami rossz katonai kantint csinálna belőle, ha egyszer csak rájön a tíz perc és kitalálja a hülyeségeit. Persze, egy kiégett katona már csak ilyen.
Ha Ozirisz ilyen erős maradt annyi kínszenvedése után, nekem is ideje újra erősnek lennem. A meleg, ölelő, suttogó bátorítás úgy ömlött belém, mint a víz a nyitva hagyott csapból. Azt hiszem, ő lesz az első olyan férfi, akire tényleg számíthatok, és sose hagyna cserben. Remélem, hogy a jövőben is így lesz, amikor végre valahára együtt el tudnánk mennyi bosszt ölni.
A szörnyem egyre kéjesebben dorombolt és morgott a gyomromban.
Ozirisz ismét magához ölelt. Ezúttal már sokkal nyugodtabban és békésen viszonyoztam az ölelést, mert tudtam, hogy ezekben a meleget adó karokban végre békére és védelemre találtam. Vagy ő talált a maga békéjére és védelmére... nem, jobb kifejezés: egymásban találtuk meg a békét és a védelmet... a biztonságot. A lelkitársakat. Azt a személyt, aki több, mint barát. Pedig ezelőtt alig ismertük még egymást. Úgy tűnik, mintha már jó ideje ismerném őt. Azt mondta, hívjam csak Ozinak nyugodtan.
- Én jobban szeretnélek Oznak hívni, mert az Ozi olyan kicsinyítőnek hangzik - mondtam neki mosolyogva. - És úgy is hangzik, mint "Omi". Régen néztem egy rajzfilmet, amiben így hívták az egyik főszereplőt, és a becenevedről éppen ez esik le nekem. Ha nem veszed tolakodásnak, szabad megtudnom az igazi neved?

- Hogy mit kell tudni róla? Áh, semmi különös nincs abban a mesefigurában, hacsak szeretnéd meglesni a Xiaolin Showdown, ha kijutottunk innen - legyintettem egy mosollyal, de szélesedett Óz, a nagy varázslóra. - Hát az azért mindig jobb, mint az Ozi, nemde?
Érdekes, hogy én voltam az első, aki érdeklődött Oz igazi neve iránt itt Aincradban. Hát a néhai barátnője meg se érdeklődte? Vajon ő mégis miféle lány lehetett, ha még ennyit se tudott vagy akart tudni róla? Ai Hane... nem volt vele gondom, még csak összetűzésekbe vagy csak sima beszélgetésekbe sem kerültünk, de akkor az volt róla a véleményem, hogy benne egyáltalán nincs semmi csapatmunka, ha Ozt kivéve így elkerült mindenkit.
Na de miért gondolkodok Ai Hane iránt? Tudom, hogy ő már nem él és sajnálatot érdemelne, de mivel köszönésen kívül egy szót sem váltottunk egymással, nem volt számomra fontos ember. Oz viszont annál inkább. Ő megérdemelne egy újabb esélyt annyi gond és balsors után. Talán én vagyok az egyetlen, aki tud rajta segíteni. Ő meg az egyetlen, aki rajtam. Jól egymásra találtunk. Ezzel a szörny bennem heves morgással értett egyet. Ez a fiú nagyon kedves, aranyos, és a szerény vigyora meg tud mosolyogtatni. Azt hiszem, a karácsonyom egy idétlen virtuális világban mégsem lesz annyira rossz... Kougami Shinya. Szerintem ez egy egyedi, szép japán név egy fiatalembernek, bár ő jobban szereti az Ozirisz becenevet. A kívánsága számomra parancs.
Végül Oz kérdése az igazi nevemmel kapcsolatban kizökkentett a gondolatmenetekből.
- Csak a Judy, de a Noxia vezetéknév nem. Az igazi nevem Judy Sarnatrina, de azt nem igazán merem használni a nyilvánosságban, csak hivatalosan, mert volt már egy-két felkapott bolond és irigyeim, aki SZAR-natrinának hívtak. Ha már hivatalos, meg fogom változtatni a vezetéknevemet a játékosra. Sokkal közelebb áll hozzám. A te igazi neved őszintén szólva szerintem nagyon szép és egyedi. - Szerintem az utolsó mondatommal talán rózsapiros színbe borítom Ozt, persze az én orcámon is megjelent annak a színnek egy árnyalata. Nagyon aranyos, mikor megölelget, még többször is, és minden ilyen pillanatkor viszonyozom neki ezt. Hiszen úgyis szükségünk van erre az örömre is, nemde?
- Oz, mondd, van neked valami hobbid? Szoktál táncolni vagy alkotni? Én mindkettőt szeretem csinálni. - kezdtem el ezzel az ismerkedést.