Ovidius kőszínháza

Hati hátborzongató megjelenése egyre nagyobb rettegést váltott ki a játékosokban. Igen, a démonfarkas hirtelen méretváltozása, koponyaszerű pofája és füstszerű teste ijesztő volt, de nem kellett félni, hisz' még a légynek sem ártott. Amint kivakarózta magát, hatalmas fejét a vállamra döntötte. Kissé nehézkes volt így megtartani társamat, mint normális formájában. A Hold leplével nagyjából akkora volt, mint egy felnőtt farkas... talán egy kicsivel nagyobb. Kíváncsivá tett a gondolat: mi lesz, hogyha Hati egyszer felnő és úgy veszi fel ezt az alakot? Akkor lesz, hogy simán meg tudnám ülni? Menőnek és merésznek tartanának, ha egy ilyen vérszomjas fenevadon úgy ülnék, akár egy rendes lovon! Persze ezek még kósza, álmodozó gondolatok voltak, ám egyelőre megelégültem azzal, hogy Hati át tudott változni. A pet szeretetteljesen bújt hozzám, miközben úgy éreztem, mintha az árnyékok teljesen ellepnének. Fél szememmel azonban azt az arany majmocskát figyeltem, ami Hati felé közelített. A démonfarkas rosszallóan nyitotta hatalmasra száját és mivel koponya pofával már nem tudott hatásosan vicsorítani, egyszerű hörgő hangot adott ki torkán. Próbáltam egy pofasimogatással lenyugtatni, ami félig-meddig sikerült is: becsukta hatalmasra tátott száját, lefeküdt, s lábára hajtotta fejét, de szemével követte az arany majom mozgását.
– Így néz ki egy kifejlett pet? - kérdezte megdöbbenten a majom gazdája, az a fiú, aki korábban a képességével a pettel egy ember nagyságú gorillaszerűséggé változott. Meglepetten néztem rá, azután Hatira. Kifejlett pet? Még a démonfarkas is elkerekedett szemekkel emelte meg és kérdően oldalra billentette fejét.
- Hati nem kifejlett pet. - úgy mondtam mindezt, mintha ez magától értetődő lett volna. - Öhm... azért láttam, hogy a te peted is felszedett néhány kilót az átváltozásával. - tereltem el a témát, mikor Hati megremegett. Ahogy az átváltozás történt, minden úgy ment végbe, csupán fordítva: a démonfarkas körül szertefoszlottak az árnyak és a monstrumból egy ártatlanul kinéző, fekete kölyök lett. Kissé kókadtan mászott fel a vállamra és félig lehunyt szemmel pihent. Erre aztán nem számítottam: a Hold leple sok erejét emésztette fel a folytonos képességhasználatával. Egyelőre az vállt bizonyossá, hogyha Hati nem lesz képes akkor visszaváltozni, amikor csak akar, akkor a harcok közben a képességhasználat a démonfarkas kölyök erő korlátaihoz vannak kötve. Valamit tenni kellett annak érdekében, hogy kiküszöböljük ezt a problémát, de hogyan?

Furcsállóan figyeltem Taidanat, ahogy megbirkózik a nevemmel. Valóban nem lehettünk egyformák, ahogy így elnéztem. Számomra nem jelentett gondot a bonyolultabb nevek kiejtése, elvégre ezeken nőttem fel. Ha nagyon okoskodni akartam, az Askr kiejtésénél simán el lehetett hagyni az "r"-t, mert nagyjából egy toldalékként felelt meg, viszont nem szerettem volna ezzel még kínosabbá tenni a dolgokat. Így is nagyon megküzdöttünk egy kellemesebb társalgásért. Az idomár srác szemmel láthatóan elégedett volt, hogy végül sikeresen ki tudta mondani a nevemet.
~ Hát ő sem Einsteinként fog újjászületni... de ebből hagyjuk ki az eszkatológiát. ~ gondoltam, miközben az előbbit definiáltam: a lét utáni lét tana. Érdekes téma volt a filozofálásra, ám egyelőre inkább a gondolataimra bíztam. Főleg egy ilyen agytröszttel, mint Taidana, nem fogok leülni az élet értelméről és a lét utáni létről gondolkodni. A feltett kérdésemre a válaszon csak egy WTF arccal reagáltam, persze mire gyanússá válhatott volna, mosolygást színleltem és értően bólogattam. Mertem remélni, hogy legalább érteni fogja a célzást és a játékban töltött időre fog válaszolni, semmint az épületnél mennyit volt és gyakorolt.
- Öhm... izé... - mire mondhattam volna bármit is, az állatidomár a szó szoros értelmében lerázott. Úgy tűnt, mintha fel akarna vágni azzal, hogy saját boltot üzemeltet. Jó neki. Mást nem nagyon gondolhatok: jó, akinek van olyanja. Miután lépni akart, végül baráti jobbját nyújtotta, amit bár habozva, de viszonoztam. Elfogadtam a váll lapogatást. Mi mást tehettem volna? Bárgyún integettem, miután a srác távozott. Addigra Hati is fölébredt a "kómából" és frissen kipihenten ugrott ki a ruhámból.
- Nem tartott sokáig. - mosolyodtam el a démonfarkaska elevenségén. Valami vigyorszerűséget akart produkálni, de az egészből vicsorítás lett. Azután ismét a fekete árnyékok lepték el és felöltötte monstrum formáját. Kicsit megijedtem a hüvelykujjnyi méretű, vérvörös agyarak látványától,de úgy tűnt, már sosem fogom megszokni vagy csak nagyon sokára. Egy ideig csak állt ott és nézett rám, mint borjú az új kapura, végül - nagy meglepetésemre - nem esett neki nehezére visszaváltozni azzá a gyámoltalan kis farkaskölyökké, mint ami eddig is volt.
- Megcsináltad! Csak idő kellett hozzá, semmi több! - öröm ujjongva vettem kezembe petemet. Hati egy vidám vakkantással és egy arcon nyalással fejezte ki azt, hogy szintúgy örül a sikernek. Ezek után már nem is akadt több dolgunk a kőszínháznál. Mintha misem történt volna az elmúlt percek során, úgy baktattunk el onnan.

//Köszi, én is remekül éreztem magamat! ^^//

A rettenetes lámpaláztól viszonylag korán keltem. A reggel szokásosnak indult: szépen lassan összekészülődtem, megettem és megittam valamit, ám utána leültem és néztem magam elé vagy fel-alá járkáltam. Hogy miért? Meg lettem invitálva a Young Justuce céhbe és a mai napon került sorra az első találkozó. Egyszerűen nem tudtam, miképpen kelthetnék jó benyomást a leendő társaimnál. Fontos a jó benyomás, pláne ha egy közösségnek az újdonsült tagja leszek.
A gondolkodással hamar eltelt az idő, és már délelőtt volt. Hatit nem akartam leterhelni az idegességemmel, éppen ezért hagytam idáig aludni. Kimondottan jól aludt és ez meglátszott rajta: szinte majd' kicsattant az örömtől. Vidáman ugrott az ölembe, mikor ismét leültem és farkát hevesen csóválva nyalta meg az arcomat. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd gondterhelten néztem magam elé. A kis démonfarkas aggodalmasan nyüszített fel, miközben ott ült a combomon. Egy nyugtató simogatással igyekeztem elvonni a figyelmét, de úgy tűnt, Hati szemét nem lehetett megcsalni. Mancsával a mellkasomnak támaszkodott és gyanakvó pillantásokat vetett rám. Sejtettem, hogy egyáltalán nem akar leszállni a témáról.
- Most mit csináljak? - sóhajtottam. - Tudod, hogy nem vagyok a legnagyobb társaság.
A farkaskölyök tudta, hogy a céhgyűlés számomra fontos. Lábára hajtotta fejét és borjú szemekkel nézett fel rám. Mindketten erősen gondolkodtunk, mit tehetnénk. Percekkel később Hati lelkesen rángatta meg ruhám ujját. Áthatóan a szemembe nézett, amit először nem értettem. A jelek különös módon villogni kezdtek a démonfarkas pofáján. Ez valami nyomra vezetés akart lenni vagy csak egy kérés, Hati részéről, hogy használjam a képességemet a gondolatolvasáshoz. Így hát használtam azt és miután a melléktünetek enyhültek, Hatira koncentráltam. Az ujjongó izgatottsága mellett egy ellentmondásos érzést is felfedeztem: a természetességet. Meglepődve pislogtam a démonfarkasra, mire az izgatottan bólogatott.
- Szóval legyek természetes? Semmi extra? - kérdeztem Hatitól, mire az a leghatározottabban a "Nem" választ adta, egy fejcsóválással. Biccentettem egyet, majd letettem a farkaskát a földre, nagyot nyújtóztam és megindultam. Határozottabban, lelkesebben álltam a dolgokhoz és mivel nem volt túl illendő megváratni a szervezőket, az Ovidius kőszínháza felé vettem az irányt. Hati még nálam is lelkesebb formáját hozta. Olyan annyira, hogy abban a szent minutumban felvette a szörnyetegszerű alakját, a hátára vett és teljes sebességgel száguldottunk a helyszín felé. A társam nagy lelkességében nem törődött semmi mással, így azzal sem, hogy majdnem lerepültem a hátáról, a vak vágta közepette. Erősen belemarkoltam a csápszerűvé fejlődött sörényébe, lábamat az állat szügyéhez szorítottam, így már átadhattam magamat a száguldozás élvezetének. Nem tartott túlságosan sokáig az út, de annál jobban élveztük Hatival azt. Még a színházba való belépés előtt el akartam érteni Hatival, hogy változzon vissza, de makacsul ragaszkodott ehhez a formához. Megvontam a vállamat, hisz' végülis nem számított, milyen alakban jelenik meg a céhgyűlésen. Ha jobban belegondoltam, talán menőzni akart az alakjával vagy a nem létező dominanciáját fitogtatta. Be kellett látnia, hogy más a "falkavezér", s nem ő. Ebbe még nem gondolt bele, máskülönben nem csinálta volna ezt az egész felhajtást a belépővel kapcsolatban. Kihúzta magát és elegánsan lépett be a színházba a domboldal felől, és elhaladt velem a hátán a nézősorok előtt. Kinek ne tűnt volna fel az a hatalmas sárkány, ami sokkal nagyobbnak bizonyult Hatinál. Kimondottan szépnek találtam, márha egy sárkány lehetett az. Nyilván a gyűlést szervező vezér társa volt, aki történetesen ott ült mellette. Egy-két pillanat erejéig haboztam, de a démonfarkasom ijesztő, mégis ösztönző pillantása arra motivált, hogy megszólaljak.
- Ugye jó helyen járok? - szólítottam meg kissé zavarodottan, de reménykedtem, az ismerkedés alkalmával enyhül a kézzel tapintható feszültség.

Ma van a nagy nap, végre valahára sikerül barátokat szereznem. Legalábbis ilyen érzéssel keltem fel. Nagyon jó benyomást kell keltenem a leendő céhtársaimban. Ezzel a gondolattal indultam zuhanyozni, majd átöltözni. A ruhaválasztással voltak kis problémák. Mivel a mai nap nem kell kockára tennem az életem, mert a városon belül maradunk ami védett terület. Olyan öltözéket kell választanom amivel jó benyomást kelthetek mindenkiben. Sorba próbáltam fel a ruhákat amiket pár aranyért vásároltam a városban. Nem adnak semmire pontot de nagyon jól néznek ki. Nehéz dönteni.
- Kau segítesz dönteni igaz? - szegény tisztában volt vele, hogy ez el fog tartani egy darabig. Mivel nagyon szép napos idő van ezért a szoknyák mellett döntöttem. Sorra próbáltam fel a ruhákat, de valami mindig hiányzott. Egyiknél sem éreztem úgy, hogy megfelelő lenne. Végül úgy döntöttem inkább a kiegészítőket nézem át és azokhoz próbálok valamit választani. Ép egy térdzokni volt rajtam amikor az órára pillantottam harminc percem van a találkozóig. Késésben vagyok. Nem fogok időben odaérni. Rohantam be a fürdőszobába, ahol a tükör előtt gyorsan megpróbáltam valamit kezdeni a hajammal. Olyan frizurát akartam amit nem mindennap látnak rajtam az emberek. Végül befontam, mivel a játék alatt még egyszer sem volt. Kicsit viccesen festettem. De ideje indulni. Rohantam ki a fürdőből és utána átrohantam a kis fogadói szobán, le a lépcsőn és amikor már a fogadó kijárata felé tartottam eszembe jutott, hogy valami hiányzik. Megálltam egy pillanatra de semmi elképzelésem nem volt mi az csak egy szimpla hiányérzet.
- Neked nincs hiányérzeted Kau...? ÚRISTEN! FENT FELEJTETTELEK! - ismét rohanhattam fel a lépcsőkön az ajtó előtt pedig egy kicsit szenvedtem a kulccsal. Amint beléptem a szobába Kau azon a széken volt amire én tettem fel még a ruhapróbám alatt.
- Bocsáss meg hogy itt felejtettelek. - kértem tőle bocsánatot, látszólag dühös volt. Végül ismét rohantunk. Rettentően siettem, de az órára pillantva el kellett fogadnom, hogy nem fogok odaérni kezdés előtt. A kőszínház már biztosan tele van játékosokkal. A boltok ablakaiban megpillantottam a tükörképem, és egyáltalán nem tetszett amit látok. Rettenetesen nézek ki. A hajam romokban, a ruháim pedig nem passzolnak egymáshoz.

Már késő hazamenni, ha nem hagytam volna mindent a szekrényben...
Mind egy már felesleges ezen filozofálgatnom. Lassan odaértem a Kőszínházhoz még idő előtt. Kicsit meglepődtem, hogy mennyire gyorsan megérkeztem. A színház majdnem teljesen üres volt még. Még csak ketten voltak. Ez kicsit megnyugtatott. Most kifújom magam és meg nyugszom.
-Nincs semmi baj, bátor vagyok. - próbáltam biztatni magam. Magabiztosan léptem előre azzal a gondolattal, hogy talán sikerül egy köszönéssel jó benyomást keltenem a leendő társaimban.
- Sziaszt..wáááh... - valamiben megbotlottam és elestem. Ennyit a jó benyomásról. Most mindenki biztosan hülyének néz. Kau pedig körbepattogott miközben a földön fekszem. Megpróbáltam feltápászkodni a földről és odasétálni a többiekhez és újra köszönni nekik.

Heves szívveréssel olvastam az üzenetet, amit a céhvezéremtől kaptam.
< Céhtalálka.. Ennél jobban nem is lehetett volna időzíteni! > - gondoltam előző napjaimra, melyek felettébb unalmasan teltek. Helyszínül Ovidius kőszínházát adták meg, melyre már régóta kíváncsi voltam, de még csak távolról csodáltam meg. Külön öröm volt ez nekem. Igencsak jó ízlésűnek találtam a szervezőt. Az időpontot is jól eltalálta / eltalálták, se nem volt túl késő, de nem volt túl korán sem.
- Enigma, mit szólsz, szeretnél megismerkedni a céhünk tagjaival? - fordultam petem felé, aki válaszul csak bólintott s közben hevesen öltögette nyelvét, ahogy azt mindig is szokta, mikor izgul. Elmosolyodtam. Végre egy nagyobb közösségbe kerülhettem és ennek csakis örülni tudtam bárhogyan is izgultam a megítélésemet illetően.
< Ugyan.. Nem vagyok már tini, miért is pánikolok itt? > - pofozgattam meg magam lágyan két oldalról, hogy "helyrerázzam az agysejtjeimet". Átnéztem a invetorymat, de semmi extrát nem találtam benne néhány kiegészítőn kívül.. Kicsit elszomorodtam, hogy nem tudok valami szebbet felvenni, de végső soron arra jutottam, hogy valószínűleg a SAO-ban senkit nem érdekel a másik kinézete annyira, hogy az döntő legyen benyomáskeltésben és már időm sem volt boltokat nézegetni.. Nagyot sóhajtottam majd felvettem a két kígyót ábrázoló nyakláncot. Nem éreztem valami soknak a rajtam található dekorációt, szívesen felvettem volna más kiegészítőket és ruhákat is, hogy kissé kitűnjek a tömegből, de ezúttal nem volt túl sok lehetőségem. Kis idő múlva elindultam a színház felé gyorsabbra szedve lépteimet, hogy biztosan odaérjek. Nagyon nem akartam elkésni egy ilyen fontos eseményről.
< Ha ki akarok jutni ebből a játékból, akkor bizony ezen is túl kell jutnom, és ha makacskodok csak a magam dolgát nehezítem meg. Meg amúgy is.. lehet, hogy rendes emberekkel fogok találkozni.> -erősítettem meg magamban az elveimet, hogy véletlenül se felejtsem el az ígéretet, amit magamnak tettem. Az utcán nem nyüzsgött annyi játékos, amennyi szokott errefelé mászkálni, úgyhogy különösen élveztem az odavezető utat a napsütéses késő délelőttben. Mosolygósan érkeztem a helyszínre és próbáltam természetes maradni. Láttam, hogy hárman a céhből már odaértek. Nagylevegőt vettem és lehunytam a szemeim. Egy kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem magam. Bátor, határozott léptekkel közeledtem az addig összegyűlt kis csapat felé. Enigma rejtélyesen kúszott utánam a földön, lapulva és erősen sziszegve. Féltem, hogy talán valakit megijeszt a petem, talán ettől féltem a legjobban minden körülmény közül.
- Sziasztok! - integettem körülbelül akkor, mikor 3-4 méterre lehettem tőlük. Az óriáskígyó aki eddig békésen kúszott mögöttem hirtelen felágaskodott és kitátotta hatalmas száját méregfogait mutogatva. Nem volt valami gusztusos látvány, ahogy Enigma a mérges nyállal teli szájüregével dicsekedett. Én tudtam, hogy nincs mitől tartani, hiszen ő mindenkit így üdvözöl, de féltem, hogy a többiek nem jól fogják lereagálni a helyzetet, így is annyi félreértés történt már miatta.
- Enigma, hátborzongató vagy! - súgtam erőteljesen, leszidó hangnemben felé és próbáltam a föld felé nyomni a fejét, hogy megértse nem jól teszi amit tesz. Jó kisfiú lévén megértette mit szerettem volna és a földhöz lapult ismét majd összetekeredett és úgy figyelt minket. Nem tudtam mit mondani. Vörös arccal pislogtam a föld és az arcok között váltogatva tekintetemet. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy elnézést az előbbiért, de valamiért nem tudtam semmit sem szólni.
< Jellemző.. Most biztos bunkónak gondolnak. Nem is én lennék. > - nyugtáztam magamban. Nem hagyhattam, hogy ennyire neveletlennek higgyenek, úgyhogy végül 4-5 másodperc hatásszünet után felemeltem a fejem és kinyögtem:
- Elnézést az előbbiért, igazából csak így köszön. Furcsa kis fickó! - vakartam a fejemet kínosan nevetve, mintha valami vicceset mondtam volna.

Az esésemet követően egy aranyos szőke hajú lány segített fel a földről amit illedelmesen megköszöntem. Kicsit körbetekintettem az összegsülteken, valójában kicsit nagyobb tömegre számítottam. De azt hiszem hatalmas megkönnyebbülés is egyben, hogy csak egy maroknyi ember gyűlt össze. A megjelentek közül csak egy ismerős arcot láttam, Mao-chant. Egy kedves mosoly kíséretében integettem is neki, közben éreztem ahogyan Kau szorosan bújik a lábamhoz. Ugyanis Mao-chan társa egy kígyó és Kau retteg tőle.
- Nyugi Kau, nem bánt - mosolyogtam a bátortalan kis társamra. Ha jól látom mindenki aki itt van állatidomár, sosem láttam még ennyi állatidomárt egy helyen. Mindenkinek félelmetesebbnél félelmetesebb társa van. Néhányról meg sem tudom mondani micsoda valójában. De volt egy kutyus is a sok pet között. Egy aranyos szőke kisfiú mellett ült.
- Kutyus *-* - Azonnal odasiettem, hogy megsimogathassam. Mindig is szerettem a kutyákat, sőt a legtöbb állatot, főleg a szőrös fajtákat. Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Lehetséges, hogy a kutyus kicsit megijed amikor nekirontok és elkezdem szorongatni de mindent megteszek, hogy a közelében lehessek. Amikor már úgy tűnik, hogy senki sem érkezik már az egyik játékos felszólal, Peter Worker néven mutatkozott be, ő a céh vezér ez biztos. Elégé szimpatikus srácnak tűnik. A páncéljából ítélve erős, a többiekről ezt nehezen lehet leolvasni mivel a legtöbben hétköznapi viseletben jelentünk meg. De ahogy elnézem őket ők sem kezdők, remélem nem hátráltatok majd senkit sem a céhben a gyengeségemmel.
"- Itt most egy egyszerű ismerkedés zajlana. A céhről van egy leírás, hirtelen csak azt tudnám elismételni, de az túl hivatalos és azt hiszem, hogy unalmas is lenne, így inkább azt ajánlanám, hogy ti tesztek fel kérdéseket, melyekre válaszolok én." - ismerkedés, nem hangzik rosszul de fogalmam sincs hogyan is kellene kezdenem, azt hiszem először megfigyelem, hogy a többiek mit csinálnak és majd rögtönözök. Sosem voltam jó az ilyesmiben, de talán itt lenne az ideje annak, hogy ez változzon. Jó benyomást fogok kelteni mindenkiben. Fel fogok tenni egy kérdést, igen sikerülni fog. Nem, nem fog, nincs semmi ötletem mit kellene kérdezzek, mindent részletesen megkaptunk üzenetben. Idegességemben Kau felé nyúltam és kezdtem el szorongatni, simogatni. De nem bírta sokáig a nyúzást és sikerült megszöknie a karmaim közül, már túl tapasztalt a szökésben. Körbe tekintettem, és első állat a kutyus volt amit megpillantottam. Szemeim felcsillantak és elkezdtem felé kúszni. Az állatok megnyugtatják az embert, nekem pedig most pont erre van szükségem. Szépen közelebb osontam a kutyushoz, és ha sikerül magamhoz ragadom.

A baráti kézfogást örömmel viszonoztam. Jó volt látni, hogy tényleg nem amolyan hivatalos összejövetelnek készült úgy az elején, mint amire számítottam. Nagy megkönnyebbülés a számomra. Idő közben lassan, de biztosan nőt a létszám. Egy ismerős lány bukkant fel egy békával az oldalán, ám már a belépőnél pórul járt. Meg mertem esküdni, hogy már voltam vele egy küldetésen... hát persze! Gnómiában, mikor el kellett bánnunk azzal a fémkupaccal. Már a nevére sem emlékszem, mi is volt. Már ott tartottam, hogy odamegyek és segítek, de egy másik lány - aki úgy tűnt, a vezető számára több, mint barát - megelőzött. Elég hatásos belépőt nyújtott azzal, hogy az elég elrettentő külsejű társa hátán érkezett a színházba. Hati büszkén kihúzta magát, hátha nagyobbnak látszódhat az addigra összement petnél. Kuncogtam a démonfarkas önérzetén, mire az egy árnyékot használva kicsit taszított rajtam.
Az ismerős lány után egy szintén ismerős nőszemély bukkant fel, egy kígyóval együtt. Ő vele is azon a küldetésen találkoztam, amikor Gnómia sötét, földalatti üregvárosát kellett körbebarangolnunk, a fémkupacot levadászva. Nem nagyon ismertem kettejüket, de örültem, hogy olyanokkal lehettem, akiket csak úgy látásból. Na meg aztán ott volt az a lökött srác is, Taidana és a majmocskája... ami már nem is volt olyan kicsi. Minden bizonnyal fejlődéssel járt a növekedése, amire Hati bizony már féltékenykedett. Miután viszonoztam Tai felé a köszöntést, nagyot sóhajtva vakargattam meg a füle tövét, vigasztalásképpen. Nem csak én járultam hozzá: a békás lány ujjongva futott Hatihoz, hogy megsimogassa. A démonfarkas lehajtotta fejét, hogy a lányka könnyebben megsimogathassa azt a pontot, ahol igazán akart egy kis kényeztetést.
- Ha szeretnéd, ezer örömmel elvisz egy körre. - mondtam barátságosan, mire Hati biccentett egyet. Mire lassan egybegyűltünk, a céhvezérünk hivatalosan is bemutatkozott, mi pedig kényelembe helyeztük magunkat. Nem ültünk túl távol és Hati akkor sem változott vissza. Meglepett, hogy többet bírt ebben a formában maradni.
- Sokat gondolkodtam, hogy mit kéne mondanom most. Egy beszédet kellene tartanom, de még nem igazán voltam előadó szerepben, így készséges, hogy mennyire menne ez. Itt most egy egyszerű ismerkedés zajlana. A céhről van egy leírás, hirtelen csak azt tudnám elismételni, de az túl hivatalos és azt hiszem, hogy unalmas is lenne, így inkább azt ajánlanám, hogy ti tesztek fel kérdéseket, melyekre válaszolok én.
Elmélkedtem, hogyan szólítsam meg a "főnököt". Közben Tai is rátért a mondanivalójára. Pislogtam, mint hal a szatyorban... Ash. Vajon tényleg ilyen nehéz kimondani a nevemet, vagy csak fejre ejtették az orvosok. Tragikomikusan a jobb tenyerembe temettem arcomat és újabb sóhajtás közepette ráztam fejemet. Az aranymajmára szemmel láthatólag rájött az öt perc, aminek az áldozata a Lotti nevezetű lány volt. Emlékeztem, mikor még kisebbnek mutatkozott, Hatival is elbohóckodott. Úgy tettem, mintha misem történt volna és már be is vetettem két kérdésemet:
- Nekem már két kérdésem is lenne. Az első: nekem van fölösleges tárgyam, amire már nincs túl sok szükségem, de tudom, hogy a céhen belül talán másnak igen. Megoldható, hogy már most beadjam a céhbankba?
Kisebb szünetet tartottam és Hatira néztem. Mellső mancsaira hajtva fejét, rubinvörös szemeivel Peter sárkányát kémlelte.
- A másik. A jövőben számíthatunk-e céhküldetésre? Ha igen, akkor nagyjából mikor? - tettem fel második kérdésemet. Nem biztos, hogy a másodikra hónap-, nap-, óra- és percpontosságra kapok választ, de lehet, mégis. Bármi meglehet.

Hallgatás. A kellemetlen, kínos hallgatás. Nagyot nyeltem, ijedté vált a tekintettem, ám hamar a segítségemre sietett Saru. Nem tudtam, hogy szántszándékkal tette e ezt, vagy sem, de örültem neki, hogy felszólalt. Mindig lelkes volt, figyeltem a szavait, ám mikor felugorva nézett Lotti felé, úgy némi kétely támadt bennem. Látva a történéseket, gyorsan cselekedtem. Leugrottam a sorok közé, majd Lottiról óvatosan hámoztam le azt a nyavalyás páviánt. Birkóztam vele és könnyítve a testén hajítottam messzebb a sorok közé, majd uszítottam rá Hisamét. Korábban úgy tűnt, hogy jóban voltak, reméltem, hogy tudja fékezni az állatot.
És a kérdés: Hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet?
Nem tudtam, hogy mérges legyek e, vagy sem. Persze haraggal néztem a majmot, de Sarura már kevésbé tudtam így tekinteni. Tudtam, hogy milyen önálló az állat, így egyszerűen nem hibáztattam az idomárt. Lottinak a derekát fogtam és nem engedtem el magam mellől. Megnéztem, hogy nincs e komolyabb baja, kérdeztem, de igazából nem féltettem őt, legalábbis Susayától. Ha nem én, úgy akkor ő repítette volna távolra a testét.
- Saru. Intézd Susayát. – nem szóltam felé többet, reméltem, hogy ennyi is elég, hogy beszéljen a majmával – Ö… - e hang másodpercekig tartott – Elnézést. - fordultam a két lányhoz és Askrhez – Azt hiszem, hogy Susaya bemutatkozott. – sóhajtottam - Mondanám, hogy ne féljetek tőle, de azt hiszem, hogy ez nem sokat érne most. Talán… majd… nem tudom. –ráztam fejem zavaromban, majd fordultam a fiú felé – Persze, megoldható. Sőt, kérlek is majd, ha van olyan felszerelésed, mi már nem kell, azt ad nekem és kiosztom, vagy majd ajánld fel a többieknek is, de csak ha tényleg nincs szükséged rá. – tartottam szünetet és idéztem fel a második kérdését – Céhküldetések majd lesznek idővel, de nem szeretném, hogy ott ismerkedjetek meg. A küldetések veszélyesek, így szeretnélek majd megismerni titeket előtte és hogy ti is ismerjétek meg egymást. Persze egyszerűbb küldetésekre összebeszélhettek, hogy együtt menjetek, de közös, nagy, céhküldetés még távolabb van egy kicsit.
Még mindig zavart voltam. E pár szó talán segített, miként válaszoltam, de továbbra se tudtam, hogy mit kéne tennem. Az aranyos Fuuko felé és Mao felé fordultam. Reméltem csak csupán, hogy nem ijesztette el őket az imént látottak.
- Nektek van kérdésetek?

Lotti bizonytalan ideig kimarad, kérlek igyekezzetek úgy lereagálni a történéseket, hogy neki ne legyen a folytatást nagyon befolyásoló része.

Miközben a kutyussal játszottam, a gazdájával is beszélgetésbe elegyedtem. Megengedte, hogy meglovagoljam a drága kis állatkát amibe a kutyus is beleegyezett. Szemeim felcsillantak és végül a témát lezáratlanul hagytuk ugyanis megkezdődött a találka. Mindenki helyet foglalt és a vezetőnk elmondott egy beszédet, bár sokkal inkább a mi véleményünket kérte, szépen sorban mentek a kérdések amiket meg is válaszolgatott. Közben Mao-chanra pillantottam aki hozzám hasonlóan egy szót sem szólt, de látszott rajta hogy kérdéseken gondolkozik és biztos vagyok benne hogy volt is neki csak nem tette fel. Közben a hatalmas majom pet rámászott a lánykára aki felsegített a földről, ebből azt szűrtem le hogy korábban már találkoztak, kicsit viccesen is festett. Még sosem láttam hozzá hasonló petet. Remélem egyszer Kau is lesz ilyen nagy, közben rápillantottam a petemre, és jobban átgondolva jobb így hogy picike. Könnyebb szállítani ha úgy adódik a helyzet. Miközben mindenki a majommal volt elfoglalva, én közelebb ültem Mao-chanhoz és megnyugtattam, mivel látszik rajta hogy ö is kicsit feszült. Közben a helyzet elrendeződni látszott és a kék hajú fiú ránk tekintett és megkérdezte, hogy van e kérdésünk. Én mindenre választ kaptam a többiek kérdéseiből, de abban már nem vagyok biztos hogy a mellettem ülő lány is. Közben azon törtem a fejem, hogy nekem is illene Taidana-kunhoz hasonlóan egy bemutatkozást megejtenem. Kicsit nehézkesen de felkeltem a székből, egy torokköszörüléssel indítva.
- Izé... Sziasztok... Fuuko vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket... - kicsit elgondolkodtam még mit is mondott a majmos fiú és az ö bemutatkozásához hasonlóan próbáltam az enyémet is összerakni.Majd ismét erőt vettem magamon és folytattam - Ö itt a társam Kau, nagyon engedelmes és megbízható partner - közben emeltem a magasba az oriásbékát. A bemutatkozásomat követően ismét meghajoltam, magam sem tudom miért, és helyet foglaltam.