KezdőlapAnatole emlékképei
1 / 1 oldal
Anatole emlékképei
by Anatole Saito Szomb. Jan. 19 2013, 12:27
Hétköznapok Anatlakban
Mostanában túl sok stressz ért, amitől feszülté váltam és nehezebben kezeltem a konfliktushelyzeteket. Mindig is megfontolt és béketűrő voltam, de mostanában egyre gyakrabban kapom fel a vizet egyetlen mondat miatt és kikelek magamból. Még ha rögtön finomítok is a számomra megengedhetetlen stílusomon, akkor is aggaszt, hogy ki tudnak hozni a sodromból... és ezt Vio is észrevette. Éppen ezért ma, a toborzót megelőző napon, szigorú pihenőnapot rendel el. Sőt, még arra is képes, hogy főzőcskézéssel próbálkozzon, mert tudja, hogy mennyire szeretem a hasamat. Állítása szerint a való életben eddig is sütött-főzött, de mint tudjuk, itt a pontok és a skillek uralják a tudományunkat. De ha ő megpróbálkozik a főzéssel, én elő fogom venni a gitáromat! Ha tapasztalatszerzés útján működik ez is, akkor ideje gyakorolnunk mindkettőnknek, ha más nem, hát a másikon tesztelve az eredményt.
Két hatalmas szatyor kajával érkezik meg az én szépségem, s ahogy betoppan a bérelt lakásom ajtaján, rögtön felpattanok a díványról, hogy kivehessem a kezéből a csomagokat. Ha tudtam volna, hogy ekkora teherrel érkezik, akkor elébe megyek cipekedni, de eszembe jut, hogy a lány erőpontja majdnem akkora, mint az enyém, így meg se kottyant neki ez a két táska. Ennyihez még súlyemelés jártasság sem kell. Wow, kezdek nagyon rendszerfüggően gondolkodni! Régebben még azt is alig hittem el, hogy nem érzünk fájdalmat és nincs szükség a fürdésre, most meg már pontok sokasága lebeg a szemem előtt. Olyan vagyok, mint Neo a Mátrixban O.O
Finom csókkal üdvözlöm kedvesemet, mosolyogva köszönöm meg a fáradozásait, majd segítek kipakolni az alapanyagokat. Ő azonban máris kihesseget a konyhából, ez ma az ő territóriuma. Egy "Igenis kisasszony!" felkiáltással meghajlok előtte, majd kisunnyogok. Aldo mindvégig a küszöbön ülve figyel bennünket, fejét oldalra biccenti, majd mikor megelégeli, hogy vele nem foglalkozunk, elnyávogja magát. Komfortosan közlekedik kettőnk között, Vio közelségét is elfogadta már. Ám a kis bitang felpattan az asztalra és elkezd szaglászni. Valami ínyérevalót talált! Próbálom elhessegetni és leszidni, de a kis hamis már meg is lóg egy szelet hússal. A nappaliban a dívány mellé bújva lát neki a falatozásnak, és mivel nem akarok cicanyálas ebédet, ezért ráhagyom. Viszont Vio bosszús, mert hozott kifejezetten cicanasit, ez a kis éhenkórász meg a mi kajánkat pusztítja. Úgy döntök, hogy jobban járok, ha inkább fogom a macskakaját és megpróbálom elvonni vele Aldo figyelmét a konyhától. Ledobom az eledelt a kis asztalra, majd lehuppanok. A macsek az utolsó falatokat gyűri be, addig nem molesztálom, amíg be nem fejezi, de közben azon agyalok, hogy hogyan is kaphatnám el. Támad egy ötletem, amit el is kezdek megvalósítani, amint cicamosdásba kezd. Halk neszezéssel, kígyóként csusszanok le, majd bevergődök a dívány alá. Úgy siklok és vonaglok, mint egy hamisíthatatlan kígyó és annyira beleélem magam a szerepembe, hogy még a nyelvemet is kidobom és sziszegek. Aldo szemei elkerekednek, mikor tekintetünk összetalálkozik, én pedig megrohamozom a szőrgolyót. Mivel kígyóként a kezeimet nem használhatom, ezért könnyű szerrel elmenekül, én meg beragadok a dívány alá. Új áldozatot kell keresnem magamnak!
Tartva a kígyómozgást, elsompolygok a konyhaajtóig és nyelvemet öltögetve próbálok szaglászni, és meglesni, hogy Vio hogy áll az ebéddel. Annyi csalást itt már megengedek magamnak, hogy talpra állok és úgy lopakodok a háta mögé. "Szépszégem, hogy áll a levesz?" - sziszegem a lány fülébe a kérdést, akit sikerül annyira megijesztenem, hogy eldobja a kezében lévő zöldségeket egy hangos sikítás közepette. Megpróbálom elkapni a röpülő alapanyagokat, de gyorsaságom még csak arra elég, hogy a felét szedhessem össze még röptében. Bocsánatkérően pillogok kedvesemre, mint egy ártatlan bárány, majd összeszedem az elguruló répákat, és a keze ügyébe visszateszem. Ő megcsapkodja a vállamat és újra kitessékel a konyhából és szigorúan megígérteti velem, hogy nem ijesztem meg többször. Ígéretet teszek - persze füllentek - majd elindulok kifelé. Mikor visszafordul a munkájához, még egyszer odasunnyogok mögé és egy csókot adok a nyakára. Ettől megenyhül, pedig tartottam tőle, hogy ismét ráhozom a frászt és belém vágja a nagy kést.
Visszatérve a nappaliba Aldo már kényelmesen elhelyezkedve, a díványon fekve vár. Most jött el az ideje, hogy én is gyakoroljak, így előkapom a gitáromat a szoba sarkában lévő állványról, majd hevenyész pengetésbe fogok. Lefogom az akkordokat, úgy ahogy azt tanultam, de valahogy mégsem állnak rá az ujjaim. Hiába próbálkozok, csak kellemetlen nyekergést és hamis dallamokat tudok kicsalni hangszeremből, pedig ezzel aztán igazán lehetne most csajozni. Kb. 10 perc után ráunok a dologra és konstatálom, hogy ideje egy zenei jártasságárust keresnem. Bízok benne, hogy Vio nagyobb sikerrel jár majd, mint én. Ami azt illeti, kellemes illatok kezdenek jönni a konyha felől, de most már a finisben tényleg nem akarom megzavarni, mert ezerrel koncentrál.
Így hát kénytelen vagyok ismét Aldot nyúzni, hogy ne unatkozzak. Bárgyún egymásra pillantunk, ő kérdőn nyávog egyet, aztán megérezheti a vesztét, mert már mocorogni kezd. Én ismét felveszem a kígyó pózt és köréje tekeredek, mint egy anakonda. Egyre kínosabban érzi magát szegény jószág, el se tudja képzelni, hogy gazdájába mégis mi ütött. Közben kezembe veszem a cicanasis tasakot és kiveszek belőle egy falatkát. "Nézd már, ennek egér alakja van! Milyen ötletes! Vagy lehet, hogy tényleg egérből van?" Hmm, a szaga alapján nem tűnik annak, habár életemben nem szagoltam még egeret. Aldonak valamiért nem tetszik ez az új nasi, így kénytelen vagyok próbálkozni, hogy elfogadja Vio ajándékát. Először csak a macska szeme előtt lebegtetem az egeret, majd jobbra-balra lifegtetem, de nem tanúsít túl nagy érdeklődést. "Nézd csak, nézd milyen fíííínom!" De ő undorodva elfordítja a fejét. Azt hiszem kénytelen leszek keményebben bedobni magam. "Nééézd, gazdi is szereti!" Majd próbálva palástolni az undoromat, számba veszem az egérkét. Szerencsémre ez tényleg nasi és bevallom, az íze valóban nem is olyan rossz. Nem tudom Aldo miért ellenkezik ennyire. Már jóllakott volna azzal a szelet hússal? Kényes kis dög, akkor is megeszed! Újabb egérkét veszek elő a tasakból és elhúzom a macska orra előtt. Ennek tuti más lehet az ízesítése, mert az én kis szőrgolyóm úgy rabol rá, mint aki már egy hete nem evett. Elégedetten megsimogatom, mikor Vio hangját hallom a konyha felől: "Kész az ebéd, asztalhoz!" Aldo elterül a díványon, én pedig izgatottan indulok a konyhába, hogy teszteljem, a szépségem ügyesebb volt-e ma nálam...
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:46
Márc. 18, 2013 12:10 pm
Kota nem gyengén hatásvadász belépőjén most aztán igazán nem bosszankodom, áltatott itt a nagyfiú a savanyú dumájával, holott ő is nagy tűzijátékkal és partival készült. Mindenki teszi a dolgát az eltervezettek szerint, s bár a boss egyre keményebbeket zúz Sir Lewisra, a lovag rendületlenül állja a támadásokat. Igen, még többet kell pakolnom életre, hogy a céhem tagjait megvédhessem, pajzsként óvhassam őket. Olyan sziklaszilárd akarok lenni, mint az Igazság Ligájának vezére!
Arra leszek figyelmes a harc hevében, hogy fénysugár száll föl a terem mennyezete felé, majd egyik ága egyenesen belém csap. Fogalmam sincs mi lehet ez, de bizonyára nem a boss speciális támadása, mert a fénycsóva mögülem jött és az életpontom sem csappant meg. Ekkor hallom a jól ismert vékony női hangot: "Switch Ren". Hátrapillantok Mirikára, s önzetlenségét egy olyan tekintettel és mosollyal viszonzom, amelybe mérhetetlenül sok hálát és büszkeséget sűrítettem. Mirika visszatért! Regi újabb támadásai láttán bizonyos vagyok benne, hogy a boss lassan kileheli a lelkét, s ahogy terveztem, az item a hátsó szekcióba kerülhet. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy még azelőtt kell kivégezni a szintfőnököt, mielőtt Lewist le kellene váltani. Nem akarom kockáztatni az életét.
Ám ekkor valami olyasmi történik, amire senki sem számított! A boss úgy válik kámforrá előttünk, hogy még pislogni sincs időnk, s megjelenik egy másik boss, egy másik csapattal. Egy kardforgató épp lecsapni készül, végigszántja a fenevad testét, amely megfeszülni látszik, majd pixeljeire robban. Győztünk! Győztek. Nem tudom ki ez a figura, aki megadta a kegyelemdöfést, de vagy hatalmas mázlista, vagy zseniális harcos. Hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, s bár nem az én vezetésem alatt álló csapat nyert, ez csöppet sem érdekel. A győzelmen van a hangsúly, lényegtelen ki hódította el az itemet, a fő, hogy egy újabb szint nyílik meg előttünk, s egy újabb lépéssel vagyunk közelebb a kijutásunkhoz. Megkönnyebbültséggel tölt el az az érzés is, hogy a kialakított taktikám helyesnek bizonyult, s hogy a szervezői post adta teher is lekerül a vállamról. Az biztos, hogy a 10. szint elérésig nem akarom újra megtapasztalni ezt. Még mielőtt csatlakoznánk a másik csapathoz, akik ki tudja honnan keveredtek ide és miként szerveződtek, az enyéim felé fordulok, s elsőként lepacsizok Rennel.
- Mérhetetlenül büszke vagyok rátok, iszonyat jó volt az összmunka emberek! - Itt egyértelműen Mirikára pillantok -Ne csüggedjetek, hogy nem a miénk a győzelem, a fő, hogy nyitva áll előttünk a 6. szint. Amondó vagyok kukkantsuk meg a másik társasággal együtt, hátha akad arrafelé egy fogadó ünneplésre. - Nem lennék meglepve, ha egyesek eddigre már sarkon fordultak volna, s nem tartanak velünk, de az én arcomon rendületlenül ott pihen az örömittas mosoly. Visszafordulok, s egyenesen megindulok a másik csapat felé. Ahogy közeledek, úgy tisztul a kép, s hatalmas meglepetésemre találkozok szembe az ébenfekete hajjal és azzal a gyönyörű zöld szempárral. Megállok előtte és csípőre teszem a kezem, mímelt durcázással az arcomon.
- Te kis vadmacska, itt sunnyogsz a hátam mögött! Mondhattad volna, hogy a boss vérére szomjazol, s akkor némi győzködés és zsarolás árán magammal hoztalak volna. Ezek az állandó meglepetések, kiszámíthatatlan vagy, ugye tudod? - Majd elvigyorodok és megölelem Violetát, örömömben még fel is kapom és kicsit megpörgetem. Csilingelő nevetésem elárulja, csöppet sem haragszom rá, épp ellenkezőleg, büszkeséggel tölt el, hogy részese lehetett a győzelemnek. Immáron kedvesem kezét fogva fordulok a többiekhez, s egyre több ismerős arcot vélek felfedezni.
- Allen! Végre a fronton, beteljesült a kívánságod! Peter! Üdv cimbora, gratulálok nektek! Ai-chan, te is itt vagy. Hát igen, egy jó tank mindig elkél. Tényleg, őszinte gratulációm srácok. - Elengedem Vio kezét, mert olyasvalakit pillantok meg, aki mellett nem mehetek el szó nélkül. Ahogy lépkedek a férfi felé, egy másiknak is odabiccentek - Mr. Everett - köszöntöm kurtán, nála ennyi is tökéletesen elég, majd elérve megállapodok Mr. Kocka előtt.
- Tudtam, hogy a szíved visszahúz a frontra, s ha nem tévedek, te szervezted ezt a másik csapatot. Örülök, hogy visszatértél Ranmaru. - Jóleső mosolyt intéztem felé is, majd kezemet nyújtottam ismét Violetának, hogy együtt fedezhessük fel a teleport kapun túli 6. szintet, bízva abban, hogy a többiek is követnek bennünket.
Az 5. boss végjátéka
Kota nem gyengén hatásvadász belépőjén most aztán igazán nem bosszankodom, áltatott itt a nagyfiú a savanyú dumájával, holott ő is nagy tűzijátékkal és partival készült. Mindenki teszi a dolgát az eltervezettek szerint, s bár a boss egyre keményebbeket zúz Sir Lewisra, a lovag rendületlenül állja a támadásokat. Igen, még többet kell pakolnom életre, hogy a céhem tagjait megvédhessem, pajzsként óvhassam őket. Olyan sziklaszilárd akarok lenni, mint az Igazság Ligájának vezére!
Arra leszek figyelmes a harc hevében, hogy fénysugár száll föl a terem mennyezete felé, majd egyik ága egyenesen belém csap. Fogalmam sincs mi lehet ez, de bizonyára nem a boss speciális támadása, mert a fénycsóva mögülem jött és az életpontom sem csappant meg. Ekkor hallom a jól ismert vékony női hangot: "Switch Ren". Hátrapillantok Mirikára, s önzetlenségét egy olyan tekintettel és mosollyal viszonzom, amelybe mérhetetlenül sok hálát és büszkeséget sűrítettem. Mirika visszatért! Regi újabb támadásai láttán bizonyos vagyok benne, hogy a boss lassan kileheli a lelkét, s ahogy terveztem, az item a hátsó szekcióba kerülhet. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy még azelőtt kell kivégezni a szintfőnököt, mielőtt Lewist le kellene váltani. Nem akarom kockáztatni az életét.
Ám ekkor valami olyasmi történik, amire senki sem számított! A boss úgy válik kámforrá előttünk, hogy még pislogni sincs időnk, s megjelenik egy másik boss, egy másik csapattal. Egy kardforgató épp lecsapni készül, végigszántja a fenevad testét, amely megfeszülni látszik, majd pixeljeire robban. Győztünk! Győztek. Nem tudom ki ez a figura, aki megadta a kegyelemdöfést, de vagy hatalmas mázlista, vagy zseniális harcos. Hatalmas megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, s bár nem az én vezetésem alatt álló csapat nyert, ez csöppet sem érdekel. A győzelmen van a hangsúly, lényegtelen ki hódította el az itemet, a fő, hogy egy újabb szint nyílik meg előttünk, s egy újabb lépéssel vagyunk közelebb a kijutásunkhoz. Megkönnyebbültséggel tölt el az az érzés is, hogy a kialakított taktikám helyesnek bizonyult, s hogy a szervezői post adta teher is lekerül a vállamról. Az biztos, hogy a 10. szint elérésig nem akarom újra megtapasztalni ezt. Még mielőtt csatlakoznánk a másik csapathoz, akik ki tudja honnan keveredtek ide és miként szerveződtek, az enyéim felé fordulok, s elsőként lepacsizok Rennel.
- Mérhetetlenül büszke vagyok rátok, iszonyat jó volt az összmunka emberek! - Itt egyértelműen Mirikára pillantok -Ne csüggedjetek, hogy nem a miénk a győzelem, a fő, hogy nyitva áll előttünk a 6. szint. Amondó vagyok kukkantsuk meg a másik társasággal együtt, hátha akad arrafelé egy fogadó ünneplésre. - Nem lennék meglepve, ha egyesek eddigre már sarkon fordultak volna, s nem tartanak velünk, de az én arcomon rendületlenül ott pihen az örömittas mosoly. Visszafordulok, s egyenesen megindulok a másik csapat felé. Ahogy közeledek, úgy tisztul a kép, s hatalmas meglepetésemre találkozok szembe az ébenfekete hajjal és azzal a gyönyörű zöld szempárral. Megállok előtte és csípőre teszem a kezem, mímelt durcázással az arcomon.
- Te kis vadmacska, itt sunnyogsz a hátam mögött! Mondhattad volna, hogy a boss vérére szomjazol, s akkor némi győzködés és zsarolás árán magammal hoztalak volna. Ezek az állandó meglepetések, kiszámíthatatlan vagy, ugye tudod? - Majd elvigyorodok és megölelem Violetát, örömömben még fel is kapom és kicsit megpörgetem. Csilingelő nevetésem elárulja, csöppet sem haragszom rá, épp ellenkezőleg, büszkeséggel tölt el, hogy részese lehetett a győzelemnek. Immáron kedvesem kezét fogva fordulok a többiekhez, s egyre több ismerős arcot vélek felfedezni.
- Allen! Végre a fronton, beteljesült a kívánságod! Peter! Üdv cimbora, gratulálok nektek! Ai-chan, te is itt vagy. Hát igen, egy jó tank mindig elkél. Tényleg, őszinte gratulációm srácok. - Elengedem Vio kezét, mert olyasvalakit pillantok meg, aki mellett nem mehetek el szó nélkül. Ahogy lépkedek a férfi felé, egy másiknak is odabiccentek - Mr. Everett - köszöntöm kurtán, nála ennyi is tökéletesen elég, majd elérve megállapodok Mr. Kocka előtt.
- Tudtam, hogy a szíved visszahúz a frontra, s ha nem tévedek, te szervezted ezt a másik csapatot. Örülök, hogy visszatértél Ranmaru. - Jóleső mosolyt intéztem felé is, majd kezemet nyújtottam ismét Violetának, hogy együtt fedezhessük fel a teleport kapun túli 6. szintet, bízva abban, hogy a többiek is követnek bennünket.
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:49
Máj. 01, 2013 1:35 pm
Legenda születik
Az OFF folytatása
Hol van Violeta?
Már rég visszaérkezett mindenki a valóságból, s én nem látom sehol sem a kedvesem. Elkezdek a téren össze-vissza járkálni, tekintetemmel, keresem, kutatom, merre lehet. Kérdezgetem a körülöttem lévőket, már akiket ismerek, de mindannyian a maguk gondjával vannak elfoglalva. Meglepően sokan tértünk vissza, azt hittem kihalt lesz egész Aincrad. Igazság szerint őrültek voltunk mind, egytől egyig, hogy nem éltünk a kint maradás lehetőségével. Ami a legjobban frusztrál, hogy nem tudok kire támaszkodni. Térnek vissza mások is, de az egyetlen igaz támogatóm nincs közöttünk. Kint maradt. Ő döntött helyesen. Bele kell nyugodnom. Miatta is tértem vissza, hogy együtt véghez vihessük azt, amit elterveztünk. Ám ő ebben már nem tud a partnerem lenni, s ezért nem neheztelhetek rá. Balga voltam, mikor azt gondoltam, lehetséges, hogy itt viszont találkozunk. Hiszen odakint is megkereshettük volna egymást, de én tulok ragaszkodtam ehhez az őrült játékhoz, mely a végzetemmé vált.
Futni kezdek. El innen. El, egyenesen a semmibe. Önző módon nem bírom nézni, ahogy mások egymásra találnak, míg az én lelkembe üresség költözött. Nem érzem magam kellően gyorsnak, s ekkor döbbenek rá, hogy nincs a gyorstalpalóm a lábamon. Inventorymból előhívom hű társamat, majd magasabb fokozatra kapcsolva addig futok, amíg el nem érem a Kezdetek erdejét és bele nem botlok az első mobba. Felelőtlen, gyenge jószágok, sorra szakadnak szét puszta öklöm sújtásától, testemet pedig elégedettség és pillanatnyi megnyugvás járja át. Nem vagyok gyenge, nem vagyok ágyhoz kötve, s nem érzek fájdalmat, elcsigázottságot vagy félelmet. Egyszerűen csak buldózerként pusztítok el mindent, ami az utamba áll. S mindeközben minden lelki fájdalmamat kiüvöltöm a semmibe, hisz itt már nem kell türtőztetnem magam, nem kell elfojtanom az érzéseim mások előtt.
Esteledik, s már nincs meg a pillanatnyi elégedettség sem. Órákon át vadásztam, mint egy feldúlt fenevad, de ezek a csenevész első szintű mobok képtelenek csillapítani a keserűségemet. Ismét a főtéren járok, de semmi nyomát nem látom annak, hogy Violeta azóta mégis visszaérkezett volna. Egyetlen reményem, hogy velem ellentétben ő a Limenben tért magához. Nem logikus, talán ezért sem gondoltam még erre a lehetőségre. S sajnos nem tévedtem. Hiába járom végig az Artes ház minden szegletét Violeta nevét kiáltozva, válasz nem érkezik. Elveszettnek érzem magam, s gondterhelten heveredek le a díványra. Olyannyira kimerített az állandó feszültség és a mobok gyilkolása, hogy szinte azonnal elalszom, ahogy fejem párnát ér. Abban a reményben hunyom le a szemem, hogy mindez, mi velem történt, talán csak álom volt, s mikor ismét magamhoz térek, kedvesem újra mellettem lesz.
Szörnyű rémálmok gyötörnek, mintha emlékképeket idéznék föl, olyan tisztán látom a jelenetet, amint a 6. boss termében egy óriáspók pixeljeire tépi Violetát. Utolsó képem, hogy fékevesztetten üvöltök, végül a saját kiabálásom ébreszt fel. Kénytelen vagyok olyat tenni ébredés után, ami félévente egyszer történik meg: alkoholhoz nyúlok, hogy csillapítsam a keserűségem. Már az első legurított pohárka után érzem, hogy ez az ötlet a lehető legnagyobb botorság volt, de már késő. Azonnal kezd a fejembe szállni. Kimegyek a fürdőbe és hideg vízzel igyekszem megmosni az arcom, s ezzel egyúttal lehűteni magamat. Nedves kézzel hátrasimítom a hajamat, hogy ne lógjon a szemembe. Mikor a tükörbe nézek, mintha apámat látnám fiatalabb kiadásban. Persze szemüveg és szakáll nélkül. A munkától megfáradt arcára emlékeztet most a sajátom. Lehet csak azért látom bele a tükörképbe az egészet, mert még nagyon friss az élmény. A találkozásunk. Odakint. Leírhatatlan érzés volt őt újra látni, amit pedig értem tett, az lenyűgözött. Nehezen találtam meg vele a közös nevezőt az állandó megfelelési törekvéseim miatt, de most szívesen magam mellett tudnám. Apámra akarok hasonlítani. Olyan erős akarok lenni testben és lélekben is, mint ő! Tenyeremre pillantok, amivel pár órája még az Apámét fogtam. Odakint talán ő még el sem engedett. A tükörbe visszapillantva ismét beletúrok a hajamba, kicsit összébb borzolom. Végigsimítva az államon, valamit nagyon hiányolok. A borostámat. Eddig nem zavart, megspóroltam a borotválkozás cécóját, de most valamiért nagyon hiányát érzem. Lehívom a menümet és babrálni kezdek benne. Láttam már másokat is, akik megváltoztatták a fizimiskájukat, legalább is az élénk színű hajak erről árulkodnak. Váltásra van most szükségem nekem is. Bár lehet csak az alkohol mozgatja az ujjamat. Csakhamar megtalálom a megfelelő beállításokat, s némi hezitálás után kevésbé vörös színárnyalatot kölcsönzök a hajamnak és apáméra hasonlító szakállat is igényelek magamnak. Félve nézek ismét a tükörbe, de elégedett vagyok a látvánnyal. Végre nem egy kölyök néz rám vissza. Ezután viszont kissé megszédülök, az alkohol dolgozik a szervezetemben, így kénytelen vagyok visszatámolyogni és valami józanítót szürcsölni.
Ahogy elfekszem a díványon és kortyolgatok, folyamatosan cikáznak a gondolatok a fejemben. Mit tenne most Apám? Hogyan oldaná meg ezt a szituációt? Nincs második esély kijutni, tuti nem lesz több szerverleállás. Az az őrült Kayaba nem engedheti meg magának, hogy még több figurát veszítsen el a játékából. Egyetlen módja van annak, hogy Violetát újra láthassam, ha még jobban megerősödöm és kiviszem a játékot. De vajon megvár odakint? Lehet évekbe telik, mire kijutok. Addigra talán el is felejti, ami köztünk volt. Sosem mondtam neki, hogy szeretem. Balga módon képtelen voltam kimondani azt a szót, melyet tőle hallottam, de én férfiúi büszkeségből nem ejtettem ki. Tudta ő is, hogy mit érzek iránta, de akkor is mondanom kellett volna. És mondani is akarom, ha újra viszont látom! Ehhez viszont ki kell jutnom!
Azonban még mindig gyenge vagyok... Hiába tartozom a legerősebb játékosok közé, az erőm többször cserbenhagyott. Gyenge voltam a hasonmás alatt is, képtelen voltam azt a kis termetű lányt is felemelni. Vajon ha még több erőpontom lenne, vagy súlyemelés kettőm, akkor sikerült volna? A 6. boss harc során is bebizonyosodott, hogy van még hova fejlődnöm. Még pontosabb ütések kellenek, még nagyobb erőbedobással. Hatékonyabban kell részt vennem a harcokban. Egy buldózer akarok lenni, aki átgázol mindenen, anélkül, hogy az életét féltené. Minél előbb kivisszük a szinteket, annál előbb láthatom viszont odakint a szerelmem. S Vionak egy férfi kell, nem egy picsogó kölyök, aki nem képes oltalmazni őt. Ironikus, hogy pont egy játék kell ahhoz, hogy férfivé válhassak... A küllemváltás azonban nem elegendő, belül is változnom kell. Tekintetem össze-vissza cikázik a szobában, képtelen vagyok zaklatottságomban egy pontra koncentrálni. S ekkor tekintetem megakad valamin, amiről teljesen megfeledkeztem ezidáig.
A kandalló felett ott pihen a legújabb ereklyém, Baran pörölye. Nagyképűségből, gyűjtői passzióból, hobbimnak hódolva vettem meg, hogy ha már nem én vezettem diadalra a csapatot a boss ellen, legalább az item kerüljön ide trófeaként. Legyezgeti a férfiúi hiúságomat. Azonban ha már másnak nem kellett, miért ne függhetne a kandallóm felett? De miért is hagynám ott porosodni? 12 erőpontot ad, evégett pazarlás kihasználatlanul hagyni. Nekem pedig pont, hogy erőpontokra van szükségem. Egyetlen dolog a bökkenő: visszafordíthatatlan lépésre kellene elszánnom magam, mégpedig a kasztváltásra. Mindig is hangoztattam, mikor mások váltottak, hogy az elején kellett volna jól dönteni, nem pedig utólag módosítgatni. Egyetlen jártasságomat sem cseréltem le, mert bíztam a saját jól átgondolt döntéseimben. S még most is tartom, hogy a lehető legjobb kasztot választottam kezdő létemre is a játék elején. Nehéz szívvel válnék meg a kasztomtól, de több dolog is logikusan a váltás mellett szól, csak ebbe eddig még sosem gondoltam bele. Kezdve a harcművész tornával, amelynél maximálisan biztos voltam abban, hogy enyém lesz a trófea. Ezzel szemben a bírák nálam jobbnak találtak egy vadbarmot. Elfogadtam, hisz nem tehettem mást. A harcművészi imidzsem először szenvedett csorbát, mégpedig nem gyengén. De talpra álltam, próbáltam nem tudomást venni az egészről. De bennem maradt ez a kudarcélmény. Aztán a közelmúltban a legendás fegyver felbukkanása ismét felkavart. Esélyem sem volt megszerezni, pedig Aincrad leggazdagabb embere vagyok, a pénzem és a kapcsolataim viszont nem értek semmit. Túlléptem ezen is, pedig úgy éreztem a fegyvert egyenesen nekem találták ki, mintha csak én álmodtam volna meg magamnak. Aztán újra felszakadtak a hegek, épp, amikor megbékéltem volna azzal, hogy más birtokolja a legendást. Fortuna kegyelmében bízva újabb esély kínálkozott a fegyver megszerzésére. Azonban most először pártolt el igazán tőlem a szerencse nagyasszonya. Kudarc. Ismét kudarc. Legalább Violeta megszerezhette volna. Nem a birtoklás végett, vagy hogy ne lehessen másé, nem sajnálom senkitől, csak tudom, hogy a mi kezünkben arannyá vált volna, hisz mi ketten vagyunk a legjobb harcművészek. Voltunk. Azok voltunk valaha?
Igazság szerint a pontozásom sem éppen olyan kecses, mint ahogy egy harcművészhez illene. Inkább kívánok magamra úgy tekinteni, mint egy buldózerre, minthogy olyan ügyeskedő puskalábúra, aki elegánsan szlalomozik az ellenség sorai között. Igen, az is jól állna nekem, eredetileg olyanra is terveztem a fejlesztésemet, de a King elleni párbaj mindent megváltoztatott. Az ellen a monstrum ellen nyikhajnak éreztem magam, s soha többé nem akarom átélni milyen érzés az, amikor nálam nagyobbak elvernek, amikor gyengébb vagyok a másiknál és úgy zúznak össze, mint egy fogpiszkálót. Éppen ezért kezdtem el tudatosan fejleszteni az életemet és az erőmet. Ez pedig sokkal inkább közel áll a harcos pontozáshoz, mintsem a harcművészhez.
Feltápászkodom a díványról, mostanra kezdek kijózanodni, amit tompa fejfájás is jelezni kezd. Szörnyű belegondolni, hogy az alkohol lesz az, aminél sosem lehetek erősebb. De másnál igen, s erre itt a lehetőség előttem. Odasétálok a kandallóhoz, majd leemelem a piedesztáljáról Baran fegyverét. A súlya elképesztő, súlyemelés jártasságomat kell bevetnem, hogy kényelmesen tartani tudjam. Lenyűgöző fegyver, mely igazán jól szolgálná a gazdáját. Csakhogy nincs gazdája. Jobban mondva van. Én. Hehe, a minotaurusz sisak mellé milyen jól állna ez a veszett nagy pöröly.
Újra és újra végiggondolom az iménti agyszüleményeimet, s az érvek sora azt igazolja, hogy a fejlődésemhez valóban váltásra van szükség. S az életem is olyan szakaszába ért, amin ez a vérfrissítés talán könnyebben átsegít. Végigsimítok az államon, jólesően megdörzsölöm a szakállam. A mai nap során most először érzem azt, hogy felcsillant előttem egy reménysugár. Amivel túlléphetek minden kudarcon és megpróbáltatáson. Ami ahhoz vezet, hogy nagyobb harcossá válhassak, mint valaha, s aminek révén újra a kedvesemmel lehetek. Nincs szükség legendás fegyverre, én magam leszek a legendás harcos!
Hol van Violeta?
Már rég visszaérkezett mindenki a valóságból, s én nem látom sehol sem a kedvesem. Elkezdek a téren össze-vissza járkálni, tekintetemmel, keresem, kutatom, merre lehet. Kérdezgetem a körülöttem lévőket, már akiket ismerek, de mindannyian a maguk gondjával vannak elfoglalva. Meglepően sokan tértünk vissza, azt hittem kihalt lesz egész Aincrad. Igazság szerint őrültek voltunk mind, egytől egyig, hogy nem éltünk a kint maradás lehetőségével. Ami a legjobban frusztrál, hogy nem tudok kire támaszkodni. Térnek vissza mások is, de az egyetlen igaz támogatóm nincs közöttünk. Kint maradt. Ő döntött helyesen. Bele kell nyugodnom. Miatta is tértem vissza, hogy együtt véghez vihessük azt, amit elterveztünk. Ám ő ebben már nem tud a partnerem lenni, s ezért nem neheztelhetek rá. Balga voltam, mikor azt gondoltam, lehetséges, hogy itt viszont találkozunk. Hiszen odakint is megkereshettük volna egymást, de én tulok ragaszkodtam ehhez az őrült játékhoz, mely a végzetemmé vált.
Futni kezdek. El innen. El, egyenesen a semmibe. Önző módon nem bírom nézni, ahogy mások egymásra találnak, míg az én lelkembe üresség költözött. Nem érzem magam kellően gyorsnak, s ekkor döbbenek rá, hogy nincs a gyorstalpalóm a lábamon. Inventorymból előhívom hű társamat, majd magasabb fokozatra kapcsolva addig futok, amíg el nem érem a Kezdetek erdejét és bele nem botlok az első mobba. Felelőtlen, gyenge jószágok, sorra szakadnak szét puszta öklöm sújtásától, testemet pedig elégedettség és pillanatnyi megnyugvás járja át. Nem vagyok gyenge, nem vagyok ágyhoz kötve, s nem érzek fájdalmat, elcsigázottságot vagy félelmet. Egyszerűen csak buldózerként pusztítok el mindent, ami az utamba áll. S mindeközben minden lelki fájdalmamat kiüvöltöm a semmibe, hisz itt már nem kell türtőztetnem magam, nem kell elfojtanom az érzéseim mások előtt.
Esteledik, s már nincs meg a pillanatnyi elégedettség sem. Órákon át vadásztam, mint egy feldúlt fenevad, de ezek a csenevész első szintű mobok képtelenek csillapítani a keserűségemet. Ismét a főtéren járok, de semmi nyomát nem látom annak, hogy Violeta azóta mégis visszaérkezett volna. Egyetlen reményem, hogy velem ellentétben ő a Limenben tért magához. Nem logikus, talán ezért sem gondoltam még erre a lehetőségre. S sajnos nem tévedtem. Hiába járom végig az Artes ház minden szegletét Violeta nevét kiáltozva, válasz nem érkezik. Elveszettnek érzem magam, s gondterhelten heveredek le a díványra. Olyannyira kimerített az állandó feszültség és a mobok gyilkolása, hogy szinte azonnal elalszom, ahogy fejem párnát ér. Abban a reményben hunyom le a szemem, hogy mindez, mi velem történt, talán csak álom volt, s mikor ismét magamhoz térek, kedvesem újra mellettem lesz.
Szörnyű rémálmok gyötörnek, mintha emlékképeket idéznék föl, olyan tisztán látom a jelenetet, amint a 6. boss termében egy óriáspók pixeljeire tépi Violetát. Utolsó képem, hogy fékevesztetten üvöltök, végül a saját kiabálásom ébreszt fel. Kénytelen vagyok olyat tenni ébredés után, ami félévente egyszer történik meg: alkoholhoz nyúlok, hogy csillapítsam a keserűségem. Már az első legurított pohárka után érzem, hogy ez az ötlet a lehető legnagyobb botorság volt, de már késő. Azonnal kezd a fejembe szállni. Kimegyek a fürdőbe és hideg vízzel igyekszem megmosni az arcom, s ezzel egyúttal lehűteni magamat. Nedves kézzel hátrasimítom a hajamat, hogy ne lógjon a szemembe. Mikor a tükörbe nézek, mintha apámat látnám fiatalabb kiadásban. Persze szemüveg és szakáll nélkül. A munkától megfáradt arcára emlékeztet most a sajátom. Lehet csak azért látom bele a tükörképbe az egészet, mert még nagyon friss az élmény. A találkozásunk. Odakint. Leírhatatlan érzés volt őt újra látni, amit pedig értem tett, az lenyűgözött. Nehezen találtam meg vele a közös nevezőt az állandó megfelelési törekvéseim miatt, de most szívesen magam mellett tudnám. Apámra akarok hasonlítani. Olyan erős akarok lenni testben és lélekben is, mint ő! Tenyeremre pillantok, amivel pár órája még az Apámét fogtam. Odakint talán ő még el sem engedett. A tükörbe visszapillantva ismét beletúrok a hajamba, kicsit összébb borzolom. Végigsimítva az államon, valamit nagyon hiányolok. A borostámat. Eddig nem zavart, megspóroltam a borotválkozás cécóját, de most valamiért nagyon hiányát érzem. Lehívom a menümet és babrálni kezdek benne. Láttam már másokat is, akik megváltoztatták a fizimiskájukat, legalább is az élénk színű hajak erről árulkodnak. Váltásra van most szükségem nekem is. Bár lehet csak az alkohol mozgatja az ujjamat. Csakhamar megtalálom a megfelelő beállításokat, s némi hezitálás után kevésbé vörös színárnyalatot kölcsönzök a hajamnak és apáméra hasonlító szakállat is igényelek magamnak. Félve nézek ismét a tükörbe, de elégedett vagyok a látvánnyal. Végre nem egy kölyök néz rám vissza. Ezután viszont kissé megszédülök, az alkohol dolgozik a szervezetemben, így kénytelen vagyok visszatámolyogni és valami józanítót szürcsölni.
Ahogy elfekszem a díványon és kortyolgatok, folyamatosan cikáznak a gondolatok a fejemben. Mit tenne most Apám? Hogyan oldaná meg ezt a szituációt? Nincs második esély kijutni, tuti nem lesz több szerverleállás. Az az őrült Kayaba nem engedheti meg magának, hogy még több figurát veszítsen el a játékából. Egyetlen módja van annak, hogy Violetát újra láthassam, ha még jobban megerősödöm és kiviszem a játékot. De vajon megvár odakint? Lehet évekbe telik, mire kijutok. Addigra talán el is felejti, ami köztünk volt. Sosem mondtam neki, hogy szeretem. Balga módon képtelen voltam kimondani azt a szót, melyet tőle hallottam, de én férfiúi büszkeségből nem ejtettem ki. Tudta ő is, hogy mit érzek iránta, de akkor is mondanom kellett volna. És mondani is akarom, ha újra viszont látom! Ehhez viszont ki kell jutnom!
Azonban még mindig gyenge vagyok... Hiába tartozom a legerősebb játékosok közé, az erőm többször cserbenhagyott. Gyenge voltam a hasonmás alatt is, képtelen voltam azt a kis termetű lányt is felemelni. Vajon ha még több erőpontom lenne, vagy súlyemelés kettőm, akkor sikerült volna? A 6. boss harc során is bebizonyosodott, hogy van még hova fejlődnöm. Még pontosabb ütések kellenek, még nagyobb erőbedobással. Hatékonyabban kell részt vennem a harcokban. Egy buldózer akarok lenni, aki átgázol mindenen, anélkül, hogy az életét féltené. Minél előbb kivisszük a szinteket, annál előbb láthatom viszont odakint a szerelmem. S Vionak egy férfi kell, nem egy picsogó kölyök, aki nem képes oltalmazni őt. Ironikus, hogy pont egy játék kell ahhoz, hogy férfivé válhassak... A küllemváltás azonban nem elegendő, belül is változnom kell. Tekintetem össze-vissza cikázik a szobában, képtelen vagyok zaklatottságomban egy pontra koncentrálni. S ekkor tekintetem megakad valamin, amiről teljesen megfeledkeztem ezidáig.
A kandalló felett ott pihen a legújabb ereklyém, Baran pörölye. Nagyképűségből, gyűjtői passzióból, hobbimnak hódolva vettem meg, hogy ha már nem én vezettem diadalra a csapatot a boss ellen, legalább az item kerüljön ide trófeaként. Legyezgeti a férfiúi hiúságomat. Azonban ha már másnak nem kellett, miért ne függhetne a kandallóm felett? De miért is hagynám ott porosodni? 12 erőpontot ad, evégett pazarlás kihasználatlanul hagyni. Nekem pedig pont, hogy erőpontokra van szükségem. Egyetlen dolog a bökkenő: visszafordíthatatlan lépésre kellene elszánnom magam, mégpedig a kasztváltásra. Mindig is hangoztattam, mikor mások váltottak, hogy az elején kellett volna jól dönteni, nem pedig utólag módosítgatni. Egyetlen jártasságomat sem cseréltem le, mert bíztam a saját jól átgondolt döntéseimben. S még most is tartom, hogy a lehető legjobb kasztot választottam kezdő létemre is a játék elején. Nehéz szívvel válnék meg a kasztomtól, de több dolog is logikusan a váltás mellett szól, csak ebbe eddig még sosem gondoltam bele. Kezdve a harcművész tornával, amelynél maximálisan biztos voltam abban, hogy enyém lesz a trófea. Ezzel szemben a bírák nálam jobbnak találtak egy vadbarmot. Elfogadtam, hisz nem tehettem mást. A harcművészi imidzsem először szenvedett csorbát, mégpedig nem gyengén. De talpra álltam, próbáltam nem tudomást venni az egészről. De bennem maradt ez a kudarcélmény. Aztán a közelmúltban a legendás fegyver felbukkanása ismét felkavart. Esélyem sem volt megszerezni, pedig Aincrad leggazdagabb embere vagyok, a pénzem és a kapcsolataim viszont nem értek semmit. Túlléptem ezen is, pedig úgy éreztem a fegyvert egyenesen nekem találták ki, mintha csak én álmodtam volna meg magamnak. Aztán újra felszakadtak a hegek, épp, amikor megbékéltem volna azzal, hogy más birtokolja a legendást. Fortuna kegyelmében bízva újabb esély kínálkozott a fegyver megszerzésére. Azonban most először pártolt el igazán tőlem a szerencse nagyasszonya. Kudarc. Ismét kudarc. Legalább Violeta megszerezhette volna. Nem a birtoklás végett, vagy hogy ne lehessen másé, nem sajnálom senkitől, csak tudom, hogy a mi kezünkben arannyá vált volna, hisz mi ketten vagyunk a legjobb harcművészek. Voltunk. Azok voltunk valaha?
Igazság szerint a pontozásom sem éppen olyan kecses, mint ahogy egy harcművészhez illene. Inkább kívánok magamra úgy tekinteni, mint egy buldózerre, minthogy olyan ügyeskedő puskalábúra, aki elegánsan szlalomozik az ellenség sorai között. Igen, az is jól állna nekem, eredetileg olyanra is terveztem a fejlesztésemet, de a King elleni párbaj mindent megváltoztatott. Az ellen a monstrum ellen nyikhajnak éreztem magam, s soha többé nem akarom átélni milyen érzés az, amikor nálam nagyobbak elvernek, amikor gyengébb vagyok a másiknál és úgy zúznak össze, mint egy fogpiszkálót. Éppen ezért kezdtem el tudatosan fejleszteni az életemet és az erőmet. Ez pedig sokkal inkább közel áll a harcos pontozáshoz, mintsem a harcművészhez.
Feltápászkodom a díványról, mostanra kezdek kijózanodni, amit tompa fejfájás is jelezni kezd. Szörnyű belegondolni, hogy az alkohol lesz az, aminél sosem lehetek erősebb. De másnál igen, s erre itt a lehetőség előttem. Odasétálok a kandallóhoz, majd leemelem a piedesztáljáról Baran fegyverét. A súlya elképesztő, súlyemelés jártasságomat kell bevetnem, hogy kényelmesen tartani tudjam. Lenyűgöző fegyver, mely igazán jól szolgálná a gazdáját. Csakhogy nincs gazdája. Jobban mondva van. Én. Hehe, a minotaurusz sisak mellé milyen jól állna ez a veszett nagy pöröly.
Újra és újra végiggondolom az iménti agyszüleményeimet, s az érvek sora azt igazolja, hogy a fejlődésemhez valóban váltásra van szükség. S az életem is olyan szakaszába ért, amin ez a vérfrissítés talán könnyebben átsegít. Végigsimítok az államon, jólesően megdörzsölöm a szakállam. A mai nap során most először érzem azt, hogy felcsillant előttem egy reménysugár. Amivel túlléphetek minden kudarcon és megpróbáltatáson. Ami ahhoz vezet, hogy nagyobb harcossá válhassak, mint valaha, s aminek révén újra a kedvesemmel lehetek. Nincs szükség legendás fegyverre, én magam leszek a legendás harcos!
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:50
Szept. 12, 2013 12:36 am
Sokáig ülök még az üzenet felé görnyedve. Plusz sorokat tűzdelek még bele, amelyeket szisztematikusan ki is törlök végül. Az itemekben biztos vagyok, hisz beszéltem mindenkivel, de akkor miért esik nehezemre megszövegezni a levelet? Fene... elküldöm így. Még mindig jobb, mintha szemtől szemben kellene. Úgyis visszautasítaná...
Üzenet
Anatole Saito írta:Üdv Alex!
Bevallom igencsak sok fejtörést okoztál nekem mostanában. Ehh, kivételesen nem vagyok most a szavak embere. Csekkold inkább az itemeket, amiket csatoltam az üzenethez!Anatole
U.i.: Visszautasítás lehetősége kizárt, várlak a bosson holnap.
Sokáig ülök még az üzenet felé görnyedve. Plusz sorokat tűzdelek még bele, amelyeket szisztematikusan ki is törlök végül. Az itemekben biztos vagyok, hisz beszéltem mindenkivel, de akkor miért esik nehezemre megszövegezni a levelet? Fene... elküldöm így. Még mindig jobb, mintha szemtől szemben kellene. Úgyis visszautasítaná...
- Spoiler:
- Itemek: Rubin íj (+10 irányítás +2 fegyverkezelés) + 1x Pánik burok + Artes kitűző
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:51
Aug. 30, 2014 1:14 pm
A Besúgónak címezve
A Besúgónak címezve
Anatole írta:Kedves Gregant!
Az új bossinfó keresési módszered többszörösen tesztelve, tervszerű totálisan siker pénzszerzésre. Most már viszont csöpögtethetnél valami infót, hiszen a te érdeked is, hogy sikeresek legyenek a frontharcosok.Üdvözlettel céhtársad,
Anatole
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:52
Nov. 25, 2014 7:14 pm
A szakadék szélén
Túl sok a felelősség... túl nagy a teher. Nem engedték, hogy levessem. Nem engedték, hogy pihenhessek. Nincs ki pótolhatna, nincs ki utódom lehetne. A feladatok elvégzése terén nem bízhatok meg senkiben sem jobban, mint magamban. Egyedül viszont gyenge vagyok. Elgyengítenek. Csak még egy kicsit maradhattam volna távol, csak még egy kis szabadság. Nem tudtam volna elfelejteni a történteket, de nem is taszítottak volna még inkább a szakadék szélére. Miért kellett visszahívniuk? Miért kellett elszakítaniuk az agóniámtól?
Csak futok és futok és átadom magam annak az érzésnek, ahogy az izmaim elkezdenek égni és szinte viszket a bőröm az adrenalintól, amit az eszeveszett futás pumpál belém. Nem tudom hova megyek, csak el innen. Ki innen. Ki akarok szaladni a világból! Ki akarok szabadulni! Haza akarok végre menni. Elegem van ebből az egészből. Felfordul a gyomrom Kayaba egész világától. Öklendezni kezdek, de visszafojtom a hányingert. Vajon milyen lehet egy pánikroham? Vajon mennyire vagyok hipochonder? Vajon mennyire lehet hipochonder valaki egy betegségek nélküli világban?
Egyszerűen gyűlölöm magam. Gyűlölöm mindazt, ami bennem van és nem tudok túllépni rajta és gyűlölöm azt is, amivé váltam. Sosem leszek képes túllépni az elnyomott kisfiú énképemen, sosem lehetek igazi vezéregyéniség, sosem lesz igazi tekintélyem az emberek előtt. Hogyan tudnám pont én irányítani a vállalatot, mégis hogyan tudnék megfelelni apám elvárásainak? Én mindehhez túl gyenge vagyok, még egy nyomoronc, érzéketlen pet is átgázol rajtam, hát akkor mit fognak velem tenni a való világban? Egy tárgyalásról nem futhatok el! A problémák elől nem lehet csak úgy elfutni! Nem durcázhatok be, mint egy sértett kisfiú és nem bújhatok anyám szoknyája mögé! Mégis csak futok és futok, és már látom a szint szélét. Legalább már egy célpont van a szemem előtt. Csak el kell érnem a szint szélét! Egyetlen ugrás és kint lehetek. Egyetlen ugrás és nem lesz többé hányingerem magamtól. Nem kell szembenéznem a problémákkal, nem kell többé cipelnem a hátamon a gyilkosság vétkének súlyát. Nem kell többet szégyenkeznie miattam apámnak, nem fájdítom tovább anyám szívét. Mindez olyan egyszerű lenne. Annyira egyszerű. Könnyed lebegés, majd kint felébredek...
Felébredek és látom porrá omlani két év munkáját. Nélkülem összeomlik az Artes. Nélkülem szétszélednek. Elfutnak. Futnak, futnak és meg sem állnak! Itt a szint széle. Már csak pár lépés. Még bírd ki, már nincs sok hátra...
És akkor végre meg tudtam kapaszkodni a korlátban és ki tudtam üríteni a gyomrom tartalmát. Igen, egyenesen telibe hánytam Kayaba Akihiko mesterművét. Ezt érdemli ez a szemétláda. Ennyit ér az egész! Rohadék! Fene vigye el ezt a kaktusz elixírt! Yuichi, megnyúzlak öregem! Soha többé nem iszok a löttyeidből! De végre megkönnyebbültem. Végre kiadtam magamból. Fenéket fogok leugrani. Azt lesheted Kayaba! Nem adom ilyen könnyedén magamat! Abból aztán nem eszel! Nem leszek ilyen könnyű préda! Nem adom ilyen könnyen magam! Tönkre fogom tenni a világodat! És igen... haza fogok jutni és hazajuttatom minden szerettemet. Bármi áron... Bármi áron!
Apró kezek szorítanak, kis karok vonnak szorosan közelebb a gazdájukhoz. Hallom a leány sírását és nem tudom mit tegyek. Kezemet a fejére teszem, úgy simogatom. - Nincs semmi baj - suttogom neki lágyan és letörlöm a könnyeit. - Induljunk haza - és kezemet nyújtom neki elgyötört, de őszinte mosollyal...
A szakadék szélén
Túl sok a felelősség... túl nagy a teher. Nem engedték, hogy levessem. Nem engedték, hogy pihenhessek. Nincs ki pótolhatna, nincs ki utódom lehetne. A feladatok elvégzése terén nem bízhatok meg senkiben sem jobban, mint magamban. Egyedül viszont gyenge vagyok. Elgyengítenek. Csak még egy kicsit maradhattam volna távol, csak még egy kis szabadság. Nem tudtam volna elfelejteni a történteket, de nem is taszítottak volna még inkább a szakadék szélére. Miért kellett visszahívniuk? Miért kellett elszakítaniuk az agóniámtól?
Csak futok és futok és átadom magam annak az érzésnek, ahogy az izmaim elkezdenek égni és szinte viszket a bőröm az adrenalintól, amit az eszeveszett futás pumpál belém. Nem tudom hova megyek, csak el innen. Ki innen. Ki akarok szaladni a világból! Ki akarok szabadulni! Haza akarok végre menni. Elegem van ebből az egészből. Felfordul a gyomrom Kayaba egész világától. Öklendezni kezdek, de visszafojtom a hányingert. Vajon milyen lehet egy pánikroham? Vajon mennyire vagyok hipochonder? Vajon mennyire lehet hipochonder valaki egy betegségek nélküli világban?
Egyszerűen gyűlölöm magam. Gyűlölöm mindazt, ami bennem van és nem tudok túllépni rajta és gyűlölöm azt is, amivé váltam. Sosem leszek képes túllépni az elnyomott kisfiú énképemen, sosem lehetek igazi vezéregyéniség, sosem lesz igazi tekintélyem az emberek előtt. Hogyan tudnám pont én irányítani a vállalatot, mégis hogyan tudnék megfelelni apám elvárásainak? Én mindehhez túl gyenge vagyok, még egy nyomoronc, érzéketlen pet is átgázol rajtam, hát akkor mit fognak velem tenni a való világban? Egy tárgyalásról nem futhatok el! A problémák elől nem lehet csak úgy elfutni! Nem durcázhatok be, mint egy sértett kisfiú és nem bújhatok anyám szoknyája mögé! Mégis csak futok és futok, és már látom a szint szélét. Legalább már egy célpont van a szemem előtt. Csak el kell érnem a szint szélét! Egyetlen ugrás és kint lehetek. Egyetlen ugrás és nem lesz többé hányingerem magamtól. Nem kell szembenéznem a problémákkal, nem kell többé cipelnem a hátamon a gyilkosság vétkének súlyát. Nem kell többet szégyenkeznie miattam apámnak, nem fájdítom tovább anyám szívét. Mindez olyan egyszerű lenne. Annyira egyszerű. Könnyed lebegés, majd kint felébredek...
Felébredek és látom porrá omlani két év munkáját. Nélkülem összeomlik az Artes. Nélkülem szétszélednek. Elfutnak. Futnak, futnak és meg sem állnak! Itt a szint széle. Már csak pár lépés. Még bírd ki, már nincs sok hátra...
És akkor végre meg tudtam kapaszkodni a korlátban és ki tudtam üríteni a gyomrom tartalmát. Igen, egyenesen telibe hánytam Kayaba Akihiko mesterművét. Ezt érdemli ez a szemétláda. Ennyit ér az egész! Rohadék! Fene vigye el ezt a kaktusz elixírt! Yuichi, megnyúzlak öregem! Soha többé nem iszok a löttyeidből! De végre megkönnyebbültem. Végre kiadtam magamból. Fenéket fogok leugrani. Azt lesheted Kayaba! Nem adom ilyen könnyedén magamat! Abból aztán nem eszel! Nem leszek ilyen könnyű préda! Nem adom ilyen könnyen magam! Tönkre fogom tenni a világodat! És igen... haza fogok jutni és hazajuttatom minden szerettemet. Bármi áron... Bármi áron!
Apró kezek szorítanak, kis karok vonnak szorosan közelebb a gazdájukhoz. Hallom a leány sírását és nem tudom mit tegyek. Kezemet a fejére teszem, úgy simogatom. - Nincs semmi baj - suttogom neki lágyan és letörlöm a könnyeit. - Induljunk haza - és kezemet nyújtom neki elgyötört, de őszinte mosollyal...
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Re: Anatole emlékképei
by Anatole Saito Vas. Dec. 14 2014, 17:53
Nov. 25, 2014 8:33 pm
Egyszerűen nem tudom józan ésszel felfogni, hogy miként lehetségesek ekkora visszaélések ebben a világban. Mégis hogy nyúlhat bele egy programozó annyira a világba, hogy csak úgy elrabolnak és bezárnak egy kúriába? A teleport kristály nem működik, szinte minden immortal object és a térképem még csak azt sem tudja meghatározni, hogy egyáltalán hol vagyok. Még csak abban sem lehetek biztos, hogy a 10. szint szafarijában. Csak annyit tudok, hogy este lefeküdtem aludni, aztán itt ébredtem fel. Hogy Aldoval mi történt, abba bele se merek gondolni, remélem volt annyi esze, hogy elbújt. Bár úgy hiszem, hogy figyelmeztetett volna a bajra, nem hagyott volna cserben. Akkor legalább remélem, hogy el tudott menekülni.
Meglepő módon még társaim is akadtak, egy magát Hironak nevező pojáca és egy Shibo nevezetű kölyök. Mindketten ugyanúgy kerültek ide, akárcsak én: este lefeküdtek aludni, és itt ébredtek fel. Egy egyszerű olvasószobában vagyunk, a minimapom szerint az épület egyik oldalsó helyisége, tehát meg sem próbálok a falon titkos ajtókat keresni. Abban biztos vagyok, hogy nem akarom tétlenül átvészelni az éjszakát bezárva egy szobába két vadidegen emberrel. Ki tudja az-e a nevük egyáltalán, amit mondtak. Még hogy Hiro... remélem a kis önjelölt hősnek van annyi sütnivalója, hogy kiment minket... Én azonban nem óhajtom ezt kivárni, így pillanatok alatt szétkapom a szobát, mozgatok minden mozdíthatót és elrakok bármit, amit kicsit is hasznosnak vélek. Merthogy egy magát csak hatásvadász módon Játékmesternek nevező valakinek az üzenetéből megtudjuk, hogy ez egy kiszabadulós játék. A kinti világban magam is próbáltam már ilyet, egészen jó játéknak tartottam, azonban sosem volt ennyire komoly és vérre menő a játék, mint most. Jelenleg nem egy baráti társasággal próbálok összedolgozni a kijutás érdekében, hanem egyáltalán még azt is el kell döntenem, hogy együtt akarok-e dolgozni a többiekkel, vagy ellenfélnek tekintem őket. Na de hogyan is szólt pontosan az üzenet? Tanakodás közben ismét lenyitom a menümet és újra olvasom.
Élni és veszni hagyni őket? Egyáltalán mi történhet azzal, aki nem elsőként jut ki? Biztos lehetek benne, hogy meghal? ugyan miért halna? De a piros indikátoros kölyök fején látszik, hogy neki csupán ennyi információ is elég volt ahhoz, hogy tikkeljen és úgy nézzen rám, mint a véres rongyra. Ember, ki akarok szabadulni, nem fogok ölbe tett kézzel várakozni, hátha megszán minket a Játékmester és hazaenged, mert túl uncsik vagyunk. Először látom Hiro fején is, hogy nem tudja eldönteni: leüljünk-e inkább kártyázni, vagy essünk rögtön egymásnak. Remek... És ha mindez nem lenne elég, már megint lebohócoztak...
Először csak nekifeszülök az ajtónak, aztán mikor kissé lehiggadok és tüzetesebben megfigyelem az ajtót, akkor hamar rájövök, hogyan szerezhessem meg a kulcsot. Ezt a trükköt pont az egyik való világéli játékban már elsütötték, pofon egyszerű. Amint azonban sikerül kinyitnom az ajtót, a látványtól visszahőkölök. Egy orvosi szobába érkezek, ami telis-tele van groteszk, össze-vissza foltozott és öltött plüssállatokkal és a helyiség is úgy van berendezve, mint egy kórterem. Shibo gyerek eszét veszti és úgy veti magát a plüssök közé, mint egy óvodás. Nem fecsérlem rá túl sokáig az idő, mivel a helyiségből egy lengőajtó vezet ki, én pedig nem vagyok rest Hiro előtt kirohanni a teremből.
Tágas előtér fogad és már meg is pillantom a főbejáratot a mozaikos zárszerkezettel. A bejárattal szemben egy hatalmas lépcső vezet föl az emeletre, de a földszinten is van 3 további ajtó. Hiro majdnem fellök, úgy iramodik meg a legközelebbi felé, ezért úgy döntök, hogy én pedig inkább az emeletet vizsgálom át, ahelyett, hogy vele viaskodnék idelent.
Az emeletre érve berohanok a hat helyiség közül a legközelebbibe, majd elkezdem kihordani a folyosóra a bútorokat, hogy barikádot emelhessek a többiek elé és megnehezítsem a dolgukat. Észlelés nélkül is meg fogom hallani, ha utánam próbálnának lopakodni, mert az igencsak nagy zajt fog csapni, ha a barikádomon átkelni. akkor leszek csak pácban, ha van egy másik titkos feljárat is, aminek köszönhetően meg tudják kerülni az úttorlaszomat.
Azonban mindettől nem kell tartanom, mint utólag kiderült, éppen a folyosón lévő csapóajtóra sikerült rápakolnom, a többieknek meg nem volt kellő súlyemelésük, hogy fel tudjanak jutni. Szívás. Mindenesetre sikeresnek mondható a fenti kis kutakodásom, mert rövid időn belül 3 mozaikdarabra is rátalálok. Nincs más választásom, vissza kell mennem a földszintre és rá kell jönnöm, hogy ők is találtak-e már. Abban biztos vagyok, hogy lent is kell lenniük mozaikdaraboknak, túl egyenlőtlen lenne a szórás, ha csak fent rejtették volna el őket. Mellesleg az egész épület úgy van berendezve, mintha egy kórházba járkálnék. Nem is, inkább mintha egy boncmester kérója lenne. Undorító és hátborzongató is egyben.
Azonban ahogy elindulok lefelé, dulakodás hangja üti meg fülemet és egyenesen a raktárnak felcímkézett helyiség, vagyis a hangforrás felé kezdek el sietni. A látvány, ami a szemem elé tárul, az egyszerűen leírhatatlan. Leginkább Saya Scizophreniájához tudom hasonlítani: ugyanaz a gyomorforgató bűz, a rothadó hús átható szaga, a véres cafatok látványa pedig elviselhetetlen. Azonban nem a szürreális környezet az, ami igazán megijeszt, hanem a két "játékostársam" dulakodása. Akkor érkezem meg, amikor Shibo ki tudja hanyadjára csap le egy méretes hentesbárddal Hiro fejére, miközben a kölyök fején látszik a tébolyult átszellemülés. Egyszerűen sokkol a látvány! Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan tudja egy ember ennyire élvezni azt, hogy bánthatja a másikat. Hiro szemeiben most először látom a félelmet, ahogy életsávja vészesen fogy és már a kritikus piros zónában van, mire megérkezem. S mindez miért? Mert szerencsétlen megtalált egy mozaikdarabot. Shibo üvöltözéséből legalább is ezt tudom meg, illetve arra is fény derül, hogy a kölyök zsebében is lapul még egy. A legbrutálisabb filmeket meghazudtoló jelenet tárul a szemem elé és bár a látvány és a kegyetlenkedés ilyen mértékű foka sokkol, mégis tudom, hogy tennem kell valamit.
Azonban késő és mire odaérhetnék, Shibo megadja Hironak a kegyelemdöfést. Úgy szeli ketté a férfi fejét, hogy az egyszerűen képtelenség, majd Hiro koponyája pixelekre robban és követi a teste is. A végtagok visszanőnek a SAO világában, de ha elveszted a fejed, azon semmilyen poti nem segíthet és ezt a kölyök úgy tűnik nagyon is jól tudta. És ahogy megfordul és diadalittas vihogásban tör ki felém nézve, valami elpattan bennem. Soha sem veszítettem még el annyira az önkontrollomat, mint abban a pillanatban. Egyszerűen rávetem magam a fiúra, kiverem a kezéből a bárdot és a fölsőjét markolva passzírozom a padlóba. Úgy üvöltök vele, hogy ha látnám magam kívülről, biztosan nem ismernék magamra. Hogy tehetted ezt, hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Csak ordítok és ordítok. Dühös vagyok az egész világra. Dühös vagyok Kayabára, amiért bezárt minket és dühös vagyok azért is rá, mert hagyja, hogy ilyenek megtörténhessenek. Nem egymással kellene viaskodnunk, hanem a mobokkal a kijutás érdekében. Csak annyit tudok ordítani, hogy gyűlöllek-gyűlöllek és nem is igazán Shibonak szánom, hanem mindinkább Kayabának és az undorító Játékmesternek, aki ölésre sarkallta ezt a tébolyult elmét. A kölyök pedig csak röhög és folyamatosan hergel. Addig, amíg végül ki nem provokál belőlem egy ütést. Egyetlen ütés és mindennek vége. Vége.
Ismét a 10. szint szafarijában találom magam a táborhelyemen. Úgy érzem magam, mintha egy kádnyi vérben fürödtem volna meg. Mocskosnak érzem magam, és olyan érzésem van, mintha Hiro és Shibo vére egyszerre borítaná be a testem minden négyzetmilliméterét. Ahogy bemostam egyet a fiúnak, hogy elhallgattassam, nem gondoltam volna, hogy a hallgatása örökre fog szólni. Nem voltam eléggé körültekintő, nem mértem fel az erőviszonyokat, nem vettem számításba, hogy az én szintemen egyetlen ütés halálos lehet. Automatikusan aktiváltam a harci skilljeimet, ösztönös cselekedet ez már, mint a levegővétel. Azonban ahogy pixelekre robbant Shibo teste, csak akkor realizáltam, hogy mit is tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon, elhatalmasodtak rajtam az állatias ösztönök. Egyszerűen elveszítettem az önkontrollt. És erre egyszerűen nincs mentség.
A Shibo és Hiro után visszamaradt egy-egy mozaikdarabbal már meglett a készlet és könnyűszerrel kijuthattam. Átlépve a küszöböt egy undorító üzenet fogadott: A játékmester gratulált, amiért élve jutottam ki a Blackriver kúria valaha volt legvéresebb menetéből. Remek, ebben is én tarthatom ezután a "dicsőséges" rekordot...
A gyilkosság nem okoz indikátorszín változást Anatolenál, mivel Shibo vörös játékos volt. A történtek feldolgozása azóta is folyamatban van a játékokon keresztül...
Az önkontroll elvesztése
A történet akkor játszódik, amikor Anatole hetekre elvonul a Szafariba,
vagyis "A szakadék szélén" élmény előtt kb. két héttel.
vagyis "A szakadék szélén" élmény előtt kb. két héttel.
Egyszerűen nem tudom józan ésszel felfogni, hogy miként lehetségesek ekkora visszaélések ebben a világban. Mégis hogy nyúlhat bele egy programozó annyira a világba, hogy csak úgy elrabolnak és bezárnak egy kúriába? A teleport kristály nem működik, szinte minden immortal object és a térképem még csak azt sem tudja meghatározni, hogy egyáltalán hol vagyok. Még csak abban sem lehetek biztos, hogy a 10. szint szafarijában. Csak annyit tudok, hogy este lefeküdtem aludni, aztán itt ébredtem fel. Hogy Aldoval mi történt, abba bele se merek gondolni, remélem volt annyi esze, hogy elbújt. Bár úgy hiszem, hogy figyelmeztetett volna a bajra, nem hagyott volna cserben. Akkor legalább remélem, hogy el tudott menekülni.
Meglepő módon még társaim is akadtak, egy magát Hironak nevező pojáca és egy Shibo nevezetű kölyök. Mindketten ugyanúgy kerültek ide, akárcsak én: este lefeküdtek aludni, és itt ébredtek fel. Egy egyszerű olvasószobában vagyunk, a minimapom szerint az épület egyik oldalsó helyisége, tehát meg sem próbálok a falon titkos ajtókat keresni. Abban biztos vagyok, hogy nem akarom tétlenül átvészelni az éjszakát bezárva egy szobába két vadidegen emberrel. Ki tudja az-e a nevük egyáltalán, amit mondtak. Még hogy Hiro... remélem a kis önjelölt hősnek van annyi sütnivalója, hogy kiment minket... Én azonban nem óhajtom ezt kivárni, így pillanatok alatt szétkapom a szobát, mozgatok minden mozdíthatót és elrakok bármit, amit kicsit is hasznosnak vélek. Merthogy egy magát csak hatásvadász módon Játékmesternek nevező valakinek az üzenetéből megtudjuk, hogy ez egy kiszabadulós játék. A kinti világban magam is próbáltam már ilyet, egészen jó játéknak tartottam, azonban sosem volt ennyire komoly és vérre menő a játék, mint most. Jelenleg nem egy baráti társasággal próbálok összedolgozni a kijutás érdekében, hanem egyáltalán még azt is el kell döntenem, hogy együtt akarok-e dolgozni a többiekkel, vagy ellenfélnek tekintem őket. Na de hogyan is szólt pontosan az üzenet? Tanakodás közben ismét lenyitom a menümet és újra olvasom.
Játékmester írta:Üdvözlet néktek a Blackriver kúriában!Újabb érdekes csapat alakult ki: Egy rideg bajkeverő, egy becsvágyó bohóc és egy hidegvérű gyilkos. Díszes társaság, különösen érdekes lesz, hogy tudtok-e majd együtt dolgozni, vagy ölre mentek egymással. A feladatotok roppant egyszerű, jussatok ki élve a kúriából úgy, hogy végigviszitek a játékot! Ironikus igaz? Egy játék a játékban, ahol az életetekért küzdötök...
Csak a főbejáraton juthattok ki, minden más kültérre néző ablak vagy ajtó immortal object, szóval kár próbálkozni. Lesznek mellékes feladatok is, amiket magatok dönthetitek el, hogy vállaltok-e, vagy veszni hagytok. A bejárati ajtón viszont egy mozaikos zárrendszert találtok, amelyhez ki kell gyűjtenetek a hiányzó öt darabot. Az összes darabka alkotja az egyetlen kulcsot, ami nyitja az ajtót. Azonban csak a leggyorsabb játékos juthat ki, aki elsőként lépi át az ajtó küszöbét. Hogy a másik két játékossal mi lesz? Nos, az egyelőre maradjon titok...A játék kezdetét vette!
Élni és veszni hagyni őket? Egyáltalán mi történhet azzal, aki nem elsőként jut ki? Biztos lehetek benne, hogy meghal? ugyan miért halna? De a piros indikátoros kölyök fején látszik, hogy neki csupán ennyi információ is elég volt ahhoz, hogy tikkeljen és úgy nézzen rám, mint a véres rongyra. Ember, ki akarok szabadulni, nem fogok ölbe tett kézzel várakozni, hátha megszán minket a Játékmester és hazaenged, mert túl uncsik vagyunk. Először látom Hiro fején is, hogy nem tudja eldönteni: leüljünk-e inkább kártyázni, vagy essünk rögtön egymásnak. Remek... És ha mindez nem lenne elég, már megint lebohócoztak...
Először csak nekifeszülök az ajtónak, aztán mikor kissé lehiggadok és tüzetesebben megfigyelem az ajtót, akkor hamar rájövök, hogyan szerezhessem meg a kulcsot. Ezt a trükköt pont az egyik való világéli játékban már elsütötték, pofon egyszerű. Amint azonban sikerül kinyitnom az ajtót, a látványtól visszahőkölök. Egy orvosi szobába érkezek, ami telis-tele van groteszk, össze-vissza foltozott és öltött plüssállatokkal és a helyiség is úgy van berendezve, mint egy kórterem. Shibo gyerek eszét veszti és úgy veti magát a plüssök közé, mint egy óvodás. Nem fecsérlem rá túl sokáig az idő, mivel a helyiségből egy lengőajtó vezet ki, én pedig nem vagyok rest Hiro előtt kirohanni a teremből.
Tágas előtér fogad és már meg is pillantom a főbejáratot a mozaikos zárszerkezettel. A bejárattal szemben egy hatalmas lépcső vezet föl az emeletre, de a földszinten is van 3 további ajtó. Hiro majdnem fellök, úgy iramodik meg a legközelebbi felé, ezért úgy döntök, hogy én pedig inkább az emeletet vizsgálom át, ahelyett, hogy vele viaskodnék idelent.
Az emeletre érve berohanok a hat helyiség közül a legközelebbibe, majd elkezdem kihordani a folyosóra a bútorokat, hogy barikádot emelhessek a többiek elé és megnehezítsem a dolgukat. Észlelés nélkül is meg fogom hallani, ha utánam próbálnának lopakodni, mert az igencsak nagy zajt fog csapni, ha a barikádomon átkelni. akkor leszek csak pácban, ha van egy másik titkos feljárat is, aminek köszönhetően meg tudják kerülni az úttorlaszomat.
Azonban mindettől nem kell tartanom, mint utólag kiderült, éppen a folyosón lévő csapóajtóra sikerült rápakolnom, a többieknek meg nem volt kellő súlyemelésük, hogy fel tudjanak jutni. Szívás. Mindenesetre sikeresnek mondható a fenti kis kutakodásom, mert rövid időn belül 3 mozaikdarabra is rátalálok. Nincs más választásom, vissza kell mennem a földszintre és rá kell jönnöm, hogy ők is találtak-e már. Abban biztos vagyok, hogy lent is kell lenniük mozaikdaraboknak, túl egyenlőtlen lenne a szórás, ha csak fent rejtették volna el őket. Mellesleg az egész épület úgy van berendezve, mintha egy kórházba járkálnék. Nem is, inkább mintha egy boncmester kérója lenne. Undorító és hátborzongató is egyben.
Azonban ahogy elindulok lefelé, dulakodás hangja üti meg fülemet és egyenesen a raktárnak felcímkézett helyiség, vagyis a hangforrás felé kezdek el sietni. A látvány, ami a szemem elé tárul, az egyszerűen leírhatatlan. Leginkább Saya Scizophreniájához tudom hasonlítani: ugyanaz a gyomorforgató bűz, a rothadó hús átható szaga, a véres cafatok látványa pedig elviselhetetlen. Azonban nem a szürreális környezet az, ami igazán megijeszt, hanem a két "játékostársam" dulakodása. Akkor érkezem meg, amikor Shibo ki tudja hanyadjára csap le egy méretes hentesbárddal Hiro fejére, miközben a kölyök fején látszik a tébolyult átszellemülés. Egyszerűen sokkol a látvány! Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan tudja egy ember ennyire élvezni azt, hogy bánthatja a másikat. Hiro szemeiben most először látom a félelmet, ahogy életsávja vészesen fogy és már a kritikus piros zónában van, mire megérkezem. S mindez miért? Mert szerencsétlen megtalált egy mozaikdarabot. Shibo üvöltözéséből legalább is ezt tudom meg, illetve arra is fény derül, hogy a kölyök zsebében is lapul még egy. A legbrutálisabb filmeket meghazudtoló jelenet tárul a szemem elé és bár a látvány és a kegyetlenkedés ilyen mértékű foka sokkol, mégis tudom, hogy tennem kell valamit.
Azonban késő és mire odaérhetnék, Shibo megadja Hironak a kegyelemdöfést. Úgy szeli ketté a férfi fejét, hogy az egyszerűen képtelenség, majd Hiro koponyája pixelekre robban és követi a teste is. A végtagok visszanőnek a SAO világában, de ha elveszted a fejed, azon semmilyen poti nem segíthet és ezt a kölyök úgy tűnik nagyon is jól tudta. És ahogy megfordul és diadalittas vihogásban tör ki felém nézve, valami elpattan bennem. Soha sem veszítettem még el annyira az önkontrollomat, mint abban a pillanatban. Egyszerűen rávetem magam a fiúra, kiverem a kezéből a bárdot és a fölsőjét markolva passzírozom a padlóba. Úgy üvöltök vele, hogy ha látnám magam kívülről, biztosan nem ismernék magamra. Hogy tehetted ezt, hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Csak ordítok és ordítok. Dühös vagyok az egész világra. Dühös vagyok Kayabára, amiért bezárt minket és dühös vagyok azért is rá, mert hagyja, hogy ilyenek megtörténhessenek. Nem egymással kellene viaskodnunk, hanem a mobokkal a kijutás érdekében. Csak annyit tudok ordítani, hogy gyűlöllek-gyűlöllek és nem is igazán Shibonak szánom, hanem mindinkább Kayabának és az undorító Játékmesternek, aki ölésre sarkallta ezt a tébolyult elmét. A kölyök pedig csak röhög és folyamatosan hergel. Addig, amíg végül ki nem provokál belőlem egy ütést. Egyetlen ütés és mindennek vége. Vége.
Ismét a 10. szint szafarijában találom magam a táborhelyemen. Úgy érzem magam, mintha egy kádnyi vérben fürödtem volna meg. Mocskosnak érzem magam, és olyan érzésem van, mintha Hiro és Shibo vére egyszerre borítaná be a testem minden négyzetmilliméterét. Ahogy bemostam egyet a fiúnak, hogy elhallgattassam, nem gondoltam volna, hogy a hallgatása örökre fog szólni. Nem voltam eléggé körültekintő, nem mértem fel az erőviszonyokat, nem vettem számításba, hogy az én szintemen egyetlen ütés halálos lehet. Automatikusan aktiváltam a harci skilljeimet, ösztönös cselekedet ez már, mint a levegővétel. Azonban ahogy pixelekre robbant Shibo teste, csak akkor realizáltam, hogy mit is tettem. Képtelen voltam uralkodni magamon, elhatalmasodtak rajtam az állatias ösztönök. Egyszerűen elveszítettem az önkontrollt. És erre egyszerűen nincs mentség.
A Shibo és Hiro után visszamaradt egy-egy mozaikdarabbal már meglett a készlet és könnyűszerrel kijuthattam. Átlépve a küszöböt egy undorító üzenet fogadott: A játékmester gratulált, amiért élve jutottam ki a Blackriver kúria valaha volt legvéresebb menetéből. Remek, ebben is én tarthatom ezután a "dicsőséges" rekordot...
A gyilkosság nem okoz indikátorszín változást Anatolenál, mivel Shibo vörös játékos volt. A történtek feldolgozása azóta is folyamatban van a játékokon keresztül...
Anatole Saito- Harcos
- Hozzászólások száma : 2965
Join date : 2012. Sep. 10.
Tartózkodási hely : örök vadászmezők
Karakterlap
Szint: 35
Indikátor: Zöld
Céh: Artes Liberales, Sayonara
Similar topics1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.