Thunder vs Anatole

Beülünk egy csendes, hangulatos kis kávézóba, s reménykedtem benne, hogy az itallapon a fekete löttyön kívül mást is felszolgálnak, mert az a mosogatólé nem éppen a kedvenceim közé való. Asztaltársam azonban meglep, s meghív egy teára. Igazán kedves gesztus, főleg azok után, hogy nekem illenék, hiszen én kezdeményeztem a beszélgetést. Elfogadom a meghívást, nem akarom megsérteni a visszautasítással. Ezután készséggel válaszolgat a fiú a felmerülő kérdéseimre.
- Egyáltalán nem baj, hogy bővült a frontharcosok száma, jó tudni, hogy van utánpótlás. Persze kissé sajnálom, hogy nem az általam vezetett csapat diadalmaskodott, de a győzelem a fontos, s hogy egy újabb szint nyílt meg előttünk. Őszintén gratulálok, még egyszer. - A boss kivégzése után is gratuláltam nekik, bizonyítva ezzel azt, hogy az örömöm sokkal nagyobb volt a csalódottságomnál. - Hidd el Thunder, ha a bossharcok csak abból állnának, hogy mindenki teszi a dolgát, akkor már a 10. szintfőnököt ostromolnánk. Hatalmas feladat ennyi különböző gondolkodású, habitusú embert összetartani egy ügy érdekében. Mindenki szeretne bizonyítani, egyesek irányítani másokat, ami a markánsabb egyéniségek között sokszor feszültséget szül. Örülhetsz, hogy a B csapat tagja lehettél Ranmaru keze alatt és remélem nem tapasztalod meg egyszer sem az emberi gyarlóságot a fronton. Hozzátenném, én sem vagyok különb, a bossharcok elveszik az eszünket.
Azt hiszem túlságosan is kitárulkoztam ezelőtt az ismeretlen fiú előtt. Nem neveztem nevén senkit sem, tehát tulajdonképpen senkit sem szidtam a háta mögött, csupán felkészítettem ezt a kezdő frontharcost arra, hogy mire számítson a későbbiekben. Sokszor úgy érzem, hogy inkább egymás ellenségei vagyunk, nem pedig a bossé. Talán a következő csata bizonyíték lesz arra, hogy igenis tudunk összedolgozni és vállvetve egymásért harcolni, félretéve az önös érdekeket. Majd elválik. A speciális képességének titkát őrizze csak meg magának, tiszteletben tartom, hogy nem mindenki kürtöli világgá, hanem taktikázik vele. Aztán kikéri a véleményemet.
- Igazat kell adjak neked, elmés gondolat ez a párhuzamos dimenzió magyarázat. Bevallom, ez eszembe se jutott, pedig kézenfekvőnek tűnik. - Egy valami azonban nem hagyott nyugodni, s ez pedig az item. Nem tudom, hogy szándékosan terelte-e el róla a szót a fiú, vagy csak elkerülte a figyelmét az erre irányuló kérdésem. Eddig az összes boss itemet láttam, és megöl a kíváncsiság, hogy mit dobhatott ki az 5. Talán már használja is a fiú? Lehet csak KT-ra hívás során deríthetem ki, hogy mi van nála? - Hmm, az itemet nem említetted. Vagy nem is akarod felfedni a kilétét? - kérdezem tőle meg végül kertelés nélkül. Szeretem az embereket tesztelni, sokat elárul a jellemükből, hogy az ilyen minden mellébeszélést mellőző kérdésekre hogy válaszolnak. Feldúlttá válnak, sértődötté, vagy nyugodtan, esetleg nevetve válaszolnak végül. Sosem lehet tudni.

- Figyelj... még csak nemrég alakultatok, ne is várd azt, hogy azonnal híresek lesztek. Saját tapasztalatból mondom, hogy a céhalapítás és kiépítés rögös út, amit végig kell járni, de megéri. - biztatom a fiút, bár utólag kicsit közhelyesnek érzem a dumámat. Ettől eltekintve a mondandóm minden egyes szava igaz. Nem várhatja azt, hogy egyetlen csettintésre siker, pénz, hírnév, minden az ölükbe hullik. Mi is már hónapok óta működő céh vagyunk, mégis csak 7 fővel, bár egy impozáns céhházat már a magunkénak tudhatunk.
- Persze, szólíthatsz Anatnak - bólintok egyetértően, majd rátérünk a bizniszre - Akkor már ki is csengetném a kért összeget. Nem kívánok alkuba bocsátkozni, van némi megtakarított pénzem, amit a hobbim véget teszek félre. Tudod, az a helyzet, hogy menthetetlen gyűjtögető vagyok. Rajongok a szép fegyverekért, s szerencsére megengedhetem magamnak jelenleg, hogy áldozzak a hóbortomra. Neked is bizonyára jól jön a pénz, nekem meg megnyugszik a lelkem. Egy időre. - Elvigyorodok, majd már le is hívom a menümet, hogy átutaljam neki az összeget. 347 arany, egy petákkal sem kevesebb. - Hálásan köszönöm, igazán megtisztelő, hogy ezután az én gyűjteményem darabját képezheti. Ellenben van valami, ami megütötte a fülemet. Történetesen én vagyok az Artes Liberales legerősebb tagja, s ezek szerint te a White Rosé. Szívesen összemérném veled az erőmet bossölő Thunder. - Valahol a hiúságom is hajt arra, hogy kihívjam, másrészt nem árt megmozgatni magamat a sok nasi után, nameg eleve nem vettem részt a birkózáson. Azonban ami igazán motiválja a párbajra hívásomat, az az, hogy rettentő kíváncsivá tett a képességét illetőleg. Vajon mi lehet, ha ennyire titkolja?

Helyeslően bólintok Thunder monológja végén, nem érzm úgy, hogy tovább kellene ragoznunk a témát. Nem kívánok beleszólni a céhes ügyeikbe, vagy tolakodó módon tanácsokat osztogatni, mikor nekik is valószínűleg kiforrott koncepciójuk van. Lehet kudarc lesz, lehet hogy zseniális ötletek sorozata. Az idő majd megadja a választ. Az viszont bizonyos, hogy jót tesz a vérfrissítés, s hogy nem csak 1-2 nagy céh tevékenykedik Aincradban.
Ami pedig a fegyver árát illeti, önkéntelenül is elmosolyodok és kényszerítem magam, nehogy megszólaljak. Ez az ár annyira nem is magas. Jó-jó, nekem nem magas, mert megengedhetem magamnak. De mondjuk egy Gyorstalpaló árával vetekszik, szóval annyira mégsem olcsó. Hmm, szerencsésnek érezhetem magam a képességem miatt, hogy anyagi problémáim nem sűrűn szoktak lenni. Mondjuk ennek az az ára, hogy nem tápolom magam harc közben plusszokat adó skillel.
- Igen, össze - válaszolok a kérdésére - Mondd azt, hogy elfogadod! Nem megszégyeníteni akarlak, tudom, hogy alacsonyabb szintű vagy, mint én, ettől eltekintve taktikus küzdelemben akár még felém is kerekedhetsz. Engem nem a győzelem motivál, hanem a testmozgás és a fejlődés. Van tapasztalatom küzdőterezésben, de nem vagyok nagy híve neki. Csak ritka alkalmakkor hívok párbajra játékosokat. - Az már nagyképűen hangzott volna, hogy vegye megtiszteltetésnek, hogy kihívom, szóval ezt inkább már nem teszem hozzá. Ennyire nem vagyok azért nagy arc.
- Mivel én vagyok a kihívó, úgy illik, hogy te válaszd ki a párbajtípust: első ütésig, fél életig vagy teljes életig tartson a küzdelem? Ó és még valami, mivel magasabb szintű vagyok, mint te, az esélyek kiegyenlítése végett szívesen belemegyek olyasmibe, hogy nem veszem fel mondjuk a páncélomat és a sisakomat. Szerintem az úgy korrekt, ha felajánlom ennek a lehetőségét.

- Megfelel, persze. - bólintok Thunder kérdésére, bár nem igazán értem, hogy miért nem használja ki a teljes életpontjait a párbaj során. Azt állítja nincs óriási rutinja a párbajozásban, éppen ezért kihasználnám a helyében maximálisan a HP-imat. Tart esetleg attól, hogy a végén a megölés gombra nyomok? Badarság, hisz sosem lennék képes senkit sem megölni. Persze a fiúnak én egy idegen vagyok, bár a céhem mond neki valamicskét, meg a fronton is találkoztunk már. No, mindegy, ezen kár agyalni, nem fogom győzködni, hogy másítsa meg a döntését, hiszen átengedtem neki a párbajtípus választásának lehetőségét.
- Ugyan már, ne ajnározz ennyire, nem érdemlem meg! - mosolyodok el a dicsérő szavak hallatán, még az hiányzik, hogy elpiruljak, mint egy csitri tinilány - 14. szintű vagyok, de bevallom vannak hiányosságok a statomban, úgyhogy ne aggódj, elverhető vagyok. - Halkan nevetgélek kicsit, miközben felállok, hogy elindulhassunk a küzdőtér felé. Közben azon gondolkodom, hogy lehet csak kamu az egész, amit a fiú itt előad nekem. Altat, aztán mikor már kezdem elbízni magam, akkor bumm, szépen elver! Nem szabad félvárról vennem egyetlen küzdelmet sem, a nagyképűség sosem pozitív erény. Felszerelések is maradnak, ezek szerint mégis csak bízik magában annyira, hogy ne kérjen gyengítést tőlem.
- A Déli negyedben van egy nívós küzdőtér, oda szoktam invitálni a párbajtársaimat. Megfelelően kialakított pálya, nincsenek zavaró tényezők, kiváló atmoszféra. Ráadásul most aki párbajt akar nézni, az úgyis az arénában tombol a birkózás eventen, szóval nyugtunk lesz, nem fognak megzavarni minket nézők.
Csakhamar elérjük az általam ajánlott küzdőteret, s a ringre lépve 10 méterre eltávolodok ellenfelemtől. Lehívom a menüm, s elküldöm a fél életes párbajra hívást. Amíg lejár az egy perces felkészülési idő, övemre helyezem a gyorstárba a legfontosabbnak vélt kristályaimat, majd magamra öltöm a felszerelésem. Bronz vért, minotaurusz sisak, gyorstalpaló és gyűrűk mindig rajtam, hősi köpeny ahogy illik, végül pedig ideje magamhoz venni a dupla pengéjű Mithrodin fegyverem, az én kis szemem fényét. Ő volt a hűséges segédem a Ranmaru elleni győzelemben is. Az volt ám a meglepő párbajbefejezés. Illenék újra találkoznom a jó öreg Mr. Kockával, mert elégé lezáratlan maradt köztünk az a dolog. No, de most ideje idekoncentrálni és fejben is odatenni magamat. Ahogy megszólal a gong, felveszem a védelmi állásomat, testem előtt átlósan, keresztben tartom a fegyverem, s meghagyom a kezdés lehetőségét Thundernek.

Nem tetszik nekem ez a fene nagy pesszimizmus. Ennek a fiúnak nincs elég önbizalma, s hirtelenjében nem is tudom milyen szöveggel kellene előállnom, hogy lelket verhessek belé. Úgy tűnik az eddigi mentegetőzésem is süket fülekre talált. Ha így folytatom tovább és a hírnevem megelőz, akkor senki sem akar majd kiállni velem, csak azért mert magas szintű vagyok. Pedig én igazán nem akarok másokat lealázni, csupán szeretnék fejlődni olyan ütemben, mint eddig is. Ráadásul tökre berezelt a srác a fegyverem láttán, mintha a keze is remegni látszana. Sok sikert kíván azért, én mosolygok felé megköszönvén és viszonzásul főhajtással tisztelgek ellenfelem előtt. Át kívántam adni a kezdeményezés lehetőségét, de úgy tűnik nem akar vele élni. Ennyire lecövekelt volna? Lehet egy perc is beletelik, mire rájövök, hogy farkasszemet nézünk egymással, s egyikünk se moccant még meg. Valahogy, valamivel oldanom kell ezt a feszült légkört, ami kialakult körülöttünk.
- Vigyünk bele egy kis játékot, mit szólsz? Legyen úgy, hogy csak akkor tehetek feléd egy lépést, ha meg tudlak nevettetni. Közben te támadhatsz engem, de én csak akkor támadok vissza, ha te nevetsz. Benne vagy? - Amíg nem bólint rá, nem is akarom elsütni az első poénomat, nehogy felkészületlenül érje az esetleges választámadásom. Merthogy afelől semmi kétségem, hogy meg tudom-e nevettetni Thundert, bár kemény diónak néz ki a savanyú képével. Na de majd Anatole bátyó mindjárt kezelésbe veszi, akár belemegy a feltételbe, akár nem. Így végül is nem hagyom magam, tisztességes a küzdelem is, nem mondhatja azt sem, hogy hagytam magam, egyszerűen csak beleviszek egy kis rizikót, hogy legyen benne kihívás nekem is.

Úgy távolodok el hátra sem nézve a fiútól, hogy csak sejtésem van arról, hogy betalált a szúrásom. Ha elkezdeném forgatni a fejem, vagy a testem, akkor súlyos másodperceket vesztenék, amit eltávolodásra kell most fordítanom, nehogy ellentámadni akarjon és hátba szúrni. Annyit azért érzékelek, hogy fegyverem megakadt valamiben, nem suhant tovább lendületesen pusztán a levegőt szelve, de csak akkor bizonyosodom meg arról, hogy életpontokat sikerült leütnöm a kardforgatóról, mikor kellő távolságba érve végre rátekintek. Háh, az életsávja máris drasztikusan a feléhez közelít, talán egyetlen sebzés elegendő is, hogy véget vessünk a küzdelemnek. Kár, pedig igazán jó móka lett volna mindkettőnknek, ha belemegy a megnevettetős ajánlatba. De ha egyszer azt kérte, hogy adjam bele minden tudásom a küzdelembe, akkor nem sérthetem meg azzal, hogy félvárról veszem a küzdelmet.
- Remélem elégedett vagy. - jelenik meg ördögi vigyor az arcomon - Nem kíméllek, ahogy kérted! - Szusszanok egy fél percet, amíg újabb harci pózt vesz fel, s szabad kezébe vonja kardjának míves hüvelyét is, ami sejtéseim szerint egy igazán egyedi és izgalmas harcmodort fog eredményezni az elkövetkezendőkben. Máris felcsillan a szemem és izgatottan várom az újabb összeütközésünket. Nem is késlekedem, megrohamozom a fiút, s arra számítok, hogy a kardhüvellyel akar majd védekezni, és a katanájával támadni. Nekem legalább is így lenne logikus. Erre az esetre viszont tökéletesen ki tudom használni a dupla pengéjű fegyveremet, terveim szerint a vízszintesen magam elé rántott fegyver egyik élével a kardot, másik élével pedig a hüvelyét kívánom kivédeni, miközben a meglepetés erejével élve egy jól irányzott rúgást intéznék ellenfelem gyomorszájába. Kérdés, gondolatmenetem helyesnek bizonyul-e.

Eredeti tervem az volt, hogy a dupla pengéjű fegyver adta lehetőséget kihasználva blokkoljam Thunder kardját és annak tokját, majd egy rúgással vigyek be sebzést, erre azonban végül nem került sor. A fiú ugyanis valamiért kizökken a védekezésből, s bár az első vágásomat hárította, a másik penge majdhogynem akadálytalanul szalad bele a testébe. Ráadásul eközben akkora lendületet vihettem a mozgásomba, hogy az teljesen letaglózza a kardforgatót, aki egyensúlyát vesztve hanyatt esik, s kardjának tokját is a földre ejti. Hagyom, hogy kifusson a megkezdett mozdulat, majd megjelenik fejem fölött a "winner" felirat, mely jelzi, hogy a küzdelem máris véget ért.
Igazán röstellem, hogy ilyen kurta összecsapás sikeredett, de kezd egyre nagyobb dilemmát jelenteni, hogy nagy szintkülönbség esetén mi a helyes hozzáállás: kicsit hagyni magam és szórakozni az ellenféllel az izgalom kedvéért, na meg a hiú ábránd ébresztéséért, vagy tisztességgel letolni a párbajt a legjobb tudásom szerint, s vállalni az esetleges következményt, hogy a vesztes fél megsértődik. Van aki nehezen viseli a vereséget. Ki úgy, hogy ingerültségében kikel önmagából, ki úgy, mint jómagam, hogy csalódottságomban magamban fortyogok és inkább elsomfordálok, mielőtt általam is megvetett ingerültebb énem kiszabadulna elmém börtönéből. Csupán abban tudok reménykedni, hogy Thunder, ha már ennyire erősködött a minőségi párbajért, akkor most nem fog megorrolni rám vagy csalódottan kifakadni, amiért megvertem. Egy gyors mozdulattal megválok a felszerelésemtől, majd kezet nyújtok a kardforgatónak, hogy felsegíthessem.
- Jóféle kis összecsapás volt, kár, hogy ilyen rövidre sikeredett. Legközelebb teljes életest nyomjunk le! Persze csak ha te is benne vagy cimbora. - Majd lehívom ismét a menümet és küldök egy barátkérőt neki. - Na gyere, most én hívlak meg valamire. Ettél már a Sweet Dreamsben fánkot? Öregem, isteni karamellás fánkjuk van, meg kell kóstolnod! - invitálom meg vigyorogva a fiút egy levezetőre, s remélem nem utasítja vissza a felajánlásaimat.