[Játékos Küldetés] A nagy emberrablás

Ahogy kardom elérte a lovag páncélját, éreztem, hogy valahogy könnyebben hasít keresztül rajta, mintha csak vajból lenne az acél. Mintha… nem is tudom. Nem tűnt valóságosnak, sem pedig logikusnak. Az persze csak másodlagos, hogy csupán egyszer sikerült ezt megfigyelnem, ám az az egy is elég volt, hogy elbizonytalanodva nézzek Enherielre, vajon őneki is feltűnt-e a probléma. A másik, az előzőhöz képest legalább annyira aggasztó dolog a lovag életcsíkja volt, ami egy icipicit sem volt hajlandó lejjebb csúszni. Hiába szugeráltam, semmi sem történt.
Hogy lehet valakinek egyszerre hihetetlen erős és egyben hihetetlen képlékeny páncélja?

A gondolat nem hagyott nyugodni, így - miután rájöttem, hogy ellenfelünk nem akar támadni – odafordultam a lányhoz, és sugdolóztunk egy sort, éppen annyira halkan, hogy a halvérű ne hallhassa, de mi ketten és Villámlás igen. Miután megbeszéltük a továbbiakat, bólintottam, és a lovag felé lépdeltem, kezem magabiztosan pihent kardom markolatán. A fegyvert leengedve tartottam, közben végig megtartva a szemkontaktust, majd megsimogattam az időközben a vállamra szálló petet, és motyogtam neki néhány biztató szót, ezzel azt jelezve a Pisces-nek, hogy elvagyunk mi egymással, ne velünk törődjön. Reményeim szerint ekkor már Enheriel beszélt hozzá, kérdésekkel meg hasonlókkal bombázta: akár válaszolt rájuk a lovag, akár nem, de mindenképpen a lánnyal volt elfoglalva. Kivártam azt a pillanatot, amikor egy röpke másodpercre ellankadt a figyelme, ekkor indítottam a négy vágást, remélve, hogy legalább az egyik betalál. Ha ez megtörtént, a piros pixelcsíkot meglátva azonnal ugrottam hátra egyet, vállamat előrelendítve, hogy kezdő lökést adjak Villámlásnak, aki a terv szerint pontosan oda fog karmolni, ahol a lovagot a vágásom érte.

Mindent elterveztünk. Mivel kis elemzés után, figyelembe véve a lovag nevét, arra jutottunk, hogy a páncélja és talán valamilyen szinten ő maga is vízből van, Villámlás képességére építettük föl a stratégiát. A Villámkarmokra, ami ugye elektromosságot generál. A víz pedig vezeti ezt. Naná. Hogy pontosan milyen hatása lesz ellenfelünkre, arról fogalmam sem volt, annyit viszont bizonyosan tudtam, hogy a páncél anyaga akkor változott meg, amikor a kardom pengéje hozzáért, és ezután pár pillanatig még nem változott vissza: ekkor jön a griff az éles karmaival, és használja a képességét.

Miután hátraugrottam, kíváncsian figyeltem, vajon Villámlás hogyan is fogja végrehajtani a feladatot, illetve Enherielnek sikerült-e kellően elterelnie ellenfelünk figyelmét, és ha igen, ő vajon hogyan válaszolt az elhangzott kérdésekre.

Kombinát támadásotok sikere nem kicsi hiszen amikor a pet karmait ellenfelébe mélyesztette sokkolta őt.( 1 kör - jelenlegi ). Támadásotok tehát további kerekített értékben 5 pontot vont le a páncélból de a petnek a képesség miatt teljes összeget kell megadjak. Így összesen 8 pontnyi kárt okoztatok ellenfeleteken. Élete elkezdett zöldülni majd láthatjátok ahogy szépen lassan leengedi a fegyverét és előrebiccentette a fejét.

---

- Ha te vagy a 3. Legerősebb, akkor melyik Lovag lett az első legerősebb? –
- Őt már legyőztétek hiszen akkor nem tudnátok a kulcsokról. - feleli nektek mielőtt a fent említett esemény bekövetkezne( sokkolt állapotban van a lovag)

Sok variáció létezett. Túl sok ahhoz, hogy fejemben megfelelően és főképp, hogy időben elrendeződjenek a kusza gondolatok: nagy hirtelenjében azt sem tudtam, mivel kezdjem az elemzést, mit rakjak rendbe először.
Kezdetnek, ott volt a lovag, aki olyan bizton állította, hogy ő csupán a harmadik legerősebb, és hogy a legkiválóbbat már elintéztük. Logikusan, akkor a másodiknak kellett volna a tizenkétkulcsos ajtó mögött rejtőznie, kivéve, ha a halvérű hazudott, ami ugye egyáltalán nem kizárt. Ezen tényeket figyelembe véve, még beleférne a képbe az, hogy velünk akar jönni, habár a pontos indoka olyannyira nyilvánvaló, hogy nekem valami nem stimmel. Nyilván le akarja rendezni az ajtó mögötti vörös szempár gazdájával a múlt afférjait, és nyilván azért nem tette eddig, mert egyedül kevés lett volna a 12 kulcs megszerzéséhez. Legalábbis azt akarja, hogy mindezt elhiggyük neki, mert így olyan szép kerek lenne a történet. Viszont engem nem győzött meg, de nem ám, egyelőre azonban elfogadom, oké, legyen így, kardomat azonban nem teszem el. Figyelem, ahogy átadja Enherielnek a kulcsot, majd lemaradok mögöttük, végig a hosszú séta alatt. Jobb szemmel tartani ezt a lovagot, és nem megadni neki azt az előnyt, hogy akármikor hátba támadhasson. Nem könnyű elnyerni a bizalmamat ebben a világban, még akkor sem, ha a lovag egyszer sem támadott ránk. De ez így rendben van, azt hiszem: ő kihasznál minket, hogy eljusson abba a szobába, mi pedig kihasználjuk őt, hogy a segítségével legyőzhessük az ellenséget, és kiszabadíthassuk a nőt, teljesítve ezzel a küldetést. Mindenki nyer, a másik nem számít. Ez Aincrad.

Azért megkönnyebbültem, amikor megláttam a fiút. Nem számításból, nem azért, mert jelenlétének hiányában kénytelenek lettünk volna magunk elmenni a többi kulcsért, hanem azért, mert tényleg örültem neki, hogy nem esett baja. Habár élete a sárga zónában volt, sikerrel teljesítette a saját részét, és odaadta nekünk a maradék kulcsot. Ami nálam volt, azt belehelyeztem az adott kulcslyukakba, majd hátraléptem, hogy a lány is megcsinálhassa ezt.
- Öhm… ő itt Pisces lovag, az utolsó fekete szoba lakója, akinek képessége, hogy minden támadás feleakkora sebzést visz be neki. Jelen akart lenni az ajtó kinyitásánál – tájékoztattam Incubust. Nem voltunk barátok a lovaggal, így semmi akadályát nem láttam, hogy megosszak minden információt a fiúval, főleg, hogy elképzelhető, hogy új csapattagunk a végső harcban bizony ellenünk fordul. Jobb, ha Incu is tisztában van a helyzettel.
- Jah, igen, ő itt Incubus – folytattam a bemutatást, direkt kihagyva a többletinfót. Miután letudtam az illendőség formuláit, gondolatban felkészültem az utolsó, mindent eldöntő meccsre. Kardomat magam elé emeltem, és jeleztem, hogy a lovag menjen be elsőként, hátha csapda vár ránk odabent. Sosem lehet tudni, jobb az elővigyázatosság.

Miközben kinyitottuk az ajtót, a halvérű egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőlem. Bosszúsan kaptam oldalra a fejem, már készítve is a kardom, meg az „én megmondtam” kezdetű monológomat, ám szerencsére egyikre se volt szükség: csupán Incubussal beszélgetett, szándékosan vonultak félre, hogy mi ne halljuk, amit mondanak. Egyelőre azonban nem szóltam semmit, sőt, még az se keltett bennem mély érzelmeket, hogy a fiú elintézte őt: biztosan mondhatott valamit a lovag, vagy bepróbálkozhatott valamivel, amivel el akarta terelni a fiú figyelmét. Valahol mélyen még örültem is neki, eggyel kevesebb dolog, amire figyelnem kell, eggyel kevesebb gond. Habár kíváncsi voltam a diskurzusra, úgy döntöttem, majd csak a harc végén kérdezek rá Incubusnál, márha egyáltalán túléljük.
Érdekes nem féltem. Még akkor sem, amikor megkaptuk a kiírást, helyette egyfajta idegességgel vegyes izgalmat éreztem: a bossharcok úgyis messze vannak még, ám addig is, ez egy remek tapasztalat lehet, milyen is csapatban dolgozni. Lopva a lányra és petjére pillantottam, reméltem, hogy Enheriel most nem dermed le, ugyanis egy miniboss ellen nem engedhetjük meg ezt a luxust. Erre persze magamat is megpróbáltam rávenni: akármi is történjék majd, nem állhatok le. Nem szabad!

Ekkor történt meg az, aminek nem igazán szabadott volna megtörténnie. A szürkehajú kislány egy szempillantás alatt előttünk termett, kinézve magának a legkevesebb élettel rendelkező tagot, nem szólt egy szót sem, nem köszönt, nem intett, nem morgott. Csupán megharapta a fiút, és én semmit sem tudtam tenni, hogy megakadályozzam.
Ott álltam, bambán, az iszonyattól leeresztett karddal, és néztem, amint sárgából pirosra vált a szín, majd a lenullázódás előtt megáll. Még levegőt se vettem abban a pár másodpercben, ám amint Incubus összeesett, megmozdultam.
- Enheriel, támadás! – ordítottam, miközben észre sem vettem, hogy magamhoz vettem az irányítást. Annyira lefoglalt a helyzet komolysága, hogy nem is gondoltam bele, mintha nem is én lettem volna ott, nem az a bátortalan lány, aki elfutott a sötét alak elől ott, a mezőn. Ennek a Hinarinak a szemében azonban tűz égett, majdnem annyira a bizonyítási vágytól, mint amennyire a felgyülemlett adrenalintól.
Megindultam (0,5 mozgás), teljes sebességgel téve meg a köztünk lévő távolságot, magamban abban bízva, hogy időben elérjem, hogy ne tudja megölni, hogy megmenthessem. Nem céloztam, oda vágtam, ahol a leggyorsabban elértem, még egy kiáltást is elengedve, hogy rám figyeljen. Ezután addig folytattam a vágásokat, amíg csak bírtam (3x0,5), néha oldalra pillantva, vajon Enheriel és petje mit csinál.