Re: Külváros

by **Allen Dante** Csüt. Feb. 14 2013, 20:57

A kis tapsifüles társaságát nem tudjuk sokáig élvezni, mert egyik percről a másikra pixeleire esik. Ennek láttára Sara kicsit elszomorodik, talán még meg is siratná, ha lenne rá ideje, mert azt kell, lássuk, hogy a három darabka mögül, mivel a kis nyúl három darabra nyúlt… démoni teremtmények másznak elő. Szerintem még egy laikusnak is leesne, hogy ezek a valamik nem jó szándékkal jelennek meg előttünk. Mind a három egy-egy maszkot visel, s mindegyik más formát. Az egyiken szomorú, a másikor boldog, a harmadikon meg egy nyúlpofa található, ami valahogy rossz emlékeket táplál, legalábbis Sara-ban, mert ahogy elnézem nagyon magára vette a dolgot. Valahogy kezdem sajnálni szegény démonokat, mert most eléggé rosszul fognak járni. Szándékuk egyértelmű, meg akarnak ölni.
- Nos, ezt sem fogjuk megúszni harc nélkül. –mondom nyugodt hangon, majd előveszem kardomat, ez után Sara is követi a példámat, csak ő az íját helyezi a kezébe.
Sara kezd, megfeszíti az ideget, s közben aktiválja képességét, aminek hatására ellenfeleink megfagynak és mozgásképtelenné vállnak. Ekkor jön el az ideje a két közelharcosnak, vagyis Lewis-nek és nekem. Kardomat megragadva a szomorú maszkos démonra csapok le, és egyúttal el is pusztítanám. Közben Sara támogat minket hátulról, oly módon, hogy az éppen aktuálisan ütött lényt lövi. Amúgy kíváncsi vagyok, hogy miért bukkantak fel ezek a lények. A kíváncsiság egyre jobban elhatalmasodik felettem és már alig bírok magammal, hogy kivárjam a végét. Ennek még arculatot is adok, mert egy sejtelmes mosolyt csalok az arcomra. Ezt talán az idegenek összetudják keverni, azzal, amit akár egy harc élvezete miatt ejtenék, de aki jobban ismer az tudja, hogy mire is gondolok…

by **Shiel D. Lewis** Szomb. Feb. 16 2013, 16:35

- Batman szakállára, milyen gonosz varázslat ez!?! - kiáltja el magát hősünk, mikor azt látja, hogy a nyúl, aki korábban kiugrott a bokorból, három darabban folytatja tovább ugrándozását. Egyenként azonban nem tűnnek életképesnek, mert minden egyes lépés után egyre halványabban fénylenek, majd egyszer csak gyengén pixeleikre esve elvesznek a semmiben.
Sir Lewis értetlen fejjel néz Allenre, majd Sarára, tőlük várva a választ teljesen feleslegesen, mert ők aligha tudnának többet arról, ami itt zajlik. Hősünk még csak pletykákat sem hallott arról, hogy ilyen darabokra hulló lények járják mostanában az erdőket, s a fülsüketítő sípolásról sem suttogott senki. Sem a céhben, sem máshol. Pedig Lewis nem az az otthon ülő típus, s mindig hegyezi fülét a gaztettek akár egy halk neszére is.
Ám a nyúl hiányának helyét kipótolandó három alak lépett a helyébe. Nem is akármilyenek! Testüket kártyalapok fedik, vagy mindenük abból lenne? Arcukon pedig egy-egy maszk pihen vészjóslóan.
- Áhh..! - nyögi a lovag, midőn pajzsát teste elé rántja, hogy az egyik ilyen kísérteties lény karmolását kivédhesse. A tárgy masszívan védi a lény ütését, de hősünk nem akar tétlenül pajzsot emelgetni, így aztán erőt visz a buzogány tartó jobbjába, s meglengetve azt lesújt a szörnyre, aki egyszerűen csak oldalra mozdulva kitér a fegyver rádiuszából. Sir Lewis azonban még nem végzett, újabb hévvel mozdítja fegyverét, immáron visszafelé, hogy korábbi lendületéből ne essen ki. Azonban a vigyorgó maszkot viselő megint kitér. Egyszerű cikk-cakkos mozgása ellenére hősünk egyszer sem tudja eltalálni.
Talán más módon kellene megpróbálkozni a megsebesítésével, mert olybá tűnik sebessége nem lesz elegendő arra, hogy frontális küzdelmet folytasson a lénnyel szemben. Fülébe jutó ütemtelen harci hangok, amik származhatnak mozgásból, vagy fegyverek csattanásából, tudatják vele: csapattársai is kiveszik részüket a küzdelemből.
Mivel is kellene megpróbálkozni? Szuperhőssé felesleges változnia, mivel ő már így is az, de mi lesz akkor, ha szuperhősnővé változik? Ez igen abszurdnak hangozhat, de mint tudjuk, Sir Lewistől akármi kitelik, ha már elpöfékelte azt a bizonyos mennyiségű napi cigarettáját. Így aztán nem gátolja meg őt semmi abban, hogy átváltozzon egy Sailor Moonos hősnővé. Na, hogy is szólt anno a szöveg?
- Lunáris prizma, változtass át engem! - mondja határozottan, s vár a csodára. A körülötte imbolygó, rázkódó világ pedig elég hitet ad neki ahhoz, hogy azt higgye: végbe is ment az átalakulás.
- Én vagyok a hold tündér és a hold nevében megbüntetlek téged! - tekintete komolyságot sugároz, de igen hülyén hangozhat a nevetséges dumája. A lényt, ki előtte van, valószínűleg nem hatja meg.

by **Diabel** Szomb. Márc. 02 2013, 08:44

A lényeket tényleg nem hatja meg Sir Lewis dumája, de a kardja annál inkább: mindegyik lény egyetlen csapás csak nektek, erőpontjaitok elosztásától függetlenül. A három lény eltűnik, és mintha visszafele játszott animáció zajlana le, a nyúl megint összeáll a pixeljeiből. Gyors irammal menekülőre is fogja. Lehet, hogy az ő mintáját kéne követnetek, de erre sajnos nincs lehetőség: a sípolás már nem erősödik, nincs hova, de a fekete képhibák szélesednek körülöttetek. Mögöttük alakokra lehettek figyelmesek, sötétekre, amik folyamatosan törnek kifelé „árnyékföldjéről”. A képhibák azonban sohasem tartanak ki elég ideig ahhoz, hogy átmászhassanak rajtuk, kezek, lábak hullnak a bezáródó hasadások nyomán, amik pixelekké bomlanak, majd az előbbi folyamat játszódik le újra: maszkos, fehér, hártyás szörnyek kelnek életre belőlük. Az életetekért kell küzdenetek: ott vannak körülöttetek, körbevesznek benneteket, menekvésre nincs lehetőség, és az olyan távolsági harcosok, mint Sara is, bizony veszélybe kerülhetnek, ha nem dolgoztok ügyesen össze. Megoldást kéne találni, hogyan küzdötök meg a lidércekkel. Főleg, hogy minden árny próbál kimászni, így hamarosan fejek, csonka torzók is gyarapodnak körülöttetek, mind-mind tipikus szellem-alapanyag.

by **Allen Dante** Szomb. Márc. 16 2013, 22:15

Piskóta, de nem az ételre gondolok, hanem arra, hogy milyen egyszerűen elintéztük a támadóinkat. Majd legnagyobb meglepetésünkre, de ha nem mindannyiunkéra, az enyémre biztosan, a nyúl, aki eddig a pixelbomlás határán szállingózott, most ismét összeáll és tovább ugrándozik. Oké, ez meglepő, de ha már így van, megírva a programja, nem tudok mit csinálni, csak annyit, hogy nézem, miképpen szökell arrébb. A magam részéről bevégezettnek mondtam volna ezt a feladatot, mert egyik felem azt mondta, hogy a rejtélyre fény derült, démonok vannak, és tényleg ők csökkentik a játékosok számát ezen a környéken a játékban. Szóval akár mehetünk is haza. De és itt van ez a „de”, a másik felem azt súgja, és végül majd neki lesz igaza, hogy itt még nincs vége ennek a rémálomnak. És mondom is, hogy miért, mert ismételten az előzőkhöz hasonló szerzetek bukkannak, vagyis bukkannának elő. Elég démonos filmet láttam, hogy meg tudjam mondani, hogy ezek az izék, mert nagyon még jó magam sem tudom, hogy micsodák, egy másik dimenzióból, vagy a túl világról szeretnének átjutni ide. És az ember most kezd el gondolkozni azon, hogy ácsi, egy játékban vagyunk, ami akár egy másik dimenzió, vagyis egy másik dimenzióból érkező lényekkel kéne egy másik dimenzióban harcolni? Tiszta troll fizikusnak érzem magam. De nagyon nem tudnak mit tenni, mert, ahogy át akarnának, mászni hozzánk az átjáró nem nagyon engedi őket, és a végtagjaikat folyamatosan aprítja le a testükről. Milyen szép is lenne, ha csak ennyivel kéne szembenéznünk, mert azokból a csonkokból, amik az egészből estek le, ismét démonok lesznek. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire boldog is vagyok ennek láttára, s szerintem a többiek sincsenek másképpen, mert talán ők sem kívánnák ezeket a dögöket a hátuk közepére sem. Már egy eléggé szép létszámú sereg vesz körbe minket, de azért ez a sereg szó kicsit túlzás lenne, bár az előzőkhöz képest jóval többen vannak. Talán a legjobb ötlet, ha egy helyen maradunk és hátunkat egymásénak vetjük, és úgy várjuk a további fejleményeket. Nos, de azért egy valami talán biztos, nem azért közelítenek felénk, hogy egy teát elfogyasszunk egymás társaságában és mondjuk az animék csodás világáról beszélgessünk. Itt majd egy vérre menő küzdelem fog kibontakozni, amit valamelyik fél mindenképpen meg szeretne nyerni. A mi esetünkben az túlélés vezérelte ösztön hajt az ellenséges csapatott a beléjük írt program, amit a jó öreg programozók készítettek, akik ezt a játékot is leprogramozták, amiben Lewis-sel és Sara-val is belecsöppentünk, vagyis inkább a rabságába estünk. Egy szó, mint száz, most hatalmas slamasztikába keveredtünk, amiből jó lenne kikeveredni, mert nem most szeretném itt hagyni a fogamat. Egy terv mind fölött, egy terv kegyetlen, egy terv, ami megmenti a seggünket ebből a kutyaszorítóból.
- Nos, valakinek valami ötlete? –kérdezem két társamtól, és remélem, hogy valamelyiküknek van. – Mert gondolom, van. –folytatom reménykedve, de rá kell, jöjjek, hogy Sara-nak nincs, így csak a hős lovag, Lewis-ben bízhatunk. – Hős úr, mondd azt, hogy tudsz valami kecsegtetőt ajánlani, mert az enyém egy kicsit meredek. –ha netalántán rákérdezne, hogy mi az elmondom, de ha nem szakít ezzel félbe, akkor folytatom is tovább, majd végleg átadnám neki a szót. – Arra gondoltam, hogy aprítsuk be őket. Egyszerű, nem túl bonyolult, főleg ha olyanok, mint elődjeik. Sara fagyasztja őket, addig mi szétkapjuk a fejüket. –most már csak a reakció várható a társaimtól.

by **Shiel D. Lewis** Vas. Márc. 24 2013, 16:12

Várakozásaival ellentétben a szörnyeteg nem hátrál meg, sőt még magabiztosabban rohan neki a lovagnak, aki kétségbeesett mozdulatokkal irányítja páncélját a támadási pontokra. Vicsorogva, elkeseredetten rángatja a körpajzsot, több-kevesebb sikerrel.
Aztán feladva próbálkozását, hogy sebesülés nélkül győzhesse le a lényt, hagyja, hogy az őt támadó megüsse. A pillanat, amikor leengedi a védelmét igen kritikus, de jól megoldja. Engedi, hogy a szellem belekarmoljon mellkasába, cserébe ő ugyan ebben a minutumban arcon csapja azt az igazság buzogányával, s a szörny menten átformálódik egy nyúl-testrésszé, újra egyesülve darabjaival, mígnem megint a tapsifüles alakjában tovább ugrál, mintha mi sem történt volna.
Hősünk csodálkozóan ideges tekintettel követi az ugrándozót, ahogy eltűnik a fák közt, maga mögött csupán kérdéseket hagyva. Pihenésre, a tapasztalat levonására azonban nincs idő. A tér még mindig hasadva, s feszült pillanatokat szülve több, a korábbihoz hasonló szerzet nyúlkál át a fekete hasadékokon ebbe a világba, könyörtelenül mutogatva a lovagra csontos kezeikkel.
Lewis, szemöldökét komorul összevonva figyeli őket. A nyíló, majd bezáródó átjárók le-levágják a lények testrészeit, melyek átesve a játék ezen oldalára, nyomban maszkos ellenfelekké változnak, s lassan körbeveszik őt, s a két társát is.
A lovag összeszedve magát megint pajzsára támaszkodik, s a nehéz felszerelést teste elé emelve vágja magát védelmi pózba. A lesújtó buzogány pedig csak vár és vár, hogy mikor tudja csontját törni a szörnyeknek.
- Nincs ötletem... - kellemetlenül válaszol Allennek, aki valószínűleg szintén elkeseredett helyzetben van. A lány, Sara sem állhat jól, ötlete neki sincs.
- És nektek? - kérdez vissza, mire a srác nyomban fel is vázolja, hogy ő mit eszelt ki. A lovag várakozásaival ellentétben viszont nem egy nagyszabású stratégia látott napvilágot, hanem a legegyszerűbb mind közül: harc. Eddig is ezt tették, semmi különbséget nem érez a fiú szavai és korábbi hadviselésük között.
- Akkor legyen úgy! - nyilatkozza, nekirohan a legközelebbi lénynek, fegyverével afelé csapva...

by **Diabel** Hétf. Márc. 25 2013, 21:22

Grandiózus csata vár rátok. Sok ilyen olvashattatok már könyvekben, láthattatok filmekben. A valóságban már vértől lenne csutakos a kardotok nyele, hogy csússzon a kezetekben, és állandóan azzal a veszéllyel fenyegessen, hogy a következő csapásnál benne ragad egy ellenfeletekben, csupaszon és fegyvertelenül hagyva benneteket. A veszély azonban nem valós: ez a SAO, ahol a szörnyek nem véreznek, ellenben pixelek sokaságát okádják magukból, ahogy megszűnnek létezni csapásaitok nyomán. Kisebb hordákban lendülnek nektek az érzéketlen szörnyek, jelentősen megcsapatva életpontjaitokat. A legnagyobb gondban Sara van, ugyanis a rendszer letiltja a nyilazását a hozzá túl közel eső ellenfelek esetében, akik így viszont már gond nélkül viszik még lejjebb és lejjeb a HP bar-ját.
Az ellenfelek tömegét nem ellensúlyozza mennyiségük, és úgy tűnik, Sir Lewis hősiessége és Dante állhatatossága képes megritkítani tömegüket. Ahogy alaposabb pusztítást visztek véghez a hatását is láthatjátok: újabb fénynyalábokból újabb JK-k csatlakoznak hozzátok. Bizony, úgy tűnik, hogy a lidércek, amik ellen harcoltok, nem mások, mint hozzátok hasonló játékosok, akik megpróbálták megoldani a rejtélyt. És ahogy egyre többen jártak pórul, úgy gyarapodott a fura szellemlények serege.
Hamarosan elszórtan lézengenek már csak körülöttetek, néhány mob-szerű lény, amely nem találja a célpontját. Sara nyilai őket is megszüntetik. A sípolás nem szűnik meg, a repedések, futó programhibák azonban igen. Vihar előtti csend. Sara felsikít, bárki bármennyire is védelmezte, vagy figyelt rá: ezúttal nem körülöttetek, hanem egész pontosan benne nyílik a hasadás, szétfut virtuális testében, pillanatok alatt felhasítja, tépődés hangja hallatszódik, mintha csak valaki egy cipzárral játszana, majd Sara teste habosodni kezd, és néhány szívdobbanás múlva hatalmas, minden eddiginél nagyobb és emberszerű lidérc terem előttetek.
– Morpheus vagyok, az álmok hozója. Örök álmot bocsátok most rátok is! – Hangja Dante számára ismerősen csenghet. Sara az, még ha erős mélyítést is kapott. A játékos horda, akik sokkolton sétálgattak eddig körülöttetek, most végre célpontot látnak maguk előtt. Szándékuk megrohamozni a gigászi lényt, ami, akárhogy is cselekedtek, egyből nektek ront!

by **Shiel D. Lewis** Vas. Márc. 31 2013, 14:49

A csapása kegyetlen, kíméletlen mozdulattal sújt le a szellemre. Nem véletlenül, hisz' karjában az igazság ereje duzzad. Lewis buzogánya megsemmisítő ütést mér a maszkos lényre, mely szétesik, s helyében egy fiatal lány jelenik meg, teljes fegyverzetben. Hősünk természetesen először meglepődik, de aztán rá is eszmél, hogy ez csakis ezen szörnyek gonosz mágiája lehetett: bekebelezték az eltűnteket, vagy épphogy azok változtak ilyen rút teremtményekért egy sötét ármány folytán.
Kérdezősködésre nincs idő, a lovagnak mozognia kell, tovább küzdenie. Allen és Sara is megállíthatatlanul pusztítja a rémek seregét, így hősünk bajtársai harci-szellemén fellelkesülve ő maga is jobban beleéli magát a csatározásba. Rövidesen elméje felett nem a józan ész uralkodik, mozdulatait lovagi ösztönei veszik át, melyek megsúgják neki minden egyes pillanatban, hogy mikor hova sújtson le fegyverével, pajzsát milyen erősen szorítsa.
A felszabadított emberek aztán segítségére sietnek, együttesen még gyorsabban, kíméletlenül kaszabolják le a szörnyhordát, s mire az utolsó is felfordulva, pixeláradatot köpve kimúlik, Lewis már teljesen bele van melegedve a pillanat hevébe, s buzogányát magasan feje felé emelve győzedelmi kiáltást hallat. Elégedett pillantást vet a tömegre, mely felszabadult, s büszkén tekint magára külső nézetben, mert most valóban azt tette, amire rendeltetett. Az ilyen pillantok miatt léteznek hősök. És Allen és Sara is bebizonyította, hogy ők is azok. A céhnek szüksége van az ilyen lelkiismeretes harcosokra, mert máshol, más időben szintén felbukkanhatnak is lények, melyek az embereket veszélyeztetik.
Már indult is volna Allen felé, hogy egy kézrázással pecsételje meg együttműködésük gyümölcsét, mikor Sara teste furcsamód kezd reagálni. Ekkor üti meg a fülét az, melyet elnyomott a harci mámor: a sípolás. Még mindig ugyan úgy szól, nem szakadt meg az utolsó lény halálával. Nem lenne még vége? Talán egy újabb roham közeledik?
- Te jó ég... - dörmögi hitetlenül, mikor Allen társa egyszerűen szétnyílik, s egy nagy hasadás jelenik meg benne, vagyis nő ki belőle. A pillanatnyi ideg pedig akkor hág tetőfokára, mikor a lány átalakul egy óriási maszkos lidérccé. Hősünk fogcsikorgatva tekint a lényre, mely sokkal veszélyesebbnek látszik, sőt még beszélni is tud. Egy lány hangján szólal meg, igaz elég mélyen. A lovagnak nem ismerős, nem tűnik fel, hogy a tulajdonosa Sara. Az viszont nyugtalanító, hogy a lény rohamra indul.
Sir Lewis ismét védelmi pozícióba vágja magát, s flélekben fekészül a csatára, mely még előttük áll...

by **Allen Dante** Csüt. Ápr. 04 2013, 19:12

Akkor nincs már megoldás, mint bevetni magunkat a tömegbe és elintézni ezeket a dögöket, bár jelentős létszám fölényben vannak, de nekünk mindent meg kell tennünk, hogy legyőzzük őket. A csata elkezdődik, és hirtelen beugrik, hogy most egy epic zene milyen jól illene ehhez a jelenethez, meg, ha valaki fel is venné videóra ezt a helyzetet és rendesen megvágnánk a végén, szép kis filmet tudnánk összedobni belőle, talán még Oscar-díj jelölést is kaphatunk érte. Azonban ez csak egy elképzelés, mivel egy éles harchelyzetbe csöppentünk bele, aminek a tétje az életünk. A két fél hamarosan egymásnak is esik, és az ádáz küzdelem kezdetét veszi. A túlerő ott van velünk szemben, de akárhogy is szeretnénk, nem tudunk szabadulni tőlük. Életpontjaink folyamatosan csökken, mintha nem is akarná abbahagyni, amíg teljesen le nem nullázódik. Talán Sara van a legnagyobb bajban, mivel képességét nem tudja aktiválni, ami számunkra elég kedvezőtlen, mert most igazán jól jönne. Azonban ahogy a mondás is tartja, a szerencse az igazság oldalán van, bár lehet, hogy nem így van, de a mi helyzetünkben igen. Minél több démoni teremtményt ölünk meg annál több segítőre teszünk szert, akik talán játékosok, de az is meglehet, hogy NPC-k, azonban a tényen nem változtat, hogy segítenek nekünk. Az erőinket összesítve sikeresen elbánunk a támadóinkkal, és mikor már mindenki azt hinné, hogy vége ennek a rémálom csak ezután jön, amire nem számítottam. Arra leszek figyelmes, hogy Sara felsikít, azonban ezt a sikolyt nem tudom semmihez sem hasonlítani, még sosem hallottam ennyire kétségbeesett hangot kiadni bárkiből is, de a látvány, ami elém tárulkozik, mikor feléje fordulok, hogy megnézzem mi történt, teljesen elborzasztott. Nem elég, hogy egy rossz érzés kerített hatalmába, mikor az utolsó lényt is leütöttük, mert a sípolás ugyan úgy folytatódott, de mikor megfordulok, azzal kell, szembesüljek, hogy Sara kezd szétnyílni. Na, jó, nem kell olyan morbid dolgokra gondolni, de a tény, hogy egy hasadék kezd el nyílni a hasánál, eléggé lesokkol, és a folyamat végén egy hatalmas démonná alakul, ki magát Morpheusnak nevezi. Amint meglátom, kardomat a földre ejtem és térdre rogyok.
- Ne… nem… le… lehet. –hebegem elkerekedett szemekkel.
Ekkor egy világ omlik össze bennem, hisz ő már a második személy, aki közel áll hozzám, akit a játék magával ragadt. Nem tudom elképzelni, hogy ezek után mitévő legyek, hisz az utóbbi esetet is eléggé nehezen tudtam feldolgozni. Azonban ez az állapot nem tart sokáig, mert hirtelen elsötétül minden néhány pillanatra. Olyan érzés, mintha megállt volna az idő, mindenki egyhelyben, semmi mozgás, még jómagam sem tud mozogni, de gondolataim cikáznak a fejemben. Talán ez a jelenség a látottak miatt keletkezett sokk okozza, de lehet, hogy más, azonban ebben a pillanatban csak erre tudok gondolni. Azonban rá jövök, hogy az a szörny valójába Sara, szóval csak annyi a dolgom, hogy legyőzöm, és azzal megmenthetem őt. A sikeres feleszmélés után fegyveremet ismét a kezembe veszem és felállok az eddigi térdelésemből.
- Fejezzük be végre. –jelentem ki hűvös kijelentéssel, majd kardomat végig húzom a földön, ami egyből lángokba borul. – Lewis-san szeretném, ha továbbra is az oldalamon küzdene, és én az övén. –mosolygok rá barátságosan.

by **Diabel** Szer. Ápr. 10 2013, 01:07

Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a legjobb döntés. Puszta kézzel, ész nélkül nekiesni a lénynek, ami Sarából lett? Természetesen a tömegnek mindegy, hiszen számukra csak célpont a lény így, amin kiélhetik eddigi szenvedéseiket; egy ütleg, ami tökéletes arra, hogy a felgyülemlett feszültséget levezessék. A bosszú édes, de nem mindig célravezető. Legalábbis ha rólatok van szó, sir Lewis és Dante, talán más utat kellett volna keresnetek.

Fogy az életsávja. Bizony, ennek a lénynek már ilyenje is van. Nem csak egy ütés, nem elég megérinteni. A fő probléma a tömeg, ami körbevesz titeket. Akárhogyan is nézzük, ez a nagy számok törvénye alapján már kész horda. Nem összehangoltan támadnak, kész a teljes káosz. Akiknek fogyóban az élete, menekülnétek, de nem engedik őket azok, akik hozzá szeretnének férni a lényhez. Fegyvereteket alig tudjátok megsuhintani, míg a lény széles mozdulatokkal kaszabol. Hatalmas keze megtermett bunkósbot, amivel rendesen sebzi a tömeget maga körül.

Még így sem tud azonban menekülni a milliónyi apró sebzés okozta HP veszteség elől, amely lassan felemészti. Az egész lényt vörös fonalak hálója borítja, fénylenek a sötét éjszakában, mint a pókháló, amire harmat ült, és minden cseppjében lángol a felkelő nap fénye.
Sara bizony szabadul. A lény szinte kiveti magából, ahogy felnyílik, a sípolás megint felcsap, de ezúttal a csata végét jelzi, ahogy a lényt mintha elnyelnék a saját repedései a SAO rendszerében. Kis ablakhibák, amik nyomán a lény magába omlik, összeesik, -roskad, és nem marad más ott, mint a szinte magáról sem tudó Sara. Egyetlen életpontja maradt, és valószínűleg minden vágya, hogy Dante kezében köthessen ki. Nem emlékszik semmire. Semmire az égadta egy világon ebből az egészből. Utolsó emléke, hogy elindultatok ide.

Idővel majd felrémlik még neki egy-két emlék, ismerősek lesznek ahogy nektek, úgy neki is arcok, amik szembe jönnek Aincrad utcáin – valószínűleg egy lesz azok közül, akiket kiszabadítottatok –, de több aligha van rémleni neki.
A tömeg lassan oszlik. Ki-ki a maga dolgára indul. Egyesek köszönetet mondanak, mások inkább kérdeznek, de idővel csak eltűnnek.

GRATULÁLOK, teljesítettétek a célotokat! A szellemek többé nem zaklatják Torubana városnak a JK-it.

by **Shiel D. Lewis** Szer. Ápr. 10 2013, 22:19

Igazság szerint rohamra készült, de a játékos-tengeren egyszerűen képtelen átverekedni magát, így aztán csak megállapodik valahol középen a hadosztály vége a szörny karmai között ficánkoló szerencsétlenek között.
Amilyen reménytelen helyzetben van, hogy ő is a frontra kerüljön a szörnnyel vívott csatában, annyira le is van nyűgözve azon, hogy az emberek ebben a szorult helyzetben is mennyire képesek együtt mozogni, még ha dühből is teszik azt. Saját életükkel szinte alig törődve rohannak neki a lénynek újra meg újra, míg annak az élete folyamatosan táncol egyre lentebb, mígnem már a sárga zónába ér. Vadul csapkod buzogányos kezével, de csak nem bír dűlőre jutni az embersereglettel, csíkja elfogy, minek következtében hősünk elégedetten nézi végig, ahogy a szörnyeteg összeomlik, majd nyomtalanul eltűnik, csupán Sarát hagyva maga után.
Lewis Allen nyomában odalohol a lányhoz, hogy ő is megbizonyosodjon róla: rendben van. Mint kiderül, a memóriáján kívül nem érte veszteség. Leszámítva az életét, ugyan is egyetlen egy maradt meg neki.
Hősünk nem pazarolva a drága időt, nyomban menüjébe nyúl, s onnan a mini potionját rántja elő, megitatva azt a lánnyal. A plusz öt élet nem jelent sokat, de még mindig nem védett területen ácsorognak, így fel kell készülni a legrosszabbra.
- Nos, erőfeszítéseinknek hála a krízis megoldódott! - mondja ezen szavakat, majd köhint egyet, s fegyverét, no meg pajzsát készenlétbe helyezi a hátára.
- Az igazat megvallva a céhemnek szüksége lenne az olyan bátor hősökre, mint amilyenek TI is vagytok. - folytatja a monológot, miután kezet fog egy arra jövő hálálkodó fiatallal.
- Mindkettőtöket meghívlak. Ha szeretnétek, csatlakozzatok! - egy daliás vigyor jelenik meg az arcán, majd menüjét újfent megnyitva a céhes ügyintéző lapot választja ki magának. Pár gombnyomás, s Allennek, no meg Sarának is repül a meghívó.
Hősünk fejében pedig egy vers kezd megfoganni mindarról, ami itt történt. Vagyis nem csak arról. Hanem az egészről. A harcokról, a minden napos küzdelemről. Elvégre ő egyben egy költő is!

Lassan kel föl a nap, hűvös völgyeken át,
Hogy leváltsa a megnyűtt, aincradi éjszakát.
Ébredezik világunk virtuális mivolta,
Az utolsó potiont a mester tegnap eladta.
Szabadulásunk kulcsa oly messze,
De nagy hősök kezében van elhelyezve.
Kik végül minden nap reggelén,
Vágnak át a mobok tengerén.
A mai kelet sem hordoz mást,
Csak rettegett, buzgó csatakiáltást.
Lassan megy le a nap, a hegygerincen át,
Hogy nyugtassa a ember lelkét, s honvágyát.

[Ééés így történt, hogy Allen és Sara bekerült a Justice League-be. Köszönöm a mesélőnek a kitartó munkát és persze a játékos partnernek a játékot!]

by **Zakuro** Szomb. Júl. 20 2013, 22:25

Egy madár suhan el felettem. Talán egy fecske, ha mondhatok ilyet. Imádok háztetőkön pihengetni. Elég könnyű volt ide feljutni: Befordultam egy szűk sikátoron, majd két ház között találtam egy elhagyott kis bódét. Felmásztam rá, majd onnan a ház tetejére.
Sétálok egyet a városon kívül. És már le is pattanok a kuckómról.
....
A város mögöttem... És ekkor, megint az a furcsa "zöldike" jelenik meg. De most sem egyedül! Vannak vagy 5-6-an és a nagy részük magasabb is nálam.
-"Hand Sonic!"- kiáltom, majd neki is ugrok a legnagyobb torkának. Ezek olyan bamba képet vágnak.
-"Szárny!"-kiáltom. Majd a magasba ugorva aktiválom a Sonic Death-et. Szerencsére ez is túléltem.
Tovább megyek.
.....
Frufrúúú-Fru-Frúúúúú! Grrr-hhh!- hallom.
- Már megint ti?- fordulok meg, de utána azonnal ijedten hőkölök vissza. Egy, tőlem 2 fejjel nagyobb, méregzöld színű, csupa bibircsók és háj, valami áll elém. Erre felé csak ilyen valamik járkálnak, vagy csak én vagyok olyan "szerencsés", hogy beléjük botlok. Ez a valami most lehet, hogy bosszút akar állni, a társaiért, amik valószínüleg kisebb szintűek voltak. Vagy csak úgy megtámad.
[color=#FF9933]-"Hand Sonic!"- kiáltom újra. Egy vágás az oldalán, de "az" már jön is a szabjájával és majdnem eltalál. A következőt, épp, hogy elkerülöm.
-Jajj!- ez a fejem felé csap, én pedig egy hirtelen mozdulattal leguggolok. Belevágok a lábába, majd a háta mögé ugrok, épp elkerülve a következő csapást. Dühösen, vörös szemével néz rám, és már azo kapom magam, hogy a kardjaink, csak úgy csillognak. [color=#00FFFF] -"Sonic Death!"- kiáltom, majd a magasba ugorva, egyenesen a feje felé forogva, lesújtok rá.
- Ezt is túléltem!- mosolygok boldogan, majd elindulok a Belvárosba, a többi boldog lakoshoz...

by **Saya** Pént. Júl. 26 2013, 20:11

//Nagamori Yoi//

Jobb híján ide menekültem. Hallottam ugyan valami kis faluról, ahol még kevesebben vannak, de az most túl messze van, én meg túlzottan is félek elindulni a nagy vágtának. Hugi kiszámíthatatlan, és ismerem, sosem lehet tudni, mikor akar nekimenni mondjuk egy óriápóknak vagy akármi.
Így is egyre többszőr esik meg velem, hogy elájulok, mert fejbever, és mikor felébredek, teljesen máshol találom magam. Bár ez még mindig kevésbé rémisztő, mint mikor látom, amit csinál, de nem bírom mozgatni a testem.
És a legrosszabb az egészben, hogy már nappal is bántani szokott, pedig megbeszéltük, hogy azok az enyémek. Hugi nagyon rossz kislány lett, nem is akarok beszélni vele többet. Azt akarom, hogy szakadjon ki belőlem, hogy hagyjon el, hogy tűnjön el! Ki akarom őt tépni az agyamból! Húzom a hajam, ütögetem a halántékom, de csak röhög és röhög és röhög és röhög...
Én rettegek.
~Mondtam, hogy az enyém leszel. Mondtam, hogy szétszedlek. Mondtam, hogy tönkreteszlek.~
-De azt hittem, vicceltél...
~Én, viccelni? Na ne röhögtess, mert megfájdítom a hasad!~
Egykedvűen megyek tovább.
Itt nincsenek sokan, csak pár öreg NPC, meg egy-két játékos. Itt nem eshet sok bántódásom, ha meg mégis, az legalább hátha kiűzi belőlem a Hugit. Az egyik öreg bácsi szerint pedig esténként furcsa dolgok történnek itt, pont, mint ahogy én híreszteltem a Főtéren a képességemmel, így az... izém... kimonóm is megmarad. Na, nem kimonó az, hanem mi? Inko... valami inko. A lényeg, hogy titokban maradok.
Meg a Hugi is, ha sikerül kordában tartanom.
Megállok és sokáig nézem az egyik búzatáblát. Nagyon szép. Bár ilyen szép lenne minden... igaz?
Aztán megfordulok, leülök az egyik házikó tövébe nem messze egy bácsi NPCtől és az egyik késemmel a földet túrom. Egy ideig így játszom, amíg észre nem veszem, hogy megint nem én irányítom a kezem, és a következőt vési Hugi a földbe.
"Megöllek"
A másik kezemmel elsöpröm a feliratot.
-Nem fogsz...

by **Nagamori Yoi** Pént. Júl. 26 2013, 21:23

/Saya/

Ezt a napot nem odakint a téren töltötte. Lassan kezdett ugyanis azon tűnődni, hogy talán ha érdekesebb embereket kíván vizslatni, akkor távolabb kell merészkednie a közelitől. Az élet túlságosan is üres volt, ő csupán egy puszta héjnak érezte magát, mely nem volt megtöltve semmivel, s nem volt senki, hogy feltöltse. Most pedig éppen láttak szemei, figyelhette a világot és ez nehézségeket okozott. A tér, a színek, minden... Ilyen dolgot végleg megemészteni egyáltalán nem volt számára egyszerű kihívás, talán soha nem is vágott bele, nem próbálkozott... lehetetlennek tűnt, mindössze tolerálhatta. Ken a környéket járta, ő pedig a maga ösvényén ugyanezt tette, kint a város szélén, a mezővidék határán, ahol máshogy hangzottak és érződtek a dolgok, s valóban... másként látszódtak is. Talán ezért is tévedt erre, s marasztalta itt valami, talán a gyakorta uralkodó csend, ismerős dolog a szobája magányából.
Így rótta az utat, míg aztán hosszú idő után olyasmire figyelt fel, amit nem hallott, hanem látott. Egy lányt, s a leginkább figyelemfelkeltő benne az volt, hogy szerinte hozzá hasonlónak látszott, ami a külsőségeket illette. Ehhez azonban látni nem volt elég, számára az ugyancsak keveset jelentett, sokkal inkább érezni akarta ujjai és tenyere alatt, igaz, sokan voltak, kik nem hagyták ezt megtenni. Ahogy közelebb sétált, kifejezéstelen arcát a földön ülő mozgó keze felé fordította, s mikor odaért, még látta a feliratot, amit letörölt, s szóval válaszolt rá. Még soha nem találkozott hasonló emberrel, kíváncsi lett, valami megragadta benne. Ez már elég indok volt arra, hogy olyasmit tegyen, melyet ritkán tett ily rövid meggondolást követően.
- Kivel beszélsz? - kérdezte üres hangtónussal, majd ismét maga elé nézett, szemei ugyanis homályosulni tűntek... végre - Szabad megérinthetem az arcod?
Mást nem szólt, egyenlőre bőven elég volt ennyi kérdés is, türelmesen várakozott, talán a lánynak esze ágában nem volt beszélni vele, s ez hamarosan úgyis ki fog derülni. Kár volna, senkivel nem találkozott még, aki írt volna valamit, s aztán válaszolt volna rá. Többet szeretett volna megtudni és esetleg tanulni is.

by **Saya** Pént. Júl. 26 2013, 22:29

//Yoi//

- Kivel beszélsz?
-Hát öö....
Milyen furcsa lány. Kérdezett valamit, de mintha nem is érdekelné a válasz, vagy csak ilyen halovány a hangja. Félredöntött fejjel mérem végig, és valami miatt még az sem érdekel, hogy lebuktam. Egyszer már megtörtént, és akkor Hugi még direkt is csinálta, viszont abból se lett katasztrófa ami miatt félnem kellene. Elmosolyodom hát.
-A Hugommal. -mondom vidáman, vállamat vonogatva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és rajzolok egy kis virágot még a porba. Hiányzik egy kicsit a régi Hugi, ő ilyenkor elkezdene toporzékolni, hogy mit csinálok és mekkora hülye vagyok, de most nem teszi. Most vigyorog, mint a tejbetök, és egyenesen örül neki, hogy beszélek róla, ha csak egy szót is. Érzem, hogy elönti a győzelem mámora, mert azt hiszi, így elismertem a vereséget, pedig nagyon is téved.
~Ha most tévedek is, nem sokáig fogod bírni a strapát, amennyire ismerlek, Nővérkém.~
És vigyorog, szinte látom magam előtt az arcát, a szőke fürtjeit, a kristályokat a hátára aggatva, a cuki sapiját és a vörös szemeit.
A lány viszont újabb kérdéssel áll elő, amin elcsodálkozom egy picit.
-Persze, nyugodtan... de miért? -döntöm félre a fejem és felállok a földről, hogy könnyebben elérhessen. Azért remélem, a szememet nem fogja kiszúrni, mert az fájna, és utána talán nem is látnék. Bár az baj lenne vajon? Hisz akkor azt se látnám, a Hugi mikor és hogyan mozgatja a kezem, a lábam, a fejem vagy az egész testem. Nem látnám a borzalmakat, amiket véghez akar vinni, mert bizony nagyon sok rossz dolgot akar csinálni. Olyanokat, amiket a Haru is mondott...
De nem, most nem szabad erre gondolnom. Most a Furi Kislánnyal kell törődnöm.

by **Nagamori Yoi** Szomb. Júl. 27 2013, 14:37

/Saya/

Bólintott a válaszra, holott szerfelett érdekfeszítőnek találta, hogy nem volt itt más rajtuk kívül. A két leginkább logikusnak tűnő magyarázat jelenleg az lehetett, hogy ő volt a húga is, vagy mint ahogy arra már látott példát, a hiányát igyekezett pótolni, mert talán ő nem lépett be ebbe a játékba? A Végső konklúzió azonban nem lehetett más, mint hogy rákérdezzen a dologra, mely azonban nem a legfontosabb dolog volt. Hiszen két kérdést tett fel neki, s mindkettőre kapott kielégítő választ, a második mellé azonban egy kérdést is kapott, egyszerű és logikusan következő kérdést. Máris úgy vélte, megérte megszólítani őt.
- Így meg tudom jegyezni az arcod. - válaszolta, s most óvatosan a hang irányába nyúlt, melyhez hozzá próbálta számolni azt a mocorgó kis zajt, mely arról árulkodott, hogy felállt - Elnézést kérek.
Egyetlen szó, s nem más miatt, mint hogy elszámolta magát az imént. Ugyanis nem az arca vonásait tapintotta ki, hanem a kulcscsontját, valamivel a nyaka alatt. Innen azonban már könnyebb dolga volt, s keze következő érintése már egy állat talált meg, majd lassan, aprólékosan ismerkedve elindult felfelé, aztán felé fordult és két kezébe vette a fejét, gondosan elkerülve szemeit, amint a szemgödrök peremére ért. Végül, mikor fülét és haját is lopva megtapogatta, elengedte és megpróbálkozott egy hálás mosollyal válaszolni, de biztosan nem lett túlzottan igazi, hiszen arca más vonásai meg sem rezdültek.
- Köszönöm, hogy megmutattad a tiédet. - foglalta inkább szavakba, azok mindig bizonyosabbak voltak - Az én arcomra azt szokják mondani, hogy szép. A te arcod hasonló, csak az állad formája más, ezek szerint te is szép vagy, igaz?
Ugyan eddig nem nézett rá, de most megpróbálta felé fordítani fejét, talán úgy nem lenne olyan furcsa, mint ahogy mások már megjegyezték korábban. Nem szokott mindenkinek a kedvére járni, nem fűzte hozzá érdek, most viszont éppen a jobb benyomásra törekedett, hiszen anélkül kevesebb kérdésre kapna majd választ.

by **Saya** Szomb. Júl. 27 2013, 15:16

//Yoi//

Egy halk "semmi gond", és hagyom, hogy tapogasson, ami elég furcsa érzés, de egyben jó is. Tényleg jó érzés, hogy valaki megérint, és olyan édes, mikor ilyen óvatosan csinálja. Szóval így meg fog tudni jegyezni, és ahogy látom, nem is nagyon néz... vagyis nézni néz, de nem azt nézi, amit néz. Eszembe jut, mikor egy furcsa bácsit kellett kiszolgálnom a kávézóba, aki csak meredt maga elé a napszemüvege mögött, nem nézett rám, én meg azt hittem, utál vagy nem tetszem neki, aztán mikor elment, akkor ilyen hosszú fehér bottal ütögette maga előtt az utat meg a többi vendég székét. A pultos magyarázta el, hogy az a bácsi vak volt, ami azt jelenti, hogy nem lát, hiába van a szeme és hiába néz.
De ennek a kislánynak nincs olyan botja. O.o
-Ja, szívesen. -mosolygok, mikor megköszöni, hogy végigtapogathatott, vagy valami ilyesmi. Én is végigsimítom utána az arcomat, hogy milyen lehet, de nem érzek semmi különöset. Kezeimet a hátam mögé kulcsolom és nekidőlök a falnak - picit fel is villan az a lila valami, hogy Immortal Object.
-Azt nem tudom, én szép vagyok-e. Egyesek szerint úgyis majd nagykoromban fog kiderülni, mert kiskorukban mindenki szép. -töprengek, de azt már nem mondom, hogy pedig láttam már csúnya gyerekeket is. Sok gyerek is volt nálunk nyáron, a fagyiért meg a jégkásáért, és sok nálam már idősebbnek tele volt olyan piros-fehér valamikkel a bőre meg az arca, na az nem volt szép, és remélem, én nem leszek majd olyan, mert azt nem akarom.
Hugi csendben lekushad közben és semmit sem szól, de érzem, hogy gondolkodik, mindenfélét. A szavak úgy suhannak át az én szavaimon keresztül, mint a madarak tolla a vízfelszínen. Először arra gondol, nem érdekli ez az egész, aztán arra, hogy milyen íze lehet a lánynak, aztán arra, hogy a mellettünk levő NPC bácsi vajon meg tud-e halni, végül megint nem érdekli semmi. Olyan szívesen elzárnám őt, mint régen, mikor rossz volt, hogy ne érezzem semmilyét.
-Amúgy te is vak vagy? -kérdezem végül, hogy ne legyen ilyen csönd, fejem kissé félredöntöm és kíváncsiskodom, mint mindenre és mindenkire, aki új. Szimpatikus a kislány.

by **Nagamori Yoi** Szomb. Júl. 27 2013, 16:43

/Saya/

Tűnődve gondolkodott a szavakon, ehhez hasonlót neki azelőtt még senki sem mondott, azt természetesen semmi sem zárta ki, hogy ettől függetlenül igaz, vagy éppen hamis lett volna. Ő nem igazán értette meg a szép és csúf jelentését, mindössze a saját megdicsért arcához igyekezte mérni másokét, ha nem nagyon volt különbség, akkor biztosan szépek voltak, viszont ha, például egy felnőtt férfi arcát vizsgálta, az teljesen más volt, tehát feltételezhetően csúnya. A lány többet beszélt egyszerű és lényegre törő válaszoknál, ugyan nem sokkal, de mint az imént is, megtoldotta őket a maga egyéb véleményeivel is. Ez Yoi számára kellemes fejlemény volt, így sokkal egyszerűbben ismerhette meg a viselkedését, hogy miféle személy is ő, mit szeret és gyűlök, mit tart jónak és rossznak... két nagyra tartott ellentét, melyeket neki még nem sikerült elkülönítenie. Ahogy átgondolta mindezeket, a lány megtörte a csendet és egy cseppet sem bonyolult kérdést tett fel, a válasz tehát nem késett.
- Igen. - válaszolt, s mivel a lány is így tett az imént, ő is megtoldotta valamivel a választ - De amióta itt vagyok, én azt hiszem, hogy néha látok is. Az előbb láttalak téged és amit írtál, megtanultam olvasni. Csak nem értem úgy a dolgokat, ezért kértem, hogy megfoghassam a te arcod.
Tűnődött, a beszélgetésben vissza is szoktak kérdezni, kapaszkodni azokhoz a dolgokhoz, avagy témákhoz, melyek szóba kerültek. Jónak látta ezt tenni, hiszen a lány is rákérdezett arra, ami kíváncsivá tette, s azelőtt lényegében ezért szólította meg ő is.
- Te ismered a színeket, igaz? - tette hát fel a magáét.
Ő ugyanis nem, erre sosem áldozott elegendő időt, ám gyakran szóba került mások által és ez kicsit nyomasztotta. Olyan dolgokról nehéz volt beszélni, főleg ilyen gyakran feltűnő, melyekről neki semmi fogalma nem volt. Egyedül azt tudta, hogy a sötétség és a nem látás, az a fekete és annak ellentéte a fehér, de... ő nem tudta, milyen egy másik szín ellentéte, nem volt benne soha kép a színvilági ellentétekről, lévén a játékig soha nem is volt képe semmiről.

by **Saya** Szomb. Júl. 27 2013, 17:17

//Yoi//

~Príma. Egy béna kripli. Húzzunk el innen, mielőtt az őrületbe kerget.~
Nem megyünk sehova, Hugi, és ne beszélj így! Csúnya dolog.
-Értem. -mosolygok, bár egy kicsit mégis meglepett a válasz. Fura lehet vaknak lenni, semmit se látni, semmiről se tudni. De megnyugtató gondolat, mikor azt mondja, néha lát, de attól megborzongok, hogy azt is észrevette, amit Hugi írt a földbe. Csúnya Hugi, látod, már megint bajba kerültünk miattad! A kislány mégse fél, pedig az egy nagyon-nagyon csúnya és gonosz szó volt, ehelyett idejött érdeklődni. Ugye nem azért, mert meg akar halni? Mikor a főtéren szórakoztam az emberekkel, volt, aki üvöltözött, hogy meg akar halni...
Tényleg? Szerinted ő látná a Schizophreniát, Hugi? Vak, tehát ha használom rajta, az változtatna valamit?
Nem-nem, inkább erre nem is gondolok. Az egy csúnya világ. A Harunak jó érzés volt megmutatni, de ennek a kislánynak nem akarom. Sőt, senkinek se akarom többé, ezért is jöttem ide, nem igaz?
~Úgyis fogod még mutogatni.~
Tudom, főleg azért, mert te úgy akarod. Mert te ilyen kis gonosz vagy. De nem fogom hagyni magam, és azt sem fogom hagyni, hogy bántsd ezt a kislányt. Érzem én, hogy bántani akarod, őt is széttőrni, de nem fogom hagyni, és ezt jobb, ha most az eszedbe vésed. Megértetted?
~Oh, Istenkém, reszketek a félelemtől, hát megfenyegetet egy kis pondró. Hová lett a világ? Fú, de nagy bajban vagyok, hahaha.~
-Én ismerem, persze. -válaszolom a kérdésére, ezúttal nem lepődöm meg, hisz imént is hasonló járt az eszemben, mikor gondolkodtam. -Meg akarod őket ismerni? Láttam egy régi filmet, amiben egy csúnya fiú megmutatta egy vak lánynak, milyenek a színek. Neked már megmutatták őket?

by **Nagamori Yoi** Szomb. Júl. 27 2013, 18:14

/Saya/

Tehát valóban ismerte, tulajdonképpen bevezető kérdésnek szánta, s a lány meg is értette az elképzeléseit. Meglepő volt a maga módján, nem igazán számított arra, hogy valaki ilyen könnyen meg fogja érteni a szavai mögött várakozó szándékokat, sokkal egyszerűbb volt vele a beszélgetés, mint eddig másokkal. Való igaz viszont, hogy nem sok mindenkivel állt szóba, s ide a saját családját is bele kellett számítani, úgy tűnt korábban pedig, hogy a lánynak nem volt hasonló problémája a húgával. Furcsa, ez lehetett vajon a testvéri szeretet, hogy tudomást vettek egymásról, vagy valami egészen más? És a szeretet milyen volt, vagy a gyűlölet? Kétséges, megfoghatatlan... egyenlőre, ez ami biztos volt, a többi csupán talány. Ám egészen más kérdéseknél tartott, más problémák megoldásai foglalkoztatták, egy más világ rejtélyei, melyeket láthatott néha. Néha, de vajon megérte, ha csupán összezavarodott tőle?
- Még nem. - erősítette meg, s biccentett nyomatékosítást adva szavainak - És én voltam az, aki nem kérdezte meg senkitől. De amikor látok, talán tudnom kellene, micsodák is a színek és melyiket hívják hogyan. Te nem Csúnya Fiú vagy, de meg tudnád mutatni nekem?
Mozgatni kezdte a kezeit szeme előtt, de csak valami sötét gomolygást látott csupán a kevésbé sötét semmiben. A fejét rázta, ez nem volt az alkalmas idő hasonlóhoz, s egyáltalán nem volt önmagában rossz dolog. A látható világ utáni sötétség, valamiképpen mindig pihentetőbb, jól ismertebb és biztonságosabb volt, hiszen környezete éppen olyan volt, melyet jól ismert, mely a maga módján otthonosabb is volt. A lány felé nyúlt, s mikor sikerült megállapítania, hol volt, akkor odasétált mellé és ő is hozzátámaszkodott a falhoz. Hallotta apró és jelentéktelen mozdulatait, ha megmoccant, ha belekapart a falba, ha a lábait rendezte át, ha sóhajtott, még azt is, ha a haját túrta éppen. De nem látta, egyenlőre nem tudta így a cselekedeteket képekkel összekötni, kizárólag hangokkal, mely természetesen több mint elég volt neki, jelenleg.

by **Saya** Szomb. Júl. 27 2013, 20:29

//Yoi//

~Mindjárt elhányom magam...~
Csitt, Hugi, vagy Istenemre mondom, odakeverek neked egyet gondolatban, de most már tényleg! Ha nem tetszik, ne nézzed, fordulj el, foglalkozz magaddal, és hagyj minket békén!
Hugi prüszköl egyet, mint egy dühös ló, és érzem, ahogy visszavonul önmagába. Kicsit olyan, mintha egy furcsa köd szállna le az agyamról és sűrűsödne össze a koponyám hátsó felében.
Figyelem, hogy kicsit tapogatózik, közben próbáltam visszaemlékezni, hogy is csinálta az az elefántfiú, vagy hogyhívták, a filmben. Tudom, hogy volt ott tűz, meg jég, meg vatta, de ezekből tüzet meg jeget most nem fogok tudni hozni, hacsak...
-Akkor gyere, megpróbálom. -fogom meg a kezét és átvezetem az úton, lépkedünk kicsit a poros földön, majd úgy öt lépés után el is érjük a füves mező szélét. Leguggolok, neki is jelzek, hogy kövessen, majd a kezét végigsimítom a fűszálak tetején. Én is követem a saját példámat, hogy érezzem, ez vajon ugyanolyan-e, mint a valóságban, de szerencsére az.
-Ilyen például a zöld. -mosolygok, és kíváncsian nézem az arcát, vajon le tudok-e valamit olvasni róla. Tetszik neki? Vagy nem? -Ha visszaemlékszel arra, mikor megláttál, akkor a hajam is ilyen színű. És most a következő!
Kicsit elengedem a kezét, hogy lehívhassam a menümet. Valamikor gyakorlás közben leszúrtam egy kisszintű nyuszmót az erdőben, és a szőre lett az egyik jutalmam, ilyen kis selymes golyóbis. Előhívom, és lassan belecsúsztatom a tenyerébe. A filmben azt hiszem, vatta volt erre, de most ez is megteszi.
-Ez meg a fehér. A ruhám színe is ilyen. Meg az égen a felhők. Ez pedig a kék. -nagy levegőt veszek és, nyugi, nem túl erősen, belefújok a lány arcába, majd elnevetem magam. Mókás dolog, most én vagyok a tanárnéni, ő meg a diákom?

by **Nagamori Yoi** Szomb. Júl. 27 2013, 21:59

Kíváncsi lett, a lány egyáltalán nem gondolkozott sokat azon, hogy meséljen neki a színekről. Amikor a keze érintését érte sajátján, már csak megszokásból is, de határozottan fogta meg, másik kezével pedig megfogta ugyanazt a karját. Így már nem jelentett neki követni őt, de nem is mentek sokáig, érezte, hogy ő leguggolt, Yoi pedig vele együtt tette, a karját pedig eleresztette. Tűnődött, vajon mit szeretett volna csinálni, megismerni a színeket, mikor éppen nem látott? De hamar kiderült az elképzelés: a lány végighúzta kezét a füvön, s kijelentette, hogy az a zöld. A fű... ó igen, ráadásul ismerősnek is hangzott valahonnan, ami pedig azt illeti...? S találgatnia sem kellett, egy dolog jutott eszébe mindkettejüknek: a haja. Csodálkozott, rég volt, hogy valami lenyűgözte, most azonban a tény, hogy ismét párhuzamosan gondolkodott valakivel, aki ráadásul ugyanaz a személy volt, mint az előző alkalommal, az egészen új volt.
- Szín... - mondta halkan - mint a fű, nekem is a hajad jutott az eszembe. Viszont megérinteni... a két dolog egész más, a hajad puha volt és sűrű, a fű másféle.
Nem sikerült ugyan a tapintást összekötnie a színekkel, ám a tény, hogy a zöld színhez a füvet és a haját hasonlította... hiszen neki is feltűnt a kapcsolat és nem akárhogy... talán az a valami, amiért annyira hasonló volt a fűhöz a lány haja, az volt a szín? Tűnődve tapogatta a puha anyagot, melyet a fehér színként tett a kezébe, s még megzavarodni is sikerült, így nem is reagált a hirtelen fuvallatra az arcán, amit ő kéknek hívott.
- De hiszen, ez inkább volt olyan, mint a te hajad. - mondta ki megállapítását - A szín tehát, amiért a hajad jutott eszünkbe, mikor azt mondtad, hogy a fű zöld... amit láttam?

by **Saya** Szomb. Júl. 27 2013, 23:19

//Yoi//

-A színek is ugyanolyan sokfélék, mint a... izék... hogy hívják...? Textúrák. Úgy is mondhatnám, hooogy... a fű világoszöld, kemény és kicsit szúr, a hajam meg sötét, puha és sűrű. -próbálom magyarázni, és nem is megy valami rosszul. Nagyon-nagyon rég nem beszéltem ilyen sokat, néha meg is bicsaklik a hangom, de majd bele fogok jönni. Még az a bonyolult szó is eszembe jutott, és most nagyon büszke vagyok magamra miatta. -Vagy a lágy szellő a világoskék, az erős szélvihar meg a sötétkék. -igen, ez talán jobb hasonlat.
A lány gyorsan tanul, igaz, kicsit talán túl sokat akartam neki mutatni egyszerre. Azzal még mindig bajban vagyok, a pirosat hogyan is mutassam meg...
~Vágd el a torkát, abból tudni fogja.~
... de majd kitalálom. Hugi, neked most csönd a neved, és amúgy se mondj már ilyen gonosz dolgokat!
~Gonosz? A goni hol marad?~
-Igen, az a zöld, amit láttál. A ruhám meg a fehér. -húzom ki magam reflexszerűen, hogy megmutassam, de rájövök, hogy nem is látja. Bár azt mondta, néha lát, de nem tudom, illendő-e rákérdezni, hogy az hogy lehet, hogy csak néha... majd később. Nem akarok tolakodó lenni, és már így is eléggé az lettem.
Letépek egy fűszálat és addig csavarom, amíg pixelekre nem esik, ami elég hamar megtörténik. Ez a baj a Világommal, az ilyenek hamar széttörnek...
Széttörnek és szétesnek.
Hugi, maradsz a helyeden! Érzem, hogy elő akarsz tőrni, hogy már tárod a kezeidet, de nem hagyom magam! Maradsz!
-Egyébként. -kezdek bele, hogy eltereljem a figyelmem, és talán így sikerül kordában tartani a kis rosszcsontot a fejemben. -Szabad kérdeznem, hogy hívnak? Én Saya vagyok^^

by **Nagamori Yoi** Vas. Júl. 28 2013, 01:07

/Saya/

Kifejezetten okosabbnak érezte magát máris, ugyan nem ismert fel valamennyi színt, de arra már sikerült rájönnie, mi is az a szín és így már a fekete színt is tudta: az volt tehát a semmilyen, talán éppenséggel a kedvenc színe mind közül A színek tudta, hogy fényből jöttek, de a sötétség a fény hiánya... tehát akkor a fekete szín volt egyáltalán, vagy nem-szín? Így faragcsálta gondolatait, hiszen megtehette, a lány mindig hagyott neki elegendő időt a gondolkodásra, s ez szintén segített sokat. És nem is maradt csendben sokáig, olyasmi, melyet szintén értékelt. Ő ugyebár főként hallásból és tapintásból tanult, s ha a most Saya néven bemutatkozó lány éppen beszélt, abból neki csupán haszna származhatott. Tanult tőle, úgy bizony, máris sok kérdésben volt a segítségére, ezt volt szokás meghálálni vajon?
- Szabad. - bólintott, de mivel a kérdés már elhangzott, így nem kellett várnia a konkrét válasszal - Engem úgy hívnak, hogy Yoi.
Néhány pillanatot várt, ugyanis volt még valami, mely az imént elhangzottakkal kapcsolatban szerfelett foglalkoztatta. Muszáj volt feltennie a kérdést, sokat számított.
- A kék szelet nem értem. - vélekedett komoran - Mindenki azt mondja, hogy a szél láthatatlan. De ami láthatatlan, annak színe sincsen, vagy van?
Kifejezetten fontosnak tartotta ezt a pontot, sok talány keveredett most össze, s ő bizony nem tudta, hogy melyik közülük rejthette az igazságot. Saya-san okos volt, sokkal jobban értett a valósághoz őnála, ezért sem félt feltenni a kérdést, tudta, neki biztosan lesz magyarázata, megtalálja az utat a labirintus közepette. Ez jelenthette, hogy számítani lehetett valakire valamiben, mert tapasztaltabb és így bölcsebb is volt. Csupán egyetlen kérdése maradt, s ha kék színnel kapcsolatosan még nem is készült el teljes egészében átrágható válasz, Yoi még hozzátett valamit.
- Mond, Saya-san. Én milyen színű vagyok?

by **Saya** Vas. Júl. 28 2013, 11:01

//Yoi//

Yoi, aranyos neve van, olyan Jó I. Nos, legalább most már ezt is tudom, nem kell Kislányként gondolnom rá. Szeretem a neveket.
A kék széllel kapcsolatban igaza van, kicsit hümmögök is mutatóujjamat az ajkamra téve. Végül vállat vonok. -Hát... ha a kékre gondolok, akkor a hideg jut eszembe, és a szél az hideg és hűsít, főleg ha meleg van. A meleg az olyan piros, a hideg meg kék, és a meleg napokon jólesik egy kis hideg, mikor fúj a szél.
Tényleg, a meleg a piros, a hideg a kék! Dejó! Látod, Hugi, nem kellett torkot vágnom ahhoz, hogy ezt is elmagyarázhassam neki, mert én okosabb és körültekintőbb vagyok nálad. Bee!
Persze, duzzogj csak nyugodtan, tudod, hogy én most ezt szeretem érezni tőled. Mikor nem esik jól valami. Ha már te kínzol, akkor én is kínozlak téged.
-A szél amúgy tényleg láthatatlan. De elvileg az ég is, pedig mi kéknek látjuk. Valami köze van a fényhez, de hogy mi, azt már én is elfelejtettem. -biggyesztem le a szám szomorúan. Ez olyan ciki, hogy most én vagyok a tanár, és mégse tudok mindent. A Kávézóban is én voltam az Okoska, dem ost elfelejtettem, hogy mitől kék az ég, és miért nem mondjuk rózsaszín? Mondjuk az is szokott lenni, mikor megy le a nap, nem igaz?
Aztán a Yoi megint feltesz egy érdekes kérdést. Hümmögök, nézegetem őt, a haját, a ruháját, a szemeit. Mind olyan különös lilásak, nem azok a csúnyák, hanem a szépek. Töprengek, de ha rágondolok, csak a nevére, vagy akármire, nem jut eszembe más.
-Lila. Mint a hajad színe. -nyúlok ki és megsimítom az egyik hajtincsét, ha engedi. Hugi csak prüszköl erre és érezteti, mennyire elege van már és menjünk, de én még nem akarok. Amúgy is... nappal van. A nappalok az enyémek.

by **Nagamori Yoi** Vas. Júl. 28 2013, 11:26

/Saya/

- Meleg, mint a tűz? - kérdezett rá, s biztosan megerősítő választ kapott.
Nagyjából kezdte kapiskálni, hogy miből is próbált kiindulni. Valószínűleg bizonyos színeket ő dolgokhoz kötött, mint ahogy most is mondta, az ég ahol csak levegő és víz van, ezért lehetett akkor a levegő is kék? Látta az eget sokszor, ha az a kék, akkor ezt is meg lehetett jegyezni. Amikor azonban magához került a sor, olyan választ kapott, mellyel nem tudott mit kezdeni. S a probléma itt nem Saya-san konkrét válaszával volt, hanem, hogy nem tudott mire asszociálni. De miként öntse szavakba? Ő is megfogta a haját és tűnődött.
- Még nem láttam magamat. - mondta végül - És a lila színt sem tudom, hogy milyen.
Szemei megrebbentek, a világ most is egy elmosódott massza volt, de a feketénél több. De ez persze, most is csak több gonddal fog járni, mint ahogy általában is. Ha csak hallása, szaglása és tapintása volt, sokkal egyszerűbben igazodott el, látni is azonban felrúgta mindig a fizika számára létező törvényeit. Jó is volt ez így, hiszen ha igazán megszokta és rabjává vált volna, valahányszor elsötétült minden, nagyobb nehézségei lettek volna.
- Nekem tetszik a zöld. - mondta valamiért - Mert tetszik a te hajad, hosszú és fent valahol rövid és eláll. Új nekem az ilyen, mert az enyém rövid.
Igaz, kevés hosszú hajat volt alkalma megfogni és így másféleségük is vonzotta, érdekesek voltak és Saya-san maga is érdekes volt, vajon a húga szintén érdekes személy volt? Biztosan, de még számtalan dologról lehetett kérdezni.

by Ajánlott tartalom