[Küldetés] A legsötétebb rémálom

- Hálásan köszönöm a választ, Lewis-sama ^.^ - hajoltam meg tiszteletteljesen a hősies lovag felé, aztán mutatóujjamat az államhoz emelve gondolkodtam el rajta, hogy van-e nekem ilyen kristályom? Én csupán egy tenyérnyi kék kristályosan csillogó eszközre emlékszem a nálam lévő tárgyak között, lehet hogy az lenne az? Elmosolyodtam, ha nem tévedek, akkor ezek szerint rendelkezek vele és nagy örömömre követhetem Lewis-samát küldetésében és segédkezhetek neki *.*
- Nos, hogy is mondjam... - haboztam kicsit Alex-sama kérdésére, de joga volt tudni, mit tett, engem pedig őszinteségre neveltek - Megkérte Jin-sama kezét, Alex-sama ^.^" - böktem ki, lesütve a szemem, hiszen kissé zavarba jöttem és aggódtam, hogy mi lesz a fiatalember reakciója, ám szerencsére úgy tűnt, ő is csak kicsit zavarba jött, sőt ezután egészen jó kedve lett!
- Moushiwake arimasen, Jin-sama Én úgy vélekedek, hogy csupán a fejét ért ütés okozta a pillanatnyi zavart ^.^ - próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne érezze sértésnek a fiatalember, elvégre távol álljon tőlem, hogy megbántsam. Kételkedtem benne, hogy mentális betegség állna a háttérben.
- Sajnálom és szörnyen restellem, ám én nem ilyesféle tevékenységekkel töltöm a szabadidőmet, nem tudok válaszolni a kérdésére, Alex-sama - feleltem az egyre gyérebb fényviszonyok között, miközben lassacskán beljebb hatoltunk. Kissé hűvös volt és a levegő sem volt túl friss, ám azt hiszem ez teljesen természetes volt egy ilyen helyen, így nem volt miért furcsállnom a körülményeket. Egy kanyar után azonban a kintről beszűrődő fény megszűnt, és gyakorlatilag olyan koromfekete vaksötétbe kerültünk, mint a csillagtalan, fekete lepedővel letakart éjszaka. Megborzongtam, és két határozottabb botorkálás után sikerült megragadnom valakinek a karját és belekapaszkodnom. Ettől valamivel jobban, éreztem magam.
- Elnézést kérek... ^.^" - szólaltam meg azért, majd még egyszer, miután egy rossz lépést követően letapostam az illető sarkát. Ugye nem fájt neki? Végül Lewis-sama hősies hangja zendült fel, és kisvártatva fény gyúlt, jómagam pedig észrevehettem, hogy éppen a lovagias férfiú karjába kapaszkodtam éppen. Ijedten tántorodtam meg és engedtem el őt, halk bocsánatkérést nyöszörögve, miközben zavaromban arcom teljesen paprikavörössé változhatott
Hosszas bolyongás után értünk oda egy kapuhoz, Lewis-sama felszólítására pedig magamhoz vettem a naginatámat és arra összpontosítottam, hogy ha bármi veszély leselkedik ránk, meg tudjam védeni a csapatot a férfiúval karöltve. Elvégre ez volt a feladatom, a küldetésem eme pompás céh tagjaként ^.^ A hatalmas ajtó kinyílt, miután benyomtuk a gömböket, és igyekeztem olyan helyzetbe kerülni, hogy segítsem a hősök hősét, viszont... erre jelenleg nem volt szükség, semmi fenyegetés nem tárult a szemünk elég, csak egy növényekkel benőtt, félhomályban úszó terem. Lewis-samát követve én is a kőpad felé vettem az irányt, nem gondolkodtam máson, csak hogy segítségére szeretnék lenni.

// Elnézést kérek a késésért, megérdemlem a halál kockát >.<" //

Csend. Már-már hátborzongató csend. Nincs is ennél rosszabb, mert az ember minden porcikája azt várja, hogy történni fog valami. Ilyenkor szokott a filmekben felrebbenni egy madár, aminek szárnycsapásai frászt hoznak a szereplőkre, vagy éppenséggel ekkor csap le a gyilkos, s az áldozat fülsiketítő sikolya rémíti meg a többieket. De itt nincs ilyesmi, csupán csend. Kezdő játékosok lévén még nem volt alkalmatok arra, hogy észlelés vagy hallgatózás jártasságot vegyetek, így elkerüli figyelmeteket, hogy a talajt sűrűn benövő indák halk neszezéssel, alig észrevehetően mozogni kezdenek. Amíg ti a teremben bóklásztok, azok módszeresen körbefonnak benneteket. Juu, Hime és Fumi /a halál kocka értelmében/ már csak arra lehet figyelmes, hogy a lábára fonódík egy-egy inda, s képtelen szabadulni tőle. Ha fegyverükkel egyet belecsapnak, kettő másik érkezik. Képtelenség kijutni a szorításukból, azok az indák meg csak egyre kúsznak és kúsznak felfelé, derék magasságig, majd vállig, hogy teljesen bekebelezzék az áldozatot és a földre teperje őket. Ami igencsak érdekessé teszi ezt a szituációt, hogy nem szokványos növények tekerednek rájuk, mivel iszonyatos, orrfacsaró bűz árad belőlük, mintha rothadó hús szaga érződne.
Persze a többiek sem maradhatnak tétlenül, ugyanis mire ráeszmélhetnek, hogy társaik bajba kerültek, Pánci, Alex és Jin egy megtermett gólem szerű lénnyel találhatja szembe magát, amely a terem túlsó felében lévő ajtón keresztül érkezik meg, mikor már kellően közel merészkednétek ahhoz. A szörnyszülött úgy fest, mintha legalább fél tucat pokolfajzatot dolgoztak volna össze egy testbe. Elsőre megszámlálhatatlan számú kéz nyúl ki belőle és arca is van legalább hat. Igazán veszélyesnek viszont a karmai és a hegyes végtagjai tűnnek. Elefántszerű lábaival úgy trappol a hármas felé, hogy már maga ez iszonyatosan félelmetkeltő, viszont a dög kíméletlenül lecsapni készül. Ha mindez nem lenne elég, akkor lassan az is világossá válik előttetek, hogy az indák elől ti sem menekülhettek!

//Következő körben Pánci, Alex és Jin ismét dobjon halál/korona kockával! Reagáljátok le a szituációt, a fogságba esettek is észnél maradnak, mindent látnak, hallanak, csak éppen nem tudnak kiszabadulni. HP-t nem veszítenek! Teleport kristály alkalmazható, nincs letiltva. //

Meglehetősen instabilnak hatott a talpaim alatt a talaj, óvatosan kellett lépkednem, ha nem szerettem volna elhasalni egy-egy földön kúszó indában. Körültekintően, vigyázva rakosgattam lábaimat egymás után, már csak azért sem lett volna ildomos rálépni a növényekre, mert azzal tökre is tehettem volna őket. A hatalmas teremben az egyetlen nesz a mi hangunk volt, úgy tűnt, hogy csak egy kihalt épületbe jutottunk és nem kell megmenteni innen senkit Tekintetem a túloldali ajtó felé vetettem, arra gondolván, hogy talán a kapun túl megleljük feladatunk értelmét, ugyanis itt sajnálatos módon vajmi kevés esélyünk volt erre nekünk, a hősies Lewis-sama által vezetett bátor felmentőseregnek.
- Juurei-samának valószínűleg igaza van és ha tovább haladunk, több sikerrel járunk ^.^ - bátorkodtam közölni az álláspontomat tétovának tűnő bajtársaimmal, és határozottan nekilódultam, hogy keresztül hasítsak a termen. Már amennyire határozott lehettem úgy, hogy közben minden lépésemre külön figyelek ^.^" Azonban furcsa módon mégis ráléptem az egyik indára, és kissé rémülten kaptam el onnan a lábam.
- Moushiwake arimasen... nagyon fájt? - esedeztem a lián bocsánatáért, szemügyre véve az állapotát. Látszólag azt hiszem semmi károsodást nem szenvedett, de akár belül is roncsolódhattak az érzékeny rostok Aggodalomtól nyomasztva emelkedtem fel, és folytattam az utamat, de alig tettem meg három lépést, és valamibe beleakadt a lábam. Egy hangos 'kyaaaa' sikkantás kíséretében a földre zuhantam, arcomat pedig azonnal eltakartam, hogy ne láthassák, mennyire nagyon zavarba jöttem a kínos eseménytől, mely ügyetlenségem hozománya... Vagy... mégsem? A lábikómat nem tudtam a rácsavarodott indától megszabadítani, sőt, az mintha önállóan mozgott volna és lassacskán tekeredett felfelé a lábszáramon.
- Kérem, ne haragudjon, növény-sama, nem állt szándékomban bántani! Szörnyen restellem az iménti ballépésemet, ígérem többet nem fordul elő, és ha megengedi, szívesen ápolom szabadidőmben ^.^ Bizonyára szépséges virágok nyílnának kegyedből, ha nem lenne elhanyagolva, ám így is roppantul impozáns látványt nyújt ^.^ - próbáltam meggyőzni a csápot, hogy engedjen szabadon, de úgy tűnt, nagyon a lelkébe tiporhattam, mert nem húzódott vissza. Ugyan megkísérelhettem volna fegyveremmel kiszabadítani magam, de nem szerettem volna még jobban felbosszantani az élőlényt, ártani neki pedig még kevésbé. Ha az a sorsom, hogy foglyul ejtsen, hát elfogadom a méltó büntetésemet. Nem ellenkeztem, hagytam, hadd fonja be indáival testemet, csupán az orromba tóduló kellemetlen illatok zavartak, nehezebben tudtam elviselni, mint a mozgásképtelenséget, amely akkor ért el, mikor már a karjaimat is oldalamhoz szorította.
- De aranyos lény ^.^ Kérem szépen, ne bántsák, azzal csak rontanának a helyzeten >.< Ha látja, hogy szándékaink békések, talán ő is megnyugszik majd ^.^ - kíséreltem meg figyelmeztetni a többieket, bár mondandóm végére elfogott az erős köhögés. Rettentően kaparta a torkomat az erős szag, melyet a növény árasztott magából, így próbáltam az orrom helyett inkább a számon keresztül lélegezni, hátha úgy jobb lesz.

Tévedett, a padon semmi sincs, ami előre vihetné őket küldetésükben, bármilyen segítséget nyújtva. Morcos pillantást vet a közelében állókra, de nem őket illeti grimaszával, hanem a helyzetet, hogy még most sem tudják, mi várja itt őket. Talán meg kellett volna kérdezni az ajtón álló őrt, hogy hátha tud valamit erről a helyről. Sose lehet tudni, elvégre ha ő őrzi, akkor csak tudja, mit őriz. Logikus, nem? Hősünknek még sem volt elég gógyija ahhoz, hogy szóra emelje száját, megtudakolni, hogy miféle területre merészkednek és most lehet, hogy bajtársai látják majd ennek a kárát. Gratulálok Sir Lewis, süsd le a fejed! Nem gondolkoztál eleget, csak a nyomulásra, a felfedezésre, a kiszabadítandó lányra gondoltál, aki itt vár benneteket valahol, már ha egyáltalán vár. Máskor légy körültekintőbb. Egy vezető alakja nem csak az izmaiból, vagy a cselekedeteiből áll, de az eszéből is. Nem vagy te verőlegény, hogy máskor is ilyen hibákat kövess el ismeretlen vidéken...
- Menjünk tovább. - veti fel a lovag, majd szavainak eleget téve mozgásba lendül, egyenesen a szemközti ajtó felé. Lomha, lassú mozgása alatt a növényzet recseg, ropog, minduntalan rálép valamire tankos mozgása miatt. Nem ártana egy akrobatika, mi? Egy hős lovagnak mégis minek? Nem szaltóznia kell, hanem szembeszállnia bármilyen szörnnyel. És erre ő így is megfelel.
Ijedten fordul meg, mikor többen is jajveszékelni kezdenek, vagy nagyobb hangzavar keletkezik a háta mögött. Társai lábára végeláthatatlan hosszúságú, vastag indák tekerednek fel, s ejtik őket rabul, hősünk ideges nyugtázására. Ha ez nem lenne elég, egy növényi kar őt is le akarja fogni, de buzogányát emelve, majd lesújtva vele, ő kiszabadítja magát, midőn az indát ripityára zúzza fegyverével. [Korona miatt!]
Ajtó nyílását hallja a háta mögül. Egy régi, vaskos ajtó keserves nyikorgását, amit már rég nyithattak ki utoljára. A helyzet horrorisztikussága rohamos tempóban növekszik, ahogy fogait kimutatva, vicsorogva megpördül tengelye körül, hogy lássa: mivel állnak szemben.
- Superman szakállára... - nyögi ki összevont szemöldökkel, tágra nyílt szembogárral, mely megcsillan a fényben, ami megvilágítja azt a szörnyet, amihez hasonlóval még csak nem is találkozott életében, de lehet, hogy képen sem látott.
A szörnyeteg magas, s süt róla, hogy gonosz erők tákolmánya. Több feje van mint lába, ez már önmagában durva lenne, de ráadásul még karjai helyén szabja szerű kinövések is helyet kaptak.
- Fegyverbe..! - kiáltja el magát, de nem tudja, hogy a többiek milyen szorult helyzetben vannak. Csak arra tud gondolni, hogy amíg ő cselekvőképes, addig kell reagálni az eseményekre. Félelmetes eseményekre...
Megragadja pajzsát, s próbálja vele testének nagy részét elfedni, hogy ne hagyjon támadási felületet, de korántsem biztos, hogy ezzel meg bírja védeni magát...

[És akkor egy dobás... Adja az ég, hogy Korona legyen..! :S]

Tesz néhány határozott lépést előre, egyenesen a gólem irányába, ám lépései minden megtett centivel egyre bizonytalanabbá válnak, ahogy lény lassan fölé emelkedik. Rémisztő látványt nyújt, ahogy a fejek és karok tömkelege szinte nyújtózkodik az ember felé, hogy széttéphessék, beleharaphassanak testébe, s ez hősünket is óvatosságra inti. Ám mit sem ér az óvatosság, ha nincs mögötte határozottság. Vezetőként neki nem lenne szabad engednie az effajta érzelmeknek, melyek lassan telepednek rá az ember akaratára, s lenyomják annak kitöréseit.
A lovag ráeszmél arra, hogy a szörny megfosztotta őt bátorságától, nem hagyva mást, mint kétkedést a győzelemben. Megrázza magát, hogy levethesse válláról a kínzó félelmet, mint a nedves kutya a vizet. Egy csapásra erősebbnek, s cselekvőképesnek érzi magát. Elméjével legyőzte ezen démoni lény gonosz mágiáját, mely az elméjét vette célba. Nem hat már rá a sötét akarat és többé nem is fog..!
Maga mellé emeli buzogányát, hogy gyorsan és kíméletlenül csaphasson vele a gólem oldalára, ha elég közel kerül hozzá, de pajzsát egy pillanatra sem veszi el maga elől. Bizalma a tárgyban, melytől az élete múlhat még sosem volt ennyire szükséges.
A szörnyeteg amorf izmaitól duzzadó karja támadásra mozdul, mely villám sebességgel közelít Lewis felé, aki tehetetlen rongybaba módjára csak áll ott, amíg a szörny beviszi a találatot.
Arca fájdalmasan eltorzul, szeme majd kiugrik, ahogy a lény ütésének ereje egyszerűen elsodorja. Az idő lelassul, amíg zuhan egyenesen hátrafelé. Fejében lezajló düh mellett egy kis nyugodtság is a felszínre tör, ahogy a gólem egyre távolabb kerül, még ha ilyen áron is...
Hangosan, nyekkenve ér földet. A puffanás, mely érkezését jelzi, visszhangozva járja be a termet, mintha az is gúnyolódna rajta, újra meg újra visszajátszva azt, hogy milyen hasztalan volt az ellenállása.
Ám itt még nem ér véget rövid utazása. Teste, mint egy gumilabda pattan egyet, s megint a levegőbe emelkedik, ám immár nem olyan magasra, s nem is olyan gyorsan. A lendület még így is arra kényszeríti a tehetetlen lovagot, hogy leírjon egy megalázó hátra-bukfencet, s hason csúszva érkezzen meg az indákkal behálózott földre.
Nem, nem és nem! Nem lehet ez a vége! - ezen akaratos gondolatok töltik ki elméjét, s minden erejét latba véve feltápászkodik. A feszült pillanat hevében azonban nem veszi észre, hogy egy növényi kar lábára tekeredett, csak mikor ingerülten elindulna egy bosszúhadjáratra. Mérgelődve sújt le az indára, ami nem adja meg magát úgy, mint korábban, sőt testvéreit, segítségül hívva egyre jobban behálózzák őt. Egy lélegzetvétel alatt lefogják a hőst, aki tehetetlenül vergődik a fogságban.
Egy furcsa illat, de inkább szag üti meg az orrát, amit eddig nem is vett észre. Teste elgyengül, s elveszti felette az uralmát. Bágyadtan tekint a gólem felé, ami időközben megmerevedik egy parancsszó hallatán. Sir Lewis gondolatai elhalványulnak, s már nem is emlékszik rá, hogy min járt az esze. Térdre borul, majd körülötte a világ fekete köntösbe burkolózik...
Szívdobbanás. Még egy. Ez az övé lenne? Saját testének ritmikus dobogása az, mely realizálja benne ébrenlétének valóságosságát. Egy röpke pillanatig nem képes különbözőséget tenni az álom és a valóság között, mert érzékei még mindig tompák. Sosem szívott még olyan cigarettát, amitől ilyen állapotba került volna, ez a furcsa, szúrós illat azonban megtette a hatását. Még mindig érzi a jelenlétét, ám figyelme egyre tisztább.
Amint újra beindulnak fejében a fogaskerekek, szemeit kinyitja, s körbetekint velük. Mellette társai, mind kikötözve nagyon ocsmány módon. Az, hogy a test a lélek börtöne, új értelmet nyer. Valaki megfogta, megformálta, s odakötözte társait a saját testükkel a padhoz, amit nemrég körbejártak. Ő sem járt másként, a többiekhez hasonlóan bilincse saját karja és lába. Félelmetes.
Alex vadállat módjára üvölteni kezd, mely még csak jobban rányomja a hangulatra a halál közelségének bélyegét. Sir Lewis pedig, mint egy bukott vezér, aki nem volt képes többre, szótlanul, tűrve a kiszolgáltatott helyzetet, fejét lehajtva kezdi a padlót bámulni...