Re: Oroszlánbarlang [Leo szobája]

by **Leonard** Szer. Márc. 23 2022, 16:22

Nem vette észre a Hinari arcán átsuhanó aggodalmat, olyannyira a saját felhőibe temetkezett. Kivételes dolog volt részéről ez az önzés, olyasmi, amit csak kevés ember közelében engedett meg magának. Az sem volt normális, ahogy a kétségei megremegtették a hangját, habár egy átlagos szemlélő ebből pusztán a dühöt olvasta volna ki.
Elnézett az ablak irányába, rá a ragyogó kék égre és kiszakadt belőle egy fájdalmas sóhaj. Ha aznap a szerencse nem sietett volna a segítségére, ma már nem ülne itt. Nem tartaná be sem ezt a Hinarinak tett fogadalmát, se az összes többit, amit fontos személyeknek esküdött.
Legközelebb nem lesz ilyen botor. Soha többé nem fog kedvességet és jószándékot arra érdemtelen emberekre pazarolni.
A beszélgetés aztán, ha nem is azonnal, de visszarángatta a valóságba. Mire a végére értek, már egészen meg is feledkezett az alagsorba állított tükörről, helyét átvették más, némileg aggasztó gondolatok.
Leo sohasem volt a szavak embere. Az elmúlt hetekben sokat gondolkodott rajta, hogyan fogalmazza meg az érzéseit, de valahogy soha nem találta a megfelelő mondatokat. Mennyivel egyszerűbb is szerelmet vallani valakinek, hiszen annak a kifejezésére léteznek egyetemes kifejezések, ott pedig, ahol a beszéd csődöt mond, még mindig megmarad a tekintet, vagy az érintések.
Amit viszont most igazából, szíve szerint közölni akart, arra - tudta szerint - nem létezett egyetlen szó, de még csak mondatcsokrok sem.
- Biztos vagyok benne, hogy mindez itt - bökte meg a papírhalmot - évek munkájába és tapasztalatába került. Természetesen eszem ágában sincs bármin is változtatni tapasztalatlanságomban, ha pedig mégis lennének meglátásaim, ki fogom kérni mindenről a véleményedet. Hisz látod, autón kívül soha, semmit nem vezettem, és végül abban is kudarcot vallottam - vigyorodott el, az önirónia ellenére jókedvűen.
- Ami azt illeti, ezek a feladatok így összeszedve tényleg nem tűnnek vészesnek, biztos vagyok benne, hogy el fogom tudni látni őket. Céhvezér azonban nem leszek - jelentette ki és átható tekintetét Hinarira emelte, engedélyezve neki egyetlen egy pillanatot a meghökkenésre - és nem többet! -, mielőtt folytatta.
- Egyszerűen nem tehetem meg ezt veled, még akkor sem, ha te magad kéred. Ha eddig uralkodónkként szolgáltad a javunkat, hát most engedd meg nekünk, hogy mi szolgáljunk téged királynőnkként. Dőlj hátra nyugodtan. Add át a feladatokat. Élvezd az életet! De adj rá lehetőséget, hogy megadjuk a neked járó tiszteletet az évek kemény munkájáért cserébe, mert lehet, hogy ennek a céhnek Lewis volt az alapítója, de Te, egyedül csak te vagy és lehetsz a céhvezére, és ezen semmi és senki nem fog változtatni ezen a világon.

by **Hinari** Kedd Márc. 29 2022, 18:52

Az eleinte oly vidám és megkönnyebbült mosolyom egyre gondterheltebbé vált, ahogyan ösztönösen megéreztem, mit is akar Leo ebből az egészből kihozni. Ujjaim, amik a hófehér nyúl puha szőrét simították újra és újra, egy pillanatra megremegtek, amikor Leo végül kimondta az ítéletet, szemeimet pedig szinte azonnal lesütöttem; nem éreztem magaménak sem a nekem szánt dícséretet, sem pedig azt az atmoszférát, amit személyem köré épített most.
Sokáig nem szóltam semmit. Tapsi talán már el is menekült az ölemből, ahogyan önkéntelenül is rászorítottam a bundára, tekintetem pedig nem emeltem fel; végig arra összpontosítottam, hogy... hogy erős maradjak, hogy ne okozzak neki csalódást.
De nem éppen ő volt az, aki előtt mindezt mégis megtehettem?
- Szóval nem oldozol fel? - tettem fel a kérdést végül, több percnyi némaság után. A szavak lassan jöttek, a földet bámultam, arcomon pedig fáradt könnyek csordultak le, ahogyan a több hete dédelgetett álom szertefoszlott és az összes súly, amit képes voltam eltolni általa, most egyszerre, egy tömegként zúdult le rám. Túl korai volt még elhinnem ezt. Túl korai...

by **Leonard** Kedd Márc. 29 2022, 19:25

Bármennyit is beszélgettek korábban ezekről a dolgokról, Leo még mindig nem ismerte Hinari gyenge, világ elől elrejtett oldalát annyira, hogy számított volna erre a reakcióra. Nem, ő teljesen ledöbbent, egy pár pillanatig még szólni sem igazán tudott, csak pislogott, aztán ösztönösen pattant fel a helyéről, lépett a lány mellé, ereszkedett fél térdre és kapta el a remegő kezeit, amik közül Tapsi nem sokkal azelőtt menekült el.
Nem volt a szavak embere ilyen helyzetekben, de szemeibe aggodalom, vonásaira bűnbánat költözött, ahogy felpillantott a lány néma arcára. Érezte az érzelmi vívódást, rövid időn belül pedig a szavak tették világossá előtte az okokat.
Ahogy lepörögtek az első könnyek Hinari arcán, ő gondolkodás nélkül ölelte őt magához, remegő kezekkel.
- Ó, dehogyisnem. Ha tényleg ennyire... Ha... Sajnálom, fogalmam sem volt. Én csak... - hebegett össze-vissza, maga sem tudta, mit akar mondani. - Teljesen használhatatlan vagyok, édes Istenem! - Válaszok helyett még szorosabban ölelte őt magához, arcát a tenger és karamell illatú fürtök közé temetve. - Meg akarlak téged védeni. Meg foglak védeni. Ígérem.

by **Hinari** Kedd Márc. 29 2022, 22:11

Valami átszakadt bennem ott. Már az első érintésnél éreztem, amint tenyerem elsüllyedt az övében, melegen és puhán. Már az első szónál, ami abszurd módon csalt mosolyt arcomra, miközben könnyeim továbbra is peregtek lefelé. Az első kiáltásnál, az első olyan igazi, igazi ölelésnél. Éreztem ujjait a tincseim között, leheletét a nyakamon, de mégis azok az utolsó szavak voltak azok, amelyek képesek voltak eloszlatni a végsőkig bennem maradó félelmet és tapasztalatot; azt a nőt, akivé ez a világ és a benne élők tettek. Apró adagokban tört elő, mindig csak egy kevés téglát verve le a jól felépített, masszív falból. Mellkasom megrázkódott, szemeim behunytam, térdeim pedig remegtek, ahogyan lecsúsztam elé a földre. Gyomrom összerándult, újabb téglák, por és törmelék, por és törmelék mindenhol. Póló alól előbukkanó tetoválás, a ruha alig észrevehető gyűrődése, fel-feltörő, elnyomott próbálkozások a sírásra, a gát pedig semmi kétség már, nem marad ott sokáig. Hirtelen tört elő, mint a tenger mélyén rejtőző, évekig szunnyadó vulkán. Egy újabb rázkódás és vége volt, karjaim erősen szorították Leo hátát, arcomat a vállába temettem és zokogtam, zokogtam szünet és megállás nélkül, egészen addig, amíg bírtam levegővel és még utána is, hosszan és vég nélkül.
A csönd azonban, amely ezután következett, már semmiben sem hasonlított az előzőre. A leülepedett por szürke sivatagának közepén, a romok között kéklő búzavirág bontotta szirmait a nap felé.

by **Leonard** Szer. Márc. 30 2022, 16:43

Kétségbeesése minden egyes eltelt másodperccel csak fokozódott, mert fogalma sem volt, mit tehetne, ötlete sem volt, mit kéne mondania, nem volt kezében a megoldás, hogy helyrehozza a hibáját.
Nem értette meg a bekövetkező változást. Nem látott mást, csak a zokogást, a szűnni nem akaró fájdalmat, és mivel fogalma sem volt a sírás áldásos hatásairól, lelkét elöntötte a félelem. Ő okozta ezt az egészet. Még ha a jószándék is beszélt belőle, elrontotta, már megint, végérvényesen, megjavíthatatlanul elrontott mindent.
Meg akarta szűntetni a fájdalmat. Meg kellett állítania a sírást.
Gyöngéden húzta Hinarit az ölébe, finoman ringatta és a hátát simogatta. Tanácstalanul pillantott a nyúlajtón át távozó Tapsi után: még ő sem maradt itt, hogy segítsen, az áruló!
- Minden rendben. Megoldom. Nem fogok többé csalódást okozni - ígérte és biztos is volt benne, hogy meg fogja tartani. Ebben a pillanatban még a csillagokat is odaígérte volna az égboltról, és száz százalékig biztos volt benne, hogy képes lenne őket le is hozni, ha Hinari arra kéri.
Végül is: a fény és a sötétség lovagja is volt. Egy személyben.

by **Hinari** Szer. Márc. 30 2022, 20:18

Fáradt megkönnyebbültséggel pihegtem Leo ölében. Fejemet a fiú mellkasán nyugtattam és behunytam szemeim, hátha megfagyaszthatom vele az időt, hogy sose múljon el ez az érzés, hogy sose jöjjön el a való. Hogy a helyzetet, kettőnk helyzetét értékeljem, ahhoz egyszerűen túl kimerült voltam most - csupán megkerestem a kezet, ami eddig átölelt és gyengéden magamhoz, a szívemhez vontam; kellett a biztonsága, az a biztonság, amit évek óta nem éreztem magam körül ilyen erősen.
A papírok összegyűrve, elfeledetten hevertek mellettünk.
- Köszönöm neked, Leo - mondtam ki végül, anélkül, hogy megmozdultam volna. A fiú szívverését hallgattam, tenyerét pedig a világért nem engedtem volna most el - És azt hiszem, bocsánatkéréssel is tartozom - hajtottam le kicsit a fejem, majd illesztettem bele azt a válla és a nyaka közötti mélyedésbe egy sóhajtással - Én... - pillantásom a papírokra vetült - Tudod, ezek a lapok, szerződések és feladatok valójában egyáltalán nem fontosak. Rutinmunka; egyszerű, de mégis szükséges időrablás - húztam el a szám szélét, majd távolodtam el tőle annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Kezeimet az övével együtt ejtettem le az ölembe és kezdtem el játszani hatalmas markával; ujjaimmal simítottam végig annak barázdáit és íveit, miközben összeszedtem a gondolataimat, kínkeservvel, mégis tisztán látva mostmár.
- Amikor átvettem Lewistől a céhet, mindent meg akartam tenni a tagokért. Nem akartam csalódást okozni nekik, így fejlődtem és erősödtem, újabb és újabb kihívások elé állítva magamat, azt tettetve, hogy nem állíthat meg semmi. Bizonyítani akartam nekik és a világnak, de azt hiszem, magamnak méginkább. Aztán... ez az egész egyszerrecsak átfordult.
Hangom halk volt, olyan halk, hogy Leo aligha hallhatta volna másképp, mint ilyen közel hozzám és csak reám figyelve. - Máig emlékszem az első esetre. Egy kazamatához érkeztem és amikor az első játékos meglátott, rám mosolygott és azt kiáltotta a társainak, "Megjött a JL céhvezére! Halljátok, megmenekültünk!" Én meg büszke voltam és boldog, mert nem láttam, mit is jelent ez valójában - nevettem fel keserűen - "De jó, hogy itt vagy, Hinari; fiúk, visszavonulás!" "Téged az ég küldött; mostmár tudom, hogy a testvérem jó kezekben van" - torzítottam el a hangom, majd megadóan sóhajtottam és engedtem le megfeszített vállaim. - Ilyenekkel és ehhez hasonlókkal lett tele az életem. Az emberek egy idő után már meg sem próbálták maguk megoldani, ha megjelentem közöttük; tőlem vártak mindent. A siker elvárás lett, a hiba nem megengedett többé. És ezzel együtt... célponttá is váltam.
Hangom elcsuklott, testem megremegett és ha nem bújhattam volna oda Leohoz most, lehet sírva fakadtam volna megint.
- Azt hittem, hogy a higgadtság, az erő és az ész elég lesz - folytattam, ha lehet még az eddigieknél is halkabban - Sokszor elég is volt. Aztán ott találtam magam a sötétben, megfosztva mindentől és mindenkitől, egyedül és gyengén, hetekig, hónapokig magára hagyottan és tehetetlenül. Ha ott nem láttam volna meg Szophiet, feladtam volna, csakhogy véget érjen. Kihoztak, de tudod Leo... - emeltem fel pillantásom és kerestem meg az övét - a sebeim csak látszólag gyógyultak be. És mégis, ez a látszat elég hozzá, hogy minden ugyanott folytatódjon számukra, ahol aznap véget ért. Ugyanúgy engem hívnak, ha baj van, engem kérnek parancsnoknak a legfontosabb harcoknál, tőlem kérdezik azt, aminek utána is olvashatnának, csodálják a tájékozottságom, amikor mindezt ők is könnyedén megtanulhatnák. A külvilág számára a személyem összeolvadt a vezérséggel, attól el nem választható és így én sem vagyok képes más lenni a szemükben, amíg ezt a titulust hordom. Ezért... ezért szerettem volna átadni ezt neked. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked korábban, de talán... talán pont ez kellett hozzá, hogy rájöjjek.
Hálás, lágy mosollyal pillantottam rá, íriszeimben azonban mégis vad komolyság villant.
- Én nem vagyok királynő, Leo - mondtam ki végül - Csak egy hétköznapi, végtelenül kimerült fiatal nő, akinek minden vágya, hogy terhek és elvárások nélkül pihenhessen végre.

by **Leonard** Csüt. Márc. 31 2022, 16:47

Hiába csillapodott el a zokogás, Leo szívét addigra teljesen eluralta a kétségbeesés. Tompán érzékelte csak a külvilágot, minden energiáját arra fordította, hogy helyre hozza a hibáját, bármi áron. Vadul kattogott az agya még akkor is, amikor már a végtelen csend telepedett kettejükre és egyáltalán nem vette észre, hogy az elmúlt pillanatok magukkal hozták a változás szelét.
Váratlanul érte a gyengéd érintés, összerezzent, kérdőn pillantott le az ölében kucorgó apró lányra. Tenyere alatt megérezte a szívverést, az érzés pedig egészen a gerincéig hatolt. A szoba levegőjét megtöltötte a tenger, ő mégis belebódult a karamellába.
Nem értette, mi történik. Itt neki kellett volna bocsánatot kérnie az előbbi hibájáért, nem? Ő az, aki magyarázattal kellene, hogy tartozzon, ő az, aki nem tudott mással szolgálni, csak a kétségbeesés, ő az, aki... Miért is ölelte meg olyan hirtelen, mintha joga volna hozzá?
Hallgatott. Egyre csak figyelt a kimondott szavakra és a mögöttük meghúzódó történetre, egyre mélyebbre ásta magát Hinari lelkébe, de érzékei újra és újra visszavezették a tenyeréhez. Csiklandós érzés volt, ahogy a lány ujjaival körberajzolta a vonalakat.
Elmosolyodott, a mosollyal együtt pedig felszakadt belőle a feszültség. Derekánál fogva magához húzta őt, hogy a homlokuk és orruk összeérjen és csillogó szemekkel nézett rá.
- A királynők nem is sütnek ilyen finom pogácsát - durmolta és egy végtelenül hosszú pillanatig boldognak, igazán boldognak érezte magát. Aztán léptek zaját hallotta meg a folyosóról és az volt az első gondolata, hogy Alex lesz az. Riadtan egyenesedett ki, mert most először jutott el a tudatáig, hogy amit csinál, az kívülről hogyan is festhet. Mit kívülről, ez belülről is elég egyértelmű volt. Csakhogy ő nem lesz, egyszerűen nem lehet olyan szar ember, aki kihasználja egy lány gyengeségét arra, hogy... Mire is?
Finoman odébb húzódott és hogy találjon magának valamilyen ürügyet a mozdulatra, előszedte a cigarettát a zsebéből. Felkelt, a résnyire nyitva hagyott ablakhoz sétált és kérdés nélkül rágyújtott.
- Meg fogok bírkózni a feladattal, hiszen megígértem neked - reagált kicsit késve a korábbi párbeszédre. - De azt látnod kell, hogy én nem vagyok olyan kedves, mint te voltál. És a céhtagok sem szeretnek úgy. Attól tartok, ez nem lesz zökkenőmentes. - Szavai kétségeket fejeztek ki, testtartása és hanghordozása mégis távolságtartó volt. Egyre csak Mirika kérdése járt a fejében. "Ugye más is van már mellettem a szívedben?" Akkor határozottan kijelentette, hogy nem. Hát hogyan is lehetne másképp? Ezt a nemet ismételte magában most is szüntelen, mert nem volt más kapaszkodó, ami kivezette volna a sötétségből.
És mégis olyan nehéz volt leplezni a riadt madárként verdeső szívverését. Talán még el is pirult. Hinari vajon érezte? És most látja rajta a sápadtságot, szemeiben a fájdalmat?
Jól esett neki a cigaretta. Gyorsan, talán túlságosan gyorsan szívta.
- Aggódom, hogy képtelen leszek koordinálni ezt a hatalmas hálózatot, amit magad mögött hagysz. De te ezzel már ne is foglalkozz. Pihenjél csak. Foglalkozz magaddal. Magaddal és... Alex-szal.
Az utolsó szónál megremegett mindig sziklaszilárd és magabiztos hangja. Olyan volt, mint egy utolsó tőrdöfés, mégis ki kellett mondania. Attól tartott, hogy ha a szó nem teszi valóságossá, még elfelejti a létezését.

by **Hinari** Kedd Ápr. 05 2022, 15:54

Abban a pillantásban, abban a pillanatban benne volt; éreztem, ahogyan csak egy kicsi kell hozzá, hogy megtörténjen és mégis, taláncsak a véletlennek köszönhető, hogy nem mentünk tovább. Beharaptam ajkaim és fájóan fordítottam oldalra a fejem, amikor Leo elhúzódott majd fel is állt, és hosszú ideig képtelen voltam ránézni; vadul bámultam a padlót és a kezemet, amin támaszkodtam.
Az ujjaim remegtek, a rajta lévő gyűrűvel együtt.
A kimondott szavakra csak bólintottam, erőtlenül; talán nem is látta azt, hiszen másfelé figyelt. Nyeltem egy nagyot, mellkasomból mély sóhaj szakadt fel, az ölemben lévő kezem ökölbe szorult. Pár percbe tellett, behunytam szemeim majd kinyitottam őket, csillapítottam a remegésem és emelt fővel, összeszedve magam álltam fel, ám nem mentem közelebb hozzá. A tükörképét figyeltem, amit az ablak visszatükrözött felém.
- Amíg Aincradban leszek, nem megyek el és nem hagylak magadra sem téged, sem a többieket. Segíteni fogok neked az elején és amíg tudok, itt leszek nektek - mondtam ki halkan és a lábam magától emelkedett fel, hogy elinduljon feléje, de a mozdulatot megállítottam a levegőben, most nem volt szabad átlépni ezt a törékeny határt. Pedig megérintettem, átöleltem volna. Rámosolyogtam volna, biztattam volna, hogy minden rendben lesz, mert ért hozzá és okos, hogy nem véletlenül kértem éppen őt. Hogy igenis képes lesz erre éshogy ezt a céhtársaink is látni fogják és követni fogják őt is, épp úgy, ahogyan engem követtek eleddig. Mégis maradtam, tétován állva az ágy mellett, a közénk ékelődő szavakkal, a névvel. Karjaimmal öleltem magam és talán nem a nyitott ablak volt az, ami a bennem örvénylő hideget hozta.
Nem akartam kideríteni, hogy mi is hozza pontosan.
- Jobb lesz, ha most megyek - fordultam el végül, óvatosan lépve át a papírkötegeket, amik az ajtótól elválasztottak - Ha bármi kérdésed van, nyugodtan keress fel - fektettem rá tenyeremet a kilincsre, de egyelőre nem nyomtam le azt.
- Akartam még pár dolgot a gyűléssel kapcsolatban, de talán majd máskor - kerestem meg a pillantását, most először azóta, ám arcomon ezúttal mosoly helyett csak a nyers keserűség látszott - Viszlát, Leo - köszöntem el halkan, majd kiléptem az ajtón és egyetlen szó nélkül rohantam át a szobámba, levetve magam az ágyra, arcom a párnámba fúrva mélyen.
Még jó, hogy Alex lent dobolt az elsőn. Nem akartam senkit, senkit magam mellett most.

Kalandwarf lv4 --> lv5

by **Leonard** Kedd Ápr. 05 2022, 16:49

Elhomályosult a kert, a világ, ahogy ködként ült meg párkányában a gomolygó füst. Lehelete rátapadt az ablaküvegre, azt nézte, kedve lett volna kusza köröket rajzolni bele.
Alig-alig fogta fel, hogy miket mond. Más körülmények között ezek a kétségek eluralták volna mozdulatait, indulatait és szívverését, most mégis csak jelentéktelen semmiségeknek tűntek.
Megteszi. Bármit megtesz, bárkit szívesen megszabadít, bármilyen terhet magára vesz, hiszen ő itt lesz akkor is, amikor senki más, talán csak Fuwa, meg egy marék hozzájuk hasonló olyan ember, akiknek a valóság már nem tartogat több lehetőséget.
Birtokba veszi majd a kihalt mezőket, üresen kongó folyosókat és életüktől megfosztott utcákat. És meg fogja tanulni élvezni a magányt, amikor muszáj lesz, mert már most is sokkal többször telepedik rá, mint az kívánatos volna. Neki ez a játék lesz az élete, szórakozása és legutolsó lélegzetvétele is.
De mások...
Másokat még megmenthet. Másokat, akik nem érdemlik meg a rossz döntéseket, akiknek nincs szükségük mélybe húzó horgonyra, akik megérdemlik a csendes támogatást innen távolról.
Ilja is túl sokat járt ide és túl sokat remélt. Bűntudata volt miatta, Leonak most mégis ő volt az első gondolata és egyetlen kapaszkodója. Ott visszhangzott fejében az ígéret, hogy péntek este találkoznak.
Nem fordult meg a hozzá intézett szavakra, sem a halkan kimondott elköszönésre. Csak bámulta, hosszú percekig bámulta a ködként gomolygó füstöt, mielőtt elhalt a Palotában minden zaj és lehunyta a szemét.
- Viszlát, Hinari - búcsúzott és ezzel eldőlt minden.

Kért itemek: Pókháló Sisak, Selyemcipő

by Ajánlott tartalom