Peter Szobája

éjjelipillangó
Tévhitben

Lotti szeretett, legalábbis azt hittem. Talán ezt az érzést akartam újra élni, talán csak újra egy ölelésre vágytam, miként egy hirdetést állította meg a tekintettem. Nem küldetés volt, inkább egy felhívás. Egy lány ajánlotta szolgálatait az arra rászorulóknak. Nem tekintettem magam romlottnak, gonosznak, rossznak és egyéb jelzővel sem illettem tettem, hogy felkerestem őt.
Vártam otthon. Kicsit izgatottan, nyugtalanul. Nem voltam még ilyen helyzetbe, így nem tudtam hogyan kellett volna fogadnom őt. A szobám nem volt nagy és szépnek sem mondtam volna. Egyszerű berendezéseim voltak, azonban ügyesen rendet is tettem, javítva az első benyomás élményét.
A kopogás, mi félbeszakította a szobában járkálásom, majd az ajtónyitás, mi lassú volt és mit megtolt egy kicsiny szőrgombolyag.
- Szia, sziasztok. I - Igen, jó helyen jársz, illetve jártok. - állt előttem ő. Sötét, hosszú haj, a szemei egyszerűek, már ha ilyet lehetett mondani, ám a mosolya, a zavart mosolya magával ragadó volt. A termete, mosolyogva konstatáltam, hogy gond nélkül a testembe tudott volna bújni.
- He? – és a csodálkozó hang, mi reagált a szavaira. Átöltözni? Nem értettem minek, hisz jól nézett ki így is, gyönyörű volt. Hogy többen leszünk e? Egyedül akartam vele, bonyodalmak nélkül csak kettesben, ugyanakkor a gondolat egyszerű szóként jelent meg előttem – Profi.
Már tudtam, hogy többet kellett volna fizetnem érte. Tapasztalt lehetett, merész, én pedig váratlan csak egy egyszerű kisfiúnak éreztem magam. A tartásom mintha összegörnyedt volna, a térdeim remegtek – Csak ketten leszünk és átöltözni… - néztem körbe a szobába – sajnos csak ez a szoba van most. – invitáltam beljebb – De gyönyörűen nézel ki így is, nem kell másik ruha. – egyszerű bók és pillanatnyi szünet – Bocsánat, még nem voltam ilyen helyzetbe. Kérlek, irányíts te, ha a szabad ilyet kérni. – a mondat, mi egyáltalán nem volt férfias.  

Csak pislogtam a magas férfira, vagy inkább fiúra… nehéz volt ebben a világban eldönteni, ki milyen korú, és ez igazából jelent-e valamit. Azt figyeltem, hogy tulajdonképpen, ha oldalra nyújtotta volna a kezét, valószínűleg én akkor is elfértem volna a keze alatt, talán még lehajolnom sem kellene. :oAztán észbe kaptam, hogy valószínűleg túl sokáig bámultam, így kissé elpirulva kezdtem inkább a lábujjaimat bámulni a cipőmben, fülem mögé söpörve néhány tincset.
Profi? O_O Szavai meg sem lephettek volna jobban, hiszen sok mindent mondtam volna magamra, csupán ezt nem, pedig nem ez volt az első játékom. Valahogy mégis más volt, hiszen immár ez a valóság, vagy mégsem? Olyan furcsa az egész helyzet, nem tudtam sokszor, hogy miként is kezeljem, éppen ezért volt számomra fontos, hogy legtöbbször fel sem ismertek a játékosok. Könnyebb volt így elbújnom, bár a mobok nem tették meg ezt a szívességet. >_> Aztán megráztam a fejem, nem szabad elkalandoznom, ez most munka. ˘o˘ Beléptem a szobába, de néhány lépés után meg is álltam, óvatosan körbepillantva. Olyan kis kedves, otthonos szoba volt, bár közel sem hasonlatos az én régebbi szobámhoz, ott fele ennyi berendezési tárgy sem volt.
- Kö-köszönöm - Pirultam el a bókra, bár nem értettem, ez hogy jön ide. o_O
Végülis nem a szépség számít, hanem a hatékonyság, nem? :oPersze nem igazán voltam még küldetéseken, de úgy gondoltam, bizonyosan olyan, mint bármely másik MMO, csupán hatásosabb, valóságos. Ettől függetlenül egyre inkább összezavart Peter, nem tudtam az arcáról leolvasni, hogy mire is gondolhat pontosan, vagy mit is várna tőlem, így össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy rákérdezzek.
- Nekem is ez lesz az első… ^_^”” – Mosolyogtam rá, hátha ezzel gyűjt egy kis bátorságot, és végül összeszedi magát, elvégre nem lenne szerencsés, ha valóban én irányítanám a dolgokat. O_O – Lehet, hogy megosztva kellene cselekednünk, van valami terved? – Pislogtam nagy szemekkel, mert stratégiát egészen jól dolgoztam ki, csak cselekedni és irányítanom ne kelljen. ^o^”
- Én nem vagyok túl aktív, inkább támogatni szoktam, remélem így is jó leszek valamire. ^w^
Tekintettel közben Hyoumut kerestem, aki a szoba egyetlen ágyának alját szemelte ki magának, mint játszóhelyet. Előre léptem, lehajolva próbáltam kiügyeskedni onnan, de valamiért nem volt hajlandó kimászni onnan, így lemondó sóhajjal inkább lerogytam az ágyra.
- Sajnálom, egyébként kezes jószág, de úgy néz ki, tetszik ott lent neki valami. .__.

éjjelipillangó
tévhitben

Nem titkolt meglepődés lett úrrá az arcomon, miként közölte velem, hogy neki is ez az első ilyen helyzete. Nem így tűnt. Tervem pedig nem igazán volt, nem volt eszembe, hogy ezt tervezni kellett volna. Persze elképzelések voltak a fejembe, hogy milyen is lehetne, de az ilyenek az első mondatoknál felborulnak, így fölöslegesnek éreztem a további elmélkedést ezen.
Lehajolt mutatva ezzel a formás fenekét nekem, de illendőségből hamar félretekintettem.
- Áh, érdekes lesz így az este. – motyogtam az orrom alatt gondolva, hogy milyen mimóza is voltam – Engem nem zavar, hogy ott van. – emeltem a hangomon, ahogy leült az ágyra – Az utóbbi mondatod nem igazán értem, de szerintem nem lesz gond, hogy csak támogatsz. – ültem le mellé, majd éreztem, hogy a zavarom miatt egyre vörösebbé és vörösebbé váltam – Mi a tervet illeti, azon nem igazán gondolkodtam. Reméltem te tudott mit kell tenni ilyen helyzetbe, én nem ehhez vagyok szokva. Miként nem az volnál, aki, - nem akartam nevén nevezni a művészetét – úgy elhívtalak volna vacsorázni, romantikus gyertyafény lett volna, beszélgetés, ismerkedés, de most, hogy csak itt vagy, nem tudom. Van itt egy ágy és mi ketten. Gondolom egy kis kellemes előjáték és a folytatás. – miről nem tudom, hogy kellett e beszélni, bár erről sem biztos, hogy kellett volna. Nagy sóhaj és az előre merengés. Valamiért nem akartam látni a mosolyát, mit a zavarom idéztetett elő vele, valamiért nem akartam látni, miként néz ebben a pillanatban. Mint mondtam korábban is neki, ez volt az első ilyen helyzetem. Persze Lottival már korábban megtörtént, minek történnie kellett, de örömlányt még egyszer sem hívattam.

A tágra nyílt szemei nem jeleztek sok jót, mintha az eszébe jutott volna valami, minek nem kellett volna, vagy mintha valami rosszat látott volna. A be nem fejezett kérdéseit nem igazán értettem, vagy talán csak egy kicsit. Felállt mellőlem, majd olyan lendülettel váratlan a földre is huppant. Mintha csak ő akart volna állni, a lábai nem. Más esetben, ha ez mással történt volna, úgy biztos mosolyra húztam volna a számat, de most nem. Nem lett volna szép.
Leguggoltam, nem akartam lenézni rá.
- Minden rendben? Hirtelen olyan másabb lettél, és a kérdéseid is olyan furák voltak. – nem jutott eszembe jobb szó és nem akartam körülírni ezt. A jobb kezemet gyengéden a térdére helyeztem, támaszkodtam, nem akartam eldőlni én sem – Bár bevallottad, hogy neked is ez az első, azt hiszem, most nem értem a történéseket. Ijesztően ijedt a tekinteted, pedig azt hittem, hogy jól csinálok mindent, bár kicsit határozatlannak érzem magam, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen ijesztő. – merengtem el egy pillanatra - Azt mondtad az imént, hogy viselkedjek veled úgy, mint mással, a különbséggel, hogy neked fizetek ezért. Én igyekszem, de azt hiszem, hogy fel kell még nőnöm a művészetedhez. – sóhajtottam nagyot, majd ültem le én is a földre és a hátamat az ágynak támasztottam - Nem tudom, mit tanítanak nektek ilyenkor, mit kell tenni, ha a fiú ennyire elrontja a helyzetet. Nem kell törődni vele és az örömlány tegye a dolgát, vagy sem? Hisz ugye egy tapasztalatlan éjszakai pillangó vagy, nem akarnám, hogy az első megbízásod kudarc legyen... Na ezt aztán megfogalmaztad Peter. – és csóváltam a fejem.

- Ó… ó… - szép lassan dőlt el a világom, borultak el a házak és ömlöttek ki a tengerek. Félreértettem a dolgokat, de nagyon. A helyzet kellemetlen volt, hirtelen rákvörösnek érzetem magam, a kezeim remegtek és mintha váratlan büdös is lettem volna. Nem volt jó.
Előrébb kúszott a fal tövéből a lány, majd nyújtotta a kezét. Csodáltam, hogy merte ezek után…
- Rendben, előröl. Szia Zelolla, Peter vagyok. – helyeztem a tenyerem az ő tenyerébe. Nem szorítottam, gyengéd voltam, már amennyire egy kézfogásban gyengédnek lehetett lenni – És akkor nem vagy ku... – köhögő roham - örömlány.  Bo – bocsánat, azt hiszem életem egyik legkellemetlenebb jelenetét élem most és azt hiszem te sem fénypontként fogsz tekinteni erre. – sóhajtottam, majd dőltem hátra újra. Csattant a fejem az ágyam fáján és átkoztam volna a fájdalmát, ha nem ebben a világban lettünk volna.
- Ez az én formám. – és néztem a plafont, hogy ne lássam a tekintetét –Önző mód egy különleges estét akartam magamnak, erre tönkretettem másét. Azt hiszem meg is ismertél. – folytattam volna még, ám meg kellett fogalmaznom, hogy mit is akartam – Szívesen kikísérlek, ha gondolod, meg kárpótollak is, ha nem sértődsz meg miatta.
Esélyesnek tartottam, hogy máshova is hívták. Félő volt miattam szalasztott el más lehetőségeket, mik valódi munkát kínáltak volna, valódi fizetséggel. Úgy gondoltam, hogy legalább a fizetség miatt ne legyen panasza, ha már ezt tettem vele. Én, ki gondolataiban sem bántott volna egy lányt, de visszaemlékezve a falnál levő tekintetére, nem kis fájdalmat okozhattam neki, még ha hozzá sem értem, meg sem ütöttem őt.

Maradt. Nem zavart, de maradt. Kérdésére mély levegőt vettem, - a mellkasom majd másfélszeresére nőtt így - majd kifújtam azt. A tekintettem a plafonról a padlóra vándorolt.
- Volt egy barátnőm. Lotti. Kedves lány volt, – nem akartam bemutatni neki, hisz fölösleges volt – de mindegy is, már nincs itt, elvesztette az életét. Nem mintha oly nagyon felejteni akarnám, de gondoltam így könnyebb elfelejteni a hiányát. Veled, vagy egy másik lánnyal. Remélem nem bűn ez. – vontam a vállam, majd fordultam felé. Talán érezte is a leheletem az arcán, olyan közel volt hozzám. Hosszúnak tűnt ez a pár perc, míg a szemét néztem. Gyönyörű volt, azonban a figyelmem halk motoszkálás terelte. A másik oldalalom a pompom csoszogott továbbra is az ágy alatt, mi cselekvésre késztetett.
Felálltam.
- Bemutatok neked valakit. – mosolyogtam és tartottam a kezem, hogy belekapaszkodva könnyebben álljon fel. Az ablakhoz léptem és nyitottam azt. Nyikorgott a fa, de szerettem a hangját, sosem akartam megjavítani – Gyere. – invitáltam még közelebb, majd az ujjaimat a számba téve fütyültem hangosan.
Csak vártam, kíváncsi voltam, hogy Zelolla miként reagál rá. Nem mintha le akartam volna nyűgözni, de kárpótolni akartam a tetteimért. A levegő lehűlt, érkezett. Bár sötét volt a kert pár lámpája nyújtott némi fényt, így a sárkány fehér pikkelyei csillogtak a sötétben. Az egyébként is mitikus teremtés így még mesébe illőbb volt. Csodálatos. A látszott a hűs lehelete és a szemei fénye.
Nem szállt be az ablakon, csak előttünk volt és lassan csapkodta a szárnyait.
- Bemutatom Hisamét. Jégsárkány és a társam, mint neked a pompom.

éjjelipillangó
tévhitben

- Köszönöm Hisame. – majd intettem neki, hogy távozhat. A lányom csak bólintott, mosolygott Zelolla reakcióján, majd könnyeden szállt tova – Miért akarnálak neki adni? – húztam fel a szemöldököm, mit nem láthatott – Csupán csak szerettem volna, ha látsz ma valami szépet, például őt, amolyan kárpótlásként, még most is bűntudatom van, de úgy tűnik, hogy ez is rosszul sült el. – léptem előre, majd fordultam meg, hogy szemben legyünk egymással.
Az ajkaimat félrehúzva mosolyogtam és néztem a szemeibe… váratlan talán túl sokáig is, azonban igéztek azok, gyönyörűek voltak. Némi zavar az arcom és egy pillanatnyi félretekintés.
- Ööö… Nos, szép nevű Zelolla. Azt hiszem egy élmény volt ez a találkozás, de küldelek most, érjen véget az estéd. Pihend ki magad. Álmodj szebbeket, mint én és bocsánat még egyszer ezért az egészért.
Talán túl gyorsan zártam le a történteket, talán még várni kellett volna, de a korábbi félreértés és ez… Úgy tűnt Hisame se ragadtatta el túlságosan, pedig ebben reménykedtem. Bár a szavaival dicsérte, mögülem nem akart előbújni. Nem, nem sikerült ez az este, bármennyire is akartam. A lány előttem volt, én pedig hazaküldtem.
- Így lesz a legjobb, asszem. – lehet nem, de nem akartam tovább bonyolítani a történteket. Csak rajta múlt, hogy akart e még maradni, mert nekem tényleg nem volt ötletem a továbbiakhoz. Fordultam és az ajtóhoz indult a sétám. Kedves lánynak tűnt, nem érdemelt több szenvedést, mert félő már így tekintett erre a szobára. A kilincsért lassan nyúltam, nyikorgott a zár.
- Szabad az út hazáig. Hehe, rosszul venné ki magát, ha hazáig kísérnélek.