A Település

Katja? Ismerősen hangzik. A leírásból azonnal fel is ismerem, és mondom a teljes nevét:
-Jekaterina Natashenka.
Valahogy a nevek mindig nagyon gyorsan ugranak be.
Lassan már meg fogom sajnálni ezt a srácot. Amilyen naiv, nem hiszem hogy Katja nem a saját szórakozására használja fel szegényt. Szerintem inkább Katja szedte fel ezt a teljesen idióta srácot, nem pedig fordítva.
-És, vannak már terveitek?
-Mármint a játékon belül, fejlődésügyileg. Az ilyen kis párocskák mindig megpróbálnak ugyanannál a céhnél beilleszkedni. Aztán mindig ez is lesz a vesztük. Sokan mondják, hogy egy kapcsolat igazi próbája a távolság, de ez biztos nem így van, mert én még mindig azt érzem, hogy Szonja vár rám odakint.
Úgy döntöttem telebeszélem a srác fejét zöldségekkel, hátha akkor egy kicsit eltávolodik Katjától, hisz erőszakkal és észérvekkel nem lehet meggyőzni egy lehetetlen szerelmest. Ha meg ennek ellenére is azzal a lánnyal marad, legalább mondhatom, hogy én bizony mindent megpróbáltam.
-Az igazi próbát az a bezártság, az egymásra utaltság és a túlzott közelség jelentheti, mert ilyenkor derül ki, hogy mennyire is megbízható a másik. Még szerencse, hogy Szonja nem ragadt bent velünk együtt. Nem tudom, akkor most hol tartana a kapcsolatunk. Így legalább megmaradt a remény a számomra.
Azt a koromat, adom meg neki, amilyen idős voltam a bejelentkezéskor.
-Huszonegy, és te?
Látom rajta, hogy fiatal, de ha egyszer rá mert kérdezni az én koromra, akkor legalább annyi tisztesség legyen benne, hogy ő is elmondja a sajátját.
-Nem láttál te még eleget. A kíváncsi kisállatok hamarabb a közeledbe mernek merészkedni, ha egyáltalán nem mozogsz. Csak egy kis türelem kell hozzá. És ha nem válna be ez a módszer, akkor is van még néhány trükk a tarsolyomba, a B tervtől kezdve.

-Az ő neve még csak nem is nehéz. Találkoztam már olyan emberekkel, akiknek sokkal hosszabb és sokkal kacifántosabb nevük van.
Meg aztán az a pökhendi csaj rajta van a barátlistámon, így minden nap többször is el kell olvasnom a nevét. Főleg amikor Shakan után kell kutakodnom. Így nem nehéz megjegyezni egy ilyen hosszú nevet se.
Persze hogy lekicsinyítem a viszonyukat, hiszen ez szerintem érdekből kialakult kapcsolat, nem pedig úgy történt, ahogy ez a naiv kis srác elképzeli.
És megint a sok bla bla, (komolyan nem igazán sokáig fogom ezt a srácot elviselni,) a sok kint rekedt emberről.
Mert akár úgy is vehetnénk, hogy a kint maradt emberek maradtak ki egy ilyen gyönyörű világból, és a kiválasztott néhány ember jutalma az, hogy megpróbálkozhat innen kijutni.
Ezt a maszlagot ugye te sem hiszed el?
Naná hogy nem, de ez is egy lehetőség.
-Suli? Te ezek után még vissza akarsz menni a suliba?
Kérdeztem a srácot megdöbbenve. Aztán a döbbenetet egy másik döbbenet követett. Ugyanis a lábam felé közeledett egy mókus.
-Nem megmondtam, hogy a kíváncsi állatok előbb vagy utóbb ide fognak jönni.
Leguggolok a kis édeshez. Aztán jön a felismerés, ez ugyanaz a mókus, amit Shu-hoz ment oda még a múltkor.
-Nézd csak. Szervusz Evett.
Felemelem a kis rakoncátlant.
-Te is felismertél engem, ugye?
Majd a mókust szembefordítom a sráccal.
-Evett, ő itt Nis, Nis ő itt Evett.
Majd hagyom, hagy ismerkedjen meg egymással.
-Ez könnyebb volt, mint elfogni a saját lábamat.
Teszem hozzá tréfásan, hisz láttam a szerencsétlen srác bénázását.
Mindezek után előveszek egy kis állateledelt a zsebemből és odaadom Evett-nek, aki a zsákmányával vidáman rohan vissza az erdőbe.

- Hát, akkor neki tényleg durván hosszú neve lehetett. Nekem sosem mentek a túl hosszú nevek, meg olyan hivatalosak is. A Kat sokkal jobban áll neki- én is jobban szerettem mindig a Rokut, a Rokuroban benne van, hogy kérdeznek valami nehezet, vagy csináltam valami rosszat, úgyhogy már be is van idegződve, hogy az nem jó. De tényleg, ha valaki már alakítgatja a neved ahhoz, hogy hogyan fogja majd használni, az már etimológiailag azt jelenti, hogy fontos vagy neki. Minimum baráti szinten legalábbis.
- Hát, gondolom, ha nem akarok prosti lenni, muszáj befejezni a sulit, nem? Jó, szopás, de gondolom, ha élve kimegyünk, be kell fejezni. Mér, te nem mész vissza egyetemre, melózni, vagy ilyesmi, ha kijutsz innen? Persze, nekem sem lesz már minden ugyanaz- nem tudom, hogy hiányozna-e ez a hely, vagy soha nem mennék többet semminek a közelébe, aminek több köze van az infóhoz, mint egy explorernek. Nagyban függene attól, mi vár rám, de amikor ezen gondolkodni próbálok, mindig rájövök, jobb, ha nem teszem. Ha túl jót képzelek el, az csalódás lesz, ha rosszabbat, akkor meg félni fogok a kijutástól.
- Cső, Evett! Fura, hozzám max a macskák meg a kutyák jönnek ilyenkor oda, ha kaját akarok adni, meg persze a galambok odanyomultak Velencében, amikor nyaraltunk- nem tudom, hogy ez most programozási defekt, vagy tényleg odajön egy vadállat egy emberhez, ha kaját ad neki, főleg, ha olyan kicsi, hogy nem tudja magát megvédeni. Bár, ha ez a mókus már el van nevezve, ő talán nem teljesen vadállat.
Azért az én módszerem is beválik, mert ahogy megzörren a bokor, és belenyúlok, érzem, hogy valami ráharap a kezemre. Reflexszerűen rántom ki, mielőtt rájövök, hogy nem fáj, és nem sebez, a menyét viszont nem úgy tűnik, hogy el akar engedni, a tenyerem harapva lóg a kezemről. Vicces, bár gondolom, a valóságban ilyenkor üvöltenék, aztán mehetnék különböző oltásokra, mint veszettség, tetanusz… brr, de utálom a tűket. És valószínű a testembe most napi szinten beleszúrnak harmincat… na jó, end of gondolatmenet.
- Ez ilyenkor nekem számít, vagy az állatnak?

/menyét/

A kezdeti nehézségeken túllendülök lassacskán, hiszen azért mégis ez az első számítógépes játék, amit játszom. Semmi tudásom nincs, így mikor különös szakszavakat hallok, akkor bizony nézek ki a fejemből, hogy annak mi a jelentése. Emellett kénytelen vagyok bevallani előtte, hogy magyarázza el ezt vagy azt a rövidítést.  A mai napon a memóriámat fejlesztem azáltal, hogy minden egyes ilyen szavacskát próbálok felidézni magamban. Jó gyakorlat, emellett próbálom magamnak felmondani, hogy ténylegesen megtanultam. Ezek mellett próbálom a rendes időt felfogni, hogy mégis tudjam, hogy hanyadika van. Be kell vallanom, hogy kezd egyre inkább elmosódni az idő érzékelése nálam. Marad cserébe a virtuális idő, ami vagy megegyezik a kintiével vagy sem. Valamerre kószálok, leginkább céltalanul. Fogalmam sincs, hogy milyen nagy ez a világ és hol vannak a határai. Megérkezek egy rétre, ahol a magányomból egy fehér farkas és egy lány kettőse ment meg. Eszembe jut, hogy találkoztam már hasonló szerzettel. Egy darabig töprengek, hogy megszólítsam őket, de aztán elállok tőle. Nincs semmi kedvem beszélgetni, cserébe inkább egy gyakorlattal akarom edzeni magam.
Mélyen belém ivódtak a tanító mesterem mozdulatai, egyben a személyre szabott gyakorlatom. Azt mondta, hogy olyan vagyok mint a kígyó és szél. Halálos és könnyed. Távolabb verek tanyát, mert igazából nem akarom őket zavarni. Mikor alig látom őket, akkor előveszem a két késem, aztán hozzálátok azoknak a mozdulatoknak, amik régen a felszínre akarnak törni bennem. Először természetesen bemelegítek megszokásból, aztán lassú mozdulatokat végzek. Távolról úgy tűnhet, mint ha bolond lennék és szórakoztatnám magam. Közelebb érve jobban kivezetők azok a gyilkos, ám kecses mozdulatokat, amikkel a való életben a küldetéseim során halált osztottam. Fél órás gyakorlat, ráadásul időm van, mint a tenger. Emellett ezektől a mozdulatoktól lenyugszom. A légzéstechnikámra különösen figyelek. A lassú mozdulatok felgyorsulnak, már amennyire képesek, de most látom először, hogy teljesen különbözik a való életben tapasztalttól. Felforr bennem a düh, s a szép ajkaimon egy hangos káromkodás távozik. Nem ez az első eset életemben, de nem az utolsó. Végül kedvtelenül ülök le a fűbe, hogy fortyogjak magamban, mint egy boszorkány kondérjában a különleges összetevőkből álló titkos bájital.

Teljes nyugalomban tudok szitkozódni, így nem kell attól tartanom, hogy valamilyen baleset ér. Legalábbis ez van bennem. Nos azonban a sors nem ilyen kegyes énhozzám, mert rögtön egy szöcskére vadászó farkas ugrik nekem a vállamnak. Hirtelen ér a dolog, s mikor felfogom, hogy fehér szőre van, akkor leesik melyik páros melyik tagjáról van szó. Elterülök a földön és úgy maradok egy darabig, teljes játszva a szerepem. Természetesen nem kottyant meg nekem a dolog, de úgy vélem tudok némi előnyt kovácsolni ebből a helyzetből. Nemsokára megérkezik az idomár, aki rögtön az én egészségi állapotom felől érdeklődik. Nagy kerek szemekkel nézek rá, mint aki szellemeket látott, majd a hitelesség kedvéért egy nagyot nyelek előtte.
- Azt hiszem – tapogatom meg a tagjaim, miközben egy egyszerű mozdulattal visszacsúsztatom a helyére a két gyilkoló eszközt. Mikor az újdonsült beszélgető társam tovább szövi a szavakat, akkor egyszerűen leintem a kezemmel, hogy most már teljesen mindegy. Ha már megtörtént ez a dolog, akkor jobb gyorsan elfelejteni.
- Csak tudnám, hogy egy farkas miért vadászik teljesen apró dolgokra. – jelentem ki előtte, miközben nagy levegőt veszek, hogy nyugodtan fújhassam ki. Feltápászkodok a földről és leporolom magam. Körül nézek, hogy nem e volt valaki más szemtanúja az eseménynek. Mikor az előttem álló kijelenti, hogy zavart engem a gyakorlásban, akkor előkapom a legszebb mosolyom. Csábos vagyok, mint minden hozzám hasonló 20 éves nő.
- Már befejeztem szerencsére, így nem nyársalódott fel a farkasod. – jegyzem meg, hogy bizony másképpen is történhetett volna ez a találkozás. Lett volna itt anyázás és harcolás. Természetesen tudom, hogy jelenleg elég gyenge vagyok, így okosan kerülöm az összetűzéseket. Ha úgy nézzük, akkor egy darabig meg tudom állni, hogy ne ugorjak neki egy-egy toroknak.
- A virágokat nekem szedted? – kérdezem tőle lebiggyesztett ajkakkal, mert mikor én néztem őket, akkor sikerült összeállítania egy igazán tetszetős virágcsokrot. Örültem volna neki, ha szerzek némi díszítő elemet, amivel kitűnhetek a tömegből. Az öltözetem olyan, mint a többi kezdőé, aminek az a hátránya, hogy engem leértékel.
- A nevem Kemila, mindenki így hív. Vezetéknevem sosem volt. – egészen pontosan a szüleim azt nem osztották meg velem, vagy egyszerűen nem ragadt meg a fejemben. A bemutatkozásomhoz egy nemesi meghajlást hozzátoldok, aztán ránézek. Szép íriszeim jól láthatóan őt fürkészik, és ezt egyáltalán nem palástolom előtte.

Egyből szemet szúr, hogy a másik a fejem felé tekintget, ahol több dolgot képes leolvasni róla. Egyik az életcsíkom, míg a másik, hogy milyen indikátorú vagyok. Nos az jelenleg zöld, de nem zárom ki a pirossá válást. Ezután a vadász ösztönökkel megáldott farkast keresi. Követem a példáját, ám én cseppet sem nézek rá mérgesen. Kis balesetnek fogom fel, ami mindannyiunkkal megtörténhet. Végül az újdonsült partnerem töri meg a hallgatást, ami egyenesen a kérdésemre a válasz.
- Értem, nos következő alkalommal ajánlom a hangya vadászást. Úgy vélem az még nagyobb kihívással kecsegtet. - vázolom fel neki mosolyogva. Egyértelműen csak viccelek, mert egy farkas a mancsával sosem tudna elkapni egy hangyát. Ha a nyelvét használná, abban nem lenne semmilyen kihívás. Az előttem álló lány a szája elé rakja a kezét, majd kuncogni kezd. Fogalmam sincs róla, hogy mi okból vagy célból. A téma hamar eljut a zöld indikátorig, mikor én kénytelen vagyok közbeszólni.
- Nem tudom garantálni az indikátorom zöldségét, mert nem vagyok az a nő. Bár ki tudja, számomra teljesen új ez a világ és nem járhatok úgy el, mint a való életben. - fájdalmasan felsóhajtok, mert ezt bánom a legjobban. Meg van kötve a kezem, amit elég nehezen tudok elfogadni. Ez számomra egy nagy kihívás, ami felett nem hunyhatok szemet. Újra mosolygok, mikor sikerül gondolkozásra bírnom a virágszedős kérdésemmel.
- Miért? Nos mert szereted az embereket és szeretsz örömet okozni másoknak. Az a virágcsokor igazán gyönyörű volt. - hajtom kissé le a fejem, mint aki még ezen bánkódik. Akkor változtatom meg újra az arckifejezésem, mikor felajánlja a közös virágcsokor szedést. Nemsokára bemutatkozik nekem, s megtudom a becses nevét. Sokáig csak fürkészem őt, miközben magamban eljutok egy felismeréshez. Mi lenne az? Hogy nekem sosem volt gyermekkorom, sok játszással, de most bepótolhatom. Ettől a ténytől pillanatok alatt ott termek előtte és kacagva ölelem magamhoz, mint a nagy barátnők.
- Aranyos vagy Szophie. S szép nevet kaptál. - dicsérem meg, miközben teljesen odabújok hozzá nőies testemmel. Ha lennének a környéken személyek, akkor biztosan lekapnának bennünket. Egy perces ölelés után elengedem, hogy jusson némi szuszhoz.
- Szedjünk virágcsokrot, mert szeretnék neked készíteni egy egyedit, amit téged jelképez. - ejtem ki az ajkaimon a varázslatos szavakat. Bízom abban, hogy a másik nem ellenzi az ötletem.

Talán erre vártam életemben, hogy ilyen jóízű nevetést halljak egy másik embertől, akinek szerintem hamarosan a barátja leszek. Keserves volt számomra, hogy kevés emberrel ismerkedhettem, mert a szüleim megkértek rá. Ide viszont nem ér el a kezük, hogy gúzsba kössenek. Sőt most először érzem, hogy a rab láncaim eltűntek a csuklóimról, amivel éppenséggel úgy rángatták, ahogy kedvük tartotta. Újra lázadok, s ez ellen nem tudnak mit tenni. Az első meglepő dolog, hogy a másik gyorsan a szám elé rakja a kezét, aztán ráadásul csendre int. Kérdőn nézek rá, miközben hallgatom az okító szavakat. Be kell vallanom, hogy sosem találkoztam ennyire jótét lélekkel, aki ügyel a másikra.
- Jó, rendben. Én csak az igazságot mondtam ki. Nem azért, hogy megijesszelek, hanem tisztában légy velem. – nyelek egyet, mert látom rajta, hogy ezzel elbizonytalanítottam őt. Beáll a csend közöttünk, így magamat kissé leszidom, hogy valószínűleg elhalasztottam egy jó lehetőséget egy kellemes barátságra. Ez amolyan női megérzés, amit ugyebár ész érvekkel nem magyarázható. Meglepetésemre folytatja az oktatást, pedig akár faképnél hagyhatott volna. Hallgatok mint a sír, mikor újabb tudással tölt fel, ami sokkal értékesebb, mint ami a szabálykönyvben van.
- Szóval nem olyan jó, ha vörös indikátorossá válnék. Amolyan számkivetettség. – szólalok meg, de mikor a 'gyilkosokat' szót említi, akkor szemem különös vibrálása elárulhatja, hogy miféle lehetek. Igen, a testbeszédemből jól lehet olvasni állítólag a mesterem szerint, így ezért kell a különböző fapofákat vágnom. Hála szerencsére az ő keze sem ér ide el. Magamban elkezdek gondolkozni, hogy valószínűleg nem lenne kellemes, ha egész klánnyi ember loholna utána, vagy menekülne előlük. Egyelőre nem elég erős ahhoz, hogy szembenézzek velük.
- Megértettem tanárnő! – jelentem ki viccesen, hogy elvegyem az élét ennek a komoly okításnak. Nem mint ha különösebben félnék a társaságában, vagy kellene attól tartsak, hogy megöl. Már rég megtehette volna ő vagy a játszadozó farkasa. Feltűnik nekem, hogy egyáltalán nem ellenséges, sőt veszi a fáradtságot, hogy engem rendre és fegyelemre intsen. Nem tudok mit tenni, mert feltör a felszínre a rég elveszett gyermek. Nagyon kedves, ahogyan előadja nekem ezeket az apróságot, én meg egyáltalán nem tudok rá haragudni. Egyszerűen zabálni való.
- Nos engem kreatívságra neveltek, s hogy oldjam meg a dolgokat azzal, amit a környezetemben találok. – adok neki még pár csipetet magamból. Remélem, hogy értékeli az őszinteségem. Meglepődök, mikor ő megoszt velem egy igazán érdekesen hangzó tényt.  Egy szemöldök felhúzással reagálom le, majd mikor leesik nekem a dolog, akkor nagyot koppan. Kezd izgalmassá válni a játék, ami jobbára újfent a felé vezet engem, hogy különös játékossá váljak. Mikor átölelem Szophie-t, akkor két puhaság simul egymáshoz. Én örülök a találkozásnak, emellett biztosan megfogadom a tanácsát. Elengedtem, aztán vele együtt néztem a mezőn a szépséges virágokat.
- Remek ötlet, csak ennyit tudsz mondani? – feddem meg játékosan, amihez társul a két kezem, hogy finoman megcsiklandozza. Nem tudom miért csinálom ezt a cselekedetet, de nem fojtom el csirájában. Kis csikizés után megindulok kecsesen, hogy nevetgélve a legszebb virágokat szedhessem fel. Ott egy barna, aminek szép nagy szirmai vannak, hol pedig egy kék, ami leginkább egy négylevelű lóheréhez hasonlít. Két virágból nem lehet csokrot készíteni, ám az szintén igaz, hogy ügyelnem kell Szophie ' támadására '.

Az igazán megnyugtató, hogy végül örül az e fajta őszinteségemnek. Másik részről tudom, hogy óvni akar a többi játékostól, aki nem tudná hasonlóképpen tolerálni az ilyet. Nem tehetek mást ebben a helyzetben, mint hallgatni a tanárom, aki egyre jobban belelendül a tanításomba. Nem akarom félbe szakítani a beszédét, így csendesen jegyzetelek magamban. Szóval ártatlan kislánynak kell tetetnem magam, ami talán életem egyik legnagyobb kihívása. Reménykedek abban, hogy a most előbújó gyermeki énem segítségemre lesz ebben és egyengetni fogja az utamat előttem.
- Értékes ismerős? Köszönöm, hogy ennyire simogatod a lelkem Szophie – vallom be, hogy jólesnek azok a szavak, amik az ajkain szaladnak ki. Úgy vélem tényleg jó partnerbe futottam bele, ám szerintem össze kell még melegednünk. Nem látom azt, hogy lehetetlen lenne e kitűzött feladat. A végére a partnerem annyira belelovalja magát az egészbe, hogy teljesen lényegre törő információkat ad át nekem. Nem érzem azt, hogy letámadt volna, inkább a túl gyors adat áramlás a nehézség. Akármilyen jó vagyok a tanulásban, azért én sem jegyzek meg mindent fejből.
- Nem kell visszafognod magad, csak kérlek ne hadarj, mert úgy nem tudom megjegyezni. Emellett ha mindenről egyes dologról legalább három mondat összefoglalást, az bőven elég számomra. – lépek oda hozzá, hogy megfogjam a vállát. Ezzel jelzem felé, hogy nem tett semmi rosszat, amiért a haragom vívná ki. Ezután lendülök be én, és megcsikizem Szophiet. Úgy tűnik a támadásom elég sikeres, így könnyedén el tudok inalni mellőle, hogy immáron a feladatra koncentráljak. Sikerül egy barna virágot szednem, ami mellé sikerül egy kéket. Itt megállok töprengeni, miközben szemmel figyelem társam hasonló cselekedetét. Eszembe jut a fehér, mint az ártatlanság kifejezője, azonban út közben átváltozik szürkévé. Igen, ez a szín tökéletes kifejezése a jó és rossz egy helyen való összpontosulásának. Az előző színekhez tehát megérkezik a szürke, aztán narancssárga. Ekkor jövök rá, hogy majdnem készen van a csokrom. Az utolsó szín a csokromba egy méregzöld színű virág kerül, és ezzel az én csokrom elkészült. Gyorsan elrejtem a hátam mögött a szerzeményem, miközben mosolygó arccal közelítek drága barátnőm felé. Mikor odaérkeztem, akkor felmutatom neki a csokrot, amit saját kezűleg készítettem.
- Ez itt a tiéd, minden egyes szín szerintem téged fejez ki. – mondom neki, aztán várom, hogy mindehhez mit fog szólni.
- Tényleg, felvehetlek téged a baráti listámra? – kérdezem tőle édesen, csillogó szemekkel. A két íriszem tökéletesen kifejezi, hogy mennyire megtisztelne vele. A barátja akarok lenni, amit utána ápolhatok. Közösen eljárhatnánk helyekre és hasonlók.

Egyre jobban kezdem megszokni Szophie beszédstílusát, így bizton állíthatom, hogy nem annyira irritáló, mint az elején. Kénytelen vagyok neki elmondani, hogy kissé túlságosan gyorsan beszél a dolgokról, aminek a későbbiekben nem tudom hasznát venni. Merem remélni, hogy nem sértődik meg ennyitől. Mikor megkapom rá a választ, hogy rendben, de viszont akkor kérdezzek. Ez nem olyan egyszerű, hiszen az agyam tele van még az általa elmondott adathalmazzal. Egy picit úgy csinálok, mint aki nagyon belemélyedt volna a saját világába, hogy megvitassa magában a dolgok mikéntjét.
- Egyelőre elég nekem, amit eddig elmondtál. Kezdek vele valamit, mert szerintem nem mondtál nagy butaságokat. – adom meg a választ. Segítséget még nem szeretnék kérni, bármennyire égető a dolog.  Mindketten a csokrunkkal kezdtünk el foglalatoskodni. A sajátom szépen egyenletesen alakul ki. Mikor elkészülünk az alkotásainkkal, akkor ugyan úgy teszünk mind a ketten. Felnevetek erre a tényre, miközben mindketten nyújtjuk a másik felé a gyönyörű csokrainkat. Elveszem a sajátom, míg Szophie szintén így tesz.
- A te csokrod szintén szép. – dicsérem, majd némi lelkendezés rám ragad. Megszagolom az illatos virágokat, aztán máris jön tőle a kérdés. Elmosolyodom, aztán a következő szavakkal próbálok kibújni a magyarázkodás terhe alól.
- Szerintem sokkal szórakoztatóbb, ha elgondolkozol rajta, mint engem kérdezel meg. – azon nyomban ott termek nála, hogy egy bocsánatkérő öleléssel vigasztaljam a formás kis barátnőm. A következő dolog teljesen felvillanyoz, sőt direkt arra terelem a téma folyását.
- Ohh most aztán örülök, hogy megvan az első barátom a játékban. – mosolygok mint a tejbe tök. Nem maradok csendben, hanem tovább görgetem a fonalat a lehető legnagyobb óvatossággal.
- Remélem egy szép nap többen is lesznek a listámon. Már most terveim vannak, hogy amolyan kisebb közösségbe verődjünk, mindenféle hovatartozás nélkül. Természetesen hivatalosan nem szeretném megalakítani, de titokba lehetne. - szólok hozzá, amiben egész jól elmondom a saját szándékaimat a jövőre nézve. Egyből megtámad egy kiváló ötlet, amit Szophie biztosan értékelni fog.
- Nincs e kedved kitalálni egy frappáns, megjegyezhető nevet kitalálni? – teszem fel a kérdésem, miközben várakozok a válaszára.