Chakna lakrésze

Eiki

A végére értem… Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs több tennivaló… Nagyon is, és valakinek muszáj volt a kezébe venni a céh dolgait, de legalább mostmár körülbelül tudom, hogy mit is jelentenek pontosan ezek a dolgok…
És… Üresnek éreztem az időmet…
Már hetek óta mozgott a fejemben, hogy nem-e belekeveredett valamibe a szőkehercegem ló nélkül, de minden alkalommal megnyugodva láttam hogy biztonságosnak mondható környéken jár, és úgy döntöttem, makacs leszek, és megvárom, míg ő keres… Neki kellene kezdeményeznie, elvégre ha nem is kifejezetten hiba, de elég érdekes helyzetbe keveredtünk, amibe a legkevésbé sem volt kedve újból belemenni…  Rossz előérzetett hozott magával…
Ma viszont arra jutottam, eleget vártam, Ha eddig nem keresett, nem is fog. Viszont a gondolataim elszakadva a céh ügyesbajos dolgaitól, és a fejlődés lehetőségeinek keresésétől, óhatatlanul is a kialakult helyzet körül kezdtek forogni, ami egyérteműen nem vezet jóra. Tisztázni kellene a dolgokat mielőbb.
Ezért írtam egy PM-et Eikinek. Szűk szavúan, csak a leglényegesebbeket belefoglalva. A többit személyesen…

Szia Eiki.
Rég láttalak, vagy hallottam rólad. Ráérsz a közeljövőben találkozni valahol? 

Végül a küldés gombra kattintva hátradőltem a széken, próbálva megtervezni, hogy a feltérképezés után mikor és mivel kezdjem a dolgok helyretételét. A legcsábítóbbnak az tűnt, hogy a következő néhány napot fejlődéssel és pihenéssel töltsem a magasabb szinteken, de egy darabig nem volt kedvem ismét a jeges szintekhez, annál feljebb pedig egyelőre nem mehetek…

Abban a hiszemben dőltem hátra, hogy minimum perceket kell majd várnom Eikit ismerve, míg válaszol az üzenetemre. Nem baj, az a néhány nap, ameddig összejön a találkozó már igazán nem tűnik soknak, ha rendeződnek a dolgok.
Gondolkodás közben már-már el is szenderedtem a széken. Mostanában kimerítettem magam eléggé...
Amikor már épp elvesztettem volna a kapcsolatot a külvilággal, hogy álomba merüljek egy apró, alig hallható zörrenés visszarángatott a valóságba.
Azt hittem csak a képzeletem játszott velem, de a zaj megismétlődött, és az ablakon villanó lila fényi is láttam ezúttal. Határozottan valóban koppant valami az ablakon.
Óvatosan néztem ki az ablakon azt latolgatva, hogy onnan ugyan micsoda vagy kicsoda hajigálna köveket az ablakomhoz, és főleg miért. Na nem mintha olyan veszedelmes lett volna a szafari, de valószínűtlennek tűnik, hogy látogató érkezzen onnan, a majmok pedig eddig nem játszottak ilyesmit.
Levegőt venni is elfelejtettem meglátva, hogy Eiki az, aki "kopogtat". Pár pillanatnyi hezitálást, és egy mély sóhajtást követően, amivel az indulatot elűztem, az ablakhoz léptem, és kinyitottam.
- A sors fintora? - válaszoltam mind a mosolyt, mind pedig a kikívánkozó rádörrenést sikeresen száműzve magamtól erre az időre.
Lazán az ablakpárkányra könyököltem, nem adva jelét, hogy beljebb invitálnám.
- És, mi hozott hozzám? - kérdeztem szenvtelen hangon, közben végigmérve a fiú vonásait. Nem nézett ki jól a srác... Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez az oka, de éppen úgy festett, mint akit jó ideje kétségek gyötörnek, és a bizonytalanság emészt. Ha miattam, akkor miért nem jöttél hamarabb, te bolond?

Egy ideig csendben hallgattam a marhaságait. Mint mindig, most is nevetésre késztettek, de nem akartam nevetni. Nem, most nem lesz ilyen egyszerű elütni a témát és kihúzni a lábam alól a talajt a sületlenséggel.
- Valóban nem - bólintottam beleegyezően a kijelentésre. Ennyi idő alatt sehonnan nem érne ide, csak ha éppen a tizedik szinten mászkált, ami valljuk be... elég valószínűtlen.
Végre eljutottunk a komoly válaszhoz, és most már ne tudtam nem mosolyogni. Hátat fordítottam, hogy ne lássa a mosolyt az arcomon. Hadd rágja még magát kicsit. Mikor befejezi a mondandóját, ellépek az ablaktól, nem csukva be, és gyorsan előszedem a fiókból a kötelet, aminek elég vastagnak kell lennie, hogy ne szakadjon el a fiú súlya alatt.
Még mindig mosolygok mikor visszalépek az ablakhoz, és a masszív asztallábhoz erősítve leengedem a kötelet az ablak alá.
- Gyere be - Állok meg karbatett kézzel, huncutan csillogó tekintettel várva, hogy felmásszon. Tudom, hogy nem kihívás neki, de ettől függetlenül kis kárpótlást jelent, hogy megküzd a "társaságomért". Na meg... egyébként is gyorsabb így, mint a főbejáraton beengedni... Igen, ez a nyomósabb indok rá, hogy ilyen módon engedem be, az a pici elégtétel csak ráadás ehhez.
Ha felért félreállok, hogy helyet adjak neki bemászni, aztán becsukom mögötte az ablakot. Négyszemközt vagyunk, ezt akarta, ahogy én is.
- Tudod... Én vártam, hogy keress, és mesélj...  - jegyeztem meg amolyan mellékesen. Kíváncsi vagyok mire számított? Hiszen ismer... Tudnia kellett, hogy nem fogok kiakadni, akkor sem ha a helyzet miatt biztosan átgondolom a dolgokat...

Megnyugtató volt látni azt a kis kuncogást. Kicsit aggódtam a nyúzottsága miatt, de úgy fest fogok tudni mit kezdeni a dologgal. Nem hagyhatom hogy maga alá zuhanjon... Az a fajta hangulat életveszélyes Aincardban. Ezért is szerettem volna kicsit húzni az agyát, hogy kicsit kizökkenjen a gondolataiból.
Ahogy ő az ablakpárkánynak támaszkodott, én a falnak az ablak mellett. Onnan kényelmesen tudom figyelni az arcát, és a reakcióit. Valamivek talán még jobban is érdekelt, amit ott látok, mint a szavai.
- Tekintve, hogy már leengedtem a hajam, szerintem nincs okod aggódni, hercegem - mosolyodtam el a viccelődésre, de megtartva a tekintetem komolyságát. Végül ő is komolyan folytatja. Reméltem, hogy érezni fogja, hogy ez nem az a helyzet, amit el lehet poénkodni.
- Annyira nem voltam elfoglalt... - jegyeztem meg halkan. Tulajdonképpen csak annyira, amennyire a gondolataimat szerettem volna lefoglalni. - Tényleg azt hitted nem lenne rád időm? - kérdeztem hitetlenül, de nem is gondolva komolyan, hogy tényleg ez járt volna a fejében.
Remélem, hogy a valaszból megtudom, higy tulajdonképpen mi tartotta vissza. Talán akkor azt is tisztázni tudjuk, hogy kell-e tartania ilyesmitől.
A mondandója végén karbafontam a kezem. Nem, ez nem így lesz jó... Egyáltalán nem faggatni akarom, csak érteni a hekyzetet.
- Mit szeretnék tudni? Azt, amit mondani szeretnél. Miért nem szóltál Rubyról? - tettem fel azért egy konkrétabb kérdést is. Fontos volt nekem a válasz. Nem tudom ugyanis, hogy adtam-e okot neki a bizalmatlanságra, vagy hogy mit gondolt amikor egymás mellett két nővel kerül közeli kapcsolatba?

Nem tudtam mást tenni, bólintottam. Hiába tagadnám, hogy mostanában nem látszottam túl stabilnak érzelmileg. Nem csoda, ha félt kitenni egy megterhelő helyzetnek, mint amilyen ez is.
- Vannak érzelmek, amiknek a kimutatása értelmetlen – vonok vállat. A dühöngéssel, ahogy az önsajnáltatassal sem oldódik meg a helyzet, ellenb3n mindenki dolgát alaposan megnehezíti mindkettő, mert elhomályosítja a tisztánlátást.
- Mostmár sok okom van, hogy ne csináljak őrültséget, és vigyázzak magamra. – jegyzem meg a szemébe nézve. Ő az egyik, függeltenül attól, hogy barátságnak, vagy annál többnek nevezzük ami köztünk van.
Lulu? Ez az igazi nevét becézheti Rubynak. Tényleg komolyan gondolhatják egymást, ha sz a zárkózott lány elmondta neki a nevét.
- Úgy néztem ki, mint akinek számít egy ilyen? – nevetek kényszeredetten, a tarkómhoz emelve a kezem egy pillanatra, aztán újra leengedve magam mellé. Pusztán lehetőséget adott volna ha akkor tudok kettejükről, hogy kimeneküljek a helyzetből, amibe pimaszul belekényszerített… Nem tudom, hogy mennyi időbe telt volna, míg valamennyire stabilizálom az érzelmi állapotom, de mélyebbre nem tudott volna lökni, csak azzal ha hülyeséget csinál, és ő is eltűnik Aincardból.
Sokadszorra nem fejeztem ki szavakkal, hogy hálás vagyok neki amiért nem hagyott magamra, pedig többféleképpen is próbáltam elüldözni. A tekintetem és a mosolyom mostmár biztosan elég.
Szkeptikusan hallgatom a véleményét Rubyról… Nem az én tiszten emlékeztetni, hogy minél hamarabb keresse fel a lányt… Egyszerre zavar és simogatja az egomat, hogy miattam őt is hanyagolta.
Ellenben döbbenet ül ki az arcomra, amikor a Koránt említni. Természetesen nem tudok abban segíteni neki, hogy milyen útmutatást ad az iszlám szent könyv erre a helyzetre.. De az említése választ ad sok kérdésemre, csak...
- Nem említetted, hogy vallásos volnál… - próbálok nem a döbbenetnek, hanem az információnak hangot adni.

Nem kell mindenben egyetértenünk. Lehet igaza van, hogy többet fojtok magamba, mint kellene. Én viszont úgy vagyok vele, hogy inkább így, mint fordítva. Magamra eléggé tudok vigyázni az érzéseimmel szemben...
A döbbenet, és egyre inkább hitetlenség egyre erősödik az arcomon. Komolyan... "néhány szabályt a Koránból", de a többnejűség persze hogy közte van...Tényleg ennyire egoista minden férfi?
Őszintén szólva, ha nem tette volna hozzá, hogy ugyanezt a nők felé is elfogadandónak véli, valószínűleg perceken belül távozott volna a szobámból. Így csak sóhajtottam egyet mikor befejezte a mondandóját, bólintva, hogy persze, az életmódjától függetlenül még lehet hívő - akármicsoda hívő, és próbáltam emészteni a gondolkodását.
Neki egyáltalán nem probléma, hogy ne maradjon meg egy nő mellett, ezek szerint vallásából adódóan a többfelé való elköteleződés nem idegen neki... És az ellen sem lenne kifogása hogy egyik partnere lelne vele egyszerre másban is szerelemre, mert nem ért egyet azzal, hogy a nőket szigorúbban korlátozzák, és kevesebb joggal ruházzák fel, mint a férfiakat.
Az én felfogásomnak viszont ez az egész nem csak idegen, de sok ponton ellent is mond.
- És ha ennyire szabad az egész, mi teszi az egészet komoly, szilárd kapcsolattá? - kérdeztem nem számonkérőn, és a legkevésbé sem vádlón: Megérteni szerettem volna a gondolkodásmódját, miközben töprengtem, hogy mihez kezdjek vele.
Most is az volt az első gondolatom, hogy így lelkiismeretfurdalás nélkül léphetek vissza a kényelmes, biztonságos barátság-kapcsolatba, de most már nem akartam mindenáron távol tartani magamtól mindenkit, így bár nyílt a lehetőség, elgondolkodtam a másfajta megoldásokon is. 
Nem segytett, hogy újra és újra felsejlett a gondolataimban Tachi és Liese mosolygó arca, és hogy hova vezetett az, amibe akkor kevertem magam...

Voltak elképzeléseim, hogy mi lesz a reakciója. Csak abban voltam biztos, hogy őszinteséget szeretnék látni az arcán.
Ha mellébeszélni próbálna az is sokat mondana, de nem akartam azzal szembesülni...
Nem csalódtam benne. Ritkán látni megfontolást a mimikáján, de most ezt láttam. Komolyan vette a kérdésemet, és átgondolta a választ.
Vicces, hogy ez pont megnehezítette a dolgomat... Így nem mondhatom rögtön, hogy nincs miről beszélnünk... Van, és lehet... És ettől az egész helyzet még kuszábbnak tűnik...
Ha azt hittem volna, hogy kuszább nem lehet, ez a szőke bolond egy pillanat alatt sikerült még jobban összekuszálja a gondolataimat, és elbizonytalanítson.
Mikor arra kért, hunyjam le a szemem, már sejtettem mit akar... Halványan azt is, hogy mi lesz a hatása.. Mégis, miután néztem pár pillanatig a szemét, megtettem.
Nem akartam visszacsókolni. Azt talán olyan jelzésnek venné, ami nem lenne igaz... De néhány hosszú pillanat múlva érezheti, hogy mégiscsak kap viszonzást. Annyira egyszerű lenne csak elengedni magam, és nem foglalkozni semmivel, nem törődni vele, hogy mi a helyzet másokkal, hogy van-e más is, akihez hasonlóképpen viszonyul... Hogy bármennyire valódi és mély ez az egész... Nem az enyém... Nem teljesen az...
Nem válaszolok neki rögtön. Csak első ránézésre kifejezéstelen, de közelebbről inkább tanácstalan, elkeseredett arckifejezéssel.
- Tudom, hogy nem adtad bele mindet. Nem tehetted, mert akkor nem tudnád ki tudja hány részre osztani. - válaszoltam, egyáltalán nem bizalmatlanságból. - Te is tudod, hogy sok olyan kívánság van, amit nem tudnál valóra váltani, bármennyire is szeretnél Dzsin lenni - folytattam keserű mosollyal - Például kezdve azzal, hogy ne kelljen osztozkodnom, hogy tudhassam, hogy nem csak addig valódi amit mutattál, ameddig mellettem vagy - fejeztem be halkan. Önzőnek hangzik amit mondok? Meglehet... De ezt gondolom, ezt érzem, és ahhoz, hogy valamit kezdeni tudjunk a helyzettel, fontos, hogy kimondjam. Nincs bennem indulat irányába, de nem tudok csak úgy átsiklani a helyzet felett, mintha semmin nem változtatna.

Nézve őt majdnem azt mondom, hogy mindegy, nem fontos... De a józanabbik részem nem engedte. Ez most fontos, akkor is, ha láthatóan egyikünkek sem könnyű a dolog. Nem hibáztatom... 
Finoman rázom a fejem arra, ahogy a választ kezdi... Nem kértem, hogy engem válasszon... Csak annyit szeretnék, hogy megértse, nekem ez az egész nem olyan természetes, mint neki.
Látva, hogy türelemre int, nem szólok közbe. Viszont megerősítem egy bólintással a feltételezését. Igen, ez kevesebb. Kevesebb órákkal. Kevesebb napokkal...
Amikor befejezi, végül megszólalok.
- Míg nem tudtam Lunáról, elhittem, hogy bár nem én vagyok az egyetlen nő akivel kapcsolatba kerülsz, de én vagyok az az egy - akkor is, ha csak pillanatnyilag is - akiért képes vagy megtenni, hogy visszafogd magad. És ne becsüld alá magad. Ha fél szívvel szeretsz, akkor is képes vagy rá, ha ezt akarod - nézek a szemébe. - Nem arról beszéltem, hogy becsapsz, vagy ne lennének elég erősek az érzéseid. Azt mondtam el, hogy milyen gondolatok járnak a fejemben azóta, hogy tudom, most éppen legalább ketten vagyunk, akik között megosztod magad. Mikor leszünk hárman? Négyen? Ha ez a része a Koránnak éppen olyan, amihez tartod magad, és az lenne a határ... Mit teszel, ha azt mondom, én ezt nem tudom elviselni? A saját gondolataim és érzéseim miatt?És mit teszel, ha kettőnk érzéseit nem tudod egyszerre figyelembe venni? - sorolom, és nem tagadom, hogy kihívó akartam lenni. Mert én nem tudom mihez kezdjek ezekkel a helyzetekkel, és ha egyikünk sem tudja, akkor nem sok jót remélhetünk a jövőben beleütközve egy problémás helyzetbe.

Míg beszélek, állva maradok, és nézem. Túlléptem volna a határon? Túl messzire mentem?
Mikor rándulni látom a száját tartok tőle kicsit, hogy félreérti... Aztán mégiscsak sikerül valahogy értelmeznie... Nem erőltethetem rá a gondolkodásomat az intimitásról, és miután beszéltünk róla, sikerült elengednem, hogy ez olyan dolog legyen, amit csak egy emberrel oszt meg. Elhittem neki, hogy nem ezen mérhetem le mennyire gondol komolyan, sőt, ellenkezőleg. De ez a helyzet egészen más... Nem második vagyok, ezt elhiszem neki, de... Nem is az az egy ember, akivel megosztja az életét... Én viszont - pillanatnyilag biztosan - nem tudom így biztonságban érezni magam. Talán segít, hogy tisztázzuk a dolgokat...
Mikor beszélni kezd leülök mellé.
- Ha azt hinném ilyen egyszerű, már kimondtam volna, hogy válassz - feleltem csendesen a hátam mögött támaszkodva a karommal az ágyon. - De fogalmam sincs, mit kezdjek a helyzettel és a gondolataimmal... Tudni szeretném, hogy te hogy gondoltad. - jegyzem meg csendesen, de már nem igazán várva hogy válaszoljon.
Pár percig csendben maradok ha nem teszi. Ő nem tudja meg tenni... Ha viszont én teszem meg, jó eséllyel kést szúrok a saját szívembe és az övébe is... Pedig lehet az lenne a megoldás... Talán Luna meg tudná vigasztalni, és boldogok lennének együtt... Én meg már úgy is hozzászoktam, hogy a szilánkokat próbáljam összeragasztani...
De még sem tudom magam elhatározni.
- Mesélj róla - váltok témát pár perc után, remélve, hogy talán a történetük segíteni fog döntésre jutni - Hogy találkoztatok? -

A megoldáshoz nem jutottunk közelebb... De most már nem úgy kell gondolkodnom a dolgokon, hogy nem tudom az egész helyzet mit jelent az ő gondolataiban.
Luna vadócságának említésére elmosolyodom. Hát... Nem tudom tagadni. A mi találkozásunk is igencsak emlékezetes volt a lánnyal, de szerencsére nem történt komoly sérülés egyikünk részéről sem. 
Furcsa küldetés... Egymáshoz láncolva... Miért hangzik ez ismerősen? Nem kell sok idő, hogy bevillanjon. Makoto is így találkozott Liessel. Innen kezdve nem tudom tartani magam, szinte hátra zuhanok Eiki mellé az ágyra, nevetéstől rázkódva. Ezt.. nem hiszem el... 
- Hadd találjam ki. Volt ott egy zakkant ikerpár is... - kérdezek azért rá, mert jobb biztosra menni, de fogadni mernék. Ugyan abba a küldetésbe keveredtek bele, mint Makoto és a kedves kis szöszi... Nem tudom ki szórakozik vele, hogy a hozzám közelebb kerülő embereket ebbe bevonja, de nagyon rossz vicc. 
Hiába próbálkozom, nem tudom abba hagyni a nevetést még percekig. Minden olyan egyszerű volt, amikor Takashit megismertem... Aincardban viszont úgy fest semmi nem akar egyszerűen működni...
- Bár ne emlékeznék - élcelődöm. Talán nem pont úgy, mint neki, de az az este nekem is felejthetetlen. Talán hibát követtem el akkor, hogy végül engedtem neki, hogy mellettem legyen, és közel kerüljön hozzám, de... hazudnék ha azt mondanám bánom. Sokat segített nekem, hogy visszataláljak a helyes motivációhoz...
Elmosolyodom vegyes érzelmekkel, mikor azt mondja, Lunának ez az egész nem gond... Ezek szerint legalább éppen nem kettészakítani segítünk Eikit, viszont... Ennyire maradiak lennének az elképzeléseim?
- Összeilletek - jegyzem meg, inkább megkönnyebbülten, mint féltékenyen.
- Eiki, biztosan tudom, hogy kibírtam volna. - vetem közbe, mikor arról kezd beszélni, hogy nem akarta volna rám tenni ezt a súlyt is. - Abban igazad van, hogy nem melletted, de kibírtam volna. - teszem hozzá, és a tekintetemből láthatta, hogy ez egy kérdés is. Nem inkább ez tartotta vissza? Hogy nem maradtam volna mellette?
- Hálás is vagyok érte, mert nagyrészt te segítettél elszakadni a gondolatspirálból, ami magába húzott. - mosolyogtam rá őszinte hálával.
Végül újra elmondja, hogy ő azt akarja, hogy mellette maradjak. Ezúttal nem szakítom félbe, és nem is húzódom el. Miután elhallgat, úgy, hogy a homlokunk összeér szólalok meg.
- Azt mondod, hogy elfogadod azt is, ha én nem tudok egy ilyen kapcsolatban élni? - furcsa elképzelni, hogy ne próbálná a maga módján ha kell százszor is elérni, hogy meggondoljam magam... De hiszek neki, bármit is mond. Aztán... aztán meg kell találnom a választ, amit magamnak elhihetek a helyzettel kapcsolatban.

Lassan abba hagyom a nevetést, és a karommal eltakarva a szememet adok magyarázatot.
- Te vagy a második, akitől erről a furcsa küldetésről hallok -  Csak tudnám miért gyűlöl az, aki a sorsomat a kezében tartja, bárki is legyen. Vagy így vagy úgy de közbeavatkozik, ha végre úgy érezném, helyére került az életem... 
Lassan tisztul a kép számomra, de megint felkavarja a dolgokat a közelsége. Ezúttal viszont megengedtem magamnak, hogy elfeledkezzek mindenről, belebújjak az ölelésébe, és elmerüljek a csókjába, amikor a maga kétségbe vonható módján, de mégis azt mondja, hogy elengedni is hajlandó lenne, ha én úgy döntenék. Ott nincs dilemma, nincs aggodalom, nincs rossz érzés, nincsenek összeegyeztethetetlen kulturális és meggyőződésbeli különbség. Ott csak én vagyok, ő, és az az a megnyugtató melegség.
Egy hosszú percig csak nézem fénylő zöld szemeit. Olyan egyszerű lenne amit javasol... Annyira könnyű lenne, és kényelmes... Megpróbálom elhallgattatni a hangot a fejemben, ami ebben a csendben fülsüketítőn üvölti, hogy Nem, ez így nem helyes. De nem sikerül. És figyelmen kívül sem tudom hagyni..
- Igen - felelem, de közben egy puszit nyomva az arcára finoman eltolom magamtól, és felülök. - De nem így. - folytatom a mondatot. Azt hiszem nem kell bővebb magyarázatot fűznöm a kérdéshez, de figyelem, hogy reagál, hogy megtehessem, ha mégis. Ismer, nem ez a módja, hogy meggyőzzön. Főleg, hogy tiszta fej kell hozzá, hogy eldönthessem, nem feltüzelt, zabolátlan érzelmek.
- Nem tudom Eiki, most még. De megígérem, hogy nem fogok elmenekülni. - Mondom komolyan. A most hallottak után még szükségem van némi időre, hogy letisztítsam a választ, de ennyiben biztos vagyok. Úgy szeretném rendezni a dolgot, hogy senki ne sérüljön meg miatta.