Főtér

- Hát.. lehet így is mondani.. – mondom halkan.
A fiú nem volt messze az igazságtól, ám valójában más a probléma. A hosszú erdőkben töltött idő teljes kiszakított a társaságokból, és mivel az erdők veszélyesek, ezért muszáj volt senkiben sem megbíznom, mivel ha ezt megtettem volna az gyengeség lett volna tőlem, és a gyengék nem élik túl. Nem nagyon akartam ezt a fiúnak elmondani, de hát sajnos nem tudom mit kéne csinálni. Ekkor csak arra leszek figyelmes, hogy egyre gyengébb és gyengébb leszek, illetve szemhéjam is egyre nehezebb lesz. Ám valami miatt nem tudtam abbahagyni az őszinteséget.
- Mikor találkoztunk, még nem nagyon voltam oda érted… ám… most már…nem…….
Nem tudtam befejezni a mondatomat, mert a puha ágy, és a biztonságérzet teljesen legyőzött, és halk szuszogásba kezdtem. Hiába marad fenn a fiú tovább, mint én, még így sem érhet hozzám. Tűzrózsa kicsit megemelte fejét, és dühös pillantásokat vet a fiúra, és kicsit vörösebb lesz a lángjai, hogy lássa, hogy a látszat nem csal. Nem bízik a fiúban, még akkor is, ha Ayani bízik. Így ha közelíteni merészel a fiú akár egy kicsit is, akkor Tűzrózsa megrázza magát, és még fenyegetőbb lángokat vet hátán lévő sörényből. Azonban ezekből én semmit sem vennék tudomásul, mivel végre hosszú idők után nyugodtan, békésen alszok, tudva, hogy valaki vigyáz rám.

Másnap

Szépen lassan kezdek felkelni, ám már reflexszerűen lelógattam volna lábamat, ám ez nem jött össze. A lábam megakadt a takaróba, és én lehuppantam a földre. Az esés közben beütöttem a fejemet, de hála, ebben a világban nem éreztem. Ekkor tűnik fel, hogy nem pont a legmegfelelőbb pózban vagyok, mert lábam az ágyon, és lábaim szétterülve vannak az esés közben, így viszont szoknyám alá látni. Reméltem, hogy Zhel nem kelt még fel, ezért gyorsan összecsukom a lábamat, és nagy nehezen kibogozom a lábamat a takaróból, és felállok. Na nézzük meg, hogy reményeim igazak, és a fiú tényleg alszik.

Hosszú utam után, megérkeztem a Kezdetek Városába, rögtön a főtérre vezetett utam, hiszen megfogadtam, hogy vezeklésképp segítek más játékosoknak. Rengeteg játékos szeme megakadt a piros indikátoromon, érzem, hogy így nem lesz könnyű segíteni. „Nem lesz gond, amíg nem kell lánnyal beszélnem.” Csak ez járt a fejemben. Végül úgy döntöttem, ha már itt vagyok, körbenézek a városban. Rengeteg árussal találkoztam, sok szép fegyvert láttam egy-kettő annyira megtetszett, hogy kicsit bánom hogy nem gyűjtöttem több pénzt a bug után. Körülbelül két kilométeres séta után végül eldöntöttem hogy egy picit megállok pihenni és ennem is kéne valamit, így hát előveszek egy szendót. „Egyre jobban bámulnak. Így nem lehet enni.” Végül nem bírtam tovább és felkiáltottam:
- NE BÁMULJATOK MÁR!
Erről az jutott eszembe, mikor a fehér hajam miatt piszkáltak. „Szinte mindenről ez jut eszembe, mikor esek már túl ezen? Lassan már azt sem tudom eldönteni, hogy mi zavarja őket a fehér hajam a piros szemem vagy a piros indikátor?” Látom, hogy mindenki elfordul tőlem. „Végre nyugalom van.” Felveszem a csuklyám, lehajtom a fejem, majd nekiállok. „Hmm… ez finom volt.” Ezzel a gondolattal tovább indulok, majd meglátok egy kimonós játékost, aki kétségbeesettnek tűnik. Megindulok felé és a vállára koppintok. „ Csak ne lány legyen, csak ne lány, legyen csak ne lány legyen, csak ne lány legyen.” Majd kissé zavarban megkérdezem.
- S-segíthetek?
Megfordul, és a legrosszabb történik, ami csak történhetne:
- EGY LÁNY!?
Ijedten megfordulok kissé gépies mozgással, majd elindulok az ellenkező irányba és remélem, hogy csak tréfának tekintette a lány, és nem törődik velem.

Nem sikerült eltűnnöm, a lány megszólított.
- Igen... Lány vagyok... Viszont... A segítség jól jönne...-
Megtorpantam és lefagytam pár másodpercre majd ismét szólt, ekkorra már sikerült összeszednem annyi erőt, hogy reagáljak szavaira.
- L-legalább a használati utasítást elolvastad?
Pont nem hiányzott ez a púp a hátamra. Lepörgött előttem, ahogy a lányok körülálltak és piszkálnak, majd felkiáltottam.
- Elég!!!
„Úr Isten most biztos bolondak hisz.” Már hallom is a nevetését és a megvetését a fejemben. Mondanom kell valamit. „Gyerünk, szólalj már meg!” Bíztatom magam tovább, majd megszólalok.
- H-héj! J-jobban járnál, ha félnél tőlem!
Majd mutatok a pirosan izzó indikátorom felé remélve, hogy ezzel kellőképpen megijesztem, ahhoz hogy ne akarjon tőlem semmit. Majd eszembe jut a korábbi fogadalmam. „Segítek minden játékosnak, aki igényli.” Itt az ideje ezt betartani, neki segítségre van szűksége, és erre itt vagyok én. „Ő is annyira összezavarodott, mint én, nem lesz semmi baj…” Nyugtattam magam. „Talán ez lesz a legjobb büntetés, hogy egy lánynak kell segítenem! Gyerünk, kérj bocsánatot”
- B-bocsánat. K-kérlek ne nevess ki. S-segítek cs-csak mond, mi kell. T-teljes e-egészemmel re-rendelkezésedre állok.
Idegesen várom a lány reakcióját. „A nők gonoszak, el kell tűnnöm innen.” Továbbá is érzem a környéken lévő csoportok tekintetét rám szegeződve és hallom a sugdolózásukat.
//Ő lesz vajon a következő áldozat?// mondja az egyik fiú, majd nevetnek. Megelégeltem a sugdolódzásukat, levettem a csuklyám, majd a fiúra néztem, mérges tekintettel és immár a legnagyobb határozottsággal.
-A halálban semmi vicces nincs! De ha te ezen nevetsz, megtudhatod milyen!
Úgy éreztem a lány is zavarban, érzi magát talán ezért lettem mérges nem is magam miatt.
- Végre csend van.
Most már határozottan tudtam szólni ehhez a lányhoz, hiszen nem lány, hanem védelemre vágyó emberként tekintettem rá.
- Akkor ismételd meg, miben is segíthetek?

„Azt mondta normális vagyok és rám is mosolygott.” Teljesen elpirultam majd ismét felvettem a csuklyát és mondtam:
- Akkor lássunk is neki! Nagy szerencsédre a játékba is tettek használati utasítást, a „HELP/USER GUIDE” menüpont alatt található azt olvasd át és ha valamit nem értesz kérdezz bátran itt vagyok és segítek. Egyébként nem ismerek itt szinte senkit, azért jöttem a városba, hogy segítsek másokon. És az a pár játékos azért gondolta úgy hogy meg foglak ölni, mivel piros indikátorom van. Itt ni a fejem fölött. Az indikátor akkor lesz piros, ha megölsz más játékosokat, ahogy én is tettem. Ezekre, a játékosokra sokan vadásznak, szerintem ők sem jobbak mint azok, akikre vadásznak. Ó be sem mutatkoztam bocsi kissé udvariatlan, vagyok a nevem Neuro, örvendek Kyrena Juurei.
Kicsit boldog voltam talán a tanár szerep miatt, sosem tettem még ilyet azelőtt. Akárhányszor ránéztem egyre hevesebben vert a szívem, nem értettem mi ez, ez lenne a képessége? De aztán egyszer csak minden megvilágosodott. „Ez a… Ez a szívritmuszavar!” Nem értettem mért van ilyen bajom biztos valamit, csinálnak a testemmel a valóvilágban. Majd úgy döntöttem hogy csendben megvárom míg elolvassa a használati utasítást így hát leültem és vártam, miközben egy óriási csata dúlt bennem a női nemről, reméltem hogy ami kiskoromban történt az egy álom volt, reméltem többé nem kell vele szembesülnöm végül arra jutottam hogy továbbra is tartok a többi lánytól.
- H-héj! Szerinted be kéne festenem a hajam?
Kérdeztem tőle, bár ez korábban is eszembe jutott már, lehet könnyebbé, tenné az életem és nem kerülnék fölösleges harcokba, de vajon a játékban lehetséges ez?

- Öhm… biztos… - mondom a fiú válaszára – Nem tudom mit jelent az a Eid…Editikus memória vagy mi.
Ekkor elnézek az erkély felé, és megpillantok egy madár mobot. Egy régi törzshagyomány jutott ekkor eszembe, ami nem tudom, hogyan, de megragadt bennem valahol. Emlékemet megosztom „szobatársammal” is.
- Egy régi törzsi hagyomány szerint, ha megeszed egy állat szívét, megszerzed annak teljes erejét. Egy próbát szerintem megér, hátha az a bizonyos Kayaba Akihiko beletervezte a játékba ezt a kis… fejlesztést. Na de csak egy módja van, hogy megtudjuk!
Kinyitom szépen az erkélyablakot, és kilépek, hogy a madár el ne repüljön. Mikor elég közel voltam elrugaszkodtam, és elkaptam a madarat puszta kézzel, és ügyeltem arra, hogy nehogy kizuhanjak az erkélyről. A madarat markolászva bevittem a szobába, majd lefogom egyik szárnyát a térdemmel, és a szabad kezemmel előveszem késemet az inventorymból. Óvatosan belenyomom a madár mellkasába a kés, és óvatosan lejjebb húzom, ám ekkor a madár pixeljeire bomlott szét. Kicsit csalódottan ülök törökülésre, és a fiúhoz fordulok kicsit furcsa mosollyal (mintha tényleg hittem volna az akciómba egy kis ideig).
- Hát nem jött össze, de egy próbát megért!
Ekkor szépen lassan felállok, és észreveszem Tűzrózsát. Aktívan lángoló sörénnyel néz Zhelre, ami azt jelenti, hogy volt egy olyan dolog, amiről én nem tudok.
- Történt valami, míg aludtam? – kérdetem a fiútól.
Eléggé fúrta az oldalamat, szóval, ha fiú nem válaszol, akkor rápillantok Tűzrózsára, aki feláll a helyéről, és egy-két lépést tesz Zhel fele, amitől remélhetőleg el kezd mesélni nekem. Na nézzük van annyi bátorság a fiúban, hogy elmondja a történteket.

Kért egy kis időt hogy átgondolja, addig én megnéztem, hogy Kazu vissza igazolta-e a felkérésem. „Vajon sosem fog visszaigazolni? Mit csinálhat most” Majd Kyrena feltette a kérdéseit és a következő válaszaim érkeztek rá.
- A halál pont annyira változtatja meg a dolgokat, hogy ne tudj kilépni és újraéledni nagyjából ez a lényeg. A szendvicset meg ott találod a táskádban a felszerelések között. Ha gondolod, miután ettél, elindulhatunk a Kezdetek Erdeje felé és ott gyakorolhatunk egy kicsit, ahogy látom a te kasztod is kardforgató, értesz hozzá valamit?
Reménykedtem, hogy nem egy kezdővel van dolgom, az igazán problémás lenne. Most hogy így jobban megnézem élőről sokkal nőiesebb, mint hátulról, talán azért mert a háta takarva van. Igazán jól ki van fejlődve, nem tudom levenni a tekintetemet a melleiről. „Még sosem fogtam korábban ilyet.” Eme gondolat után irányíthatatlanul nyúlt a kezem a mellei felé, majd bele markoltam az egyikbe. =-=
- Mi ez a csodálatos puhaság? A valóságban is ilyen!?
Felnézek, majd látom a mérges arcát, nem értem mért ilyen mérges megfogom a kezét és oda rakom az én mellkasomra.
- Ne félj. Te is megfoghatod az enyémet.
Majd úgy érzem ez a helyzet tényleg ciki kicsit, érzem hogy a szívem egyre hevesebben ver. „Ez nem szívritmuszavar.” Bár nem is értem hogy mi de regényekben olvastam már hasonló leírást. „Ez a szerelem.” Nem értem hogy lehetséges, hogy ilyen hamar beleszeressek valakibe akit nem is ismerek jobbnak láttam még nem közölni vele, úgyis csak kinevetne. Eközben végig fogtam a mellét, és pirosló arccal néztem őt.

Ért a kardforgatáshoz ez jó hír. Lassan indulhatunk is, de akkor felém lendült a kardja a markolatával ellendültem, hátra majd elestem.
- Áú!
Reflex szerűen kiáltok fel pedig valójában nem is fájt.
Fejbe vágott a kardjával, majd elmondta nem helyes, amit tettem.
- Bocsánat! Kérlek, ne utálj érte, mert én-én sze…
„Uram Isten majdnem kimondtam! Nagy égés lett volna. Akkor aztán végképp nem állt volna szóba velem.” Egyre hevesebben vert a szívem a már szinte fojtogató érzés nem hagyott nyugodni, Talán nem is lenne olyan rossz itt maradni, de jobb lesz haladni, mondanom kell valamit, amivel elterelem a szót az előbbiről.
- Lassan indulnunk kéne az erdő felé!
Mutatok az egyik kivezető út felé majd el is indulok arra, de még utoljára visszanézek a tér közepén álló névtáblára és látom hogy Kazu még él. Elöntött a boldogság és vigyorogva haladok tovább az úton, amely talán egy új életbe vezet számomra, próbálom megérteni a többi embert és megtapasztalni, hogy mit szabad és mit nem.
- Héj! Szólíthatlak Kyrenának? A tanításért cserébe, mesélnél nekem a lányokról k-kérlek?
Kérdezem tőle kissé zavarban, majd haladok tovább, lassan kiérünk a városból, már látszik a távolban az erdő, csodás lombkoronáival minden játékosnak tetsző látványt nyújt.
- Arra megyünk! Arra a fák felé!
Kiáltok izgatottan, majd mutatok az erdő felé, remélem kalandokban gazdag utunk lesz.
- H-ha gondolod, mesélhetsz magadról is.
Kissé piros arccal mondtam neki, majd haladtunk tovább és remélem, minél többet megtudok róla, ki is értünk a városból.
- Van valaki, akit ismersz a játékban, vagy más ismertél a játék előtt is?
Teszem fel utolsó kérdésemet, mielőtt elhagyom a város falait.

---

Egyedül ácsorogtam a főtéren és fogalmam sem volt, hogy mit kezdje, így egy szál magamban. Az elmúlt napokban nem fejlődtem valami sokat és fogalmam sem volt arról mihez is kezdjek. Abban az egyben voltam biztos, hogy ez így nem maradhat. "Ki kell találnom valamit, vagy különben örökre itt ragadok! Azt sem értem egyáltalán minek kezdtem el ezt a játékot! Még, ha nem is menne életre-halálra, akkor sem tudnám, mit csináljak, de így tuti, hogy egyedül nem fog menni. Most komolyan kész szerencsétlenség vagyok!" - gondoltam elkeseredett mérgemben és nagyot sóhajtottam. Ezek a megállapításaim mind illettek a helyzetemre, és ilyenkor kellett volna alkalmaznom a "Segíts magadon Isten is megsegít" elvet. "Ha az irodalom tanárom látna ebben a helyzetben, biztos azt mondaná, hogy megint úgy nézek, mint egy boszorkány." - gondoltam és most valahogy inkább nevetésben törtem ki, pedig amikor a valós világban ilyet mondtak inkább felhúztam magam. Égre emelt tekintettel indultam el az úton és lehet, hogy nem kellet volna, mivel szó szerint belebotlottam egy fiúba. Aki - úgy tűnt- nem olt éppen a legjobb hangulatában.
- S... Sajnálom. - hebegtem ijedten.
- Nézz a lábad elé! - szólt rám mérgesen. Sötét haja volt és kék szem, nálam valamivel idősebb, úgy tizenhat körül lehetett.
- Igen, értettem. - válaszoltam és elmentem mellette. - "Hát, úgy tűnik, nem csak nekem vannak problémáim, de meg kell küzdenem velük, hogy vissza tudjak jutni a valóságba!" - így tettem egy elszánt lépés, aztán hirtelen visszafordultam a fiúhoz és megkérdeztem tőle:
- Hányadika van ma?
- Szeptember 17.- válaszolta a fiú.
- Ma van anya névnapja. – mormogtam magamban.
Ez után a kis összezördülés után céltalanul indultam el valamerre. Eléggé nyomott volt a hangulatom. most már csak az kellett volna, hogy elkezdjen esni, bár azt inkább kihagytam volna. De csak gondolni kellett rá és máris megérkezett a „derült égből villámcsapás” minden túlzás nélkül. Teljesen lefagytam. Ha vihar van, mindig ez történik velem, de nem tudom irányítani. Amint visszanyertem a tudatom teljes erőből futni kezdetem. Valami biztonságos hely után kutattam, ahol lenyugodhatok. A végén befutottam egy sikátorba és megálltam az eresz alatt, ahova nem vert be az eső. A tüdőm szúrt, a lábaim remegtek és a szívem csakúgy zakatolt az ijedtségtől. „ A fenébe! Már megint ügyes voltam. Ilyen adottságokkal, mint amilyenek most vannak, nekem tuti nem húzom sokáig. De nem adhatom fel, még van egy csomó minden, amit meg kell, hogy tegyek a valós világban, tehát nem halhatok meg!” - ezzel a gondolattal indultam el az esős éjszakában, és úgy döntöttem elindulok egy másik városba.

Spoiler:

- Hé, amúgy van egy mondás. – mondom Zhelnek vörös fejjel – Ha nem érdekel, ne nézd!
Nos, választ kaptam. Ha eddig nem hasonlítottam egy paradicsomra, nos, mostanra szín ügyileg biztosan elértem a kellő árnyalatot. Nos, hát először megmukkanni sem tudtam. Nem tudtam miért. vagy azért, mert most először tettem ilyet egy fiúval, vagy azért mert rosszul éreztem magam, hogy a fiú szenvedett az én tettemért. Nos, mielőtt bármit mondhattam volna Tűrózsa elpattant, és majdnem nekiment a fiúnak, jelezve, hogy nem tetszik neki ez a helyzet. Először is szépen lereagáltam.
- Tűzrózsa FEKSZIK! – ordítok petemre finoman.
Tűzparipám jól tudta, hogy nem jó velem haragba lenni, mivel olyankor vagyok a legveszélyesebb, így lefeküdt, és nem mozdult többet. Nos, miután megvolt az indulatkezelés visszafordultam, már nem olyan vörös fejjel, majd megkérdezem.
- Nem vagyok én egy pénzes táska, de meghívatlak egy menüre? – kérdezem elfúló hangon.
Nem nagyon tetszett először az ötletem, de hát ki kell engesztelnem valahogy, szóval ez most igen jó lesz ez ügyének. Persze ha elfogadja. Gyorsan előhívom menümet, hogy megnézzem vagyonomat. Nem sok, de egy személyre pont elég. Én úgyis megszoktam már az éhen maradást szóval ez nem zavar. Amint rábólint (amit nagyon remélek, hogy megteszi) megkérdezem:
- Nos melyik fogadóba menjünk? Vagy jó lesz az itteni? Én nem vagyok az a városjáró, és ha lehet, akkor ne olyat válasz, ami tömve van emberekkel légyszi…
Ezután odamegyek Tűzrózsához, és mielőtt rátámadna, a fiúra utasítom, hogy itt fog maradni, míg megreggelizünk. Természetesen csak Zhel fog enni, de ezt neki nem kell tudnia most.

Ahogy sétáltam, észrevettem, hogy egy szerencse süti bolt is van. Gondoltam, kipróbálom, így bementem. Az eladós egy kisleányka volt. Először megnéztem az árlapot, majd megláttam egyet, ami igen jónak bizonyult.
- A Gyűjtők Szerencse sütijét kérem. – A kisleányka erre hátra vitt, és adott is egyet. Miután 60 aranyat kifizettem és elköszönvén tőle elmentem, kibontottam, és ez volt a cetlin: "Apránként építsd fel a várad. Kezdetnek egy bölcsességgel." Nem értettem, aztán véletlenül megfordítottam, és ez volt rajta: „a kezdetek városának főterén, a szökőkút alján található egy bölcsességet jelképező szobor.”
- Óh! Ezt talán meg kell néznem! – és mentem is a főtérre. Valóban ott volt a szökőkút alján egy szobrocska. – Jaj de szép!^^ Biztos szépen mutatna dísznek, ha lesz házam!^^ - és úgy döntöttem, megpróbálom megszerezni. Igyekeztem úgy hajolni, hogy ne lássanak be a szoknyám alá, és hogy bele ne essek a kútba. Villámlás pedig csak nézte, hogy hogyan próbálom meg elérni.
- Mindjárt megvan… És megvan! – sikerült megérintenem a szobrocskát. Ekkor annak a füzetén megjelent a nevem, és ez a mondat: „mindent a szemnek, semmit a kéznek.” Ezután pár másodperc múlva eltűnt.
- He? Mit jelent ez? Átvertek? – kérdezgettem Villámlástól. Az csak vállat tudott vonni. De azért nem hagyhattam ott azt a szobrocskát. Lehajoltam megint, és megfogtam, De… nem tudtam kiemelni! Próbáltam, próbáltam, sehogy sem sikerült. Az a kisleányka jól átvert! 60 aranyat kidobtam a nagy semmire.
- Na, ez szép! Hogy manapság a gyerekek is becsapják az embert! – mérgelődtem magamban. Villámlás közben elaludt a kút mellett. Én is leülte a kút szélére, és megfogadtam, hogy többé nem veszek olyan sütit!