Segélykiáltás - Hina vs. Chan

by **Chancery** Kedd Jún. 14 2016, 17:10

Igen, már töprengtem rajta egy ideje. Mindig csak a remény hozott vissza újra és újra, hogy ne tegyem meg. Minden olyan könnyű lenne, egy gombnyomás, és oda lenne minden, az épület, a Bank, a pangás, az üresség, az egyedüllét érzése. Persze erről mindenképp konzultálnék azzal a két aktív fővel, akiket még tagoknak lehet nevezni, de lehet, érdemes lenne előbb valami mást is kipuhatolni; többek közt azt, van-e helyük valahol máshol a jövőben.
Sosem felejtettem el a tényt, hogy habár már új arculatunk van, az a régi szövetség, amit még Peter kötött a nevünkben, még él és örökre élni is fog, míg csak tart a játék, legalábbis az én részemről. A Justice ágáról még soha semmilyen életjelet nem kaptam, vagy bármit, ami arra utalna, hogy ők igényt tartanak még a mi részünkre, én viszont mindig is a hűséges típus voltam, aki csak a legvégső esetben bont fel bármilyen kapcsolatot. Így ma behúztam minden függönyt, és a két pettel karöltve - fontosabb eseményeknél Dust is mindig jelen van, főleg, ha a Unity jövőjéről van szó - kiléptem a kapun.
Ismertem már az utat a kastélyhoz, és egyszer már jártam erre pontosan ugyanezzel a céllal, amivel most is; hogy találkozzak végre a szőke szamurájjal.

Persze egy kicsit féltem is Hinaritól. Na nem mintha olyan szigorúnak tűnne, bár ahogy az utóbbi pár fronton viselkedett, már ebben is kezdek kételkedni. A félelmem legnagyobb és igazi oka az, hogy rettegek attól, miként vélekedik a Shuval való kapcsolatomról. Volt már, hogy szinte én ugrottam közéjük, mielőtt nagyobb baj lenne, és volt már, hogy kénytelen voltam beszólni a szememben "Főnök" titulusnak örvendő kardforgatónak, hogy a kislányt védjem. Vajon emlékszik rá? Tekintve, hogy az én hülye fejemet a cicafülekkel nem igazán lehet elfelejteni, biztosan...
Szóval én úgy voltam vele: ha engem nem is látna szívesen a céhében, akkor legalább Jay, Joey és Kurama számára keresnék valami jó helyet.

Mikor a kapuhoz értünk, Dust felszállt a magasba, és eltűnt a tető fölött, ki tudja, hova. Álom leült a lábaimnál, és várt egy darabig, míg én kétségbeesetten toporogtam még egy kicsit.
~Mire vársz? Tapsra?~
-Én inkább mennék haza... még mielőtt levágja a fejemet a katanával. -kuncogtam fel idegesen, a körmeimet rágva. Megint rászoktam erre az ártalmas szokásra, jobban, mint a hajcsavarásra. Végül felemeltem a kezem, és igyekeztem a legutóbbi, Szophie-val való sütizésemre gondolni, miközben kopogtattam a hatalmas kapun. Ez és a tudat, hogy talán Yuichi is itt van még, adott erőt, de ettől függetlenül biztos úgy fogok reszketni, mint a kocsonya, ha meglátom.

by **Hinari** Csüt. Jún. 16 2016, 14:51

Nestor sokat repült Annabellel. Annabell ráért. Vadásztak együtt, és Annabell mindig készített vacsorát a vadból neki is. Nestor éppen a palota tetején napozott, karmai között egy kis darab hússal. Nestor kíváncsi volt, mikor pixeleződik el. Annabell nemrég készítette. Aztán Nestor észrevett valami furcsát. Egy tűzlő madár repült a levegőben, nem is olyan messze tőle. A kastély területére nem repülhetett be, így Nestor nem aggódott. Felkelt, nyújtózott egy nagyot, szájából füstcsík tört elő és szállt messze a széllel – Nestor pedig kitárta a szárnyait, és elrugaszkodott a tetőről.
- Egy lány és egy macska várnak kint – tájékoztatta Annabellt. Annabell éppen a kertben irogatott valamit egy füzetbe, Nestornak tehát nem kellett sokat keresnie őt. Leszállt és követte Annabellt, aki eltette a füzetet, és az épület irányába indult.

Egy ideje azért foglalkoztatott a dolog, s bár egyelőre nem jutottam el odáig, hogy tüzetesebben utánajárjak, de azért érdemes volt leírni a megfigyeléseimet, hátha később még hasznosak lehettek. Az idő pedig meleg és napos volt, így kiültem a kertbe egy árnyékos padra, hogy egy tea mellett, gondtalanul tölthessem el ezt a pár szabad órát. A mai vadászatunk kifejezetten jól sikerült, így finom étel vár Alexra a sütőben, s hála az egyre jobb főzésemnek, már nem fog odaégni akkor sem, ha a kelleténél tovább hagyom bent. Mindent összevetve, eddig jól telt a nap, s derűsen néztem Nestor után, aki a tetőről felrepülve tett egy kört a palota körül, majd pár szárnycsapással irányt váltott, és felém igyekezett.
- Köszi Nes, megnézem – feleltem neki, majd ahogy korábban ő, most én is nyújtóztam egy kicsit, végül elindulva a főbejárat felé, hogy kinyithassam az ajtót a lánynak és a macskának, akikről Nestor beszélt. Persze akárki lehetett; láttam már játékosokat macska pettel, de egy kicsit, egy egészen aprónyit talán reméltem, hogy Chanék lesznek azok. Nem mintha lett volna konkrét témám, de egy ideje zavart, hogy csak a bossokról ismertem a lányt, és Peter után… valahogy furán jött ki ez az egész. Pedig a két céh szövetségét nemcsak Peter tartotta össze, mégis… nem tudom. Így persze amikor megláttam, hogy tényleg ők azok, egy pillanatra zavarba is jöttem, de Nestor köszönése elég volt hozzá, hogy elmosolyodjak, és beljebb invitáljam őket.
- Sziasztok – mondtam én is – Gyertek csak be – nyitottam ki teljesen előttük az ajtót, majd a kert felé vezettem őket: ilyen időben a kastély falai közötti félhomály és hűvös talán jól jön, de kint mégiscsak élénkebb és vidámabb a környezet – s bármiért is látogattak meg most, nekem, főleg Al távollétében, a fényre nagyobb szükségem volt. Bevallom, egy kicsit féltem is attól, mit fognak mondani.
- Sütit vagy teát? De van hideg limonádé is – kínáltam őket addigis, amint helyet foglaltunk a kinti asztalnál, s ha eleddig nem kezdtek bele, akkor én kérdeztem rá, mi járatban errefelé: valószínűsítettem, hogy nem csupán csevegni szeretnének egy tea mellett, habár őszintén szólva, ennek a verziónak talán jobban örültem volna. Mostanában elég sok rossz hír ért, nem akartam újabbakat.

by **Chancery** Csüt. Jún. 16 2016, 21:12

Összerezzentem. Pont, mint réges-régen, még az iskolai időkben. Pedig csak egy ártatlan köszönés, és a várttal ellentétben sokkal barátságosabb is. Azt képzeltem, majd csak "odaugat" egy mitakartok-ot, szigorú képpel, én pedig meg se tudok majd szólalni. Én ellenséges légkört vártam, és helyette kaptam valami mást. Ilyenkor mindig megijedek, és a benne élő kis lény, akit néha csak valami kis farkasnak vagy kutyának tudnék leírni, nyüszítve vonul a sarokba, valamilyen furfangot várva, és már előre ízlelgetve a vereség ízét.
Nem vagyok valami jó harcos.
-Szi... Szia. -hebegek ki én is valamit, miközben lépdelünk befelé. Velem szinte forog a világ, még az sem biztos, hogy egyenesen járok-e egyáltalán, inkább a cipőm orrát figyelem és aszerint tájékozódom. Álomkelő zászlóként magasba tartott farokkal, peckesen és büszkén vonul be; az én totális ellentétem. Mintha nem is létezne nála tökéletesebb lény, memóriája pedig nem kopott meg úgy, mint az enyém, neki nincs is szüksége iránymutatásra, már a kert felé veszi az irányt. Én a kezeimet morzsolva követem, lehetőleg leghátul.
Mire egyáltalán felnézek és meglátom a kertet teljes pompájában, addigra ő már elfoglalt egy egész széket az asztalnál, és most türelmetlen farokcsóválással várja a mi érkezésünket. Nekem jóval több időbe kerül, mire összeszedem magam; egyszeriben megrohan az idegesség amiatt, mire is készülök. A macska pedig úgy ingatja a fejét, mintha nem hinné el, milyen szerencsétlennel hozta össze a sors.
~Tej vagy víz nincs?~ -hallja Hinari a hangot a fejében, ellentmondást nem tűrően, érdeklődés nincs benne, szinte érezni, hogy akármi is a válasz, igazából hidegen hagyja a dolog. Én pedig csak a fejemet rázom.
-Jaj, nemnemnem, ééén nem... nem akarok za-zavarni, csak...
~Igyál!~
-Egyteátkérekszépen. -és úgy huppanok le a székre, mintha össze akartam volna esni. Álom még nem zárta be a csatornát Hinari felé, tudom, hogy ő is hallhatta, milyen nagyot csattan. Csak utána vált egy kicsit kellemesebb hangnemre, és a jelek szerint semmit nem akar eltitkolni a kardforgató elől.
~Nyugodj le, és szép higgadtan kezd el.~
Nyelek egy jó nagyot és szinte belefehérednek az ujjaim, úgy szorítom ökölbe őket az ölemben. Jóformán aki karót nyelt, az kispista hozzám képest, amilyen feszesen ülök. És most egy kicsit olyan vagyok, mint a kicsi Kokoro-chan; ő sem nagyon tud mások szemébe nézni, én is most valahogy többet látok Hinari arcának minden más pontjáról.
-Én... én tanácsot szeretnék kérni. Elsősorban. Ha szabad.

by **Hinari** Pént. Jún. 17 2016, 00:03

Több minden is volt, amit ezalatt a pár méter alatt le tudtam szűrni a viselkedésükből, szinte azonnal. Már maga a visszaköszönés is, s amíg én megpróbáltam tényleg biztosítani róla a lányt, a mimikámmal, a szám szegletében bujkáló, biztató mosollyal, hogy nincs miért zavarban lenni, addig ő rám se nézett. Nem mentem előre; a lány mellett sétáltam, felvéve az ő tempóját, mögöttünk Nestorral, aki időközben becsukta az utcára nyíló kaput, és termete ellenére türelmesen lépdelt mögöttünk. Álomkelő pedig elöl. Odakészített szék bőven volt, így a macska választhatott elsőnek, ha viszont abban az egy pillanatban felém néz, biztosan láthatta volna az arcomon nyomokban átfutó meglepettséget: a céhben jóideje nem volt már pettel rendelkező idomár, talán ezért sem szoktam meg, hogy némelyik állat magától értetődőnek gondolja a játékosokkal egyenrangú pozicióját. Mégha meg is tudtam érteni, hisz itt volt nekem Nestor, de ha bármikor választanom kéne, a játékosok, a kinti világban is létező emberek nálam mindig elsőbbséget élveznek. S ezt azt hiszem, Nestor is tudta. Félrepillantottam, arra a maradék pár lépésre belemerülve a gondolataimba, majd lenyitottam a menüm, előkeresve a teához és az üdítőhöz tartozó kellékeket. Talán jó is, hogy Álomkelő ilyen. Kell, Chan mellé ő kell. Azt hiszem.
- Van mindkettő – feleltem a macskának, végül tejet hívva le és téve elé egy kisebb mélytányérba, hisz peteknek való tálka nem volt nálam. Ha egyáltalán létezik ilyesmi Aincradban is… a hangjában megbúvó élt azonban direkt nem reagáltam le. Nem kellett a plusz feszültség, s csupán fél szemmel néztem hátra a tűzsárkányra, ki ebből az egészből mit se hallhatott; békésen helyezkedett el a fűben és hajtotta le a fejét, pihent. Halk sóhajjal ültem le én is.
Töltöttem teát mindkettőnknek.
- Szabad, persze – mosolyogtam rá, s talán hozzátettem volna, hogy tőlem aztán nem kell félnie, de valahogy… nem éreztem ide illőnek. Alig ismertem a lányt, pedig sokkal jobban is ismerhettem volna. Régen össze kellett volna futnunk már; fel kellett volna keresnem őt rögtön, ahogy értesültem Peterről… a kezemben lévő csészében fodrozódó folyadékot néztem. Majd újra őt, próbálva a saját lelkiismeret-furdalásom biztató mosoly mögé rejteni, s talán így Chancerynek is segíthetek, hogy jobban érezze magát. Ha elmondhatja végre, ami bántja - mert a semmiért nem lenne ennyire ideges és bizonytalan, abban biztos voltam.

by **Chancery** Pént. Jún. 17 2016, 00:44

-Én...
Első lépés: előbb igyunk. Csak egy kis korty, több cél érdekében. Először is, a tea megnyugtat, ha Aincradban nincs is koffein és egyéb hatóanyag, a puszta tudat már képes rá, hogy kifejtse a hatást. Ha nagyon bebeszélem magamnak, akkor még hamarabb is, mint kéne. Másodszor, így legalább még húzhatom egy picikét az időt, elvégre, az én elmém nem igazán híres arról, hogy rögvest rendes, kerek egész mondatokban, és nem félreérthetően rakja össze a mondandóm, főleg stresszhelyzetben. Harmadszor pedig a kiszáradt torokkal is csodát tud művelni.
Álomkelő a továbbiakban egyébként is kizár minket. Ahogy elé kerül a tej, megnyalja a szája szélét, Hinari még hallja fejében a "Köszönöm" szót részéről, majd kilép, és kecsesen előrehajolva elkezdi lefetyelni a tálka tartalmát. Füleinek állása és összetekeredett farka immár biztonságról árulkodik.
Nekem is ezt kéne éreznem.
-Én... kezdek bele újra, két kézzel fogva a csészét, és lassan az asztalra helyezem. -Szóval... jó, ez most fura lesz, mert hát nem igazán beszélgettünk még ez előtt, és... -egyik kezem végre elengedi a csészét, és egy hajtincset kezd el csavargatni. Újra és újra látóterembe kerül egy barna-rózsaszín, elmosódó sáv. -Most kicsit úgy érzem, hogy nem is tudom... letámadlak. Vagyis hát fogalmam sincs, hogy fogalmazzam meg...
Az ajkamba harapok, aztán behunyom a szemem. Mély levegőt veszek, és inkább nem is próbálok szavakat összerakni megfelelő sorrendben. Jöjjön, ahogy jön.
-Szóval én félek, iszonyatosan, és szégyellem magam. Egyszerűen nem tudom, megy-e ez nekem és rettegek attól, mit gondolhat rólam Peter. -itt végre kinyitom a szemem. Meglett egy kezdő löket, és már nem tudom megállítani a nyelvem. -Nem volt nálunk semmi szavazás, egyszerűen az én kezembe került minden. De Hinari-sama, én még sosem csináltam ilyet. Én szolga vagyok, nem vezető, soha nem is vágytam arra, hogy az legyek. Jobban értek ahhoz, hogy kell utasításokat követni, mint adni őket. -egy kicsit felnevetek, kedvesnek akarom szánni, de csendül benne egy csipetnyi hisztéria. Viszont legalább végre a lányra tudok nézni, főleg azért, hogy figyel-e egyáltalán és nem aludt még el >.> -Asszem akkor is ott voltál, mikor a rendszer engem osztott Parancsnoknak. Még önállóan harcolni sem tudok, elveszítettem az összes párbajom, és úgy érzem, a céhet is megöltem mostanra.
Elfogyott a levegő, ideje újat szívni.
-Szóval... van hely a soraitokban két tagnak végszükség esetén? Kurama és Joey... szeretném, ha biztos helyre kerülnének.
Igazából nem ezzel akartam zárni, de ahogy dőltek belőlem a szavak iszonyatos erővel, úgy éreztem, más választásom nem igen van.
Nem vagyok vezér, és sosem leszek az. Nem értek hozzá. Nem tudom, lenne-e valakik, aki vállalná, és fellendítené, ezt is mindenképp meg fogom beszélni velük előbb, de jobb szeretem, ha van előkészített B terv is a tarsolyban.

by **Hinari** Pént. Jún. 17 2016, 20:35

Úgy döntöttem, hogy végighallgatom, amit mondani szeretne, közbeszólás nélkül. S ha már így volt, tartottam is magam hozzá, habár néhányszor nagyon nehezemre esett, és Chancery láthatta is ezt rajtam. De mindahányszor becsuktam a szám, s bólintottam, hogy folytassa csak, s közben egyre inkább összeszorult a gyomrom, és önkéntelenül is eszembe jutottak a régi idők; nagyon egyszerű volt párhuzamot vonni köztük. Peter és Lewis… a kezdetek és minden gondolat, amit most a lány hangosan kimondott, és hamar azon kaptam magam, hogy csönd van, és nekem össze kéne szedni a beszéde mögötti fonalakat; de hogyan, amikor még a sajátjaimmal sem bírok el?
Valahogy nehezek voltak a szavak, s kellett egy nagy levegő, mielőtt megszólaltam volna.
- Én… pontosan ismerem az érzést – pillantottam félre, majd visszanéztem rá, aggódón ráncolva a homlokom – Mindenekelőtt viszont nem kell rosszul érezned magad, vagy hogy letámadsz. Az én hibám, hogy nem kerestelek fel, és ezért bocsánatot is kérek, viszont… amit Peter kötött Lewissel, azt én ugyanúgy tartom… illetve szeretném – zavarodtam bele egy kicsit a végébe, hiszen nem csak rajtam múlott: ha Chancery úgy gondolja, hogy már nincs aktualitása vagy ilyesmi, megérteném – végtére is, igaza lenne. És most is ő tette az első lépést.
- Attól függetlenül, hogy átalakítottad… - tettem azért hozzá, miközben hátradőltem, töprengőn véve kezeimbe a csészét – Igazság szerint bátrabb voltál, mint én. Szerintem Peter büszke lenne rád – mosolyogtam rá, és tényleg így is gondoltam: ő meg merte tenni, amit én nem; a régi vezér halála után új arculatot adni a céhnek, új nevet, új célokat. Ő nem akarta pont úgy és azt folytatni tovább, amit Peter elkezdett, és igaz én sem, mégis, én valahogy nem éreztem magamban elég bátorságot hozzá. Sokszor gondolkodtam már róla, hogy is jutottam el idáig. Miért van most mégis az, hogy ő bánja, amíg én nem?
Megráztam a fejem. Őneki sem kellene.
- Nem válhatsz azzá, ami sose volt benned, de nem az az egyetlen módszer – kezdtem bele – Szerintem. Nem kell szolgának vagy vezetőnek lenni; miért ne lehetnétek egy közösség, közösen döntve mindenről? Szerintem csak rágörcsölsz, ne aggódj – újabb, biztató mosoly, majd zavartan igazgattam meg a szoknyám az asztal alatt – Persze én nem látok bele, így nem alkothatnék véleményt. De erősek vagytok. Nézd meg Álomkelőt. Nem sokan jutottak el idáig a tízezerből… így én azt mondom, hogy ne add fel. A párbajok meg nem jelentenek semmit – mondtam, mert csakugyan nem jelentettek. Az erősen függ az aktuális ellenféltől, és attól, milyen pontozást követsz, és hogy az éppen előnyös vagy hátrányos-e az ellenfeled pontozásával szemben… és nem utolsó sorban, a szerencsének is nagy része van benne. Nem lehet pusztán ezekből következtetéseket levonni. Sóhajtottam: még ezeken felül is volt egy dolog, amire nem tértem ki.
- Itt mindig van hely, nektek is bármikor… - feleltem végül egy bólintás kíséretében – Megingások viszont vannak, minden céh életében. Bízz magadban és a céhtársaidban, hogy meg tudjátok oldani – néztem rá határozottan, de szigorúság helyett inkább szelídség bújt meg szavaimban; nem szántam parancsnak, ennek nem ez volt a célja. Mondjuk furcsa volt ezeket kimondani… Nestor fel is nézett, világoskék szemeivel egyenesen rám, egy hosszúnak tűnő másodpercig. Ővele repültem, nyakát markolva, sokat, amikor Szophie itthagyott. Alexen kívül talán ő volt az, aki ha rám nézett akkor, pontosan láthatta-átélhette az egészet, s Chancery nem láthatta, de még mindig ökölbe szorult a kezem az emlékre. Minden céhben vannak megingások. De ha megadom nekik az esélyt, a céhtársaimnak, hogy itt legyenek nekem… és én is nekik… úgy sokminden túlélhető. Mégha nem is egyik napról a másikra.

by **Chancery** Hétf. Jún. 20 2016, 15:21

Ha épp arra néztem, persze, hogy észrevettem, és kicsit szégyellem is magam; mindig hallattam amúgy egy "bocsi, szavadnefeledd" vagy hasonló sutyorgást. Nálam is iszonyat gyakori, hogy szeretnék beszélni, megszólalni, de valaki közbevág, és szép lassan kizár a beszélgetésből. Talán emiatt egy kicsit önző is vagyok most, hogy megállás nélkül csak én dumáltam, de úgy éreztem, néha ezt talán én is megérdemlem.
De pont egy olyannal szemben, akivel először beszélek komolyabban? Nem lehetek normális. Mondjuk, mikor voltam az?
-Jaj, az nekem természetes volt végig. -legyintettem végül, és végre képes voltam elmosolyodni. Felfogva, hogy Hina részben mi miatt aggódott, kedvem támadt még oda is menni ölelgetni, hogy emiatt cseppet sem volt félnivalója. -Eszembe sem jutott volna, hogy semmis legyen a szövetség.
Úgy eleve az volt a célom, hogy kvázi mindenkivel, akit érdemesnek találunk, szövetség alakuljon ki, de ebből végül nem lett semmi.
A további rossz gondolatokat az hárítja el, hogy Hinari szerencsére folytatja a maga oldalát, és eltereli a figyelmem. Érzem, ahogy fejembe szökik a vér és elpirulok, jobbnak látom, ha én is felemelem a csészét, az ajkamhoz húzom és kortyolok. Kicsit hangosabbra sikerül.
Ahogy hallgatom, úgy jövök rá, hogy végülis igaza van. Bár az, hogy ne szolga legyek, még elég messzi, távoli célnak tűnik nekem, olyan elérhetetlennek a hegy tetején, amit nem tudok megmászni. Valahol mélyen a mai napig nem értem, miért fogadtam el Peter kérését? Talán azért, mert kifejezetten egy kérés, egy utolsó kívánság volt? Tiszteletből? Bizonyára, máskülönben nem ragaszkodtam volna eddig ilyen hűségesen a pozícióhoz. Ez nem olyasmi, amihez elég lenne a tudásom. Vannak idők, mikor le tudom győzni a rossz hangokat a fejemben, bizonyos "barátom" átkait, az újra és újra visszatérő depressziót, de ez most nem egy ilyen idő.
(És talán segítségért jöttem ide)
Talán az is eléggé megnyugtatott, ahogy mondta, persze, hely van. De előbb kérdezzem meg a többieket. Hümmögve bólintottam, és letettem a csészét. Máris elfogyott a tea fele? Mióta vagyok itt? Úgy érzem, csak alig pár perce, de Álom már a száját nyalogatja elégedetten az üres tálka felett és elsősorban Nestort figyeli ő is.
-Hát... -megszólaltam, de azt sem tudom, mit mondjak. Visszatér a hajcsavarás, a macskafülek egy kicsit lejjebb konyulnak, pedig eddig se voltak a helyzet magaslatán. -Én csak tényleg félek. Egyébként is elég önbizalomhiányos vagyok, de ahogy körbenézek... irónikus látni, hogy pont egy közösségi céhben nincsenek emberek. -nevetek fel savanykásan. -Lehet, tényleg rágörcsölök, de nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy mégis bennem van a hiba.
~Pedig ez nálad elég általános jelenség Rolling Eyes

~
A tea egyedi és félreismerhetetlen borostyánszínébe mélyedek. Dust eltűnt még valahol a tetők felett, de van egy olyan érzésem, hogy a közelben maradt és most figyel. Mag a céh szelleme figyel a szemein át. Megszoktam a közelségét, és már nem éreztem őt különlegesnek, de most mintha valami kéz, ki tudja, honnan, megtaszítana hátulról. "Menj csak. Kérdezd meg. Próbáld meg, nem veszíthetsz."
Mondjuk, a jelek szerint Hinari amúgy sem gyűlöl, amitől szintén rettegtem. Egyike a kevés értelmes embereknek, akik nem előítélkeznek apróságok miatt. Ezen kívül kicsit olyan, mint én; látni rajta, hogy neki magának is megvannak a gondjai és bajai, amikről nem szól, ellentétben velem, aki állandóan panaszkodik. Olyan szívesen rákérdeznék, de... talán illetlenség, és még túl hirtelen témaváltás is lenne.
-Izé, te... -ki kell találjak valamit. A lányra nézek, kissé félredöntött fejjel. -Mi a történeted? Mármint... ez hogy sikerült? -tárom szét a kezeimet, kvázi végigmutatva az egész kastélyon. Elég béna, de jobb nem jutott még eszembe. Na majd pár perc múlva >.>

by **Hinari** Szer. Jún. 22 2016, 20:24

Megkönnyebbülten bólintottam, ahogy legyintett, s mint ő, mostmár én is tudtam egy kicsit nyugodtabban mosolyogni. Amit a fiúk elkezdtek, folytatjuk most mi lányok, és én örültem is ennek, ettől függetlenül nem tértem ki a szövetség részleteire, Chancery ugyanis nem ezért jött. Vagyhát, nem elsősorban ezért.
- Köszönöm – mondtam, meglehetősen halkan s talán nem is hallotta; mindkettőnk gondolatai már más körül forogtak. Próbáltam más megvilágításba helyezni, amiket elmondott, figyeltem az arcát közben, vajon mennyire tudom meggyőzni, hogy nincs ekkora baj? Sokáig nem is szólalt meg, de nem éreztem, hogy taszítaná a szavaim, inkább bizonytalannak tűnt, elgondolkodónak, közben pedig Álomkelőnek már el is fogyott a teje, s Nestor kezei közül is eltűnt a vadászatunkról maradt, azóta már megsütött hús. Most rajtam volt a sor, hogy belekortyoljak a teába.
Az asztal kényelmetlen távolságot teremtett közöttünk, amit jó lett volna áthidalni: még mindig nem éreztem kellően közvetlennek magam, nem éreztem úgy, mintha ismerném Chanceryt. Vagy hogy akár viselkedhetnék vele úgy, mintha ismerném. Így maradtak a szavak és a szavak egyedül, és beharapott ajkakkal pillantottam félre, amikor arra gondoltam, Szophieval mennyire másként is zajlana le ez az egész. Nevetve, szorongások nélkül…
- Azt kell eldöntened, jogos-e ez a félelem – mondtam hirtelen, hogy eltereljem gondolataim – Meg hogy pontosan mitől is félsz… - ráncoltam a homlokom, és nem akartam felhozni, amit az a kislány a bosson mondott, hogy vadásznak a céhvezérekre. Nem, az sem ez a téma volt most – Ha attól, hogy te nem vagy elég jó, elhiheted, az elején én se voltam – folytattam inkább, magam is keserűen nevetve fel – Illetve most is csak… megteszem, amit tudok. És jó, hogy vannak, akik támogatnak benne – pillantottam a békésen fekvő sárkányra, majd fel a céhház második emeletére: tulajdonképpen azt sem tudtam, ki van most itthon, de jó volt belegondolni, hogy ha kell, számíthatok rájuk. Chancerynek is ezt kívántam, s reméltem, hogy neki is vannak. Álomkelő egészen biztosan.
Viszonylagos csöndbe burkolóztunk, s egy utolsó korttyal ki is ürítettem a kezemben lévő csészét. Amíg Chancery beszélt, töltöttem újra.
- Hát… Lewis megkért rá. Amikor még élt.
Mereven néztem az előttem lévő teát: ezt így még senki sem kérdezte meg tőlem, de úgy éreztem, nem tagadhatom meg a válaszadást – Talán érzett vagy tudott valamit, amit én nem… – folytattam csöndesen, mostmár felpillantva a lányra – Én meg elfogadtam. Fel se merült bennem, hogy valaha is sor kerülne rá. Hogy valaha is itthagyna minket – ajkaim fanyar mosolyba váltottak, ahogy hátradőltem, felnézve a kék égre egy pillanatra – Aztán nem telt bele két hét, és megölték. Nehéz volt – komorodott el a hangom, és szórakozottan forgattam a csésze szélét az asztalon. Végül csak megráztam a fejem – Nem kezdődött jól, de mostmár jól vagyunk, azt hiszem. Vannak hullámvölgyek, de nem szabad feladni.

Nestor végig Annabellt nézte. Nem szólt, nem érezte alkalmasnak. Ám Nestoron látszott, hogy elégedett az eredménnyel. Annabell szavai nyomán bólintott. Majd visszahajtotta fejét pikkelyes karjára, tekintetét mégsem vette le Annabellről és Chanceryről: érdekelte a beszélgetés. Fél szemmel a macskát vette szemügyre. Erős macskának tűnt. Nestor szívesen kipróbálta volna, melyikük a gyorsabb. Aztán csak behunyta szemeit, és eleresztett egy vékony füstcsíkot. Nestor szerette a versenyt, de túl meleg volt versenyezni. Vágyakozón nézett a szökőkút felé, majd felállt, hogy csillapítsa ébredező szomját.

by **Chancery** Csüt. Júl. 07 2016, 21:24

Álomkelő megunta a dolgot, felugrott az asztal tetejére, hátát homorítva nyújtózkodott és akkorát ásított, amire az emberek azt mondanám; képes lenne bekapni bárkit vagy bármit. Mikor mindezzel végzett, az asztal másik oldalán leugrott a földre nagy puffanással, és mintha csak a füvet szagolgatná, kezdett el járkálni körülöttünk.
Én elsősorban Hinarira figyeltem, és magam sem vettem észre, mennyire is csüngök minden egyes szaván. Ez a hang szinte megbabonázott, és elfogott az a már ismerős érzés, ami akkor tőr rám, mikor egy hasonló kaliberű ember egyáltalán hozzám szól. Keveréke a nem-érdemlem-meg és az édes istenem-meg-akarok-halni-olyan-gyönyörű érzelmeknek. Jó szokásom egyes embereket így képzeletbeli piedesztálra emelni, és mikor eljut odáig a Sorsom, hogy találkozom is velük, olyanná válok lassan, mint egy rajongó a rajongása tárgya előtt.
Ez a rajongás pedig szinte még nő is, mikor meg se kell szólaljak, ő kitalálja, hogy mitől félek. Igen, egyrészt tényleg ettől, hogy nem vagyok elég jó. A másik oka az, hogy el fogok mindent rontani a puszta jelenlétemmel, de ezt még nem mondom ki hangosan.
(Amúgy is elég nagy hülyeség, és Cearso ellen erre már rájöttem egyszer... >.> )
Majd félénken elmosolyodtam és összébb húztam magam.
-Én még azt sem tudom, mihez értek...
Majd hallgattam tovább egy kis szeletet a múltból. Mintha csak a sajátomat hallottam volna; Peter esetében sem volt épp sokkal másképp. Mikor befejezte, elgondolkodón kortyoltam a teámba és szinte suttogva szólaltam meg inkább, mint igazán hangosan.
-Igazán sajnálom.
Majd letettem a csészét. Nem néztem rá, inkább oldalvást a szökőkút felé haladó sárkányra. Díszpet, minden valószínűség szerint, mint amilyenné Norm is vált végül. Hála az égnek, nagyon féltem volna, ha elvadul, és le kellene vadászni...
-Akkor talán... inkább valahogy toboroznom kéne... de még ahhoz sem értek, túl rámenősnek érzem a dolgot. Bezzeg a Vigo... -fintorgok egy kicsikét. Nem is tudom, folytattam volna-e, elvégre a Vigoval alapvetően ugyanúgy semmi bajom, mint a többi céhvel, még irigylem is vidám életmódjukat, de Álomkelő mintha csak oda termett volna, Hinari lábánál üldögélve meglegyinti a farkával a kardforgató vezért. Már így ülve is a térdéig ér bőven, és sárga szemeit mereven a lányra szegezi.
~Két okból is kezdhetnétek egy barátságos párbajt. Először is, én amúgy is szeretnélek bossharcon kívül látni, és nem, a Pengék Tánca alatt még nem ismertük annyira a népeket, köztük a te neved sem. Kettő, Csan egy idő után általában felenged és kicsit bőbeszédűbb és érthetőbb, mint most. Három, valakinek amúgy is meg kéne már őt harcolni tanítani, miután a legutóbbi két meccsünkben is sikeresen kiiktattak engem, hogy egyedül maradjon, te pedig ígéretes tanárnak tűnsz. Timidusz túl katonás lenne az ő lelki világának. Hmm... ez nem kettő lett... de mindegy is. Elfogadod?~
Én pipacspirosan az asztal alá bújok és sutyorogva próbálom rávenni a macskát, hogy ezt most vonja vissza, nem harcolni jöttünk Surprised

Persze tipikus macska:
nem hallgat rám.

by **Hinari** Vas. Júl. 24 2016, 14:21

Lassan folyt tovább a beszélgetés. Szavainkon érezni véltem a távolban, mögöttünk csordogáló patak hangját, ahogy a víz elindul a ködös kételyből, míg végül el nem veszik a múltban. Elmosolyodtam.
- Még soha nem hagyott cserben olyan kristály, amit tőled vásároltam – feleltem neki, kiragadva egyetlen szeletet hozzáértésének témájából, és csupán azért nem folytattam a sort, meg tényleg, én alig ismertem a velem szemben ülő lányt. Bossharcokon is mindig segítőkész és megbízható volt, ő is és Álomkelő is; talán ezért is sajnáltam annyira, hogy eleddig még nem volt alkalmunk beszélgetni. Lewisről pedig hamar el akartam terelni a gondolataim. Nem voltam benne teljesen biztos, mit is szeretnék, várok a hőstől, hogyan is folytassam és most csak tengek lengek már egy ideje; nem akartam túl mélyre gázolni az érzelmek egyelőre eléggé viharos tengerében. Halovány, szomorú mosollyal nyugtáztam Chancery részvétét, és újabbat kortyoltam a teámból.
- Engem például RenAi hívott meg, szórólapot osztott még akkoriban a tagfelvételről – kezdtem, a Vigos megjegyzését úgy ahogy van ignorálva – De vannak, akik a hirdetőtáblára függesztik ki a felkérést, vagy csak várják, hogy valaki magától jelentkezzen. Ha kényelmetlenül érzed magad a toborzó szerepében, kérd meg egy céhtársadat, aki szívesen megteszi – ajánlottam – Amennyiben pedig akad valaki, egy tea melletti beszélgetés elég lehet, és nem is rámenősség – mondtam, próbálva felvázolni egy lehetséges variációt, azt azért hozzátéve persze, hogy sokféle megoldás létezik. Ha kicsit bátrabban áll hozzá, minden bizonnyal menni fog.
Álomkelő ebbe a beszélgetésbe robbant bele, számomra teljesen váratlanul. Talán két kimondott szó között vagy megvárta lehet, amíg befejezem, mindenesetre mire felfogtam a hirtelen témaváltást, a macska monológjának lassan már a felénél tartott. Csodálkozva pislogtam rá, majd Chanceryre, végül újra a petre. Most komolyan párbajozni szeretne?
Hátradőltem a széken, és jókedvűen, de egyben kérdőn is figyeltem a lány reakcióját. Ha ő nem akarja… ám úgy tűnt Álomkelő az ilyen kérdésekben hajthatatlan, így amint lemeccselték a dolgot egymás között, nekem mint tulajdonképpeni harmadik félnek már igazán nem volt beleszólásom a dologba. S amúgyis, egy kis harc sosem ártott: végtére is, ezzel fejlődik a Katana.
- Ha neked megfelel, Chan – ugye szólíthatlak Channak? – akkor részemről rendben van. Kicsit beljebb mehetünk az árnyasba, ha gondoljátok, a gyakorlás előtt azonban én meginnám még a teámat – pillantottam rájuk, és töltöttem újra mindkettőnknek, ki is fogyasztva ezzel azt, ami a kancsóban volt. A teázás nálunk tradíció, így nem szívesen szakítottam volna ilyen hirtelen félbe, főleg nem egy megkezdett beszélgetés közepén. Időnk is bőven volt még a napnyugta előtt; és amíg Channak magabiztosságot, Álomkelőnek türelmet kellett tanulnia - az ilyesmit pedig nem lehet elég hamar elkezdeni.

by **Chancery** Szer. Aug. 17 2016, 17:19

-A hirdetőtáblán már ott lógunk, mindig meg is újítom, sosem lehet tudni. Egy tagot vonzott már... de sajnos a belépése óta semmit sem tudok róla. Eltűnt ő is, ahogy sokan mások... -döntöm félre egy kicsit a fejem. Lassan elfogy a tea, de a feloldódás valahogy még mindig várat magára. Cska az adott némi lökést, amit Hinari mondott a kristályok kapcsán, és a lelkem mélyén a fekete kígyók egyike máris rákontrázott ugyan,
(hisz azt a rendszer alkotja, 100%-os működési szinttel, persze, hogy sosem hagyja cserben)
de hagytam, had sorolja fel az ellenérveket, én nem szóltam, egy kedves mosollyal jeleztem a köszönetem felé. Igyekeztem nem figyelni a rosszat akaró belső hangokra. A démonaimra, akiket le kell győzzek.
Álomkelő interakciója után, hisz a macskát hiába próbáltam lassan a farkánál fogva visszahúzni, Hinari válasza végül arra késztetett, hogy rendben, másszak vissza a helyemre. Kicsit még forgattam a szemem és alig találtam szavakat, nagy idegességemben ismét a hajamat csavartam - amíg észre nem vettem és szedtem szét magamtól.
-Persze, nem gond. Mármint a megszólítás. Meg a többi is. Szóvalérted. -hebegtem egy sort. Álomkelő, mikor megkapta a választ, visszatelepedett az asztal alá.
~Természetes. Én csak választ kértem. Köszönöm.~
Majd szemét lehunyva relaxált egy kicsit. Én nem tudom, mennyi van még Hinari teájából, de én sem akarom elsietni, főleg ezek után. Én egész egyszerűen nem tudok harcolni, főleg nem egy legendás kardforgató ellen. Oh my, Álom, mibe keversz te engem? Ezért akartál annyira idejönni, igaz?
-Viiiiszont... -fogom meg két kézzel a csészét, nehogy esetleg remegjek és kilöttyintsem emiatt az amúgy már kilöttyinthetetlen maradékot. -Én tényleg nagyon béna leszek. Szóval velem könnyű lesz a dolgod. Mondjuk legalább egy katana ellen... olyan jó lesz <3 -a végére már inkább magamnak mondom, de mégis fennhangon, észre se veszem, hogy szinte elolvadok, mikor arra gondolok, egy katana ellen fogok harcolni. Csak amiatt a kard miatt lennék szívesen kardforgató, de akkor Álomtól kéne búcsút vegyek, azt pedig soha. Soha de soha!

by **Hinari** Vas. Aug. 28 2016, 16:01

Volt valami szomorúan nyugtalan abban, ahogyan Chancery a céhről és annak tagjairól beszélt. Talán ebből is csak a bizonytalanságot olvashattam ki, ám egy játékos eltűnése sose számított vidám témának, én pedig nem akartam ilyen irányba terelni a beszélgetést, tekintettel arra, hogy így se volt éppenséggel jó a velem szemközt ülő lány hangulata. Pedig amiket mondtam, azokat komolyan gondoltam; mind a kristályírásáról, mind a többiről mondottakat, s biztatón bólintottam feléje: meg fogja oldani, én tényleg bíztam benne.
- Köszi – feleltem, kezembe véve az újonnan töltött csészét, s enyhén meglepődve figyeltem, ahogyan Álomkelő elheveredik, és pihenéssel készül fel az általa felvetett párbajra. Egyáltalán nem volt türelmetlen, amit abszolút pozitívumnak fogtam fel, és fél szemmel azért Nestorra is ránéztem, hogy vajon ő mennyit is látott, hallott mindebből. Nestor energikus és türelmetlen volt. Mellette Álom viselkedése egészen üdítőnek hatott, s én mosolyogva fordultam vissza Chanhoz, miután Nes csupán fél szemét kinyitva tekintett fel ránk, majd folytatta a szundítást – Amúgy engem is szólíthatsz Hinának – vetettem fel, s miközben Chancery tovább beszélt, én kortyoltam párat a teámból. Tetszett a maga visszafogott lelkesedése, és kíváncsi voltam, mennyi is igaz abból, hogy nem tud harcolni – figyelembe véve saját maga állandó lebecsülését, bizonyára felnagyítja a hibáit, s végtére is, valahogy el kellett jutniuk idáig. Egyre inkább kezdett érdekelni ez a harc már engem is: vajon mire lehetnek képesek együtt, és külön külön?
- Mindenki az elején kezdi, ne aggódj – mosolyogtam rá a lányra – Ti pedig azóta már biztos sokat fejlődtetek, egymáshoz csiszolódtatok – tettem hozzá, letéve végül az üres csészét, és hátradőlve kicsit a széken – Amennyit a bossokon abban a zűrzavarban láttam, szépen helyt álltatok a nehezebb szituációkban is – mondtam, s bár igaz, hogy egy boss vagy mob elleni harc más, mint a PvP, de ha az egyikben otthon vagy, a másikban sem lehetsz olyan rossz.

Miután Chan is végzett a teájával, a mögöttem lévő, fásabb részek felé indultunk.
- Nem igazán tanítottam sokmindenkit eddig, és akkor is csak kardforgatókat, így ne várjatok képzett tanári skilleket ^^” – szólaltam meg enyhe pírral az arcomon, s zavaromban az övemen lévő Katana markolatát kezdtem el birizgálni. Eddig szinte csak Ozirisz kért tőlem tanácsokat, de kaszttársat könnyebb, hiszen tudsz tapasztalatból beszélni. Az idomárfegyverekkel viszont bajban voltam. Mi is most a legerősebb a piacon, miket szoktak ők harchoz használni? A sípra és a botra emlékszem, Ayaninak meg kesztyűje volt, így ő gyakorlatilag a pusztakezes harcmodort képviselte… bárcsak itt lenne most Alex. Ő nálamnál sokkal jobban ért az ilyesmihez…

by **Chancery** Kedd Nov. 29 2016, 13:24

Tudjátok, van az a fura érzés, mikor egyszerre telik gyorsan is és lassan is az idő. Fogalmam sincs, mennyi lehet egyébként, az érzékem teljesen cserben hagyott, de modortalannak érezném, ha meg kéne néznem a menüben. Kicsit lehunyom a szemem, mintha csak a tea ízét élvezném ennyire, és igyekszem megnyugtatni az idegeimet. Kit is érdekel most a pontos idő? Csak az agyam akarja valószínűleg elterelni a gondolataimat az előttem álló kihívásból. Sosem szerettem, ha valami az utolsó pillanatban változik. Én csak egy tanácsadásra jöttem, egy kis segítségkérésre, nem pedig harcra, de persze Álom ismét kiküzdötte magának a dolgot. Mindig elfelejtem, hogy őszerinte az a legjobb önbizalomnövelő. Egy vadállattól mást nem is várhat az ember, bár Álom számár az Élet amúgy is más. Ő semmin sem szokott idegeskedni, semmi sem izgatja fel, mindent olyan természetesnek vesz, ami már rémisztő, mégis csodálatra méltó. Mondhatni, őszerinte minden úgy jó, ahogy van, kivéve én >.>
-Hehe... kivéve a parancsnokoskodást >.> -kuncogtam egyet és olyan érzésem volt, mintha valami megragadta volna a lelkem és ki akarta belőle szorítani a szuszt. Mindezt reagáltam arra a mondatra, hogy a bossokon egész ügyesek vagyunk. Az a helyzet viszont akkor nekem örökre szégyenfolt fog maradni, amit lehetetlen lesz lemosni a nevemről. Pedig eleinte milyen lelkes voltam. "Majd én megmutatom!" Hát, meg is mutattam...

Álom egy sor nyújtózással le is maradt mögöttünk, mikor elindultunk. Úgy éreztem magam Hina mellett, mint egy csetlő-botló kis újszülött, kis híján tényleg majdnem elestem a saját lábamban. Mondjuk ettől legalább elmosolyodtam magamban egy kicsit. Mikor kezdtem, életemben először a virtuális valóságban, akkor százezerszer is elestem pont ugyanígy. Mikor találkoztam a mentorommal, akkor is ezzel a bravúrral fogadtam, az ölemben még Norm szütyőjével. Mintha csak tegnap lett volna, pedig évek teltek el azóta, és Kyuushiro neve is már... ki lett húzva a listáról.
Gondolataimból Hina (milyen furcsa csak így becézni még magamban is...) szavai zökkentettek ki. Első hallásra fel sem fogtam a szavait, szóval ööö-ztem egy sort, amíg az agyam utol nem ért, és csak utána mosolyodtam el én is.
-Oh, ne aggódj. Tanítani meg magyarázni azt én egyáltalán nem tudok. -legyintettem. Nem mertem megjegyezni azt is, hogy ettől még mindig kevésbé félek, mint Shukaku és Timidus tanítóleckéitől, bár ott az is közrejátszik, hogy mégis csak ő sokkal fiatalabb mint én, mégis sokkal okosabb és ügyesebb, többre vitte... tipikus .-.
-Csak azt nem tudom, mivel álljak ki? A kesztyűmmel vagy inkább a bottal? -töprengtem félhangosan, hát ha neki van ötlete, majd folytattam, hogy magyarázattal is tudjak szolgálni. -Most épp a kesztyűm a legerősebb... meg a legendás fegyver is egy kesztyű... de jobb szeretem a kardféléket meg a botokat. >.> -fintorodtam el. Annyira rossz, hogy gőzöm nincs róla, milyen típusú fegyverek lesznek a magasabb tiereken, a mostanin meg főleg sípok és kesztyűk voltak. Az én szememben ez elég zavaró és röhejes, de persze nem voltam fejlesztő, hogy beadhassak egyéb ötleteket is.

by **Hinari** Hétf. Dec. 05 2016, 21:18

Elég régen volt már az a boss; alig emlékeztem rá. Úgy tűnt azonban, hogy Chan emlékeiben nálamnál sokkal élénkebben élt. Az a bizonyos tizennyolcas…
- Túl sokoldalú volt ott a taktika, ne okold magad érte – mosolyogtam rá a lányra – Illetve ne vonj le következtetéseket csak abból az egy harcból – tettem még hozzá, mielőtt újabbat kortyoltam volna a teámból. Parancsnokoskodni sosem könnyű. Nem ismered az ellenfeled összes húzását, és minél kevesebb kiesővel kell végigvinned, számon tartva a különböző képességeket, erősségeket és gyengeségeket. Nekem vajon menne-e, ha nem lenne segítségem? Ha pedig hibázol, mindenki téged okol. Egyetlen hibáért. Sóhajtva merengtem el egy kicsit, amíg a tea még kitartott. Nemsokára pedig már az ösvényen sétáltunk, Álom kicsit lemaradva, Nestor pedig még őnála is jobban. A tűzsárkány konkrétan fel sem állt, amíg látótávolságban voltunk. Békésen sütkérezett a napon, nemigen zavartatva magát. Egyelőre.

Chan szavai persze nem nyugtattak meg: most ő kért segítséget tőlem, így nekem kellett… valahogy… elmagyarázni neki a harc alapjait. Amiről igazából fogalmam sem volt, mivel az idomárlány nem kardot használt.
- Melyiket szoktad a védett övezeten kívül többet használni? – fordultam feléje, kérdéssel válaszolva a kérdésére – Én általában váltok, ha egy új felszerelés több statot ad, nálam azonban ezzel nem jár együtt egy teljes harcmodor-váltás, mint nálatok – mondtam, magam is elhúzva kicsit a szám szélét: nem lehet könnyű mindig valami másra szokni át. És hiába vannak a sword skillek, azért kell, hogy valamennyire ismerd a fegyvert, ami a kezedben – vagy kezeden – van. Hogy ne legyél már a harc elején elveszve.
- De ha gondolod, felváltva is gyakorolhatunk velük – tettem hozzá, ha esetleg túlzottan elbizonytalanodott volna – Vagy esetleg úgy, hogy egyik kezedben a bot van, a másikkal pedig pusztakezes sebzéseket viszel be, ha úgy kívánja a szituáció. Az úgyis nagyjából ugyanolyan, mintha idomárkesztyű lenne a kezeden – ajánlottam, bár magam sem tudtam még pontosan, ez hogyan is működne a gyakorlatban. Egy próbát mindenesetre megért. Közben pedig már meg is érkeztünk: egy kisebb füves rész mellett álltam meg, mely ritkásan fákkal volt tarkítva. Itt bőven lesz elég helyünk, de van lehetőség a környezet használatára is.
- Megfelel? – néztem rájuk, mindkettejükre vidáman, majd ha rábólintottak, le is hívtam a menüm, elküldve a lánynak a párbajfelkérést: igazság szerint nekem mindegy volt, hogy teljes vagy fél életeset választanak-e. Most gyakoroltunk, nem számított. Maximum többször is nekifutunk majd.

by **Chancery** Pént. Dec. 30 2016, 11:36

Keserűen elmosolyodtam, kicsit még 'heh'-ztem is, de más egyébre nem futotta. Egyébként is szokásom túl sokat magyarázni egy dologba, csak hogy mindenképp nekem legyen igazam, és ez a másik, amiről le kell szokjak, mert túlságosan is rossz szokás. Persze, ne ítéljek egy harc alapján, de engem ki tudja, kik ítélnek meg ugyanezen okból. Akkor egyszer megpróbáltam, de túlságosan is leblokkoltam; nincs mit szépíteni, a vezetősködés nem nekem való. Lásd; a céhem >.>
Talán a múlt héten játszottam el azzal a gondolattal is, hogy ha úgy alakulna az Élet, kijutnánk a játékból és Jay-el megesküdnénk, az vajon milyen lenne... de rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen még ahhoz sem értek, és egyébként sem igazán érdekel. Egyszerűen nem volt semmilyen kívánságom vagy ötletem, miközben a televíziók és a média ontotta magából a különlegesebbnél különlegesebb esküvőket. Ennyire el lennék rontva agyban? Ennyire... tényleg egy szolgává tettek volna a többiek? Az iskolatársak, és...
Na, ez is tipikus; mindig-mindig a múltba révedek vissza.

-Háát... -néztem elgondolkodva a tenyerem, amin mostanában egyébként is kesztyű szokott virítani a harcokon, és amit mégis olyan idegennek érzek. -Én inkább azt szoktam figyelni, melyik stat erősíti a legjobban Álom sebzését. Mióta inkább ilyen hülyeségek vannak a repertoárban erre, mint síp meg legyező, azóta inkább hátul maradok és a képességeimmel próbálok rásegíteni. -ökölbe szorít, elenged, ökölbe szorít, elenged, majd lehunyom a szemem. Most viszont én jöttek harcolni tanulni, nem pedig a háttérből figyelni, ahogy Álom elvégzi a piszkos munkát. Lehet, azért veszítünk minduntalan a küzdőtereken, mert egyedül van. Végül lenyitom a menümet, míg hallgatom Hinari ötleteit, és közben megrázom a fejem, amíg keresgélek a batyumban.
-Neem, még nem szükséges. Pusztakezessel jóformán csak egy íjász ellen lenne több esélyem, a többi kaszttól félnék olyankor. Nincs itt fájdalom, de mégis olyan félelmetes érzés, ahogy premier plánban közelít egy buzogány az arcodhoz. -nevetem el magam. -Inkább maradok a botoknál és hasonlóknál. Majd legközelebb, mikor fegyvert csináltatok, én is kérek olyan statpakolást, amit tőlem is szoktak.
Levetetem a Gyémánt Kesztyű statjait az adatokról, és visszaveszem régi, szerencsére megtartott fegyverem, amit viszont imádtam, a Holdkő Botot. Álom sebzése így jelentősen lecsökken, de ez most nem probléma. Jólesően pörgetem meg a kezemben, hogy ismét felmérhessem a hosszát és a súlyát, de szerencsére elég sokat használtam régen ahhoz, hogy ne felejtsek sokat.
Bólintok, mikor elkezd pötyögni ő is a saját menüjében, majd felugrik előttem is az ablak, hogy miként kívánunk küzdeni. Álomkelő kíváncsian les, ahogy szinte automatikusan leokézom a teljes életet - a fél életes valahogy nekem mindig is bonyibb volt -, majd megrázza magát és felkészül.

Ez alapján a statok:

by **Hinari** Pént. Jan. 13 2017, 20:30

Abszolút megértettem őt. Ha nem tudsz azonosulni a harcmodorral, amit képviselned kell, úgy nehéz. Főleg, ha tierenként változik. Nem is igazán tudtam mit szólni Chan szavaira, csupán a pillantásom tévedt az övem felé, ahol a Katana lógott már több éve, mindig, amikor elhagytam a céhházat vagy harcolni, gyakorolni készültem. Mi lenne, ha nekem is váltanom kéne? Eszembe jutott a Szabdaló és arról szinte azonnal a párbaj, mire önkéntelenül is felgyorsítottam a lépteim; nem akartam erre gondolni. Pedig a környéken minden fa eleget tudna mesélni arról a két hétről…
Közben tovább ötletelőztünk, a lány azonban végülis elvetette a pusztakezes verziót. Bólintottam:
- Igen, az ilyesmit meg kell szokni. De néha az ellenfelek is meglepődnek, ha ököllel vagy rúgással támadsz, és így előnyre tehetsz szert. Talán túlzottan is megszoktuk az állandó fegyverhasználatot… – gondolkodtam el, s bár a fegyverrel többet lehet sebezni mint anélkül, mégis, van amikor ez az, ami a legkevésbé számít. Elnéztem Chanceryt, ahogyan kicseréli a kesztyűt a botra, és megforgatja párszor. Egyáltalán nem tűnt vele ügyetlennek, sőt – lehet, hogy már ennyi is megadja neki azt a plusz önbizalmat, amire a harc során szüksége lesz? Elküldtem neki a párbajfelkérést, és igaz az elején úgy gondoltam, nem fogok ellene jártasságokat használni, de aztán mégis meggondoltam magam: egy kis csapatmunka; ketten valószínű könnyebben találnak meg, mint akármelyikük is egyedül. A számláló elindult, s amíg én egy újabb, derűs bólintással nyugtáztam, hogy teljes életesben játszunk, már előttem is volt a megfelelő panel, ahol a felszerelkezést lehetett intézni. Most nem hagytam a legvégére. Ahogy elnéztem, ő is felszerelte minden itemjét, így hasonlóképpen tettem én is: a pontozásom a felszerelésekkel volt csak kiegyensúlyozott, és szerettem tudni, hogy pontosan mire számíthatok a statjaimtól.
- Kezdésnek mondjuk… találjatok meg – mondtam, amikor a felettünk csökkenő szám a nullához közelített – Nem fogok messzire menni – tettem még hozzá, majd a gong megszólalásával együtt tűntem el a szemük elől. Nem mintha azt terveztem volna, hogy majd kivárom, amíg rám találnak. Nem. Hiába számítanak arra, hogy nekik kell megtalálni, én csupán tettem egy kisebb kört, fától fáig haladva, majd egy nagyon egyszerű, felülről lefelé tartó csapással megcéloztam Chan hátát, amennyiben egy kicsit is tétovázott volna, elinduljon-e. Ezúttal azonban nem a sebzés volt a cél; a lopakodás bónuszsebzés amúgysem érintette volna jól a gyakorlómeccs állását. Hátra is húztam, ha nem védte volna ki hamarabb, így végső esetben a fű bánta volna egyedül. Persze ha rögtön elindult, úgy egy óvatlan pillanatban próbálkoztam ugyanezzel, csupán oldalról. Álom mozgását teljes mértékben a Katanára bíztam.
Kíváncsi voltam, kapok-e azonnali ellentámadást.

by **Chancery** Szer. Feb. 22 2017, 12:21

Elkezdtem izgulni. Nem mertem Hinarira nézni, ahogy állt előttem, kicsit olyan érzés volt nekem, mintha magával egy istenséggel szállnék most harcba. Persze ez tőlem amúgy sem újdonság, mindig is voltak emberek, egyszerű hétköznapi lányok és fiúk, akikre valamilyen oknál fogva mindig is felnéztem, mintha egy piedesztálról lesték volna minden mozdulatom. Elég volt, ha mondjuk az illető csak sokkal jobban értett valamihez, ami érdekelt, és kész. Sose felejtem el az esetet, mikor az internet világában ugyanilyen istenség volt számomra egy ember, aki saját fordítócsapatot vezetett, én pedig csak egy pondró voltam a sok közül, aki kedveltetésből elkezdett egyedül alkotni. Mikor az az ember felfigyelt rám és felajánlotta, hogy maga mellé venne, dolgozzunk együtt, emlékszem, sírtam az örömtől. Most ez az érzés lesz úrrá rajtam megint, hisz egy hasonló kaliberű, nálam sokkal ügyesebb, tapasztaltabb és bátrabb ember egyezett bele abba, hogy szán rám egy kicsit a drága idejéből. Abszolút, hogy még csak most kezdem felfogni ennek a súlyát.
Nagyokat is pislogok a hirtelen kérése hallatán, miszerint bújócskázzunk egyet. Álom is meglepődik, lábaival megtámasztja magát a földön és füleivel figyeli a növényzet rezgéseit, míg én Észleléssel próbálok rásegíteni; mindhiába. Naiv voltam, ha azt hittem, ebben magasabb lehetek nála.
Az utolsó pillanatban, a rám vetülő árnyék súgta meg a jelenlétét. Egy sikkantás hagyta el a számat, ahogy gyorsan oldalra perdültem, és rögvest fűcsomók röpködtek körülöttünk, majd estek szét halk, üvegcsörömpöléshez hasonló hanggal.
"Támadj", emlékeztettem magam, de az agyam gyorsabb volt, mint a kezeim, és sajnos ez a mély tisztelet is közrejátszhatott abban, hogy én két kézre fogva a botot inkább védekező állásba álltam, míg Álom ugrott, akár a rugó, és el is szállt Hinari mellett, úgy téve, mintha karmaival végigszántana annak arcán. Ő sem célozta meg ellenfelét direkt, és ahogy földet ért, dühösen fordult felém.
~Ébredj már fel! Egy kölyökmacska is bátrabb nálad! Nem kell félned, Hinari nem cukorból van, nem fogsz kárt tenni benne!~
Én csak reszkető ajakkal valami "Oké, megpróbálom"-ot rebegek, de úgy, hogy én is alig hallom >.> Végül kicsit megrázom a fejem, de próbálom nem levenni a szemem Hinari kezéről, hogy lássam, miként mozdítja a fegyverét.
-Áh, oké... ez eddig gáz volt... igyekszem ><

by **Hinari** Kedd Feb. 28 2017, 16:34

Keveset harcoltam eddig idomárok ellen – illetve úgy általánosságban egyszerre több ellenféllel szemben, hiszen az esetek többségében azért mindig meg tudtam oldani, hogy ne sokan jöjjenek rám egyazon időpontban. S ha így esett is inkább elteleportáltam. Most azonban – értelemszerűen – nem tehettem meg ezt, helyette kiadtam a Katanának, hogy övé Álomkelő.
Többet is hibáztam, már rögtön az elején.
A legelső és a harc szempontjából (feltéve ha komolyan nézzük) talán legjelentősebb a fényviszonyok elfeledése volt, ugyanis Chancery, lopakodás ide vagy oda, tökéletesen láthatta az árnyékom, amint közeledtem feléje. Hiba. De azért vagyok itt, hogy gyakoroljak. Így tehát ők voltak előnyben, s a lány ki is fordult a csapásom útjából, habár nem támadott azonnal vissza. Ahogy a pengém éle elérte a talajt, Álomkelő már támadott is, és ez volt a második tévesztésem: túl nagy lendülettel érkeztem, és bár gyorsabb voltam náluk, a fegyverem leeresztése a teljes testfelületemet szabadon hagyta, így ha a pet szerette volna, könnyedén bevihette volna az első sebzést. Enyhén elhúzott ajkakkal ugrottam hátrébb, és fújtam ki a levegőt.
- Ne aggódj. Még nagyon az elején vagyunk… mindketten – feleltem Channak egy halvány mosoly kíséretében, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy talán nem volt a legjobb ötlet egy időre abbahagyni a bűnüldözést: sebezhetővé tesz, ha sokat kihagysz a korábbi állandó küzdelmek után. Ellenfelem viszont nem akart kezdeményezni; inkább védekező pozíciót vett fel, így újfent rajtam volt a sor, hogy valamilyen kombinációval másodszorra is próbára tegyem – Most próbálj meg azonnal visszatámadni – ajánlottam – Akinek hosszabb a fegyvere, azé a távolság előnye. Ha tehát egy rövidebb fegyverrel rendelkező ellenféllel állsz szemben, magabiztosan támadhatsz, ha hátra akar lépni, akárcsak önkénytelenül is. Te el fogod őt érni egy előrelépéssel vagy van amikor anélkül is, ő viszont nem – emeltem fel a Katanát, hogy mindketten meg tudjuk becsülni, jelen helyzetben melyikünk fegyverére igazak az elmondottak – Az ellenfeledénél rövidebb fegyverrel viszont igyekezz közel maradni, ugyanis akkor meg a közelharc előnye lesz a tiéd. Ha túl közel van az ellenfél, egy hosszabb fegyvert nehézkesebb, körülményesebb forgatni.
- Nálatok persze ezt kiválóan lehet ötvözni – fordultam Álomkelő felé is – Például úgy, ha Álomkelő folyamatosan közel marad, amíg Chan egy hosszabb bottal távolságot tart – de ezeket úgyis a saját stílusotokhoz kell majd alakítanotok – tettem hozzá, majd jeleztem nekik, hogy támadni fogok: egyelőre közepes sebességgel indultam el a lány felé, és egy alulról indított majd csuklófordulattal megváltoztatott ívben mozgattam a Katanát, Chan reakcióját és ami a lényegesebb, válaszreakcióját figyelve. Mivel kiderítettük, kié a hosszabb fegyver, érdekelt, hogy Chan alkalmazza-e az előbb hallottakat, illetve hogy mennyivel lesz bátrabb, mint az előző ütésváltás során.

by **Chancery** Szomb. Márc. 18 2017, 14:29

Tanulni jöttem, mantrázom magamban. Tanulni és gyakorolni. Mégis, ez annyira más, mint azelőtt Worg stílusa, pedig önkéntelenül is összehasonlítom most a kettőt. Worg egy lopakodós árnyharcos volt, nem igazán támadott szemből, pont, mint Hinari rögvest az elején. A mozdulatai viszont gyorsabbak voltak a lányénál, de gyengébbek. Valahogy ösztönösen érzem, hogy a katana, ha eltalálna, elég szép kis sebzést harapna le az életerőcsíkomból, pont, mint a Bossok esetében. Még jó, hogy a hatalmas sárkányok egyikét nem kell most bevetnie ellenem, mert valószínűleg nélkülük is elég hamar le fog gyűrni a tapasztalatával.
Nem hunyom le a szemem, a légzésemmel próbálok úrrá lenni a dobogó szívemen. Ha a szívem lenyugszik, a lelkemet is könnyebb lesz türelemre bírni és talán akkor nem az fog a fejemben járni, hogy úgysem fog menni, mert túl béna vagyok a harchoz.
Gondolataimból Hinari szavai zökkentenek ki végül. Úgy csüngök rajtuk, mint egy tudásra szomjazó kisiskolás a tanárán, de a szememet nem nagyon veszem le a kardjáról. Nem is tudom már, melyik filmben vagy animében hallottam már ezt, avagy talán könyvben olvastam, hogy a kardot kell figyelni, a mozgását elemezni és aszerint kitalálni, meddig ér el és merre fog fordulni. Közben lelkesen bólogatok olykor a mondatok végén, miszerint értem, de persze az agyam kicsit lassabb, és beletelik egy másodpercbe, mire rendesen fel is fogja az értelmüket; mivel először magam elé kell képzelnem a szituációt, hogy teljes mértékben értsem a lényegét.
Egy pillanatra leveszem a tekintetem a katanáról, hogy a saját fegyveremre nézzek. A kétkezes bot most egyértelműen a hosszabb, tehát pont, ahogy eddig is harcoltunk, nekem kellene hátrébb maradnom, és valahogy elkerülnöm, hogy Hinari túl közel jusson hozzám és védtelenné váljak.
Még jó egy kicsit, hogy a jelek szerint azt elfelejtettük neki említeni, hogy most elsősorban én fogok harcolni, Álom pedig hátul marad... de talán előnyre is lehetne valahogy ezt az információt fordítani. Ez okoz egy akaratlan kis mosolyt, mire Hinari megmozdul végre.
-Hu-uh! -szakad ki belőlem, továbbra is a katanát figyelve. A nyugodt szívdobogásnak ennyi is volt, máris mellkasomba szökött az adrenalin. A botot úgy fordítottam, hogy ütközzön a felém lendülő katanával és megállítsa nem messze tőlem egy éles pendüléssel. Még fel is szisszentem, nehogy az éles fegyver keresztül vágja az én egyszerű fából tákolt eszközöm, de ez egy játék, itt nem úgy mennek a dolgok néha, mint a valóságban. Érzem a lendületen, hogy ha vissza is fogta magát, a rendszert nem lehet mindig becsapni és ez nagyon erős lett volna, ha betalál. Kicsit kések, az tény és való, olyan fél másodperc eltelik, mire gyenge mozdulattal ellököm a bottal a katanát magamtól, és ahogy csak tudom, a másik végével megpróbálom megütni Hinarit.
Majd gyorsan hátraszökkenek, hogy elkerülhessek egy következő csapást, és ahogy Hina mondta, távol maradjak a hosszabb fegyverrel.
Álom csak figyel, bár úgy tesz, mint aki hamarost támadásra készül.

by **Hinari** Kedd Ápr. 04 2017, 21:04

Nem feltétlen a precíz technikára ügyeltem most elsősorban, és a csapásom sebessége sem volt a maximumon - talán a gyakorlás és a próba miatt, de bőven benne volt az a tudat alatti kompenzáció, amit az ember egy előző, túlzott lendület után tesz oda, önkénytelenül is lejjebb véve azt, talán a kelleténél is. Persze ez most nem erről szólt. Chan ügyesen ki is védte egy direkt hárítással, s nekem furcsa volt közben a fa és fém koppanását hallani, az oly megszokott csattanás helyett, szemem sarkában a szikrákkal, mit a két fém súrlódása produkál. A lány próbálta ellökni a Katanát és hátraugrani, én azonban nem adtam meg neki azt a szívességet, hogy azonnal, külső akadályok nélkül hajthassa végre a pár másodperce tanult formulát. Túl egyszerű lett volna, igaz? Nem, én ellentartottam, most először víve bele egy kis súlyemelést is, letesztelve, vajon ellenfelem rendelkezik-e ilyesmivel. Tehát nem hagytam, hogy a fegyverem félresöpörjék; két kézzel tartottam azt helyben, és amikor Chancery hátrébb akart mozogni, én egyszerűen csak követtem őt egy nagyobbra szabott lépéssel. Mintha egy láthatatlan, rövid kötél kötne össze minket. Álomkelőt ebben a pillanatban teljesen kihagytam a gondolatmenetemből – továbbra is a Katanára bíztam a macska pozícióját és esetleges támadásait -, csak az idomárjára koncentrálva: Chan testtartását figyeltem, és azt, hogy mennyire tud alkalmazkodni egy új és számára nyilvánvalóan kényelmetlen helyzethez. Egyetlen pillanatig vártam ki csupán, ha már gyakoroltunk - éles helyzetben már régen feléje suhanna a pengém éle. Természetesen ez sem maradt el: kiléptem sréhen oldalra, ezzel szinte fél méteren belülre kerülve, majd egy gyors villámvágással csaptam feléje, még azelőtt, hogy a botját felém tudja mozgatni. A támadás erejéig átvettem egy kézbe a Katanát, a vágást pedig egy csuklófordulat után, félig alulról felfelé indítottam el, ellenfelem olyan testrészét célozva, amelyet nehezebben védhet ilyen közelségben a botjával. S ezek után sem ugrottam hátra; ha pedig ő tette meg újra, szimplán csak lekövettem a mozgását, biztatón bólintva közben. Egészen addig, amíg vagy Álom avatkozott bele, vagy Chan jött rá, hogyan tarthat távol távolodás nélkül.

by **Chancery** Szer. Ápr. 12 2017, 23:25

A szememből biztos ki lehetett olvasni azonnal a meglepődést, mikor ahelyett, hogy azt láttam volna, hogy Hinari marad a helyén, követett, szinte velem együtt mozdulva, egy centire sem távolodva el tőlem, míg én hátra léptem. Egy szívdobbanás, és tudtam jól, ha ez még csak az első évem lenne a játékban, most fagynék le, most állnék meg, és hagynám sután, magam elé bámulva, hogy legyőzzenek. Az agyam kiüresedett máris; hisz nem erről volt szó, én azt hittem, apróbb léptekkel haladunk majd, hogy minden fordulónál elmagyaráz valamit, amit meg kell jegyezzek. Most viszont mint egy kullancs, tapad rám és látom a tekintetén, az apró, szája szélén ülő mosolyán, hogy vár valamit, és hogy mire készül. De mit vársz, Hinari? Én ehhez már túl hülye vagyok...
A testem már inkább magától mozgott, az elmém próbált közbeszólni, próbált érthető utasításokat adni, de ennek csak az lett a végeredménye, hogy összezavarodott a kétféle információ bennem, és a hátrálásom kezdett vészesen meginogni. Úgy nézhettem ki, mint egy féllábú gólya, aki elveszti az egyensúlyát és éppen hogy képes talpon maradni, azzal a kivétellel, hogy én két lábbal a földön produkáltam a műveletet. A két kezem hirtelen összeakadt, nem tudták, hogy is kéne tartani a botot, amit megpróbáltak úgy forgatni, hogy kivédje Hinari érkező csapását; ettől majdnem kicsavarodtam teljesen. Valahol mélyen éreztem, hogy minden, ami itt történik, és amit szinte lassított felvételként élek meg, miközben úgy érzem, a tagjaimra súlyos nehezékeket kötöttek, már réges-rég bekövetkeztek volna egy éles harcban.
Álomkelő végül abbahagyja a lopakodást és a támadásra való rákészülést, teljes erővel megindul felénk, és ugrik, amint Hinari már csak a háta közepét mutatja neki, kardja pedig könyörtelenül közelít felém. Mikor a katana, ne szépítsük a szót, igen csúnyán eltalál, a vadmacska ráugrik Hinari hátára, és sebzést nem okoz, karmait behúzva tartja, csak ellöki magát tőle, jó nagyot rúgva rajta hátsó lábaival, hogy kibillentse az egyensúlyából; persze az én irányomba. Én csak, mint egy zsák, huppanok a fenekemre a fűbe, kis híján a botra, és csak annyira marad energiám, hogy két kézre fogja felemeljem magam fölé védekezőn, hogy ha megint érkezik a katana, abba ütközzön, ne a koponyámba.
-Jaj nekem! Pillanat! -csúszik ki a számon, míg megvárom, hogy a csík abbahagyja a lefelé irányuló mozgást. A páncél máris oda, de az életerőm még tartja magát. Valószínűleg még egy ilyet túlélnék, de a harmadik vetne véget az - első - küzdelemnek.
-Oké... azt már tudom, hogy a reakcióidőm az... az nagyon gyatra >.>

by **Hinari** Szer. Május 17 2017, 12:00

Láthatóan nem volt hozzászokva az efféle váltásokhoz, én azonban egyelőre nem tágítottam a közeléből: nem voltam olyan erőszakos, de nem is hagytam, hogy a kelleténél jobban eltávolodjon tőlem. Össze is zavarodott egy kicsit, majd jobban, és bár megvoltak még a reflexeim, hogy igen, ekkor kell támadni (hisz nincs tökéletes egyensúlyban), mégis kivártam egy keveset. Majd lendült a Katana, és ezzel együtt egy másik alak is valahol mögöttem.
- Direkt, hátulról! - hallottam azonnal a kiáltást, de elfordulni és mondjuk a szabad kezemmel kivédeni a macska támadását már késő lett volna. Ehelyett inkább leguggoltam, meglehetős gyorsasággal, de talán mégsem annyira, hogy Álomkelő ne tudja - esetlegesen már a levegőből - variálni a mozgását. A tervem az volt, hogy - mivel Chan közvetlen előttem, az állat pedig közvetlen mögöttem volt - pet és gazdája összeütközzenek, ezzel egymást hátráltatva a harcban. Valószínűleg nem sikerült teljes tökéletességgel, de ha mást nem is, hát azt meg tudtam nekik mutatni, hogy néha a kettő tud rosszabb lenni, mint az egy. Egy bólintással reagáltam a lány szavaira, türelmesen megvárva, hogy összeszedje magát.
- Persze - toldottam még hozzá biztatón, majd megráztam a fejem - A reakcióidő idebent nagyban függ a gyorsaságtól. Azt hiszem, bátran elmondhatom nektek - néztem rájuk - hogy én elsősorban a gyorsaságra építek. Azon van a legtöbb pontom. Valószínű tehát, hogy nem minden ellenfeletek lesz ilyen gyors - de ha ehhez hozzászoktok, később nem lesz gondotok - engedtem meg magamnak egy mosolyt, egy kicsit lejjebb engedve a Katanát, kipihenve magam, ameddig Chan talpra áll. Nem siettünk sehová.
- Álom, te pedig nyugodtan támadhatsz rendesen is - fordultam a macska felé - Így mi is gyakoroljuk a több ellenfél elleni harcot, ami, hát... ránk fér - mondtam, nem felejtve el, hogy bár guggolásban nehezebben tudott kibillenteni az egyensúlyomból még akkor is, ha elért, de mindezzel együtt egyetlen páncélpontom nem bánta a fordulót. S ha az idomárlány készen állt, ezúttal én álltam be védekező állásba, intve, hogy támadjon nyugodtan. Érdekelt, milyen kombinációt választanak majd.

by **Chancery** Szer. Május 31 2017, 19:18

Egy kicsit összevontam a szemöldököm. Nem tudom, mit hallottam, furcsa volt az egész, és először Álomkelőre néztem kérdőn, mikor már minden lenyugodott.
-Te miért szólaltál meg...? -döntöttem kissé félre a fejem, a hangomat visszafogtam, hogy Hinarit se zavarjam, amíg összeszedjük magunkat. A macska rám se hederített, hangja zengőn szólalt meg bennem.
~Meg se szólaltam.~
Furcsa... kicsit ingattam a fejem, aztán megráztam magam, és hagytam is inkább. Ne tereljék el a gondolataimat ilyen apróságok, most ez a lényeg, meg kell tanuljak koncentrálni. Lehet, ezért is veszítek a harcokon? Mindig elterelődik a figyelmem, és ezzel esek ki a ritmusból? Már ha van egyáltalán ritmusom, amit kétlek, egyenlőre.
A ruhámat porolva hallgattam Hinarit, de a gyorsaságról való elmagyarázásánál megálltam a mozdulatok sorában és egy hangosabb "Oooo" hagyta el a számat. -Akkor már értem. -bólintok mosolyogva, már-már nevetve. Hát persze, elvégre ha úgy vesszük, a játék elitjeinek egyikével állok épp szemben. Viszont a biztatása, hogy csak ki kell ismerjem ennek a fene nagy sebességnek a tulajdonságait, bátorított, és valahogy öntött belém pár cseppnyi önbizalmat és elszántságot a folytatáshoz.
Álomkelő is felpillant a mancsa nyalogatásából, mikor felé intéződik pár szó, de nem válaszol azonnal. Egyik füle megrándul, a farka heves mozdulattal tekeredik testének hol egyik, hol másik oldalára. Végül fúj egyet, mintha futott volna, és ismét megszólal a fejünkben.
~"Mi"...? Többesszám?~ -megrázza a fejét, nyújtózkodik egy nagyot, karmaival felszántva kissé a füvet. ~Jó tehát a sejtésem, hogy egy igen különleges felszerelés birtokában vagy? Mert számomra elég sértő, hogy azt a recsegős hangot Csan nekem tulajdonítja.~
Én csak kapkodom a fejem ide-oda. Hinari hiábba áll előttem, én pedig két kézre fogva a botot tőle nem messze szemben, nem tudok nagyon mozdulni. Álomkelőt vizslatom kérdőn, aki szintén nem készül támadásra, a jelek szerint előbb a válaszra vár. Jobban belegondolva, tényleg fura, hogy Hinari többes számban beszélt... hisz egyedül van...
~Egyébiránt, a kihívást akkor elfogadom. Én is részt veszek a továbbiakban.~

by **Hinari** Hétf. Jún. 05 2017, 00:37

Türelmesen vártam, amíg a páros összeszedi magát, vidáman bólintva Chanra, amint megértette, miről is van szó. Hogy egyáltalán nem ő a lassú – inkább én vagyok a gyors, s ilyen megvilágításban már ő is máshogy állt hozzá. Örültem, hogy ezt tisztáztuk és nem marcangolta magát fölöslegesen, s bár beálltam védekező állásba, de Álomkelő a folytatás helyett kérdezett, így hamar le is engedtem a pengém hegyét újfent. Furcsállottam, hogy most hallják először. Több bosson is voltunk már együtt, nem? Ám hirtelenjében magam sem tudtam felidézni egyetlen konkrét helyzetet sem, amikor a Katana úgy beszélt, hogy az adott pillanatban a harc sűrűjében Chanék biztosan elég közel voltak ahhoz, hogy hallják, így inkább nem tettem szóvá a meglepettségemet. Az arcomon persze tisztán látható volt, ahogyan először egyikükre, majd a másikukra pillantottam.
- Hát… igen. Illetve voltaképpen nem felszerelés, hanem fegyver – feleltem, szemeim végigfuttatva a pengén lévő sárkánymintán: ha korábban hallották is, ahogy beszélt, azt valóban nem tudhatták, hogy pontosan honnan jön az a hang. Lehetett felszerelés vagy esetleg egy normál képesség, őbennük viszont megbíztam annyira, hogy elmondjam nekik az igazat – Nem olyan mint egy pet, de segít nekem a harcban – mosolyodtam el s ezzel együtt felötlött bennem az a vissza-visszatérő gondolatszál is, ami a kard körüli kérdéseket próbálta megfejteni bennem már évek óta. Nem sok eredménnyel, természetesen, hiszen hiába kérdeztem a Katanát, nem tudott érdemben felelni; és ez nem olyasmi volt, amit a puszta idő képes megoldani: sajnos a programok soha nem így voltak összerakva. Halk sóhajjal ráztam meg a fejem, visszatéve a gondokat agyam egy hátsóbb részébe, ha már éppen egy párbaj közepén voltunk, közben úgy helyezkedve, hogy egyszerre láthassam az idomárlányt és a macskát is: ha Álomkelő ténylegesen is beszáll, az előzőeknél nehezebb és dinamikusabb lesz a harc hátralevő része – pont, ahogyan azt el akartam érni. A terv marad ugyanez. Én figyelek Chanceryre, te pedig a társára – mondtam a fegyveremnek gondolatban, miközben intettem a párosnak, hogy támadjanak. Lássuk, mihez kezdenek a most szerzett információkkal!

by **Chancery** Szomb. Jún. 24 2017, 22:42

Szép lassan megnyugodott a légzésem, ahogy néztem a penge hegyének leeresztését, míg én ugyanúgy két kézben szorítva a botot, pattanásig feszülve figyeltem, akár egy űzött vad, hogy mi történik. Mintha egyenesen Álom mögé akartam volna bújni, egész addig, amíg észre nem vettem, hogy már megint menedéket keresek... megráztam a fejem és igyekeztem kihúzni magam, legalább ezzel is némi önbizalmat építve magamba. Álomkelő közben türelmesen kivárta a választ, sárga szemeit le sem vette Hinariról, olyan volt, akár egy kőszobor, a farkát leszámítva, ami mérges kígyóként tekergett ide-oda.
Én eleinte el se akartam hinni a választ, kétkedve néztem a katanára, majd vissza Hinarira, végül újra a katanára. Figyeltem, milyen szemmel néz rá a lány, majd elkerekedett a szám, és ki is ejtettem egy elnyújtott "Ooooo" hangot, mint aki rájön végre valami rejtélyre. Lejjebb eresztettem én is a botot, majd mosolyogva a kardra mutattam.
-Tehát akkor Ő beszél! -vontam le a következtetést, és alig sikerült megállnom, hogy ne pattogjak oda, mint egy kisgyerek, hogy közelebbről is megnézhessem. Egy beszélő katana! Te jó ég, ez valami hihetetlen!
-Muszáj lesz elmesélned, hogy milyen <3 -kacsintottam, majd gyorsan hozzátettem, kicsit hadarva. -Persze csak ha nem baj! Nem kötelező! De most írtó kíváncsi lettem!
~Meg túl izgatott! Nyugodj le!~
Haptákba vágtam magam, kicsit kuncogtam, majd megköszörültem a torkom és ismét két kézre fogtam a botot. -Oké.
Tehát ezért is volt talán olyan nehéz. Talán ezért olyan veretlen Hinari már alapvetően is. Ő sincs egyedül, ahogy én sem vagyok (bár ennek ellentmond, hogy én bezzeg szinte mindenem elveszítem .-. ). Bár így még izgalmasabb ez a furcsa gyakorló párbaj, hogy tudom, hogy valaki figyel, és segíti őt, hogy nehezebben győzhessem le. Ajvé, ezek után van egyáltalán bárki is, aki le tudja őt győzni?
Megérkezett a jel, hogy folytassuk, válaszul bólintottam, de a fejem ezek után üres maradt. Ők is ketten vannak, és mi is, bár kérdés, hogy vajon képesek-e kétfelé figyelni? Álomkelő kitört oldalra, majd elfutott Hinari jobb oldala mellett és egyszerűen eltűnt a fák között, bár hallani lehetett, ahogy septiben felmászik az egyikre. Én igyekeztem ezt a hangot összezavarni egy kiáltással, majd a botot két kézre fogva, kicsit alacsonyan, Hinari felé futni, hogy frontálisan támadjak, a bottal alulról felfelé csapva rá egyet, lehetőleg olyan messzire nyúlva vele, hogy ő viszont a katanával ne érhessen el. Persze így elég kevés az esélye annak, hogy egyáltalán meglegyinteném, de hát ha sikerül kibillentenem egy pillanatra. Hát, próbálkozni szabad Rolling Eyes

by Ajánlott tartalom

Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan

Re: Segélykiáltás - Hina vs. Chan