Hinari vs Chiaki

Ez volt az egyetlen, amit biztosan tudtam, ami még ennyi év távlatából is sokszor eszembe jutott. Egy pillanatra behunytam szemeim, és Naithenre gondoltam, kezének melegére és a szavakra, amiket ott, a kórházban kimondott. S ez képes volt új erővel eltölteni, megszilárdítani az akaratot, ami minden kudarccal egyre csak halványabb és halványabb lett… Biztatón mosolyogtam rá, és amikor végül rám nézett, az a pillantás volt az, ami megerősítette a helyes útról alkotott hitemet. Ami többet ért, mint bármilyen fizikai tárgy; amiért valójában küzdöttem, amiért próbálkoztam, és igen, néha bukásokkal övezve. Egy hangtalan köszönöm.
Bólintottam. Határozottan, őszintén örülve a döntésének, majd felálltam én is. A felugró panel előtt hezitáltam egy kicsit, hogy vajon melyik lenne a legjobb ebben a helyzetben, ám aztán inkább a lány felé fordultam:
- Teljes életes legyen vagy féléletes? – kérdeztem, leginkább azért, mert nem voltam biztos benne, mennyire viszonyul negatívan egy full életes küzdelemhez. Valószínű rossz emlékek fűződhetnek hozzá, s bár most éppen azon vagyunk, hogy ezeket is leküzdjük, azért én sem akartam annyira előrerohanni. Ha válaszolt, kiválasztottam azt, amelyiket szerette volna, ha neki is mindegy volt, akkor a teljes életesre böktem rá – Mint mondtam, nem fogom hagyni magam – ismételtem meg, közben felszerelkezve, a Katanát utoljára hívva elő – Viszont ez gyakorlás, így rajtad lesz a hangsúly. Első körben próbáljuk meg a támadásokat – mosolyogtam rá, időközben besétálva a pálya közepére, hogy mégse a bejáratot álljuk el – Nem fogok direktbe támadni, viszont védekezni igen, és ha támadáskor rést hagysz a védelmeden, azt ki fogom használni. Aztán ha elég, akkor én támadok, és te védekezel, így jó lesz? – álltam meg, szembefordulva vele, majd egy alig hallható hümmögés és bólintás után toltam hátra a könyökömet, jobb kézbe véve a fegyverem. Tudom, hogy ezt még nem csináltuk együtt, viszont most szükségem lenne a segítségedre.
- Summoning Earth Dragon – mosolyodtam el, megidézve a sárkányt, a csodálatos sárkányt, és nem a kígyót. A képességet továbbra is tudtam irányítani, a megidézett állatalaktól függetlenül, s miután a Katana is megértette, mit szeretnék, a segítségével hiba nélkül harapott belém a hüllő, s a kis debuff ikon is megjelent, ahogy azt szerettem volna.
- Mostmár én is készen állok – bólintottam – Te kezdesz. : )

Élet: 41=205 hp + 65 páncél
FK: 88
Erő: 65
Kitartás: 34
Gyorsaság: 78 (85)
Spec: 42

Aktuális élet: 205+65-17-17= 205 hp 31 páncél
Erő: 65-17= 48

Meg kell tennem, értük, nem adhatom fel. Vajon mi lesz, ha egyszer tényleg kijutok? Hogy fogok Kabuto szüleivel szembenézni? Hogy fogom megmondani, hogy azért halt meg, mert nem voltam képes helyesen dönteni? Hogy fogom megmondani, hogy csak neki köszönhetem az életemet? Hiszen megmentett. Ha nem lett volna mellettem, már rég meghaltam volna. Ami azt illeti, talán már soha nem fogom látni a valódi napot, és ha Kabuto szüleire gondolok, nem is akarom. Ismerem őket. Többször is jártam náluk. Összeszorult a torkom, ahogy eszembe jutott az arcuk. Egy részem továbbra is menekült volna a vádló tekintetük elől.
Megvetően gondoltam erre a részemre. Pont miattuk nem futhatok el. Nem menekülhetek el a tetteim következményei elől. Kabutoért kell megtennem. Kaitoért, Hotakáért és mindenkiért akit ez az őrült játék megölt. Emlékeznem kell rájuk, hogy elmondhassam, mennyit jelentett az, hogy ismerhettem őket. El kell mondanom, hogy büszkék lehetnek a fiaikra. Nem maradtak kétségeim. Legalábbis már nem éreztem őket olyan erősen. Azt viszont éreztem, hogy újra értelmet nyert az életem. Kazumának nem volt igaza. Küzdeni fogok.
– Teljes életes. - válaszoltam habozás nélkül. Egymással mindig így küzdöttünk. Kabuto szerint csak így készülhetünk fel igazán a valódi harcra. Komoly arccal figyeltem, ahogy a szabályokat mondta, míg tartott a visszaszámlálás. Elővette a kardját és eszembe jutott mit mondott róla Shigeru, aki láthatta egyszer küzdeni. Úgy áradozott, hogy utána napokig azzal cukkoltam, hogy szerelmes a lányba. Korábban persze Freya volt a csodálat tárgya. Arról álmodozott, hogy egyszer eléri a szintjüket és párbajra hívhatja őket. Ha Kazuma nem öli meg, alig egy pár nappal később, akkor talán most ő állhatna itt. Követtem Hinarit az aréna közepére és mikor befejezte, csak bólintottam. Nem volt kérdésem. Igaza volt. Továbbra is vegyes érzéseim voltak Hinarival kapcsolatban, de egyelőre háttérbe szorítottam a kérdést. Lejárt a felkészülési idő.


Hinari rögtön előhúzta a szépségéről elhíresült fegyvert és amennyire meg tudtam állapítani, egy képességet aktivált. Egy erősítő képi lenne? Kívülről semmi változást nem vettem észre a lányon. Úgy tűnik tényleg komolyan gondolta amit mondott. Nekem is komolyan kell vennem a küzdelmet. Lehívtam Kazuma maszkját. Átszaladt rajtam a gondolat, hogy vajon hányan láthatták életükben utoljára a fehér maszkot, a mosolyszerű vonást a szájánál, a két rés mögül elővillanó haragoszöld szempárt? Megborzongtam és behunytam a szemem, ahogy felvettem Kazuma hagyatékát.
– Most figyelj Shigeru... - suttogtam magam elé. Kinyitottam a szemeimet és futás közben húztam elő a tőrt. A közelébe kell kerülnöm, hogy megsebezhessem. Választhattam volna hosszabb fegyvert a lándzsa után, de egy nehezebb fegyverrel még nehezebb lenne megtartanom az egyensúlyt. Egy árnyharcost még mindig legyőzhetek hatótávban és a lovagokkal szemben sem kerülök hátrányba. Egy bal fentről indított átlós vágással indítottam, felkészültem rá, hogy védi a csapást, de amint összeérnek a kardok, megpróbálok egy gyors balra pördüléssel az oldalába kerülni és így egy alacsonyan érkező vágást bevinni a combjára. A baj csak az, hogy a pördülésnél – már ha eljutottam odáig – sikerült elvesztenem az egyensúlyom és bár a földre nem kerültem, de a csapás félrecsúszott és kevés reményem maradt rá, hogy így is eltaláljam. A támadás sikerességétől függetlenül a tőr hegyét kettőnk között tartva táncoltam hátrébb, egy újabb próbálkozáshoz.

Élet: 20
Fegyverkezelés: 55
Erő: 52
Kitartás: 16
Gyorsaság: 35
Spec. képesség: 19
Páncél: 20

Nem sikerült. Elszúrtam. A lánytól egy kis távolságot tartva próbáltam kitalálni, hogy hogyan jussak át a védelmén és ne essek hasra a védelmén. Talán ha sikerül nagyon közel kerülnöm, akkor ha elég gyors vagyok, megsebezhetem, de szinte biztos, hogy akkor én is kapni fogok. Valahogy meg kéne lepnem ahhoz, hogy átjussak. Talán használhatnám valamelyik képességemet, hisz az előbb ő is ezt tette. A baj csak az, hogy a másodikat későbbre tartogatnám inkább, a Voodoot meg lehetőleg soha többet nem használnám. Ami a Kazuma elleni harcban történt, valószínűleg egyszeri eset. Az a kéz nem volt normális. Csak erre tudok gondolni, de akkor is irtózom tőle. Nem. Inkább megpróbálom továbbra is saját erőből. Elszántan markoltam a tőrt. Meg kell sebeznem, de hogy érhetném el? Két kézzel és egy lándzsával egyszerűbb volt küzdeni. Csak távol kellett tartanom az ellenfeleimet. Most viszont az ellenkezőjét kell elérnem valahogy. Az előbb már majdnem sikerült, azonban elrontottam a lépést és nem tudtam lefékezni a lendületemet. Talán más megközelítéssel kéne próbálkoznom.
– Újra. - mondtam ki, kicsit felemás hangsúllyal és elindultam felé. Ezúttal nem siettem, inkább egy egyszerű szúrást indítottam felé. Nem léptem előre túl merészen, hogy ne legyek egy ellentámadás könnyű célpontja, így ha meg is próbálkozott vele akkor is volt még esélyem hárítani, de persze így annak is kevés esélye volt, hogy eltalálom. Azonban nem vártam sokáig, hanem rögtön egy oldalsó vágással folytattam a támadást. Ezúttal nem próbáltam elsietni a dolgot. Ha rohanok és bonyolult mozdulatokkal próbálkozom, míg nem állok biztosan a lábamon, akkor legfeljebb azt érem el, hogy ismét a földre kerülök. Így aztán lassan próbáltam közelebb kerülni hozzá, miközben folyamatos pontos, de óvatos támadásokkal, próbáltam akadályozni, hogy legyen ideje visszaütni. Még két-három hasonló támadást ejtettem meg szünet nélkül, míg úgy nem éreztem, hogy elég stabilan állok a lábamon, de akkor viszont hirtelen váltottam. A korábbiaknál merészebben előrelépve indítottam fentről egy vágást, azonban ezúttal nem hagytam, hogy egyszerűen megállítsa a támadást. Ha egyszerűen kitért a támadás útjából, akkor utánaugorva és a lendületemet megtartva egy gyors szúrássá próbáltam alakítani a mozdulatot. Ha viszont a kardját felemelve védte ki a vágást, akkor összehúzva magam, hirtelen ugrottam előre, hogy a kardja alatt átcsusszanva „felökleljem” lehetőleg úgy, hogy a végén csak ő kerüljön a földre. Ha ez sikerült, akkor gyorsan fölé lépve szegeztem neki a tőrömet pár másodpercig, majd a támadásaim sikerességétől függetlenül a tőrt védekezően feltartva hátráltam el kicsit, hogy szusszanjak egyet ugyanis a sok támadás eléggé lefárasztott. Annyi biztos, hogy kitartásban magasabb szinten állhat.

Nem volt könnyű ellenfél, nem hiába volt olyan ismert, de mégis sikerült eltalálnom. Kicsit gyanakodtam, hogy esetleg nem ad bele mindent, de nem igazán vettem észre rajta ilyesmit. Talán tényleg van még esélyem a rendszer segítségével harcolni. Csupán hagynom kellett, hogy kiszámítsa és segítse a mozdulataimat. Ezúttal egyszer sem vesztettem el az egyensúlyomat. Lehet, hogy elkezdtem ráérezni a dolgok nyitjára? Sokáig támadtam a kisebb, gyors ütésekkel és végül úgy döntöttem, eljött az idő, hogy meglepjem valamivel. Nem volt könnyű mozdulatsor, de szinte tökéletesen sikerült kivitelezni és a felemelt kardja alatt átcsusszanva sikerült fellöknöm. Kicsit megtántorodtam, de elértem, hogy ne kerüljek vele együtt én is a földre. Ez azonban nem védett meg attól, hogy egy pillanattal később én is a földre kerüljek, a lány váratlan ellentámadásától. Kinyújtottam a karomat, de szerencsétlen módon pont a baloldalamra sikerült érkeznem, így nem nagyon tudtam tompítani az esést. Mindenesetre az akrobatikámat kihasználva sikerült egy ugrással gyorsan feltápászkodni a földről. Az elismerésre egy tétova mosollyal válaszoltam. Közel sem olyan volt, mint egy valódi harc, de az, hogy így is sikerült helytállnom, adott némi önbizalmat. Igaza van. Nem adhatom fel.
– Rendben. Te jössz. - válaszoltam inkább barátságos, mint eltökélt hangnemet megütve. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utóbbi hiányzott volna belőlem. Abban biztos voltam, hogy nem leszek képes minden csapást kivédeni, de annyit fogok hárítani a támadásaiból, amennyit csak tudok. Féloldalasan álltam elé, jobb kezemet, és így persze a tört is messze kitartva magam elé, hogy könnyen távol tarthassam. Mivel az én fegyverem rövidebb, ezért innen nehéz lesz ellentámadást indítani, de ha tartom a távolságot és ügyelek rá, hogy a kardjával ne jusson túl a tőröm hegyén, akkor nem sok esélye lesz rá, hogy megsebesítsen. Még hátrálni is bőven tudok, ha szükséges. Ez persze csak elméletben lesz ilyen könnyű. Persze arra is van egy tervem, ha esetleg kezdene túl közel kerülni. Ha így alakul, akkor aktiválom a második képességem, és a tőrt pörgetve védem ki a következő csapását. Ha ezzel sikerülne kiütnöm a kezéből a fegyvert, vagy eléggé meglepném a mozdulattal, rögtön egy gyors ellentámadásba mennék át, de ha nem ejti el a fegyverét, és rést sem hagy a védelmén, akkor egyszerűen csak arra használom fel a mozdulatot, hogy újra egy kis távolságot nyerjek vele szemben.

Teljes mértékben a védelmemre koncentráltam. Végig kettőnk között tartottam a tőrt, és vele együtt mozogtam, hogy végig fenntartsam a kellő távolságot kettőnk között. Ez a taktika kezdetben jól védett. A tőröm elől kitérve, ugyan átcsusszant a védelmem alatt, de míg megtette ezt a távolságot, nekem is volt időm reagálni, és egyszerűen kitértem a vágás elől, majd a következő szúrását a tőrrel hárítottam. Mosolygott, de nem viszonoztam, ahhoz túlságosan koncentráltam a saját lépéseimre. Viszont úgy érzem, a gyakorlás végül megteszi a hatását. Kezdtem megszokni ezt a helyzetet és már egyre jobban meg tudtam állapítani, hogy hova is helyezzem a súlypontom. A bal kezem hiányát ugyan nem tudom így se pótolni, de most áldhatom az eszem amiért az akrobatika jártasságomat kezdtem el fejleszteni. Hatalmas segítség abban, hogy megtartsam az egyensúlyt.
A támadásaiban beállt rövid szünetnek azonban hamar vége szakadt, és bár próbáltam végig fenntartani a megfelelő védelmet, a következő trükkösebb csapása már túl veszélyes volt. Rögtön aktiváltam a képességem és a kardja egyenesen beleszaladt. Ez megzavarta egy pillanatra, de a fegyverét sikerült megtartania, és annyi rést sem találtam a védelmén, ami miatt megérte volna egy ellentámadást kockáztatni. Így végül a pillanatnyi zavart csak arra használtam ki, hogy kicsit újra megnöveljem a távolságot, és úgy védekezzek tovább. Nem támadott rögtön, helyette inkább megdicsért, és tanítani próbált egy pár szóval. Egy mosollyal feleltem, és addig is, míg magyarázott leengedtem a fegyvert.
– Igen, azt hiszem jó tanáraim voltak. - mondtam ki, de a gondolattól megint elszorult a torkom. Kabutoval együtt kezdtük ezt a játékot, és így együtt is tanultuk meg, és gyakoroltuk a harcot. Később pedig jött Shigeru, aki mire hozzánk került, már tehetséges kardforgató volt, és ő is rengeteget tanított a harcról. Hogy védekezzek, hogy támadjak, mire figyeljek ellenfelemnél. Azok a leckék ugyan még a lándzsára szorítkoztak első sorban, de kicsit átalakítva a tőrrel való harchoz is sokat fel tudtam használni. Kazumát vajon ki taníthatta?
– Folytassuk. - javasoltam és már készültem is a következő csapásokra. Az eddigieket kivédtem, de biztos voltam benne, hogy ezután már nehezebb dolgom lesz ellene.

Lassan véget értek a kezdeti ütésváltások, amivel begyakorolhattam a megfelelő mozdulatokat és elkezdődött a valódi párbaj. Nem hallatszott egy szó sem csak a vasak jellegzetes csilingelése, a lábaink surrogása minden lépésnél, amit a homokos talajon tettünk. Hamar egyértelművé vált, hogy ki a jobb kettőnk közül, amint elkezdődött a valódi harc, de nem zavart. Koncentráltam. Meg akartam mutatni, hogy nem adom fel és küzdeni fogok a végsőkig. Jól esett a mozgás. Sokáig kerülgettük egymást, de végül felugrott a lila fal és a párbaj befejeződött. Fáradtan lihegve álltam az aréna közepén. Eltettem a tőrt és a lányhoz léptem.
– Köszönöm. Sokat segítettél, és bocs, hogy az elején olyan hülyén viselkedtem. - szabadkoztam zavartan. Az ajánlatánál kicsit elfordítottam a fejem. Legszívesebben azonnal nemet mondtam volna, de igazából nem volt hová mennem. A ház ahol eddig laktam, már fojtogatott az emlékekkel. Nem maradt semmim.
– De csak ha tényleg nem jelent gondot. - egyeztem bele végül. - Nem hiszem, hogy túl jó társaság leszek. - mindenesetre, talán segíthet a környezetváltozás. Már semmi sem lehet a régi, de Kazuma nélkül talán egy kicsivel elfogadhatóbb lesz ez az állapot.
– Sosem ültem még chocobon, talán majd kipróbálom. - kíséreltem meg kicsit derűlátóbban viszonyulni a helyzethez. Talán tényleg így lesz a legjobb. Egyelőre ugyan ódzkodtam a gondolattól, hogy komolyabban barátkozni kezdjek, de talán majd idővel, ha elhalványulnak a rossz emlékek.
Végül mégis elmosolyodtam kicsit, ahogy elindultunk kifelé az arénából. Visszagondoltam mi is történt a párbaj előtt, és így utólag már nagyon komikusnak tűnt. Azt hiszem nem csak harcolni tanultam meg újra, de egy másik fontos leckét is a fejembe véshetek. Ne ítélj túl hamar.