Re: Dojo

by **Atoru** Szomb. Jún. 04 2016, 21:49

- Azt hiszem, én mindegyikbe beletartozom - mosolyogtam. Tudtam, vagy csak sejtettem, hogy Shunak mennyi mindenen kellett átmennie, amíg megtudta, hogy kivel beszélgethet és kivel nem. Gondolom Hinari is ekkor nevezte annyi mindennek. - A jövőről senki nem szeret gondolkodni. Főleg nem mostanság. Az emberek sokszor nem hallgatnak a józan eszükre és őrültségeket csinálnak. Ezért nincs is sok esetben megoldás, mert az emberek nem tudnak elszakadni a saját álláspontjuktól. Persze sokszor nem is lehet, ki tudja. Az ember néha olyan helyeken sem akar más kiutat látni, ahol van és... Arra a majmos képre gondolsz, amin egy szobába zárnak néhányat, és ha a banánért szaladnak, víz zúdul rájuk, később pedig egyesével kicserélve azok sem mennek a banánért, akiket nem ért víz? Esetleg másikra gondolsz? - majmos kép... Amit felvázoltam az nem egy majmos kép volt, hanem egy kísérlet, viszont másról nem tudok. Vagy csak nem jut eszembe.
- Tudom, és az a szörnyű, hogy vannak ilyen emberek. Mondanám, hogy ne foglalkozz velük, de engem is zavarna - idegesítő, amikor valaki nem valaki mellett, hanem valaki ellen áll ki. Ilyenkor teljesen mindegy mit mond az ember, mindenképpen vétkes.
Zavartan megráztam a fejem.
- Nem így gondoltam. Nyilván jobb így... Csak én nem tudtam, és így az előző kérdésem teljesen értelmetlen volt - magyaráztam el a helyzetet, ha ugyan tényleg volt mit. Néha azt hiszem Shu csak a bolondját járatja velem. Ha tényleg így van, akkor egyszer vissza kell adnom neki.
Chizu - úgy látszik tényleg ő volt az - eléggé aranyosnak tűnt. A mosolyával főleg. És az egész megjelenésével. Félre ne értsen akárki, nem vagyok lolicon. Viszont szeretem a kisgyerekeket. Ártatlanok és pajkosak. És sok mindent lehet nekik tanítani. Ez az egyik legfontosabb.
Újabb zavart tekintet.
- Nem-nem-nem. Nem vagyok sensei. Egyszerűen Atoru, rendben Chizuru? - Sensei... Bár eljátszottam a gondolattal, de ilyen titulus nem illik hozzám. Főleg nem ilyen környezetben.
Már éppen nyúltam volna a hozzávalókért, amikor Shu leintett. Már késő sensei-nek lenni, nem igaz? Mindenesetre beadtam a derekam a házigazdának és hagytam őt teát készíteni.
- Miri... Nem a legjobban. És megértem. Anatole mindenkiben mély nyomot hagyott. A céhről pedig nem tudok sokat. Ayanit jóideje nem láttam, ahogyan Aidort sem. Viszont Mirivel tervezek egy találkozót, hogy érdeklődjem hogyléte iránt. Egyelőre ennyit mondhatok - feleltem. - És nemsokára indulnék is, ha nem gond. De természetesen még ráérek, ha a házigazda is úgy szeretné - mosolyogtam Shura. Még néhány dolgot el kell intéznem, de csak úgy itt hagyni sem szeretném. Nos, még van időnk ezt átgondolni egy tea mellett. Amit nem én készítek...

by **Shukaku** Vas. Jún. 05 2016, 11:52

Shu bólintott. Nem volt biztos abban, hogy örülhet annak, hogy te mindegyikbe beletartozol, de ezt jelenleg tudomásul kellett vennie, és így is tett. Halkan sóhajtott a monológra, és megvonta a vállát.
-Akkor csak mi vagyunk ilyen furák... vagy nem tudom. Mármint... nem mintha mi látnánk megoldást, de nem is az van, hogy hú, most kilátástalan akkor... bár te mondjuk jobban elhiszed, hogy van, mint én... de én is reménykedem benne... Timi meg...
-Timi meg várja, hogy több információ birtokában újabb lehetséges megoldásokat vázolhasson fel önmagának. Ehhez idő és tapasztalat szükséges.
Shu ismét bólintott.
-Időnk az van... remélem...
A majmos kérdésre pislogott egy picit, majd lassan megrázta a fejét, és elvigyorodott. Az egy kísérlet volt, amiről te beszéltél, és nem tudta, hogy miként akarod most a témához kötni azon kívül, hogy az emberi butaságot mutatja be... de nem, nem erre gondolt. Először a szája elé emelte a kezét, majd a szemére tapasztotta, végül a füleit fogta be. A sorrendben nem volt biztos, de abban igen, hogy így már felismered, ahogyan a célzást is megérted, hogy mire gondolt. Kicsit várt, majd folytatta a következő kérdésre térve, ekkor azonban már a teával is foglalatoskodott.
-Nem tudom... én szeretnék is velük foglalkozni, meg nem is. Az előbb mondtam, hogy szeretnék hnni abban, hogy van remény, akkor pedig nem lenne szép tőlem azt mondani, hogy ők menthetetlenek és úgyis ki fognak esni ebből a világból, mert nem képesek meglátni a szépségét. Persze nem vagyok egy szent, nem fogok sorban állni a pofonért azért, hogy őket megmentsem a saját butaságuktól... de majd lesz valami.
A zavarodottságod egy cuki dolog volt. Két dolgot tartott nagyon cukinak a fiúkban, egyik az ilyen kis zavarodottság volt, a szégyenlősség, amit a hozzád hasonló kedves srácok képviseltek, a másik pedig a rosszfiús füllentések, amikor Kazuchi vagy Tacchan próbálta minden erejével elhitetni vele, hogy ő márpedig egy gonosz valaki, miközben minden mozdulatok az ellenkezőjéről szólt. Kuncogott egy sort ezen a megfigyelésén, majd az asztal fölött átnyúlva megbökött.
-Jajj Ato, csak húzlak. Nyugíí!
És ez a zavartságod, vagyis az azon való mosolygás kettőre nőtt, amikor elkezdtél szabadkozni Chizunak. Ő is vigyorgott, ám próbált komolyságot erőltetni az arcára amikor meghajolt és távozott, Shu pedig egyszerűen most csak önmagát bökte meg, mutatóujjával a mellkasát, jelentőségteljesen önmagára mutatva.
-Én vagyok a sensei, Ato, nem te. Persze te is lehetsz, ha szeretnél. Tudod... Chizu ilyen ninjásat játszik. Biztos te is találkoztál már olyanokkal, akik teljesen beleélték magukat a szerepükbe... és... azt hinnéd, hogy ez inkább a gyerekekre jellemző, de nem...
Itt Yuuki jutott eszébe, aki ugyanúgy nem ismerte a kinti világot, ahogyan Timidus sem, és a rendszer dolgait sem rendszerként fogta fel, hanem a világ csodáinak.. ahogyan Timidus is, mindössze a sárkány nem szőtt köré mendemondákat. Yuuki pedig már annyira nem volt gyerek. A céhes dologra szomorúan bólintott. Anat halála... és még nem is látják egymást ezek szerint. Ő mindent megtett azért, hogy a Vigo egyben maradjon, ha kellett akkor erőszakkal hozta össze a tagokat, de nem akarta úgy érezni magát, mint ahogy most te... vagy legalább is ahogyan hitte, hogy érzed magad. Nem akarta ezt a nyomott hangulatot megtartani, így sajnálkozva nézett rád, a fejét csóválva.
-Sajnálom Atoru, de a teaszertartás legalább három órát vesz igénybe, és ha lelépsz közben, akkor megsérted az isteneket, és megsértesz minket is, a Dojo szellemiségét is, és nem tudom, hogy azt valaha meg tudjuk-e neked majd bocsájtani.
És ha ekkor még nem esett le neked, hogy megint csak poénkodik, akkor már bizonyára igen, amikor pár másodperc elteltével vigyorogva tolta eléd a gőzölgő csésze italt.
-Egészségedre, Ato!

by **Atoru** Kedd Jún. 21 2016, 16:37

Timidus feszélyezett. Nem tudtam volna megmondani miért, de feszélyezett. Ennek ellenére nem hagytam, hogy bármi kizökkentsen a Shuval folytatott beszélgetésből.
- Megoldás mindig van. Csak az embereken múlik, hogy felfedezik és azt választják-e - Én is sokszor mulasztottam már. Restellem, de nem tehetek ellene mindössze annyit, hogy a következő alkalommal nem fogok.
- Ó, hogy arra gondoltál! - vakartam szégyellve a tarkómat. És valóban, mintha erről szólna az a kép, bár már jó ideje nem futottam össze vele. Akkoriban pedig nem gondoltam volna, hogy ezt akarja ábrázolni a három majom. Vajon mind az öt érzékünket elnyomhatjuk, hogy ne vegyünk valamiről tudomást?
Azt hiszem elkalandoztam. Vissza a tárgyhoz.
Elgondolkodva hallgattam végig Shu gondolatait. És arra gondoltam, hogy ez visszafelé is igaz.
- Meglehet, hogy ők is ugyanezt gondolják rólad. Hogy egy napon meglátod a kinti világ szépségét, így megmenthetnek az általuk butaságnak hitt szemlélettől. Az éremnek mindig két oldala van - és egy éle. De az élen nagyon nehéz megmaradni. - És talán ők is ugyanezt hiszik, hogy lesz valami. Ezért aztán még nem lépnek... Persze ez csak általánosítás és nyilván nem vonatkozik mindenkire - Hinari jutott eszembe, aki ennyi mindennek elhordta Shut. Vajon mi volt az oka rá? Érdemes lesz majd megkérdeznem tőle.
A vicceket nem mindig veszem fel, ez egy rossz tulajdonságom. És ezúttal sem tudtam eldönteni, hogy mennyire gondolja komolyan... Argh, egyszer még visszaadom ezt neki! Persze Atorusan, ahogy illik.
- Hogy ninjásat? - eszembe jutott Akatsuki, akinek a felszereléseket adtam. Felőle sem hallottam jó ideje. - Értem. Akkor gondolom a hátam mögé is ezért lopakodott - kuncogtam. A szerepjátékosok sok érdekes dolgot ki tudnak találni. - Én inkább hívnám ezt színész, vagy szerepjátékos jellemzőnek. Ők szokták így beleélni magukat a szerepbe - nem rosszmájúságból mondtam, hiszen én is éppen egy szerepjátékban élek és sikerült alkalmazkodnom a szerepemhez - többnyire. A lábaimhoz egész szépen hozzászoktam, de ez az állandó öldöklés még mindig nem szimpatikus. Még szerencse, hogy nem kötelező a farmolás. Az önvédelem pedig egy másik kategória.
Ha éppen ittam volna, szinte biztos, hogy félrenyelem, Shut hallgatva. Annyi rossz dolog történt volna távozásommal, amennyit legrosszabb álmomba sem kívántam... Szerencsére csak az arcára kellett néznem, hogy tudjam: Megint húzta az agyam. Ördög és pokol! Ezt már kamatostól kell visszaadnom.
Ennek ellenére elfogadtam az italt, megittam és felálltam.
- Tényleg köszönöm szépen a vendéglátást - hajoltam meg. - Később még beszélünk - intettem és elindultam kifelé az ajtón.

by **Kiwi** Hétf. Márc. 20 2017, 22:41

/Raygart/

Időről időre vissza szoktam nézni, és bár maga a kendózás nem az én műfajom, az épületet szerettem, mint ahogy a kis Chiakit is. Aki rendszerint szeretett ninjásat játszani. Valamint akárhányszor meglátom, hiába hogy nem korosodunk, valahogy… úgy érzem általuk, mármint a kicsik után látod igazán, mennyire is telik az idő idebent is. Csak nem látszik. És ez egyszerre jó és ijesztő. Olyan mint egy homokóra, ami mindig csak egy irányba halad, de nem látod mennyi homokszem gyűlt már össze az alján. Spontán döntöttem ma így, hogy ide jövök, több okból is, de a legfőbb mert megígértük Ray-nak, hogy megmutatjuk merre lesz az árvaház. Ennek eredményében, készültem is kis apróságokkal, kis játékokkal, olyannal mint amik a Kinder tojásokban vannak, valamint süteménnyel a lurkóknak. Elvégre ha már látogatunk, akkor legyünk csak bőkezű vendégek.
A talpam akaratlanul is hangosan, de tompán kopogot a bambuszpadlón, amibe igaz, már csak zokniban vagyok, mégis messziről meghallhatták dínó lépteimet, amikre nem is figyeltem különösebben. Reyt kerestem, igazság szerint mondta a teljes nevét, de elfelejtettem és mivel nem vettem fel rögtön barátlistára, így nem tudtam neki írni. Viszont, ha nem lesz itt, hagyok neki üzenetet, ha viszont össze futok vele, akkor a kezébe adom a lehetőséget.

A fiú sziluettjét véltem felfedezni a padló árnyékán, és ahogy ez megtörtént meg is szólaltam.
- Hahó? Te vagy az? – Kérdeztem rá, azért ha esetleg időközben ki nem toppant hozzám, ha igen, köszöntöttem.
- Szia, Kiwi vagyok, szerintem még emlékszel rám. – Vagyis reméltem, nagyon reméltem, bár elég szürke kisegérnek éreztem magam köztük.
- Szóval, az árvaházba tartok, ha van kedved és időd akkor most el tudlak kísérni. – Térek szinte rögtön a lényegre, mosolyogva és az arcát fürkészve a válaszra kíváncsian.

by **Raygart Arrow** Szomb. Ápr. 01 2017, 00:07

/Kiwi/

A kardok művészete sose vonzott, jobban érdekelt pár dolog. Mint a növények, a fémek és a gépek. Na meg a költészet, ezekben a dolgokban nem csalódtam még.
Egy dolgot sajnálok, hogy kizárólag az idomároknak van állatuk. Jó lenne ha lehetne egy kisállatka az embernek. Egy egér vagy ilyesmi, csak egy kis apróság.
- Igen én vagyok az.
Válaszoltam miközben elraktam a könyvet mibe mindig írok valamit. Gondoltam egy kicsit meg viccelem a lányt. Fel emelem csupasz karom, hogy tarkóm meg vakarjam. Egy elég csúnya heg van rajta egy régi műtét nyoma.
- Szia én pedig Rayga vagyok. Az a helyzet, hogy nem egy kicsit kínos.
Végül nem bírom mosolygás nélkül tovább.
- Igen, attól még szöszi vagyok nem jelenti feledékeny is. Nem mindig igazak a szökés viccek.
Fel veszek egy hosszú ujjú felsőt egy cipzáras pulóver szerűséget, közben eszembe jut illene is vinni valamit az apró népnek.
- Kedvem és időm mindig van, de előtte nézzünk be egy boltba ha lehet.

by **Kiwi** Kedd Ápr. 04 2017, 16:54

Találkoztunk, felismertem mert nem sok Aincardi hord ilyen hosszabb szőke loboncot, valamint ő is felismert. Majd egy picit elbizonytalanított, vagyis inkább csak nem értettem mit is szeretne, és mire érti amit mond. A sebhelyet észrevettem rajta, de nem akartam tapintatlan lenni, így nem kérdeztem rá. Talán majd később, amikor már picit jobban ismerem. Nosztalgikus volt ismét itt lenni, a látvány, a hangok, de még a dojo tipikus illatvilága is. A fa, a szobák illata ahogy keveredik. Picit faramuci érzés, olyan... mintha ide jönnék haza, pedig nem. Már nem. De hiába, az ilyen dolgokat nem lehet csak úgy elfelejteni és ennek még örülök is.
Mosolyogtam rá, bár láthatta az értetlenkedésem, de nem mertem szóvá tenni. Nem akartam felidegesíteni azzal hogy nem értem, valamint azt sem szerettem volna, ha ő tart engem értetlennek. Megvártam ameddig elkészül. A könyvre megpróbáltam rá-zummolni, persze nem sikerült, de biztos van ilyen fejlettebb jártasság is. Ameddig ő, öltözött addig én letettem a táskát, és leültem az ágyára, a megkérdezése nélkül.
- Szabad? - Kérdezek rá, a könyvre mutatva. A második alkalom, hogy így látom. Olvasni.
- Téged nem álmosít el egy idő után? - Kérdezek rá, bár lehet engem azért mert inkább "száraz" könyveket olvasgatok manapság, de ha egyszer érdekel...
- Ha van kedved megmutathatom az Aincardi könyvtárat is. - Mosolyodok el, igaz is, le kellene beszélnem egy találkát, Reol-al is, de nem most.
- Persze. - Jelentettem ki. Majd ha láttam, hogy elkészült én is felpattantam, leérve felvettük a cipőinket, majd el is indultunk. A szélesebb utcáról, egy szűkebbre kanyarodtunk.
- Amúgy... sikerült már megszokni? Nekem eleinte mozgás is furcsa volt... túl könnyűnek éreztem a testem, olyan... üresnek, és mindig nagy és lendületes mozdulatokat tettem, eleinte. - Nevettem el magam zavaromban, képzelem hogy nézhettem ki... Azon tanakodtam, felhozzam-e a múltkorit, de nem akartam. Jobb ha újrakezdjük, bár a feleslegesen heves természete megijesztett picit, és ilyenkor mindig meglepődök milyen ostobán tudom én is lereagálni... Katja és Saya esetében, konkrétan kettőjük közé álltam, itt... ismét. Ilyenkor haragszom magamra... hol marad az intelligencia? Haladunk tovább, lépteink morzsolja a kavicsokat. Mellettünk, pár járókelő, de nem foglalkoznak velünk, mi sem igazán velük. Azon tanakodtam, mire kérdezhetnék rá. A múlt... a kinti lét, sokakat zavar, nem akarnak emlékezni, sem pedig a felmerülő bűntudatukat felidézni, mivel jobban érzik magukat... idebent. Arra jöttem rá, hogy azok sokkalinkább szeretnek a kinti dolgaikról beszélni, akik ki is akarnak jutni. Nekik... van hova. A benti dolgokról, meg nem tudom mi olyat kérdezhetnék, amiről szívesen beszél, de semmi gond, idővel úgyis kitapasztalom.

by **Raygart Arrow** Hétf. Ápr. 10 2017, 03:21

Mi közben öltöztem, leült az ágyra kérdés vagy engedély nélkül. Nem zavart ez a dolog egy cseppet sem. Más talán szóvá tette volna, de engem nem izgatott különösebben. Ahogy az sem, hogy a könyvet kézbe vette csak ezután kérdezte meg szabade.
- Csak nyugodtan, nincs benne semmi titok.
Valóban nem volt benne semmi titok, csak pár rövid vers, amit néha firkálok. Apró emlékek, és gondolatok sokasága. Egy emlékezetes helyről, vagy egy emberöl akit érdemes volt meg ismerni. Közben még rá is kérdez, én hogyan állok a könyvekkel.
- Tudod nekem nincs ilyen problémám a kis bestiákkal. Mi után felébredtem, a kórházban nem igazán tudtam mozogni. Csak a könyvek világában tudtam szabad lenni ott nem korlátozott semmi. Nem voltak bajszos nővérkék sem.
Közben elkészültem, semmi cicoma csak a ruhák, amikhez hasonlót mindig viseltem. Egyszerű és praktikus ruhadarabok a célnak meg felelnek és kész. Az igazán sok idő a hajammal ment el, mert arra másra nem is kényes vagyok. Képes vagyok akár egy étkezést is kihagyni, csak a kóc a fejemen legyen rendben.
- Áh nem kell, majd legközelebb most van ami a világ minden könyvénél fontosabb.
Ki értünk az utcára, miközben sétáltunk próbált beszélgetést kezdeményezni. Érdeklődött, hogy én miként éreztem az első lépéseim során.
- Tudod először inkább estem és keltem szó szerint. Vagy négykézláb esetleg, mint a csigák csak csúsztam. Biztos vicces lehetett, még ha akkor én szemszögemből nem volt az kicsit sem.
Az emlék miatt el mosolyodtam, igen így vissza gondolva tényleg vicces volt. ahogy a fenekemen ülve radírozok egyik szobából a másikba. Mi közben mosolygok figyelem az arcát. Kisé zavarban volt, és mintha gondolkodna, vagy talán rágódna valamin. Nem ismerem, annyira ennél többet le olvassak az arcáról vagy ki a szemeiből.
- Van valami, amit kérdezni akarsz, csak kérdez. Azért jobb, ha tudsz egy két dolgot előtte. Egy szer valami vagy valaki mellett elkötelezem, magam azt komolyan gondolom. Nem szeretem, ha olyan akarja, meg mondani mit tegyek, akit nem kedvelek vagy tisztelek. Nem szeretem, hogy ha a hűségem kétségbe vonják. Akárkitől nem fogadom el, ha szabadságomban korlátozni akar.
Következő mondatommal egy régebbi eseményre utalok, tudom jól és direkt teszem.
- Még ha valaki ezt meg is teszi, attól még nem tudnám bántani. Legfeljebb csak nagyot zuhan emberileg és máshogy a szemeimben.
Egyenesen a szemeit fürkésztem miközben ezeket a mondatokat mondtam, ezzel nyomatékosítva komolyan gondolom, amit mondok.

by **Kiwi** Hétf. Május 08 2017, 22:40

Kicsit illetlenül viselkedtem, de megengedtem magamnak, mivel ő maga sem épp a finomabbik fajta, bár műveltségről tett tanúbizonyságot a könyvek és versek által. Önkifejezés. Ennyit jelentettek számomra a versek, olyanok voltak mint a festmények, fényképek… szobrok. Egy megörökített pillanat, élmény, vélemény. Persze ezen a vonalon indultam el, amennyire időm volt, bele-belekaptam egy-egy versbe, de végig nem olvastam őket, hisz egyrészt időm sem lett volna rá, másrészt azért az már tényleg illetlenség lett volna. Amint elkészült, visszatettem a helyére a kis kötetet, elmosolyodtam a válaszán, majd amikor volt alkalmam ismét, szóra nyitottam a számat.
- Mi történt? – Kérdeztem szinte a szavába vágva, először komoly hanggal, végül a bajszos nővéreken, elnevettem magam. Bár… belegondolva annyira nem vicces, de csókokat azért csak nem kapott tőle. Készülődésében a hajával töltött el sok időt, ami meglepett. Furcsa volt ezt tapasztalni egy férfitól, és egy picit elgondolkodtam, hogy vajon én is töltök-e ennyi időt vele, vagy még igényesebb is a lobboncára, mint én? A kérdést magamban tartottam, de önmagában érdekes gondolat volt. Bár hosszú hajú pasi ismerősöm sem sok volt, így nem tudhattam. A könyvekről gondolva, azt hittem a könyvtár is érdekli majd, de meglepetésszerű választ kaptam. Nem, majd később. Nem akadékoskodtam, hogy útba esne, így biztosra vettem, hogy mennyire is fontos neki most ez. Magamban örültem, hogy nem halogattam ezt a látogatást. Majd a kérdésemre válasz érkezett, elmosolyodtam, mert az én emlékeimet is felidézte a mondata.
- Nagyon furcsa volt megszokni a mozgást nekem is, hogy nem voltam olyan mozgékony és annyira merevnek is éreztem magam… valamint igazságtalannak éreztem hogy a hajlékonyságomat is csak felszereléssel, vagy megvásárolt jártassággal fejleszthettem, ráadásul… bárki megtehette akinek pénze volt rá, nem kellett…. nagyon megerőltetnie magát - Osztottam meg vele, nehogy úgy érezze egyedül volt. A testemet kifejezetten utáltam, amikor ráébredtem, hogy a kint elért hajlékonyságom… idebent semmit sem ért, hiába a talajtorna… évekig. Valamint, ahogy mondtam, bárki megkaphatta különösebb erőlködés nélkül…. Mintha a kinti erőfeszítés semmit sem ért volna…
Majd elmélázva ezen és pár dolgon, az ő mondata lepett meg. Hirtelen ért, és nem is tudtam hová tenni. Ha nem nekem fűzi, hanem külsős füllel hallom, biztos azonosulni tudtam volna vele, így viszont picit sértőnek éreztem… még akkor is, ha tudom… mi lapul a dolgok mögött, hisz amikor beléptem ezek az aggályok bennem is jelen voltak. Meg sem fordult bennem, hogy utalgatna, vagy legalábbis nem kapcsoltam. Szóval meglepett ez a hirtelen váltás, amivel nem is tudtam mit kezdeni pár pillanatig, csak a hallott mondat csengett vissza a fülemben. De végül diplomatikusan szóra nyitottam a számat, persze csak habogni tudtam.
- Ööö… ha olyan van, kérdezek, de ha el akarsz valamit mondani, szívesen hallgatlak. – Furán érintett, úgy éreztem mintha tudnom kellene valamit, amit nem vettem észre, vagy titkolna… de lehet az én fantáziám szárnyalt tovább mint kellett volna.
- Ne érts félre, a céh nem fogja megmondani mit tegyél vagy hova mehetsz. – Jelentettem ki kicsit zavartan, mert nem értettem miért gondol ilyesmiket…
- Viszont az elköteleződést mint kérdést megértem, eleinte nekem is problémám volt, mert azzal a nyakamba veszem a társak problémáit és felelősségét is, a céh hírnevéért is felelek, valamint sokáig nem értettem dolgokat, amikor Shu azt mondta mindenki azt csinál amit akar, és ott fogja meg a munkát, ahol szeretné…. nem értettem, teljesen kaotikus képem volt…. Azt hittem, egy valaki csinál mindent… a többi lazsál meg fintorog… mert mondjuk undi a mosogatás, és ilyesmik… de nem. Tényleg mindenki meglátja a munkát csak nincs kiszabva, egyedül a bolt az, ahol be vagyunk osztva, aki szívesen vállalja. – Vázoltam fel, a hétköznapokat.
- Még csak kimenőt sem kell kérni, mint a kollégiumokban. – Öltöttem ki a nyelvem kissé bohókásan, hogy vegye a lapot. Majd az utóbbi mondatánál ugrott be, mi bánthatja. Az pozitívum…. hogy magyarázkodik, mert úgy érzi félre van értve, esetleg megbánta… Viszont volt bennem, egy kis tüske azért. De lényegében örültem, hogy szóba hozta.
- Figyelj. Sok olyan dolgot éltem át, amit nem kellett volna. Voltam addig rugdosva a földön ameddig sírni és mozogni mertem!... Szóval az erőszak minden formáját rühellem! De azt talán még inkább…. ha olyasvalakinek ártanak… akihez ragaszkodok, és aki hozzám tartozik. – A hangom kissé fenyegetőre, és árnyaltra sikeredett, persze nem tudatosan.
- Nem gondolom… hogy bántottad volna és azt sem… hogy Jun nem védi meg magát, viszont tényleg nem értem… miért vetted fel a beszólását… Jun gyerek, és lány…. egyszerűen… felfoghatatlan volt számomra… hogy íme, egy majdnem meglett férfi… - Mutattam rá, miközben hevesen magyaráztam, de nem agresszívan, csupán a kezeimmel gesztikulálva és dallamos hangsúllyal.
- Szóval... ez kb olyan, ha van egy tizenkét éves kislány, aki bokán rúg…. – Láthatta rajtam a teljes értetlenséget… Valamint, ha használta a kobakját rájöhetett, hogy Jun a szememben azonos a fent említett hasonlattal.
[color:70df=lawngreen- Viszont… gondolom, te meglepődtél… a megváltozott viselkedésén, és fenyegetőnek élted meg, másik két lány társaságában, és kényszert érezhettél arra hogy a sarkadra állva mutasd meg ki itt az alfahím. – Adtam számot arról, miként tudom megmagyarázni, elképzelni az ő viselkedését, és ezzel… lehetőséget kapott arra is, hogy kijavítson ha tévedek. Na nem mintha én nem épp úgy kakaskodtam volna, és próbáltam magam erősebbnek mutatni, mint ami vagyok.
- Itt, nincs szükség ilyesmikre. – Mosolyogtam bátorítóan, miközben valami békebíró, hippi, hittérítőnek éreztem magam a jelen pillanatban. Távolt állt tőlem az anyáskodás, a gondviselés… de még a hippi szerep is. Most mégis ez tört elő belőlem…. merő őszinteséggel.
- Ne legyenek efféle aggályaid a céhhel, hogy megszabjuk a szabadidődet, hogy mit vehetsz mit nem…. vagy fogalmam sincs. A felelősség engem is aggasztott, de megoszlik, sőt…. nem is érzem, úgy ahogy gondoltam hogy lesz. Az egész annyi… hogy egy épületben lakunk, besegítünk egymásnak, de mindenki oda megy ahova akar, és azzal haverkodik aki neki szimpatikus. Bár még pasit senki nem hozott fel, de lehetsz az első. – Próbáltam viccesre fogni a dolgot széles vigyorral.
- Viszont ha ennyire nem vagy benne biztos, akkor még ne dönts most. Majd, amikor úgy érzed. Annak sincs sok értelme, ha nem éreznéd magad jól, vagy kényszerként tekintenél rá. – Pillantok rá, miközben lefordulunk az egyik kanyarnál. Annyit beszéltem, hogy fel sem tűnt mennyit haladtunk.
- Az már annak a teteje. – Mutattam, egy pár száz méterre lévő két szintes házra.

by **Barairo Pinku** Kedd Júl. 09 2019, 12:00

/Jay/

Pinku, dolga elvégeztével elsétál, kicsit céltalanul bolyong, a Kezdetek Városában, amikor egy hosszabb sétálás után, elérkezik a Dojo épületéhez. Úgy dönt, hogy mivel még alacsony színtű és nem igazán tud semmit, ezért betér oda, és meglepetten tapasztalja a felugró üzenetet ami köszönti őt. Annyira meglepi, hogy ugrik egy nagyot, és karate pózba vágja magát, majd csak megnyugszik, és elkezd körbe nézni az épület belsejében. Ámultan nézi a széles választékát a fegyvereknek, melyek szépen el vannak rendezve, majd a képeket is nézegeti a falakon, hogy mit kell merre és miként. Amint az alapokat elmagyarázó kép harci szekciójához ér, a nála lévő kardot elő veszi és próbálja leutánozni azt amit a képeken lát, de az láthatóan nem nagyon tetszik neki. Ő inkább fogja magát és neki áll táncikálni a Dojo kellős közepén, kezében a kardjával, és így próbálja táncába bele vinni a különböző irányú vágásokat, és szúrásokat. Ez láthatóan tetszik neki, arcán egy mosolyog is megjelenik. Aki éppen rá nézne most azt látná, hogy nagy örömmel csinálja ezt a táncolósdit, de egy ugrásos résznél rosszul érkezik, és a fenekére huppan
- Au au au ez fájt. Ezt akkor még gyakorolnom kell. Szóval hogyan is csináltam? Fordultam egyet, vágtam, aztán guggoltam, majd onnan ugrottam igaz? Ahj de bonyi ez. - Kicsit morgolódva kócolja össze a haját, ezzel is jelezve azt, hogy a fene essen a rossz memóriájába, majd feláll, és neki rugaszkodik még egyszer, de ennek is ugyan az lesz a vége mint az előzőnek.
- Hogy a menne már el a Franc Balatoni házába

by **Jay** Szer. Júl. 17 2019, 10:48

/Rózsaszínű rózsa/

Átlagosan indult a napom, úgy, mint a többi, mióta nem nagyon harcolok és érdekel túl sok minden. Belefáradtam az itt létbe, de itt az idő, hogy visszatérjek, és megpróbáljam a frontharcosok munkáját bármi módon is elősegíteni. Felkeltem, megmozgattam magam, majd úgy gondoltam, átveszem az alapokat a Dojoban. Kis kitérővel az egyik boltból, de odaértem ehhez a csodás építményhez. Mindig is szerettem a japán építészetet, habár élőben még sajnos sosem láttam.
Úgy gondoltam, hogy átveszem az alapokat, majd megpróbálok valami harci stílust kiötleni magamnak, hogy sikerüljön már végre újra szinteket lépni.
Amint odaértem, és megkaptam az üzenetet, megütötte a fülemet és a szememet valami. Egy átlagos magasságú és testalkatú lány, ám virító rózsaszínű hajjal ugrál a dojoban, mint akinek fogalma sincs, mit csinál. Kuncogtam is egyet magamban, majd mikor seggre esett, majdnem el is nevettem magam, de még vissza tudtam fogni magam. Nem értettem, miért ugrálna valaki a dojoban, amikor az igazán fontos dolog a játékban az alapbeállás. Ha rendesen beáll az ember, a rendszer kisegítő technológiája biztosítja a találatot, így biztos és nagyobb sebzést okozva.
Lassan oda is sétáltam, olyan 7-8 méter távolságba és vártam, hogy befejezze a táncikálást, hogy elvegyek egy kardot és félrehúzódhassak a másik oldalra gyakorolni. Csak elférünk ketten is, elég nagyon ez a dojo.
Csak úgy mellékesen azért még odaszóltam a lánynak, hátha segít neki:
-Szia. Lehet, hogy élvezetesebb a dolog, ha táncolsz, és talán látványosabb is, de igazi harcban nem túl sok haszna van. Próbáld inkább begyakorolni az alapállást, hogy aktiválódjon a képességed, és ha érzed, hogy kitör, akkor csapj le. Úgy a rendszer biztosítja, hogy a támadásod elérje az ellenséget. Legalábbis az egyszerűbb szörnyeknél még ez működik, a bossoknál lehet, hogy jobban jársz, ha táncikálsz Smile

- nevettem el magam. Levettem egy kardot a tartókról, majd elkezdtem gyakorolni a különböző vágásokat, csapásokat, hátha ráérzek valamire.

by **Barairo Pinku** Szer. Júl. 17 2019, 11:17

Pinku kezdetben el van a kis maga világában, észre se veszi hogy bárki is csatlakozott hozzá az épületben. De amikor hozzá szólnak, akkor már azért felkapja a fejét, és oda is néz.
- Szia új vagyok még nagyon. Vagyis nem annyira új, hét éve léptem be, de le voltam hibernálva, hét évig, és elvesztek a tapasztalati pontjaim. Na mind egy a nevem Barairo Pinku de hívj csak Pinkunak. Ide jöttem miután elvégeztem a dolgomat egy boltban. Gyakorolnék de nem nagyon megy még. Akkor azt mondod hogy alap beállás ugye? Azt hogy is kell? Nem tudom bocsika. Istenem nagyon kezdő vagyok igaz?
A monológja ledarálása után, olyan nagy és mély levegőt vesz, hogy majdnem hanyatt is vágódik, majd ugrándozni kezd izgatottságában, hogy találkozott egy másik rendes játékossal aki segít neki. megpróbál beállni valami alap pózba, de nem bírja sokáig, ugrik egyet és úgy akar vágni. A produkció egy szép vágást és egy popsira esetét eredményez maga után.
- Aucs. Nem tudom magamat vissza fogni. Meg tudod mutatni hogyan is kellene ezt az alap beállást? Valamiért ösztönösen folyton ugrándozok és táncikálok, nem tudom miért. De nekem tetszik, én szeretek így játszani. Régen is mindig olyasmi karaktereket választottam más játékokban, akik szépen ugrálnak, és táncikálnak. Nekem nagyon tetszenek. Jajj sokat beszélek megint igaz?
Egy újabb nagy levegő vétel után csak sikerül lenyugtatnia magát. Alap állás. Alap állás. Próbálja mantrázni magának magában, és azért csak sikerül neki, valami féle fajta alap állás szerűséget magára erőltetnie
- Ez az? Ez jó? Én úgy érzem hogy jó. De biztos jó?

by **Jay** Vas. Júl. 21 2019, 21:00

-Uhh, hét év, az aztán nem semmi....habár gondolom észre sem vetted, hogy eltelt, csak kikapcs és bekapcs volt, nem? - kérdeztem érdeklődve. Gondolom, olyan lehetett, mint amikor kómában van valaki és semmit sem érzékel a külvilágból. Mert amikor még érzékelsz is a külvilágból, de egyszerűen képtelen vagy mozogni, vagy reagálni a dolgokra, annál borzalmasabb nincsen. Mint azok a történetek, amik azt mesélik el, hogy a beteg, akit éppen műtöttek látta magát fentről, amint műtik, érzett mindent, mégsem tudott reagálni. Borzalmas lehet.
-Nem vagy nagyon kezdő, nyugalom, a nagyon kezdők még a Dojot sem találják meg - mosolyodtam el.
Az ugrálós-vágós-seggreesős dolog után a homlokomra csaptam egy kissé ~ te jó ég, ez a lány sem komplett, az tuti ~ gondoltam magamban. Sebaj, segítek neki, mert ő is ugyanúgy ebben a játékban él, ő is be van szorulva ide és nem tud kijutni, csakúgy, mint a többiek.
-Még jó, hogy az esésből semmilyen fájdalmat nem érzel Smile

Hát, az alap beállása mindenkinek más, a saját egyéniségéhez mérten változik...vagyik inkább a harci stílusához. Rengeteg alapbeállás létezik szerintem itt a játékon belül, talán végtelen mennyiségű, a lényeg, hogy koncentrálj, és ne ugrálj feltétlenül. Vagy ha ugrálsz is, akkor erőteljesen koncentrálj arra, hogy miként, mekkorát ugrasz. Hátha találsz valami pontot, ami jó. De azért az ugrálás eléggé kifáraszthat, és az a harcban nem hiszem, hogy jó dolog, hogy lihegve viszed be már az első támadásodat is.- magyaráztam hosszan. Ó te jó ég, micsoda dumagép lett belőlem, amíg aludtam ;;;
Én is beálltam egy alapállásba, ahol a katanát, melyet a falról vettem le, a fejem fölé tartom, a fegyver pedig felizzik, majd előrelépve lecsapok vele egy hatalmasat.
-Kár, hogy a fegyvereket nem lehet kivinni a dojo-ból, úgy szeretnék egy katanát...- motyogtam magamnak.

-Ha gondolod, megpróbálhatunk egy ilyen kis csatát egymás között, természetesen nem élet-halál harcra gondolok, hanem mondjuk első csapásra, vagy ilyesmire...vagy nem tudom, hogy működik a dojo, lehet, hogy itt gyakorolhatunk anélkül, hogy sérülne az ember...mit szólsz?- érdeklődtem.

by **Barairo Pinku** Szer. Júl. 24 2019, 15:02

Pinku Elgondolkozik egy kicsit majd ránéz Jayre
- Hát. Őszintén nem emlékszem. Minden elsötétült. Majd felébredtem. Annak örülök hogy nem haltam meg. Szóval. Az alap beállás mindenkinek más? De ez hogy is működik? Beállok egy alap beállásba amit érzek, és akkor a kardomnak világítania kellene? Akkor várj egy picsit megpróbálok valamit. A manók ellen egyszer ezt használtam és működött. Azt hiszem. - Na akkor a lányka fogta magát és szépen felvett egy mély guggolós állást,az egyik lába jobban előle van. A két karja maga mellet van, az egyikben a kard, aminek hegye előre fele mutat. A keze amiben a tartja a kardot, a tenyere kifelé mutat. Nehéz körbe írni egy ilyen alap beállást. A beállás sikeres volt, a penge maga elkezdett izzani, minek köszönhetően pinkunak sikerül végrehajtani egy vágást, amit alulról indított, vertikális irányba. Ennek a lány nagyon megörül, és mosolyogva, ugrálva tapsikol Jay előtt.
- Megcsináltam megcsináltam. Tudod. Én régen nagyon szerettem ezeket a harcolós kínai és japán filmeket. És abban nagyon megtetszett egy harcstílus és azt próbáltam tanulni, úgy mint a balettot is. Autodidakta módon internetes anyagokból. Elég jól ment szerintem ahoz képest. Szóval azt mondod hogy csináljunk egy Tréning meccset? Azt hogy kell? Érdekelne a dolog de még sose csináltam ilyesmit előtte. Tudod ugye nem rég kelltem és... Megint sokat beszélek ugye? Ha zavarj szólj csak nyugodtan és igyekszem vissza fogni magam. Bár a főnökömet nem zavarta eddig aminek nagyon örülök. Mond csak te milyen filmeket szerettél amíg kint voltál? Van kedvenced? Jajj megint elkalandoztam elnézést kérek. - A lányka lelkesedésétől kifakadva, mosolyogva hadarta végig a mondandóját a majd a végén, egy kuncogással tett pontot a beszélgetés végére.

by Ajánlott tartalom