[Játékos küldetés] Leverru

//Huh  //

Igazából engem nem is igazán izgat, hogy merre terelnek, de akkor legyen meg a Mesélők öröme, és arra megyek, amerre a szörnyek. Hisz ki is mondta annyira pontosan, hogy elkerülöm őket? :3 Én, ha kell, át is lépdenél rajtuk vagy alattuk, amíg nem biztos, hogy bántanak-e vagy sem, de ezúttal jobbnak gondolom, ha maradok a biztonságosabb megoldásnál. Hiába a magabiztosság, ez most így alakult. Bizony így észreveszem csakhamar, hogy nem a templom irányába tudok haladni, és kicsit olyan is az egész, mint a játékban, csak leszakadt utak helyett most furcsa lényekkel operálva. Talán van valamerre egy ajtó, egy ház, amin átjutva kikerülhetek a másik oldalra és elérhetem a célom.
Ennek tervezéséig már nem jutok el, kilyukadok a téren, körbevéve a lényekkel. Álomkelő fújtatva, füleit hátracsapva és bundáját felborzolva hátrál a lábamig, Dust viszont nem látszik sokkal idegesebbnek az eddiginél. Mondjuk ő mindig is a nyugalom megtestesítője volt, míg én kezdek lassan szívdobogást érezni a mellkasomban.
-Oké, na most kéne egy megoldásféle. –dünnyögöm magamban és körbenézek. Csak két lény közeledik hozzám lassan. Amikre felfigyelek lehetőségek: várni és meghallgatni, mit akarnak, már ha beszélnek. Várni, hogy mit akarnak tenni, felkészülve arra, hogy félreugorjak a csapás elől. Vagy egész egyszerűen megpróbálni elfutni, esetleg átfutni egyikük lába között. Melyik lenne a legoptimálisabb?
Persze azzal nem számoltam, hogy lefagyok. És most ez történt. Tehát várok, és készülök arra, hogy félreugorjak a csapás elől, ha kell. Igaz, bízok abban is, hogy páncél- és életpontjaim kibírják a gyűrődést, ezen kívül van burkom is, ami bár elvileg bosstermekre van specializálva, általában ilyen küldetéseken is szokott működni.

/Gomme^^" ezentúl megpróbálok időben írni/
aztán jöttek a szörnyek a téren. Ebből nem is csak egy van? Ezeknek nagyon magas intelligenciájuk lehet, ha képesek voltak erre. Akkor talán beszélni is lehet velük?
Előszőr megpróbálkozok a béke egyetemes jelével: Kinyújtom magam elé a kezem és a mutató és középső ujjam segítségével egy V mutatok a lényeknek.
-Én békével és kalandvággyal jöttem erre a helyre, na és ti? Mit kerestek itt, ahol a madár se jár? Főleg nem ilyen későn.
Ha ez nem válik be, akkor nem tudom mit kéne csinálnom. Miután megtámadtak nem hiszem hogy ez lesz a helyes hozzáállás.

Ki kéne találni valamit, vagy az egésznek rossz vége lesz.
Gondolkozz, gondolkozz... áhh, semmi értelmes. Akkor maradtak az értelmetlen megoldások.
jobb ötletem nem lévén a legegyszerübbet és a legeszetlenebbet  választom. Elkezdek olyan hangosan nevetni, amennyire a tüdőm és a torkom engedi. Hátha ezzel meg tudom zavarni az ellenfeleimet. Ha ez nem válik be? Akkor marad a szivás. Esetleg még harcolhatnék, de nem látom értelmét, ha a sarok mögül akármelyik pillanatban jöhet az utánpótlásuk. A futás meg teljesen értelmetlennek tünik ebben a helyzetben.
Már teljesen lehetetlennek éreztem a helyzetet, mikor feltünik néhány állatka.
-Nézzétek, bárányok. Nem lenne egyszerübb azokra vadásznotok?
Remélem ez vonja legalább egy kicsit a figyelmüket az én irányombol, és el tudok slisszolni, mig nem velem foglalkoznak.

A kandalló újra égett, megvilágította Nio arcát, amiről szenvedés és fájdalom tükröződött. Furcsa a perspektíva, de elszomorító a tény, hogy szomorú. Hiába hajoltam felé, hiába szerettem volna átölelni és megvigasztalni, csak egyet értem el ezzel. Álltam, már nem kuporodtam. A fény, minden eltűnt. Helyette nappali fény töltötte be a környéket, egy dudáló, nyüzsgő, beszélő, ordítozó, hullámzó kupac vett körbe. Maga bástyáival álltak szürke tornyokként az épületek, amit még azoknál is szürkébb utak kötöttek össze, szürke eleven rongybabákkal. Emberek jöttek mentek, nem törődve azzal, ha belém ütköznek, vagy netalán rám taposnak. Tették a dolgukat, mint a hangyák. De a szürke között volt egy eleven színes folt, akit bármikor megtalálok az egyhangú tömegben. Ő itt állt előttem, alig karnyújtásnyira. Egy lépést tettem felé, majd egy újabbat. Ismételve, furakodva az áramlaton, de nem kerültem közelebb. Kezdett feleszmélni, némi pánik, hogy bármily erőfeszítést teszek, sosem fogom elérni, mindig odább sodródik, ahogy a délibáb. Ám a tömegben is voltak színek, segítettem ahol tudtam, hisz csak akkor kerülhetek előrébb, ha nem másokon taposok át, van egy jobb út, amit jobbnak tartok az pedig a segítség nyújtás. A kisfiút átkísértem és óvtam, a koldusnak üres zsebem mutatva, egy vállveregetéssel tovább engedtem, hogy lesznek még jobb napjai. Az öreg nénit felsegítettem, a támadómtól elfogadtam, minden szitokszót és hagytam, hogy átkutasson, nem találhatott semmit, hisz én sem vagyok több, mint más, zsebben nem. Egy valakit tartottam szem előtt, ahogy a sodrással szemben haladtam tovább.. Őt, akit szeretek. Kezemmel nyúltam felé, de az emberek továbbra is csak belém ütköztek, mintha nem látnának, és haladtak tovább. Nem vettem zokon, nem számított, én csak Őt szerettem volna elérni, hogy átölelhessem, hogy megkérdezzem, miért sír, mi bántja. Azonban ez a foszlány kép, olyan hirtelen változott át, hogy fel sem fogtam elsőnek. Becsukta szemeit és elvesztettem a fényt az életemből, de egyazon pillanatban vissza is tért. A hangok visszatértek, de ez már nem zúgás volt, hanem víz hangja. Kezemmel akaratlanul is bele csaptam, hogy ne ragadjon fel a földről. Míg Nio ott állt velem szemben épp csak feje búbja tűnt el a víz alatt. Nem szólt, csukva tartotta szemét, míg láttam, majd reflex szerűen víz alá merültem.
Most itt vagyok, a víz tetején, kezemben tartottam a lányt, hogy lélegezzen még, alig maradt idő. Még egy utolsó légkortyot eltároltam és hagytam, hogy lesüllyedjünk a víz legaljára. Az előző percek elegendőek voltak ahhoz, hogy zárva találjak mindent és kétségbe essek. De ennek már vége, beletörődhetek a halálba. Nem tudtam egyikünket sem megmenteni, sem betartani szavam. A víz fojtó tömegén keresztül néztem Niora, és utolsó lépésemmel egyet tehetek már csak. Közel vontam magamhoz, számat szájára tapasztottam és a maradék levegőmet átfújtam. Döntésem végleges, örülök, hogy találkoztunk, sajnálom, hogy többre nem futotta. Lehunytam szeme és tovább figyeltem süllyedő életerőm. Átlag emberként éltem, a játék viszont boldog emberként öl meg, köszönöm.

Nincs tovább, hát vége. Elfogyott az életerőm, Nio is mozdulatlan, élete elfogyott. Örülök, hogy találkoztunk. Találkozzunk végre kint is.
Hideg van, egyenesen hűvös, a vizes érzettől, amit a hátam alatt érzek. Megmozdultam, engedtek az izmaim és az ujjaim. Nyöszörgő hangot kiadva felültem és igyekeztem befogatni a sötétet. Nem fájt semmim, ami azért zavart. Megtapogattam a lábam mellett a földet, ahol fűszálak akadtak ujjaim közé. Belemarkoltam, hogy megkapaszkodjak benne. Szemem kezdett hozzászokni a sötéthez, így tudtam végre alakokat kivenni. Egy rét, vagy tisztás, és alakok vannak itt. Feküdnek. Nio!
- Nio! - kiáltottam el magam. Mire betapasztottam a szám. Nem biztos, hogy jó ötlet. Hol vagyok? Az életerő jelzőm zöldben volt, de jelentősen megcsappant az életerőm. Nem lehet. Még mindig nincs vége. Némi füvet kitéptem, ahogy a könnyeim is kicsordultak. Hála Istennek életben van. Vártam egy kicsit, hogy tovább tisztuljon a kép, mikor is inkább bekapcsoltam a látásom. Rengetegen hevertek itt. Aludtak és feküdtek, volt aki mocorgott. Chan, Nio! Add hogy ők legyenek. Halkan szólogattam őket, remélem nem hiába. Amikor is fentről levelek táncának sziluettje töltötte be látterem. Lábamra és törzsemre kötélszerű, de mégis enyhén nedves valami tekeredett. Erős volt a szorítása, de nem lehetetlen kitörni belőle. Az egyik ilyen lény felé néztem, ami szintén rátekeredett valakire. Felismertem a borzalmakat. A hallucinogén hatású.. a neve ott világított vörösen vészjóslóan indikátora felett. "Az Ördög Ujja". Eszembe jutott, ahogy Judy elbánt korábban azzal a teremtménnyel. - Elkell égetni őket, hall engem valaki?! - kiáltottam hangosan - El kell égetni őket! - küzdöttem, de nem eresztettek egyhamar. Mire egy indát lefejtettem magamról két másik nőtt a helyére. - Chan, ha hallasz égesd el őket! - bízva benne, hogy ő is a fekvők között van. Mert ha így van, Nionak is itt kell lennie.

Még sokáig néztem, ahogy a lány eltávolodik a sárkány hátán, ahogy pár sötét alak szállt fel a hajóra, és ahogy némely gargoyle megmozdul, hogy kicsit odébb lépjen, esetleg nyújtózkodjon egyet. Szívbe markoló, fájdalmas és fenyegető visítást hallok, ahogy egy elhagyatott kocsi tetejére ugrik valami fekete. Alakra egy hatalmas macskára, főleg párducra emlékeztet, de bunda helyett valami fényes, csillogó és nyálkás borítja a testét, lecsepegve a földre is. Magam sem tudom, miért villan az a szó az eszembe, hogy "árnypárduc".
Mint ahogy azt sem sejtem, honnan tudhatom a macskalány nevét.
Chan...
Lehunyom a szemem, hogy ne is lássam a csík fogyását. Itt akarok maradni. Akrinában.
Chaan...
Megtennél nekem egy szívességet?
Térj magadhoz
Game over vagy bármi ilyesmi helyett, csak a hideg veszi át a terepet. Valahogy végül a menetszél, a repülés érzete is eltűnik, de olyan nyomtalanul, hogy először észre se vettem. Kinyitottam a szemem, megnézve magamnak a fölém magasodó, furcsa árnyékot, amiből lassan kibontakozott Álomkelő aggodalmas macskaképe.
~Na végre, te lustaság! Iparkodni kéne...~
-Mmm.... mmié....? -próbálok feltápászkodni, de valami nem igazán hagyja. Azok, amiket először szentjánosbogaraknak néztem, csak később mutatják meg magukat nekem, miszerint nem azok. Ördög Ujja, hallottam már róluk, talán pont Ellentől vagy Shukakutól.
El kell égetni őket.
Tágra nyílnak a szemeim, mikor meghallom a kétségbeesett hangot. Ez Yuichi, és rá kisvártatva még a nevem is meghallom. Igen, egy pillanatra dobban is a szívem, hogy hoppá, most talán végre hasznos lehetek valamiben *.*
-Jól van! -próbálok visszaszólni, bár az én hangom még jóval erőtlenebb. Nem is próbálok felkelni a helyemről, Álom eltűnik a szemem elől, ő ugyanis karmaival próbálja elkapni a mocskokat, amennyit csak ér, főleg Yuiról. Én pedig mereven nézem őket.
Égjetek.
Kis tüzeket akarok látni, ahogy elhamvadtok :]

//Álom támadja őket, én pedig Pirokinézissel igyekszem rendet tenni. :3 //