[Küldetés] Fogócska

Pulzálva remegett előttem a kapu síkja.
Senki sem mondta, hogy biztonságos, és hogy át kell mennem rajta, elvégre egy sima ajtó biztonságosabb.
Igen - nevettem magaban - a valóságban szinte biztos nem kockáztattam volna.
Ez azonban egy játék, a SAO, akármennyire is igyekszik valóságosnak tünni. Mi bajom történhetne hát? Más játékokban is kérdés nélkül léptem át minden ilyen átjárón.
Előrenyújtottam a karom, s hagytam, hogy a kapu plazmás anyaga körbenyalja, magábarántsa, falja. Lassú lépésekkel léptem egyre közelebb, majd amikor már az orrom elött örvénylett, lehunyt szemmel tettem meg az utolsó lépést.
Hirtelen talajvesztés érzése, mint a szabadesés a meredek csúszdában, nincs lent és fent, csak előre, a gyomrom forogni kezd, kiver a veríték, ahogy nem találom a megnyugtató szilárdat a lábam alatt. Az időérzékem is elveszni látszott: hogy percek vagy pillanatok csupán, nem tudom megmondani.
Aztán a lábam talajt tapodott. Megrogyó térdekkel okádott ki magából a kapu. Nem tudtam tartani magam, térdrerogytam, a tenyeremmel tompítottam, a fülem zúgott, hányinger öntött el, remegett mindenem.
A változkozó-hideg meleg érzés csak lassan hagyott alább alá, ahogy igyekeztem a légzésem kontrolálni, a szívverésem lecsendesíteni. Lassan visszanyertem az irányítást a testem felett. A hátamra fordultam, úgy néztem körbe. Semmi. Nincs veszély.
Percekkel késöbb talpra tornáztam magam, s neki indultam szétnézni. Találtam új ajtót, nem is egyet és egy másik térkaput. Nem, semmi kedvem nem volt egyelőre hozzá, újra átélni azt a rémületet.
Az egyik ajtó a kezdetekről papolt, a másik rózsaszín izé volt, de a szövege tetszett. Írtam egy fecnit:

Danee írta:Benézek ide.

Aztán benyitottam a rózsaszín ajtaján.
Hogy miért? Szerelem. Jól hangzik, még ha tévútra is vezet. A képzelgés pedig mindig is én voltam, egész életemben a képzeleteim között éltem, az ábrándozás volt a mindenem.

Ahogy átléptem az ajtón Danee mellett találtam magam egy igencsak furcsa területen. Lenéztem a padlóra, és kissé sok időmbe telt, mire újra fel tudtam nézni, ugyanis mintha zuhantam volna lefele a semmibe. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy valójában még mindig ugyanott vagyok, hol eddig is voltam. De Danee mintha lefagyott volna, csak állt egy helyben. Úgy gondoltam, hogy mivel eddig se támadt be semmi, így előre megyek, és körbe nézek. Első körben egy lila ajtót láttam, ám a felirat valahogy nem tetszett annyira, mivel így is elég kicsi vagyok, nem igen szeretnék még kisebb lenni. A következő egy sárga ajtó volt, egy számomra ismeretlen ábrával, ami szintén nem volt túl bizalomkeltő.
Ahogy tovább haladtam, egy hosszú folyosót láttam, a végén egy barna ajtóval. A rajta lévő szöveg megmosolyogtatott. " A természet hív."  Ezt szoktuk páran mondani, amikor neten dumáltunk, és bármelyikünk elment mosdóba. Ám itt nincs szükség arra, hogy mosdóba menjünk. Bár teljesen más jelentése is lehet a mondatnak. Minden esetre folytattam a körülnézést, és egy érdekes színű ajtóra bukkantam. mintha valakire rájött volna a cifra és az ajtóra végezte volna el. Ezen sem tetszett a felirat. "Lépj be és megtudod." Még mit nem. Az kizárt. Ezután már csak egy  teleportkapura bukkantam, ami határozottan taszított. Ez most túl más volt, mint amiket eddig láttunk. És a hideg rázott tőle. Nagyon durván nem tetszett, és úgy döntöttem, vissza is megyek oda, ahonnan elindultam. Ám hiába próbáltam szóba elegyedni Danee-val, ő nem válaszolt, így egy üzenetet hagytam neki.

"Keresd a  sárga ajtót a furcsa jellel. Oda mentem be.

Üdv: Hime"

Azzal tovább is indultam, és harcra készen állva nyitottam ki a sárga ajtót, és mindenre elszántan léptem be rajt.


/Sárga ajtón mentem be a furcsa jellel./

Hogy is volt ez?
- Gyermeki képzelgés csupán, tovatűnő szerelem - motyogtam mantraként magamban, ahogy nyílt az ajtó, s beléptem.
Furcsa mód Hime valahogy beért, pedig nem vettem észre, hogy együtt értünk volna az ajtóhoz, talán ennyire profin lopakodik, vagy az is lehet, hogy a hely sajátsága?
Mindenesetre értetlenül néztem szét a helyiségben, mert hogy szerelemre, meg gyermeki képzelgésre utaló dolgoknak a nyomát se véltem felfedezni, azonban a terem szegényessége, ami semmiben sem volt több vagy kevesebb, mint amit a folyosók tudhattak magukénak, nem sokáig tudták lekötni a figyelmem.

Jobban mondva inkább semmeddig. Alig telt el egy két pillanat, mire az egyetlen mozogni látszó színekben káprázó padlóra esett a pillantásam
- Ne nézz le - olvastam fel hangosan szótagolva a hirtelen feltűnő feliratot
- Miért? - böktem ki egyszerűen az örökké kíváncsikodó, mindennek ellenkező énemnek helyt adva, s ha már Hime is ott volt hát rá pillantottam egy tűnő mozzanatnyi időre, hogy lám ő mit tesz, hogy dönt, de csak állt ott és...
... és akkor megelevenedett a padló, ahogy a szemem sarkából láttam, és hiába a figyelmeztetés, a szemeimet rögtön odavonzotta, ahogy a padló hírtelen színes veremmé nyílt meg.
Legalábbis elsőre ezt fogták fel az érzékeim és az ijedség áramütésként szaladt végig rajtam, a térdeim akaratlanul is megrogytak, én pedig kétségbeesetten kaptam kapaszkodó után.

A kezdeti ijedség aztán elmúlt, és rá kellett jönnöm, hogy nincs tényleges veszély, nem zuhanok be sehova. Csak egy érzéki csalódás, egy csíny áldozata lettem.
Ez azonban nem sokat változtatott azon, hogy rosszul, és leginkább veszélyben éreztem magam, szó szerint kényszeríteni kellett magamat, hogy ne nézzek lefelé, így aztán tenkintetetmet jobbára a plafon irányába fordítottam amíg át nem botorkáltam a kérdéses padló-részleten
- Ez durva volt - a falnak támaszkodva fújtam ki magam, míg a rosszul lét és a remegés el nem múlt
Közben Himét szem elől tévesztettem, valószinüleg előre ment, s talán nem is tűnt fel neki, hogy lemaradtam mögötte. Szörnyek ezen a folyosón se fogadtak. Lassan be kell látnom, hogy ez nem az a hely, viszont, ahogy ajtótól ajtóig sétáltam a feliratok szövegei közt szemezgetve, azon kezdtem tűnődni, hogy mi végre is vagyunk mi ebben az ajtókkal és térkapukkal teli útvesztőben, s mi célja volt az alkotónak az egésszel? Azt se értettem, hogy a szerelemnek miköze egy feneketlen kút szerű dologhoz, s hogy ezek után mennyire bízhatok majd meg az ajtóknál olvasható utalások igazságtartalmában.

Aztán végül ráakadtam a sárga ajtóra és Hime hátrahagyott üzenetére. Beléptem hát a sárga ajtón én is, s közben új kérdés vetődött fel bennem, s hangot is adta kételyemnek, amint Himét megpillanthattam:
- Annyi ajtó van, biztos, hogy az a lényeg, hogy együtt maradva járjuk be ezt a fura labirintust? Mármint... úgy értem, biztos volt valami célja a megalkotójának vele, de eddig még nem jöttem rá mire jó ez az egész! Neked van ötleted? Egyáltalán együtt mozogjuk szerinted?

//sárga ajtón át

Ahogy átléptem a sárga ajtón eléggé meglepődtem. Ez a terület eléggé szokatlan volt, jóval másabb, mint amerre eddig jártunk. Itt szinte minden sárga volt. Sárgák voltak a falak, a padló és a mennyezet is. Eléggé furcsa egy hely volt, szinte a hideg rázott és libabőrös lettem. Ám a meglepetés csak ezután ért. Ahogy pár lépést előrébb mentem, abban a pillanatban kis lila kockák voltak ott mellettem, és amerre léptem, ők is követtek. Kissé idegesítő volt az, ahogy ott ugráltak körülöttem, és egy pillanatra bevillant egy régi anime képe, amikor egy kislány szellemországba kerül valahogy, azt hiszem Chihiro, és ott egy rakás kis koromlény kezd körülötte ugrálni.
Pár perccel később Danee is befutott. Miután végighallgattam a gondolatmenetét, elgondolkodtam. Lehet, hogy valamilyen szinten igaza van, én mégis biztosabbnak érzem, ha együtt maradunk, hisz így, ha a valamelyikünk bajba kerülne, akkor segíteni tud neki a másik.
- Lehet, hogy van valami abban, amit mondasz, de tegyük fel, hogy külön utakon megyünk, és egyikünk bajba kerül. Az koránt sem biztos, hogy a máik el tudna jutni oda, ahol az illető bajba került, illetve az sem biztos, hogyha oda is érne, akkor időben odaérne. Lehet, hogy már csak azt látná, hogy pixeleződik szét a másik, vagy még azt sem.- Mondtam a fiúnak.
- Ezzel nem azt akarom mondani, hogy félnék egyedül menni.- Néztem rá magabiztosan Danee-ra.- Bár itt az a hülye, aki nem érez egy szemernyi félelmet sem. Hisz itt elég egy meggondolatlan lépés, egy rossz mozdulat, egy elhamarkodott döntés, és az életünknek vége.
Mikor ezt elmondtam, egy kicsit alaposabban is körbe néztem a teremben, és megakadt a szemem két ajtón. Az egyik egy sárgás-zöldes ajtó volt, amiről a libafos jutott eszembe, a másik pedig egy rózsaszínes lilás ajtó volt, talán magenta színű.
Az elsőnél egy másik világba juthattunk, hirdette a felirat, a másiknál pedig a párbaj szócska látszódott és egy felkiáltó jel. Ám nekem erős kétségeim akadtak azzal kapcsolatban, hogy a párbaj során kivel is kéne párbajozni. Bár a másik világ sem vonzott annyira. Mégis a megérzéseim inkább arra fele vezettek.
- Én a libafos színű ajtón megyek be. Danee te dönts belátásod szerint, de fontold meg azt is, amit én mondtam.- Szóltam oda a fiúnak, majd nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót, és beléptem rajta.


/A libafos színű ajtón mentem be, amin a felirat: "Egy másik világ" /

Egy biztos: Sárga volt. Mármint a szoba úgy mindenestül: falak, padló, még a plafon is. Néztem én is körbe, ahogy sorstársnőm, Hime.
Azt gondoltam, hogy itt sem lesz ránk leselkedő szörny, ahogy eddig sem akadtam össze eggyel sem eddig az útvesztő folyosóin.
De ezúttal tévedtem: gyorsan mozgó, guruló és ugrálva közelítő lila kockák csaptak le ránk, egész csoportnyi!
Sietve vontam ki a kardomat, hogy megvédhessem magam a bestiákkal szemben, bármennyire is egyszerűnek látszanak. Itt a SAO-ban semmi sem igazán az, mint aminek látszik. Amilyen ártalmatlannak tűnhetnek, olyan csalafinta mód furfangos és veszélyes jószágok lehetnek valójában.
Minthogy a lilaságok nem átállottak megijedni kardom suhogatására, már azt terveztem, hogy leszámolok velük, amikor Himére pillantva egy másodpercre, meghökkenve tapasztaltam, hogy ő bizony semmit sem tesz a védelme érdekében, s a kockák sem sebezték meg.
- Heh? - engedtem le a kardomat - Te nem is tartasz tőlük?
Ezek szerint mégsem veszélyesek. A kard visszacsuszant a tokjába, én pedig lassan fogyó türelemmel igyekeztem nem figyelni az utamban nyüzsgő-mozgó legokiállításra.
- Igazad van, meg aztán nem szeretnék egyedül elveszni, mint Lancer. Nem tudom, ő hol a fenében szakadt le tőlünk, de remélem külön-külön is kijutunk innen. De ha már így sikerült eddig együtt maradnunk, akkor nem kóborlok el másfelé egyelőre!
Találtunk két ajtót is, a párbaj ugyan izgalmasnak hangzott, de különösebb értelmét jelenleg a célunk elérésében, a kijutáshoz, nem éreztem én sem.
- Jól van menj csak előre, mindjárt jövök én is!
Mert eszembe jutott, most, hogy Lancer eltűnését szóba hoztam, hogy a többiekkel, akik a zöld gombra nyomtak vajon mi történhetett.
Nem igazán emlékeztem, hogy kik voltak még ott, csak az a lány ragadt meg az emlékezetemben, akit kissé letámadva üdvözöltem.
- Miu! - idéztem fel hangosan a nevét, majd rögvest baráti felkérést küldtem neki, s akkor már ugyanazzal a lendülettel, rövid üzenetet is lekörmöltem neki

Danee írta:Szia Miu! Danee vagyok a kék gombos csapatból. Azt hiszem a gomb választás lehet az oka, hogy nem találkoztunk össze a zuhanás óta. Mi a helyzet veletek? Jól vagytok mind? Mi leszakadtunk Lancertől, attól a kék hajó sráctól, és most csak Himével ketten próbáljuk megtalálni a kivezető utat, eddig sikertelenül

Elküldtem az üzenetet Miunak, aztán követtem Himét a libafos színű ajtón át.