[Küldetés] Fogócska

Ha már kiképzőtiszteztem magamat, ki is élvezhetném a felsőbb szintek látványát és mobjait. Pontjaim elvileg elegek ahhoz, hogy felvegyem a harcot az itt lévő szörnyekkel. Ideje szétnéznem, pár napja már róvom a szinteket. Most értem fel a kilencedikre, de eddig az itt lévő mező az egyik legszebb hely, amit láttam. Egy ideje szörnyekkel sem találkoztam itt, nem zavarják meg a festői táj szépségét. A baj csak az, hogy ez így uncsi. Tudom értékelni a szépséget, de hiányzik a kaland...vagy legalább valakinek a társasága. Szerencsére nem kell sokat sétálnom, fel is tűnik két alak a távolban. Odamegyek hozzájuk, köszönök is illendően.

- Sziasztok! –az egyik profinak néz ki, egyenruha, egyenes hát, céhlogó. A másik egy lány, piros indikátorral. Legyek óvatos? Ugyan már...- Kit tisztelhetek bennetek?

A köpenyes tag nem köszön, helyette már fel is ugrik a küldetést hirdető ablakocska. Neve Gyakorló terem, ezen kívül felsorolja az infókat. Olyannak hangzik mintha egy teszt lenne. Azt írja aki elfogajda erősebb lesz...nem az, aki meg is csinálja. A küldetés befejezése után természetes a jutalom, de pusztán az elfogadástól? Érdekes...mindenesetre meggondolom...hopp. Itt nincs elutasítás. Van egy kék és egy zöld gomb, de mindkettő azt jelenti, hogy elfogadom. Gondolom nem a lány adta a küldetést, főleg azokután, hogy a tag el is magyarázza, az egyik nagyhírű céh tréningjét csinálhatjuk...akarommondani kell végigcsinálnunk. Jó szórakozást kíván, majd elteleportál. Ez aztán az aggresszív agitálás valami mellett. Egy életem egy halálom...csakazértis a kéket nyomom meg, és úgy fogadom el a küldetést, tréninget, meg minden ilyesmit. Kettesben maradtam a lánnyal..lehet elő kellene készíteni a meneküléshez használt kristályomat? Inkább kérdezek.

-Nálad is csak elfogadni lehet, ugye?

Végtelen búzamezők...
- Pfff, bullshit... - végignéztem a fölöttébb izgalmas tájon, ahol egyfolytában olyan mintha éppen naplemente lenne...
- Aztán egyszer csak az összes csoki kiömlött a búzamezőre és BUMM! Így lett a chocapic - kiáltottam a pusztába, mert épp ez a képtelen hülyeség jutott az eszembe és persze nem voltam rest mindezt idétlen levegőbe kalimpálással mégjobban érzékeltetni
- Ja, nem... - tettem hozzá morózusan és tova sétáltam.
Tenyeremet lágyan cirógatták a pixel búzakalászok akár csak Russel Croweét mikor a germán munka után hazaért egy haláli jó partira a Hispaniába...
- Szóval remélem nincsenek errefelé kicsi búzák... - pislogtam laposan a tájra, mint aki támadástól tart.
De helyettük egy hórihorgas, cloroxal mosott vértezetű fickót pillantottam meg. Mivel jobb dolgom nem volt, és kivált kép szerettem volna szociális énemet egy kis kötözködéssel táplálni, ezért hát nem voltam rest megközelíteni a célpontot... azaz, mindaddig, amíg az örökké aktív loliméter egy különös csillag-együttállást kiszúrva éktelen csörömpölve és vörösen villódzva, be nem jelzett.
Két másik emberszabású lényt is regisztráltam az optikai szenzoraimnak hála, az egyikükről hamar lehozta a képelemzőm, hogy egyezést talált az adatbázisban, az alany nem más, mint a céhtársam Lancer. Azonban mindez ebben a szent minutumban érdektelen volt.
A loliméter csakis a harmadik példány miatt jelezhetett be, s ahogy hunyorogva rázummoltam a háromdimenziós kivetülésre...

Tényleg van olyan hogy szivárványt nyáladzol és kis rózsaszín dobogó szívekké alakulnak a szemeid? Mert valami ilyesmi történhetett...
- Az a loli az enyém! - kiáltottam, s hű fegyveremet előrántva egyetlen jól irányzott mozdulattal úgy elhajítottam a kardom, hogy pörögve-forogva végül a kis növésű nőnemű egyed mellett csapódott csak a földbe, de pont ott és pont úgy, pengével lefelé
Galoppozva tértem meg a háromfős társasághoz, és egy ugrással vetettem rá magam a lolira. *vetődik*
Majd vigyorgó fejjel üdvözöltem céhtársamat, miközben minden erőmmel a zsákmányállat lefogásával voltam elfoglalva
- Yo, Lancer-san!
Közben jött valami üzenet is, fél kézzel nyitottam meg, épp csak beleolvastam a nagy viaskodás közepette, majd valami felugró kveszt elfogadó ablakra nyomtam zsigerből igent. A két igen közül.
- Mi? És ha én nem akarom? Najó... legyen a ződ! Vagyis a kék. Igen, a kék, az jobb - rányomtam a kékre. (A loli kezét is)
- Kawaii!!! - intéztem első kommunikációs kísérletemet a fogvatartott személyhez
- Szia! Danee vagyok, van egy pepsid?

Páron összegyűltünk még, amikor hirtelen felugrott az üzenet, hogy életben kell maradnunk. Meg valamire térkapuról is írt, de ekkor elkezdek eltűnni a földalá ._. Izé...megnyílt alattam a föld, és oda esek. Utolsó pillanatban látom, hogy a többiek is, nem csak én, mindenki saját verembe. Zuhanok. Sokáig. Nem hiszem hogy értelme lenne kiabálni nem is teszem, csak szégyen lenne. Ekkor újabb lyuk nyílik és szerencsémnek hála, féltérdre ereszkedve érek talajt, mint az igazi hősök. Körbeznék, tükörrel körbevett szoba, pontosabban az a fala. Egy ajtó is van. Meg egy Danee. Mást nem látok, de a szoba közepén helyet foglaló labirintustól et nem is csodálom.

-Yo! Úgylátszik együtt kell kijutnunk innen...vagy épp beljebb.–intek fejemmel a labirintus felé. Nekidőlök a tükörnek és tovább beszélek. – Az ajtót is megnézhetjük majd...csak nehogy csapda legyen. Én nem nagyon mozognák ameddig meg nem gondoljuk mit tegyünk. Az azonban érdekel mi van a labirintusban. Lehet kincs? –csillan fel szemem és majdnem berohanok, meggondolatlanul. Szerencsére csak majdnem. Valamiért úgy érzem óvatosnak kell itt lennem, nem tudom megindokolni döntésem. ._. Máskor nem is vagyok ilyen...most meg késztetést érzek rá. Lehet a hely van ilyen hatással rám? Kitudja. Legyőzöm. – Szerintem derítsük fel a szobát. Enyém a labirintus, ha nagy baj van, majd kiáltok. Vagy velem tartassz? –kérdezem tőle és elindulok egyenesen a bejárathoz.

Belépek, semmi extra. Találkoztam már nehezebb labirintussal is, ez nem fog kifogni rajtam, öt perc alatt megtalálom a közepét, ha semmi nem jön közbe. Két szék, és koktélok. Megy a hajam színéhez. Szólok Daneenak ha nem jött utánam, hátha neki is kedve van koktélozni.

-Danee! –kiáltok ki- ha szeretnél koccintani várlak középen. –[b]jelentem ki és leülök az egyik székre.

Nem. Nem sikerül. Hiába nyomogatom az ujjával a kéket többször is egymás után. Sikertelen. Nem történik semmi se
- Naaaaaaandatte?! - fakadtam ki a hülye rendszer miatt - Csak nem választottál már? - hasított belém a felismerés, s futott végig rajtam a félelem jege, saroktól nyakig recsegve beborítva, s arcom vált hófehérré mint kiadós róka előtt a kisgimnazistáknak
- Igenis - ugrottam le a loliról, s vágtam magam haptákba, a nap fényesen csillant a hibátlan pengén, ahogy a kardom fémesen csúszott vissza hüvelyébe. Fessen feszítettem példátlanul pedáns, frissen vasalt egyenruhámban, miközben a szél vadul, de hiábavalóan csapkodta azt, s megdicsőülten álltam a lemenő nap sugaraiban megkoronázva
- Moshi wake arimasen deshita, Miu ojousama! - hajoltam meg egészen mélyen, formálisan a kishölgy előtt, a bocsánatát kérve

Aztán rajtam kívül állok okokból megnyílt a föld. Mivel nem estem rögtön kihegyezett karókra, s a pokol fortyogó bugyrainak lángjai sem csaptak fel odalentről, ezért teljesen megnyugodtam.
Olyannyira, hogy a lassú pörgés-forgás közben előkerült egy míves kínai teás kancsó, csésze és csészealj is, s forgás közben, de még fejjel lefelé is, óvatosan töltöttem magamnak, majd a rám leselkedő veszélyekkel mit sem törődve komótosan felhörpintettem a kötelező délutáni teámat. Mindeközben a teáskészlet ott zuhant körülöttem egyre lejjebb és lejjebb

Az érkezés kicsit váratlanra sikeredett, én puffanva, a többi csörömpölve ért földet. De nem hagytam el a lélekjelenlétem, urasan poroltam le magam, s egy nyújtózkodással adtam a világ tudtára, hogy nekem ugyan semmi bajom!

Lancer-san hangja ütötte meg a fülemet, s a tenyeremet a homlokom elé fogva kémleltem szét ide-oda kapva a fejem gyors egymásutánban
- Hooo! - mutattam a bátor céhtársra, amint kiszúrtam az ismeretlen hely lim-lomjai közt, s miközben hozzám intézte szavait, én erőteljes lépésekkel kurtítottam meg a távolságot köztünk
Megragadtam az alkarját s jó férfiasan meg is ráztam
- Jó téged itt látni Lancer-san! - üdvözöltem újfent, aztán csak kapkodtam a fejem a szavait követve
- Jó meglátás Lancer-san! - vágtam rá, de az már nem volt biztos, hogy épp melyik javaslatára, végül is csak büszkén bámultam szerteszét a szoba-szerű helységben, mely kellőképpen bizarr látványt nyújtott azzal a mini-labirintussal a közepén
Miközben még az elmúlt események, a loli, az esés, Lancer-san, és az új hely okozta információtúlcsorduláson próbáltam férfiasan bamba büszkeségemben úrrá lenni, a fejemen kívül valamivel gyorsabban telt az idő, s már azon kaptam magam, hogy Lancer az útvesztő közepe felől invitál. Ivászatra!
Nem kellett több unszolás, pillanatok alatt átverekedtem magam az átkos sövény-rengetegen, s már koccant is a pohár, gurult is lefelé a pohár tartalma, akármi is legyen az.
- Amúgy, - jött a felismerés - ez nem valami zsugorító ital volt az Alice Csodaországban meséjéből?

Finom alkoholos, édeskés íze szétterjedt a számban, enyhet adóan gördült végig torkomon minden egyes cseppje, persze arról szó sem volt, hogy eme luxus nyúlüreg labirintusunkban hamar bajunk feledve hevenyészett italozásunk laza nyugalmát egy visszhangot vérő női sikoly és a plafonon megnyíló féregjárat pulzáló plazmásan kék száján áteső humanoid létforma bezuhanása fogja megzavarni.
Érdeklődve figyeltem volna, ha eme kisszerűnek semmiképp sem degradálható közjáték hatására nem köhögöm fel az ital egy részét, szájon, orron át, s a fent említett események éppen Lancer háta mögött történtek volna, akkor bizony őt sikerülhetett volna beteríteni meglepődésem melléktermékével. De mázlija lehetett a srácnak, mert oldalt kellett fordulnom, hogy lássam ki a következő aki átesett a nyúl üregén.
Egy takaros kis teremtés állt talpra, egy a fehérnépből. Bár annyira nem igazán sikerült fehéret találni öltözékét alaposan szemügyre véve, melyet szigorúan szabászati szempontok alapján hajtottam végre. A bokájától a feje búbjáig és vissza, igaz másodjára már több időt szenteltem a ruha szabásának mellmagasságban és csípőtájékon.
- Szia Hime - fojtottam el kitörni készülő kacajomat melyre a lány semmikép sem szolgált rá, de újra gondolva az iménti mustrálást, mellyel szinte legomboltam róla azon pirosas rétegeket, egészen parasztnak éreztem magam, s ez a felismerés váltott ki belőle némi nemű vidámságot
- Én pedig Danee vagyok, én sem emlékszem hasonlóan szerencsés találkozásra kegyeddel eleddig! - mondtam majd mint egy lufiból süvített minden pórusomon át ki a levegő, úgy hogy végül egészen picire mentem össze. Hime drága akkora lett mint egy óriás, az, hogy így már akaratlanul is ráláttam az egyetlen fehér ruhadarabra a piros fedése alatt, igazán nem róható fel nekem, hisz útba esett míg végül újra megpillanthatta az arcát. S látám, hogy Lancer barátom is hasonlóan járt vala.
- Azt hiszem, ezt benyeltem mint Alizka... csak nyulat nem látok erre felé... de volt itt egy ajtó, ha minden igaz, remélem elérjük a kilincset, vagy van rajta egy macskaajtó! - azzal elvágtattam a Hime kisasszony lábai közt, el az ajtó irányába, s igyekeztem átjutni rajta

||Bocsi a késésért.||
- Valami rémlik belőle, de már nem emlékszem ott milyen volt az ital…pár perc múlva kiderül eltaláltad e.

Koccintás után eléggé felgyorsultak az események. Szépen sorjában…Először is, az ital finom volt. Annyira finom, hogy elvette a figyelmemet arról, hogy a tárgyak egyre nagyobbak körülöttem. Közben egy nő is közzénk csatlakozott, eléggé látványos bevonulással: égből az áldás…Mégpedig ránézésre ez a hölgy áldás volt szépsége terén. Formás a lány, bár sajnos nem ismerem. Nagyok a mellei…túl nagyok…ilyen nagyok nem lehetnek…a tekintetem máshová téved….a tárgyak is túl nagyok. ._. Öklöndözést hallok az oldalamról, Danee köhögte fel az előző italt és lehet mast is. Viszont ő legalább olyan “nagy” mint én. Egyszer a Vidámpark, most pedig ez…a végén még kissebbségi komplexusom lesz.

- Neked volt igazad. –szólok Daneenak majd a hölgy felé fordulok.- Szia Hime! Én pedig Lancer, találkozásra sajnos én sem emlékszem. Ha szeretnél csatlakozni a méreteinkhez, hajts fel te is egy pohárral. A koccintásról lekéstél, de miután kijutottunk innen, pótolhatjuk, ha szeretnéd. – italra invitálás első találkozás alkalmával: pipa. Következő lépés, hogy be is tudjuk teljesíteni az ajánlatot ha elfogadja, ki kellene jutni innen. – Danee, ne siess annyira, veled tartok én is. –mondom neki és futok utána az ajtó irányába. Szerencsére gondoltak azokra akik megisszák a pohár tartalmát és fel sem érik a kilincset, raktak egy ajtót az ajtóba. – Más út nincs, szóval ideje kinyitni. –kijelentésem után kinyitom az ajtót és így rálátást nyerek a túloldalra, egy fekete-fehér négyzet mintájú folyosóra. – Stílusos, de kreatívabb megoldást is láttam már…ajánlott irodalomként megkellett volna jelölni az Alice csodaországbant…

Ajtó az ajtón, kijutottam, mögöttem Lancert hallottam futni, no meg az égből pottyant lányt, Himét
Valamiféle folyosóra jutottam, de se jobbra se balra nem láttam semmit az égadta világon. Se szörnyek, se npck, sőt, még berendezés se volt.
Biztos, ami biztos, kivontam a kardom, bár a folyosón az új méretemmel röhejesen festhettem, elég lett volna agyontaposnia az első vaddisznónak, hogy pixelpárnává változzak.
- Szétnézek! - kiáltottam magam mögé, s átlibbentem a szemközti falhoz, onnan már sprinteltem is jobbra. Hogy miért nem balra? Nem tudom, a jobb oldal szimpatikusabbnak tűnt.
Aztán véget ért a fal, bár a folyosó még üresen folytatódott pár méterig.
- Valami ajtó van itt - gondolkodtam hangosan, s sietve kémleltem át a túloldalra. Újabb folyosó, az egyik vége unalmasan üres, míg jobbra... ott derengett valami teleportkapu szerűség. Vagy féregjárat... de az scifi. Tehát akkor térkapu és kész. Közelebb futottam, majd az utolsó tíz méteren már nagy lassú léptekkel haladtam tovább felkészülve a legrosszabbra: a kapuból esetlegesen kicsapó esemény horizont plazmája láttán biztos hogy rögtön oldalt ugrok a falnak, mielött felperzselné a pixeleimet
Csak egy szám volt rajta, 3-as. Semmi egyiptomi hókuszpók, meg tárcsázókeret. Aztán szépen visszasétáltam az ajtónkhoz, s balra is felderítés követtem el.
A dolgokat színezte, hogy ezúttal volt egy kanyar is, majd mindent bántóan egyre erősebb fehér fény nyalábolt, a végén egy valamivel sötétebb folt, egy szürkés ajtó fogadott. A feliraton jót vigyorogtam, de nem mertem benyitni, helyette inkább visszasprinteltem az ajtóhoz, amin át a szobából kijöttem.
- Balra van egy szürke ajtó, van rajta egy felirat is, miszerint "szürke hétköznapok" - jeleztem mutató és középső ujjaimmal az idézőjeleket mindkét kézzel
- Jobbra meg egy térkapu, 3as számmal. Mást nem találtam. Szerintem maradjunk együtt! Választanunk kéne merre tovább, de a szürke hétköznapok nem túl csábító, ha voksolni kéne én a térkapura szavaznék, de ha az ajtót szeretnétek inkább, akkor megyek utánatok.

Majdnem térkép: