[Küldetés] Az elrabolt leány

The member 'Tatsuki Ranmaru' has done the following action : Kockadobás

'2 oldal halál/korona' :

A ruha, amibe kapaszkodtam, leszakadt a kislányról, majd a darabjai pixelekre bomlottak, de mégsem az lett belőle, amire számítottam. Volt rajta egy hasonló kinézetű ruha is, csak a színe volt más. Valamilyen vajszínhez hasonlított. Mivel a ruha nem bírt megtartani, így nem értem vele sokat, mivel ugyan úgy elestem. Földet éréskor ösztönösen összeszorítottam a szememet, majd a becsapódás pillanatában vártam a fájdalom érzetet, ami nem érkezett meg. Meglepődve pislogtam, a földön voltam, majd fölnéztem a kislányra, akin csak egy kis meglepődést láttam. Megpróbáltam minél gyorsabban felkelni, a kislány is besegített kicsit.
-Nahát, azt hittem te fogsz nekünk segíteni...- mondta a kislány, és kis, halvány fintor futott át az arcán, de hamar visszatért az a kedves, kislányos arc, amit az esetek zömében mutatott. Miután sikerült újra stabil lábakon állnom, ismét elindultunk az ajtó felé. Elé érkezve a kislány, résnyire kinyitotta azt, majd belestem. Nem láttam senkit, de egy kicsit kíváncsi lettem, emiatt beléptem az ajtón, így láthatóvá vált számomra az egész szoba. Nagy, fehér, kövekkel borított szobáról volt szó, kicsit párás, vagy gőzös volt a levegő. Megláttam a levegő nagy párájának okát, egy dézsaméretű fa kád szerűségben víz volt, kicsit gőzölgött. Belenyúltam, meleg volt. Kihúztam a kezemet, amiről csöpögni kezdett a víz. Csipp, csepp, csöpp... hallottam a vízfelületnek pattanó vízcseppek hangját, és láttam, ahogy kis hullámokat vernek a felszínen. Felemeltem a kezemet, majd próbáltam kicsit lecsöpögtetni, mikor elégnek éreztem, a ruhámba töröltem a kezemet.
-A kobold király itt szokott fürdeni... Vagyis... Itt szoktuk fürdetni...- mondta, majd egy kis hányingert jelző, grimasz látszott rajta.
-A többiek is a közelben vannak valahol...- folytatta a kis lány, majd egy kis félelem fogta el, megfogta a kezemet, majd a dézsa mögé vezetett, alig hogy ezt megtettük, ajtónyílást hallottam, majd egy nehéz lépt hangzott, ami jelezte a belépő hatalmas termetét, vagy csak nagy lábbelit viselt. Mivel a dézsánál bújtunk el, így ijesztőnek hatott az, hogy egyre közeledett a lépt, és nem tudtam mire számítsak, a kislányra néztem, nyugtalan volt, egy kicsit még reszketett is. Megpróbáltam valahogy meglátni, magam mellett pedig egy kis motoszkálást éreztem. Odafordultam, és a kislány már egészen közel volt a fülemhez.
-Ő Gargor fővezér. A Kobold Király.- suttogta, majd visszahelyezkedett. Addigra a lépt is megállt. Figyeltem. Hallottam a ruhadarabok egymáshoz súrlódásának halk, mégis kivehető hangját. Majd a vízbe mártott valamijét.
-Hmm, jó lesz...- mormolta magában. Mikor megy már végre ki?

Durcásra vettem a témát, és visszasétáltam helyemre. Az előző mellé még egy odajön, hogy segítsen a másiknak.
~ Na, mi van? Nem bírsz el egy egyszerű lánnyal egyedül? – kérdezem csak úgy a koboldtól a gondolataimban, mivel nem akartam kimondani hangosan, mert a végén még nagy probléma lett volna belőle.
Hónomnál fogva el kezdek cibálni az egyik ajtó felé. Innen jött ki az előbbi illat ezek szerint. Az odavezető úton, már csak úgy szórakozásból kezdem el piszkálni az őrt. Felemelem a lábamat, és elkezdek himbálózni, miközben a két kobold cipel. Már majdnem odaértünk, mikor újra leteszem a lábaimat a földre. Majd miután kinyitják az ajtót, kicsit összerándul a gyomrom, mikor megpillantom a nagy üstöt. A hirtelen rosszullét hamar elment, ám ekkor megpillantok egy másik lányt. Mikor végre az őrök magunkra hagytak kicsit nyújtóztam majd odamentem mellé.
- Szia! – köszönök – A nevem Kusumi Ayani! Téged is elraboltak? – teszem fel a kérdést, és ha igenleges választ kapok, akkor folytatom – Jó... mert engem nem… Két másik Játékossal jöttem, hogy megmentsünk minden elrabolt leányt! És remélhetőleg épségben. – olyan halkan beszélek, hogy csak ő hallja meg, és senki más, ha esetleg hallgatóznának, ám ha nemleges választ kapok, akkor elkezdek gyanakodni, és ha visszakérdeztem, akkor ennyit mondok – Csak kérdeztem….
Bármit is válaszol, keresek egy kést, majd nekiállok a feladatnak. Ebben a világban igen furcsa a főzés, de hát mit mondjak mást, hogy így mégiscsak egyszerűbb, mint a valóságba. Már a sokadik répát, krumplit és egyéb zöldséget aprítom egy-két mozdulattal, mikor ismét megkérdezem:
- Mi a neved? – kérdezem nyugodtan.

//szeretném megtudni, hogy NJK a lány, vagy JK, akit mesélő irányít //

- Örülök a találkozásnak Trivia. – mondom a lánynak.
Ekkor zajt hallok kintről, és rögtön ajtó felé kapom a fejemet. Egy-két pillanaton belül kinyílik az ajtó, és belöknek rajta egy koboldlányt, és egy ismerős fiút. Miután becsukják, az ajtót egy mosoly fut végig az arcomon, és Ranhoz fordulok.
- Számítottam a felbukkanásodra, de nem most és nem ilyen körülmények között. – mondom kicsit csipkelődve, majd Trivia-hoz fordulok – ő az egyik…
Ha a koboldlány elesett, akkor felsegítem, majd ismét a lányhoz fordulok.
- Nem tudod, hogy van a királynak kóstolója, vagy ilyesmije? Vagy rögtön ő eszik belőle? – ezután Ranhoz és a koboldlányhoz fordulok – Én sajnos nem tartok magamnál mérgeket, ám ha lenne valamelyiktöknél, akkor belecsempészhetnénk az ételbe. – bökök a fejemmel az edény felé.
Most esett le, hogy Ran kérdezett tőlem valamit, ám nagyon el voltam ragadtatva az adrenalintól, hogy milyen egy izgalmas kalandba kerültem. Nos, próbálok visszaemlékezni kérdésére, ami sikerült szerencsére.
- Nos öhm… hát nem ez volt eredetileg a tervem, de van „B” tervem, ha ez nem jó, akkor jön a „C” terv, ha az sem akkor „D” és így tovább. Én mindig gyorsan ki tudok találni valamit. – sértődök meg, majd folytatom az aprítás, majd miután sikerült lenyugodnom vissza sem nézve folytatom – Nos gondolom láttad, hogy a koboldkirály sem az az atlétikus típus magasság ügyileg. Éppen ezért a testi kinézete alapján szerintem nem a gyorsaságáról híres, hanem mivel te távharcos vagy, így akár észrevétlenül is eltalálhatnád. Na de amúgy én most vagy a konyhán fogok egyelőre dolgozni… vagy … a fürdető lánya leszek. – kirázott a hideg – Mindkét esetben tudnék mérget juttatni a szervezetébe, ha van persze mérged… na mit gondolsz?

A miután kivette az ujját a vízből. Kisétált a szobából, fölálltunk, ekkor az ajtón kívülről robaj hallatszott. A kis lány erre, gyorsan fölállt, és az ajtóhoz sietett. Én is föl álltam, az ajtó még épp’ nyitva volt. A lány pedig ott állt a résnél, amin én is kinéztem. A szemüveges srác együtt volt egy lánnyal, egy kobolddal. Amíg én néztem, hirtelen érintést éreztem a kezemen, majd a kislány behúzott egy másik szobába, és gyorsan becsukta az ajtót. A hirtelen rántás miatt, újabb két ballábazás eredményeképpen, megint elestem. Végigcsúsztam a földön, de gyorsan fölpattantam. Egy szőke lányka ült előttem.
-Ez a fiú értünk jött, hogy megmentsen minket!- mondta a kék hajú lányka.
-Ahh, nagyszerű, már azt hittem örökké itt leszünk...- kezdett bele a lány. -És mi a tervetek?- kérdezte, és közben összekulcsolta a kezeit, a mellecskéi alatt.
-Öhm... nekem nincs igazán tervem... Először ki kellene szabadítani a csapattársaimat, jelenleg az ők élete is veszélyben van, titeket gondolom, úgysem bártanának nagyon. Lényegében a Koboldkirály személyes segítői vagytok, nem hiszem, hogy olyan könnyen pótolhatóak lennétek.- mondtam, majd egy kicsit körül néztem a szobában. Egy mosókonyhaszerűség volt.
-Sokat segítettetek a Vezér körül, tudtok valami gyenge pontot, amivel le lehetne teríteni, vagy bármilyen módszert, ami segítene megölni?- kérdeztem, és közben a szemükbe néztem.

- Nos... ez megfelelő. - csapom össze kezeimet – Amint megitta akcióba kell lépnünk. Amint evett egy adagot mindenkinek meg kell támadnia őt. Jelenleg csak egyes sebzésem van, és ezért lenn jó, ha idejönne gyorsan Tűzrózsa. Ha felfütyülök, akkor hamarosan idejön, de azért kicsit aggódok azon, hogy felkelti az egész város figyelmét egy lángoló paci, ami erre fele fut. No, mindegy. - fordulok a lányokhoz – Gondolom nincsen nektek Hazatérő Kristályotok…. Igaz? – sejtem a választ, így Ranhez fordulok – Oda kéne, adnunk nekik a sajátjainkat nem gondolod? Ha bajban vagyunk, akkor csak szólok Tűzrózsának, aztán rajta ki tudunk menekülni, de kétlem, hogy ennyi embert elbírna. Maximum, ha mi mellette futunk, és a lányok rajta. – gondolkozok hangosan – na de itt az idő cselekedni.
Előhozom inventorimat, majd megkeresem a keresett itemet. Miután elmosolyodok, és előhozom. Egy pillanatom belül már a kezembe volt a kék kristály, amiről jól tudtam, hogy a Hazatérő Kristály az, amit fogok. Mivel nem tudtam, hogy ismerik-e a működését elmagyarázom nekik nagyjából.
- Én még nem használtam ilyet, de ha jól tudom elég, ha kimondod a szintet, és a fővárost, illetve hogy oda akarsz Teleportálni. – ránézek Ranra, hogy igazolja azt, amit mondok, vagy bővítse ki mondataimat.
Én a lánynak adom a kristályt, mert úgy sejtettem, hogy a koboldnak Ran adja majd oda.
- Sajnos nekem csak egy van. Na de készüljünk fel! Ha egyszer kinyitják, az ajtót próbáljátok nyitva hagyni, míg nem jelzek, hogy jöhettek. – igazság szerint csak Rannak szólt, de hát a lányokat sem hagyhatjuk itt – Rendben van, vagy legyen máshogy? Nos?

Továbbra is a szobában voltam. Lépteket hallottam... A vezér lépteit. Igaz távolodtak.
-Fürdető lányok hozzám!- hallottam az ordítást, ami kicsit ijesztőnek hallott. Néhány pillanat múlva az itt tartózkodó két lány az ajtóhoz sétált.
-Maradj itt, vagy osonj át a barátaidhoz a szemközti szobához.- mondták, majd az egyik kinyitotta az ajtót, kilépett, majd a másik követte, és közben behúzta maga után az ajtót. A szoba másik felére néztem. Egy ajtó volt ott. A kijárat felé néztem, egy kicsit kíváncsivá tett. Odasétáltam, majd résnyire nyitottam az ajtót, két őr állt ott. Visszaléptem, és halkan becsuktam az ajtót. A másik ajtóhoz sétáltam, és annál is alkalmaztam, viszont itt előbb kulcslyukat kerestem. Ennek, és a Hallgatózás jártasság hiányában nem tudtam megmondani, hogy mi van a túloldalon. Ezért kicsi szerencse reményében, vártam. A szobában tartózkodva furcsa érzés fogott el, nagyon jól mintázták, már szinte valódinak tűnt.
-Jó, eleget vártam, nézzük mi van ott.- mormogtam magamban, majd az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Egy konyhára hasonlító szoba volt ott. Mi fog történni?

-Harcos gyerek!- hallottam a kiáltást, amit a szemüveges srác hallatott köszönés gyanánt. Hozzám sétált, irreálisan nagy lépteket csinálva, már szinte támadó állásban járkált.
- A koboldlánytól nem kell félned, küldetéssegítő NPC. Van egy tervünk az idomárlánnyal, biztos emlékszel még rá is, figyelj ide…- mondta, majd egy kicsit a falhoz húzódott, így megláttam az NPC-t akiről beszélt. Néztem a kistermetű lényt, ami még mindig túl életszerűnek hatott. A fiú újra rám nézett, én pedig visszapillantottam.
-Rendben van. Sok minden történt, és kevés időnk van. Nem fogunk harcba bocsátkozni a fővezérrel, az még nekem is sok lenne. Ellenben összefutottam ezzel a lánnyal, aki most méregkeverő tudásával segít nekünk. Ha minden jól alakul, megbetegítjük a fővezért. A zűrzavarban, ami kitörhet utána, két feladatunk lesz: a lányok, az NPC lányok, akiket ki kell szabadítanunk. Rájuk kell vigyázni. És ugyan olyan fontos, hogy jó ember kerülhessen a gobelin után a trónra: ez pedig az ő apja.- tájékoztatott az, eddig megszerzett adatokról.
-Értesz, engem?- kérdezte végezetül, mire bólintottam, jelezve azt, hogy sikerült eljutnia az adatnak hozzám. Majd elment tőlem, és beszélni kezdett a koboldlányhoz. Nagy ásítás, és egy sóhaj, majd körülnéztem. Egy konyhában voltam. Kerestem egy széket, majd leültem, és vártam a fejleményeket, közben távolról, ha nem is hallottam, de éreztem a Vezér lépteit. A mosókonyhát, és ez a szobát összekötő ajtónyílás, átjárható volt. Fölálltam, és minél halkabban megpróbáltam becsukni. Miután elvégeztem, visszasétáltam, leültem, és vártam. Vajon, mi fog történni? Mikor lesz vége a feladatnak?

Nos Ranmaru noszogatásának hála majdnem elborultam a mérgezett levessel, ám visszanyertem egyensúlyomat. Fölegyesesedek, majd továbbsétálok. Gargor fővezér még fürdik, de én már letettem a helyére az élelmet. Visszasétáltam az ajtóhoz, majd észreveszem, hogy Ran nincsne jelen ott, ahol volt. kis nézelődés után megtalálom a fiút, a Harcos társunkkal is, akinek nem tudom a nevét. Gyorsan feléjük súgok.
- Nem fogok tudni jelezni valami észrevétlenül, de maximum kopogok egyet az ajtón, ha eszik.
Ezután visszafordulok. idegesen nézelődök össze-vissza, ám hamar elmúlik feszültségem. A segítőnkhöz fordulok, és odahajolok, majd azt mondom.
- Cserébe, hogy ennyit segítettél, feljuttatunk a főnököd helyére! – ezzel is bíztatni próbáltam a Koboldot.
Miután válaszolt, lépett ki a Fővezér (remélem nem baj, hogy ezt én általam találtam ki), mire engem átfutott a rossz érzés.
~ Valami nem stimmel! – állapítom meg magamban.
Egy kis idő eltelt, de rájöttem mi volt a bajom. Hiába győznénk, le a vezért nem jutnánk ki észrevétlenül a kastélyból, meg hát mi fogja bizonyítani, hogy miután segítőnk felkerüli a trónra, ha legyőztük a királyt, akkor nem fog ugyanúgy viselkedni, mint előtte. Lenyugtattam, magamat, és csak előre figyeltem. Úgy csináltam, mintha ideges lennék, hogy ízlik-e neki az étel, de nem vittem túl színpadiassá magamat. Nyugodtan nézem, hogyan mer a kanállal, majd nyeli le az ételt (ha közben nem zavarta meg más). Figyelek ara, hogy ne tűnjön fel senkinek mozdulatom, és éppen hogy csak minimálisat koppintok az ajtón. És nézem, mi történik, ám felkészülök rá, hogy a leggyorsabban varázsoljam elő késemet az inventorimból, hogyha balul üt ki a terv. (itt még a Kezdő Állatidomár Tőr volt nálam, ha jól emlékszem)

//tényleg ezer bocsánat, hogy csak most tudtam írni :/ //

A szemüveges, íjász srác hirtelen kirontott az ajtón, ami nyitva maradt, így kiláttam rajta. A fővezér, a lépteihez hasonlóan nagydarab volt. A bőre halványzöld volt. Nagy, fáradt lihegéseket hallatott, a szemei vörösek voltak, sokkal jobban, mint mikor az ember túl sokat számítógépezik, vagy sokáig van nyitott szemmel a klóros vízben, de ez a szempár dühöt, haragot, és enyhe kétségbeesést is tükrözött.
~Méreg...~ fut át az agyamon az első gondolat. Majd egy vele, tusakodó koboldot pillantok meg. Kisebb volt, mint a vezér, de még, így is tudta tartani a frontot. Gargor kezében, egy fejszét pillantottam meg. Egy Harcos fegyver. A saját kasztom fegyvereit már, csak megismerem. A nyitott ajtón kirontva, lerántottam a menümet, és rábökve fegyverem ikonjára, már, rögtön a kezemben is tartottam. A vezér háta mögé akartam futni, amilyen gyorsan csak tudtam, és onnan támadni. Én is támadni kezdtem, mint a szörnyeteg előtt lévő íjász srác. Nem úgy nézett ki, mint aki támogató lett volna, sokkal inkább ütött az offenzívabb DPS-re. Hihetetlen sebesség, és magas sebzés, mi más, mint DPS? Talán, már csak ezt a gondot kell megoldanunk, és ezzel be is fejeztük a küldetést?

Mikor már túl volt az első kanálnál alig láthatóan elmosolyodtam, és vártam. Pár másodperc múlva végre akcióba léptem. Amint a méreg aktivizálódott felemelem kezem, és legördítem menüm, majd felszerelkezek szokásos páncélommal, majd fegyveremmel. Egyszerűen berogyasztok, és nekirontok ellenfelünknek. Ranmaru, a harcos gyerek, Lothar és én biztos, hogy győzelmet aratunk, ha nem üt ki semmi balul. Késemmel ellenfelünk lábába próbálom mélyíteni, majd a másikba, mert ha sikerül össze rogyasztanunk a lábait, akkor szerintem győztünk. Büszkén kihúzom magam a csata folytán, és bátran harcolok tovább. Minden egyes vágásba beleadok mindent, még ha tudom, hogy alig sebzek valamit. Többször volt rá példa, hogy ujjamat a számba rakom, és majdnem elfütyültem volna magam reflexszerűen petemért, ám mindig erőt vettem magamon, és inkább halasztottam a dolgot. Nem akartam útba lenni tovább oldalazok, hogy elkerüljem Ranmaru nyilat, majd ismét ellépek, mert nem nagyon akarok ismerkedni a másik fiú fegyverével sem. Kicsit szánalmasnak érzem magam, mivel máris szinte csak lihegek, pedig alig mozogtam valamit. Kezdem törni a fejemet, hogy mégis mi a fenét csináljak, majd miután nem találok semmi kézen fogható ötletet, így kis szusszanás után újra megrohamozom ellenfelünk. Figyelem mindegyikünk életét, és ha valamelyik bajtársam élete narancssárgába menne át, akkor megpróbálok áttölteni árat életemből, és ugyanez vonatkozik Lotharra. Most már nem számított, hogy lebukunk vagy sem, mivel már egy karnyújtásnyira van a cél, és csak ki kell nyújtanunk kezünket, hogy megragadjuk, és learassuk munkánk gyümölcsét. Sajnos megint piszok gyorsan kifáradtam, így ismét lihegve kitántorgok a csata közepéből, ám most már a lányok felé megyek, hogy kicsit szusszanjak, ámha valami történik meg tudjam védeni valamennyire őket.