[Küldetés] Muzsika

Ujjamat végighúztam a zongora sima billentyűzetén, miközben fejemet jobb karomra döntöttem. Ostobán, mint egy kölyök, úgy céltalanul nyomtam le a billentyűket, mindenféle cél, szándék nélkül - nem játszottam. Unatkoztam - persze nézőpont kérdése, hiszen a billentyűnyomkodás is egy tevékenység volt, attól függetlenül, hogy hasznos-e vagy sem. Fél szememmel a szellőtől ide-oda himbálódzó kottalapokat figyeltem, ahogyan a földön heverve egy-két centit röppentek jobbra, egy-két centit pedig balra. Cserepesre száradt ajkaimat felszippantva gondolkodtam, mit tehetnék az értelmetlen zongorázás helyett, de semmire sem jutottam. Elégedetlen cüppögést hallatva adtam a magam és a fantomok tudtára elégedetlen állapotomat, amire az oroszlán csak egy kaján nevetéssel, a ló pedig hümmögéssel válaszolt. Kettejükről pedig fogalmam se volt, mit szólhatnak - mióta a magam mellé állítottam őket, hangtalanok és beletörődőek voltak, és ez se nyerte el tetszésemet. Hogyha akadt valami kivetni való, arról még a Sándor is tájékoztatott volna. Vagy ilyenek, vagy pedig valami nem stimmelhetett a szelídítéssel kapcsolatban - ennek ellenére nem próbálkoztam a lelkükre hatni: megvártam, hogy nyitottabbak legyenek.
Egy idő után kezdett kényelmetlenül unalmassá válni a semmittevő billentyűzgetés. Unottan, félig lehunyt szemmel álltam fel, és kidörzsöltem belőle a fáradtságot. Fej- és vállkörzést végezve kezdtem magamhoz térni ebből az idegesítően unalmas állapotból, s a félig kinyitott ablak felé vettem az irányt. Enyhe idő volt, de a hűvös szellőtől magam köré csavartam a kizipzárolt felsőmet. Egy beletörődő sóhajtással tekintettem le, a kert felé. Pislogással igyekeztem a széllel szálló porszemeket kiszűrni, miközben csodálkozva vettem észre, ahogyan két igen ismerős alak eszmecserét folytatnak egymással. Persze fogalmam se lehetett arról, miért volt lent Anat és Saya, de nem is hallottam, miről beszélgetnek - nem volt Hallgatózásom. Csodálkozás töltött el, amiért mások problémája ennyire lekötött. Heves pislogás közepette vártam, hátha valami kiderül.

Nem sokat tehettem, elvégre nem értettem semmit sem az egészből, és az is lehet, hogy nem sok közöm volt ahhoz, amiről ketten beszéltek. Vállat rándítva elvonultam az ablaktól, és egy határozott "Hopp!" közepette belevetettem magamat a kotta borította ágyba. Kezeimet tarkóm mögött összefonva, bal lábamat a jobb felhúzottra emeltem, és nagyobb sóhajtások mellett a plafonra bambultam. Kissé kedvem volt visszaemlékezni azokra a pillanatokra, amikor azt hittem, hogy azok ketten meg fognak ölni - bár fogalmam sincs, mi haszon származhatott volna abból. Próbáltam megérteni, mit kéne tennem, de semmi sem jutott eszembe, hogyan lehetne teljes szívből magam mellé édesgetnem őket annak érdekében, hogy jobban mehessen a kommunikáció - jobban megérthessem a fantomokat, és jobban használhassam a képességeimet.
Mit érsz el vele, ha megértesz bennünket? - csendült fel az ismerős, csípős, határozott hang. Surtr volt az. Kissé megdöbbentem, aztán szememet lesütve gondolkodtam el. A szörny nem várt tőlem azonnali választ - ezt jól tudtam.
- Nem ragadok le, tisztázni szeretném a dolgokat - préseltem ki ajkaimon a választ, amire egy sejtelmes hümmögést hallatott... aztán többet nem mondott. Hallgatott. Szemeimet résnyire összeszűkítve, kissé dühödten dőltem bal oldalamra, de néhány pillanat múlva üzenetet jelző pittyegés zökkentett ki az utóbbi kis konfliktus okozta állapotomból. A levelet elolvasva még választ sem írtam, hanem cipőt felkapva az ajtó felé vettem az irányt. Komótosan, kissé leszegett fejjel battyogtam a Limen falai között. Kíváncsi voltam, mit akarhatott tőlem Anat, bár sejtettem, hogy a lenti eseményekhez lehetett köze - ettől függetlenül a fantom szavain elmélkedtem. Mire bármire is juthattam volna, hamarosan már az üzenetbe említett kert bejáratánál jártam. Egy minutum erejére lefékeztem, és a macskakövekkel keretezett járdát bámultam, majd a magasba néztem. Sálamat természetességből adódóan megmarkoltam, hüvelykujjammal végigsimítottam rajta.
Majd kérj segítséget, előbb menj oda hozzájuk. - tanácsolta a ló. Igaza volt, az ok, amiért Anat lehívott, sokkal fontosabbnak bizonyult annál, minthogy újabb letargiába essek, mégis mit kéne tennem a két fantom barátságának a megnyeréséért. Fejemet felocsúdásképp megráztam, és kettőzött tempóval léptem oda a vezérhez és Sayahoz. Az utóbbit egy mosollyal, Anatot kézrázással köszöntöttem.
- Mi lenne az oka annak, hogy idehívtál? - kérdeztem udvariasan, mégis célra törően, miközben szemem a kislány kezeiben lévő kottára vándorolt. Szóval ez... nem akartam gyors következtetéseket levonni, meghallgattam az okokat. A ló szavait hallva tényleg fontosabbnak bizonyult a korábbi problémánál, és miután ezt sikerül kiküszöbölni, a tanácsot megfogadva segítséget fogok kérni - segítséget kell kérnem, mert egyedül egyszerűen nem fog menni. A kettő szánt szándékkal engedetlenek...

Megoldás ^^

A kislány szívélyes köszöntése mindig meglepő, ugyanakkor megható volt számomra. Kevés dolog tudott érzelmileg igazán megmozgatni, de a szeretete kivételt élvezett. Valamiért nem tudtam vele úgy bánni, mint a többi idegennel - persze ez félig a céhtársaimra is igaz, noha Saya más volt. Ugyanolyan, mint Shu: törékeny, ártatlan, és a makulátlan kis lelkét nem szennyezte be az emberi ostobaság. Egy értékes kincs, amit feltételek nélkül meg kell óvni. Azon a bizonyos napon Anat kérte meg, hogy gondoskodjak róla, de amint közelebb kerültem hozzá, már saját akaratomból óvtam meg - még ha ez a saját erőmből nem is sikerült. De ő nem haragudott: nem ismerhette ilyen fiatalon a haragot és a gyűlöletet, mely ostobákká tette az idegeneket. Sok oka volt annak, amiért ők valóban ostobák, azonban a düh szándékos gerjesztése az egyik legértelmetlenebb dolog - persze ez nem azt jelenti, hogy még én sem gyűlölhetek. Néha éreztem mély undort, megvetést egyes személyek iránt, - mint például Freyánál vagy Nabnosnál - de még a negatív érzések ellenére sem adtam föl azt, hogy megpróbáljam megérteni őket. Nabnos az odakintben végtagok nélkül kellett boldogulnia, azonban az együttérzésemet elmosta a megvetés, amint kitálalta mindazt, amiben hisz. És Freya? Freya volt az, akinek köszönhetően egy ártatlan meghalt. Az utóbbi viszont csak segíteni próbált, s mégis a halál lett a sorsa. Akkor értettem meg igazán, hogy senkinek, de senkinek sincs jogában másoknak ártani és az életét elvenni - ezért voltak az idegenek leginkább ostobák: sosem fognak változni.
Miután Saya odavezetett Anathoz, és a férfias kézfogást követően közösen elmagyarázták azt, amiért a segítségemet kérték, sejtelmes hümmögéssel nyugtáztam mindazt, amit mondtak.
- Nem, senkit sem láttam. Viszont azt sem hiszem, hohgy ártalmas lenne az illető - Az Anat által átnyújtott kottát szemügyre vettem. Először csak megpróbáltam gondolatban elképzelni a hangjegyek mellé párosított dallamokat, de ahhoz, hogy tökéletesen megértsem annak lényegét, hallanom kellett. - Hiába is próbálom fölidézni, nem láttam és játszottam ehhez hasonlót. Majd meg kéne próbálni.
Egy jó darabig elvoltam a kotta olvasásával, abban reménykedve, hogy egyszer csak belémcsap a felsimerés, és meg tudom nevezni a papírra vetett melódiát. Aztán az utóbbit megfordítva ténylegesen ott volt egy valaki által megadott koordináta. Furcsállóan vontam össze szemöldökömet, miképpen szabad kezemet csípőre tettem. Már nem tűnt annyira ártalmatlannak a kotta, pedig csak meg kellett fordítanom. Persze még mindig érdekelt, milyen dallam áll rajta, azonban a koordináták bepötyögését már nem tartottam túlságosan jó ötletnek. Tanácstalanul dörzsöltem cipőm talpát a macskakövekkel szegélyezett kert udvarán. Tekintetem lassan Anatra tévedt, amint kérdését a kislánynak szegezte és felmutatott a padon lelt kristályát. Komótos léptekkel haladtam felé, és bár a kétkedést le lehetett olvasni tekintetemből, meg kellett próbálni.
- Aktiváljuk. Okkal lehet itt, és ha csak a dallamot játssza el, az sem baj - bólintottam a céhvezér kérdésére, aztán Sayara néztem.

Tanakodhatott a végtelenségig, mit sem ért az egész. Nem volt éppenséggel ostoba, noha a rejtélyek akadályt jelentettek a fiú számára. Ha tehette volna, elvonul egy sarokba, hogy hagyja, más oldja meg a feladatot - mint minden más alkalommal. Most azonban még a céhvezére, Anat sem tudott jobbat kitalálni annál, minthogy a padon lévő hangkristályt a keze ügyébe vegye, s aktiválja.
- Hoppá - adott hangot a fiú meglepettségének. Nem volt benne biztos, hogy a hangrögzítés céljára kreált kristálynak ebben a helyzetben valóban ez lenne a célja, de már nem mondhatott ellent társainak. Szolid csöndességgel hallgatta végig, miket üzennek az ifjú hölgynek, aki rejtélyes módon tévedt be a Limen falai közé. Kezét szája elé tette, s olyannyira halkan hümmögött, hogy még a felvételben sem lehetett igazán hallani azt. Még ha nem is tudott igazán újat mutatni, s mondani, eszébe jutott valami, amit megtehetne, a saját érdekében - mert amíg nem jutott véglegesen a birtokába a kottán szereplő hangjegyekből álló dallam, addig nem nyugodhatott. Már a kezében tartotta azt a bizonyos fajta kristályt, mellyel képeket lehet készíteni, de mielőtt aktiválhatta volna, megvárta, míg ő is sorra kerül a beszédnél.
- Ha nem veszi zokon, kisasszony, másolatot vennék erről a melódiát tartalmazó papirosról. Fontos lenne, hogy megtudjam, mégis milyen dal áll rajta. - Tartott egy levegővételnyi szünetet, egyrészt a hatáskeltésért. - Megörvendeztetné egy művész szívét. Danke schön! - Nyelt egyet, majd amint leállít a felvétel, ténylegesen használta a fotó kristályt, a másolat elkészítéséhez. Elégedetten bólintott, maga elé, majd társaihoz fordult. Nem mintha nem tudta volna eldönteni, mit szeretne tenni, de egy pillanatra Sayára nézett, s elgondolást színlelt.
- Már hogyne érdekelne - felelte, csúfondárosan, majd csípőre tette fél kezét. - És ha odamegyünk, talán még a kis hölgy is előkerülhet. - Eleinte tényleg nem sok kedve volt a kiruccanáshoz, de a semmittevést rühellte a leginkább.  

Elhasználtam egy Foto Kristályt

Látással a köd is egy kicsit vékonyabbnak és barátságosabbnak hat, a távolban azonban nem sok érdekesség látszódik, a fák ugyanolyan fehéren merednek rátok, mint hozzátok közelebbi társaik. Anat néha hallhatja az avar ropogását, mely néhol messze, máskor egészen közel hallatszódik, ám ha rátértek az ösvényre, hamarosan ezt is elnyomja a cuppogás, lábak haladása a magas sárban, a kuncogás gazdái. A levegő is nehezebb, fojtogatóbb lesz, a fel-felszakadozó ködben, tőletek jópár méterre pedig mintha fehér alakok járnának, felétek fordítva fejüket, érdeklődőn, s mormogás hangzik fel: a lények egymást közt beszélnek valamely érthetetlen, állatias nyelven. Raven tisztábban látja őket (bár a sűrű ködtől ő se teljesen): fehér, szőrös bundájuk van, hosszú kezük és narancsos-vörös szemük, kiállásuk gorillára emlékeztet. Lábaik sarasak, tenyerüket összeütve, ugrándozva köszöntenek titeket, hogy pontosan mennyien vannak, azt a fáktól aligha tudnátok meghatározni.
Álljatok meg! – a hang magasan cseng a komor fák felett, a szörnyek is felkapják a fejüket, majd játékosan rátok vigyorognak, kezükkel intenek, hogy gyertek csak tovább.

Határidő mindenkinek: jövő kedd, éjfél. Sorrend továbbra sincs.