[Küldetés] A medve és a szűz

Ló patáinak hangjára ébredtem, és ez meglehetősen szokatlan reggeli ébresztő volt, bár tény, hogy az én helyzetem sem éppen átlagos. Úgy alakult a tegnapi nap során, hogy éppen élve támolyogtam ki az egyik területről, miután ától cettig kitakarítottam az egészet. A kitartásom, pontosabban a lábaim csak eddig vittek, és mivel ez már korábban is működött, egy másik kalandom során, és már egy szélesebb ágkoszorú is rendkívül hívogató tudott lenni, ezért itt aludtam el. Egy fán. Ide hozott nekem személyre szóló levelet egy lovas futár.
Ennyire különös napra ébredtem, és úgy döntöttem, ha már ilyen a kezdet, lássuk a folytatást: lehet-e még ezt tetézni?
 
Nem volt túl sok cuccom, ahogy állandó szállóhelyem is mutatja: amire szükségem volt, az az invertory mélyén csücsült. Ellenőriztem kardom és pajzsom épségét. Kis gondolkodás után leszereltem a páncélzataimat. Talán túl szegényesek egy királyi udvarhoz. A gyűrű természetesen maradt. Ezt hívják minimalista expresszionizmusnak – oh, hogy előkerült belőlem a sznob énem!
A hajamat beállítottam, a színtónusát korrigáltam. Az arcom egy közeli patakban mostam le: igen, annyira sikerült elmerülnöm az apró kis kiigazításokban, hogy el is felejtkeztem, hogy erre semmi szükség nincsen.
 
Felfrissülve vágtam neki a kijelölt útnak. Közbeiktattam egy teleportot és egy potion boltot is, de végül csak sikerült megérkeznem.
Számba vettem a lehetőségeket: tehát van egy fél birodalmi uralkodónk, valószínűleg küldetésadó NJK, de ez a történet szempontjából mindegy is lesz. A kaland területe erdős terep lesz… majd ha odaértünk, visszaöltözöm. Valószínűleg egy medvét kell legyőzni. Persze a fordulatra számítani kell itt is. Ha mégis szimpla gyakás lesz, akkor ez sem esek kétségbe: a helyszínt elnézve nem jelenthet túl komoly kihívást, egy gyengébb miniboss szintjét súrolja majd legfeljebb. A jutalom pedig… Nem iszok előre a medve bőrére.

Mondanám, hogy nem vettem jó néven a várakoztatást, de ez igazából egyáltalán nem állja meg a helyét: sok más küldetés területen gyűlős kezdéssel operál, aminek célja, hogy a játékosok megismerkedjenek. Ez nekem sohasem volt erősségem, és boldogan konstatáltam, hogy ezúttal nincs is szükség ilyesmire. Csöndes magányomban egy pompás teremben ülhettem asztalhoz. Felmerült bennem, hogy mérgezett az étel, vagy bármi hátrányom származhat abból, ha eszek, de végül nem találtam indokot arra vonatkozóan, hogy ezt ne tehetném meg, és bizony csak betömtem néhány könnyen emészthető, nem túl maszatos falattal a pocakom. Ittam rá kicsit, és kerestem néhány törlőkendőt. A tükör azóta ott lapult az invertory-ban, hogy KA ceremóniája miatt megkaptam. Gyorsan ellenőriztem a kinézetem. Újra végiggondoltam, és megint arra jutottam, hogy hagyhatom a kezdő ruhát és a többi alap szintű felszerelést elpakolva. A gyűrű viszont maradt. Rendben… Nos, akkor indulás.
A bejelentésem meglep, de azt hiszem, ez nem is csoda. Igen, az, hogy frontharcos lettem, lassan a középső nevemmé vált, mégsem számítottam ilyen nívós felkonferálásra. Bohócnak éreztem magam, aki átmasíroz a tömeg előtt egyenesen a király kegyei elé, miközben próbáltam határozott léptekkel, tényleg a bejelentésemhez méltó módon a báró elé járulni. Boldog voltam, hogy nem szokásom hüvelyében hordani a kardom: vagy el van pakolva a felszerelésembe, vagy a kezemben van. A köztes állapotot nem szeretem, szükségem sincs rá. Például ha most is előkaphattam volna az oldalamról, biztosan megtettem volna az oroszlánt látva. Lehetett volna dísz is, persze, de a feje felett lévő vörös indikátor biztosított róla, hogy egy mobról van szó. Reméltem, hogy ez a fél-uralkodó nem lesz holmi végső boss.
Őszintén? Mire a megszólításig jutottunk, annyira sok volt a váratlan tényező, hogy nem jutott eszembe a neve. Így hát…
– Tisztelt Báró… – kezdtem bele, de belém is fojtották a szót. Újabb felkonferálás kezdődött. Meg akartam adni a módját, és mielőtt még valaki zokon veszi, hogy idő alatt meg mertem szólalni az uralkodó engedélye nélkül, gyorsan térdre vetettem magam. Ez a biztos.
Próbálom elrejteni újabb csodálkozásomat, ahogy újabb és újabb lovagi rangokat jelentenek be. Ráadásul legjobb tudomásom szerint fegyverhordozó és apród sincs egy felszentelt lovag nélkül, így arra a következtetésre jutok, hogy az ő teljesítményüket hozzám fogják kötni ebben a küldetésben. Nem örülök neki, és reménykedem, hogy nincs igazam, és nem kell felelősséget vállalnom értük.
– Köszönjük. Megtisztelsz szavaiddal. A feladatot zárós határidőn belül el is végezzük! – biztosítottam. Integetéssel mutattam a többieknek, hogy srácok, induljunk már el, bakker!, majd ki is terelem díszes lovaggyülekezetünket a kitárt ajtón.

– … Én pedig a Kincaid névre hallgatok, sziasztok! – folytattam a bemutatkozás láncot, amit Ryutoshi elindított. – Gondolom nem lövök nagyon mellé, ha besaccolom, hogy itt mindenki a lovag kasztból jött. Senki nem kardforgató, igaz? – kockáztattam meg a kérdést, hátha ennyi játékot a küldetés rendszere még megengedett, hiszen hasonló fegyverzettel küzdenek ők is. Abban biztos voltam, hogy más kasztok már nem férnének bele a keretbe, pl egy kétpengés árnyharcos, vagy egy vérmesebb bestiával rendelkező idomár már nem illene a sorainkba.
– Egyeztessünk: egy medvét kell elintézni. A jutalmat 1/3-mas arányban fogjuk elosztani. Engem nem érdekel a szintetek, de szóljon, aki szeretné, hogy tisztázzuk a felosztásokat – ajánlottam. Elmondom, hogy miért beszéltem így velük. A vörös indikátor nem hozott lázba, egyszerűen semmit nem éreztem vele kapcsolatban, amíg apródként van bemutatva, nem is ismerem, így biztosra vettem, hogy húszas szintűnél magasabb nem lehet. Nem potenciális veszélyforrás. A másik lovag sem volt ismerős. Egyszerűen látni akartam, mire-hogyan reagálnak. Úgy éreztem, mintha megint az alacsony szintű játékosaim, a kis óvodások között lennék.
Elgondolkoztam kicsit, hogy történjék-e beetetés: nem is értem, hogyan jött ki nekik a lovag-apród-fegyverhordozó felosztás! – mondanám, és Ryutoshira böknék. – Minimum 15-ösnek tűnsz. Innentől kezdve nem is értem, miért lennél alattam. Aztán végül úgy döntöttem, hogy erre semmi szükség, és elhessegettem a gondolatot. Próbáljunk meg tisztán játszani!

– Oh! Ne! – Ez volt az első reakció a lovakat illetően. Távolról méregettem őket. Nem voltam idomár, így biztos voltam benne, hogy nekem soha nem lesz szükségem arra, hogy bármilyen állatot is megüljek.
Ismertem a lovakat, legalábbis nyilván sok moziban vagy játékban láttam már ilyen állatokat, így próbáltam határozottan közelíteni hozzájuk. Az egyik még szimpatikus is volt. Sunyin lestem a többiek reakcióját: ők tudnak lovagolni? Viszont ha nem, akkor se én leszek az, aki megkérdezi a nyilvánvalót: hogy gyalog nem mehetnénk-e

Meglepve pislogtam, hogy milyen helyben rögtönzött védőbeszédet intézett alig néhány perccel ezelőtt fegyverhordozómmá fogadott ifjú lovagunk az apródhoz. Már ott voltam, hogy azért csak közbelépek, mert na, szerintem gáz, amit művel, de aztán látva, hogy meg se kottyantak az elhangzottak Tantalosznak, hát én is hagytam a fenébe. Ezek szerint legalább ilyen szinten harcedzett a fickó, helyes-helyes :)Akkor hadd kakaskodjon kedvére Ryutoshi, legfeljebb… Hogy is mondta? Tisztázzuk a dolgokat

A lovak nem csak az én szívemet nem dobogtatták meg, és ezért nagyon hálás voltam, hogy ilyen karakterrel hozott össze a sors. El is álltam attól az ötlettől, hogy akár csak megpróbálkozzak a lóra üléstől. Ha nem muszáj, nem égetem magam a bénázásommal. Elég volt elnéznem a fegyverhordozót, és az elvette az én kedvem is a bármilyen nemű szárnypróbálgatástól. Elhatározásom viszont innentől kezdve fix volt: szükség lesz lovaglásra is ebben a játékban… Nem töltött el végtelen örömmel a felfedezés.

Első körben elbővült az ötlet, hogy hintóval hajtsunk a helyszínre. – A bitóra természetesen semmi szükség – próbáltam megelőzni mindenfajta indítványozását a további halálnemeknek. – A hintó megfelel, igaz, fiúk? – néztem hátra.
Egyetlen problémám volt csak vele, de azt már beszállás előtt tisztáztam: Fontos, hogy a medve ne tudjon rólunk! Kellő távolságra álljunk meg az odújától… barlangjától… attól a helytől, ahol megtalálhatjuk – mondtam, miközben bekászálódtam a hintóba. Hmm, igazán kényelmes.
– És kérem, hogy amíg úton vagyunk, lásson el még minket néhány információval erről a híres medvéről, mikor bukkant fel, és hogyhogy nem elegek az erdészek hozzá? – Néhány random támpontot adtam csak a beszélgetés elindításához.

//Nagyon hálás vagyok a türelmetekért! //

Örömmel konstatáltam, hogy bár Ryu nem tett fel további kérdéseket, azért nem csak bennem, hanem a vörös indikátoros játékosban is megfogalmazódott még néhány dolog. Hiába, általában nem marad sokáig életben Aincradban az, akinek nem zöld az indikátora. Ennek két oka van: a vörös indikátor általában vészjelzés a többi játékos felé, hogy csapatba kéne kovácsolódniuk, mert mind potenciális áldozatok. És ilyenkor lépé életbe a másik ok, amiért nehéz túlélniük: mert ha vörös indikátorost öl meg valaki, az nem fogja átszínezni az ő indikátorát, így szabad prédák ebben a kegyetlen világban. Szomorú.
Ezért is voltam elégedett az apróddal: akinek nincs meg a magához való esze, az ne próbáljon vörösködni. Kicsinálják. Neki láthatóan volt. OK, eddig bírtam a srácot.
Nekem csak egyetlen kérdésem maradt, de végül azt sem tettem fel inkább… Ezért a szép beszédért nem igazán érte meg kiöltözni a vadásznak.

Néhány perccel később szinte körben álltunk:
– Nem fogom elárulni a szintemet, se a pontjaimat. Mondhatnék néhány adatot, de semmi értelme nem volna. Magasabb szintű vagyok nálatok, de felelősséget nem vállalok értetek, ezt meg kell értenetek, és ne haragudjatok rám miatta. Ketten vagytok, védjétek be egymást… Úgyis remek párost alkotnátok – vándorolt a tekintetem a karót nyelt lovagra és az alacsonyszintű vöröskére. Már ha tényleg olyan alacsony szintű, ahogy állítja. Na, pontosan ezért nem szeretem az ilyen adatmegosztósdit. Mert a fegyverhordozó szintjét még el is hiszem, de a vörös indikátoros szavát – bármennyire is alátámasztja minden azt, amit mondott –, már igazán nehezen. Egyszerűen nem érdekel, bármit is mond. Semmi bajom vele, de azért nem bízok meg benne.
– Ha mindent megbeszéltünk, induljunk! – ajánlom fel a kis csapatnak.