Re: [Event] A kinti én

by **Kokoro** Vas. Ápr. 06 2014, 19:53

Egy egyszerű szó. Semmi más, csak az. Kicsit meglepődöm. Mit miért? Vajon már tudja? Nem, az nem lehet...
A szemem ismét oda siklik, ahonnan jöttünk. Nem látom a nevelőt. Nem látom a haját, a fehér ruháját. Nem látok semmit belőle. Eltűnt. Azt kívánom, bár örökre eltűnne. De tudom, hogy ez nem lehetséges. A munkámat el kell végeznem. Mert akkor majd mosolyognak, és finomat kapunk enni. Most, hogy itt vagyok kint, fiatalok között, mást érzek. Hogy nem helyes, amit élek. Hogy a Vendégnek igaza volt.
Az az egy szó viszont még előttem lebeg. Választ vár. Mosolyogni szeretnék, félig sikerül. Szomorúan, félősen. A kislány nem értheti. Mennyivel lehet fiatalabb? Jobb helyen van, mint én. Nem akarom, hogy közénk kerüljön. Vendégnek pedig igaza volt. El akarok onnan menni. Az a hely nem nekem való. Én is ide akarok járni. Én is tanulni akarok. Megismerni a világot. Utazni, kilépni az ajtón minden reggel. Iskolába járni, barátokat szerezni. Nevetni és bohóckodni, ahogy a fiatalok körülöttünk. Sportolni, futni vagy teniszezni.
Talán ezért hoztak ide minket. Hogy még jobban fájjon az, hogy nekünk ez nem adatik meg. Hogy nekünk erről le kell mondanunk. Csak nem tudom, miért. Miért vagyok ott, ahol? Miért kerültünk mi mindannyian oda? Miért kapjuk mindezt?
Nem csak a kislánynak vannak kérdései. Nekem is. Talán jó ötlet lenne majd a nevelő elé állni? Felnézni rá és annyit kérdezni: miért?
Akkor talán majd ő is olyan helyzetbe kerül, mint én most. Nem találom a szavakat. Nem tudom, hogy mondjam el neki. Hisz ránk lett szólva, hogy nem szabad elárulnunk. De erre a kérdésre csak úgy válaszolhatok, ha elárulom...
Vagy csak félig árulom el...
-Az a nő... -mutatok arra, ahonnan jöttünk. A cipőjét nézem, aztán a ruháját. -Az gonosz. Ne állj vele szóba. Senkivel, aki olyan ruhát hord, mint ő. Ezért...
Így válaszoltam. Félig igazat, félig hamisat. Mert gonoszak. Tudom, mert nem hoztak volna ide minket. Nekem fáj itt lennem. Fáj, hogy tudom, csak most van benne részem. Fáj, hogy én majd sosem tartozhatok ide. Átölelem magam, kezeim keresztben a melleim alatt. Nem akarok sírni. Elkísérem a lányt oda, ahova tartott. Elkísérem, hogy a nevelő ne találja meg. Hogy ne akarják közénk vinni. Hogy esélyük se legyen rá. Csak azt nem értem, miért vagyunk ott olyan kevesen? Körbenézek, és tömegeket látok, fiatalokat. Felnőtteket, mint a nevelők. És mégis... ők boldogok. Nem olyanok, mint mi. Nem sápadtak; némelyikük napfogta barna. Van köztük teljesen fekete is. Biztos túl sokat volt kint a napon. Mindegyik mosolyog és jókedvű. Mary vagy Aki nem mosolyog. Meg én sem. Mert tudjuk, hogy hova kell majd visszamennünk. Vajon milyen életet élnek mások? Olyan kíváncsi vagyok...
Hangos zsivaj, kacagás, zene. Mintha egy másik világban lennék. És ez a lány a kivétel. Ő sem mosolyog, nem kacarászik, nem ugrál. Nem csinál semmit. Áll és néz, figyel, hallgat. Pedig már válaszoltam. Talán másképp értette volna a kérdését? Mást várt válasznak? De mit? Kérdőn nézek rá, az orcájára. Nem akarok a szemébe nézni. Sosem szabad a szembe nézni. Akkor rájönnek mindenre. Rájönnek, hogy mit gondolok. És akkor jönnek a pofonok. Néha ököllel.

by **Shukaku** Hétf. Ápr. 07 2014, 08:57

~Fél. Tudom, hogy fél.~
Shu nagyon jól ismerte azt a tekintetet, amivel a lány többször, aggódó arccal vizslatta át újra és újra azt a területet, amit oly sietve hagytak maguk mögött.
~Menekül. Menekül a nő elől. Miért? Mit tett vele? Bántotta?~
Shukaku fejében sorra elevenedtek meg a képek, amelyek a lehetséges okokat ábrázolták. Az anya, aki valamiért leszidta gyermekét, mert az talán rosszul viselkedett, és a lány, aki dühében elszaladt az anyukája elől. Az anya most pedig aggódva próbálja őt keresni ebben a hatalmas parkban. Ide-oda bolyong, kisírt szemekkel, és nagyon reméli, hogy megtalálja elveszett leánykáját. A lány fejében felvillant anyja képe is, aki egyszer csak kilép a tömegből, apja oldalán, és odarohannak hozzá. Végre egymásra találnának miután elvesztek.
~Butaság… el kell mondanom, neki, hogy sohasem szabad haragudni a szüleidre. Sohasem! És én… én segítettem neki abban, hogy eltűnhessen. Nem állítottam meg…~
Felmerült benne azonban az is, hogy a lány nem anyának hívta azt a valakit, hanem annak a nőnek. Ritkán beszélünk valakiről ilyen megvetéssel, ennyire köpve a szavakat. „Az a nő”. Shu akkor is belehallotta a gyűlöletet a megfogalmazás miatt, ha a lány egyébként nem is úgy ejtette ki a szavakat.
~Talán… talán nem is az anyja. Talán csak elkísérte. A tanára.~
És már el is kezdett kirajzolódni a másik kép. A bölcs sensei, aki elhozta a kisdiákot, hogy részt vegyenek a versenyeken, hogy bizonyíthassa tudását, hogy örömet és elégedettséget okozhasson a nevelőjének azzal, hogy megmutatja, hogy mennyit tanult tőle, és ő büszke lehessen rá. Shu nagyon szerette, ha a tanárok büszkék lehettek rá, és még a legközönségesebben, vagy a legellenségesebben viselkedő felnőttel is igyekezett maximális tisztelettel beszélni, mert az, aki tudást ad át neki, ezt megérdemli. És megérdemli azt is, hogy ő tanuljon, ezáltal értelmet adjon a tanító munkájának. Megmutassa, hogy igenis van eredménye annak, amit csinál. Ez fontos volt. Őt azonban senki nem hívta, senki nem küldte, és senki nem kísérte el versenyekre. Most sem azért volt itt. Nem értette, hogy miért szaladna el bárki is a sensei elől?
~Talán… talán csak egy idegen, és valami rosszat tett. Ezért kellett elszaladnunk.~
Ezúttal Kokoro magányosan bóklászott a téren. Még a tömeg is eltűnt, vagy elhomályosult aki körülvette. Szeme ugyanúgy kutatott valaki után, mint ahogy most is tette, csak ezúttal nem menekült valami elől, hanem megtalálni szerette volna azt a bizonyos valakit. Elveszett. Elveszett a családjától, elveszett a csoportjától… nem volt fontos, hogy miért, csak elveszett. Egyszer csak az a nő ragadta meg a kezét a tömegből, és magával akarta rángatni. Elvinni innen, mert szerinte itt rossz neki. Ahogyan Shuval is tették. Kiragadni onnan, és az elmondáuk szerint segíteni neki. Úgy, ahogy ők elképzelik. Akkor is, ha az nem is segítség.
~Talán tényleg segíteni akart. Talán nem gonosz, csak a lány megijedt.~
Megrázta a fejét, és továbbra is a talajt bámulta.
~Nem tudom. Nem tudhatom, hogy ki az a nő.~
Vonta le végre a végkövetkeztetést Shu. Általában ezek a dolgok így szoktak megesni vele. A dolgok történtek, ő pedig nem érthette, hogy mi miért történt, nem volt beleszólása az eseményekbe, csak egyszerűen megestek vele. Szeretett volna irányítani, legalább csak egy picikét, de erre nagyon ritkán kapott lehetőséget. Most sem. Se lehetőséget, sem igazi választ. De már nem is várta el. Nem is próbálkozott. Csak bólintott. Nem kellett többet kérdeznie, hiszen a lány úgysem akar neki válaszolni. A kezében lévő gyűrött térképre nézett, de még nem volt szükség arra, hogy kihajtogassa. Még csak az épületbe kellett bejutniuk, azt pedig nem tudta eltéveszteni. Lassú léptekkel indult el abba az irányba, végig figyelve, hogy a lány mellette tudjon maradni. Ha már miatta veszett el, akkor legalább azt akarta, hogy mellőle ne vesszen el. Örült a társaságának akkor is, ha éppen egyikőjük sem volt az a fecsegős fajta. Azonban csak pár lépést tudott tenni, amikor egy fontos dolog villant át az agyán. Felelősségérzet. Gyűlölte ezt az érzést, és menekülni akart előle, de lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Újra megállt, a lány felé fordult, és ismételten csak egy kérdést tett fel.
-Bántott?
Tudta, hogy a gyerekek elszaladhatnak csak úgy is valaki elől, nem kell hozzá különösebb ok… de ő nem tudta megoldani a problémát. Szólnia kell egy felnőttnek, aki majd segít a lánynak. Ő nem segíthet. Ő megint nem segíthet… de most legalább valamit tehet. Elhatározta, hogy amint bejutnak az épületbe, keres valami recepcióst, vagy szervezőt, akinek szólhat.

by **Kokoro** Kedd Ápr. 08 2014, 19:49

Haragudni fognak rám. Soha többet nem visznek ki. Tudom. Menekülni szeretnék. Soha oda vissza nem térni. De ez lehetetlen. Nincs hova mennem. Nem ismerek más helyet. Nem ismerek semmit. Azt sem tudom, hol vagyunk. Csak azt, hogy nagyon messze otthontól. Nagyon messze attól a helytől, ahol élünk. Hogy nagyon sok aranymező és más város van az úton.
És mi van akkor, ha a társaimat büntetik meg? Ha eltűnök, és miattam ők szenvednek? Azt nem akarom. Történjék bármi, azt nem akarom. Vissza kell majd menjek. Bocsánatot kérni; akkor a büntetés is kisebb lesz. Remélem, hogy kisebb lesz. Hogy megint mosolyognak és megborzolják a hajam. Hogy azt mondják, semmi gond. Örülnek majd, ha visszamegyek. És akkor a többieket sem fogják bántani.
Nevetve elmennek mellettünk a fiatalok. Azok, akiknek semmiről sincs fogalmuk. Azok, akiknek az életéről fogalmam sincs. A kislány még áll és gondolkodik. Kicsit összeráncolja a homlokát. Szemeiben ugrálnak a fények. Nem nézek oda, nem akarom tudni őket. Ő sem tudhat semmit. Nem mondhatom el neki. Nem is ismerheti. Remélem, hogy nem ismeri.
Végül megmozdul, fordul. Elindul, én utána. Pár lépés csupán. Cipőm kopog a kövezeten. Jó érzés hallgatni. Új cipők, új kövek. Sosem hallottam még ilyen szépen csilingelni. Mintha jókedve lenne a cipőmnek is. A talpának és a sarkának. Jókedvű, mert szabadon kint lehet. De csak pár lépésig. A kislány megáll, rám néz. Én a cipőjét nézem. Vajon az is boldog, mint az enyém?
Csak egy szó. Mélyen a fülembe fúródik. Az ajkamba harapok. Nem akarok válaszolni. A szemeim a hajam mögé bújnak. Jó lenne ilyenkor egy maszk. Láttam egy standnál, hogy festik őket. Grimaszoló róka, mosolygó néni, vörös képű démon, ijedt majom. Néha jó lenne mögéjük bújni. Úgy tenni, mintha nem én lennék. Mintha valaki más lennék. Akkor mindent elmesélhetnék. Nem kötnének a szabályok, az eskük. Nem kötne semmi. Beszélhetnék, ahogy kedvem tartja. Járhatnék, ahogy kedvem tartja. Táncolhatnék és ugrálnék, ahogy szeretnék. Szabad lennék. Talán repülnék is. Az emberek tudnak repülni, ha elég boldogok hozzá?
-Nem.
Válaszolom végül. Igaz. A nevelők sosem bántottak minket. Még a kitárulkozó ágyon sem. Olyankor is mondogatják: "semmi baj. Egy kis hideget fogsz érezni." és igazat mondanak. Mosolyognak, ha minden rendben. Velem még mindig rendben volt.
-Ők nem...
Teszem hozzá. Nem tudom, hogy nevezik azt, ha mások bántanak. De nekik is közük van hozzá. Egyszer olvastam egy ilyen szót, de elfelejtettem. Nem jut eszembe. Hol olvashattam? Megtanultam vajon? Köze van az életemhez? Nem tudom. Homlokráncolva próbálom felidézni. Nem megy. Fel is adom; majd eszembe jut. Követem a lányt, ha megy valahova. Vigyázok rá. Én vagyok a nagyobb. Ügyelnem kell, hogy ne találják meg. Hogy majd ne rakják be a kocsiba. Hogy ne vigyék el hozzánk. Előbb meg kell találni azt, akihez a lány tartozik. Ő biztos tudja, hol van. Követnem kell addig, amíg oda nem megy hozzá. Amíg ismét vele nem lesz. Akkor majd visszamegyek a nevelőhöz. Bocsánatot kérek tőle. Talán mesélek is neki a lányról.
Nem. Azt inkább nem. Nekik soha. Még a végén megkeresik. Voltak új lányok és fiúk, akiket így hoztak be. Csak úgy, mert "árvák" lettek. Az árva azt jelenti, hogy nincs senkije az embernek. Nekem sincs senkim. De soha nem mondták el, miért. Egyszer egy lány azt mesélte, őt már az otthon hozta világra. Hogy neki a szobája az anyukája. Őt sose vitték férfiak elé. Egész nap a szobában van és nevet vagy énekel.

by **Shukaku** Kedd Ápr. 08 2014, 21:15

A lány tekintete ide-oda járt mindenen, de egyszer sem nézett az ő szemébe. Shu azonnal észrevette, hogy kerüli a tekintetét, így nem is igyekezett erőltetni a dolgokat. Nem kereste a másik tekintetét, még az arcára se nézett igazán. Inkább azt figyelte, hogy merre fordul a feje, merre fordul a teste, és igyekezett ő is abba az irányba figyelni. Először a mellettük elhaladó csapatra esett a pillantásuk. Nevetve lépkedtek el. Úgy, hogy róluk tudomást sem vettek. Még egy biccentést sem intéztek feléjük. Shukakut megnyugtatta az a tudat, hogy még mindig nem veszik észre. Amíg észrevehetetlenül, szellemként járhat mások között, addig nem kell attól tartania, hogy megzavarják, megszólítják… esetleg valamit még akarnak is tőle. Tudta, hogy az emberek inkább elhúzódnak amikor meglátják őt. Nem akarta őket megijeszteni, de magához csalogatni sem. Rájuk mosolyoghatott volna… de az a mosoly egy merő hazugság lett volna. A legnagyobb hazugság, amit Shu valaha valakinek is mondott volna, és ő nem akart hazudni senkinek.
Ezután a cipőjüket kezdték bámulni. Fekete kis zárt szandálkát viselt. Szerette ezt a darabot, de lassan már kezdte szorítani a lábát, de nem mert másikat kérni. Nem akart másikat kérni. Félt másikat kérni. Nem érdemelte meg. A másik lány cipellői ütemesen kopogtak a kövezeten, és ez a megnyugtató metronóm egy pici békét jelentett Shukaku számára. Tudta, hogy a koppanások mindig ott lesznek. Ütemesen, rendszerűen. Elkezdte számolni a lépteit.
Ahogy feltette a kérdést, azonnal elszégyellte magát, de igyekezett továbbra is magabiztos maradni. Összeszorította a fogait, újra a mellkasához nyomta a térképet, hogy érezze a fájdalmat, ami megnyugtatta. Nem félt. Nem akarta tudni a választ, mert őt magát igazából nem érdekelte. Nem maga a válasz érdekelte, hiszen az a múltról szólt. Ha bántották is a lányt, Shu az ellen már semmit nem tehetett. Mindössze az érdekelte, hogy mit kell tennie. Az, hogy miként segíthet. Addig, amíg nem tudta, hogy miért menekül a lány, ő sem tervezhette meg a következő lépését.
Türelem. A türelem nagyon fontos. Minden jókor jön annak, aki várni tud, és a türelem is csak türelemmel sajátítható el. Shu türelmes volt. Tudta jól, hogy milyen az, amikor valamit végig kell gondolni. Sokszor gondolkodott volna szívesen napokig egy válaszon, mielőtt kinyitotta volna a száját, de rá sohasem várt senki. Az emberek általában azonnal várták a válaszokat. Persze mindig mondták, hogy nyugodtan mondja el az első gondolatát, ami eszébe jut, de Shu ezt sohasem hitte el nekik. Tudta, hogy az emberek dühösek szoktak lenni rá az ő gondolatai miatt, így inkább igyekezett azt kitalálni, hogy a kérdező mit akar hallani. Ehhez azonban sokszor időre volt szüksége. Sok időre, amit soha nem akartak neki megadni. A lány ezt mind-mind nagyon jól ismerte, így amikor most elérkezett azon ritka alkalmak egyike, amikor ő kérdezett, ő nyugodtan várta a választ.
Még akkor sem nézett Kokoro szemébe, amikor az beszélt. Egyszerre örült a válasznak, és egyszerre szomorította el. Örült, mert legalább az a valaki nem bántotta a lányt, és legalább hozzá visszamehetett, és szomorú volt, mert felismerte, amit nem akart. Shu ismerte a családot… és ez a lány nem a családja elől menekült. Nem tudta, hogy ugyanazt éli-e át nap mint nap, mint ő, de valami nagyon hasonlót sejtett a háttérben. Egy nevelő őt is elkísérhette volna az árvaházból, és talán ő is ugyanúgy elszaladt volna. Nem… ő nem. Még a leggonoszabb, legszigorúbb nevelőt is tisztelte annyira, hogy nem futott volna el. A nevelők sohasem bántották… legalább is fizikailag nem. De mások igen. A lányt is mások bántották. Mások ott, ahonnan jött. Ezért futott el. Legszívesebben Shu is elfutott volna, de fogalma sem volt arról, hogy hova futhatna. Ő sem akart visszamenni. Régóta nem akart visszamenni, de mivel régóta nem volt kint… ezt eddig nem érezte. A lány, aki szembe mert menni a nevelő akaratával, erőt adott neki. Azt tudta, hogy most meg akarja hallgatni az előadást. Ez volt most a fontos. És az, hogy nem akar visszamenni. Soha többé. A gondolat makacsul megragadt a fejében, majd szépen körégyűlt a rengeteg szörnyűség, amit átélt. Mint egy nagy csokor fekete, haldokló virág. Még egyszer körbenézett a vidám tömegen. Gyűlölte őket. Gyűlölt mindenkit, aki boldog lehetett. Vett egy mély levegőt, majd elindult az épület felé.

by **Mirika** Csüt. Ápr. 10 2014, 20:18

Óvatosan méregettem a csávót, és közben folyamat azon járt az eszem, hogy miért pont engem szemelt ki. Az valahogy szürreálisnak tűnt, hogy esetleg bejövök egy ilyen benga néger állatnak, aki minimum kétszer nagyobb nálam, ha nem rögtön háromszor. Áh, biztos nem az olyan kiscsajokat kajtatják ezek, mint amilyen én vagyok. Szóval ezt kizártam. Már csak azért is, mert ijesztő volt a gondolat. Hogy a fenébe ne? Maga a pasas egy két lábon járó veszedelem volt! Szóval ja, de akkor miért pont hozzám jött ide? Miért nem ahhoz a másik lányhoz, aki még tíz méterre se ül tőlünk, vagy a két sráchoz, akik élénken gesztikulálva magyaráznak egymásnak valami hülyeségről?
- Legkevésbé se érdekel az összesítés, nem azért futok - legszívesebben leugattam volna az okoskodásáért, de azért ha beszólok egy ilyen alaknak, tuti kettétör, szóval inkább visszafogtam magam, és csak magamban morogtam - Hanem mert minden más sport kiesik - tettem hozzá, mielőtt megkérdezte volna a miértet. Ha úsznék, belefulladnék a medencébe, a labdás sportoknál már az edzés is kimerítőbb, míg megtanulom az alapokat, maga a meccs meg tízszer fárasztóbb, mint lefutni ezt a maximum 100 métert. Szóval... hát, nem igazán maradt semmi más. Igazából jobb lenne, ha nem is kezdtem volna ebbe bele, de a többi klub halálosan uncsinak tűnt, ami meg nem, abba ciki lett volna belépni, és teljesen megöltem volna vele a középsulis életemet.
- Ööö... kösz :3 - bólintottam, magamra erőltetve egy mosolyt is. Aha, akkor ezért jött ide hozzám, tetszett neki a futásom. Hát, mondjuk a rossz rajtom után tényleg úgy jöttem fel, mint a talajvíz, tudtam erősíteni a végén is, már amennyire a 8-9 másodperc alatt egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. De attól még ott a kérdés, hogy miért nem azt a szupertehetséget szemelte ki, a... ah, megvan, a csapattársaival dumál. Hm, lehet nekem is azt kéne tennem :3 Szerencsére a csávó nem marasztalt, elég szűkszavúra fogta a dumáját, szóval ezt megúsztam. Így is a hideg rázott tőle, ahogy megszólalt. De várjunk csak! Konkréten el is küldött?! Gőzöm sincs mit várt, de az arckifezeésemből levághatta, hogy én nem azt, amit most kaptam tőle >.> Mármint... nem, nem akartam a társaságában maradni olyan nagyon, mert hát ki tudja, mik járnak a fejében, de azért ne hajtson már el így, hogy fene a pofáját >.> Persze, hogy kidagadt egy ér a homlokomon! Fel is pattantam, és nyomban teljesítettem a kérését, vagyis próbáltam volna, ha nem szól utánam. Visszafordultam, és a vállam felett néztem rá.
- Ott a személyzet, ők biztos adnak - böktem rá a könnyen felismerhető mellényekbe öltözött alakokra. Ha egy kicsit kedvesebb lett volna, akkor talán még adnék is neki, merthogy szoktam magamnál hordani, de nehogy már lejmoljon tőlem ._. Basszus, lehet valami drogos csávó, és rá van függve a bogyókra o.O Na így aztán már pláne nem adok neki, sőt! Inkább hátat fordítottam és úgy intettem neki, majd sietősen távoztam, hogy átevickéljek a pálya másik felére. Ott, az ügyességi szereknél gyülekeztek az enyéim, pontosabban ott volt a sensei, akit kerestem. Persze odaérve lepacsiztam mindenkivel és büszkén mutogattam az érmemet is, merthát mégiscsak van mivel így büszkélkedni Cool

A célom csupán annyi volt, hogy lejelentsem, mennék vissza az osztályhoz, felkészülni a délutáni produkcióra, és amint megkaptam a jóváhagyást, és elbeszélgettem egy tíz-tizenöt percet, vissza is mentem az öltözőbe, hogy az előnytelen melegítőm helyett magamra aggassam az egyenruhámat. Merthogy nyilván nem a fellépőruhámban fogok órákon keresztül császkálni Razz

Amint megszabadultam ettől a tehertől is, kényelmes, ráérős tempóban indultam neki a campus területének, elvégre szerettem volna meglesni pár dolgot. Például a kendós srácokat Razz

Nah ja, csak a lassú sétámat egyes hímegyedek bizonyára úgy érzékelték, hogy akkor én most baromira ráérek, és egyszer csak két fiú csapódott mellém, egyik az egyik oldalamra, másik a másikra. Én persze próbáltam tudomást se venni róluk és elegánsan továbbállni, lendületvesztés nélkül, de nem vették a lapot -.-"
- Kopjatok le - formáltam a gondolataimat szavakká is, és igyekeztem kitörni közülük. Futni nem futhattam, ők úgyis jobban bírták volna, és nem akartam a halálomra kerülni. Így sem éreztem magam flottul, még mindig bennem volt az a 60 méter, pedig mikor volt az már?

// Hinari korábbi posztjában szereplő fiúk \o/ //

by **Szophie** Vas. Ápr. 13 2014, 18:23

- Good morning! Kellemesen aludt, kisasszony? - szobalányom hangja zavarta meg álmaimat, majd nem volt rest még a függönyöket is elhúzni, csakhogy engem ébredésre kényszerítsen. Felnyögtem, majd fordultam egyet, és csak azért is a fejemre húztam a takaróm. Viszont Kanade tudta, hogy fent vagyok, és tudta, hogy értem minden egyes szavát.
- Ma reggelire pirítós és baconös omlett reszelt sajttal lett készítve. Reggeli után Margeri tart órát történelemből és idegennyelvből, végül egy előrehozott ebéd után dél körül elindulhat az össznépi vetélkedőre. - ahogy kimondta az utolsó szavait, hangosan és elutasítóan felnyögtem.
- Hisz tudja, hogy a bátyja kívánsága. - mondta rábeszélő hangsúllyal. Nem mintha én nem tudnám..
- És mi lesz a tárgyalással? - bújtam ki a takaróm alól, találva egy utolsó mentsvárat. - Az a férfi, aki az indiai plüssállat gyárat vezeti, és tárgyalási céllal akar velem beszélni. Nem ezen a napon jön?
- Mr. Brossra gondol? Az csak a jövőhéten lesz.^^ - mondta dorgálóan, ám szülői kedvességgel hangjában. A falra tudnék mászni ettől. És igen, semmi sincs, ami megmenthetne a mai naptól. Hacsak nem kapok el hirtelen valamilyen himlőt.

A tükörben vizsgálgattam a karomat, arcomat, mindent, de csak nem akaródzott egy vörös folt sem akadni. Még egy piros kis kiütés sem volt. Nincs más út, el kell mennem oda a.. oda. Nem értem, mire ezek a különös ötletei bátyámnak, ám a kedvéért ennyit képes vagyok megtenni. Fogalmam sincs, miért vár ilyesmitől változást, de sosem tudtam az ő irracionális gondolkodásmódját követni. Mégis, felfoghatná, hogy ez már sosem fog megváltozni. Ilyen maradok, hisz ez vagyok én. Akármennyi vidám helyre elküldhet, akármilyen sok ember közé. Újra ránéztem a tükörre. Egészen úgy festettem, mint egy ember, aki él. A szobámba zárkózásról egyedül szörnyen fehér bőröm tett tanúbizonyságot, habár némi alapozóval és pirosítóval még ezen is sikerült javítani.

Zavart a fény, mely égette bőröm és elvakított. Az emberek - fiúk és lányok - mind engem bámultak, bármennyire is próbáltam meghúzódni és általánosan viselkedni. Talán az sem segített, hogy épp az imént szálltam ki egy hatalmas, fekete limuzinból, és egy saját sofőr nyitotta ki nekem az ajtót, és segített ki. Ennél talán már csak az lenne feltűnőbb, ha Demetrie is itt lenne, és a nyomomban járna. Viszont bátyus ragaszkodott hozzá, hogy a testőröm most otthon maradjon. Ez mondjuk egy kissé idegesített, hiszen mégis nagyobb biztonságban éreztem magam úgy..
Hát akkor, nagy levegő, és éljük túl ezt a napot. Nincs itt valami csendes kis sarok? Könyvek? Esetleg egy könyvtár? Mégis miért kell itt mindenkinek ilyen zajosnak lenni? Neveletlenek. Tudatlanok. Illetlenek. Könnyelműek. Túl rövid szoknyában. Túl sokan.

by **Drake Haru** Vas. Ápr. 13 2014, 18:58

Természetesen nem hagyhattam ki ezt a rendezvényt, akármennyire kevés kedvem volt mosolyogva a tömegben sétálgatni, és hallgatni osztálytársaim üres fecsegését pasikról, ruhákról, meg ehhez hasonló érdektelen dolgokról. Néha annyira irritál a jelenlétük. Sokszor van, hogy elképzelem őket, amint saját vörös vérük borít mindent, mint gyönyörű festék, hallom az utolsó, kenetteljes hörgést, és azok a kétségbeesett szempárok.. ez maga a megváltás. Ám én egy teljesen hétköznapi, japán középiskolás lány vagyok, sajnálatosan. Természetesen a hétköznapit csak a jelenre értve, a múltamra semmiképp. Azok voltak a szép idők.. Talán furcsának találhatjátok, hogy vágyódom a háborúba, hogy szerettem a vért, és a gondolatot, hogy akármikor meghalhatok. Ugyanakkor én már ebbe születtem, ez volt a teljesen normális számomra, a hétköznapi, ha fogalmazhatok így. És ez a hely itt olyan, mintha egy külön bolygóra kerültem volna, ez nem az a föld, amelyet én megismertem, ezek nem azok az erkölcsök és szabályok. Ez itt maga a pokol. Ez is egy szemszög, természetesen.
A szerzetesek kiküldtek, hogy áruljak valamilyen talizmánokat, meg mindenféle furcsa dolgot, és természetesen mindezt a lehető legkedvesebb mosollyal tegyem.
- Köszönöm a vásárlást! - hogy jutnál a pokolra. És ebben a percben!
És természetesen a "barátnőim" is szívesen segítenek ebben. Már amikor nem az idegesítő versenyeken vesznek részt, mint most is. Persze nekem is szabad lenne ez, a szerzetes világosan megmondta, hogy nyugodtan szórakozhatok, a kereskedés másodlagos. De persze, majd pont lesz kedvem ilyesmire! Tudjátok mire van kedvem? Szerezni egy szép, éles kést, és azt az emberek hátába döfködni. Vagy legalább elbújni valahova ebből a kacagó nevetésből és iszonyatos napsütésből, tömegből. Valami mocskos, sötét helyre, hol patkányok szoktak járni...
Nem tehetek róla. Az én valóságom ilyen. És számomra az a menny, és ez a pokol. A lehető legjobban vágyom vissza az én mennyembe. Mégsem tehetem. A rendes viselkedés követelmény. És még imádkoznom is kell egy olyan istenhez, melyet egyáltaln nem fogadok el feljebbvalómnak. Mert az én Istenem maga a halál.

by **Kokoro** Kedd Ápr. 15 2014, 21:16

Nem válaszol. Eddig sem beszélt sokat. Biztos nálunk nevelkedik. Vagy hasonlóban. És neki is megtanították. Hogy ne beszéljen. Mert a hangoskodás rossz. Biztos érti. Tudja, ismeri. Nem velünk jött. Vajon vannak még, mint mi? Hányan lehetünk?
Megfordul, elindul. Én követem, mást nem tehetek. Nem mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Soha többé nem akarok visszamenni. Nem tudom, hova mehetnék. Csak ne oda. Nem akarom többé. Itt kint olyan furcsa érzés. Sokkal jobb. Több a fény, ragyog a nap. Szeretem a napot, ahogy végigfolyik az arcomon. Ahogy megvilágít. Isten néz rám így. Mosolyog, biztos azért ilyen meleg. Isten észrevett és most figyel rám. És örül annak, hogy elfutottam. Színt akar adni nekem. Hogy ne ilyen sápadt arcom legyen. Ne ez az arcom legyen, hanem egy másik. Hogy új életem legyen. Egy másik. Egy olyan, mint a körülöttünk levőknek.
Nézek jobbra. Nézek balra. Nem látom őket. Sem Maryt, sem a fiút. Nem is tudom, hogy hívják. Ráncos lesz a homlokom; engem hogy is hívnak? Milyen nevet kaptam? Nem emlékszem, nagyon nem. Nem tudom. Nem jut eszembe. Tudom, hogy papírra írtuk fel. Hogy meg kellett jegyezni. De csak a szabályokra emlékszem. Hogy nem szabad mesélni magunkról. Hogy akkor azt kell mondani, árvák vagyunk. A szüleink… autóbaleset? Autóbalesetben haltak meg? Igen, talán. És nem szabad elszakadnunk a nevelőnktől. Megszegtem, és pálcát fogok kapni érte. De legalább a lány biztonságban van. Én pedig nem fogok visszamenni.
Elhatározás, erős, mint a fa. Mint a kövek, amiken lépdelünk. Nem fogok visszamenni. Elszökök. Itt maradok, amíg kell. Majd kisurranok a kapun. Vagy valahol, ahol lehet. Elbújok. Elmegyek a városból. Keresek valami szállást. Utánakérdezek dolgoknak. Vándorolni fogok. Addig, amíg meg nem találom a helyem.
Követem a lányt. Nem tudom, hová tarthat. Figyelek előre, hogy ne essek el semmiben. És hogy ha visszavezet a nevelőhöz, időben elfuthassak. Ha visszavezet, akkor itt hagyom. De szerintem nem fog. Különben nem kérdezett volna. Nem érdeklődött volna. Hogy miért futottam el. Vagy talán mégis mást kérdezett. Nem tudom, nem értem. Sok dolgot nem értek. Azok ott például furán öltöztek. Nem tudom, nem értem, miért. Az pedig miért olyan sötét. Mókás a haja. Olyan, mint egy nagy vattacukor. És furán beszél. Meg nevet. Furcsa. Aztán van, akik különös dolgot csinálnak. Egy fehér rudacska füstölög a kezükben. Néha a szájukhoz emelik, és vörös lesz a másik vége. Utána még több füstöt fújnak ki. Mit csinálhatnak? Miért csinálják? Utána fogok kérdezni, hogy mi lehet az. A Füstölgő Rúd, addig majd így fogom hívni.
Megyünk tovább. Elöl a lány, én szorosan mögötte. Kicsit magasabb vagyok nála. A cipőink kopognak a kövön. Nem tudom, merre tarthatunk. Követem, amerre vezet. Vele akarok maradni. Az első ember, aki hozzám szólt. És nem is kergetett még el. Ha azt mondja, menjek el, majd elmegyek. A nevét sem tudom. De én sem a magamét. Mit mondja, ha esetleg rákérdez? Rá fog kérdezni vajon? Nem tudom. Olyan hallgatag ő is. Biztos azt tanulta, amit mi. Biztos megverik őt is érte. Ha hangoskodik. Szomorú vagyok, ha erre gondolok. Nem kéne ilyesminek léteznie. Vendég legalábbis ezt mondta, és biztos igaza van. Mert ő sosem tett olyat velem, mint a többi férfi. Ő különleges volt. És a különleges embereknek mindig igazuk van. Közöttünk is voltak különlegesek. Ők mindig igazat mondtak. A nevelők azt mondják, különleges vagyok. És én sosem hazudok. Csak nem mondok el mindent. Mert tudom, hogy nem szabad.
Követem a lányt, lassan, de szorosan.

by **Shukaku** Szer. Ápr. 16 2014, 08:14

~Talán érti. Talán mindent ért. Mit látnék, ha belenéznék a szemébe? Szomorú. Ő vajon mitől szomorú? Őt nem érdekli, hogy én miért vagyok szomorú. Ennek örülök. Nem lenne jó, ha kérdezne. Nem tudnék rá válaszolni. Nem akarnék rá válaszolni. Nem akarok rá válaszolni. Senkinek sem.~
Az épület már előttük volt. Nagy, magas, monumentális, akárcsak egy torony, mely az ég felé mutat. A lány az ajtóra szegezte a tekintetét, majd lassan végigfuttatta -egy pillanatra állt csak meg annál az emeletnél, ahova menni készültek-, egészen a csúcsig. Az égen alaktalan bárányfelhők lebegtek, néha el-eltűnve az objektum szabályos alakja mögött.
~Ami szép, az ég / ajándéka annak, ki / meglátni képes. Szeretem a haikukat. Vajon ő is szereti őket? Nem kérdezem meg. Akkor talán szereti.~
A lány abban sem volt biztos, hogy társa egyáltalán válaszolna a feltett kérdésre. Azt azonban régen megtanulta, hogy gondolni mindig lehet szépeket az emberekről, és sokkal jobban járunk akkor, ha nem kérdezünk rá a sejtéseinkre, mert addig nem bizonyosodik be, hogy amit gondoltunk, az mind hamis ábránd volt.
~Miért akar velem jönni? Azt mondta elkísér oda, ahova megyek. Nem tudja, hogy hova megyek. Nem tudja, hogy ő oda akar-e menni. Akkor… talán miattam jön. Velem akar jönni, nem pedig valahova. Kedves tőle.~
Shu egy pillanatra elmosolyodott, de az őt követő lány ebből semmit nem vehetett észre. Persze ezt sem kérdezte meg, de itt még kérdeznie se kellett ahhoz, hogy tudja, téved. Nem akarta tudni, de tudta. A lány nem vele akar lenni, mindössze azzal a nővel nem. De… végtére is őt találta meg, és nem egy másik valakihez ment oda, hogy azzal a másvalakivel együtt meneküljön el a néni elől. Őt választotta. Senki más nem vette észre őt, csak ez a furcsa lány. A furcsa, hallgatag lányoknak talán van valami különleges érzékük ahhoz, hogy egymásra találjanak, és utána együtt lépkedjenek egymás mellett, továbbra is némán, mintha a másik nem is létezne, de mégis csak együtt. Társaságban. Shukakunak már ez is bővestelen-bőven elegendő volt. Nem várt társaságot, és azt még most sem várta el, hogy a másik vele akarjon lenni. Már az is elégedettséggel töltötte el, hogy nem akar nem vele lenni. Nem szalad el mellőle. Egyszerre volt kellemes és végtelenül szomorú vele sétálni. Kellemes, mert mégis csak valakivel együtt sétált, amit nagyon régóta nem csinált, de szomorú is, mert azt mutatta, hogy ő sohasem fog olyasvalakivel sétálni, akit észrevesznek mások is. Igen. Biztos volt abban. hogy a lány csak szánalomból vagy elkeseredettségből állt mellé, mert ugyanolyan volt, mint ő. Ugyanúgy nem lett volna más, aki mellé áll. Kizárólag ezért kerültek egymás mellé. Gyűlölte emiatt. Gyűlölte, mert jelenlétével csak kiemelte azt, hogy ő nem tartozik a normális emberek közé. Gyűlölte, mert azt sulykolta belé, hogy mellé csak ilyen szomorú valakik fognak társul szegődni minden útján, nem csak azon, ami az előadóterembe vezet. El akart szaladni, hogy újra csak egyedül lehessen, senkivel se keljen megosztania a létét… és mégsem tudott. Akármilyen lesújtó társaságot is nyújtott Kokoro, akármilyen szánalmasan is mutathattak együtt, mégis csak társaság volt. Az ő társasága.
Lassan elérték az épületet, elérték a nagy üvegajtót, a lány pedig megtorpant. Az ajtóban ugyan nem volt sor, csak páran lézengtek, bent azonban, a hallban tömeget látott. Talán tíz-tizenöt ember is összegyűlt. A lány nem akart tömeget. Ekkor azonban az is eszébe jutott, hogy az állatokat is biztosan sokan szeretik. Itt biztosan sokan, hiszen mások az emberek, mint az intézetben. Itt nem lógnak el az órákról, tehát a termekben is sokan lesznek. Sokan lesznek akkor is, ha ez egy nem kötelező program. Tele lesz a terem emberekkel, és ha ők ketten belépnek, akkor mindenki őket fogja nézni. Ránézett a térképre, majd megfordította, hogy a programokat láthassa. Ceruzával karikázta be az egyetlen előadást, amit mindenképpen látni szeretett volna. Nem mert tollal belefirkálni a füzetbe, pedig legszívesebben piros filcet érdemelt volna a dolog. AAT - Animal Assisted Therapy, funkcionális etológia az oktatásban. Tudta, hogy látni szeretné. Mindennél jobban. Ehhez azonban a tömegen át vezetett az út, és az előadás alatt is végig tömeget jelentett. A lány hol az üvegajtóra, hol a térképre nézett, de még erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy megtegye a következő lépést.

by **Jun** Csüt. Ápr. 17 2014, 11:33

Mondhatni hamar eldöntöttem, hogy nekem egészen biztos jobb az, hogy ha távol tartom magam ezektől az iskolák közötti dolgokból. Valahogy ez már annyira nem az én világom. Pár emberrel még megbékélek, sütkéreznék a csodálatukban, hagynám, hogy elkényeztessenek meg hasonlóak. Viszont ennyi ember már sok, idegesítően sok, mindenki rohangál, kapkod, siet, ehhez pedig semmi kedvem sincs. Nem fogok a napon állni egész nap szórólapokat osztogatni végig vigyorogva mint valami totál idióta. Ügyesen elkerültem az iskolatársaim, kész szerencse, hogy egyikük sem látott meg, talán még az égiek is mellettem állnak. Mialatt az épület felé vettem az irányt, nézegettem a felállított standokat, reklámokat, illetve olykor-olykor egy-egy kósza pillantást rám vető egyén felé intettem cuki mosollyal az arcomon. Sosem lehet tudni, lehet éppen ö fogja megvenni az ebédem. Oh megvan a bejárat!

Egykedvűen sétáltam végig a széles, végtelenbe menően hosszú folyosóhálózaton. Akár egy jó kis labirintus is lehetne ez az iskola. Mindenhol üres tantermek, néhányukba még be is nyitottam, hála annak a kíváncsiságnak nevezett kis ördögnek aki aprócska szuronyával döfködi másodpercenként az elmém. Viszont, még én sem vagyok olyan hülye, hogy az egyetlen szabadnapomon is egy iskola padban üljek órákig. Akkor már inkább lennék kint a döglesztő melegben... Nincs itt valami könyvtárféleség? Sokkal kényelmesebben el lehetnék ott. Még néhány percnyi mászkálás, ténfergés, ajtónyitogatás és lépcsőzés eredménye képen végül rábukkantam a keresett teremre, a könyvtárra. Halkan félrehúztam a tolóajtót, és mielőtt beléptem volna belestem, hogy nincs e bent véletlenül egy kósza tanár. Szerencsémre ilyesmivel nem találkoztam szóval hamar be is léptem, magam mögött pedig visszahúztam az ajtót.
- Ah, azt hiszem nem árt meg ha nyitok egy ablakot... - majd az asztalra hajítottam a szatyrom, amiben ott lapultak a frissen vásárolt ####Shitsuji kötetek.

by **Szophie** Csüt. Ápr. 17 2014, 13:22

Mindig is arra tanítottak, hogy egyenes háttal, tökéletesen járjak, most viszont talán még a szokásosnál is merevebb és tartózkodóbb volt a tartásom. Minden egyes felém vetődő kósza mosolyt rosszalló pillantással viszonoztam, és úgy alapjában teljes valóm tükrözte, hogy mennyire nem szeretnék senkivel sem társalogni. Szinte éreztem, ahogy körbevesz a sötét légkör, mely eltaszítja tőlem az embereket. Tömeg volt. Tömeg, ugyanakkor belém nem futott senki véletlen, nem botlottak meg a lábamban, és még csak egy kósza táska sem lökött meg, egy könyök sem ért hozzám. Három lépés távolságot tartott tőlem a tömeg. Ezt nevezem én tekintélynek. Elég csak rám pillantaniuk, hogy tudják, mi a dolguk. Nem kívántam azt éreztetni velük, hogy egy szinten állunk. Nem voltam rest a szokásos drága öltözékemet hordani, még ha ezzel a kelleténél több figyelem is irányult rám. Nem szerettem a társaságot, ugyanakkor elvártam, hogy megfelelő bánásmódban részesítsen a tömeg. Úgymond szükségem volt arra, hogy tudják, én fölöttük állok. Az elmúlt két évben a japán piacokra is hozattam be termékeket, miután az előtte levő években sikeresen feltérképeztem az itteni keresletet, és a célirányú közönség igényeit. Az első hibám ott mutatkozott meg, hogy úgy kezeltem régen őket, mint más európai népeket. Nem, itt minden teljesen más volt, erre rá kellet jönnöm. És ehhez igazítani a termékeimet, az áraimat, sőt, úgy általában elég érdekes volt az országhoz igazítani az árpolitikámat. Mégis megtettem, és immár itt is ismertté vált a nevem, mint cégvezető. Néhány vállalat székhelyét át is telepítettem Tokióba, és itteni vállalkozókat megbízni az irányítással. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy tökéletesen beletanultam már ebbe a rendszerbe is. Természetesen nem klappolt minden tökéletesen, de éppen egy fejlesztésen dolgozunk. A le utóbbi év végén minden profitot visszaforgattam a vállalkozásba, így most sokkal jobb a technikai felszereltsége, mint valaha. Ettől még magasabb eredményt várok az év végén. Szinte minden tökéletes. És a munkaerő is hatékony.
Igen, ezen most szívesen dolgoznék. Csak ahhoz kellene egy nyugodt hely. Az ilyen helyeken vannak könyvtárak, nem?

Gyorsan megkerestem az épület alaprajzát, és azon a könyvtár helyiségét. Át kellett érte mennem az egész iskolán, de nem zavart. Belül legalább nem volt tömeg. Hamar meg is találtam, majd beléptem abban a biztos tudatban, hogy biztosan nincs ott senki. Tévedtem. Elsőre meglepődöttség ült ki arcomra, de hamar rendeztem vonásaimat, és tekintélyt parancsolóan néztem az illetőre. Nem szólaltam meg, csak leültem, és elővettem a táskámból a papírjaimat, hogy átnézzem az adatokat. Felkészülten akartam fogadni Mr. Brosst, úgy hogy mindennel tisztában legyek, ami fontos.

by **Hinari** Csüt. Ápr. 17 2014, 23:02

Hirtelen azt sem tudtam, pontosan mitől vörösödtem el: Naithen dühítő viselkedésétől, vagy a zavartól, ami elöntött abban a pillanatban, ahogy a fiú tényleg megfogta a kezemet. Úgy húztam vissza, mintha azt kívánnám, bárcsak itt se lennék, ami nem járt messze az igazságtól. Közben a bátyám fogadta a kéznyújtást, arcán tartózkodó mosollyal szemlélte az eseményeket, miközben én a hajamat igazgattam, azon töprengve, hogyan is tudnék minél hamarabb, minél messzebbre jutni innen feltűnés nélkül. Zavart, már maga a tény is, hogy Naithen megint úgy bánt velem, mint egy plüssállattal, s mégcsak észre sem vette. Talán lett volna egy pillanat, amikor legszívesebben ökölbe szorított kézzel, összeszorított szájjal meredtem volna rá – de ehelyett, mint mindig, inkább másfelé néztem, igyekezve még a tekintetét is kerülni. Ő pedig egyáltalán nem zavartatta magát.
- Annabell – feleltem halkan, egy kicsit későn reagálva rá, hogy a kérdés voltaképpen nekem szólt. Aztán csak végigmértem a srácot, ő is külföldi volt, akárcsak mi. Egy bátortalan mosolyfélét is megeresztettem az ő magabiztos fellépése után, azt hiszem, még bólintottam is, bár hogy mire, azt még én magam sem tudtam pontosan. Illetve nem emlékeztem rá, a hullámok hamar átcsaptak felettem, és én elvesztettem a képességet, hogy megpróbáljak mindent tisztán látni. Kettős érzéseim voltak, s amikor megjelent a majomképű, tolakodó srác, már nem is próbáltam őket rendbe rakni.
Teljes káosz.
Először fel sem fogtam, hogy mit is mondott, agyam egyszerűen blokkolta a bejövő információkat, csupán Naithen nevetésére kaptam fel a fejem. Nem szokott nevetni. Vagyis de, csak nem így. A maga tartásához és eleganciájához, a jófiús beállásához semmiképpen sem illett ez a fajta megnyilvánulás. Persze hamar összekapta magát, a fejét ingatva:
- Ő a kishúgom – alig észrevehetően léptem oldalra egyet, hogy ne tudjon megint magához húzni – És biztosíthatlak felőle, hogy egyikünk sem „koptatja” – nyomta meg az utolsó szót, jelezve, hogy egyáltalán nem elégedett a fiú szóhasználatával – Egyébként nem vagyunk ikrek. Nézz csak ránk – állt oda Alex mellé, de mindezt úgy, hogy ha a feketehajú gyerekben volt egy csepp ész, felfogja, hogy Naithen minden szavából és mozgásából csakúgy sütött a lenézés. Mintha egy fogyatékoshoz beszélt volna. S ebben az volt a legszebb, hogy fogadni mertem volna, hogy a srác semmit sem értett a bátyám valódi mondanivalójából. Kíváncsian figyeltem, vajon igazam lesz-e, ám a hangosbemondó mindannyiunk figyelmét elterelte.
Amikor Alex elkezdte sorolni, mennyi versenyszámban van benne, először Naithenhez hasonlítottam: tipikus élsportoló, aki mindig mindenben jó. A felismerésre még a számat is elhúztam, úgy tűnik engem mindig ilyen fiúkkal hoz össze a sors. Hiába volt kedves, biztos ő is kabalának néz, aki másra nem is jó. Nem más, mint egy másik Naithen, nekem pedig egy is bőven elég. Ám amit az újrafutásra mondott, az őszintén meglepett: nem akarta újrafutni. Fél szemmel a bátyámra néztem, ő a maga higgadtságával konstatálta a helyzetet, biztos voltam benne, ő akármikor újrafutná. A nagyszájú srác kifakadására pedig már nyitotta is a száját, ám aztán meggondolta magát, és mégse szólt közbe. Mivel, így, hogy szöszi fiú nem vállalta, ez már döntetlen maradt, nem volt szükség rá, hogy lelombozza a fiút, az újrafutás csak a két első helyezett között zajlott volna – értelemszerűen. Kezdtem jobban érezni magam: végre volt valaki, akivel Naithen még nálam is lekezelőbben viselkedett. Ezúttal már a mosolyom is egy kicsit magabiztosabb volt, s amikor a srác hozzám szólt, egy apró nevetés is becsúszott:
- Nem, én csak néző vagyok – feleltem, minden negatív felhang nélkül: nem kívántam egy kicsikét sem a bátyámhoz hasonlítani. Ő meg persze csodálkozott, hogy így válaszoltam, hisz megszokta már, hogy az esetek nagy többségében egy hang nem szokott kijönni a torkomon, és neki kell beszélnie helyettem – rendre nem úgy és azt, amit és ahogy én akartam volna, természetesen. Talán… talán mégis jó lesz ez a nap valamire. Főleg ha a srác folytatni fogja a nagyhangú és Naithen ízléséhez eléggé nyers megnyilvánulásait.

by **Kokoro** Pént. Ápr. 18 2014, 23:18

Asako. Ennyi már eszembe jutott. Hogy Asako. De nem tudom, Milyen Asako. Vagy hogy Asako Micsoda. Tudni akarom. Talán az tényleg az igazi nevem. Az a nevem, amit sosem árultak el nekem. Nálunk otthon csak gúnynevek vannak. Gúnynevek, becenevek. Leggyakrabban annyi, hogy "hé, te". És akkor figyelni kell, hogy kire néznek vagy mutatnak.
A lány megy tovább. Nem szól, nem néz rám. Biztos csak zavarom. Mivel lány, és én is az vagyok. Az otthonban ez nem probléma. De itt kint ő nem lehet kuncsaftom. Nem adhatom meg neki, amire vágyik. Azt csak férfiaknak lehet. De nekik nem szeretem. Csúnya dolgokat csinálnak, és fájdalmasakat. Nem szeretem őket. Ezek itt mind fiatal fiúk. Csak a társaim között láttam ilyen fiatalokat. A kuncsaftok mind idősebbek. Bűzlenek és borostájuk van. Néha ordibálnak, és fura szagú a szájuk. Volt, amelyik leokádott és elaludt rajtam. A nevelők ilyenkor azt mondták, részegek. Nem tudom, mi az a részeg. Valamikor meg azt mondják, túl sokat ivott. Azóta odafigyelek, mennyit iszok. Mert ha valaki ilyen lesz túl sok ivástól… én nem akarok ilyen lenni. Soha.
A lány haját nézem. A hajszálakat, ahogy libbennek, ide-oda. A járás ritmusa egyenletes és megnyugtató. Nem akarok bűzlő férfiakra gondolni. A lány végül megáll. Megállok én is, mellette. Az épületet nézi, nézem én is. Nagyon magas, még sosem láttam ilyen magasat. Hogyan rakták oda a köveket? És mitől ilyen sima? Mitől nem látni a köveket? Olyan furcsa, olyan túlvilági. Hogy lehet a tetejére jutni? Nem is lehet megkapaszkodni a falában. Olyan sima, mint a tükör üvege. Csak nem látni benne a tükörképünk. Vajon miből készült? Olyan kíváncsi vagyok…
A lányra pillantok, de már nem felfelé néz. Elsápadt, a lapja össze van firkálva. Az átlátszó ajtót nézi. Odabent sok-sok ember van. Olyanok, mint itt kint. A lapjára pillantok, amit a kezében tart. Valami be van rajta karikázva, de nem értem, mit jelent. Vagy hogy miért van bekarikázva. A lány ide, aztán újra oda néz, felváltva. Valószínűleg ott van bent, ami be van karikázva, ahova eddig tartott. De akkor miért nem megyünk be?
A tömegre nézek, vissza a lányra. Nem tudom, nem értem, mi a baj. Talán a sok idegen? Vagy nem érti az ajtót? Én sem értem az ajtót, de bemennék rajta. Nem kell szerintem félni tőle. Olyan, mint egy hosszabb ablak. Elmosolyodom.
-Gyere.
Egy szó, bátorítóan. Nem tudom, mitől fél. De amitől fél, az bent van. Én nem félek tőle, mert nem tudom, mi az. Kicsit felé nyújtom a kezem. Ha elfogadja, akkor megfogom. Ha nem, akkor visszaeresztem. Elindulok az ajtó felé. Mikor odaérek, kinyitom. Valaki felénk néz, aztán beszélget vagy várakozik tovább. Nevelők nincsenek itt. Sem tűzokádó sárkány. Egy ilyen nagy toronyban még attól se félnék. A sárkányok aranyosak tudnak lenni, ha tisztelettudóan beszélünk velük. Meg szeretik a találós kérdéseket. Az egyik lány mindig sárkányokról álmodott. Sokat mesélt róluk, ezt ebből tudom.

by **Shukaku** Szomb. Ápr. 19 2014, 07:37

Már csak egy pici kellett volna. Tényleg csak egy egészen pici. Éppen az utolsó nagy levegőt vette, mielőtt megtette volna a döntő lépést, erre a lány elorozta előle ezt az apró dicsőséget is. Nem hagyta meg neki a lehetőséget, hogy ő győzhesse le a félelmét, egyedül, hanem a kezét nyújtotta felé, és újra hozzá szólt. Shu pár másodpercig csak bámulta a felé nyújtott kezet, és a fejében újra zsongani kezdtek a gondolatok, betódult a rengeteg emlék.
~Ő is ugyanúgy kicsinek lát, mint akárki más. Kicsinek, gyávának és tehetetlennek. Nem akarok ilyen lenni! Magabiztosnak kell látszanom! Miért álltam meg? Azok ott bent ugyanolyanok, mint itt… csak falakkal körülvéve… bezárva… egy szűk helyre… velük… velem... velünk.~
Pillantott újra a lányra, és lassan felemelte a kezét. Még a keze is sápadt, színtelen volt, ugyanúgy, mint a másik lányé. A többieknek körülöttük napbarnított bőre volt… sőt olyan bőrszínek is, amiket eddig Shu csak a televízióban látott. Persze őt most ez különösebben nem foglalkoztatta, csak a saját kezére meredt, majd a felé nyújtott tenyérre. Mindössze egy mozdulat lett volna őket összeérinteni, és átadni az irányítást a másiknak, ami leveszi az összes felelősséget Shu válláról. Meg akarta tenni. Réges régen meg akarta tenni, de tudta, hogy senkiben nem bízhat meg annyira, hogy megoszthassa vele azt a terhet, amit ő visel. Lehetetlen volt, és így a lány is lehetetlent kért. Felkínált egy olyan lehetőséget, amellyel a másik nem élhetett. Ez nem volt szép tőle, akkor sem, ha ennek nem volt tudatában.
Az egyik pillantás során, amikor a tekintete éppen a lány kezét vizsgálta, megfogalmazódott benne még egy gondolat. Mit gondolhat a másik? Mit érezhet vele kapcsolatban? Miért akar neki segíteni? Neki akar segíteni, vagy csak el akar tűnni azelől a néni elől? Vagy esetleg őt is el akarja tüntetni? Igen! Ez egy remek kérdés volt, és nem értette, hogy eddig miért nem fogalmazta meg önmagában. A lány egyedül is elfuthatott volna, de mégis magával rángatta őt is. Vállalta a kockázatot, hogy Shu esetleg lelassítja, és így beérhetik… de azt akarta, hogy ő is vele legyen. Úgy gondolta, hogy esetleg Shu segíthet neki? Akkor már tudta, hogy ő is elsőnek van itt… de neki van térképe. Igen. Minden a térkép miatt volt. Az előbb is azt nézte. A lány kissé közelebb húzta magához a papírdarabot. Vagy… mégis csak ez az idegen és szótlan lány segített neki? Már akkor is, amikor ő ezt nem is tudta… nem is kérte… nem is akarta? Valahogyan érezte, hogy ő sem akart volna azzal a nénivel menni. Ha egy ilyen lány, aki annyira igénytelen, hogy az ő társasága is megfelel neki, ha egy ilyen valaki menekül egy másik ember elől, akkor az a másik ember végtelenül gonosz lehet.
A tekintete ezúttal az arcára tévedt. Mosolygott. Nem tudta, hogy miért. Persze azonnal felötlött benne, hogy rajta mosolyog, őt neveti ki, amiért egy egyszerű lépést nem tud megtenni azért, hogy belépjen egy ajtón. De… valahogy most mégsem úgy tűnt, mintha ezt tenné. Valahogy ez a mosoly inkább volt bátorító. Talán ez adta meg az utolsó lökést. Régóta nem mosolyogtak rá úgy igazán. Persze ő nem is próbált meg visszamosolyogni. Egy biccentéssel megköszönte a mosolyt, de ő nem tudott volna úgy mosolyogni, hogy igazi legyen, hazudni pedig nem akart. Ennek a lánynak nem.
~Gyere. Azt mondta: gyere. Honnan tudja, hogy hova? Csak… csak az ajtón akar bevinni, és utána nem tudná, hogy hova kell mennünk. Ott állnánk… ott ragadnánk a tömeg kellős közepén, és nem tudnánk, hogy merre kell indulnunk. Akkor… akkor már nekem kellene vezetnem újra. Bent. A tömegen át.~
Leszegte a fejét, majd a lány kinyújtott kezébe helyezte a térképet, majd bólintott.
-Arigatou.
Talán végig ezt akarta, nem pedig az ő kezét. Csak tudni akarta, hogy hova akarja vezetni, hogy rápillantva egy becsmérlő tekintettel illethesse, amiért ilyen butaságokkal tölti az idejét. Mint bent, a többiek. De… az az egy reménysugár volt számára, hogy az állatokat majdnem mindenki szereti. Sok mindenben hasonlítanak, talán ebben is. Nagyon jó lenne.

by **Rosalia** Szomb. Ápr. 19 2014, 12:10

Úgy döntöttem, hogy a jutalmakat kiosztom azoknak, akik eddig írtak, viszont a topicot még jó ideig nem fogom lezárni. Lehet sose lesz bezárva, hogy ide bármikor jöhessetek alternatív kinti játékokat játszani ^^ Ha lesz ötletem majd más kinti eseményekre, akkor azt meghirdetem a küldetés topicban, s ugyanúgy folytathatjátok majd itt Smile

Az ígért fix 200 arany megy a következő játékosoknak:

Mirika
Shukaku
Jun
Hinari
Alex
Ranmaru ---> Kin 180 arany
Taidana ---> Kin 180 arany
King ---> Kin 180 arany
Diabel ---> Kin 180 arany
Kokoro
Esutel
Hermit
Anatole
Chancery
Szophie
Haru

Természetesen aki ezután írja meg az első reagját, az ugyanúgy részesül a 200 arany jutalomban. Illetve szeretném azt is jelezni, hogy ezúttal kivételt teszek, és mesélői karik kijátszása után is osztok jutalmat (melyet választott multi kap meg). Mondjuk úgy, hogy ezzel szerezném ösztönözni a mesélőket, hogy minél többen játszák ki a valóságban az alig ismert mesélői karaktereket. Wink

by **Jun** Vas. Ápr. 20 2014, 11:22

Az ablakhoz léptem amit egy könnyed, megszokott mozdulattal ki is nyitottam, hogy a könyvtár kissé nehéz, elhasználódott levegője kicserélődjön és ne legyen olyan érzés minden bent töltött perc mintha egy holttesttel lennék összezárva. Az ablakból tökéletes rálátásom volt a kint folyó eseményekre, mondhatni még az emberek arcát is tisztán lehetett látni, egy pillanatig elidőztem figyeltem ahogy folynak az események, lestem a tömeget. Szinte hihetetlen, hogy mennyi embert sikerült egybegyűjtenie egy ilyen aprócska eseménynek, és milyen jól szórakoznak. Kissé nosztalgikus érzés fog el, ahogy a sportolókra pillantok, ugyanis régen én is hasonló elfoglaltságokban ütöttem el a szabadidőm. Viszont valahogy sosem éreztem magaménak ezt a világot, ezért is váltottam, lustultam el, vagy valami ilyesmi... Nem mintha nem szeretném a mostani életem, mikor mindent megkapok amire csak szükségem van, és a lehető legjobb életem van, sőt talán ennél jobbat nem is kívánhatnék. Annyira belefeledkeztem a saját gondolatmenetem fejtegetésébe, hogy enyhe sokként ért, amikor az ajtó nyitódását hallottam. Kissé ijedten húztam ki magam, katonásan oldalra húztam a kezeim, majd lassan hátra pillantottam. Az agyam automatikusan lehetséges kifogások gyártásán dolgozott, szinte biztos voltam benne, hogy egy tanár látott meg kintről és jött be, hogy leszidjon miért nem vagyok a többiekkel. Viszont nem így történt, egy lány lépett be, egy pillanatra mintha ö is épp úgy meglepődött volna mint én, de talán csak képzeltem. Egyenes háttal, kecses léptekkel indult meg az egyik asztal felé, kissé olyan érzés volt mintha valami felsőbbrendű lénnyel találkoztam volna össze. Egy különleges aura lengi körbe, valamiért olyan más a többiekhez képest.
- Izé.. Szia. - köszöntem neki, testem szinte magától mozdult, és próbáltam nem megbámulni, hogy ne tűnjek arcátlannak, vagy udvariatlannak. Mire észbe kaptam már a lánnyal szemben lévő széket húztam ki, és foglaltam helyet, ö ekkor már valami féle papirosokat húzott elő a táskájába és gondosan olvasgatta őket. Hasonlóan tettem, csak én tananyag, helyett a mangám húztam elő a szatyromból. De hiába volt előttem, lapozgattam, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne szólítsam meg ismét.
- Milyen szép időnk van nemde? - döntöttem félre a fejem, miközben kínosan nevetgéltem. Sikerült a lehető legbénább öregemberes szöveggel előállnom. - umm én.. Mashima Jun vagyok. Mondd csak, mit olvasol? - mutatkoztam be, majd kíváncsiskodóan kérdeztem, próbálva megtörve a kettőnk közt kialakuló jeget.

by **Szophie** Kedd Ápr. 22 2014, 18:47

Hát már itt sem lehet egyedül az ember? Nem, egyáltalán semmilyen társaságra nincs szükségem. Még akkor sem, ha meg sem szólal. A szuszogása idegesíteni fog. Tudom, hogy valamivel úgyis kiakaszt. Ahogy a lapokat fogja fordítani, vagy valami.. akármi! Egyszerűen képtelen vagyok egy légtérben lenni másokkal. Olyannyira elszoktam az emberi társaságtól, hogy szinte kínnak élem meg azt is, amikor együtt kell teáznom vagy ebédelnem bátyámmal. Pedig őt szeretem, és ő az egyetlen, akivel értelmesen, hosszasan képes vagyok beszélgetni is. Természetesen a tárgyalásokon kívül. Nem mintha nem idegesítettek volna azok a pénzemberek, akik körülvettek olyankor, akiknek tényleg csak a vagyonuk gyarapítása volt a fontos. Természetesen tudták, hogy a saját vagyonukat úgy tudják növelni, ha az én üzleteim jól mennek. Így az érdek közös volt, legalább. Mégis fárasztónak és kellemetlennek tartottam ezeket a tárgyalásokat is, a többi embert mindig közönségesnek és unalmasnak. Életem egyetlen biztos pontja a munkám volt, és a munkámat már-már nevezhettük az életemnek, pedig egyáltalán nem csináltam lelkesen azt. Viszont nem volt más, amit csinálhatnék, ami körül forogjanak a gondolataim. És valljuk be, igazán jövedelmezően üzemeltettem mindent, a kezemben tartottam a dolgokat, és ezt szerettem. A hatalom érzése mindennél erősebb volt, és lassacskán néha úgy éreztem, kezdek kinyílni, nyitni az igazi élet felé. És mindezt természetesen a hatalmamnak és pénzemnek köszönhettem. Szerettem, hogy lassan már voltak olyan emberek, akik az utcán járva felismertek. Természetesen a hétköznapi ember nem ilyen, hiszen azok vajmi keveset foglalkoznak az üzleti élet ilyen szintjeivel. Nem mintha én sokat járnék csak úgy az utcán, a tömegben. Viszont a színvonalas rendezvényeken, melyeken kötelező megjelennem - újabb fölös macera - egyre több japán vezérigazgató is megismert már, és megadta nekem a kellő tiszteletet korom ellenére is. A külföldiek pedig természetesen már régen tudták, hol a helyük velem szemben. Jó volt ez, hogy mindenki tudta, hol a helye. Aligha kellett fejet hajtanom akárki előtt is, míg nekem mindenki imponálni akart. Dagadt a büszkeségem rendesen. És lassacskán kezdtem tökéletesen átlátni a korrupció és panamák világán, és egyre biztosabban éreztem, én irányítok bennük. Egyre mélyebben kezdtem beleavatkozni dolgokba, és egyre... radikálisabb módszerekhez nyúltam. Ezek a kis játszmák új fajta életet leheltek belém, és én szörnyen élveztem őket. Az egésznek az ész volt az alapja, hiszen mindig az volt a legjobb pozícióban, aki a legjobban átlátta a helyzetet. A pénz és befolyás volt a második mozgatórugója, hiszen puszta tekintéllyel is könnyen maga mellé állíthat az ember tömegeket, míg a maradékot egyszerűen csak le kell fizetni. Esetleg elintézni, hogy ne számítson a maradék - legyen ehhez eszköz akármi.
Más szóval az életem lassan ezekre a játékokra kezd felépülni, amit egyáltalán nem bánok. Az elmúlt évek alatt sok piszkos eszközhöz folyamodtam már, és már régebben is egyre nagyobb fontossággal bírt bennem a hatalom, viszont az utóbbi két évben érzem csak igazán, teljesen belevesztem ezekbe a dolgokba. Innen már nincs menekvés, ez egyértelmű. Nem mintha ki szeretnék szállni. Tudom, hogy a halálomat is ez fogja elhozni. Egyszer majd lesz valaki, akinek nagyobb a hatalma.. A szüleim esetében is így volt.
Már olyan dolgokon gondolkodtam, mint hogy kivel kell összeházasodnom ahhoz, hogy nekem az a legjobb legyen. Testvéremet nem rángatom bele ebbe az egészbe, felőlem kergethet szerelmet, vagy akármilyen fölös érzelmet. Az érzések csak elszomorítanak, így kizártam őket az életemből mindenkorra. Nincs szükségem több szenvedésre pusztán azért, mert közel engedtem valakit magamhoz. Éppen ezért próbálok bátyámtól is távolodni, amennyire csak lehet, habár ez talán a legnehezebb.
Gondolataim nagyon elkalandoztak, és azt vettem észre, hogy még semmit sem sikerült megfogalmaznom, pedig Bross elé felkészülten kell majd állnom. Éppen azon voltam, hogy újra beleássam magam az adatok halmazába, amikor egy hang zavart meg. Újra. A köszönését is hallottam, de nem tartottam fontosnak viszonozni - illem diktálja, vagy sem. Azt is észrevettem, hogy a közelembe ült le, és ez is nagyon idegesített. Végül mégis sikerült kizárnom őt a fejemből, most mégis újra felhívta magára a figyelmemet. Idegesít. Lassan megálltam a lapozásban, de a papírt nem raktam le. Felnéztem rá, és vártam. Most komolyan az időjárásról akar csevegni? Meg bemutatkozik? Hjajj.. úgy érzem, már úgysem lesz nyugalmam. Ht akkor csevegjünk egy keveset. Remélem, a hangom azért még funkcionál. Reggel óta nem mondtam több hosszú mondatot ki egymás után. Ilyenkor van, hogy egy kevéssé rekedt vagyok.
Nem tudtam, hogy a kereszt vagy vezetéknemet mondjam-e, így végül teljes névvel mutatkoztam be én is.
- Sophie Iryana Countess of... - nyújtottam gépiesen kézfogásra a kezem. Nem is tudom.. valahogy nem sikerült elvonatkoztatnom a tárgyalástól megszokottól, ezért tettem, azt hiszem. A végét mindenesetre elharaptam a mondatnak. - Csak mindenféle unalmas adatot. - legyintettem, miközben közelebb húztam magamhoz a papírjaimat. Nem mintha értene hozzá alap esetben, de nem akarom megmutogatni az ilyen információkat senkinek. Egyénként meg ki tudja, hogy nem egy konkurens cég alkalmazottja?

by **Kokoro** Kedd Ápr. 22 2014, 22:07

Nem a kezét adta. Hanem a térképet. Az összefirkált papírlapot. Nem értem. Kérdőn nézek le rá. A papírra a kezembe. Nem akarom, hogy elfújja a szél. Elfogadom, de nem értem. Talán félreértett. Vagy nem akar a segítségemből. Nem akar belőlem.
A nevelők megmondták. Elsápadok. Női kuncsaft nem létezik sok. Akad, de még nem volt velük dolgom. Azt mondták, azt előbb majd megtanulom. Később, ha fejlettebb leszek. Nagyobb mellek, hosszabb combok. Minden évben megmérnek, mennyit növünk. Azt mondták, 18 éves koromig növök. És hogy most vagyok 16. Hogy még sokat fogok nőni. És utána nők is lesznek. Nők is fognak csinálni velem dolgokat. Másmilyeneket, mint a férfiak. Az egyik lány elmesélte. Részletesen. Nem értettem teljesen. Miért jó nekik az ilyesmi? A férfiakat sem értem. Miért jó nekik. Miért csinálják mindig. Néha vissza is térnek. Néha ugyanaz, mint előző este. Vagy egy hónappal ezelőtt. Nem szeretem őket. Gyűlölöm őket.
Megnézem a papírt. Nem értem a bekarikázott részt. Nem tudom elolvasni. A japánt részben megértem. De nem teljesen. Minket nem tanítottak erre. Felesleges volt. Nem kellett, soha. Tudom, mi az írás. Ez itt például azt írja: Mosdó. Ez pedig: Könyv klub. Meg Futóverseny. De amit a lány bekarikázott, nem értem. Nem tudom ezeket a jeleket. De látom, melyik terem. És hogy hánykor. Hamarosan kezdődik. És ott van, előttünk. Az épületben. A tömeg túlfelén.
A lány nem kéri a kezem. Tiszteletben tartom. Visszaadom neki a térképet. Megjegyeztem a számokat. Nem nézek rá. Nem szereti, ha rá nézek. Azt hiszem, már tudom. Hogy miért vernek minket mindig. Ha a másik szemébe nézünk, vernek. Nem szabad. Most belenéztem a szemébe. Az hatalmas volt, és furcsa. Fények cikáztak benne. És elfordult. Nem a kezét adta, hanem a papírt. Ez volt a büntetés. Figyelmeztetés. Hogy ne nézzek rá. Ne nézzek a szemébe. Soha nem szabad belenézni a másik szemébe.
Elindulok az ajtó felé. Belépek, senki se figyel ránk. Azok néznek felénk, akik várnak valakit. Kinyújtom a kezem. A lány háta mögé, hogy ne vesszen el. Nem érintem meg, csak... terelem. Azt hiszem, ez a jó szó rá. Ha nem akarja, nem érintem meg. Már jelezte, hogy nem szeretné. De eljuttatom a céljáig. Eljuttatom a helyére, ahol biztonságban van. Talán a családja is várja ott...
De azok vajon kik?
A szó csak úgy eszembe jutott. Egyes gyerekek szoktak sírni. "Anyukámat akarom". Vagy a családjukat. De nem tudom pontosan, mi az a család. Nekem ők a családom. A nevelők és a gyerekek. A társaim. Valami mégis... összeszorul bennem. A szívemben. Megdobban, ha erre gondolok. Tévedek, tudom. Érzem a lelkemben. De nem tudom, miben tévedek.
Nézem az ajtón a számokat. Egyszer vissza kell fordulni. Rossz irányba indultam. de megtalálom. Ugyanaz, ami a papíron van. Ott is vannak ugyanazok a jelek kiírva, és hogy itt tartják. Valami előadás talán. Nem vagyok benne biztos, jól olvasom-e. Nincsenek bent sokan. Tágas a terem, még nem kezdődött el. Megállok az ajtó előtt. Megérkeztünk. Nem nézek rá, befelé bámulok. Vajon miről lehet ott szó? Vajon bemehetek? Megengednék, hogy beüljek? Hogy meghallgassam?
Végül megszegem a fogadalmam. A lányra nézek, kérdőn. Nem a szemébe, kerülöm. Nézem a homlokát, az orrát, az állát. A szemét nem. Némán kérdezem, jöhetek-e. Szeretné-e, ha jönnék. Vagy egyszerűen, megengedi-e...

by **Shukaku** Kedd Ápr. 22 2014, 23:10

A lány egy ideig csak bámulta a papírt, mintha nem tudná, hogy Shu miért adta a kezébe, vagy azt nem tudná, hogy mire is való igazából a térkép. Sok minden felmerült a lányban. Gondolt arra, hogy a másik esetleg nem tud olvasni, de ezt gyorsan elvetette, hiszen az szép ruhában volt, jól szituáltnak tűnt. Képtelenség volt, hogy valaki, aki ennyire ügyel arra, hogy ez a lány megfelelően nézzen ki, az ne tanítaná meg olvasni. Arra persze soha senki nem ügyelt, hogy Shu miként öltözik. Ő vasalta a ruháit és a mosodába is mindig ő vitte le, ami az alagsorba, ő hozta fel, ő teregette ki... mindent ő csinált, és senki nem figyelt arra, hogy miként jelenik meg. Ezért is tudta például sokáig lekötni a melleit… félt, hogy kicsúfolják miatta… majd attól félt, hogy azért csúfolják ki, ha nem mutatja… mindenért kicsúfolták, úgyhogy egy idő után inkább a ruhákkal próbált köztes megoldást találni. Mindig is szeretett volna szépen öltözni, de tudta, hogy azzal csak feltűnést keltene, és ő egyáltalán nem akart feltűnő lenni. El akart tűnni mindenki szeme elől. Beleolvadni a környezetébe, akárcsak a kaméleonok. A kaméleonok okos állatok.
Ezután visszaadta neki a térképet. Shu nem értette, hogy miért csinálja, de mivel a másik nem kereste az ő tekintetét, így ő sem próbálta a másikét. Nem akart ráerőszakolni semmit. Már éppen azon gondolkodott, hogy illik-e hangosan elköszönni, ha egész végig hallgattak. Biztos volt abban, hogy a lány itt hagyja. Máskülönben nem adta volna vissza a térképet. De… a lány nem ezt tette. Elindult, befele az épületbe. Talán megértette, hogy Shu fél a tömegtől, és így akarta lerázni. Oda be biztosan nem követte volna. Tévedett. Shu követte. Belépett az ajtón, és azonnal minden szem rájuk szegeződött. Nem akarta bajba sodorni a lányt, így hát messzebb lépett tőle. Mindenki őt nézte, mindenki őt tartotta különösnek és furának, nem akarta, hogy véletlenül meglássák, hogy a másik lány is vele van. Akkor őt is néznék. A lány láthatóan nem akarta, hogy nézzék. Shu nem szerette volna, ha miatta kell olyat átélnie, amit nem akar. Nem akart gondot okozni a másiknak. A lány azonban nem engedte, hogy ellépjen mellőle. Felé nyújtotta a kezét. Újra. Shu most sem akarta megérinteni. Itt biztosan nem. Talán… talán kint még igen, de itt biztosan nem. Túl sokan voltak. Körbevették. Már az ajtóban is álltak. Beálltak az ajtóba, hogy ő ne tudjon visszafordulni és elszaladni. A lány pedig a háta mögé tette a kezét. Fel fogja lökni. Megüti hátulról, hogy elessen, és mindenki kinevethesse. Ezért csinálta az egészet. Ezért hozta be az épületbe. Hogy megalázhassa. Mindenki előtt. Shu összeszorította a szemét, és reflexszerűen összerezzent. Várta a hátát érő hatalmas ütést, ami a földre teríti… és ami elmaradt. Ő sem akarta, hogy vissza tudjon fordulni. Sohasem akarta… vagy… talán… ő egyedül, talán nem ellene volt. Talán azt akarta, hogy elérje a termet. És… igen. A terem felé ment. Shu is régen memorizálta már az utat, nagyon jól tudta, hogy merre kell menni. A térképet csak azért tartotta a kezében, hogy erőt adjon neki. Hogy előtte lebegjen a célja. Az egyetlen célja, és az egyetlen valaki, aki ebben segíteni akart neki. Vagy… vagy talán nem. Elmentek a terem mellett. Az ajtó lassan távolodott tőlük, Shu pedig nem mert megállni, mert akkor a lány keze eléri a hátát. Azért tartotta a háta mögött a kezét, hogy terelje. Hogy a lány végig engedelmeskedjen az akaratának. Nem szabadott megállnia akkor sem, ha már elérték a célt, és most csak távolodtak. Shu biztos volt abban, hogy valami eldugott helyre vezetik. Mint amikor bezárták a szertárba egy kiskutyával együtt. A kiskutya persze csak arra kellett, hogy a lányt becsalogassák vele és utána rájuk zárják az ajtót. Nem volt bent sokáig… a valóságban nem. Rémálmaiban azonban napokig volt bezárva… a kutya pedig… A valóságban azonban hamar megtalálták, és a bűnösöket is felelősségre vonták. Nem szabadott volna felelősségre vonniuk senkit, mert így azt hitték, hogy árulkodott. Így csak még rosszabb volt. Természetesen a kutyust sem tarthatta meg. Minden csak még rosszabb lett, amikor kiengedték. Se kutyus nem volt, se magány. Shu megállt. Még a folyosón voltak… itt nem verheti meg olyan nagyon, mert hamarabb meglátja valaki. Ha tovább megy, akkor elvezetheti oda, ahova már nem látnak be. A lány is megállt. Mintha gondolkodott volna valamin. Shu bele sem mert gondolni, hogy min gondolkodhat. Ezután visszafordult. Újra az ajtó felé tartottak. A másik csak eltévedt. Shu szégyellte magát, amiért ilyen csúnyaságokat gondolt a másikról. Megálltak az ajtó előtt, de nem mentek be. Most talán azt várja, hogy ő menjen be. Talán csak idáig hozta el… de akkor is segített neki. Most pedig rá nézett. Talán tudta, hogy miket gondolt róla, és a bocsánatkérést várja. Ő segített neki, Shu pedig minden rosszat feltételezett, amikor nem is érdemelte meg. Ő volt a rossz. Ő maga volt a rossz, aki rosszat feltételezett mindenkiről. Ő maga okozta azt a rengeteg rossz dolgot ami vele történt. Kiállhatatlan volt. Ezt… már nagyon sokszor a szemére vetették. Még az egyik tanár is megmondta neki, hogy ha ennyit különcködik, akkor soha nem fog tudni beilleszkedni, és ezért nem bírják a többiek. Shu nem tudta, hogy mi számított különcködésnek. Soha senki nem mondta meg neki.Felkapta a fejét és belenézett a lány szemébe. Válaszokat akart. Válaszokat arra, hogy miért gyűlölik őt, miért nem engedi senki közel magához. Ez a lány most engedte, tehát tudta a választ… de… a lány szemeiben csak kérdések tükröződtek. Rengeteg kérdés amire megint csak neki kellett válaszolnia, amikor még a sajátjaira sem tudott. Azt sem tudta, hogy mik a kérdések.
-Mit akarsz tőlem?!
Fakadt ki majd azonnal a szájához kapta a kezeit. Nem volt hangos, szinte suttogva ejtette ki a szavakat, de mégis úgy érezte, mintha üvöltött volna. Elrontotta. Megint elrontotta. Megijedt… sírni akart, de most nem sírhatott. Dühös volt… kétségbeesett. Nem akarta elrontani.
-Miért követsz? Miért kísérgetsz? Miért segítesz nekem? Miért nem szólsz egy szót sem? Miért… miért… akarsz velem lenni?
Még elfordulni sem fordult el, pedig legszívesebben elfutott volna. Messzire. Nagyon messzire. Amennyire messzire csak valaki futhat.

by **Kokoro** Szer. Ápr. 23 2014, 21:20

A lány megszólalt. Pánikba esett. Félt, reszketett, remegett. Megijesztettem. Nem tudom, mivel. Hátrébb lépek kicsit. Nem engedi, hogy bemenjek én is. Ezt már tudom, megválaszolta. Megijesztettem, azt akarja, hogy menjek el. A nevelőhöz nem mehetek. Büntetést fogok kapni. És nem akarok hazamenni. Nem akarok visszamenni. Soha és soha többé. Rossz ott lenni. Minden megint fájni fog. Megint rossz dolgokat fognak velem csinálni. De a lányra már nem fognak rátalálni. Ő már biztonságban lesz. Neki még van hangja. Ő még beszélhet. Meg tudja védeni magát. A nevelő már messze van.
Én mégis szégyellem magam. Nem kellett volna. Talán túl messzire vittem. De nem válaszolhatok neki. Nem árulhatom el. Nem tehetem, mert tiltva van. És ha mégis hazamegyek, ki fogok akkor kapni. Nagyon ki fogok kapni. Jön a pálca. És fájni fog, még jobban.
-Az...
Kinyitottam a szám. Kijött belőle egy szó. Eddig. Elszorult, nem tudtam tovább beszélni. Lehajtottam a fejem. Akkor rövidebb a nyak. Talán akkor könnyebb. De nem az. Egy gombóc van benne. Próbálom lenyelni, de nem megy. A gombóc csak jön felfelé. Az arcomig, a szemeim sarkáig. Nyomja őket. Nem ismerem, nem tudom. Új ez az érzés. Mi lehet ez? Biztosan tilos. Minden új dolog tilos. Kivéve, ha azt mondják, hogy nem. De a nevelők ezt sosem mondták, hogy szabad-e. Tehát biztosan tilos.
-Veszély...
-Nem szabad...
-Sajnálom.
Hebegek. Válaszolok a kérdéseire. A gombóc fel-alá táncol. Érzem, de nem akarom érezni. Én megszerettem ezt a lányt. Nem ismerem, de szeretem. Jó volt vele lenni. Mellette lenni. Kicsit más lenni. Szabadabban mozogni. Hinni, hogy ő nem tud semmit. Hinni, hogy semmi sem létezik. De ő ezt nem akarja. Megfélemlítem. Nem akarja, hogy én is bemenjek. Nem akarja, hogy megtudjam, hova jöttünk. Hogy mi van a térképre bekarikázva. Nem értem, miért nem akarja. De talán mégis. Nem tudom. Zavaros minden, zsong a fejem.
Meghajolok. Megtanultuk ezt régen. Ha sajnálunk valamit, mélyen meg kell hajolni. Néha a lányoknak kell, ha valami rosszat csináltak. A legrosszabb, ha a vendég felé kell meghajolni. Mert utána jön a pálca. Talán több pálca is. Nagyon sok pálca. Én is pálcát fogok kapni.
Felemelkedem. Még utoljára ránézek. Üresen és bánatosan. Sajnálom, tényleg. Nem akartam rosszat. Élni akartam. De nem vagyok ide való. Nem tanultam meg. Soha nem is fogom. Hallgatom a zsivalyt. A jókedvű kacajt. Ez a levegő teljesen más. Sokkal tisztább és örömtelibb. Jobb érzés megkóstolni. Jobb érzés itt lenni. Az otthon szürke és borús. Sosem tudunk semmit. Sosem léphetünk ki. Udvarunk sincsen. Csak az ablakok, amik rá néznek. Van ott egy fa, középen. Hatalmas fa, lombos, tavasszal virágzik. Szép rózsaszínen. De sosem ülhetünk alá. Nem nyithatunk ablakot. Csak a nevelők tehetik meg. És hamar vissza is csukják. Meg figyelnek rá nagyon. Volt olyan, aki kiugrott.
Mindenki, aki megtudja, hol vagyunk. Hogy mit csinálunk. Ugrik. Vagy vág. Vagy valami más. Néha a vendégek mesélnek. Utána a lányok és a fiúk megváltoznak. Többet sírnak. Aztán eltűnnek. Általában azután, hogy furán találjuk őket. Hogy csak ülnek vagy fekszenek. De nem beszélnek. Nem szólalnak meg, ha hozzájuk szólunk. Nem mozdulnak meg. És furcsán hidegek. Nem tudjuk, miért. Talán valami betegség. Talán a vendégek adják, mikor beszélnek. Remélem, velem egyikük se fog.
De én nem akarok visszamenni.
Nem tudok, hova menjek.
Nem akarok elmenni.
Elgondolkodva meredek magam elé. A cipőim orrára.

by **Shukaku** Csüt. Ápr. 24 2014, 11:28

Nem értette. Nem érthette. Nem tudta, hogy akarja-e érteni. De… mégis. Akarta érteni, hiszen feltette a kérdéseit. Feltette azokat a kérdéseket, ráadásul még hangosan is, hogy a lány meg is hallhassa és válaszolni is tudjon rá. Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Azzal a veszéllyel járt, hogy a lány tényleg megszólal, és válaszolni fog. És akkor Shukaku megtudja, hogy miért ilyen, amilyen. Nem akarta megtudni. Már tudta. Tudott mindent. Egyik gyerek sem lehetett ilyen, hacsak nem történtek vele nagyon rossz dolgok. Vagy esetleg beteg volt. Ez a lány láthatóan nem volt beteg. Legalább is külsőleg nem. Vagy nem látszott rajta. De belül ugyanolyan beteg lehetett, akárcsak Shu. Sohasem értette, hogy miért találja meg ezeket a beteg jellemeket. Miért nem tud olyan társaságot találni, akik normálisak, és akik talán őt is normálissá tehetik. Normálissá. A többiekhez hasonlóvá. Mint akárki más. Gyűlölte, hogy ő mindenkitől különbözött, és ezért mindenki bántotta. Gyűlölte azokat, akik bántották. Gyűlölte a lányt, aki tükröt állított elé, és megmutatta neki, hogy mennyire magányos. Akárkit rángat maga mellé… hiszen önszántából senki sem akarna vele kapcsolatot teremteni, nemhogy barátkozni, attól még magányos marad. Egyedül is magányos volt, de úgy legalább nem kellett szembesülnie vele, és ráfoghatta a magányát az egyedüllétre. De így, hogy itt volt mellette ez a lány, már ezt sem tehette meg. Elvette tőle a lehetőséget, hogy önmagán kívül mást hibáztathasson a magányáért. Gyűlölte érte ezt a lányt is. Gyűlölte azokat is, akik segíteni akartak neki. Akik úgy tettek, mintha segíteni akarnának, és azokat is akik segíthettek volna, és tényleg akartak is, de nem tudtak segíteni. Inkompetens dilettáns barom volt mindegyik. Shu próbálkozott. Tényleg próbálkozott. Élőben ugyan nem, hiszen képtelenség volt csak elképzelni is, hogy bárki vállalná azt a kockázatot, hogy meglátják mellette őt, de online nem kellett vállalnia semmit. Semmit sem. Nem hazudott ugyan magáról, de alig osztott meg valamit a másokkal. Csak a legfontosabbakat. És igyekezett úgy csinálni, mintha jól érezné magát közöttük. Mintha közéjük tartozna. Sohasem sikerült senkik közé tartoznia. Becsapták őt. Nagyon csúnyán becsapták. Azóta az eset óta nem lépett ki magától az intézet területén kívülre, csak ha rendezvényekre kísérték őket. Csak ha őrizetben voltak. Nem kezdeményezett és nem nyitott, mert felesleges volt. Képtelen volt normális kapcsolatokat kiépíteni, megtartani pedig sohasem sikerült azt a kicsit sem, amit talán meg tudott szerezni addig, amíg nem ismerték meg. Az elején mindenhol jól álltak hozzá. Shu okos volt. Sokat tudott bizonyos dolgokról. Jó tanuló. Talán egy kis elismerést is szerzett az eszével… de barátkozni nem tudott. Sohasem értett hozzá. Ha esetleg próbálta is felvenni a fonalat az online álarcok mögött, mindig a háttérbe kellett húzódnia az olyan beszélgetésekkor, amikor a vidám, szabadidős dolgokról volt szó. Egy idő után már csak olyan oldalakat látogatott, ahol valószínűleg hozzá hasonlóakkal találkozhatott. Akik szintén igyekeztek álarc mögött maradni. De még ők is vidámabbak és kötetlenebbek voltak nála. Nem volt képes beilleszkedni egy abnormális környezetbe sem, így arról örökre lemondott, hogy normális legyen. Néha itt is akadtak önkéntes segítők. A dilettánsok. Akik lelkesen, jószívűségből, segítőkészségből, vagy csak azért, mert azt hitték, hogy értik azt, ami vele történik, megpróbáltak vele beszélgetni. Hazudtak. Végig hazudtak. Néha valaki elmondta, hogy furcsa, de sohasem mondták azt, hogy nem akarnak vele tovább beszélni. Mindössze kikoptak egy idő után az életéből. Először csak soha nem értek rá, majd Shu nem is próbálkozott velük tovább. Rájöttek arra, hogy kicsoda. És az volt a legszörnyűbb, hogy nem is jöttek rá igazán. Csak a felszínét kapargatták a személyiségének, és már az elég volt ahhoz, hogy ne akarjanak vele tovább beszélgetni. Bőven elég. Ez a lány is ilyen lesz. Erre a következtetésre jutott, ahogy remegve állt az ajtó mellett, és végiggondolta a dolgokat. Újra és újra. Sokszor végiggondolta már ezt, de ostoba módon mindig elfelejtette, amikor úgy tűnt, hogy mégis lehet valaki, aki mellette akar lenni. Olyankor elfeledte, hogy sohasem lehetnek barátai. Szörnyű érzés volt újra és újra felébredni, és szembenézni a valósággal. Nem akart többször próbálkozni. Elfáradt. Elfáradt abban, hogy hajszoljon valami emberi kapcsolatot… hogy bekerüljön az emberek közé.
-Veszély…
Ismételte meg halkan a lány szavait, de nem nézett rá. Értelmetlen volt ránéznie, mert tudta, hogy mit fog látni. Mindig ugyanazt látta. Értelmetlen volt ezt csinálnia. Sohasem járt eredménnyel. Már nem a lánynak beszélt. A lány már nem volt ott. A lányt nem érdekelte ő. Nem számíthatott rá.
-Én is félek. Félek a sötétben. Félek a tömegtől. Félek az egyedülléttől. Félek a felnőttektől. A férfiaktól. Félek a… félek a magasban.
Felemelte a fejét, és elindult a folyosón. Magabiztosnak kellett lennie. Ha magabiztosnak tűnik, akkor nem kérdezik majd. Akkor nem bántják. Akkor elhiszik, hogy nem fél. Elhiszik, hogy normális.

by **Kokoro** Csüt. Ápr. 24 2014, 21:40

Érti. Megértette. Ennek örülök kicsit. Ő is fél, sok mindentől. Olyantól is, amitől én is. Tehát a férfiak tényleg rosszak. Ő is fél tőlük, meg én is. Nem lehet véletlen. Viszont ő nem közülünk való. Látom rajta. A viselkedésén. A testtartásán. A testén.
Rám néz. De átlát rajtam. Elfordul és elmegy. Büszkén és magabiztosan. Eddig mellettem volt. Most egy másik világba lépett. Olyan világba, ahova nem követhetem. Megragadom a szoknyám szélét, elől. Egy csomóban. Kinyitom a szám. Nem hangos. De még sosem beszéltem ilyen hangosan.
-Köszönöm, hogy a barátom voltál!
Még mondanék dolgokat. Hogy sosem felejtem el. Ilyesmi. Mert nem fogom. Soha. Nem volt még ilyenben részem. Nem tudom a nevét. Nem tudom, honnan jött. Nem tudom, mit élt át. Nem tudom, hova valósi. Nem tudok róla semmit. Mégis a barátom volt. Mellette elgondolkodhattam. Mellette felejtettem. Nem tettem, de tudom, megtehettem volna. Akármikor, akármeddig. Be akartam vele ülni oda. Abba a terembe, tanulni. Ha nem is mellette, de szerettem volna. Ő viszont ezt nem akarja. Megrémisztettem. Kizökkentettem. Nem akarja, hogy mellette legyek. Ő nem tekint a barátjának engem.
Talán soha nem is fog. Talán soha nem találkozunk. Hisz én soha többet nem megyek haza. A nevelő nem fog megtalálni. És segítség sem kell. Meg fogom oldani. Ez a lány is megoldotta. Egyedül van itt, és magabiztos. Tudja, mit szabad és mit nem. Én is tudni fogom, hamar megtanulom. Mert nagyon hamar tanulok.
Én maradok. Maradok az ajtó előtt. A falhoz lépdelek csupán, hátra. Hátamat a falnak vetem. Ha nyitva marad az ajtó, hallgathatok. Hallgathatom, amit bent mondanak. Amit bent tanítanak. Életem első ilyenje. Az első… nem tudom, mim. Minek nevezhetik az ilyesmit? Tanításnak? Valószínű. Hisz tanítanak benne. Engem fognak, ha nyitva marad. Akkor beleshetek. Talán elmerészkedem az ajtófélfáig. A keretig, hogy nekidőljek. Onnan még jobban hallhatok és láthatok. Remélem, nem fogják becsukni. Ha becsukják, engem is kizárnak. Nem nézhetem, nem hallhatom. Ki fogok maradni. és ennyivel is butább maradok.
Miért maradok kint? Nem muszáj. Bemehetek. A lányt elkerülöm. Mert szeretné, ha elkerülném. Igen. Neki is jó lesz, meg nekem is. Belépek, és leülök. A legközelebb az ajtóhoz. Hogy majd a végén minél hamarabb kimehessek. Hogy a lányt ne zavarjam. Nem akarok bajt okozni. Nem akarom, hogy féljem tőlem is. Én is félek sok dologtól. Tudom, milyen. És a férfiak a legrosszabbak.
Leülök, megnyugszom. A szívem már nem kalapál annyira. A szoknyát gyűrögetem. Túl fehér a kezem. A szoknya fura lesz ezen a helyen. Nagyon meggyűrtem. Látni, hogy morzsolgatom. Ideges vagyok, igen. Ezt nevezik idegességnek. Lámpaláznak. A nevelők aznap lámpaláznak hívták. Mikor először vittek az egyik szobába. Akkor is ideges voltam. Féltem. De megnyugtattak, hogy nem lesz baj. Nem lett baj. De azért nem szerettem. Fájt és rossz volt. De nem baj.
Néha az ajtó felé nézek. Eszembe jut a nevelő. Nem akarom, hogy erre jöjjön. Ha erre jön, meg fog látni. Meg fogja látni, hogy itt ülök. Ha nyitva marad az ajtó, pont rám látni. Remélem, be fogják csukni. Akkor biztos nem nyit be. És ha mégis? Akkor azonnal meglát. Inkább felállok. Az ajtó közelébe maradok. De a falhoz lépek. Nekivetem a hátam. Aztán leülök. Innen is jól látok, jól hallok. És legalább az ajtóból sem látnak rám. Így jobb. Megnyugszom.

by **Shukaku** Csüt. Ápr. 24 2014, 23:06

Félek a magasban. Ennek kellett volna lennie az utolsó hangnak, amit még meghall. A saját hangjának. A lánynak nem szabadott volna közbeszólnia. Nem volt értelme annak, hogy megszólaljon… de mégis megtette. Shu megtorpant, és összerezzent. Görcsbe rándult a gyomra, a kezeit ökölbe szorította, vállai remegtek, torkába lassan emelkedett fel a sírás görcsös érzése. Tönkretette. Már megint tönkretette valaki. Miért csúfolódnak vele? Már megint beleesett ugyanabba a hibába. Ugyanabba, amibe az a fiú hajszolta bele. Csábította bele. El akarta felejteni, de soha senki nem engedte, hogy elfelejtse. Az a fiú nagyon csúnyán becsapta. Kegyetlenül. Elhitette vele, hogy a barátja, hogy kedveli őt, hogy tetszik neki, hogy vele akar lenni. Shu elhitte. Természetesen elhitte, hiszen jól esett neki elhinni. Nem tartott sokáig. A srác mindenki előtt szégyenítette meg, a fejéhez vágva, hogy őt soha senki nem fogja kedvelni, és azt, hogy mennyire hülye, hogy milyen könnyen rángatta maga után. Shu akkor sem sírt… de még dühös sem volt. Akkor nem. Ő szerette azt a fiút, és legszívesebben megköszönte volna neki azt a hosszas vesződséget, amit a becsapásával töltött. Ugyan minden csak hazugság volt, de ő igazinak hihette egy pici ideig, és addig boldog lehetett. Az a fiú többet tett érte, mint idáig akárki más. Nem haragudott rá. Azóta azonban meggyűlölte. Átlátta minden aljas szándékát, az összes apró kis trükköt ahogyan megvezette. És most ez a lány csúfolódik vele. Újra ugyanazt veti a szemére. A barátság hiányát. Nem lehet nem kihallani a gúnyt a hangjából, akármennyire jól próbálja rejtegetni. Akármennyire jó is az az álca, amit magára öltött. Persze a célját elérte. Azt a csöppnyi önbizalmat és sikerélményt is elvette a lánytól, hogy magabiztosan, emelt fővel vonulhasson el megalázásának helyszínéről. Shu legszívesebben visszament volna és minden erejével rázta volna ki a lelket is a másikból, amíg az összes gonoszság ki nem hullik belőle, neki pedig az összes fortyogó dühe elapad. De nem tehette. Nem az a lány volt a hibás. Ő csak kihasználta az adandó alkalmat, hogy egy jót mulathasson rajta, és még egy utolsót rúgjon bele. Ki ne tette volna? Nem hibáztathatta érte. Senkit nem hibáztatott. Még azt a fiút sem. Megmondta a tanító is, ő egy áldozattípus és a kirívó viselkedésével hívja fel magára a figyelmet. Az ő hibája az, hogy senki nem akar vele közösködni. Ő maga marja el maga mellől az embereket. Csak és kizárólag önmaga tehet erről… és ezen nem tud változtatni. Hallotta a lány cipőinek kopogását. Bement a terembe. Be oda, ahova neki kellett volna bemennie. Be oda, amiért idejött. Idevezette őt, hogy itt döfhesse hátba, a cél előtt. Nem bírta tovább. Futott. Futott egyenesen, keresztül a folyosókon, némán. Nem sírt. Nem volt értelme sírnia. Úgy sem látja senki, és ha látná valaki, azt sem érdekelné. Nem vezette semmi, nem tudatosan vette be a kanyarokat, mégis tudta, hogy hova fog kilyukadni. Félrehúzta az üvegajtót és kilépett az erkélyre, majd illedelmesen visszahúzta maga mögött az ajtót. Félt. Remegett. Hátát az ajtónak támasztotta és összeszorította a szemeit. Fél a magasban. Mindig félt a magasban? Nem tudta. Nem emlékezett olyanra, amikor nem félt volna. Sohasem volt még kilátón, nem ült fel az óriáskerékre, nem utazott repülőn. Annyi mindent nem csinált csak azért, mert rettegett a magasságtól. Tett egy lépést előre, majd még egyet, szemeit azonban továbbra sem nyitotta ki. Nem akart a mélybe tekinteni. Mögötte megszólalt a csengő, ami azt jelentette, hogy az előadás elkezdődött. Ami azt jelentette, hogy lekéste. Már nem mehetett vissza, nem mehetett be, hiszen akkor megzavarta volna az előadást. Megtorpant. Nem akar megzavarni senkit. Nem akar terhére lenni senkinek. Megfordult, kinyitotta az ajtót és nyugodt sétával elindult a lépcsők felé, majd ki az épületből, ki a kapun, végig a járdán… nem akart zavarni senkit, csak néha kellett egy-egy járókelő útjából kitérnie. Leszegett fejjel, halkan dúdolt egy altatót, amire nagyon régről emlékezett. I'm searching for a child whose gone afar. He can't be found, though I've searched all day. My sad dreams come once more… A dalt nem szakította meg kürtszó. A teherautó sofőrje sem volt hajlandó észrevenni a lányt, csak amikor már késő volt. Őt soha sem vette észre senki. A reflektor fénye egy pillanatra elvakította, egy halk puffanás, majd csönd. Vége. Pedig ő nem akart senkinek sem gondot okozni...

( Köszönöm szépen a lehetőséget! ^^ )

by **Rosalia** Vas. Ápr. 27 2014, 01:55

Betekintés a kulisszák mögé

- Oktondi, komisz kis kölykök. Hálátlan, neveletlen suhancok. Mihaszna, lusta, trágár népség. Fokozzam még, vagy ennyiből is felfogod végre, hogy borzalmas napom van és csöppet sem vagyok kíváncsi a siránkozásaidra, pláne nem arra, hogy játszd az eszed? Teljesen felesleges, ezt te magad is beláthatod. Jó, rendben, akkor sértődj meg, ez is téged minősít. Ez is azon roppant férfias jellemvonásaid közé tartozik, amiért minden nő a karajidba omlana. Nem. Mondom nem. Akkor ennyi, végeztünk. Nem én fogok siránkozva könyörögni a küszöbödön két nap múlva. Pá. - S azzal a hisztérika kinyomja a telefont. A gyerekeket ettől a naptól fogva még kevésbé kedveli, de a férfiakat még annál is jobban megveti. Hite szerint egyikre sem lehet számítani, csak kihasználnivaló prédák, akiknek a hátán fel lehet kapaszkodni. Az evolúció arra predesztinálta az egykor erősebbik nemnek csúfolt egyedeket, hogy végső soron kiszolgálják az életerős nőket. Az iménti telefontás sem különb, mint ahogyan Rosalia jelenlegi kiszemeltje sem. A pasijának nem tetszett, hogy túl sokat túlórázik a asszonyka, mióta egy fiatalabb, ambíciózus, kijelölt igazgató került az iskola élére. Történetesen nem is tévedett sokat a felszarvazott férfiú, mikor a titkárnő barátnő, vagyis főhősünk, Rosi éppenséggel valóban nem csak fénymásolás miatt maradt bent tovább a gazdasági osztályon. Ha azok a fénymásolatok mesélni tudnának és nem az iratmegsemmisítőben kötöttek volna ki...
Az igazgatóság teraszára kiállva egy vékony női cigarettára rágyújtva szemléli a lent hömpölygő gyerektömeget, s némi undorral az arcán szív bele a parázsló dohányba. Ezerszer megbánta már, hogy pont egy iskolában vállalt aszisztensi állást, de az előző munkahelyétől kapott kártérítési pénz hamar elfogyott. A szórakozás nem olcsó mulattság, s még a szexuális zaklatási perben nyert pénz sem fedezheti sokáig a könnyelmű pénzszórást. A háta közepére nem kívánta ezt a napot, a rendezési jog azonban presztizs értékű és még bevételt is jelent az iskola számára, így nem bojkottálhatta, sőt, inkább erősítenie kellett az igazgatóban a gondolatot, hogy helyesen döntött, mikor a fesztivál megrendezését bevállalta. Az árusok bérleti joga könnyedén fedezi a költségeket, s némi pénzmosással még csurran-cseppen más zsebekbe is. Ezzel a tudattal már sokkal őszintébbé vált Ros ördöki mosolya is Twisted Evil

by **Jun** Szomb. Jún. 21 2014, 22:42

Szophie :3

Egy hatalmas iskola, tele emberekkel, ráadásul nem is a szokásos helyzet alakult ki, ugyanis a környező iskolákból rengeteg tanuló érkezett ide, hogy különféle transzparensekkel, plakátokkal népszerűsítsék a saját iskolájukat, vagy pénzt gyűjtsenek, besegítsenek valamiben, vagy a sportversenyeken részt vegyenek. Maga az épület is hatalmas, kívülről lenyűgöző, belülről pedig maga egy labirintus, ha nem lennének mindenfelé táblák kipakolva, talán ki sem jutnék innen. Az egy dolog, hogy bejutottam, és találtam egy nyugis kis könyvtárat. De még most sem garantált, hogy élve ki is jutok. Lehet, hogy napikig bolyongok majd mire nagy nehezen megtalálom a kivezető utat ebből a pokolból. Utolsó erőmmel pedig még mielőtt kilehelném a beleim, végig átkozni fogom azokat akik megszavazták, hogy én jöjjek ide. Mégis miféle osztály az ilyen? Senki sem akart jönni néhány unalmas lány kivételével, akiket szerencsére sikerült elkerülnöm mielőtt még befogtak volna valami unalmas, alantas munkára, hogy aztán a tűző napon sétálgassak egy hamis mosollyal, és vonzzam a standunkhoz a látogatókat. Pff.. kinek kell az ilyen... Egy nyugodt kis zúg, jelen esetben ez a könyvtár tökéletes arra, hogy meghúzódjak itt és hosszasan elmerenghessek, a mangám társaságában. Legalábbis így gondoltam, majd a hideg futott végig a hátamon amikor mögöttem az ajtó nyitódásának hangja csapta meg a fülem. Első gondolatom a menekülés volt, valahova gyorsan beugrani, hogy elbújhassak a felügyelőtanártól, aki minden bizonnyal éppen a termeket nyitogassa, hogy elkapja a lógó diákokat. De már késő volt, következő gondolatom pedig az volt, hogy saját magam átkoztam amiért az ajtóval szembeni ablaknak dőltem neki, sőt egyáltalán miért nézelődtem ki rajta? Csak magamra irányítom a figyelmet odakintről. Aggódva fordultam meg, már több kimagyarázó szöveg is végigfutott az agyamon, amivel megmenthetem magam a bajból, azonban erre semmi szükség nem volt. Hatalmas szikla esett le a szívemről amikor egy lány lépett be azon az ajtón. Egy aranyos lány. Talán egy pillanatig még a tekintetünk is találkozott. Mivel úgy tűnt nem zavarom, ezért a ciki csend helyett inkább megszólítottam, és be is mutatkoztam neki, hasonlóan tett ö is. Amikor kezet nyújtott felém elnevettem magam picit. A papírjai után kíváncsiskodtam, hogy valami témát találhassak ami alapján elindulhatok, de mivel nem kaptam pontos választ ezért hangtalanul, ninja módjára mögé kerültem és belelestem miket is tanulmányoz oly annyira.
- Oh Ezek valamiféle eladási arányok és statisztikák? Érdekes... - hangosan hümmögtem, közben a szemeim gondosan fürkészték a papiros tartalmát, mintha egyfajta szkennerént funkcionálnék, és a lehető legtöbb adatot kellene megjegyeznem olyan rövid idő alatt amennyire csak lehet, ugyanis bármelyik pillanatban elhúzhatta a lapokat. - Felettébb érdekes... Mi vagy te valami üzletember? - nevettem el magam, majd leültem a mellette lévő székre.
- Bocsi az udvariatlanságomért... Csak meglepő, hogy vannak olyan diákok akik ilyesmivel is foglalkoznak. - ugyan nem értettem túl sok mindent a lapjáról, de mivel az én családom folyton mindenféle unalmas papírmunkával van elfoglalva ezért van némi tapasztalatom az ilyesmiben. Nem egyszer kíváncsiskodtam már bele a bátyám, vagy éppenséggel Nevelőapám ügyleteibe, természetesen tudtukon kívül. Szerintük túlságosan fiatal vagyok még az ilyesmihez, szóval az üzlettől és a gyilkosságoktól jobb szeretnek távol tartani. Nem mintha különösebben izgatna a dolog.
- Egyébként mit keresel itt? Miért nem vagy odalent és szórakozol a többiekkel ezen a... sport akármin? Biztos találnál te is kedvedre valami érdekeset odalent. - fintorgok el a gondolattól, hogy valaki ugyanezeket a szavakat mondaná nekem lehet kiröhögném. Engem aztán egyáltalán nem izgatnak az ilyesfajta hétköznapi szórakozások. Ha úgy tartja kedvem akkor inkább egy vidámpark mint holmi harmadosztályú iskolai fesztivál.

by Ajánlott tartalom