[Event] A kinti én

Tetszett, hogy ilyen zárkózott  a lány. Olyan ártatlannak és megközelíthetetlennek tűnik. De ez a védelem amit maga köré épített, inkább tűnik egy szerencsétlen kísérletnek arra, hogy ne érezze magát magányosnak. Papirok közé temetkezik, és úgy viselkedik mintha itt sem lennék. Megmosolyogtat, ahogyan próbálja kizárni a jelenlétem, és a saját kis munkájával foglalkozik. Az ablakon kipillantva talán a sok felszínes, unalmas átlag ember egyike sem próbálkozna olyan lépéssel amit én most meg kísérelek lépni. Huncut mosollyal az arcomon léptem közel hozzá, és próbáltam kicsit kommunikálni vele. Azonban az eredmény kicsit másképpen sült el mint ahogyan azt kezdetben gondoltam. Úgy látszik felidegesítettem picit, egy lépésnyit hátráltam tőle, kezeimet pedig magam előtt dobáltam.
- Semmi ilyesmiről nincs szó. Nem gondolod, hogy lehetetlen lenne előre megjósolnia bármelyik cégnek is, hogy éppen hová tartasz Iryana-san? - mosolyogtam megbízhatóan. Erre nem igazán léphet semmit, megkérdőjelezni sem tudja a hitelességét a mondandómnak. De még ha a családi ügyletek miatt is lennék itt, egészen biztos, hogy másképpen próbálnék információt kinyerni a lányból.
- Én sem vagyok oda azért, hogy játsszam a jó kislányt és pattogjak a tűző napon. Semmi kedvem ingyen dolgozni, ráadásul izzadni, meg lebarnulni sem fogok senki kedvéért sem. - Meg amúgy is, most azért dolgozzak egy olyan iskola javára amit nem is szeretek? Hülyeség, csak egy szavamba kerül és máris új suliba kerülök. Azok a lányok majd dolgoznak helyettem is, egyikük sem fogja azt mondani a tanárnak, hogy én nem voltam ott.
- De valami nem fér a fejembe... - dörzsöltem meg az állam, és a lánnyal szembe ültem le. - Ha nem vagy diák akkor mégis mi a fenét keresel itt? A dokumentációt otthon is ugyanúgy el tudnád végezni, de mégis egy iskolai rendezvény helyszínén bujkálsz egy ramaty iskola harmadosztályú könyvtárában? - kerestem a lány tekintetét. Ezt a dolgot a bátyámtól tanultam, hogy ha a beszélgetőpartner szemébe nézel végig, akkor könnyen megtörheted. Csak várni kell a megfelelő pillanatig, és persze arra, hogy elkapja a tekintetét. De elég nehéz a dolog akkor, hogy ha az illető arra sem veszi a fáradtságot, hogy egy alapvető emberi illemet betartson.

Tökéletes magabiztosság, megbízható aura, és a szokásos mosoly ami majdnem olyan mintha egy szépen elkészített fagylaltkehely tetejére egy cseresznyét illesztenénk. Jelentősége nincs, csak dísz. Egy különösen finom dísz. De valahogy mégsem érzem azt a bizalmat a lány felől mint amit elvárnék egy átlag embertől.  De talán éppen ez a különös tulajdonsága miatt és érzem őt sokkalta különlegesebbnek mint a többieket. Ahelyett, hogy kint tölteni az egész napját bejött elbujdosni, inkább magával törődik, mintsem a többiekkel. Egészen biztos vagyok abban, hogy ö már olyan dolgokat élt át amit nem sokan. Szóval vannak még a családomon kívül is Yakuzák a közelben? Izgalmas, talán kicsit meglepett a dolog, viszont a lány akcentusa sem figyelmen kívül hagyható.
- Persze. A jó kislányok kint égetik szénné magukat, hagyják, hogy leizzadják a sminkjüket amit egész biztos órákig építgettek, vagy vizes palackokkal és törülközőkkel rohangálnak. - vontam vállat, cseppet sem izgatott, hogy mivel foglalkoznak odakint, nem vagyok az a fajta akit ez valaha is lekötött. Minek menjek tömegbe, amikor bármit vagy bárkit megkaphatok akit csak akarok? Nem kell nekem ilyen felszínes dolog, ráadásul semmi olyan nincs kint amire nekem szükségem lenne, ezért nem is töröm magam. - Ezek azok az emberek akikre én csak azt mondom, hogy u-nal-mas. - szótagoltam el. Még elég sok időm van, amíg véget ér ez a hülyeség, ha egy pár óráig elütöm az időt ezzel a lánnyal akkor már nyert ügyem van. Ha pedig időközben megfutamodik akkor lesz időm egy kicsit a mangámmal is foglalkozni. A lánynak feltett kérdésre csupán egy újabb tömör választ kaptam. Először meglepődtem, majd felnevettem a hasonlóságon.
- Komolyan? Micsoda véletlen engem is! Még a komornyikomat is ráállította az ügyre, hogy semmiképpen se tudjak otthon maradni. Micsoda nyűg... - a kuncogást befejezve az asztalra könyököltem, hogy mindkét kezemmel támaszthassam a fejem. A tekintetem maradéktalanul a lányén. Nem török meg, nem fogok veszíteni.
- Mellesleg... végig azt mondogattad, hogy engem azért küldtek, hogy kémkedjek utánad. Lehet, hogy valójában te kémkedsz? - huncut vigyor húzódott végig az arcomon. - Végül is ki gondolná azt, hogy egy tsundere lányka lenne a stalkerem? Áh micsoda terv! A dokumentumaid pedig figyelemelterelés? Vagy talán tévednék Joker? - gonoszkodtam picit, habár ez csakis az önszórakoztatásom egyik formája. Vajon sikerül kicsalnom a fal mögül az igazi énjét?

Erősködtem, cukkoltam, szórakoztam vele, talán kicsit furán hangzik, de a saját magányom pótlására használtam fel a lányt, és minden mondatomat úgy alakítottam, fogalmaztam meg, hogy legkevésbé se tűnjek olyannak aki vágyik valaki társaságára, hanem sokkal inkább népszerűnek és erősnek tűnhessek a szemében. Igen. Hazudtam neki. Hazudtam mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy valamit elérhessek, de ö is hazudott. Igen, teljesen biztos vagyok benne. Amikor a szemébe néztem láttam, hogy össze van zavarodva, nem érti mi történik. Igen, egészen biztos, hogy így volt, máskülönben már rég itt sem lenne, és egy másik teremben foglalkozna a munkájával. A saját szavait fordítottam ellene, miközben végig erősen tartottam a mosolyt az arcomon. Azt a mosolyt amit mindenki előtt mutatok, fent hordok, mint egy jó színész is. Csak az én színpadom a világ, a nézőtér pedig az emberiség. Minden ember csupán egy áldozat.
- Persze, ha jobban belegondolsz mind a ketten ellógtunk, és rejtőzködünk. Sehol egy lélek a folyosókon. - egek. Még ez sem tűnt fel neki? Fura gondolkodása van neki az biztos. Húztam ki magam, és néztem végig a lányon. - Mégis minek lennének otthon? Akkor nem tudják fenntartani a megbecsülésüket, és példamutató magatartásukat. - vontam vállat, nem mintha különösebben érdekelnének az ilyenek. De elég sok iskolát megjártam már, hogy tudjam, ez mindenhol így van. Harcolnak azért, hogy az elsők legyenek, a legjobb dolgozatokat írják, és ez okozza számukra a pillanatnyi örömöt. Én pedig kihasználom őket. Minek írjak leckét ha a fiúk odaadják a sajátjukat ha kell? Minek szenvedjek a dolgozatokkal, hogy ha okos vagyok és könnyedén átmegyek? Nem értem. A lány közben lehajolt és a táskájában kezdett turkálni. Felvont szemöldökkel néztem, ahogyan dolgozik odalent. Mégis mennyi irat van még nála?
- Most mégis mit csinálsz? Ignorálsz? - szóltam felé gúnyos hangnemmel, remélve, hogy legalább megpróbál visszavágni. Igen, vissza kell, hogy vágjon mert ha nem teszi akkor az olyan unalmas... Szinte könyörögtem legbelül, hogy harcoljon a szavaival, és próbáljon meg diadalmaskodni felettem. De ahogy mások is ö is gyáva. Nem fog, csendben turkál a pad alatt, mit sem törődve velem.
- Egek... micsoda nyűg... - mormogtam magamban, közben hátradőltem a széken, mindkét kezemet a tarkómra tapasztva, kicsit hintázgatva. Majd egy hangos kiáltás, és egy pisztoly eldörrenése törte meg a csendes. Még csak megijedni sem volt időm olyan hirtelen történt az egész.
- Mié...- próbáltam megszólalni, de egyszerűen nem sikerült, a mellkasomat hirtelen melegség töltötte el, de de mégis olyan fájdalmas ez a meleg. A testem megrázkódott, és leestem a székről. - n... ne menj.. - a lány elviharzott, próbáltam megszólítani, de nem sikerült. Minden egyes szó hatalmas fájdalmat okozott, a kezeimet a mellkasomhoz kaptam. Csak úgy kapkodtam a levegő után. Annyira fáj, nem akarom, hogy így legyen vége. Még nem.

"Akkor most vége? Lelőtt? Most meg fogok halni?" Mégis miféle kérdések ezek? Olyan klisé, olyan átlagos, nem lehet így vége. Nekem még olyan sok mindent el kell intéznem. Minden olyan vörös...

//Köszönöm a játékot :3 //