Idegen? (Anat vs Hinari)

by **Hinari** Vas. Márc. 16 2014, 23:03

Előzmény

Nem néztem tovább, nem érdekelt. Eleget láttam. Utcákon haladtam végig, szótlanul, csöndesen, voltak, akik megnéztek, voltak, akik számára nem is léteztem, páran összesúgtak, homlokukat ráncolták, ám a legtöbben csupán njk-nak hittek. És ez így volt jó. Nem lévén indikátorom, mi másra gondolhattak volna? Szabadon mozoghattam, nem gátolt meg sem kötelesség, sem felelősség, sem az njk-kra jellemző határok. Nem tartoztam sehová, nem is akartam sehová se tartozni, egy ideig legalábbis. Kicsit… betelt a pohár. Összezavarodtam, képtelen voltam helyrerakni a dolgaimat, egész egyszerűen, túl sok volt.
Találkozni sem akartam senkivel. Kerültem a népszerűbb helyeket, a céhházak és a twister környékét, a szökőkutakat és a horgászhelyeket is. Kerültem a feltűnést, a nyílt mezőket, a szikár domboldalakat, magányra vágytam, és egy helyre, ahol mindez lehetővé válik. Talán most örültem a legjobban a Lopakodásomnak, azt aktiválva alig volt, ki meglátott, mobok és játékosok egyaránt úgy mentek el mellettem, mintha ott sem lennék. Kerülgettem őket, házfalak mentén haladtam, halkan ejtettem ki az elérhető legmagasabb szint nevét, s teleportálódtam el. Alakom kékesfehér fény vonta be, tán erre figyelhettek fel, apró fénysugár az egyik félhomályos zsákutca végén. Behunytam szemeim, mosolyom az erdő hűs szele simogatta, felszabadultan sóhajtva indultam el, kezemet végighúzva a vaskos fatörzseken. Egy pillanatra átadtam magam a természet varázsának, nem léteztek problémák, csak én voltam, és a rengeteg. Feledhetetlen érzés volt, nyugodt és békés. Mintha… hazaértem volna. Eszembe jutott, amikor utoljára kószáltam a fák között, akkor volt a nagy szerverleállás, s most kívántam, bárcsak megint kijuthatnék. Keserű szájízem lett tőle, megráztam a fejem, nem szabadna ilyeneken gondolkodnom.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, az időérzékem nem jelzett percet, órát, az égitestek csöndesen vándoroltak az égen, talán napokat is ellehettem. Talán véget is ért már a viadal. Fáztam, takarót húztam elő, egy tölgy tövében aludtam, boldog voltam, vállamat nem nyomta teher, én voltam, bár továbbra sem tudtam, pontosan mit is takar e szó. Vajon keresnek? Nem szabadott, hogy érdekeljen. A helyzetemet jelző funkciót még a céhházban kikapcsoltam, barátaim és céhtársaim számára is „unknown” jelezte elérhetőségem, nem aggódtam hogy aggódnak, a legtöbb kazamatánál hasonlót mutatott a minimap, ezt ők is biztosan tudták. Felálltam, hiányzott a mozgás, rohantam, szaladtam, kikapcsolva a Lopakodást, zajt csapva, hogy a mobok felfigyeljenek rám. Csontvázak, sötét elfek, nem jelenthettek kihívást. A kezemben lévő Katana mindet végigszántotta, a sárkányminta szinte tündökölt a pixelek között, én pedig egyenként aprítottam őket, másra nem is figyelve. Bent voltam az erdő mélyén, nem számítottam senkire az engem támadó állatokon kívül.

by **Anatole Saito** Pént. Márc. 21 2014, 17:27

Amit a kivetítőn láttam, az borzalmas volt. Lélegzet visszatartva követtük az eseményeket a Limenben, görcsbe rándult gyomorral és ökölbe szorított kézzel vártuk, hogy mi lesz az eredménye ennek az egésznek. Kisebb fajta sokkhullám szaladt végig rajtunk, ahogy egymás után robbantak fel az emberek. Egy pillanatra nem kaptam levegőt, ahogy Hinari, majd Esu és Alex is pixelekre szakadtak a képernyőn. A két szöszi azonban továbbra is ott ült mellettünk üveges tekintettel, én pedig hitetlenkedve tapogattam őket. Megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel belőlünk, ahogy ráeszméltünk arra, hogy aki odabent életét veszti, az idekint nem jut ugyanarra a sorsra. A viadal minden percében átkoztam Kayabát, s azóta is így teszek, hiszen ilyen gúnyt űzni velünk és ennyire undorító módon megmérkőztetni a játékosokat... ez valami felfoghatatlan. Tényleg nem komplett az ipse, mint az őrült feltalálók. A világ, melyet létrehozott, maga a tökély, csúcsteljesítmény, igazi mestermű. De amilyen undormányos pillérek tartják ezt a csodás kreálmányt, nem lennék meglepve, ha egyszer csak elnyelné a fertő. Remélhetőleg akkor mi már nem leszünk itt, hogy vele pusztuljunk.
Peter és Mirika is válaszolt a leveleimre, sőt utóbbi már a Limenben van a többiekkel, hogy kibeszéljék a történteket. Egyedül Mirivel beszéltem meg, hogy hova is megyek, mert nem akartam, hogy Alex megneszelje az úti célomat. Hinarinak mindenre lehetett most szüksége, kivéve egy hisztérikus Alexre. Azt hiszem én tudnék beszélni a lány fejével, merthogy a válasz nélkül maradt levelem sokat sejtet. Rosszat érzek, így bár a céhemmel kellett volna maradnom, nem volt nyugtom otthon. Ők ott vannak egymásnak, na de Hinarinak? Kötve hiszem, hogy Szophie nyakába borulva örömködik a céhtársa győzelmén. Mirika biztosított támogatásáról, én pedig úgy, hogy vigyáz a többiekre, nyugodtabb szívvel hagytam el a céhházat.
Sejtésem beigazolódott, A JL palotában ugyanis azt az információt kaptam, hogy Hinari már jó ideje eltűnt. A fenébe, hogy igazam lett. Lehet jobb megoldás lett volna Mirikát magammal hozni, már csak a nyomkövetés jártassága miatt is, de úgy gondoltam egyedül jobb lesz. Talán jobban a bizalmába fogad majd. A megadott irányba haladtam, de fogalmam sem volt mégis merre keressem. Fogalmam sincs, hogy most éppen mire gondolhat, de abban biztos voltam, hogy kudarcként élte meg a történteket. Pedig nincs miért szégyenkeznie és ezt el kell magyaráznom neki, az örök maximalistának. A nevét kiáltozom a 13. szint erdejében kóvályogva, de nem is igazán tudom, hogy mit várok. Biztos nem fog előugrani egy random bokorból, hogy "Szia, mizujs?" Vajon figyelemmel követi a térképen, hogy a barátai és céhtársai merre járnak? Ehh, a térkép, de hülye vagyok! Pedig annyira adja magát. Barát lista... lokalizálás... unknown! Ehh, de mi ez a neszezés? >.>

by **Hinari** Pént. Márc. 21 2014, 18:24

Hogy jelzett-e az észlelésem? Természetesen. De nem foglalkoztam vele. Úgysem jár erre senki. Biztos valami mob volt, ám belőlük akadt elég ebben az erdőben ahhoz, hogy a maradék ne tudjon foglalkoztatni. Irtottam őket, egyesével, vagy éppen egyszerre, nem számított. Semmi sem számított. Aztán megálltam, de csak egy pillanatra, elnéztem a horizont felé, s úgy tűnt, a sápadt fatörzsek pont úgy bámulnak vissza rám, mint a fogadóbizottság a temetéseken. Behunytam szemeim, nem akartam, hogy újra eszembe jusson. Pedig mindenről őrá asszociáltam. Hope. Vajon tényleg meghalt? Megráztam a fejem, letöröltem az arcomról az árván maradt könnycseppet, kezemet ökölbe szorítva. Neki már nem fáj- hittem, mert akartam hinni, ám a tudat egy kicsit sem enyhítette a fájdalmamat. Kinyitottam szemeim.
Ő pedig ott állt előttem.
- Hati? – suttogtam, ám egy pislogás után rá kellett ébrednem, hogy csupán csak valami gonosz játék szórakozik velem. Talán én magam. A velem szemben álló farkas nem hasonlított arra a másikra, elegánsan borzolta meg ezüst sörényét, mielőtt elindult volna felém. Karmai karcolták a szilárd talajt, majd rugaszkodtak el onnan, vicsorogva rontva rám. Te sem vagy különb a társaidnál. Kitértem előle, és egy félfordulattal szúrtam hátba, beleadva minden erőmet és tehetetlenségemet, minden dühömet azonban képtelen volt lecsillapítani. Ahogy felszálló pixeleit néztem, eszembe jutott, hogy lehet hagyni kellett volna támadni. Állni kellett volna, egyhelyben, és meghalni. Keserű lett a szám íze a gondolattól. Még ehhez is gyenge vagyok. Elhúztam a számat, akartam, nagyon akartam, vágytam valamire, ám még én magam sem tudtam, hogy pontosan mire. Segítségre? Nem kell, egyedül jobb, egyedül mindig jobb. Kevesebb fájdalom, kevesebb csalódás. Chh. Ez lehetne az új mottóm. Elindultam újra, kezemben erősen és határozottan tartva a néma Katanát, aki azóta egy szót sem szólt, amióta felszereltem a csuklyát. Te is magamra hagysz. Nem törődtem vele, nem bántam, azt kívántam, bárcsak meg se szólalna, de… valahol azért mégis szerettem volna. Csak egy szót. Egyetlenegyet. Szemeimben könnyek gyűltek, de a csuklya azt is eltakarta. Mégis mit vársz tőlem? Persze, nem értesz semmit. Hogy is érthetnél… Dühös voltam rá, és legszívesebben a földhöz vágtam volna. Legbelül azonban tudtam én jól, miért nem felel… Ám nem bírtam el többet.

by **Anatole Saito** Pént. Márc. 21 2014, 19:21

- Mi az, hogy unknown? Heh? Mi ez? - értetlenkedek a lenyitott menüm fölött. Eltűnt a térképről, de nem halt meg? Ha valaki elpixeleződik, akkor nem ezt szokta kiírni a rendszer. Bajba került talán? Bezuhant egy kazamatába, ahonnan nem tud kimászni. Lehet csak erősebben kellene koncentrálnom a hallgatózásomra és felfedezném a segélykiáltását, a sírását, a nyöszörgését. Nem, Hinari nem sírna, még csak nem is nyöszörögne. Tisztességgel tűrné a megpróbáltatást, akár egy kőszikla. De még ebben az állapotában sem lenne annyira fafejű, hogy ne írna és kérne segítséget a céhtársaitól. Lehet már úton vannak. A fenébe is, miért csak én keresem itt. Olyan veszett nagy lenne ez az erdő, hogy nem látom a többieket? Vagy nem is érdekli őket, mi van Hinarival. Esetleg én vagyok a tolakodó, aki nem tartja tiszteletben, hogy magányra van szüksége a lánynak? Hogyisne, még a végén valami butaságot csinál, vagy bajba keveredik. Mi a fenét jelent az, hogy unknown? O.o
És mi a fene ez a neszezés? Észlelés és látás híján, mint oly sokszor már, hallgatózásomra tudok hagyatkozni. Valamilyen állat morgása. Mi lehet ez? Kutya? Farkas? Medve nem hiszem, valami alternatív mobhoz meg túl jellegzetes ez a hang. Behunyom a szemem, hogy jobban halljak és abbahagyom a lépdelést is, hogy az avar recsegő hangja ne zavarjon. A bogarak és más természeti jelenségek neszein túl kihallatszódnak kardcsapások hangjai... vagy pallosé, de az biztos, hogy vágófegyvernek van ilyen jellegzetes suhintása. Gyors menet volt, hamar véget ért a harc. Tehát egy magasabb szintű játékos lehet, akinek meg sem kottyan az ilyesmi. Erre a Sherlock Holmest is meghazudtoló következtetésre már futás közben jutok. Nem tudom miért kezdtem el vágtázni. Továbbra is csak azt kérdezem: mégis mit remélek? Biztos nem Hinari. De mi van, ha mégis, és elszalasztom?
Hát nem ő. Egy kis termetű, csuklyás alak. Indikátor nélkül. Indikátor nélkül! Mi a csudát keres itt egy NJK és miért harcol mobokkal. Ez valami rejtett quest? Azért hívta fel a figyelmemet a harcukkal, hogy észrevegyem? Túl sok kérdés, majd ő megmondja a választ. Üldözőbe veszem és szemrebbenés nélkül elé állok - tisztes távolságra persze, úgy jó 10 méterre - és egyenesen neki szegezem kérdést. - Mi járatban erre, szabad kérdeznem? Nem láttál véletlenül egy szőke lányt, zöld indikátorral, mérlegmintás céhlogóval?

by **Hinari** Pént. Márc. 21 2014, 20:17

Anat. Egy pillanatra elmosolyodtam, behunytam a szemem, majd kinyitottam újra: nem, mégegyszer nem játszadozhat velem. De a fiú csak nem akart sem eltűnni, sem valami mobbá alakulni, így lassan nekem is leesett, hogy aki előttem áll, az tényleg ő. Beszívtam a levegőt, mázlim volt, hogy rajtam volt a csuklyám, így nem láthatott semmit. Se a megfeszülő arcizmaimat, se az előtörni akaró könnyeket, sem az összeráncolt homlokom. Igazság szerint, amikor leesett, hogy ő van itt, és nem csak én képzelem oda, megharagudtam rá. Meg magamra is. Egy érzés bujkált ugyan, valahol jólesett, hogy eljött idáig, és engem keresett, mégse… mégse tudhatta. Nem szabadott. Később nehezebb lesz, ha őt is elveszíted. A hang makacsul ismételgette igazát, én pedig minden elkeseredettségemmel együtt hittem neki, hiszen igaza volt. Ahogy Kazumának és a szólósoknak is. Egyedül jobb.
Kérdezett is. De mégis, mit válaszoljak? Válaszoljak-e? Úgy illene. Kifújtam a levegőt, hosszan néztem őt, kíváncsi voltam, mire tippelhet. Lehet az lenne a legegyszerűbb, ha eljátszanám az npc-t, Anatot ismerve simán bevenné. Ám egyvalami hibádzott, mégpedig a kezemben lévő Katana, amit már túl késő és túl feltűnő lett volna eltenni. Újfent elhúztam a számat, képtelen voltam reálisan gondolkozni, éreztem, ahogy áttörnek felettem a hullámok. Egyszerűen, kevés voltam én ehhez.

Nem volt igazságos. Sem velem szemben, sem a fiúval, akiről tudtam, hogy közelebbi ismertségben vannak. Mégis, minden gondolatával azt közvetítette személyem felé, hogy nem szólalhatok meg, el akart nyomni, én pedig egy kis mérlegelés után fejet hajtottam az akaratának. „Egy program vagy, semmi több. Nem ember többé. Irányítani fognak, neked pedig engedelmeskedned kell.” Ezt mondták, akkor még nem voltam képes teljes egészében értelmezni, most azonban már tisztán láttam mindent. Egy program. Nem más. Az ember, aki voltam talán dühöngött volna, és szólt volna a fiúhoz, az az ember azonban meghalt. Megölték, hogy elkészülhessen a legendás fegyver.
- Meghalt – felelte a lány, de én éreztem minden gondolatát, és tudtam, mennyire fájnak neki a szavak. Egy program. Nem szólhatsz.
- A kivetítőn. A valóságról te döntöttél – mondtam, mert mondanom kellett. Fájt, nekem legalább annyira, mint őneki. Össze voltunk kapcsolva. Aztán minden elsötétült.

Kezem ökölbe szorítottam, majd eltettem a fegyvert a tokjába. Nem szabadott volna előhúznom. Ő is ellenem volt, az utolsó, akit magam mellett tartottam. „Tűnj el” – akartam volna mondani, de képtelen voltam rá. Nem tehetett róla, csak segíteni akart, de nekem nem volt szükségem senkire, az értetlenkedéseire pedig főleg nem. Ránéztem, majd hátat fordítottam neki. Számat beszédre nyitottam, de nem jött ki rajta hang. Nem akartam bántani.

by **Anatole Saito** Pént. Márc. 21 2014, 21:32

Hátborzongató külsőt kölcsönzött az idegennek az, ahogy a csuklya árnyékában semmi sem látszott az arcból. Mindehhez társult az a nem elhanyagolható csekélység, hogy nincs indikátora. Mondanám, hogy farkasszemet nézünk egymással, de helytelen megfogalmazás lenne, hiszen még csak kivillanni sem látom a szemeit. Mint valami zs kategóriás horrorban, ennél azért tolhatnák ötletesebben is a programozók az njk-kat... Kérdésemre azonban vonakodik válaszolni, lehet az első hibás program, amely nem kap lehetőséget a kommunikációra? Hmm, lehet nem véletlen, hogy nem látom az arcát. Ki tudja milyen szörnyűség történt vele, lehet nincs is szája, vagy bevarrták neki O.o Tényleg kezdek horror filmbe illő jeleneteket vizionálni. Csodálkozol, annyi szörnyűség láttán, amit az elmúlt órákban végigizgultunk. Anatole, azért légy észnél!
Egy lépést tennék felé türelmetlenül, amikor végre megtalálja a hangját. A válasz, amit kapok, az viszont koránt sem az, amit hallani akartam. Megőrzöm azonban a hidegvéremet, hiszen egy njk szavára miért is adjak. Egyáltalán miből olyan biztos. Az unknown nem egyenlő a dead kifejezéssel. Ugye? Szóra nyitnám a szám, ekkor azonban olyasmire figyelek fel, amivel aztán végképp nem számoltam. Egyetlen beszélő kard létezik tudtommal egész Aincradban, abban viszont ennél sokkal inkább biztosabb vagyok, hogy azt, amelyikről én tudok, a gazdája sosem adná ki a kezéből. Magam is egy legendás fegyver tulajdonosa lehetek, így tudom milyen érzés ragaszkodni egy ilyen fenséges ritkasághoz. Látom Esun is, hogy milyen végtelen tisztelettel adózik Ran öröksége iránt, mint ahogyan arra is kristálytisztán emlékszem, hogy a Reynaild ellen vívott küzdelemben Hinari mennyire felháborodott - hozzám hasonlóan - amikor a legiját lemásolta a miniboss. Szörnyen botor lények vagyunk mi emberek, ragaszkodni olyan virtuális tárgyakhoz, aminek értéke össze sem mérhető mondjuk a barátsággal, szerelemmel és az életünkkel. Mégis úgy ragaszkodunk hozzájuk, hogy ha kitépnék karjainkból őket, lehet a kezünk is vele szakadna. Nem, ennyire nem lehetek a fegyverem rabja, az csupán egy tárgy! Összezavart az a kard! Mégis miért mondja ezt?
- Mégis mi folyik itt? Követelem a magyarázatot! Hogy kerül hozzád az a kard? - Ekkor azonban már bosszús a hangom, de a szavaim erős éle csak azt leplezik, hogy mennyire kétségbe tudtak ejteni pár szóval. Kezemben van ekkora azonban már a pörölyöm, nem feltétlenül támadási szándékkal, inkább csak rá akarok ijeszteni, hogy kipréseljem belőle azt, amit hallani akarok. Nem voltam olyan botor, hogy védett területen kívülre - ráadásul ilyen magas szintre - páncél nélkül érkezzek, fegyveremet is csak le kellett csatolnom a hátamról. A vércseppek úgy potyognak a pörölyömből, mint a könnycseppek. Tudnék én is sírni, ha kiderülne, hogy amit a csuklyás mond, az igaz?

by **Hinari** Pént. Márc. 21 2014, 21:59

Háttal voltam neki, nem láttam az arcát. De pontosan tudtam, mit csinál, azonban muszáj volt megőriznem a hidegvéremet. Túl messzire mentem. Ostoba voltam, beszélni hagyni a Katanát. Jobb kezemet magam elé emeltem, és bámultam az öklömre, az erek kidagadtak az erőfeszítéstől. Más talán félt volna. Meg lett volna ijedve, hiszen sokan ismerik a frontharcosokat, és egy, aki ideges, és tettre kész, fegyverével a kezében, követelőzik. Válaszokat akar. De nincsenek. Volt egy pillanat, amikor átfutott az agyamon, odaszaladni hozzá, levenni a csuklyát és sírni, hagyni, kiereszteni mindent, ami felgyülemlett, kiadni magamból, és megkönnyebbülni. De ez lehetetlen volt, elég volt csak a viadalra gondolnom, hogy dühös legyek magamra márcsak a gondolat miatt is. Hát nem tanultam eleget?
Lassan fordultam meg, egy kicsit feszítve azt a bizonyos húrt, ám az, hogy rejtve voltam, hogy nem látott engem, és így képtelen volt átlátni rajtam, hirtelen jött magabiztossággal töltött el. Nincs. Hinari nem létezett, hiszen itt állt, az egyik legjobb barátja előtt, mégse volt itt. Felemeltem a fejem, és érintettem a markolatot.
- Szereztem – mondtam, talán egy kicsit túlságosan is élesre sikeredett a hangsúly, de nem törődtem vele. Nem félek tőled – mondhattam volna, de helyette végigmértem, és csöndesen kérdeztem tőle – Milyen érzés? Örökre elveszíteni valakit?
Nekem fájt. Jobban, mint a játék, jobban, mint a robbanás, és jobban, mint végignézni, ahogy a társaim klónjai egymás után halnak meg, majd hogy az, aki nem vett részt benne, ilyen arccal áll előttem. Kétszeresen is fájt. Pedig én mindent megtettem. Mind Lewisért, és Hope… Miért nem hagy hát békén? Miért kérdez? Miért akar több és több fájdalmat okozni? Miért van itt egyáltalán?

Néztem én a pörölyt is. Az érzés, a sebek, amiket a csapatversenyen szereztem, még mindig kellemetlen érzéssel töltöttek el, ám nem versenyezhettek a mardosó űrrel, amit az előző időszak okozott. Talán még megváltás is lesz. Hang nélkül húztam elő a tokjából a Katanát, és gondolatban gondoskodtam róla, hogy ne mondjon semmit. Nem szóltam többet, nem szegeztem rá a fegyvert a fiúra, mégcsak közelebb sem léptem. Az egyik felem mindent megtett volna azért, hogy elkerülje a harcot, ám a másik vágyott rá. Talán… talán segíthet. De megéri?
Azt hiszem, nem létezett helyes válasz a kérdésre.

by **Cardinal** Vas. Ápr. 20 2014, 20:57

Ossu!

Sajnálom, hogy félbeszakad ez a KT, nagyon érdekesen indult. Mindenesetre lezárom, a jutalmatok a szinteteknek hála viszonylag magas, 30 xp és 90 arany Anatnak, 45 xp és 120 arany Hinarinak a megírt körök száma alapján. A katana is kap 13 xp-t.

by Ajánlott tartalom

Idegen? (Anat vs Hinari)

Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)

Re: Idegen? (Anat vs Hinari)