Re: Kis Patak #3

by **Hinari** Pént. Május 29 2020, 16:46

Nem is láttam még őt dohányozni. Szőke alakját körbeölelte a füst, remegése, rezzenései zaklatottságról árulkodtak, amiben a kényszer kapta meg az enyhítés szerepét. Milyen kár, hogy igazán betölteni soha nem fogja - sóhajtottam és röviden felpillantottam a falevelekre fölöttünk. A napfény mámoros fénnyel vonta be körvonalaikat, a tenger hullámzására emlékeztetett. Tekintetem visszatért a fiúhoz, aki beszédbe kezdett.
"Alig múltam tizenhat, amikor a játékba kerültem" - feleltem volna, kezeim hátam mögött kulcsoltam össze, körmeim viszont képtelenek voltak felsérteni a bőrömet. Idebent... lassan arra sem emlékeztem, milyen volt az odakint, tulajdonképpen. Szemeimmel a csikk röptét követtem, ahogyan végleg semmivé vált. Homlokom alig láthatóan ráncoltam össze, de nem volt miért beleszólnom, megfeddnem még. A barátja akartam lenni, nem a felettese, aki megmondja neki, mit szabad és mit nem - nem a vállán a kisangyal, aki minden rosszért (hárfával a kezében) hangosan méltatlankodik. A kép furcsa emlékeket ébresztett, de nem tudtam mit kezdeni velük. Néha... előjöttek, különösebb értelem és magyarázat nélkül. Egy másodpercre behunytam a szemeim és amíg Leo a patak vize felé bámult, én erővel és akarattal ülepítettem le felkavarodott gondolataim, hogy újra itt lehessek vele. Közelebb léptem hozzá és rátettem kezem az övére. Arra, amelyikben a dobozt tartotta; tenyerem egyszerre feküdt a szürke, agyonhasznált téglalapon és kézfején, ujjaim az övéinek közében találtak menedéket. Egészen puhán, erőt nem belevíve. Vajon akkor is kell neki, ha van bármi, ami akadályozza ebben? Lejjebb engedtem karomat, az övét is efelé vezetve.
- Inkább én szeretnék segíteni - mosolyogtam rá biztatón és távolodtam el tőle, kezeimmel megdörzsölve felkarjaim, hogy felmelegíthessem őket. A mai reggel különösen hűvösnek indult; a nap még nem járt elég magasan ahhoz, hogy az erdő ezen szakaszát is teljes egészében birtokba vegye. Különös árnyékok húzódtak a hatalmas fák körül, a patak felett halovány ködréteg feküdt el.
Hallgattam és figyeltem - az első kérdés pedig nemsokára meg is érkezett:
- Igen... néhány dologra - bólintottam. Azúrkék íriszeim egybeolvadtak az övével, miközben rég elvesztett képeket elevenítettek fel egy helyről, ami türkizben és rózsaszínben úszott - Mirivel meg veled indultunk eltűnt játékosok után a huszonkilencedik szinten. Valami barlang is volt, meg... medence - ráncoltam a homlokom, a képek egyre nehezebben jöttek - Szophie is ott volt - tettem aztán hozzá, mert ebben az egyben teljesen biztos voltam. Másnap furcsa álomból ébredtem, azóta pedig e kettő határvonala egyre inkább elmosódott és egyik nap észrevettem, hogy már fogalmam sincsen, mi az, ami valójában is megtörtént. Rémálmaim azonban nem voltak. Leo arcát fürkésztem, mi köze lehet a kettőnek egymáshoz.
- Mi történt? - kérdeztem aztán. Egészen komolyan és most rajtam volt a sor, hogy tekintetemmel ne eresszem az övét, habár a helyzet pont az ellenkezőjét mutatta. Vállaimat erősen markolta; ereje csaknem sebzésnek is beillett volna, ha ilyen szándék vezérli. A férfi és a fatörzs közé szorultam, ám én egyelőre nem akartam kiszabadulni onnan. Mögöttünk mókus szaladt át, távolról szarvasok patáinak dobogása hallatszott. Csak mi ketten voltunk itt, mozdulatlanul a felelevenedő erdő szélén.

by **Leonard** Szomb. Május 30 2020, 00:58

Megtorpant a mozdulatban. Még soha, egyetlen egyszer sem fordult elő vele, hogy egy ember ilyen kedvesen ösztönözze cselekvésének megváltoztatására. Kiabáltak vele, utasították, veszekedtek, de soha, egyetlen alkalommal sem kérték ilyen hangtalanul, törődően.
Ajkait eltátotta, miközben összefonódott ujjaikat nézte. Olyan érzés volt ez, mintha egy édesanya néma könyörgését hallgatta volna. Szinte beleroppant a szíve, és elszégyellte magát attól, amit tenni készült.
Pedig csak egy szál cigarettáról volt szó.
Lesütötte szemét, elhúzódott. Vajon hogyan alakult volna az élete, ha egy valódi, gondoskodó anya gyermekeként születik a világra?
A kisfiú lelkének csücskében, és a sürgető, sötét vágy ádáz harcot vívtak bensőjében. Végül mégis kivette a szálat, és a fogai közé csípte, bár életében talán először erős bűntudattal. Hinari azért mégsem lehetett olyan, mint az anyja.
Mélyet szippantott a füsttel kevert hajnali levegőből.
- Szeretem, amikor ilyen hűvösek az illatok - pillantott le társnőjére, de az éppen a karjait dörzsölte. Leo önkéntelen mozdulattal szabadult meg kabátjától, és terítette a lányra, nem is gondolva rá, mennyivel egyszerűbb lenne egyet a menüből lehívni. Inkább volt ez régi szokás, mintsem tudatos cselekedet.
- Kedvelem a hideget - nézett merengve végig a körülöttük elterülő tájon, és valóban. Hiába volt csontig hatoló a hűs hajnal, még csak egy apró libabőr sem jelent meg csupasz, tetoválásokkal borított karján.
Gondolatai mindeközben máshol jártak. Fogalma sem volt róla, hogyan is vezethetné fel a problémáit. A szavak végül önkéntelenül omlottak ki ajkain, feszültségében szinte megtámadva a szőkeség apró, törékeny vállait.
Némán, de pattanásig feszült idegekkel várta a választ, aztán csak állt, és bámulta Hinari tiszta, égszínkék szemeit. Gerincén kellemetlen borzongás futott végig az átható tekintet tüzében, amely arra késztette, hogy elfordítsa fejét. Nem bírta elviselni lelkének egyértelmű kínvallatását.
Tekintete jólesőn pihent a sötétségen. Az erdő mélye épp úgy kavargott, ahogy gyomrának tartalma. Hirtelen azonban meglátott valamit. Teste megfeszült, mint az ugrani készülő vad, majd egy hirtelen fordulattal kilépett céhvezére mellől, és belevetette magát a közeli bokor aljába. A találat pontos volt és precíz, érezte ezt a markában ficergő testből. Felemelte az állatot a fülénél fogva, hogy jobban megnézhesse.
- Tapsi? - kerekedett el a szeme hirtelen megdöbbenésében, de aztán be kellett látnia, hogy ez egy másik nyuszi, habár épp olyan fehér és bolyhos, mint az övé. Elmosolyodott a gondolatra, hogy a szafari mélyén mennyi típusú és fajtájú állat veheti körül, ő mégis képes rögtön kifogni egy nyulat. Kezdte azt gyanítani, hogy répakedvelő barátai szabályosan gúnyt űznek belőle.
Elfintorodott, majd rákoppintott az állat orrára.
- Meg ne lássalak itt többet - adta ki az útját, miközben leeresztette és szabadjára engedte az előbbi bokorban. Lehet, hogy aznap reggel vadászni szeretett volna, de ölni nem. Annyit nem ért meg számára az a pár arany, amit a bundájukért vagy húsukért kaphatott volna. Ráadásul, legyenek csupán virtuálisak, ezeknek az állatoknak volt személyiségük. Hogyan is lett volna képes megölni Nyuszi bármely rokonát?
Az apró incidens ugyan megzavarta beszélgetésük folyamát, kizökkenteni azonban nem tudta. Hogyan is lett volna képes, amikor többé már semmi nem hatott?
Még mindig a bokor aljában guggolt, és a nyúl hűlt helyét bámulta, mikor beszélni kezdett. Szemét lesütötte, képtelen volt Hinarira nézni. Ráadásul amit mondani készült, az kellemetlenül zavarba ejtő volt.
- Ezekre én is emlékszem... talán. Nem is tudom. Valójában semmit nem tudok biztosan, mi történt azon a délutánon. Egyetlen egy dolgot azonban igen.
Megállt, nyelt egyet. Hogy időt nyerjen, állásba tornászta magát, arccal azonban még mindig a másik irányba nézett, mint ahol a lány állt. Amikor végre megszólalt, hangja halk volt, néma sóhaj, fülében mégis úgy visszhangoztak a szavak, akár a kiáltás kietlen hegyek között.
- Szerelmes vagyok.

by **Hinari** Szer. Jún. 03 2020, 10:20

Nem volt célom mindenáron elérni nála, hogy leszokjon. Nem volt hozzá jogom, azt hiszem, de még ha így is lenne, idebent igazán nem számított. Ez pusztán egy jelzés volt, apró, de mégis erőteljes, Leo reakciója pedig sejthető volt; túl könnyű is lett volna. Vidáman kacagtam fel és néztem rá, amikor végül kivette a következő szálat.
- Igen, én is... mondjuk egy takaró alól - feleltem jókedvűen, de fáztam; a mai reggel különösen csípős volt. Vagy csak itt, az erdő szélén? A rámterített, meleg kabát viszont egyszerre töltött el melegséggel kívülről és belülről is: Leo még zaklatottan is figyelmes volt, ezzel egy újabb arcát mutatva meg nekem.
Több időt kellene együtt töltenünk. Szerettem volna jobban megismerni őt.
- Köszönöm - mosolyogtam rá. Követtem pillantását és összehúztam magamon a kabátot. Kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, hogy miért is hívott el tulajdonképpen, a feltett kérdés azonban az én gondolataimat is más vizekre sodorta. Barlang, Szophie, forrásvíz, kéj. Mire észbe kaptam, Leo ellépett mellőlem és belevetette magát a bokorba. Lemondó sóhajjal igazítottam meg a hajam és léptem közelebb a pároshoz.
- Mintha követnének téged - néztem meg magamnak a céhtársam markában mocorgó állatot, ám nem ez a nyuszi volt az egyetlen, ami körülöttünk ólálkodott. Csupán egy villanás kellett hozzá, hogy a vadászból vad legyen, üldözőből üldözött - Meg is vagy - emeltem magam elé a menyétet, harapása nyomán kis piros pixelek szálltak felfelé karomból - Vagy nem őrá fented a fogad? - pillantottam a nyúlra, akit időközben Leo elengedett. A menyét morgott és forgolódott, de azért megvártam, amíg prédája eltűnik szem elől - No, nincs baj, nem bántalak - fordultam vissza felé, majd elnevettem magam - Nestorral már nem lenne ilyen szerencséd - tettem hozzá és végül letettem őt a földre. Az állatok elszaladtak, újra mienk volt az erdő. Leo folytatta. Bólintottam; velem is ez volt a helyzet. Hogy mi az ábránd és mi volt valóság? Egyszer vissza kéne menni oda.
És ez volt az a pont, ahol hangosan elnevettem magam.
- Ez nem akkora probléma - mosolyogtam rá és az időközben a szemeim sarkába settenkedő könnyeket kezdtem el törölgetni a felsőm ujjával: nem tehettem róla, Leo annyira... aranyos volt így - Bár biztos ijesztő - folytattam és egy hatalmas sóhajjal álltam végül fel én is és nyújtóztattam meg a tagjaimat. Mondhatjuk, hogy megkönnyebbültem - én már mindenre gondoltam ezalatt a pár perc alatt, de nem hittem volna, hogy "csupán" ennyi lesz az ok.
- Tippelhetek, hogy kibe? - néztem aztán rá csillogó szemekkel, ajkaimon sokatmondó mosoly pihent. Reméltem, hogy Mirika a kiválasztott. (Kiválasztott? Hol is hallottam én ezt a mondatot legutóbb?) Ők ketten tényleg összeillettek, már amennyit eddig láttam belőlük.

Menyét

by **Leonard** Szer. Jún. 03 2020, 18:48

Szemeit lesütötte, cipőjének orrával egy harmatos fűcsomót piszkált. Zavarba jött a Hinari száján kibukkanó kacagástól, pedig számított erre a reakcióra. Még saját ajkaira is fénytelen mosoly költözött, ahogy belegondolt, kívülről hogyan festhet ez a szituáció.
Ilja vagyon hogyan viselkedett volna?
Leo szemei előtt megjelent egy emlékkép, ahogy a fiatal, barna hajú fiú elnyom egy feltörni készülő sóhajtást, miközben barátja vállára teszi a kezét. "Részvétem, testvér" - suttogja rekedten, mielőtt elmosolyodik, ám a gúnyt már a szemei csillogásából is érezni. Leo emlékezett rá, hogyan bokszolt bele a karjába, mielőtt ecsetelni kezdte legújabb barátnője erényeit, immár századik alkalommal beleesve épp ugyanabba a hibába.
Ilja pedig hallgatott, bólogatott, aztán tanácsokat adott, amiket Leo aztán soha nem fogadott meg. Bár megtette volna...
Leo arra gondolt, milyen csodálatos is lenne egy telefon, ami átjárást biztosít a valós és itteni világ között. Neki esze ágában sem volt kimenni, de legjobb barátjának hiánya mélyen gyötörte lelkét.
Megfordult, és lopva Hinarira pillantott, annak kérdését hallva. A lány arcán elterülő boldog mosoly, és a szemeiben játszó napfény egy pillanatra elfelejtette Leoval a gondjait, és az ő arcán is átfutott valamilyen halovány mosoly.
- Ennyire egyértelmű? - sóhajtotta, majd mély, nyugtató slukkot szívott a cigarettából, mielőtt rátért a téma valóban kényes részére.
- Tudod, az érzés önmagában nem zavar, sőt, kifejezetten kedvelem is. Nagyjából tizenkét évesen jöttem rá, hogy nem lehet teljes az életem, amíg nem találom meg az igazit. Tizenöt éves koromtól pedig hajszoltam, mintha kötelező lenne. Szerelemből szerelembe estem, hol hosszabb, hol rövid ideig - merengve pillantott az előtte elterülő patakra, tekintetét édes emlékek fényezték csillogóra. - Mirika pedig csodálatos lány - magyarázta nagy hévvel, el is felejtve, hol is van és kivel. Arcára halvány pírt költöztetett a vallomás, és szinte ragyogott, ahogy beszélt. - Nagyon könnyű beleszeretni abba az életvidámságba, ami belőle árad. Talán már az első alkalommal megtörtént, az utolsó csepp a pohárban pedig biztosan az a szombat este volt. Kár, hogy nem emlékszem rá - mondta, ám a várttal ellentétben még annak a éjszakának az említése sem lombozta le. Ahogy gondolatai visszatértek a jelenbe, kisugárzása szép lassan halványodott el újra. Rápillantott a kezében tartott cigire, ami az előbbi vallomás alatt ujjai között észrevétlenül teljesen elégett.
- Ha viszont - sóhajtott mélyet, és lehunyta a szemét. - Ha viszont tényleg bele akarok vágni, akkor őszintének kell lennem vele. Veled ellentétben azonban neki képtelen vagyok elmondani mindent. Félek, hogy elítélne, vagy talán...talán sajnálna. Bárki mástól oké, ameddig nincs szó komoly érzelmekről, de tőle - állt meg egy pillanatra, amíg a szavakat kereste - tőle olyan lenne, mint egy késszúrás. Ráadásul, ha a játékban lehet is jövője egy kapcsolatnak, nem maradhat örökre itt.
Gondosan kerülte, hogy ezt a tényt önmagára is vonatkoztassa. Még mindig nem tudta elképzelni, hogy bármi is rávegye a kilépésre.
- Odakint pedig nem vagyok több, mint egy apja pénzén tengődő nyomorult. Ha más lenne a családom, már hajléktalan lennék - süllyedt el újra a morcos fellegekben, és az álmok kezdtek járni az eszében. Azok, amelyek emlékeztették rá, hogy se egy szakmája, se egy jó bizonyítványa, se mozgásképes lábai nincsenek. Gyakorlatilag semmi jövője nem volt, egy ilyen ember pedig csak fölöslegesen rabolná egy olyan gyönyörű lány idejét.

by **Hinari** Csüt. Jún. 04 2020, 21:55

Már a mozdulataiból, a szavai között eltelt időből, fakó mosolyából tudtam, hogy itt nemcsak egy érzelmi viharról van szó. Vagyis nem afféléről, ami normális körülmények között a szerelemmel jár, bár a helyzetünk egyébként is minden volt, csak nem normális. Főleg... nem Leonak. Tekintetem önkéntelenül siklott a srác lábaira, ahogy végül elkezdett beszélni, hogy onnan tűnődőn merészkedjen feljebb, egészen a fiú íriszeiig. Leo kivirult, amikor Mirikáról beszélt és ez mosolyt csalt az én arcomra is: ő tényleg... szerette a lányt és én csak bólintani tudtam, hiszen igaza volt. A belőle áradó életvidámság... persze neki könnyű - szorítottam össze fogaim, de nem ez volt a lényeg most.
Leo viszont félt. Félt a csalódástól, a szavaiban rejlő keserűség és tehetetlenség pedig az én kedvem is beárnyékolta kissé. Keresztbe fontam karjaim, mutatóujjam az állam hegyén dobolt. Bárcsak ismerném Mirikát annyira, hogy biztosat tudjak mondani!
- Szerintem is légy őszinte - reagáltam lassan, megrágva minden szót - Hiszen... hogy is mondjam, ha Miri is úgy gondol rád - pillantottam rá kérdőn, mert az egyenlet számomra még mindig rendelkezett egy ismeretlennel legalább - Akkor jobb, ha minél korábban tud dolgokról. Én biztos nem szeretném, ha a pasim eltitkolna magáról fontos részleteket, csakmert tart a kapcsolatunkra gyakorolt hatásától - mosolyogtam rá őszintén és biztatón, most először úgy igazán. Hátamat nekitámasztottam egy fának, kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött.
- Előbb-utóbb úgyis el kell mondanod neki - mutattam rá - Mivel szereted őt - kuncogtam - Tehát úgyis bele fogsz vágni. Ez igazából sosem volt kérdés - hajtottam kissé félre a fejem és pislogtam rá szőke tincseim mögül - Sőt, még jól is kijöhetsz belőle - löktem el magam a fától és léptem közelebb hozzá, egyre inkább belelkesedve - Az, hogy ennyire megnyílsz, azt jelzi felé, hogy komolyan gondolod - magyaráztam - Mert... hát... eddig szegény mindent gondolt rólad, csak azt nem, hogy igazán komolyan szeretnéd ezt - húztam kicsit incselkedő hangsúllyal, bár csak félig viccből. Nem, az én szavaim mögött most az a feltett szándék állt, hogy - valamivel, bármivel - kibillentsem őt ebből a komor állapotból. Hogy kicsikarjak belőle egy sértett orrhúzást, egy zavarodott mosolyt vagy akármit.
- Ha pedig negatívan jössz ki belőle - tettem hozzá egy pár másodperccel később és elhúztam a szám szélét - Akkor az legalább az elején kiderül. Hidd el, később az a mostani egy késszúrás csak egyre több és több lenne. Mindkettőtöknek - sóhajtottam, majd megráztam a fejem - Őszintén fogalmam sincs, Leo, hogyan reagálná le ezt Miri, sajnálom - néztem fel rá bűnbánóan, mert ha ezért hívott el engem, sajnos csalódást kell okoznom neki. Még abban sem voltam biztos, hogy én hogyan reagálnám le, ha Alex odaállna... vagyis odaállt volna elém ilyesmivel.
- De! - ráncoltam össze a homlokom és néztem a szemeibe nagyon komolyan - Te egy értékes ember vagy. Ha megszeretitek egymást, ez a kinti nehézséged lesz a legkevesebb - bólintottam mosolyogva-biztatón. És tényleg hittem is benne.

by **Leonard** Pént. Jún. 05 2020, 00:39

- Félreérted - sóhajtott, idegesen a hajába túrva. Egészen kellemetlenül érezte magát, egy kicsit attól is, hogy így meg kell nyílnia, és felvállalnia a gyengeségeit, meg egy kicsit attól is, hogy ilyen férfinak nézik őt. - Eszembe sem jutna hazugságra építeni egy kapcsolatot. Az nem én lennék - mosolyodott el keserűen. - Ráadásul honnan tudnám, hogy gondol rám? Mármint, szórakoztató társaság bárki lehet. Az ember pedig ritkán lesz szerelmes ilyen egyszerűen, a többségének hosszú hónapokra és kapcsolatra van szüksége hozzá. Akar tőlem valamit, vagy csak az agyamat húzza? - tette fel a költői kérdést, röviden lógva hagyva a levegőben. - Nem tudom, de az biztos, hogy nem az az egy éjszakás típus.
Magyarázkodását azonban nem folytatta, inkább csendesen hallgatta Hinari szavait, melyek hol lelkesebben, hol szerényebben folytak le ajkairól. Aztán megakadt egy pillanatra, arcán pedig meglepettség suhant át.
- Szóval beszélgettetek rólam? - vágott közbe kíváncsi félmosollyal. - Persze, hogy nem viselkedtem egyértelműen - folytatta a gondolatmenetet tűnődve. - Ha olyan egyszerű lenne, akkor most nem itt állnék veled, hanem a szobámban főzném neki a reggeli teáját néhány jól sikerült randi után - nevetett kényszeredetten, és Hinarira kacsintott. - Tudod, maxon van az italkészítésem.
Ezután csak hallgatott és hallgatott. Nem kommentálta azonnal a lány szavait, végig akarta várni Hinari csapongó gondolatmenetét, hiszen ez volt az, ami miatt ma itt voltak. Mindketten.
- Köszönöm a szavaid - mosolyodott el, amikor társa végül elnémult. - Te is értékes ember vagy. Tudod... - hezitált röviden, kimondja-e azt, amit szeretne. - Tudod, épp a legjobb barátom helyét pótlod. Hálás vagyok, hogy itt vagy velem, és támaszkodhatok rád. És... - jutott eszébe hirtelen az első beszélgetésük a céhkertben. - Már nem a céhvezért és harcost látom benned. A közeli barátom vagy. Ezért tisztellek és a közösen átélt kalandjaink miatt.
- Azon pedig fölösleges agyalnod, Mirika mit mondana, hiszen ezt rajta kívül senki nem tudná megmondani - mosolygott aztán, visszakanyarodva a beszélgetésük eredeti témájához. - Egyáltalán nem várom el, hogy tudd, semmi okod elnézést kérni. Még azt sem tudom, várok-e megoldást ettől a beszélgetéstől, hiszen az egész úgyis csak rajtam múlik. Egyszerűen csak ki kell adnom magamból, máskülönben felrobbanok - sóhajtott újra, és ingerenciája támadt rágyújtani. Az előző dohányból már csak egy csikk maradt, rég elégett. Valami mégis megakadályozta benne, hogy újra a dobozért nyúljon - talán a torkában növekvő gombóc és keserűség -, ehelyett csak zsebre süllyesztette mancsait, miközben az egyik fának dőlt. Felnézett az égre, a szavakat kereste.
- Tudod, én már döntöttem - kezdett bele lassan, arcán újra megjelent a nyúzottság. - Vagyis azt hittem, hogy döntöttem. Megfogadtam, hogy nem akarok kapcsolatba kezdeni, meg fogom kímélni Mirikát önmagamtól és a problémáimtól is - jelentette ki határozottan, de arca közben fájdalmas grimaszba torzult.
- Csakhogy ezt a döntést nagyon nehéz úgy meghozni, ha a szíved közben ezer darabra hullik.

by **Hinari** Pént. Jún. 05 2020, 09:16

Igazából nem feltételeztem róla, hogy hazugságra építené a kapcsolatait: a reakciójára össze is ráncoltam a homlokom és ajkaim egy rövidebb sóhaj hagyta el. Már előzőleg is mondta, hogy ha belevág, elmondja, csak... azt hittem, a nyomatékosítással biztosabbá teszem őt. Azonban láthatólag épp ellenkezőleg történt.
- Nem feltételeztem... - szóltam közbe halkan, de a gondolatai közben megint visszaterelődtek Mirikára, így hagytam, hogy ementén folytatódjon tovább a beszélgetés. Hogy beszéltünk-e róla? Miri félszavaiból próbáltam rájönni erre-arra, de mivel ő eleve keveset van a játékban, nagyon nem volt még alkalmunk olyan igazi, lányos csevejre. Ezt persze Leo nem tudhatta, mármint... a korábbi szavai alapján feltételeztem, hogy fogalma sincs a lány kapcsolatáról a Sword Arttal, de ha egyszer leülnek, egészen biztosan kiderül majd. Szemeim viszont kíváncsian villantak arra a megjegyzésre és meg is ragadtam az alkalmat, hogy hagyjam kibontakozni.
- Áh, és koktélokat is tudsz? - kérdeztem vidáman és eközben elindultam a patak mentén, remélve, hogy önkéntelenül is csatlakozik hozzám: hiába a kabát, egyhelyben állva még igenis hideg volt. A szót tovább fűzve viszont eljutottam a gondolatmenetem végéig; tekintetem céhtársamon pihent, bátorítóan és kicsit izgatottan is. A viszontdícséretre halványan elmosolyodtam, amiket pedig utána mondott... jólesett, hogy így gondol rám. Egy kicsivel vidámabb mosollyal bólintottam felé, amolyan köszönetképpen, de nem akartam félbeszakítani őt. Örültem, hogy képes megnyílni éshogy maximálisan őszinte - ez egy olyan fajta bizalom volt, ami az itt töltött idő alatt egyre több emberből veszik ki. És jobban belegondolva... én se sokaknak mesélek magamról úgy igazán. A hirtelen jött gondolat mély sóhajra késztetett; felnéztem a fölöttünk magasodó lombkoronákra és azokra gondoltam, akiknek megtehetném már.
- Vannak ilyen időszakok - bólintottam aztán, újra a fiú felé fordulva - Bármikor felkereshetsz - tettem hozzá, igaz ez eddig se volt kérdés úgy igazán. Ha az lett volna, most nem lennénk itt, kettesben.
Megtorpantam, úgy néztem fel Leora aztán.
- Azzal nem lesz jobb senkinek, ha önkéntesen kivonod magad olyanból, amire vágysz - vágtam egy enyhe grimaszt és ráztam meg a fejem - Főleg nem neked. Magadat büntetnéd, de minek? Add meg magatoknak a lehetőséget - neki arra, hogy eldönthesse, mit szeretne, hogy legyen választása... neked meg a boldogságra - néztem a szemébe komolyan; haragosan fénylő íriszekkel, de mégis biztató mosollyal.

by **Leonard** Hétf. Jún. 15 2020, 22:50

Szájában ízlelgette a kimondott szavakat. Azok hagytak nyelvén kesernyés ízt, vagy ez talán még a dohány utóhatása? A szél végigsöpört rajtuk, belekapott a hajába, összekuszálta. Lazán nekidőlt a fának, kezeit a zsebébe süllyesztette. Mélyet szippantott a hajnali, csípős levegőből és furcsán üresnek érezte magát. Most, hogy elmondott mindent, amit szeretett volna és nem maradt semmi, ami egy picit is nyomná a lelkét, egyszerűen nem tudta, hogyan tovább.
Tanácstalanul pillantott fel a világra, mintha csak most vette volna észre, hol is van.
Csak állt ott, és hosszú percekig bámult kőszoborként Hinarira, aki pontosan azokat a tanácsokat adta, amire számított is. Fejében többször eljátszotta a párbeszédet, általában önmagával vitatkozva. Mindig ugyanerre a következtetésre jutott, mivel minden józan eszű ember így gondolkodott volna.
Csakhogy Leo már régen nem volt józan eszű, és régen nem volt normális körülötte semmi. Talán sosem volt. Neki pedig esze ágában sem volt Mirikát - vagy bárki mást - komolyan belevonni a zűrös életébe. Még csak a döntést sem akarta megadni. Nem lehetett olyan önző, hogy saját magára gondolva elvegyen valaki életéből több napot, akár hónapot, annyira viszont lehetett, hogy megfossza őt a választástól.
Tudta, hogy ez szemétség. Azt is, hogy nem normális dolog Hinarit lelki szemetesládának használni, ha még csak meg sem hallgatja a tanácsát. Pedig ő meg akarta, az egyik fele igenis hallgatni akart rá, a másik részét azonban még nem sikerült meggyőzni erről.
Csak bámulta a haragosan szikrázó szemeket, és jól esett neki, hogy van valaki, akiből ilyen érzéseket tud kicsalni. Abszurd volt a melegség, ami kitöltötte a mellkasát.
- Neked volt valakid odakint, akiről gondoskodni kellett, vagy itt váltál ilyen anyukássá? - bukott ki száján őszintén a gondolat, még mielőtt megfogalmazódhatott volna a fejében. Miután rájött, mit is mondott voltaképp, zavartan fordult inkább a bokor felé, és vetette bele magát, abban a reményben, hogy ha ráfogja, mozgott ott valami, Hinari elhiszi neki. Nagy meglepetésére valóban mozgott...

Csirke

by **Hinari** Csüt. Jún. 25 2020, 12:22

Furcsán hatott rám a csend; nem tudtam mit kezdeni vele most. Vajon min gondolkodhat? Bárhogy próbáltam, képtelen voltam értelmezni a fiú hallgatását, az újra felvett lazasága pedig nem éppen az volt, mint amire számítottam tőle. Homlokomon ráncok futottak át, tekintetem átható volt és a haragosságba ekkor már egy csepp bizonytalan értetlenkedés is került. Leo pedig nem szólt semmit, csak nézett rám, amikor pedig végül megtette, úgy éreztem, bár ne tette volna. Torkomon akadt a válasz, nem tudtam nevetni rajta - beharaptam ajkaim és inkább némán néztem végig, ahogy a srác beleveti magát a bokorba, több-kevesebb sikerrel. Sóhajtottam és felnéztem az égre; próbáltam úrrá lenni a nyugtalanságomon és a kérdése által felvetett gondolatokon.
Nem volt könnyű.
A felhangzó kotkodácsolás mondjuk pont olyasmi volt, ami ideiglenesen azért elterelte a figyelmem és amíg céhtársam próbálta kihámozni magát és fogott vadját az ágak-levelek közül, én átlopakodtam a bokor másik oldalára és elkaptam az onnan kitörni készülő, ijedt madarat. Ez is csirke volt - csakúgy, mint Leoé.
- A tyúkok úgy tűnik párban járnak - mosolyodtam el, magasba emelve a tollast a lábánál fogva - Ebédre egy kis csirkepörkölt? - vetettem fel, bár ha a srác tiltakozna ellene, hát letettem az állatot a földre és hagytam, hogy hanyatt homlok elmeneküljön. Ellenkező esetben viszont egy határozott mozdulattal (ahogy vidéki rokonaink tették azt kiskoromban) kitekertem a nyakát, majd leokéztam az előugró panelt a kapott jutalommal. Nekem nem volt gondom a mobok kiiktatásával, bár az életben hagyásukkal sem. Egyszerűen csak... ahogy éppen megkívánta a szituáció.
- Egyébként itt - feleltem végül a kérdésére is, egy fokkal csöndesebben - A szereppel jár, amit fel kellett vennem - tettem hozzá halkan, hogy aztán egy nagyobb sóhajjal elengedjem a témát.
- Fázom. Menjünk tovább... - mondtam és választ sem várva indultam el az ösvényen. Nem azért voltunk itt, hogy rólam beszélgessünk, ha viszont Leo sem akar többet a Mirikás dologról beszélni, még mindig itt jártunk, a szafari közepén. Akár vadászhatnánk is egy kicsit, mondjuk délig. Aztán úgyis haza érdemes menni megfőzni a lootokat.

Csirke

by **Leonard** Pént. Jún. 26 2020, 14:38

Leo maga sem értette, mi a szűnni nem akaró probléma forrása, de az biztos, hogy nem sikerült megoldást találni rá. Sem egyedül, sem társaságban. Hinari nagyon aranyos volt, kedves és megértő, de egy kicsit félénk és zárkózott is. A férfi már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt megnyílni előtte. Elregélte, mi a baja, a lány meghallgatta, ő egy picit megkönnyebbült, de... Nagyjából ennyi. Valami hiányzott még.
Nem feszegette tovább a témát. Elraktározta azt, amit már eddig is tudott, és remélte, hogy azzal, hogy beszélt róla, egyszerűbb lesz döntést hozni. Hálás volt a segítségért, még ha az nem is volt tökéletesen kielégítő. De hát mi lehetett volna az ebben a helyzetben?
Érzéseit megpróbálta szavakba önteni és elhagyta ajkait egy átgondolatlan kérdés. Mindketten a csirkepáros elkapásába menekültek a válasz elől. A pörköltes kérdésre azonban a fiú nem tudott válaszolni, csak némán tátogni, ahogy végignézte az állat gyakorlott elpusztítását. Még soha életében nem látott ilyen brutális állatkínzást. Valójában bele sem gondolt, hogy pontosan hogy kerül az étel az asztalra, csak olyan természetes volt, hogy van.
- Valóban meg fogjuk enni? Ezt az izét? - pislogott nagyokat a saját, halálra vált csirkéjére az ölében, és inkább letette őt a bokorba szép békében. Ebből aztán nem lesz ebéd!
Az előző kérdésére közben egy gyorsan elsuttogott, feltűnően mély sóhajjal befejezett választ kapott. Megértette, hogy a lány erről nem szeretne beszélni, ennyi érzéke az emberekhez még neki is volt. Felpillantott rá a bokorból, és elmosolyodott.
- Ha ez csak egy felvett szerep, biztosan nem fogsz örülni neki, hogy ezt mondom, de ma jobban az anyám voltál, mint az anyám valaha - hadarta el ő is, habár nem zárta nehéz és fáradt sóhaj a szavait, csak felkelt, leporolta a nadrágját, és elindult beljebb az erdő sötétjébe.
- Azért én remélem, hogy szeretetből adtál tanácsokat, nem pedig egy szerep miatt - tette még hozzá kellő távolság megtétele után a megfelelő hangerőn, aztán tovább sétált. Viselkedéséből egyértelmű volt, hogy erre nem vár választ.
- Gyere, vadásszunk! - fordult meg végül pár méter után, és arcán mosoly ült. Nem volt kevésbé nyúzott, sem kevésbé fáradt, mint korábban, de egyértelműen barátságos mosoly volt, ami Hinarinak szólt. Ha a lány vele tartott, akkor az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy alapanyagokat gyűjtsenek a céhház aznapi ebédjéhez, amit aztán közösen fognak elkészíteni, és közben biztosan nagyokat fognak nevetni Al poénjain, Hime segítőkészségén, Sil ügyetlenkedésén és Nestor és Nyúlúr kergetőzésén. Addigra már Leon is ott fog ülni a szokásos álarc, és úgy fog tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

by **Hinari** Csüt. Júl. 02 2020, 23:17

A pixeleket néztem magam körül, előttem a felugró ablakkal, ami mögött Leo csirkéje bámult rám kimeredt szemekkel. Felnevettem Leo kérdésére:
- Persze. Szerinted miből vannak a közös ebédek? - mosolyogtam rá könnyeden és leokéztam a panelt. Igaz, nem csak szafariból jönnek hozzávalók, de mint a legtöbb mobnak a területen kívül, úgy a szafariban előfordulóknak is vannak hasznos dobásaik. Leo persze hagyta az övét futni és ezzel meleg mosolyt csalt elő belőlem: kedves volt és érzékeny, amit egy laza, tetoválással teli fiúból nem mindig néz ki az ember elsőre.
A megjegyzésére értetlen-fürkészőn pillantottam rá, hogy vajon hogyan érti ezt. Rájöttem, hogy sokat tudok a játékbeli életéről, de... azelőttről vajmi keveset. Az információt mindenesetre elraktároztam és egy pár másodpercnyi késéssel indultam én is utána; fejemben az elhangzottak jártak. Úgy tűnik félreértett, de a gondterhelt témák a felfelé igyekvő nap sugaraival együtt szóródtak szét, meghagyva nekünk a fényt. Leo szavaira aztán én is felnevettem végül, habár hozzáfűzött mosolyom akkor még nem volt teljesen őszinte. Azzal, ha besöpröd a szőnyeg alá a problémát, még ott marad - mondtam volna neki, de végül összeszorítottam ajkaim és szó nélkül követtem őt a sűrűbe: elmondta már, nem az anyja vagyok.
De vajon van-e különbség barát és anya között, ha a cél a segítség?
Végül a vadászat adta izgalom felülkerekedett összevissza gondolataimon és kezemben a Katanával vágtam meg mindent, ami élt és mozgott körülöttünk. Eleinte feszültséggel, később viszont határozott céllal; ebből a vadból még nincs elég egy nagyobb ebédhez. Akkor teleportáltunk vissza, amikor már minden nálunk volt: írtam egy körlevelet és nemsokára mindenki, aki otthon volt, csatlakozott a főzéshez. Mosolyogtam és nevettem, pihentem és éber voltam, de néha-néha... azért csöndesen pillantottam a mellettem ügyködő, vigyorgó, szőke fiúra, akiről tudtam, hogy nincs jól. És akin bármennyire is igyekeztem, nem tudtam segíteni.

Köszi a játékot x3

by Ajánlott tartalom