[Küldetés] Titkos éjszakai feladat

Hogy mi nem volt rendben? Felbomlott a csapat rendje, már amennyiben csapatnak lehetett az eddigiek alapján is hívni minket. Persze Mizuki és én egyértelműen egy egészet alkottunk – ezt másként elképzelni se tudtam volna –, viszont a srác nem találta a helyét. Én pedig fontosabbnak ítéltem, hogy haladni tudjunk, és mivel azt nem segítette, ha netán nem normák betartásával zajló diskurzus, hanem érzelmi alapú vita indul meg közöttünk, ezért inkább helyet váltottam, és alakzatunk élére álltam.
Idefelé jövet másként helyezkedtünk, és ez bántott. Igazán ugyan úgy kellett volna csinálni. Attól féltem már, hogy a frusztráció elvonja a figyelmem, de egyszerűen képtelen voltam nem arra koncentrálni, hogy most akkor olyan megszokást bontunk meg ezzel, hogy én haladok elől, aminek még az esélyt se adtuk meg, hogy kialakulhasson. Ez a fajta társadalmi elnyomás sohasem volt a kedvencem, zavarodottan próbáltam logikai utat vágni a szokások, elvárások és lehetséges viselkedésformák tengerében, de azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amiből mindez látszott is, az a zavart viselkedés, kapkodó lélegzet és nem a környezeti terepre hangolt mozgás volt. Ez azt hiszem, mindenkinek nyilvánvalóvá kellett válnia, amikor a lábam beakadt, én pedig rezzenéstelen tekintettel bucskáztam előre.
Csak az tűnt fel, hogy a földön fekszem. Mi a fene történt velem? Meglepett arccal néztem fel, több fókuszommal is Zhelt kerestem, majd miután megtaláltam, a tekintetemet is ráemeltem:
– Helyet kell cserélnünk, nem tudok elöl menni! – néztem fel rá, de az az igazság, hogy fogalmam sincs, valójában mi ütött belém. Közben körbe is kémleltem: ugye nem pont ilyenkor fogja támadás érni a „csapatunkat”? Az Észlelésemre figyeltem, hátha segít…

Kivörösödtem, és nyilván nem azért, mert annyira leterhelt volna a masírozás, hiszen kitartáspontjaim még bőven akadtak az ilyesfajta sétafikálásra. Nem is az volt az indok, hogy túl erősen fejeltem le a textúrát, és az nyomot hagyott az arcomon. Sokkal inkább az az egész miatt, amit bemutattam. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ha még egyszer ilyen pozícióba kerülnénk, akkor nem így döntöttem volna. Íjászként semmi előnyöm nem származna abból, ha elől mennék. Ez tény. Persze egyrészt észlelésem nem engedné, hogy a tudtom nélkül közel kerüljenek hozzám, másrészt a sebzésem és a gyorsaságom, hogy bárki is lépésnyi távolságba érjen, harmadrészt páncélzatom, hogy az életpontjaimat karistolhassák, és negyedrészt sok életem, hogy valaha is lenullázzák. Már-már unalmas volt a játék, annyira biztonságban éreztem magam. Legyőzhetetlen vagyok!
A másik informátor megjelenése nem lep meg. A közöttük lezajló párbeszéd annál inkább. Ez olyan magas szintű szociális készséget és emberbaráti viszonyt feltételez, amilyenhez nekem még nem igazán volt szerencsém. Hunyorogva figyelem őket egy ideig… nem feltétlenül tetszik, hogy képtelen vagyok zöld ágra vergődni velük kapcsolatban, hogy akkor most milyen kapcsolat is áll fenn közöttük. Végül úgy döntök, hogy igazából nincs sok közöm hozzá. Hamarosan úgyis magasabb szinteken járok majd, mint ők, nem hinném, hogy sokat fogunk találkozni. Jól esik ilyen gondolatokkal elütni az időt. Figyelmemet közben a környezetünkre irányítom, hogy ha bármilyen veszély leselkedne ránk, az ne érjen minket váratlanul. Fókuszaimat szétszóróm a látóteremben, figyelem, hogy megint megmutatkozzon az észlelés jártasságom ereje: vágyom erre az új élményre, hiszen sok más inger már kezdi elveszíteni az újdonság varázsát, és a szürke, megszokott hétköznapok részévé válni.

– Oh – pillantottam a bokrok felé. Jó érzés volt, valahányszor aktiválódott az észlelésem. Megszoktam már, hogy széles látókörrel rendelkezem, és ha az álló alakokat nem is szúrom ki kapásból, de a mozgó embereket simán megtalálom. Az észlelés viszont egészen más volt, hiszen ha még csak nagyon halovány, de azért körvonalazódó vizuális effekt kapcsolódott hozzá, ahogy a rendszer nyilvánvaló tette számomra az ott lévőket, vagy legalábbis jelezte, hogy van ott valami, ráadásul ehhez még csak néznem sem kellett az adott területre. Legalábbis ahogy eddig észrevettem, az észlelés nem csupán vizuális, de audio-alapú anyagokkal is dolgozik, lényegében véve tényleg úgy működik, mint valami hatodik érzék. És ez szuper érzés volt!
Tudtam, hogy idővel kiüresedik majd, és a hétköznapok megszokott rutinjába olvad bele, némi színezetet pedig csak az újabb szintek fognak jelenteni, de most még átadtam magamat az élménynek, és kivártam, mielőtt odaszóltam volna a többieknek:
– Vannak itt valakik.
A két srác nem tűnt túl nagy kihívásnak, bár a tény, hogy információk „kirablására” szakosodtak, érdekessé tette őket számomra. Erre én még nem is gondoltam, pedig ez a mai titkos éjszakai feladat világossá tette előttem is, hogy ebben a játékban az információ mennyire nagy kincs. Hiszen az életünk múlik rajta.
– Unalmasak vagytok. Nem jelent problémát számunkra az életpontjaitok zéróra csökkentése. A tanácsom a következő: beszélgessük. Ki küldött benneteket? – Nyilat helyeztem az íjamra, megfeszítettem, a hegy kékes fénye jelezte, hogy a csapásom átütő erejű lesz, nem kizárt, hogy mind a két játékost sebzem vele. Egyáltalán nem szándékoztam ellőni ezt a nyilat, még a végén túl nagy sebzést okoznék vele, és akaratomon kívül törölném őket a rendszerből. De erről nekik nem kellett tudniuk.

– Na ebből elég legyen! – Nem egyszerűen felcsattantam, olyan mélyről lángolt fel bennem a düh az eszkalálódó érzelmeket látva, hogy szinte éreztem markomban az íjam reccsenését, ahogy rászorítottam. Mentem kiléptem, nem Mizuki volt az egyetlen, aki támadott, talán egy leheletnyivel utána indultam el, de nekem egészen más terveim voltak, mint neki. Néhány fókuszomat oldalra helyeztem, hogy lássam a harmadik csapattagunk mit csinál, és tétlenkedése, hogy nem lépett közbe, csak önmagát védi csak tovább fokozta bennem a haragot, úgy szította a tüzét, hogy sebességemet növeltem, próbáltam kihasználni lány bajtársamnál emlékeim szerint komolyabb pontszámaimat, és bár nem elé kerülni, de mellette megállni. Íjamat elengedtem, mert eddigi tapasztalataim alapján biztosan tudtam, hogy nem a földre fog érkezni, hanem mivel magam váltam meg tőle, eltűnik, és az invertorymban találhatom majd meg újra.
Félnivalóm egyáltalán nem volt, hiszen rajtam feszült láncingem, és bár megszoktam már az ujjamon a Tünemény Gyűrű súlyát, egy törtmásodpercnyi érintéssel megbizonyosodtam róla, hogy még mindig rajtam van, így elnézve az ellenfeleinket, egyáltalán nem éreztem félelmet. Csak azt a mindent vörösbe válltó dühöt az miatt, ami lelki szemeim máris kibontakozott: karakterhalálok.
Semmiképpen sem akartam íjjal lőni rájuk, még a végén egyetlen nyílvesszőm elég lett volna az elpusztításukra. És féltettem őket Mizuki kardjától is, hiszen a lány igen tehetséges játékos volt, aki jó megérzéssel osztotta el a pontjait.
– Mint az Ítélet Öklének, a játék első céhének vezére megparancsolom: ÁLLJ! – ordítottam magamból kikelve, miközben felkészültem arra, hogy a kardok belém vájnak, és bár fájdalmat nem fogok érezni, de végtelenül kellemetlen lesz. Előtte hatalmas jobbhoroggal kevert nyaklevest kívántam leosztani az egyik játékosnak, hogy ellökjem az egész szituációtól, és egyébként készen álltam arra, hogy Mizuki és ellenfele közé lépjek, majd neki is behúzzak egyet. Tisztában voltam vele, hogy a sebzésem egyes, így nem is az életveszteség miatt csináltam, hanem mert egyszerűen nem jutott eszembe más, vagy jobb, amivel megmenthetném a szituációt: egy dolgot biztosan nem akartam, pedig nagy esélyét láttam egyébként. Ez pedig a karakterhalál volt.

Iszonyatosan dobogott a szívem. Ott álltam kettejük között, bármikor jelentősen megcsappanhatott volna az életpontom, vagy a páncélzatomat is túlüthették volna, helyette a harcnak olyan gyorsan lett vége, ahogy elkezdődött: szinte egyetlen pillanat alatt.
– Senki sem kételkedik bátorságodban, legkevésbé az erődben. – Nem néztem Mizukira, miközben ezt mondtam neki, csak egy fókuszomat helyeztem a látóterem szélére. Azzal voltam elfoglalva, ami az imént történt, hogy képes voltam a harcolók közé állni. Feljebb toltam a szemüvegem. A szemüvegem. Még jó, hogy nem történt semmi baja.
Éreztem, hogy szavaimmal nem értem el a kívánt hatást Mizukinál. Nehéz lett volna még fókuszok nélkül is nem észrevenni ezt, miközben a földet rugdosta.
A vállát érintettem meg, hiszen az nemtől függetlenül általánosan elfogadott fizikai kapcsolathoz megfelelő felülete az emberi testnek. Rátettem a kezem.
– Ha valaki mégis így gondolná, magam végeznék vele – mondtam, ezúttal nem felejtkezve el a tényleg szemkontaktusról sem, majd mivel úgy éreztem, hogy ezzel teljesítettem bocsánatkérési kötelességemet, valamint elértem azt a pontot, amennyi telik tőlem Mizuki érzéseinek befolyásolásában – ez esetben lecsillapításában –, elléptem mellőle, hogy jelezzem: folytathatjuk az utunkat.
Zhelre pillantottam, de nem kommentálta az eseményeket. Ez így volt jó talán mind a hármunknak.
Bevallom, hosszú volt az éjszaka, és erre Torubana város felé menet jöttem már csak rá. Nem a kitartást pontjaimmal volt baj, egyszerűen fáradt voltam. Hosszúra nyúlt ez a kalandozás, és lassan közeledett a hajnal, ha jól számoltam fejben le a sötétedés óta eltelt órákat. Igazgattam a szemüvegem, dörzsöltem mögötte a szememet. Sok volt most az élmény. Új volt az észlelés, hogy élhettem vele máris nem is egyszer, új volt mini-vitánk Mizukival, pedig ilyesmi eddigi rövid, de annál sokrétűbb ismertségünk óta nem történt közöttünk és új volt, hogy nem sikerült kommunikációs csatornákat létesíteni egy számomra új játékossal. Megvontam magamban a vállamat – hosszúra nyúlik már ez az éjszaka.